Aki sose hazudott
Bobby Leng:
Aki sose hazudott
-mese-
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, aki még sohasem hazudott. Mindig igazat mondott, akármiről is volt szó. De nemcsak hogy nem hazudott, hanem mindig kimondta, ami a szívén, az a száján. Nem rejtette véka alá a véleményét.
Egyszer megtetszett neki egy leány, és gondolta, megkéri feleségnek. El is ment hozzá, hogy megkérje, remélte, igent mond neki a hajadon.
A leány szüleitől kellett hogy megkérje a lány kezét. Akkor azok megkérdezték, hogy lenne-e miből eltartania a lányukat, mire ő azt felelte, hogy van szép földje, jószágai, kis háza, ott ellennének, csak adják rá az áldásukat. No, úgy is lett, és amikor azok áldásukat adták rá, akkor a leányt is megkérdezte, lenne-e a felesége.
A leány irult-pirult, nem nagyon tudott mit szólni, nagyon szégyenlős volt. Egyébként is már másvalaki tetszett neki, de gondolta, hogy ez az ember is jó lesz férjnek.
A leány éppen fonalat gombolyított, hogy majd a fonalból a szövőszéken szövetet szőjön belőle. Egyszer csak elejtette a gombolyagot, és az elgurult, be az ágy alá.
Mondja az ember:
- De ügyetlen vagy te, lelkem!
A lány elszégyellte magát, gondolta, de durva lelkű ez az ember, hogy így a szemébe mondja a véleményét!
Kicsit még üldögéltek szó nélkül, csendben, de a lány még mindig nem adott választ, hogy hozzámenne-e.
Az ember ismét megkérdezte:
- Lennél-e a feleségem?
A lány csak nézett és csak hallgatott, mert nem volt biztos benne, hogy akarja-e ő ezt a házasságot. Nem ismerte az embert és nem tudta, hogyan bánna majd vele.
Az ember megelégelte a várakozást és biztatni kezdte a lányt:
- Ne csak a szemedet mereszd, hanem feleljél már! Tetszel nekem, és hogyha én is tetszem neked, akkor mondjál igent, ne várass hiába!
A lány megütközött megint a faragatlan szavaktól, rosszul is esett neki, így hát nemet mondott az embernek. Arra gondolt, hogy mi lesz, ha nemcsak szavakkal fogja bántani, hanem nadrágszíjjal is elveri majd, ha nem tetszik neki valami?
Az ember így hát elment ettől a háztól, hogy másik feleségnek valót keressen magának. De estig se talált. Így aztán hazafelé indult. Egy kis erdőcskén kellett keresztülhaladnia, amögött volt az ő házacskája és birtokocskája. Amint az erdőn haladt épp keresztül, hát közben bealkonyodott és furcsa árnyak és neszek és hangok kezdtek keletkezni az erdőben. Susogott a lomb, zörgött az aljnövényzet, hajladoztak-sóhajtoztak a fák a hirtelen felkerekedett szélben.
Egyszer csak a fák koronájából előpattant egy tündérszép lány. Megszólította az embert:
- Mit lógatod úgy az orrod, te ember?
- Hát én bizony azért szomorkodok, mert nem találtam feleséget magamnak. Pedig már benne vagyok a korban és szeretnék megházasodni.
- Leszek én a feleséged, te ember! Jó lesz?
Nagyon megörült az ember ennek, hiszen ilyen gyönyörűséges lánnyal még sose találkozott. Haza is mentek, és másnap elmentek a paphoz, aki azonmód összeadta őket.
Az ember figyelgette, hogy a felesége mit hogy csinál, de nem talált semmiben kivetnivalót. A házimunkában is és a házkörüli teendőkben is nagyon ügyes volt a menyecske.
Éjszaka aztán éjfélt ütött az óra, a menyecske kisurrant a konyhába. A férje felneszelt erre, és utánalopakodott. Meglátta, amint a menyecske elővesz egy furán fénylő tükröt, és leteszi az asztalra, majd elkezd fésülködni és énekel közben. Hogy mit énekelt, azt nem értette az ember, de azt látta, hogy a fiatalasszonyból csúf öreg banya válik egykettőre. Hú, megijedt az ember, hogy kit vett el feleségül, és azonnal berontott a konyhába, kiabálni kezdett, hogy a vénasszony azonnal takarodjon ki a házból.
