A tündérboszorkány kívánsága

Bobby Leng:

A tündérboszorkány kívánsága
mese


Volt egyszer valahol Meseország kellős közepén egy nagy pusztaság. A pusztaság szélén lakott egy kis kunyhóban egy asszony, egy ember, meg egy leány.
Nem laktak ők mindig itten. Valaha gazdagságban éltek egy gyönyörűséges gyémántpalotában. De jött egy másik király, az elfoglalta a mesés birodalmat, palotával együtt, őket pedig elzavarta.
Ezért aztán sokáig vándoroltak, mígnem olyan messzire jutottak, hogy méltán azt gondolhatták: ide már nem ér el az ellenséges király keze és élhetnek nyugodtan, békességben. Majd megteremtik ők a tulajdon két kezükkel, ami kell! S mivel még nem csináltak soha ilyet, hát gondolták: majd megtanulják. Mint mindenki más.
Igen ám, de mégis minden szorgalmuk mindhiába: annyira szegények voltak, hogy olykor csak fűszálat rágcsáltak vacsorára, mert nem volt mit enniük. A kertecske kevés termést adott, hiába dolgoztak olyan sokat. Nagy volt a szárazság, nem esett az eső ezen a nyáron, és a Nap csak perzselt forró és kíméletlen sugaraival. Felhő nem volt az égen és levél se rezdült, még egy pirinyó szelecske se dugta erre az orrát, hogy felfrissüljenek a növények, állatok, emberek.
Hát ilyen is előfordult ebben a híres Mesebirodalomban. Milyen igazságtalan dolog ez - mondogatták szegények. Hát nem annak kéne lenni, hogy a Mesebirodalomban mindenki boldog legyen? Dehát ki tehet az ilyen dolgokról? Senki sem. És nem is lehet ellene tenni semmit.

A kisleányka megelégelte az éhezést és a szülei sóhajtozását hallgatni, ezért elindult világgá. Gondolta, hátha akkor könnyebb lesz az élet nélküle, mert az ő éhes száját nem kell betömni és ahol eggyel kevesebben esznek, talán több jut nekik.

El is indult és ment-ment, amerre a szeme látott. Eljutott nagy erdőkön át a nagy hegyekig, de csak nem állt meg, hanem kereste a boldogulást. De mindenütt csak a siránkozást és jajgatást, panaszkodást hallotta, mert erre és amarra is rossz volt az időjárás, kevés volt a termés, az embereknek rosszul ment a dolga.
Koldulgatott, kérincsélt az emberektől pár falat kenyeret, de biza alig jutott valami neki, nem tudtak adni csak nagyon keveset, mert nekik se volt.

Ettől még szomorúbb lett a lány, hát ment tovább, de mostmár az volt a célja, hogy módot találjon arra, hogy jobbá tegye az emberek életét, mert nem bírta nézni a szenvedésüket.

Már egészen Mesebirodalom határára ért, amikor egy erdő mélyén kis kunyhót talált. Bekopogtatott, és amikor kiszólt valaki, hogy „Szabad!”, akkor bement. Ott talált egy ős-öreg nénikét, akinek olyan hajlott volt a háta a nagy öregségtől, hogy orrával már majd’ a földet verte.

Tisztességgel köszönt a lány, és kérdezte, megpihenhetne-e nála.
Az öreganyó megengedte, és még egy csupor tejet is adott neki.

Látta az anyó, hogy nagyon lóg a lány orra a nagy bánattól, megkérdezte hát, hogy mi a baja, mi bántja ennyire.
A lány megköszönte a szíveslátást, aztán töviről-hegyire mindent elmesélt, és elpanaszolta, hogy nem tudja, hogyan segíthetne az emberek nagy bánatán, mert nem bírja nézni a nagy sok szenvedést, a növények száradozását, az állatok szomjúhozását-éhezését, az emberek rossz sorát.

Az anyó csendesen hallgatta a panaszáradatot, majd sóhajtott. Nem is tudta, hogy ennyi baj van Mesebirodalomban. Gondolta, megpróbál segíteni ezen.
Elküldte a lányt aludni a meleg kemencesutba, ő pedig reggelre kigondolta, mit kell tenni, hogy minden jóra forduljon.

