A mogorva Duvall úr meg az elveszett Karácsony

Bobby Leng:
A mogorva Duvall úr meg az elveszett Karácsony
-mese-


Egyszer, valahol, valamikor élt egy ember. Nem volt még nagyon öreg, és nem volt már nagyon fiatal sem. A haja őszült, és folyton lógatta az orrát bánatában. Hogy miért volt bánatos, és folyton rosszkedvű, azt senki sem tudta a városban. Csak úgy emlegették, ha róla beszéltek: A mogorva Duvall!
Nem szólt senkihez, ha néha kimerészkedett is az utcára. Senki sem tudta, miből él, hogyan él, miért él egymagában abban a nagy házban, a város főterén. A ház óriási volt, valóságos kastély. Rengeteg szobája volt, de lakója csak egy: Duvall úr.
Beszélik, hogy réges-régen, amikor még fiatal volt, nem így élt. De erre már senki sem emlékezett. Vidám volt, és szeretetreméltó, beszédes és kedves, mosolygós és boldog. De akkor még volt neki családja. Most meg egyedül él.
Ha valaki meglátja az utcán, akkor már biztosan tudható: hamarosan itt a Karácsony! Mert Duvall úr ilyenkor menekül otthonról. Hogy miért, senki se tudja. És ha ilyenkor valaki ráköszön, és azt mondja neki: „Jónapot, kedves Duvall úr, boldog karácsonyt!”, akkor ő csak annyit mormog lehajtott fővel, a kockakövet bámulva: „Elveszett a Karácsony, bizony, már nagyon régen elveszett...”
Ezt persze senki se érti, de nem is nagyon törődik vele senki. Azt mondogatják: bolond ez, rá kell hagyni! - és mindenki megy a maga útján.

Hogy miért gondolja Duvall úr, hogy elveszett a Karácsony? Majd én elmesélem!

Amikor még Duvall úr fiatal volt és bohó, szerelmes lett egy világszép lányba. Valójában a lány egyáltalán nem volt szép, csak neki, vagyis Duvall úr látta őt szépnek, a világ legszebb lányának. Mert a szívét elkápráztatta a szerelem.
Egy szép napon egybekeltek, és hatalmas lakodalmat csaptak. Az egész város hivatalos volt rá, a főtéren terítették meg a hosszú asztalokat és megrakták őket mindenféle jóval, jóféle enni- és innivalóval. Merthogy Duvall úr - na és a szülei - igen gazdagok voltak. Hatalmas birtokaik voltak, amelyek bőven teremtek, és így soha nem volt gondjuk semmire.
Szóval, a lagzit megtartották, és amikor már mindenki jóllakott és eleget ivott, a szolgák asztalt bontottak és mindent elhordtak az útból, úgyhogy mostmár lehetett táncolni, mert a zenekar is szépen felsorakozott már.
Így aztán másnapig ropta a táncot a város apraja-nagyja, és mindenki sok szerencsét kívánt az ifjú párnak.

Azután jöttek a szürke hétköznapok. Telt-múlt az idő, és a Duvall-család új kis jövevénnyel gyarapodott: megszületett a legfiatalabb, a kis Annie. Csakhogy néhány perc múlva még valaki világra jött: kistestvére, ikertestvérkéje, akit úgy neveztek el: Andree. Őrá aztán cseppet sem számított senki, mert nem gondolták, hogy két baba fog megszületni. No de így meg még nagyobb lett az öröm! Azt se tudták, mit csináljanak nagy örömükben!
Az ikrek szépek voltak és bájosak. A boldog szülők és nagyszülők különleges szeretettel vették körül őket, így nagyon boldog gyermekkoruk volt. Minden karácsonykor, név- és születésnapokon elhalmozták őket ajándékokkal, Külön nekik rendeltek játékokat a kézművesektől, akik gyönyörűséges kis mütyüröket gyártottak a számukra, bár igen drága áron, de Duvall úrék gondolkodás nélkül kifizették, amit érte kértek. Hiszen tudjátok: nagyon gazdagok voltak!
Hát szóval, abban az esztendőben is, eljött végre a karácsony. A gyerekek boldogan ugrándoztak a fenyőfa körül, és várták az angyalkát. De a szülők nem bízták az ajándékhozást sem az angyalkára, sem a Mikulásra, hanem mindig ők maguk intézték a beszerzést, mert, mint mondtam volt, tellett nekik rája. A szegényebb családoknak mindig vagy az angyalkák, vagy a Mikulás hozza az ajándékokat, a rossz gyerekekhez pedig - ugye tudjátok? - a Krampusz, vagyis a kénköves fekete vagy vörös, kecskeszarvú ördög maga kopogtat karácsony éjfélkor!