- Ilyen csúf vénséget sose láttam még, elmenjen kend innen, amíg jól van dolga, mert különben én hajítom ki! - kiabálta.
A vénség sírva könyörgött neki, de az meg se hallgatta, hanem kipenderítette az udvarra.
A vénség akkor megátkozta.
- Ettől kezdve sohase tudjál igazat mondani, hanem mindig csak hazudj!
Nem vette komolyan az ember az átkot, visszafeküdt aludni és reggel is, meg ezután minden napon tette a dolgát, amint addig mindig.
Telt-múlt az idő, és az ország királya magához hívatta. Megtudta ugyanis, hogy ez a világon az egyedüli ember, aki még sohasem hazudott életében. Azért hívatta magához, mert tudni akarta, hogy hogyan él a népe, mit gondolnak róla.
Az ember tudta, hogy az embereknek van földecskéje, házacskája, szépen éldegélnek a két kezük munkájából, és szeretik királyukat, mert nem sújtja őket feleslegesen nagy adókkal.
Az embernek eszébe jutott, hogy megátkozta őt a vénség, de nem vette komolyan, és megszólalt. Csakhogy már nem tudott igazat mondani, ezért ezt mondta:
- A király őfelségét gyűlöli minden alattvalója, mert az emberek nagy éhínségben élnek országában a sok adó miatt.
A királynak elkerekedett a szeme. Hiszen ő nem vetett ki adókat a népére, csak a gazdag bárókra, grófokra, és mindenkinek földet adományozott.
Megharagudott az emberre, aki ezeket mondta neki. Ki is dobatta a palotából.
Az ember mendegélt hazafelé, és gondolkodott magában. Ó, ha találkozna ismét a banyával, akkor megkérné, hogy vegye le az átkot őróla. Szeretne ismét csakis igazat mondani.
Amint a kis erdőn haladt keresztül, megint szélzúgás támadt, és a lombok közül eléje ereszkedett a csodaszép tündéri leányzó.
Az ember nagyon elcsodálkozott. Azt gondolta ugyanis, hogy a szépségből örökre csúf vén banya lett. A tündér látta a meglepetést az arcán, de nem szólt, csak állt. Várt.
Az ember megszólalt:
- Ó, de csúnya vagy! Rusnya az arcod is meg a ruhád is! Ne oldozz fel az átok alól!
A tündér jól tudta, hogy mindennek az ellenkezőjét gondolja az ember, csakhogy nem tud igazat mondani. Azt válaszolta tehát:
- Most indulj el és menj mindig észak felé. Három napi járóföldre találsz egy kastélyt. Oda menj be.
Az ember úgy is tett, és három nap múlva megpillantott egy akkora hatalmas, hófehér márványkastélyt, hogy még a szája is tátva maradt. Hamar odaért és bekopogtatott. A hatalmas vaskapu magától kinyílt, és ő máris bent találta magát az udvaron. Egy teremtett lélek nem volt sehol. Gondolta, megnézi, hol találhatna valakit, elindult hát fel a márványlépcsőkön. A legfelső toronyszobában talált egy öregembert meg egy öregasszonyt, amint cirádás aranytrónuson üldögéltek és bámultak ki az ablakon.
Belépett az ember, de megszólalni nem mert, hiszen minden szó színtiszta hazugság lett volna, ami a száját elhagyja.
Az öregember megszólította:
- Mi járatban vagy erre, fiam?
- Nem tudom - válaszolta az ember.
Csodálkoztak ezen a válaszon, de ismét kérdezett az öreg:
- Találkoztál-e egy szép leánnyal az utad során? Tudd meg, hogy az a mi kislányunk volt, és el kellett mennie, mert egy szörnyű átok ül rajta, attól szeretne megszabadulni és ebben csak egy talpig becsületes ember segíthet neki.
Az ember elgondolkodott, de nem válaszolt. Az öreg ismét megkérdezte:
- Találkoztál-e tehát a kislányunkkal? Felismered, mert olyan gyönyörű, hogy a napba lehet nézni, de rá nem.
- Nem, nem találkoztam vele - felelte az ember.
- Ó, milyen kár! - mondta az öregember, és ekkor az oldalán az öregasszony keservesen elsírta magát.
