A szivárványlány
Bobby Leng:
A szivárványlány
mese
Egyszer volt, hol nem volt, valamikor régesrégen, amikor még nem éltek ilyen sokan a világon, akkor élt egy kislány. Ennek a kislánynak nem tetszett a fehér ruhácska, amit viselnie kellett. Akkoriban ugyanis úgy volt, hogy a kislányok fehér ruhácskát, a fiúcskák hosszú fehér gatyácskát, az idősebbek hímzett ingeket és nadrágokat, és ruhákat, szoknyákat hordtak, az idősebbek meg csakis feketét. Ez volt a szokás.
Na szóval, ez a kislányka nem örült a szép fehér ruhácskájának, pedig az édesanyja mindig szép tisztára mosta, ha ő összekoszolta véletlenül.
El is határozta, hogy valahogy be fogja színesíteni a ruháját, ha megnő. Amint kigondolta, úgy is tett, és amikor nagyobbacska lánykává cseperedett, kijárogatott a mezőre, és összegyűjtötte a szép színes virágok szirmait. Már egész halom volt belőle, külön kosárkában a sárga virágok, külön a pirosak, megint külön a kékek, és így tovább. Senki se értette, miért csinálja, mert nem mondta el senkinek a szándékát. Hagyták hát, hadd csinálja, gondolták, majd kinövi a habókját.
Egyszer egy jó meleg nyári napon vett magához egy vödör vizet, és az udvarra vitte a sárga virágokkal teli kosárkát, utána beleöntötte mindet a vödör vízbe. A virágok szirmától sárga lett a víz. Akkor kihozta a házból a fehér szoknyáját, és belenyomkodta a sárgára színeződött vízbe. Amikor már úgy gondolta, hogy elég sárga a szoknya mert a virágszirmok jól befogták, akkor kicsavargatta a szoknyából a vizet és feltette száradni a deszkakerítésre. De előtte még szépen simára rázogatta hogy ne maradjon gyűrött és hogy ne maradjon rajta egyetlenegy virágszirom se.
Mikor ezzel végzett, a vizet kiöntötte és tett a vödörbe másikat, tisztát, és abba meg a piros virágokat áztatta bele, utána meg egy fehér réklijét, blúzát. Aztán ezzel is úgy tett, mint a sárga szoknyával. Ezután következett a kék virág, a lila virág, és mostmár minden holmija színes volt.
Mindezt a háziak nem láthatták, mert dolgoztak kint a mezőn.
Estére, mire mindenki hazatért, addigra meg is száradt valamennyi, szépen összehajtogatta és bevitte a házba.
Az édesanyja este meglátta, hogy milyen színesek lettek a ruhái, el se tudta képzelni, mi lett velük. Összecsapta a két kezét, száját eltátotta, szeme kimeredt, és szólni se tudott a méregtől meg a csodálkozástól. Hát ilyet meg ki a csuda látott? Még senki!
Nagyon összeszidta a lányát, és ráparancsolt, hogy másnap mossa ki mindegyik színes darabot, hogy azok ismét hófehérek legyenek. De nem jött ám ki belőlük a szín! Mind olyan maradt! Sírt is a szegény leányka, de mit volt mit tenni, mostmár végre felvehette a szép színes ruháit. Így masírozott, sétálgatott az utcán nagy büszkén, még a templomba is ezekben a göncökben ment vasárnap délelőtt. Eleinte mindenki csudálta, megszólták, hogy így meg úgy, nem jól van ez, de aztán hozzászokott a szemük. Eleinte még ki is nevették, hogy ni, olyan mint a szivárvány, micsoda csúfság! De ő nem törődött velük.
Ahogy telt-múlt az idő, a többi fiatal leánykának is megtetszettek a szép színes, kék, lila, piros, sárga színű ruhácskák, és mind olyat akart magának. Mind azt kérte otthon az édesanyjától, hogy szerezzen nekik is olyan színes ruhákat, mint a szivárványlánynak van!
Hát így maradt a leánykán a csúfnév: szivárványlány.
Csakhogy egy nap az történt, hogy hírét vették e dolognak a színtündérkék. Mert minden színnek volt egy tündérkéje, akik a virágok szép színéért voltak felelősek. Összesereglettek, és meghányták-vetették, mi legyen hát? Azt gondolták, hogy elmennek és megnézik maguknak a színes ruhákat.
