A tintaceruza
Bobby Leng:
A tintaceruza
mese
Egyszer régen, nagyon-nagyon régen, amikor még nem volt ilyen toll és tinta és ceruza és kréta és festék és miegyéb a gyerekeknek, mint manapság - no, akkor történt, hogy volt egy kicsike kis tintaceruza-darabka.
Ez olyan ceruzácska volt, ami régebben még normális méretű volt, de nagyon sokat írtak vele és amikor a ceruzabél elkopott, akkor a körötte lévő fa ceruzatokot mindig újra és újra megfarigcsálták kisbicskával, és kihegyezték. Akkor ismét lehetett írni a tintaceruzával.
Ez olyan érdekes és különleges ceruza volt, aminek a hegyét ha megnyalták, vagy az írást áthúzták nedves ujjal, akkor tintaszínűvé, tintává változott és nem lehetett többé kiradírozni. Ha meg nem nyalták meg, hanem csak úgy simán írtak vele, akkor olyan lilás-csillogó kanyarokat írt a papíron.
No, történt egyszer, hogy a kis tintaceruza-darabka becsusszant, begurult a fiók mélyére és teljesen elfelejtette mindenki.
Telt-múlt az idő, a régi gazdái már mind régen elmentek. A házat és bútorokat mások vették meg, egy másik család.
Amikor rendezgették a dolgokat, akkor a család kisleánykája ráakadt a tintaceruzácskára. Nézegette, hogy mi a csuda ez, mert ilyen ceruzavéget ő még nem látott.
Kezdett vele írogatni-firkálgatni, de nem nagyon fogott, mert a tintaceruzák már csak ilyenek: nagyon halovány a nyomuk a papíron.
Akkor a kislány visszatette a fiókba, ahol találta. Gondolta, jó lesz még egyszer, ha elfogy a többi vadonatúj ceruzája, akkor majd előveheti.
A papírlap, amire firkálgatott, az asztalon maradt.
Később az történt, hogy valamiért nagyon elszomorodott a kislány, és már nem volt kedve kint játszani a kertben. Talán talált egy halott bogarat? Vagy más dolog szomorította el? Ki tudja.
Bement hát a szobába, és az asztalhoz ült, ahol előtte a tintaceruzával firkálgatott. Üldögélt ott, de nem volt kedve rajzolgatni. Szomorúságában egyszerre csak az asztalra borult, karjaira hajtotta a fejét és sírdogálni kezdett. Könnyei patakzottak, és a tintaceruzával firkált papírlapra folytak.
A ceruzavonalak megszínesedtek. A ceruzavonalból tintavonal lett, majd a tinta szétfolyt az egész papíron, befogta az egészet, mindenütt, ahová a könnyek hulltak.
Sokára hagyta abba a kislány a sírást, nehezen múlt el a bánata. De amikor végre hüppögve vége lett a sírásnak, felült, arcát megtörölte kezével. Nem vette észre, hogy a tenyere is és a karja is, amely a papírlapon feküdt, csupa tinta lett.
Arcán elmaszatolódott a tinta, összekente, tintafoltos lett.
Aztán észrevette, hogy a papír tintapacás lett és az egész egy nagy tintamaszat foltos papírrá változott. Nagyon elcsodálkozott ezen. Hiszen ő nem ismerte a tintaceruza fő tulajdonságát, hogy ceruzából toll tud lenni, de nem ám! Hiszen senki se mondta neki még ezt el!
Nagyon megörült neki, hogy így is lehet használni a kis ceruzácskát. El is röppent a bánata menten!
Boldogan mutatta a papirost a szüleinek és nagyszüleinek, akik kint diskuráltak a kertben, éppen azt latolgatták, hogy mit ültessenek a kertecskébe.
Mikor meglátták a tintától maszatos kislányt, nevettek. Megnézték a papírlapot, bólogattak, hogy igen-igen, tényleg régen volt ilyen furmányos ceruza, aztán a kislányt megmosdatták. Nehezen jött le a tinta az arcocskájáról és a kezéről, kicsit meg kellett vele szenvedni, és eléggé kipirosodott a bőre a sok dörzsöléstől, de a kislány örömét nem vette el, úgy örült a kis tintaceruzának.
El is határozta, hogy visszarejti a fiók mélyére, hogy majd a gyerekeinek és az unokáinak is megmutathassa, micsoda csudadolog is ez.