- Ne sírj, kedvesem! Majd megkerül, majd visszatér a lányunk, meglásd, ha megszabadul az átoktól, ne félj! - vígasztalta az öregember a feleségét. Magához ölelte, úgy csitítgatta.
Az ember szíve megesett rajtuk, de nem szólt, mert félt, hogy újabb hazugság hagyja el a száját. Ezért hát csak tovább hallgatott.
Az öreg ekkor hozzá fordult:
- Elmesélem neked a kislányom szomorú történetét. Ha találkozol vele egyszer, kérlek, segíts neki megszabadulni az átoktól. Szóval az úgy volt, hogy már nem voltunk éppen fiatalok, amikor a kislányunk megszületett. Nagyon szerettük őt, és el is kényeztettük. De ő ennek ellenére jóravaló kislány volt, mindent ellesett és megtanult a palotában a szolgáktól, szakácsoktól. Megtanult hímezni és énekelni, vásznat szőni és lovagolni, még karddal bánni is megtanult, pedig arra semmi szüksége egy ilyen kis csitrinek, nem igaz? Igen ám, de egyszer ellátogatott hozzánk az egyik nagynénikéje, és meglátta, mennyire szép a mi kicsi lányunk. Annyira megirigyelte a szépségét, hogy átokkal sújtotta, miszerint minden éjjel éjféltől a harmadik kakasszóig csúf banyává kell változnia, mindaddig, ameddig egy jóravaló ifjú így is elveszi feleségül és szeretni fogja. Amikor az ifjú képes lesz rá és hajlandó lesz még ilyen csúf mivoltában is megcsókolni akár csak egyetlenegyszer is, akkor megtörik az átok. A kislányunk elmenekült a palotából, és ki tudja, merre jár éppen most. Elküldtük utána jóbarátunkat, a viharos szelet, hogy segítse őt és rejtse el, ha kell. De többet nem tudunk segíteni. Azóta pedig semmi hírt nem kaptunk róla. Már egészen belevénültünk a sok sírásba és bánatba, a hajunk is megőszült és a lábaink is reszketnek. Már le se tudunk menni innen a toronyból, ahonnan a jöttét lessük szüntelen.
Az öregembernek is hullani kezdtek a könnyei, többet nem szólt, hanem elfordult és tovább bámult ki az ablakon a feleségével.
Az ember sarkonfordult és lement a toronyból, ki az udvarra, az udvarról ki a kapun át a nagyvilágba.
Visszaindult a kis földecskéjére-házacskájába, hogy mindezt átgondolja, amit hallott arról a leányról. Amint ment-mendegélt, az erdőhöz érkezett. Lassan ballagott a fák között, remélte, hogy ismét megjelenik neki a szép leányzó. Így is lett: viharos szél támadt és egy forgószélben megjelent neki a lány, leereszkedett a fák koronájából, éppen elé, az ösvényre.
- Nos, jártál a kastélyban?
- Nem - felelte az ember. A szép lány elcsodálkozott, de eszébe jutott, hogy ő átkozta meg azzal, hogy ne tudjon igazat mondani többé. Most hát visszavarázsolta: feloldozta, hogy ismét igazmondó ember legyen.
- Mégegyszer kérdem: Jártál-e a kastélyban? -
- Igen - felelte az ember. Nagyon elcsodálkozott, hogy ismét igazat beszél.
- Megtudtál mindent, ugye? - kérdezte a lány.
- Igen - felelte az ember. - Megértettem mindent, és kérlek, jöjj velem vissza a házikómba.
A lány engedelmeskedett, és együtt visszamentek a házba. Teltek-múltak a napok, és éjszakák. A lány minden éjjel kiosont a konyhába, elővette a csillogó tükröt és fésülködni kezdett. Fésülködés közben vén banyává változott. Az ember minden éjjel kileste, de nem vitte rá a lélek, hogy ilyen rút némbert megcsókoljon, hiába tudta, hogy ezzel megtörhetné a varázst.
Ahogy telt-múlt az idő, szépen lassan megszerették egymást. Sokat dolgoztak, és így mindenük megvolt, ami kellett. Esténként fáradtan tértek nyugovóra.