Reggel, amikor a lány felébredt, megint kapott egy csupor tejet az anyókától. Hálásan megköszönte és már indulni készült, amikor az anyó így szólt:
- Én tudnék segíteni, de ahhoz egy nagy üst varázsfőzet kell. Csakhogy a varázsfőzetbe mindenféle dolog kell, azokat pedig én már nem tudom beszerezni, mert már öreg és fájós minden tagom. De te fiatal vagy és el tudnád hozni nekem, amik kellenek a főzetbe. Megteszed?
- Örömmel, csak mondja el, mi kell bele és már hozom is!
Akkor az anyóka jót somolygott ezen, és sorolni kezdte:
- Vedlett kígyóbőr, békalencse, ökörnyál, szarkaláb, papsajt, ökörfark, futóhomok, oroszlánszáj, napraforgó, tejes tengeri bajusza. Ha ezekből megfőzöm a varázslöttyöt, és azt kipermetezzük a réten a levegőbe, akkor olyan nagy felhő lesz belőle, ami beteríti egész Mesebirodalom egét, és annyi eső fog esni, amennyi csak kell.
Fogd hát ezt a kosarat és menj, aztán siess vissza!

Ezzel elküldte a lányt.
A lány el is indult, csakhogy nem tudta, mik azok, amiket a néne kért tőle. Dehát szégyenlette volna megkérdezni. És azon is gondolkodott, ki légyen a néne: tündér-e, vagy boszorkány? Talán mindkettő? Mert azt tudta, hogy a boszorkányok tudnak varázsolni, de sajnos azok nem nagyon jó emberek, mindig a rosszaságon jár az eszük, hogy másoknak ártsanak lehetőleg. A tündérek meg jók, de hogy ilyen varázslatra képesek-e, azt ő bizony nem tudja. Akkor csak úgy lehet, hogy a néne tündérboszorkány lehet, csakis az lehet.
No, amikor ebben megállapodott magában, akkor szomorodott csak el igazán. Mert a sokminden, amit az anyó kért, azt se tudta, hol találja, meg hogy hogyan néznek ki, hogy fogja felismerni őket? Mekkorák, mifélék, elbírja-e egyáltalán?

Szomorúságában leült egy útmenti kőre. Amint ott szomorkodott, egyszercsak arra tévedt egy picike emberke. De az olyan picike volt, mint egy kisgyerek, de amúgy felnőtt volt, még szakálla is volt neki, meg sűrű bajusza.
Meglátta a lányt, amint ott búsong, meg is szólította.
- Miért vagy olyan bús, kedves húgom?
A lány elmondott mindent szép sorjában.
A kis emberke nagyot nevetett, még a pocakja is rengett belé.
- Hát hogyhogy nem tudod, mik azok, amiket vinned kell az anyónak?
- Hát úgy, hogy nem ismerem ezeket a dolgokat. Te talán tudod? Ha tudod, akkor segíts nekem, és Mesebirodalom sorsa jobbra fordul és mindenki hálás lesz neked a segítségedért!

A picike ember kézenfogta a lányt, és elindult vele a csicsogós-tocsogós-ingoványos-zsombékos rét felé.
Amikor odaértek, így szólt:
- Itt a zsombékok között találhatsz békalencsét.
A lány nézelődött, de nem látott semmilyen lencsét.
A kis emberke mutatta neki:
- Látod, már majdnem teljesen kiszáradt ez a láp, mert már nagyon régen nem esett eső, ahogy te is mondtad. De a zsombékok közt, ott mélyen láthatod, hogy még csillog valamicske víz. A víz tetején úszik sok kis kerek valami, világoszöld, látod?
- Ja, azt látom - felelt a lány. - Hát ezt hívják errefelé békalencsének? Tényleg hasonlít a lencsére!
- No, abból kell szedned egy keveset a kosaradba. Nyúlj be érte a vízbe, tépd le. Ez egy kis növényke parányi kerek levélkéje, ami a víz felszínén lebeg, így éldegél.
A lány szedett belőle.
Akkor a kis ember így szólt:
- Most keressünk olyan helyet, ahol a rét ritkásabb. Ott találhatunk levedlett kígyóbőrt, remélem.
Mentek-mendegéltek, láttak is egy kígyót. A kis ember megszólította:
- Nem vedlenéd le a bőrödet a kedvünkért? Tudod, varázsfőzetbe kell, hogy legyen végre eső - mondta.
A kígyó így válaszolt:
- Szerencsétek van, épp vedleni készülök, mert már kinőttem a régi bőrömet, alatta már ott van az új. Gyertek velem a bokorhoz, ott majd levedlem és otthagyom, hogy elvihessétek!
Azzal odacsusszant egy bokorhoz a kígyó, kicsit alábújt mert szégyenlős volt - hiszen most vetkőzik le - és mocorogni kezdett. Akkor a felső, elszáradt bőr elkezdett róla lecsúszni, ő meg így lassacskán kibújt belőle. A bőr meg ottmaradt, olyan szép és könnyű, átlátszó volt, mint a legfinomabb csipke. Élettelen és száraz volt, de a kígyó örömmel hagyta ott nekik, mert rajta már ott csillogott a gyönyörű új bőre, színes és fényes pikkelyekkel. El is köszönt hamar, és elcsuszizott a dolgára.