A gyerekek tehát az angyalkát várták. De előtte még egyet aludni kell - mondták a szülők és a nagyszülők - mert az angyalka csak titokban szeret ajándékot hozni, akkor, amikor mindenki alszik. Így hát nem volt mit tenni, aludni kellett menni a gyerekeknek. De másnap reggel mindenféle csodás ajándékot találtak a karácsonyfa alatt, így hamar megvigasztalódtak a kényszerű várakozásért.
Aztán kinéztek az ablakon, és látták, hogy az éjszaka leesett a hó! Vastag hólepel borította az utcákat és a háztetőket. A gyerekek orrukat az ablaküveghez nyomták, és vágyakozva néztek le az utcára. Még korán volt, és a téren senki se járt. De az ő kapujuktól két nyom vezetett a téren keresztül: egy errefelé, egy meg visszafelé, és a visszafelé vivő nyom eltűnt az egyik keskeny utcácskában.
- Nézd, apuka! Az angyalka itthagyta a lábnyomát a hóban a kapunk előtt!
Duvall úr hitetlenkedve nézett ki az ablakon. És tényleg: ő is meglátta a két pár lábnyomot a hóban.
Elgondolkodott. Ő tudta, hogy az angyalkák nem hagynak nyomot, mert szállnak, és nem gyalogolnak. Ugye, ezt ti is tudjátok? Ezért aztán gyorsan leszaladt a kapuhoz, hogy megnézze közelebbről azokat a különös nyomokat. Ki és mit akarhatott vajon ilyen korán tőlük, és miért nem zörgetett be, ha már eddig eljött a mély hóban? Vagy valami tréfáról van szó csupán? No, ennek utána kell néznie - gondolta, és sebesen szaladt le a bársonyszőnyeggel borított lépcsőkön.

Amikor a kapualjba ért, gondolta, megnézi, hogy a postaládában van-e valami. Hát bizony volt! Cirkalmas betűkkel címzett fehér boríték volt benne. Kivette, és a felöltője zsebébe süllyesztette. Aztán kizárta a hatalmas rézkulccsal a nehéz kaput, kinyitotta, és kinézett az utcára. Nem látott más nyomot, csak azt az egyet, amely idáig vezetett, azután pedig elfelé, és tényleg, úgy volt, ahogy a gyerekek mondták: eltűnt az egyik utcában.
Mostmár többen is megjelentek a téren. A köztisztasági alkalmazottak vesszőseprűjükkel elkezdték seperni a havat, és halmokat toltak össze a tér közepére. Ennek aztán a gyerekek borzasztóan örültek, mert ugráltak benne, aztán pedig óriási hóembert kezdtek építeni belőle, de olyan magasat, hogy alig érték el a tetejét. Valaki hozott hamar egy létrát, és nekitámasztották a félig kész hóember hatalmas pocakjának. A létrára felmásztak többen is, és gyúrták, építették a gigantikus hóembert, egyre nagyobbra, magasabbra.
Duvall úr elunta a nézésüket, bement, becsukta a nyikorgó kaput és bezárta. Ott a kapualjban rögtön felbontotta az ismeretlen kézírással írt borítékot, és a benne talált, hivatalosnak tűnő levelet olvasni kezdte.
Végigolvasta, egészen sápadt lett tőle. Aztán eltette, és felszaladt a lépcsőn. A feleségét félrehívta, és elmondta neki, mi áll a levélben. Még a kezébe is adta,, hátha ő is el akarja olvasni.
A levélben ez állt: Az asszony édesanyja és édesapja megbetegedett, valami ismeretlen betegségben. Az állapotuk súlyos, ezért kéretik, hogy Duvall úrék sürgősen látogassák meg őket.