Egyszer egy éjjel a szép fiatalasszony olyan mélyen aludt, hogy nem ébredt fel és nem osont ki a konyhába. Az ember mellette ült és várta, hogy vénséggé változzon. De nem tudta kivárni, annyira szép volt a lány, ahogy ott aludt a fehér párnán, kipirult arccal, kócosan. Odahajolt az ember és megcsókolta.
Éppen ebben a pillanatban ütött éjfélt az óra és a szép lány vénséges vén öregasszonnyá változott, de egy hatalmas reccsenést-csengésbongást is hallott az ember: a kis éjjeliszekrény fiókjában elhasadt a fényes tükör és darabjaira hullott. A vénséggé vált lány olyan mélyen aludt, hogy még erre se ébredt fel. Az ember behunyta a szemét, és odahajolt, hogy megcsókolja ismét. Mert ha lehunyta a szemét, akkor a szépséges szép feleségét látta maga előtt és nem a belőle vált agg anyót.
Úgyhogy egy szeretetteli csókot nyomott az anyó orcájára, amitől az abban a minutában visszaváltozott szép menyecskévé. De még erre se ébredt fel.
Az ember nem szólt a feleségének semmit, amikor reggel felkeltek. Most is úgy tettek, dolgoztak, mint minden nap. Este ismét fáradtan nyugovóra tértek. Az ember éjjel arra ébredt, hogy keserves sírást hall. Felkelt és látta, hogy a felesége a konyhában sírdogál. Előtte az asztalon a ripityára törött tükör számtalan darabja, azokat rakosgatja-simogatja sírva a felesége.
Az ember nem szólt semmit, csak figyelt. A falon a kakukkos óra mutatója már éjfél felé közeledett, gondolta, mindjárt történni fog valami.
A szép lány egyre csak sírt, zokogott, ahogy errefelé mondják: itatta az egereket. Elérkezett az éjfél. A lány fésülgetni kezdte a haját, és dudorászott valamit. Valami szomorú dallamot. Fésülködött, fésülködött, már jóval elmúlt éjfél, de nem történt semmi. Csodálkozott a szép lány, még sírni is elfelejtett. Nézte az óramutatókat, és várt. Egyre csak fésülgette szép hosszú haját, de azt bizony hiába fésülte már, nem változott át ősz fehérre, mint ahogy eddig minden éjjel. Nem értette sehogysem. Akkor megszólalt végre a kakas. No - gondolta - ez az első kakasszó. Majd a másodiknál. De a második kakasszónál se történt semmi, és a harmadiknál se. Ma éjjel nem változott vénséges vén anyókává. Hogy lehet ez? - gondolkodott. Felkelt az asztaltól, és bement a szobába. Lefeküdt aludni. Az ember nem aludt, csak úgy tett. De mindent látott és hallott, ami történt.
Reggel, amikor felkeltek, a szép lány mindent elmesélt neki.
- Mindent tudok - mondta az ember.
- És miért nem mondtad? - kérdezte a lány.
- Azért, mert még nekem is nehéz elhinni. - felelte az ember.
Rámosolygott a feleségére. Most még szebbnek látta, mint azelőtt. De nem mondta meg neki. Még azt hinné, hogy hazudik. Pedig amikor csúf volt, ő akkor is szépnek látta azon az éjjelen, amikor megcsókolta. De soha nem fogja neki megmondani, hogy mennyire csúnya volt. Azért nem mondja meg neki, mert nem akarja megbántani. Márpedig ő nem hazudhat, és ha igazat mondana, megbántaná azt, akit úgy szeret.
Még sok-sok boldog évet töltöttek együtt békességben, boldogságban, szeretetben. Gyakran meglátogatták a szép lány öreg szüleit a fehér márványkastélyban. Ők is szívből örültek, hogy megtört a varázs.
Közben az igazmondó ember is megtanulta, hogy hogyan kell füllenteni: akkor, amikor hízelegni és kedveskedni akar a szép lánynak. Mostmár akkor is tud szépeket mondani neki, ha nem egészen úgy gondolja. De a szerelem megtanította rá. Hiszen akit szeretünk, azt nem akarjuk megbántani a néha fájó igazsággal, ugye?
Az igazságot olykor ha kell, meg is szépíthetjük, el is titkolhatjuk, el is hallgathatjuk, és ezt csakis színtiszta és önzetlen szeretetből tesszük. A másik ember kedvéért. Hogy neki ne fájjon.