Amint kigondolták, úgy is tettek: elröppentek a leánykáék házához, és meglesték a leánykát, amint a színes szép ruhákban séramórál.
Eleinte mérgelődtek a tündérkék, hogy az engedélyük nélkül vette el a virágok színét, de aztán látták, hogy a mezőkön nem lett semmivel se fakóbb egyik virág sem. Ezért hamar belenyugodtak e galádságba, és különben is, eszükbe jutott, hogy senki se tudja, hogy a virágok színéért a tündérkék a felelősek. Így a kisleány se tudhatta, hogy engedélyt kellett volna tőlük kérni, hanem csak tette, ami az eszébe jutott és passz.
Hanem ám éppen akkor a levegőégen átsuhant a szivárványboszorkány! Jaj, összerezzentek a kis színtündérek, mert féltek a seprűjétől. Ha a szivárványboszorkány végigsuhint a mezőn, a virágok színe eltűnik, és az égen kirajzolódik a szivárvány! Persze, csak eső után. Mert akkor minden annyira szikrázóan tiszta!
Szóval a szivárványboszorkány elszáguldott a fejük felett, épp a falu felé, ahol a kisleányék is laktak. Ott letekintett a falura, és meglátta, amint a színes ruhába bújt kisleány fel-alá sétafikál nagy büszkén.
A boszorkány elszörnyűlködött, mert ő még ilyet soha nem látott. Hazalibbent a seprűjén, és azon gondolkodott, mitévő legyen. Merthogy ezt a galádságot nem hagyhatja! Szerinte ugyanis a színek fölött egyedül neki van hatalma, most pedig azt kell látnia, hogy megnyirbálják a hatalmát!? Nahát, ejnye-bejnye, szedte-vette-teremtette és irgum-burgum!
Addig törte a fejét, ameddig ki nem találta, mit is tegyen. Csakhogy ez alatt nagyon sok idő eltelt ám! Tán még egy évszázad vagy egy évezred is! Mert nem kellett sietnie a dologgal, hiszen a szivárványboszik halhatatlanok, mint ahogy a színtündérek is.
Szóval, egyszer aztán felpattant a seprűjére, hogy megtegye, amit kigondolt, Azt gondolta ki, hogy elveszi a kedvét az embereknek az ilyen huncutságoktól, úgy, hogy megátkozza őket: mindenféle színű, tarka-barka, foltos, pettyes, csíkos és izémizé színű ruhákban járhatnak ezután csakis! Megátkozta hát az összes népeket, hogy ízlésficamuk legyen, és csak ordenáré rikítós színekben járhatnak, zöldet a kékkel, pirosat a rózsaszínnel, satöbbi-satöbbi. Képzelhetitek, milyen kavarodás támadt, milyen színkavalkád volt ott! Eleinte mindenki borzongott tőle, utálkoztak és megszólták egymást, de mivel mindenki a szivárványboszorkány átka alá került, végül mindenki ilyen vegyes összevisszaságban volt csak képes öltözködni. Végül belenyugodtak.
No meg aztán azóta ismét eltelt sok-sok idő. A szivárványboszi azóta is a szivárványon lakik és jót mulat az emberi ízlésficamokon. Még nem vonta vissza az átkát, bár a színtündérek megpróbálkoztak semmissé tenni, semlegesíteni az átkot azzal, hogy néhány embernek megsúgták, melyik színhez melyik másik szín illik, vagyis megpróbálták ízléses öltözködésre nevelni az embereket, és megtörni az ízlésficam-átkot, de ez nem nagyon sikerült nekik.
És hát azóta, tudjuk, hogy mindenki mindenféle tarkabarka ruhát felvehet, nem törődik azzal, mi volt a szokás régen. Felvehet és fel is vesz, akár ízléses, akár se. Lehet foltos, pöttyös, csíkos, virágos, piros, kék, zöld, sárga, akármilyen, és mostmár a fiatalok is járhatnak fekete színű ruhában, ha éppen ahhoz szottyan kedvük. És már a kicsi gyerekeket se járatják színfehérben.
És mostmár ha valakinek vörös a haja akkor is felvesz piros ruhát, pedig tudja és mindenki más is tudja, hogy nem illik mert egyik piros üti a másikat, vagyis elnyomja, fakítja. Dehát a divatnak se meg a szokásnak se és a jó ízlésnek se sok szerep jut manapság: mindenki úgy öltözik, ahogy tud vagy ahogy akar.
Mert még mindig tart a szivárványboszorkány átka!
