A Mikulás meséje

Bobby Leng:


A Mikulás meséje


Valamikor régen sok-sok szegényember élt a Földön. Nehéz sorsuk miatt sokat bánkódtak, de nem tudtak ellene semmit sem tenni. Dolgoztak-dolgoztak, mégis alig került valami betevő falat az asztalra.
Élt akkoriban két fiatal lány egy szegényes kis házban, akik nagyon sokat szomorkodtak azon, hogy nem tudnak férjhez menni, mert szüleik nem tudnak a kérőknek hozományt adni. A hozomány azt jelenti, hogy a szülők némi pénzt, vagyontárgyakat, például bútort, használati eszközöket vagy jószágot, terményt adnak a lánnyal, amikor az férjhez megy. Annyit, amennyit vagyoni helyzetük megenged, és amennyiben meg tudnak a fiú szüleivel egyezni. A fiú családja pedig a fiút házasítja ki: ha tudnak, házat adnak neki és jószágot, földet, s ha nem, akkor pedig ott fognak lakni a fiú szülei házában és azok földjét fogják művelni és jószágait gondozni. A mondás úgy tartja: ha valakinek fia van, és lánya nincs, az nem baj, mert a fiú majd hoz asszonyt a házhoz és lesz. Ha valakinek lánya van de fia nincs, akkor a lányt elviszik és ő gyerek nélkül marad. Akkoriban ezért volt értékesebb egy fiúgyerek és azért volt nagyobb öröm a háznál, ha fiúcska született, „a lány meg csak lány”, így tartották. Nem sokat tudott segíteni, ha felnőtt, akkor se. Ezért hát, ha valakinek fia volt, akkor az tudta kire hagyni a vagyonát, földecskéjét, barmait - de ha lánya volt, az nem, mert a lány nem tudta megművelni a földeket, ha a szülei elhaltak, márcsak azért se, hiszen már másutt élt, ha meg sose ment férjhez, akkor gyenge nő létére nem bírt el egyedül a nehéz fizikai munkával.
Pedig a lányok is mindent megtanultak, amit csak kellett a ház körül az édesanyjuktól. Főzni, mosni, varrni, és minden egyebet is. De kaszálni-kapálni, fejszét-baltát forgatni favágáskor, az mindig is az erős férfiak dolga volt. A nőnek a ház tisztántartása, az ételről és gyerekekről való gondoskodás, a virágos- és veteményeskert rendben tartása, és a házkörüli egyéb munkák voltak a feladatai, míg a férfiak a mezőn dolgoztak. Oda csak aratáskor kellett a nőknek és gyerekeknek is kimenni segíteni, meg szénagyűjtéskor, vagy ha a földeken segíteni kellett kapálni. De bizonyos népeknél a legfőbb asszonyi munkának azt tartották, hogy „Éberen kell tartani a tüzet” , vagyis, hogy sose aludjon ki a tűz.

Akkoriban a lányok hozományként édesanyjukkal ágynemű huzatokat és ruhákat varrtak, különösen fehérneműket, hálóingeket, és azt szépen kihímezték, tehetségüktől és anyagi lehetőségeiktől függően. Az ilyen holmit kelengyének hívták és ezt egy szép, díszesen faragott, vagy színes ábrákkal festett ládába tették. Az eladósorban lévő lányoknak kellett hogy legyen ilyen kelengyés ládája. El kellett készülnie addigra, amire a menyegzőre sor került, mert ezt magával kellett vinnie az új helyre.