VÉGE
Aki sose hazudott
-mese-
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, aki még sohasem hazudott. Mindig igazat mondott, akármiről is volt szó. De nemcsak hogy nem hazudott, hanem mindig kimondta, ami a szívén, az a száján. Nem rejtette véka alá a véleményét.
Egyszer megtetszett neki egy leány, és gondolta, megkéri feleségnek. El is ment hozzá, hogy megkérje, remélte, igent mond neki a hajadon.
A leány szüleitől kellett hogy megkérje a lány kezét. Akkor azok megkérdezték, hogy lenne-e miből eltartania a lányukat, mire ő azt felelte, hogy van szép földje, jószágai, kis háza, ott ellennének, csak adják rá az áldásukat. No, úgy is lett, és amikor azok áldásukat adták rá, akkor a leányt is megkérdezte, lenne-e a felesége.
A leány irult-pirult, nem nagyon tudott mit szólni, nagyon szégyenlős volt. Egyébként is már másvalaki tetszett neki, de gondolta, hogy ez az ember is jó lesz férjnek.
A leány éppen fonalat gombolyított, hogy majd a fonalból a szövőszéken szövetet szőjön belőle. Egyszer csak elejtette a gombolyagot, és az elgurult, be az ágy alá.
Mondja az ember:
- De ügyetlen vagy te, lelkem!
A lány elszégyellte magát, gondolta, de durva lelkű ez az ember, hogy így a szemébe mondja a véleményét!
Kicsit még üldögéltek szó nélkül, csendben, de a lány még mindig nem adott választ, hogy hozzámenne-e.
Az ember ismét megkérdezte:
- Lennél-e a feleségem?
A lány csak nézett és csak hallgatott, mert nem volt biztos benne, hogy akarja-e ő ezt a házasságot. Nem ismerte az embert és nem tudta, hogyan bánna majd vele.
Az ember megelégelte a várakozást és biztatni kezdte a lányt:
- Ne csak a szemedet mereszd, hanem feleljél már! Tetszel nekem, és hogyha én is tetszem neked, akkor mondjál igent, ne várass hiába!
A lány megütközött megint a faragatlan szavaktól, rosszul is esett neki, így hát nemet mondott az embernek. Arra gondolt, hogy mi lesz, ha nemcsak szavakkal fogja bántani, hanem nadrágszíjjal is elveri majd, ha nem tetszik neki valami?
Az ember így hát elment ettől a háztól, hogy másik feleségnek valót keressen magának. De estig se talált. Így aztán hazafelé indult. Egy kis erdőcskén kellett keresztülhaladnia, amögött volt az ő házacskája és birtokocskája. Amint az erdőn haladt épp keresztül, hát közben bealkonyodott és furcsa árnyak és neszek és hangok kezdtek keletkezni az erdőben. Susogott a lomb, zörgött az aljnövényzet, hajladoztak-sóhajtoztak a fák a hirtelen felkerekedett szélben.
Egyszer csak a fák koronájából előpattant egy tündérszép lány. Megszólította az embert:
- Mit lógatod úgy az orrod, te ember?
- Hát én bizony azért szomorkodok, mert nem találtam feleséget magamnak. Pedig már benne vagyok a korban és szeretnék megházasodni.
- Leszek én a feleséged, te ember! Jó lesz?
Nagyon megörült az ember ennek, hiszen ilyen gyönyörűséges lánnyal még sose találkozott. Haza is mentek, és másnap elmentek a paphoz, aki azonmód összeadta őket.
Az ember figyelgette, hogy a felesége mit hogy csinál, de nem talált semmiben kivetnivalót. A házimunkában is és a házkörüli teendőkben is nagyon ügyes volt a menyecske.
Éjszaka aztán éjfélt ütött az óra, a menyecske kisurrant a konyhába. A férje felneszelt erre, és utánalopakodott. Meglátta, amint a menyecske elővesz egy furán fénylő tükröt, és leteszi az asztalra, majd elkezd fésülködni és énekel közben. Hogy mit énekelt, azt nem értette az ember, de azt látta, hogy a fiatalasszonyból csúf öreg banya válik egykettőre. Hú, megijedt az ember, hogy kit vett el feleségül, és azonnal berontott a konyhába, kiabálni kezdett, hogy a vénasszony azonnal takarodjon ki a házból.