VÉGE
A tintaceruza
mese
Egyszer régen, nagyon-nagyon régen, amikor még nem volt ilyen toll és tinta és ceruza és kréta és festék és miegyéb a gyerekeknek, mint manapság - no, akkor történt, hogy volt egy kicsike kis tintaceruza-darabka.
Ez olyan ceruzácska volt, ami régebben még normális méretű volt, de nagyon sokat írtak vele és amikor a ceruzabél elkopott, akkor a körötte lévő fa ceruzatokot mindig újra és újra megfarigcsálták kisbicskával, és kihegyezték. Akkor ismét lehetett írni a tintaceruzával.
Ez olyan érdekes és különleges ceruza volt, aminek a hegyét ha megnyalták, vagy az írást áthúzták nedves ujjal, akkor tintaszínűvé, tintává változott és nem lehetett többé kiradírozni. Ha meg nem nyalták meg, hanem csak úgy simán írtak vele, akkor olyan lilás-csillogó kanyarokat írt a papíron.
No, történt egyszer, hogy a kis tintaceruza-darabka becsusszant, begurult a fiók mélyére és teljesen elfelejtette mindenki.
Telt-múlt az idő, a régi gazdái már mind régen elmentek. A házat és bútorokat mások vették meg, egy másik család.
Amikor rendezgették a dolgokat, akkor a család kisleánykája ráakadt a tintaceruzácskára. Nézegette, hogy mi a csuda ez, mert ilyen ceruzavéget ő még nem látott.
Kezdett vele írogatni-firkálgatni, de nem nagyon fogott, mert a tintaceruzák már csak ilyenek: nagyon halovány a nyomuk a papíron.
Akkor a kislány visszatette a fiókba, ahol találta. Gondolta, jó lesz még egyszer, ha elfogy a többi vadonatúj ceruzája, akkor majd előveheti.
A papírlap, amire firkálgatott, az asztalon maradt.
Később az történt, hogy valamiért nagyon elszomorodott a kislány, és már nem volt kedve kint játszani a kertben. Talán talált egy halott bogarat? Vagy más dolog szomorította el? Ki tudja.
Bement hát a szobába, és az asztalhoz ült, ahol előtte a tintaceruzával firkálgatott. Üldögélt ott, de nem volt kedve rajzolgatni. Szomorúságában egyszerre csak az asztalra borult, karjaira hajtotta a fejét és sírdogálni kezdett. Könnyei patakzottak, és a tintaceruzával firkált papírlapra folytak.
A ceruzavonalak megszínesedtek. A ceruzavonalból tintavonal lett, majd a tinta szétfolyt az egész papíron, befogta az egészet, mindenütt, ahová a könnyek hulltak.
Sokára hagyta abba a kislány a sírást, nehezen múlt el a bánata. De amikor végre hüppögve vége lett a sírásnak, felült, arcát megtörölte kezével. Nem vette észre, hogy a tenyere is és a karja is, amely a papírlapon feküdt, csupa tinta lett.
Arcán elmaszatolódott a tinta, összekente, tintafoltos lett.
Aztán észrevette, hogy a papír tintapacás lett és az egész egy nagy tintamaszat foltos papírrá változott. Nagyon elcsodálkozott ezen. Hiszen ő nem ismerte a tintaceruza fő tulajdonságát, hogy ceruzából toll tud lenni, de nem ám! Hiszen senki se mondta neki még ezt el!
Nagyon megörült neki, hogy így is lehet használni a kis ceruzácskát. El is röppent a bánata menten!
Boldogan mutatta a papirost a szüleinek és nagyszüleinek, akik kint diskuráltak a kertben, éppen azt latolgatták, hogy mit ültessenek a kertecskébe.
Mikor meglátták a tintától maszatos kislányt, nevettek. Megnézték a papírlapot, bólogattak, hogy igen-igen, tényleg régen volt ilyen furmányos ceruza, aztán a kislányt megmosdatták. Nehezen jött le a tinta az arcocskájáról és a kezéről, kicsit meg kellett vele szenvedni, és eléggé kipirosodott a bőre a sok dörzsöléstől, de a kislány örömét nem vette el, úgy örült a kis tintaceruzának.
El is határozta, hogy visszarejti a fiók mélyére, hogy majd a gyerekeinek és az unokáinak is megmutathassa, micsoda csudadolog is ez.
VÉGE