VÉGE
A szivárványlány
mese
Egyszer volt, hol nem volt, valamikor régesrégen, amikor még nem éltek ilyen sokan a világon, akkor élt egy kislány. Ennek a kislánynak nem tetszett a fehér ruhácska, amit viselnie kellett. Akkoriban ugyanis úgy volt, hogy a kislányok fehér ruhácskát, a fiúcskák hosszú fehér gatyácskát, az idősebbek hímzett ingeket és nadrágokat, és ruhákat, szoknyákat hordtak, az idősebbek meg csakis feketét. Ez volt a szokás.
Na szóval, ez a kislányka nem örült a szép fehér ruhácskájának, pedig az édesanyja mindig szép tisztára mosta, ha ő összekoszolta véletlenül.
El is határozta, hogy valahogy be fogja színesíteni a ruháját, ha megnő. Amint kigondolta, úgy is tett, és amikor nagyobbacska lánykává cseperedett, kijárogatott a mezőre, és összegyűjtötte a szép színes virágok szirmait. Már egész halom volt belőle, külön kosárkában a sárga virágok, külön a pirosak, megint külön a kékek, és így tovább. Senki se értette, miért csinálja, mert nem mondta el senkinek a szándékát. Hagyták hát, hadd csinálja, gondolták, majd kinövi a habókját.
Egyszer egy jó meleg nyári napon vett magához egy vödör vizet, és az udvarra vitte a sárga virágokkal teli kosárkát, utána beleöntötte mindet a vödör vízbe. A virágok szirmától sárga lett a víz. Akkor kihozta a házból a fehér szoknyáját, és belenyomkodta a sárgára színeződött vízbe. Amikor már úgy gondolta, hogy elég sárga a szoknya mert a virágszirmok jól befogták, akkor kicsavargatta a szoknyából a vizet és feltette száradni a deszkakerítésre. De előtte még szépen simára rázogatta hogy ne maradjon gyűrött és hogy ne maradjon rajta egyetlenegy virágszirom se.
Mikor ezzel végzett, a vizet kiöntötte és tett a vödörbe másikat, tisztát, és abba meg a piros virágokat áztatta bele, utána meg egy fehér réklijét, blúzát. Aztán ezzel is úgy tett, mint a sárga szoknyával. Ezután következett a kék virág, a lila virág, és mostmár minden holmija színes volt.
Mindezt a háziak nem láthatták, mert dolgoztak kint a mezőn.
Estére, mire mindenki hazatért, addigra meg is száradt valamennyi, szépen összehajtogatta és bevitte a házba.
Az édesanyja este meglátta, hogy milyen színesek lettek a ruhái, el se tudta képzelni, mi lett velük. Összecsapta a két kezét, száját eltátotta, szeme kimeredt, és szólni se tudott a méregtől meg a csodálkozástól. Hát ilyet meg ki a csuda látott? Még senki!
Nagyon összeszidta a lányát, és ráparancsolt, hogy másnap mossa ki mindegyik színes darabot, hogy azok ismét hófehérek legyenek. De nem jött ám ki belőlük a szín! Mind olyan maradt! Sírt is a szegény leányka, de mit volt mit tenni, mostmár végre felvehette a szép színes ruháit. Így masírozott, sétálgatott az utcán nagy büszkén, még a templomba is ezekben a göncökben ment vasárnap délelőtt. Eleinte mindenki csudálta, megszólták, hogy így meg úgy, nem jól van ez, de aztán hozzászokott a szemük. Eleinte még ki is nevették, hogy ni, olyan mint a szivárvány, micsoda csúfság! De ő nem törődött velük.
Ahogy telt-múlt az idő, a többi fiatal leánykának is megtetszettek a szép színes, kék, lila, piros, sárga színű ruhácskák, és mind olyat akart magának. Mind azt kérte otthon az édesanyjától, hogy szerezzen nekik is olyan színes ruhákat, mint a szivárványlánynak van!
Hát így maradt a leánykán a csúfnév: szivárványlány.
Csakhogy egy nap az történt, hogy hírét vették e dolognak a színtündérkék. Mert minden színnek volt egy tündérkéje, akik a virágok szép színéért voltak felelősek. Összesereglettek, és meghányták-vetették, mi legyen hát? Azt gondolták, hogy elmennek és megnézik maguknak a színes ruhákat.
Amint kigondolták, úgy is tettek: elröppentek a leánykáék házához, és meglesték a leánykát, amint a színes szép ruhákban séramórál.