- Ilyen csúf vénséget sose láttam még, elmenjen kend innen, amíg jól van dolga, mert különben én hajítom ki! - kiabálta.
A vénség sírva könyörgött neki, de az meg se hallgatta, hanem kipenderítette az udvarra.
A vénség akkor megátkozta.
- Ettől kezdve sohase tudjál igazat mondani, hanem mindig csak hazudj!
Nem vette komolyan az ember az átkot, visszafeküdt aludni és reggel is, meg ezután minden napon tette a dolgát, amint addig mindig.
Telt-múlt az idő, és az ország királya magához hívatta. Megtudta ugyanis, hogy ez a világon az egyedüli ember, aki még sohasem hazudott életében. Azért hívatta magához, mert tudni akarta, hogy hogyan él a népe, mit gondolnak róla.
Az ember tudta, hogy az embereknek van földecskéje, házacskája, szépen éldegélnek a két kezük munkájából, és szeretik királyukat, mert nem sújtja őket feleslegesen nagy adókkal.
Az embernek eszébe jutott, hogy megátkozta őt a vénség, de nem vette komolyan, és megszólalt. Csakhogy már nem tudott igazat mondani, ezért ezt mondta:
- A király őfelségét gyűlöli minden alattvalója, mert az emberek nagy éhínségben élnek országában a sok adó miatt.
A királynak elkerekedett a szeme. Hiszen ő nem vetett ki adókat a népére, csak a gazdag bárókra, grófokra, és mindenkinek földet adományozott.
Megharagudott az emberre, aki ezeket mondta neki. Ki is dobatta a palotából.
Az ember mendegélt hazafelé, és gondolkodott magában. Ó, ha találkozna ismét a banyával, akkor megkérné, hogy vegye le az átkot őróla. Szeretne ismét csakis igazat mondani.
Amint a kis erdőn haladt keresztül, megint szélzúgás támadt, és a lombok közül eléje ereszkedett a csodaszép tündéri leányzó.
Az ember nagyon elcsodálkozott. Azt gondolta ugyanis, hogy a szépségből örökre csúf vén banya lett. A tündér látta a meglepetést az arcán, de nem szólt, csak állt. Várt.
Az ember megszólalt:
- Ó, de csúnya vagy! Rusnya az arcod is meg a ruhád is! Ne oldozz fel az átok alól!
A tündér jól tudta, hogy mindennek az ellenkezőjét gondolja az ember, csakhogy nem tud igazat mondani. Azt válaszolta tehát:
- Most indulj el és menj mindig észak felé. Három napi járóföldre találsz egy kastélyt. Oda menj be.
Az ember úgy is tett, és három nap múlva megpillantott egy akkora hatalmas, hófehér márványkastélyt, hogy még a szája is tátva maradt. Hamar odaért és bekopogtatott. A hatalmas vaskapu magától kinyílt, és ő máris bent találta magát az udvaron. Egy teremtett lélek nem volt sehol. Gondolta, megnézi, hol találhatna valakit, elindult hát fel a márványlépcsőkön. A legfelső toronyszobában talált egy öregembert meg egy öregasszonyt, amint cirádás aranytrónuson üldögéltek és bámultak ki az ablakon.
Belépett az ember, de megszólalni nem mert, hiszen minden szó színtiszta hazugság lett volna, ami a száját elhagyja.
Az öregember megszólította:
- Mi járatban vagy erre, fiam?
- Nem tudom - válaszolta az ember.
Csodálkoztak ezen a válaszon, de ismét kérdezett az öreg:
- Találkoztál-e egy szép leánnyal az utad során? Tudd meg, hogy az a mi kislányunk volt, és el kellett mennie, mert egy szörnyű átok ül rajta, attól szeretne megszabadulni és ebben csak egy talpig becsületes ember segíthet neki.
Az ember elgondolkodott, de nem válaszolt. Az öreg ismét megkérdezte:
- Találkoztál-e tehát a kislányunkkal? Felismered, mert olyan gyönyörű, hogy a napba lehet nézni, de rá nem.
- Nem, nem találkoztam vele - felelte az ember.
- Ó, milyen kár! - mondta az öregember, és ekkor az oldalán az öregasszony keservesen elsírta magát.