A lány ezen is csodálkozott. Hogy vedlik a kígyó, és nem nő vele együtt a bőre. Szegény - gondolta. Milyen jó nekem, hogy nem kell levedlenem a bőrömet sose, hanem velem együtt nődögél!

Nohát, elrakták a kosárkába a levedlett kígyóbőrt. Akkor a kis emberke így szólt:
- Mi is kell még az anyónak?
- Ökörnyál - felelt a lány. - Nem látok erre ökröt, és azt se tudom, az mifán terem!
- Nem fán terem az, kedvesem, az szarvasmarha lenne amúgy, de nekünk nem kell ő, se a nyála igaziból. Csak az kell, amit annak neveznek errefelé. Gyere, keressünk olyat. Bár ezzel egy kicsit baj lesz, mert az csak ősszel szokott lenni. De ha keresünk egy picike pókot, talán szerencsénk lesz - mondta.
A lány nagyon csodálkozott azon, amit hallott, de engedelmesen ment a kis ember után, mert mostmár meggyőződött róla, hogy az jót akar és nem fogja becsapni, mert segíteni akar Mesebirodalom életén.

Nemsokára egy erdőszélre értek, a mező csak úgy izzott a forróságban. Az erdőszéli magas fűszálak és gazok tetején kis pókok üldögéltek. A kis ember odament az egyikhez:
- Látjátok itt ezt a lányt? Össze kell neki gyűjtenie egy csomó dolgot, hogy abból varázsfőzet legyen, és a varázsfőzet meg esőt csináljon. Segíthetnétek neki, hogyha tudnátok ökörnyálat adni neki.
A pókok összenéztek, és ingatták a fejüket. Ilyenkor még nincsen ökörnyál, az nyáron nincs, majd csak ősszel! De aztán összetanakodtak, és mivel ők is szenvedtek a nagy melegtől, így úgy döntöttek, segítenek a leánynak. Adnak neki ökörnyálat. Illetve olyan pókfonalat, amit annak neveznek.
Elkezdtek szövögetni-fonogatni, és egy hosszú pókfonalat sodortak össze. Jó vastag lett, éppen, amilyen ősszel szokott lenni. Csillogó, fénylő, erős, de mégis alig látható valójában. Ilyennek a végét fogják meg a kis pókok, és felkötik egy fűszál, vagy magasabb gaz, esetleg alacsonyabban fekvő bokorágak végére, a másik végén pedig ők csüngenek. Ezt a könnyű, pehelykönnyűnél is könnyebb kis hófehér csillogó, finom és mégis ragadós szálat felkapja az őszi szél, és repíti, repíti a kis pókokkal együtt messzire. Ahová röpteti a szél, ott letáboroznak, beburkolóznak, elbújkálnak jó meleg zugokba, és ott átvészelik a telet csendben, békességben, éspedig épségben!
Hát szóval ezt a pókfonalat hívják valami rejtélyes okból ökörnyálnak. Talán hasonlít hozzá? Ki tudja?

A lány ezen is csodálkozott.

Egyszóval, a pókfonál elkészült, odaadták a lánynak, aki hálásan megköszönte, és betette a kosarába, majd elköszöntek a kis pókoktól.