Így aztán mit volt mit tenni, felkerekedett az egész család, Duvall úr és felesége, az ikrek, meg a nagymama és a nagypapa, vagyis Duvall úr szülei.
Lovas szánon indultak útnak, hogy megtegyék a nem kis utat. Merthogy a másik nagyszülők a szomszédos városban laktak, ami úgy vagy egy napi járóföldre volt.

Enni- s innivalót is csomagoltak, meg meleg takarókat, és így, kellőképpen felvértezve a hideg ellen, sietősen haladtak a hóval borított úton.
Hanem az út nem volt egyenes. Nagyon is kanyargós volt, mert a jókora sziklákat kellett kerülgetnie, amelyek itt is, ott is kiálltak a földből, mintha valami bolondos kedvű óriás szertedobálta volna őket.
Az út most egy jókora domb mellett haladt el. A domb után pedig egy lapályos völgy következett, azon túl meg már látszott a város, ahová menniük kell. A gyerekek vidámak voltak, mert örültek a sok hónak. A meleg takarók alatt nem fáztak, és már alig várták, hogy odaérjenek és egy jót hó csatázhassanak, hiszen amíg úton vannak, nem szállhatnak le a szánkóról, tudták jól. Apuka és anyuka megtiltotta nekik, és ők szófogadó gyerekek voltak mindig.
Aztán hirtelen, hogy mi történt, mi nem, nem tudni, de a szánkó elkezdett a völgy felé csúszni. Duvall úr nagyon megijedt, mert féltette a családját, de megpróbálta a lovakkal visszahúzatni az útra a szánkót. Sajnos, a lovak patája nem talált a puha hóban megfelelő kapaszkodót, és térdre rogytak, de a szánkót megtartani nem tudták. Akkor Duvall úr gyorsan leugrott a bakról, és kioldotta kötelékeiket, nem akarta, hogy a szegény párák elpusztuljanak, ha a szánkó magával rántja őket a mélybe, és ráripakodott a családjára:
- Azonnal mindenki ugorjon ki a szánkóból!
De sajnos, a szánkó akkor már olyan sebességgel kezdett csúszni, hogy nem tudtak kiugrálni sem a gyerekek, sem az idősek, de még a felesége sem!

Sikoltva, egymásba kapaszkodva, rettegve lapultak a szánkóban, és aztán... aztán eltűntek a mélyben.
Csend lett. A sikoltás elhallgatott. Duvall úr odamerészkedett a mélyedés széléhez, és látta, hogy a szánkó ripityára törve, szétzúzva szóródott szanaszét, és akik benne ültek... élettelenül fekszenek alant.
Akkor a sok hó megindult Duvall úr lába alól, a meredély széléről, és betemette őket. Mind rájuk zúdult...
Duvall úr eszelősen bukdácsolva, gurulva csúszott le a mélybe, hogy tulajdon két kezével kaparja ki szeretteit a hó alól. Ásott, ásott, ujjai már egészen elfagytak, de nem találta meg őket...
Akkor nagy keservesen visszamászott az útra, és az egyik lóra felült, a másikat kötőféken fogva elbukdácsolt a mély hóban a városba, ahová tartottak. Onnan szerzett néhány embert, akikkel visszamentek a baleset helyéhez, és keresték őket egészen másnap napnyugtáig, de nem találták meg egyiküket sem.

Akkor érezte úgy Duvall úr, hogy elveszett a karácsony. Hiszen minden odalett, ami addig fontos volt neki.

Hát így történt. Azóta minden évben, ha jő a karácsony, Duvall úr bolyong az utcákon. Nem beszél senkivel, és nem akar senkitől semmit. Mintha keresne valamit. Talán a lelki békéjét keresi.