- Ne sírj, kedvesem! Majd megkerül, majd visszatér a lányunk, meglásd, ha megszabadul az átoktól, ne félj! - vígasztalta az öregember a feleségét. Magához ölelte, úgy csitítgatta.
Az ember szíve megesett rajtuk, de nem szólt, mert félt, hogy újabb hazugság hagyja el a száját. Ezért hát csak tovább hallgatott.
Az öreg ekkor hozzá fordult:
- Elmesélem neked a kislányom szomorú történetét. Ha találkozol vele egyszer, kérlek, segíts neki megszabadulni az átoktól. Szóval az úgy volt, hogy már nem voltunk éppen fiatalok, amikor a kislányunk megszületett. Nagyon szerettük őt, és el is kényeztettük. De ő ennek ellenére jóravaló kislány volt, mindent ellesett és megtanult a palotában a szolgáktól, szakácsoktól. Megtanult hímezni és énekelni, vásznat szőni és lovagolni, még karddal bánni is megtanult, pedig arra semmi szüksége egy ilyen kis csitrinek, nem igaz? Igen ám, de egyszer ellátogatott hozzánk az egyik nagynénikéje, és meglátta, mennyire szép a mi kicsi lányunk. Annyira megirigyelte a szépségét, hogy átokkal sújtotta, miszerint minden éjjel éjféltől a harmadik kakasszóig csúf banyává kell változnia, mindaddig, ameddig egy jóravaló ifjú így is elveszi feleségül és szeretni fogja. Amikor az ifjú képes lesz rá és hajlandó lesz még ilyen csúf mivoltában is megcsókolni akár csak egyetlenegyszer is, akkor megtörik az átok. A kislányunk elmenekült a palotából, és ki tudja, merre jár éppen most. Elküldtük utána jóbarátunkat, a viharos szelet, hogy segítse őt és rejtse el, ha kell. De többet nem tudunk segíteni. Azóta pedig semmi hírt nem kaptunk róla. Már egészen belevénültünk a sok sírásba és bánatba, a hajunk is megőszült és a lábaink is reszketnek. Már le se tudunk menni innen a toronyból, ahonnan a jöttét lessük szüntelen.
Az öregembernek is hullani kezdtek a könnyei, többet nem szólt, hanem elfordult és tovább bámult ki az ablakon a feleségével.
Az ember sarkonfordult és lement a toronyból, ki az udvarra, az udvarról ki a kapun át a nagyvilágba.
Visszaindult a kis földecskéjére-házacskájába, hogy mindezt átgondolja, amit hallott arról a leányról. Amint ment-mendegélt, az erdőhöz érkezett. Lassan ballagott a fák között, remélte, hogy ismét megjelenik neki a szép leányzó. Így is lett: viharos szél támadt és egy forgószélben megjelent neki a lány, leereszkedett a fák koronájából, éppen elé, az ösvényre.
- Nos, jártál a kastélyban?
- Nem - felelte az ember. A szép lány elcsodálkozott, de eszébe jutott, hogy ő átkozta meg azzal, hogy ne tudjon igazat mondani többé. Most hát visszavarázsolta: feloldozta, hogy ismét igazmondó ember legyen.
- Mégegyszer kérdem: Jártál-e a kastélyban? -
- Igen - felelte az ember. Nagyon elcsodálkozott, hogy ismét igazat beszél.
- Megtudtál mindent, ugye? - kérdezte a lány.
- Igen - felelte az ember. - Megértettem mindent, és kérlek, jöjj velem vissza a házikómba.
A lány engedelmeskedett, és együtt visszamentek a házba. Teltek-múltak a napok, és éjszakák. A lány minden éjjel kiosont a konyhába, elővette a csillogó tükröt és fésülködni kezdett. Fésülködés közben vén banyává változott. Az ember minden éjjel kileste, de nem vitte rá a lélek, hogy ilyen rút némbert megcsókoljon, hiába tudta, hogy ezzel megtörhetné a varázst.
Ahogy telt-múlt az idő, szépen lassan megszerették egymást. Sokat dolgoztak, és így mindenük megvolt, ami kellett. Esténként fáradtan tértek nyugovóra.