- Mit kell még vinned? - kérdezte a mini emberke.
- Kell vinnem még oroszlánszájat. No, most azt mondd meg, hogy honnan vegyek én oroszlánt, főleg a száját hogy vigyem el a néninek?
A kis ember nagyot nevetett.
- Nem igazi oroszlánról van itt szó, és nem kell a szája sem. Ez egy virágnak a neve, amit másképpen tátikának is hívnak. Nagyon szép virág, egy száron van sok kis tátogó torkú virágocska, szép és színes. Majd meglátod, csak gyere velem.

Elindultak. Az erdőn túl eléjük tárult egy völgy, amelyben sok kis ház állt. Leereszkedtek a völgybe, és bementek a faluba, ahol a kis takaros házak előtt apró virágoskertek húzódtak. Ezekben a kertecskékben száz- és százféle színes és illatos virág pompázott. Az emberke nézelődött erre is meg arra is, végül megállt egy házikó előtt. A ház előtti kiskertben egy asszony kapálgatta a virágait.
Az emberke megszólította illedelmesen:
- Adjon Isten szép napot, néném! Úgy látom, van a kertjében sok szép virág, és közöttük tátika is. Adna-e néhány szálat ennek a kislánynak?
- Hát persze, szívesen! - mondta az asszony, és leszakított egy pirostarka és egy sárga színű szál virágot, majd kivitte az utcán álldogálókhoz, és odaadta.

A lányka nézte a virágot, csodálta, szépnek találta. Tényleg apró torkocskára hasonlított minden kis virágocska a száron.

Megköszönték szépen, a kosarukba tették a virágot és továbbindultak.
- Most mi jön? - kérdezte a kis ember.
- Hát még hátravan pár dolog, amit szintén nem tudok, micsoda. Itt van mindjárt a tejes tengeri bajusza. Az micsoda szerinted?
- Az, édes lelkem? Nem más, mint a kukorica termése éretlen korában, amikor még olyan szép világoszöld hosszú vékony szálak lógnak ki a cső végénél a burkolatából. Mert minden terméscső zöld levelekkel van takarva. A zöld levelek alatt cső alakú termés van, ez sok sor kukoricaszemből áll, és ilyenkor, amikor éretlen, a belseje tejszerű. Minden szemnél van egy vékonyka szál, azon jut le a virágpor a kukoricatő legtetejéről, ott egy sokágú korona van, amiben sok a virágpor. Sose láttál még ilyet?
- Nem én. Ahonnan én jöttem, csak pusztaság van, ilyesmi nincsen.
- No, nem baj, majd meglátod, kedvesem. Most menjünk, innen látom, hogy a falu végén van egy kukoricaföld, onnan tudunk szerezni neked ilyet.

El is mentek oda, és a kukoricatábla szélén álló egyik szárról, annak is a terméséről téptek egy kevés éretlen kukoricabajuszt. Ez is kell a varázslöttyhöz. Na és mi kellhet még a nénőnek?
- Hát kell még neki napraforgó. Az meg micsoda? Mi forog a napra? Én nem tudom el se képzelni - mondta a lány.
- No, szerencsénk van, mert itt a szomszédos parcella éppen napraforgótábla, gyere, megmutatom neked.
Odaértek, és tényleg ott volt rengeteg napraforgószál, mindegyik tetején egy-egy tányér alakú fej termés, még éretlen volt de nagyon szép, mert a tányérban millió apró sárga bibe tátogott, amin méhek százai döngicséltek-mászkáltak össze-vissza, nyalogatták az édes belsejüket és a tányérok szélén több sorban napsárga nagy szirmok futottak körben. A bibék körkörösen sorban álltak, mértani pontossággal - nagyon szép volt.
Azt mondja a lány:
- Hát ezt én ismerem, csak felénk tányéricának hívják.
Azt mondta a kis emberke:
- No látod, mégiscsak okos kislány vagy te! Biztos a pókfonalat is ismerted, ugye?
- Hát pókok mifelénk is vannak... Igaz, hogy a békalencsét nem ismertem, mert felénk nincsen olyan vizenyős hely, és béka is csak levelibéka van, meg varangyos. De vízi békát nem ismerek sajnos.
- No, nem baj, mostmár sokmindent tudsz, ugye? De jaj, lányom, most van ám csak a baj, mert ezeket a napraforgótányérokat én ugyan el nem érem!
- Nem baj, majd én szedek. De olyan szépek, melyiket? No de látom, hogy itt a nagy fejek alatt kisebb fejek is vannak, ezekből fogok egyet letörni.