Az eset óta már jó sok év telt el, talán tíz éve is már annak. De Duvall úr nem tud megnyugodni.
Most is, hogy jön a karácsony, az utcákat rója. Amikor lassan este lesz, és az ablakokban kigyúlnak a fények és a karácsonyfák körül boldog emberek dalolnak és nevetgélnek, Duvall úr szívében mintha tőrt forgatnának, annyira fáj. És csak megy, megy, cipője orrát bámulja mindegyre, és gondolataiba merülve halad, talán mindegy is, hogy merre.
Már ő maga sem tudja, merre jár. Egészen kijutott a külvárosba, ahol csupa szegényes hajlékok sorakoznak. Itt már nincsenek hatalmas gazdag paloták, itt már csak a munkások laknak, és nem az urak. Duvall úr sétapálcájával kopog a kövezeten. Idén nem esett hó még, csak a sűrű köd permetez. Egészen átázott tőle a kalapja és a felöltője.
Egyszer csak egy bérház mellett haladt el. Énekszót hallott az egyik ablakból. Ismerősnek tűnt valahonnan. Hogy honnan, nem tudta volna hirtelen megmondani, de mégis valahogy megbizsergette a szívét.
Felnézett az ablakra. Az ablakon túl halovány lámpafénynél egy fiatal lány és egy fiatal fiú álltak az ablaknál, és néztek kifelé. A lány énekelt, hangja csilingelt, mint a fenyőfán az angyalkás csengettyű karácsonyi reggeleken.
Az utcát nézték, a komor, füstös házfalakat, a szürke alkonyatot, és az ólomszínű ködöt. Meg sem látták alant Duvall urat, amint felfelé néz.

Duvall úr azt hitte, nem jól lát. Vagy ami még rosszabb: álmodik! Hiszen azok ott az ő gyermekei! De hogyan lehetséges ez? Megnőttek, de az arcuk... azt felismerné ezer közül is!
Úgy megdöbbent a látványtól, hogy mozdulni sem tudott percekig, csak állt kővé dermedten. Nagysokára tért csak magához. Akkor, amikor egy asszony jelent meg az ablakban, és kézen fogva magával vonta a fiatalokat a szoba belsejébe, aztán pedig összehúzta a függönyt, és a látomás eltűnt végérvényesen Duvall úr szeme elől.
Az asszony nem lehet más, mint az ő szeretett felesége! Igen, megismerte őt! De ez nem lehet! Hiszen már olyan régen... és el is temette már őket a szívében... és hogyan... nem, ez nem lehet! Vagy mégis?

Amikor végre felocsúdott, be akart menni a ház kapuján. De nem tudott, mert zárva volt. Dörömbölt. Először halkan, aztán egyre hangosabban, mert nem akart elmenni dolgavégezetlen. De mindhiába erőlködött, nem jött senki, aki kinyitotta volna a kaput.
Így hát még egy darabig álldogállt ott, elkeseredetten. Nézte a házat, az utcát, a környező épületeket, hogy jól megjegyezze, hol is áll ez a ház. Azután majd holnap reggel visszajön, és megkeresi, és ha akkor sem sikerül, akkor addig fog idejárni, ameddig be nem jut, és meg nem tudja, mi ez az egész!

Reménnyel és vívódással a lelkében, gondolataiba merülve hagyta el a környéket, és tért haza. Nyugtalan álma volt. Álmában megint suhantak a szánnal, mint akkor, és a gyerekek nevettek, a lovak nyakán a kis csengettyűk csilingeltek minden lépésnél, és minél gyorsabban futottak a lovak a mély hóban, annál hangosabban és gyorsabban csilingeltek a csengők... Aztán a zuhanás... A kétségbeesés...
Izzadtan ébredt, hálóruhája a hátára tapadt, csapzott haja a szemébe lógott. Jaj, de rémes volt! De mégis, ott az a picike reménysugár, a pici lángocska, mert amit este látott, az nem lehetett káprázat! Annak valóságnak kell lennie!
De ott a kétség is a szívében. Ha ők azok, akkor miért nem jöttek haza? Mikor tértek vissza? Hiszen úgy hitte mindvégig a hosszú évek alatt, hogy mind meghaltak akkor! Jaj, csak lenne már reggel! Akkor majd kiderül....