De ennek a két szegény teremtésnek ilyenje nem volt. E két szép fiatal lányka folyton csak sírt és szomorkodott. Nincs olyan család, aki így, egy szál ruhában befogadná őket, hiszen ha nem visznek magukkal semmit, akkor hogyan kezdjenek az újházasok új életet? A semmiből? Hát azt nem lehet. Azt szokták mondani, hogy a házasuló felek összeteszik, amijük van, így kezdik el a közös életet. De ha nincsen semmi, akkor a szegénység csak szaporodik, hiába vannak ketten, nem osztódik kétfelé, hanem még szegényebbek lesznek... Különösen, ha még gyermekáldás is lesz. Szegénységre nem lehet gyereket világra hozni, mert akkor az biztosan éhezni fog és megbetegszik vagy bele is pusztul szegényke. Hát ilyesmin szoktak rágódni a szegények.
Egy este is, a gyertya pislákoló fényénél, a kopott konyhaasztal mellett búslakodtak, és erről beszélgettek, amikor az utcán Miklós püspök haladt el éppen, bíborszín palástban, csúcsos süvegével, kacskaringós fejű pásztorbotjára támaszkodva. Meghallotta a beszélgetést, nagyon megsajnálta őket. Kis erszényét bedobta az ablakon, ami épp a lányok lába elé esett. Kis piros bugyelláris volt, benne néhány aranytallér. Akkoriban szövetből készült kis zacskót használtak arra, hogy a fémpénzt benne tartsák. A zacskó száját madzaggal húzták össze, hogy a pénz ne essen ki belőle. Ezt a kis pénzes zacskót a ruhájuk alatt rejtegették az emberek zseb híján.
Szóval, amikor a kis zacskó a lányok lába elé esett csörögve, először nagyon meglepődtek. Az ablakhoz szaladtak, kinéztek, de az utcán sötét volt, mert akkor még nem volt közvilágítás. Aztán felvették az erszényt, nézegették, kioldozták a száját, és amikor meglátták az aranytallérokat, nagyon megörültek neki. Ki is szaladtak az utcára, hogy megköszönjék a jótevőnek az ajándékot. Mostmár férjhez mehetnek végre!
Messzi járt már a püspök, de jótéteményét azóta is december hatodikán, Miklós napján ünnepelik egyes népek. A püspök erszényére emlékeztet a mai piros Mikulás-zacskó.
Úgyhogy ennek az eseménynek az emlékére december ötödikén este a gyerekek szépen kitisztítják fényesre a cipőcskéiket és az ablakba teszik, hogy amikor a Mikulás erre jár, akkor beletehesse ajándékát. A szépen csillogó cipőcskékről rögtön látja, hogy itt bizony jó gyerek lakik, aki megérdemli az ajándékot. Ezért éjjel bele is csempészi piros celofántasakban az ajándékot: mogyorót, cukorkát, csokoládét, és még különféle nyalánkságokat. Sok kisgyerek ezen az éjszakán izgatottságában nem is tud elaludni, és amikor az ablak felől, vagy kintről kis neszek hallatszanak, akkor tudják, hogy az csakis a Mikulás lehet. De tudják, hogy leskelődni nem szabad, mert a Mikulás megharagszik - hát elbújnak a takaró alá, vagy összebújnak izgatottan. Mert valami csodálatos dolog történik ezen az éjjelen, valami varázslat. Mert csakis varázslat lehet az, hogy belekerül a cipőcskékbe a piros ajándéktasak, hiszen az ablak zárva, a cipőcskék meg belülről vannak.
S ha reggel a cipőcskékben ott díszeleg a szép piros celofánzacskó, benne mindenféle földi jóval, az azt jelenti, hogy a Mikulás titkon erre járt, és valahogy belecsempészte ajándékát a cipőcskékbe. Az ajándéktasak meg olyan csodálatosan zörög-csörög, amikor a gyerekek a szájára kötött piros masnit bontogatják reggel! Csakhogy a legtöbb zacskó szájából egy kis köteg virgács is kikandikál ám! Hiába van aranyszínűre festve, attól az még virgács, figyelmeztetés: jó legyél jövőre, mert ha nem, akkor a cipőcskédben csak virgácsot fogsz találni!

Vannak népek, ahol előző este nem szokás kitenni a cipőcskéket, hanem december hatodikán este sok-sok pót-Mikulás járja a falvakat, városokat. Hát egyetlen Mikulás hogyan is győzné? Mert minden gyerek várja ám, de nagyon! Különösen olyan helyeken, ahol még Mikulás-ünnepségeket is tartanak! Például óvodákban, iskolákban, nevelőintézetekben, és minden olyan helyen, ahol sok gyerek van.
Ilyen helyekre nem mindenhová tud eljutni az Igazi Mikulás, ezért megkér maga helyett valakit, aki helyettesíti, és odaadja ajándékait a gyerekeknek. A gyerekeknek ilyenkor csak egyet kell tenniük: szép versekkel és énekekkel kell megajándékozni a Mikulást. És ilyen versikéket, dalocskákat biztosan minden kisgyerek és nagyobb gyerek ismer, mert az óvó néni, a tanító néni, vagy anyuka és apuka, vagy a nagyik megtanították nekik, ahogy annak idején ők is megtanulták. Például így: „Nagyszakállú Télapó, jó gyerek barátja. Cukros diót- mogyorót rejteget a zsákja. Amerre jár reggelig, kis cipőcske megtelik....”

És amikor lehull a hó, és eljön december hatodika, és a piros sapkás, piros kabátos Mikulások - akiket más helyeken Télapóként vagy másként neveznek és másmilyen kabátot és kucsmát viselnek - az utcákat járják ajándékkal teli zsákjaikkal, ki gyalogosan, ki szánkóval, kinek milyen járműve van, és sokfelé még Krampuszok is kísérik a Mikulást, zörgő lánccal, virgáccsal szörnyen zajosan csapkodva - akkor a gyerekek egyre izgatottabbak lesznek, szívecskéik megtelnek örömmel és várakozással és egy cseppnyi félsszel, ünneplőbe öltöztetik a gondolataikat és a szívüket, és azon izgulnak, hogy voltak-e annyira jók, hogy valami finomságot kapnak, vagy csak virgácsot, vagy még azt se...?

És most megkérdezhetnétek, hogy honnan jön a Mikulás, honnan tudja, hogy melyik gyerek volt jó és melyik nem, azután meg hogy hány éves a Mikulás és hogy mindig ilyen öreg volt-e, és mi lesz, ha egyszer belefárad a sok ajándékozásba, elunja és inkább a hintaszékében szeretne billegni a jó meleg kandalló előtt?
Mindenféle választ hallottam már én is, meg ti is gondolom. De biztosat senki se tud. És talán jobb is így, nem igaz?
Kérdezhetnétek, hogy mi lenne, ha kinyomozná valaki? Nem, az nem lenne jó. Én speciel nem szeretném. Mert akkor megszűnne a varázslat, a csoda. És tudom, hogy a lelke mélyén mindenki így van ezzel, még a felnőttek is.


Ez hát a Mikulás meséje.



VÉGE