De hiába próbálta, nem tudta letörni a száráról a kis virágot a lány, olyan erős volt a szára. Csak elhajlott, de el nem törött. Akkor a parányi emberke elővette a svájci pirosnyelű kisbicskáját, kinyitotta az éles pengéjét, és odaadta a lánynak, hogy vágja el vele a napraforgószárat, ő ugyanis tényleg nem érte fel, olyan magasra nőtt a szára. Most jól jött ez a kis bicsak, ilyet Mesebirodalomban nem gyártanak, ezért Meseországon kívülről hozatta nemrég.

No, mikor ezzel is megvoltak, kérdezte, mi kéne még a fura máminak? A lány mondta:
- Kell még szarkaláb, futóhomok és ökörfark. Mik ezek, te tudod? Szarkának hogy vihetném el a lábát, a homok hogy tudna futni és az ökör se adná ide csak úgy nekem a farkát, az biztos! - kesergett a lány.
A kis ember azt mondta erre:
- A szarkaláb nem más, mint egy mezei virág, ami sötétlila és olyanforma, mint a szarkának a lába. A homok nem tud futni, de a szél terelgeti a homokszemeket, ezért hívják futóhomoknak. Az ökörfark pedig egy szép nagyranövő növény, egy vadvirág, a hosszú szárán sok sárga virággal és a virágok amikor elnyílnak, már csak a legfelsők maradnak, messziről bojtfélének néznek ki, mint az ökör farka végén a bojt. Más nincsen? - bosszankodott az emberke. Mostmár unta ezt a sokféle hozzávalót, szeretett volna már hazamenni és lepihenni kis hajlékába. Lejárta már a lábát emiatt a csitri miatt, és még haszna se lesz belőle. Ámbár az eső elég nagy haszon lesz a végén - gondolta az emberke.

Akkor körbenézett a kis ember, és nem messze, a látóhatár szélén meglátott egy homokdombot. Igyekeztek is oda, és hamarosan meg is érkeztek. Egy marék homokot felmarkolt és a lány kosarába tette. De a homok a fűzfából font kosár résein minduntalan kicsorgott, kihullott, olyan száraz volt. Mit tegyenek? A lány végül letépett az agyonmosott, kifakult, kopott szoknyácskája széléből egy darabot, és abba csomagoltak, tekertek egy marék homokot. No, mostmár ez is megvan, jöhet a többi maradék.
Visszafelé haladtak már, a száraz legelőn találtak is szarkaláb virágot. Kissé terebélyes bokrocska, a lánynak térdéig ért. Szellősen, szétállóan álltak a kis ágacskákon a lila, szerteágazó szirmú virágok. Ebből tépett a lány, és ezt is a kosarába tette. Majd amott túlnan az emberke meglátott egy csoport ökörfark kórót is, és odavezette a lányt, majd ebből is vágott neki a svájci bicskájával egy kisebbet, és a kosárkába tette. Épp még belefért, de egy nagyobb már nem fért volna bele.
No, mostmár minden megvolt.
- Jaj! - kiáltotta a lányka. - Még egy dolog van, majdnem elfelejtettem! Papsajt kéne még! Az micsoda? Te tudod? Miféle papnak lehet sajtja és ha nem adja ide, akkor mi lesz?
Az emberke megint kuncogott egy jót.
- A papsajt nem más, mint egy világoslila virágú növény, vadon terem a kertek alatt. Gyere, biztos találunk a gyalogút mellett.

No, hát amint ott baktatnak fáradtan, egyszercsak felkiáltott az emberke:
- Ott van ni! - és odalépett egy kis kereklevelű bokrocskához. A levelek alatt találta a növénynek bimbóit és éretlen magjait, ezekből tépett le párat. Kerek volt mindegyik, mint a sajt. Csak kicsike és zöld.

- De mostmár aztán menjünk, mert nagyon elfáradtam! - mondta a pici ember, és elindult visszafelé.
A lány utánaindult, kosarában az összes varázslötty-hozzávalóval. Siettek, alaposan szedték a lábukat, mert már jócskán esteledett. Még sötétedés előtt el kéne érni az anyóka házát, mert az erdőben a sok árnyék miatt amúgy is olyan sötét van, mintha mindig este lenne.