Egyszer egy éjjel a szép fiatalasszony olyan mélyen aludt, hogy nem ébredt fel és nem osont ki a konyhába. Az ember mellette ült és várta, hogy vénséggé változzon. De nem tudta kivárni, annyira szép volt a lány, ahogy ott aludt a fehér párnán, kipirult arccal, kócosan. Odahajolt az ember és megcsókolta.
Éppen ebben a pillanatban ütött éjfélt az óra és a szép lány vénséges vén öregasszonnyá változott, de egy hatalmas reccsenést-csengésbongást is hallott az ember: a kis éjjeliszekrény fiókjában elhasadt a fényes tükör és darabjaira hullott. A vénséggé vált lány olyan mélyen aludt, hogy még erre se ébredt fel. Az ember behunyta a szemét, és odahajolt, hogy megcsókolja ismét. Mert ha lehunyta a szemét, akkor a szépséges szép feleségét látta maga előtt és nem a belőle vált agg anyót.
Úgyhogy egy szeretetteli csókot nyomott az anyó orcájára, amitől az abban a minutában visszaváltozott szép menyecskévé. De még erre se ébredt fel.
Az ember nem szólt a feleségének semmit, amikor reggel felkeltek. Most is úgy tettek, dolgoztak, mint minden nap. Este ismét fáradtan nyugovóra tértek. Az ember éjjel arra ébredt, hogy keserves sírást hall. Felkelt és látta, hogy a felesége a konyhában sírdogál. Előtte az asztalon a ripityára törött tükör számtalan darabja, azokat rakosgatja-simogatja sírva a felesége.
Az ember nem szólt semmit, csak figyelt. A falon a kakukkos óra mutatója már éjfél felé közeledett, gondolta, mindjárt történni fog valami.
A szép lány egyre csak sírt, zokogott, ahogy errefelé mondják: itatta az egereket. Elérkezett az éjfél. A lány fésülgetni kezdte a haját, és dudorászott valamit. Valami szomorú dallamot. Fésülködött, fésülködött, már jóval elmúlt éjfél, de nem történt semmi. Csodálkozott a szép lány, még sírni is elfelejtett. Nézte az óramutatókat, és várt. Egyre csak fésülgette szép hosszú haját, de azt bizony hiába fésülte már, nem változott át ősz fehérre, mint ahogy eddig minden éjjel. Nem értette sehogysem. Akkor megszólalt végre a kakas. No - gondolta - ez az első kakasszó. Majd a másodiknál. De a második kakasszónál se történt semmi, és a harmadiknál se. Ma éjjel nem változott vénséges vén anyókává. Hogy lehet ez? - gondolkodott. Felkelt az asztaltól, és bement a szobába. Lefeküdt aludni. Az ember nem aludt, csak úgy tett. De mindent látott és hallott, ami történt.
Reggel, amikor felkeltek, a szép lány mindent elmesélt neki.
- Mindent tudok - mondta az ember.
- És miért nem mondtad? - kérdezte a lány.
- Azért, mert még nekem is nehéz elhinni. - felelte az ember.
Rámosolygott a feleségére. Most még szebbnek látta, mint azelőtt. De nem mondta meg neki. Még azt hinné, hogy hazudik. Pedig amikor csúf volt, ő akkor is szépnek látta azon az éjjelen, amikor megcsókolta. De soha nem fogja neki megmondani, hogy mennyire csúnya volt. Azért nem mondja meg neki, mert nem akarja megbántani. Márpedig ő nem hazudhat, és ha igazat mondana, megbántaná azt, akit úgy szeret.
Még sok-sok boldog évet töltöttek együtt békességben, boldogságban, szeretetben. Gyakran meglátogatták a szép lány öreg szüleit a fehér márványkastélyban. Ők is szívből örültek, hogy megtört a varázs.
Közben az igazmondó ember is megtanulta, hogy hogyan kell füllenteni: akkor, amikor hízelegni és kedveskedni akar a szép lánynak. Mostmár akkor is tud szépeket mondani neki, ha nem egészen úgy gondolja. De a szerelem megtanította rá. Hiszen akit szeretünk, azt nem akarjuk megbántani a néha fájó igazsággal, ugye?
Az igazságot olykor ha kell, meg is szépíthetjük, el is titkolhatjuk, el is hallgathatjuk, és ezt csakis színtiszta és önzetlen szeretetből tesszük. A másik ember kedvéért. Hogy neki ne fájjon.
VÉGE