Eleinte mérgelődtek a tündérkék, hogy az engedélyük nélkül vette el a virágok színét, de aztán látták, hogy a mezőkön nem lett semmivel se fakóbb egyik virág sem. Ezért hamar belenyugodtak e galádságba, és különben is, eszükbe jutott, hogy senki se tudja, hogy a virágok színéért a tündérkék a felelősek. Így a kisleány se tudhatta, hogy engedélyt kellett volna tőlük kérni, hanem csak tette, ami az eszébe jutott és passz.
Hanem ám éppen akkor a levegőégen átsuhant a szivárványboszorkány! Jaj, összerezzentek a kis színtündérek, mert féltek a seprűjétől. Ha a szivárványboszorkány végigsuhint a mezőn, a virágok színe eltűnik, és az égen kirajzolódik a szivárvány! Persze, csak eső után. Mert akkor minden annyira szikrázóan tiszta!
Szóval a szivárványboszorkány elszáguldott a fejük felett, épp a falu felé, ahol a kisleányék is laktak. Ott letekintett a falura, és meglátta, amint a színes ruhába bújt kisleány fel-alá sétafikál nagy büszkén.
A boszorkány elszörnyűlködött, mert ő még ilyet soha nem látott. Hazalibbent a seprűjén, és azon gondolkodott, mitévő legyen. Merthogy ezt a galádságot nem hagyhatja! Szerinte ugyanis a színek fölött egyedül neki van hatalma, most pedig azt kell látnia, hogy megnyirbálják a hatalmát!? Nahát, ejnye-bejnye, szedte-vette-teremtette és irgum-burgum!
Addig törte a fejét, ameddig ki nem találta, mit is tegyen. Csakhogy ez alatt nagyon sok idő eltelt ám! Tán még egy évszázad vagy egy évezred is! Mert nem kellett sietnie a dologgal, hiszen a szivárványboszik halhatatlanok, mint ahogy a színtündérek is.
Szóval, egyszer aztán felpattant a seprűjére, hogy megtegye, amit kigondolt, Azt gondolta ki, hogy elveszi a kedvét az embereknek az ilyen huncutságoktól, úgy, hogy megátkozza őket: mindenféle színű, tarka-barka, foltos, pettyes, csíkos és izémizé színű ruhákban járhatnak ezután csakis! Megátkozta hát az összes népeket, hogy ízlésficamuk legyen, és csak ordenáré rikítós színekben járhatnak, zöldet a kékkel, pirosat a rózsaszínnel, satöbbi-satöbbi. Képzelhetitek, milyen kavarodás támadt, milyen színkavalkád volt ott! Eleinte mindenki borzongott tőle, utálkoztak és megszólták egymást, de mivel mindenki a szivárványboszorkány átka alá került, végül mindenki ilyen vegyes összevisszaságban volt csak képes öltözködni. Végül belenyugodtak.
No meg aztán azóta ismét eltelt sok-sok idő. A szivárványboszi azóta is a szivárványon lakik és jót mulat az emberi ízlésficamokon. Még nem vonta vissza az átkát, bár a színtündérek megpróbálkoztak semmissé tenni, semlegesíteni az átkot azzal, hogy néhány embernek megsúgták, melyik színhez melyik másik szín illik, vagyis megpróbálták ízléses öltözködésre nevelni az embereket, és megtörni az ízlésficam-átkot, de ez nem nagyon sikerült nekik.
És hát azóta, tudjuk, hogy mindenki mindenféle tarkabarka ruhát felvehet, nem törődik azzal, mi volt a szokás régen. Felvehet és fel is vesz, akár ízléses, akár se. Lehet foltos, pöttyös, csíkos, virágos, piros, kék, zöld, sárga, akármilyen, és mostmár a fiatalok is járhatnak fekete színű ruhában, ha éppen ahhoz szottyan kedvük. És már a kicsi gyerekeket se járatják színfehérben.
És mostmár ha valakinek vörös a haja akkor is felvesz piros ruhát, pedig tudja és mindenki más is tudja, hogy nem illik mert egyik piros üti a másikat, vagyis elnyomja, fakítja. Dehát a divatnak se meg a szokásnak se és a jó ízlésnek se sok szerep jut manapság: mindenki úgy öltözik, ahogy tud vagy ahogy akar.
Mert még mindig tart a szivárványboszorkány átka!
VÉGE