Annyira siettek, hogy szinte szaladtak. Elöl a lány, mögötte apró lábát kapkodva a pici ember. Bár, ami azt illeti, neki erre nem is volt igazából dolga, de gondolta, elkíséri a lánykát. Ugyanis roppantul kíváncsi volt az anyóra, aki ezt a sok dolgot kérte a leánykától.

No, odaértek végre az anyó házához. Az már javában forralta a lét, amibe majd a sok hozzávaló kerül.
Amikor odaadták neki a kosarat, ő mindent szépen sorban kiszedett belőle, és a kondérba tette. Minden hozzávalónál egy-egy varázsigét mormolt el halkan. A lány meg a kis ember nem értették egy szavát sem, hiába hegyezték a fülüket.
Csak ültek a lócán, fáradtan, és pihékeltek, bóbiskoltak, és a szemük le-lecsukódott. Az anyó oda-odapislantott, szánta őket, de mit tehetett? Majd, ha kipihenik magukat, kapnak egy-egy csupor aludttejet, aztán mehetnek aludni. Reggel meg majd kimennek a rétre és szétpermetezik a löttyöt a levegőbe, amiből óriási, egész Meseországot beborító esőfelleg lesz.

Úgy is lett. Reggel fogták az üstöt, kivitték az erdő szélére, és ott az anyóka kis permetezőjével szétporlasztotta, szétfújta a levegőbe az összeset. Az utolsó fújásnál már olyan sűrű sötét felleg borította az eget, hogy szinte félelmetes sötétség támadt, mert eltakarta a napot látóhatártól látóhatárig. Még a szél is feltámadt, az erdő fái hajladozni kezdtek a szélben - és végre eleredt az eső!

- No lányom - mondta az anyó - most mehetsz haza, már minden jóra fordul. Neked meg, kis emberke, köszönjük a segítséget.

Azzal az anyóka sarkonfordult, és az üstjével meg a permetezőjével együtt eltűnt a rengeteg erdőben.

A lány még állt ott az esőben egy kis ideig, és az emberke is csak nézte a sötétre változott eget, fogta a kalapját, nehogy a szél elvigye, lefújja a fejéről.
A lány így szólt:
- Köszönök mindent neked. Nélküled nem mentem volna semmire - mondta szomorkásan. Majd folytatta:
- Ki volt ez a néni, te ismered?
- Hát persze. Ő Mesebirodalom egyetlen tündérboszorkánya.
- Ó, hát sejtettem én! - mondta a lány, azzal elköszönt a picike embertől, sarkon fordult, és tovasietett. Haza, az övéihez.

Az apró ember nézett egy darabig utána és csak mosolygott. Kalapját, szakállát csurig áztatta az eső, de nem bánta. Mert mostmár az eső miatt minden jóra fordul Mesebirodalomban. Ennek a lánykának köszönhetően, no meg a tündérboszorkánynak is, persze. És hát az ő segítsége se elhanyagolható ebben a történetben - gondolta és közben mosolygott a bajusza alatt. Azután ő is sarkon fordult, és elment arra, amerre a lába vitte.

A lány, amerre csak ment, boldog emberek fogadták. A természet megfrissült és megújult, az eső lemosta a vastag port mindenről, és új virágok és hajtások jelentek meg minden növényen. A vadállatok vígan legeltek, fogukkal vidáman rastogtatták, harapdálták a friss mezei növényeket. Jót ittak a mélyedésekben összegyűlt friss esővízből. Az emberek pedig örömtáncot jártak, ujjongtak, mert örültek, hogy mostmár jó termés lesz és lesz mindenkinek elegendő ennivaló Mesebirodalomban.

Amikor nagysokára hazaért a lány, szülei megölelték örömükben, hogy újra látják szeretett leánykájukat. El se tudták képzelni, hová lett a leánykájuk. Minden nap csak búsongtak utána.
Ők nem tudták, hogy a lány segítségével esik az eső, csak később mesélte el nekik. Ők csodálkoztak bátorságán, és ha lehet, még jobban szerették, mint annakelőtte.

Mesebirodalomban soha többé nem volt szárazság. Mert amikor lett is véletlenül, a lány újra útrakelt, hogy felkeresse Meseország egyetlen tündérboszorkányát, aki meg tudja azt a varázsfőzetet főzni, amitől eső támad és elmúlik az aszály.

Mesebirodalomban így hát mindenki boldogan élt ezután. Állat, növény, emberek egyaránt.


VÉGE