Reggel aztán felöltözött, már alig bírt magával, úgy sietett. Reggelizni is elfelejtett, szinte futva haladt az utcán afelé a ház felé, ahol tegnap este járt.
Nézte a házakat, hogy felismerje azt az egyet. De nem találta! Mindenféle házakat talált, látott ilyet is meg olyat is, kicsit és nagyot, de éppen azt az egyet sehol sem lelte! Hát ez meg hogyan lehetséges! Hiszen úgy emlékszik, pontosan ebben az utcában járt, és épp az utca végén állt a ház, utána már csak kis kertek apró pavilonokkal! Nem lehet semmi kétség, nem lehet tévedés! Vagy mégsem ez az az utca?
Arra jött egy ember. Duvall úr megkérdezte tőle, hogy ilyen s ilyen házat keres, ahol egy asszony lakik a fiával és a lányával. Esetleg idős nagyszüleikkel együtt. De az ember ilyen házról nem tudott. Mondta, hogy laknak itt családok, de mindegyikben sok az apró gyerek, de olyant, amilyet az úr keres, bizony, olyat ő nem tud errefelé.
Duvall úr nagyon elkeseredett. De nem adta föl. Gondolta, akkor biztosan máshol járt az este. És ettől a pillanattól fogva nem tett mást, mint az utcákat rótta, és a házak ablakait kémlelte: Hátha ismét meglátja azokat az ismerősnek tetsző arcokat!
És csak rótta, járta az utcákat egész nap, napokon át. És látott sok mindenfélét. Látott olyan szegénységet, amilyennel ő még soha nem találkozott. Látta, hogy vannak szobák, ahol nem állítottak karácsonyfát, és ahol a gyerekek sírnak, mert nincsen ajándék, nincsen még ennivaló sem az asztalon. És látott olyan kisgyermekeket, akiknek rongyos a ruhájuk, és maszatos az arcocskájuk, és látott kócos háziasszonyokat, akik megőszültek a gondoktól, vagy családapákat, akiknek kihullott a hajuk a sok búbánattól. És csak járkált tovább a városban, és egyre jobban megsajnálta ezeket az embereket. És úgy érezte, hogy segítenie kellene ezeken a családokon. De hogyan tegye?
Akkor hazament, előkotorta a szekrényekből a ruhaneműket, ágyneműket, pokrócokat, és mindent, amit csak talált. Azután batyuba kötötte, alig bírta, akkora lett és annyira nehéz! De felvette a hátára, és elindult a kis sikátorok felé.
Amikor a szegényes házak közé ért, a kisgyerekek körbevették, gúnyolták és kinevették, bökdösték a batyut. Nem értették, mit keres errefelé.
De amikor betért az első szegényes ház kapuján, és bekopogott az első kopott ajtón, akkor már senki nem nevetett. Körülállták és kíváncsian várták, mi lesz.
Akkor ő kibontotta a hatalmas batyut, és sorban kivett belőle néhány ruhácskát, asztalterítőt, miegymást...
A háziak szeme csillogott a boldogságtól. Mindenki örült. Ilyen szép és drága holmikat még senki se látott közülük közelről, hát még hordani! Egymás kezéből kapkodták ki a szép holmikat!
Aztán a következő ház, a következő sok-sok ajtó... És ő mindenütt kérdezősködött övéi felől. De közben mindenütt látta az irtózatos szegénységet, elesettséget, a soványka kis apróságokat, a sápadt arcocskákat, és a szíve egyre jobban megtelt szánalommal. Az oly régóta dermedt állapotban leledző szív elkezdett érezni, és azt érezte, hogy adni jó, nagyon jó!

Amikor végre elfogyott a batyu tartalma, lassan hazaballagott. A gyerekek és néhány felnőtt egy darabig elkísérték, és hálálkodtak hangosan, de ő nem törődött velük. Befelé fordult, csak a gondolataival volt elfoglalva. Örült, hogy adhat, de jobban örült volna, ha övéit megtalálta volna. No, majd talán holnap! - gondolta, és a remény egyre jobban hatalmába kerítette. Nem fog lemondani róla, hogy tovább keresse őket! Hiszen, ha így végigjárja az egész negyedet, ha kell, az egész várost, akkor biztosan, igen, biztosan rájuk akad! Nem tűnhettek el, ha már egyszer meglátta őket! Nem, nem és nem! Nem adja fel! És soha fel nem fogja adni! Legalábbis most úgy érezte!

Másnap is, és harmadnap is ugyanígy tett. Összeszedett mindent, amit csak elbírt. Azután még aprópénzt is tett a zsebeibe. Nem sokat, mert félt, hogy kirabolják, ha megneszelik, hogy sok pénze van. Ezt pedig nem akarta, hiszen ő a szegényeknek szánja az egészet, de persze egyszerre sokat egynek-egynek nem adhat, mert az nem vezetne semmi jóra, csak irigységet szülne a családok között. Inkább úgy tesz, hogy minden családnak, akikkel találkozik, ad egy keveset, egyformán. Hiszen sok a szegény sorsú család, és mindegyiknek juttatnia kell!

Így is tett. Mostmár, ahogy múltak a napok, megismerték. Elterjedt a híre, hogy van egy bolond uraság, aki járja a szegény házakat és osztogatja, amije van. Meg hogy keres valakiket, akik soha nem is laktak errefelé. Senki nem ismerte azokat, akiket keresett. Legalábbis ezt mondták neki. De persze azért mindenki örült neki, hogy jön, és hoz valamit, mégha nem is adott sokat. A kicsi is nagyon jó. És a gyerekek külön örültek, mert a batyuban még játékok is voltak. Drága, szép, festett játékok. Ő lett a szegények angyala, Mikulása, ha úgy tetszik. Bár már kissé elmúlt a karácsony... már az újév is!
De ő örült, hogy adhat. És adott, és adott, mindaddig, amíg csak volt valamije is, amit még odaadhat. Azután elfogyott minden, és elfogyott a pénz is, de övéit sajnos nem találta meg sehol sem.

Azután csak ült otthon az ágya szélén, és már nem volt kedve ismét kimenni a házból. Elveszítette a reményt. Ahogyan elveszett egykoron a karácsony, úgy veszett el ismét a reménnyel együtt.
De akkor történt valami. Bekopogtattak. Ment, hogy ajtót nyisson. A küszöbön egy csapat gyerek állt, szépen felöltözve. Hátuk mögött felnőttek sokasága. Itt volt szinte a fél város! És nemcsak szegények, akiket megajándékozott! De nem ám! Itt voltak egykori barátai, ismerősei is, az urak, akikkel annak idején a klubban vagy az étteremben találkozgatott, vagy akikkel összejárogatott még nőtlen korában.
Vajon mit keres itt ez a rengeteg ember? El sem tudta képzelni. És csak álltak csendben ezek az emberek és a gyerekek is, és csak mosolyogtak, de nem szóltak semmit.
Ő meg csak állt a félig nyitott kapuban, és nem értett semmit. Csak bámult bambán rájuk, de nem volt kedve hozzá, hogy megkérdezze: mit akarnak tőle? Hiszen már mindene elfogyott! Adni már nem tud senkinek semmit... Még a lelke is üres lett, újra üres. Talán még üresebb, mint addig volt! Pedig milyen szívesen nyitotta meg újra! És megnyitotta mások előtt is, de mindhiába! És most még rosszabb, mint az a sok, hiábavaló, magányos esztendő!

Aztán egyszerre csak szétvált a tömeg. Félrehúzódott mindenki, és leghátul megpillantotta azokat, akiket olyan nagyon, annyira keresett! Ott álltak, szerény ruhában, csendben, összekapaszkodva, mindannyian! A szülei, a gyermekei és a felesége!
Le sem lehet írni, amit érzett. Valóban ők azok? Az első pillanatban nem is hitt a szemének. De aztán megindult feléjük, futva, szinte átszáguldott az emberek között, és a nyakukba borult, és zokogott, és azok is zokogtak, sőt, akik őket látták, mind sírtak, mindegyik a szemét törülgette, még a kisdedek is sírva fakadta, mert nem értették, hogy a felnőtteknek mi baja.

Aztán szépen csendben mindenki hazament.
Ő pedig bevezette rég elveszettnek hitt családját a hatalmas, gazdagon díszített házba.
Amikor kissé megnyugodott, és a könnyek is felszáradtak, akkor elmeséltette övéivel, hogyan is kerülnek ide ennyi év után, és miért nem jöttek azonnal haza?
Akkor aztán kiderült, hogy sokára találtak rájuk, de ők - valamennyien - olyan állapotban voltak, hogy semmire sem emlékeztek, csak arra, hogy melyik városból valók. Amikor nagy sokára felépültek, a hatóságok visszahozták őket a városhatárig, és így kerültek abba a házba, ahol ő először megpillantotta őket.
Az emberek eltitkolták, hogy ott laknak, amikor ő kereste őket, mert nem tudták, hogy mit akarhat, és nem akarták, hogy valamiért bajba kerüljenek. Ezért tagadták, hogy valaha is látták volna őket a környéken. Az a fajta népség igen összetartó, és védelmezi egymást.
De amikor már napok óta odajárt a környékre és ajándékokat osztogatott, akkor gyanússá vált az emberek számára, hogy mégse akarhat semmi rosszat. Egyszer aztán az egyik kis játékocska a saját kezükbe került, amit azonnal felismertek. Akkor titokban meglesték Duvall urat, és minden az eszükbe jutott!
És más is történt ám! Duvall úr példáján felbuzdulva - mert az adakozásának híre hamar elterjedt a városban - a többi gazdag család is adakozásba kezdett. Így már mindenkinek jobb lett egy kicsit az élete az év utolsó napjaiban a városban. Sok boldog gyerek szaladgált az utcákon, és az asztalokra végre került megfelelő, tápláló és finom ünnepi ennivaló is.
Ilyen boldog karácsony - vagyishát karácsony utáni napok - még sohasem volt ebben a városban, amióta világ a világ! És ezt a mogorva Duvall úrnak köszönhették! Hát ezért gyűlt össze az a rengeteg ember, és a sok ember hálából elhozta neki a családját! A rég elveszett, régen elsiratott, szeretett családját!
Hát kell ennél szebb karácsony? Van szebb dolog a világon, mint az elveszettnek hitt karácsony és vele együtt a család megtalálása, meglelése?
Ezután pedig még egyetlen dolog volt hátra. A másik városban lakó nagyszülők felkutatása. Ők szerencsére felgyógyultak időközben, hála a gondos gyógykezelésnek és ápolásnak. Üzentek értük, hogy jöjjenek el, és lakjanak itt, ebben a hatalmas házban, amely palotának is beillene. El is jöttek, és azóta ők is itt élnek, ebben a városban, ebben a házban, az egyik legszebb szobában, és azóta a kis család igen boldog. Mert mostmár mindenük megvan, amire csak emberfia vágyhat ezen a világon! Hiszen együtt lehetnek végre valamennyien, épségben, boldogságban, annyi viszontagság után!

Hát ez volt a mogorva Duvall úr története. A történet, amelyben minden jóra fordult végül. Mert jól mondják: derűre ború, borúra derű! És, hogy fel a fejjel! Mert egyszer minden rossznak vége szakad... És, hogy a türelem rózsát terem! Meg, hogy jótett helyébe jót várj! Meg még sokminden mást is mondanak, de azt majd máskor mesélem el!



VÉGE