Az utolsó karácsony
BigEniac ötletéből írta:
Bobby Leng
Az utolsó karácsony
-mese-
Valamikor réges-régen, sokszáz évvel ezelőtt, még ezer évnél is régebben, valahol egy távoli országban, a forró szél kergette homokszemektől folyton porló, vándorló sivatagban vándorolt egy férfi. Maga után vezette szamarát, amelyen várandós felesége ült. Nehezen, lassan haladtak az úttalan úton, hogy újév napjára Betlehembe érkezzenek a népszámlálásra, melyet királyuk rendelt el.
Messziről jöttek, útjuk hosszú napokig tartott, már nagyon fáradtak voltak. Egy parányi oázishoz érve megpihentek, ember is, állat is. A picike tavacska vizével oltották szomjukat. A szamár harapnivalót keresett a vízparton, ahol néhány nádszálon, és fűcsomón kívül mást nemigen talált. De amikor a fű elfogyott, harapdálni kezdte a nád leveleit. Bizony nem jó ízű ez - gondolta, és otthagyta a rossz ízű növényt.
De a nád levelein megmaradt a fogainak a nyoma.
Ha valaha nádasban jártok, nézzétek csak meg: minden egyes nádlevél őrzi az egykori szamár fogának nyomait!
A Városba érve szállást kellett keresniük, de már minden zugot kiadtak a népszámlálásra százfelől érkező embereknek. Így aztán a párnak csak a városfalon kívül, egy pajtában jutott hely. A pásztor megengedte, hogy marhái mellett aludjanak a szalmán.
Távoli pusztákon a pásztorok szerény vacsorájukat fogyasztották, amikor feltűnt az égen egy üstökös, egy hullócsillag, és hatalmas fénycsóvát húzva maga után, egyenesen a Város felé haladt. A pásztorok elindultak, hogy az angyali jövendölést megszívlelve felkeressék a születendő Királyt, és tiszteletüket tegyék előtte.
Eközben a sivatagban újabb utasok közeledtek a Város felé: három király. Nekik is az üstökös mutatta az utat. Ajándékokkal megrakott tevéiken indultak útnak, hogy üdvözöljék az eljövendő Új Király születését.
Ahogy közeledett az éjfél, úgy lett egyre nyugtalanabb a fiatal nő. Érezte: eljött az idő. Nagyon fiatal volt még, arca hamvas, még egyetlen ránc se torzította el. Ács férje sem volt még sokkal idősebb nála, aki most aggódva húzódott közelebb hitveséhez.
Amikor éjfélre járt, megszületett a kisded. Fiúcska volt, kinek jöttét az angyalok megjövendölték. E fiúcska testesíti meg e világban a jóságot, a kegyelmet, a szeretetet. Azért jött e földre, hogy mindeme mennyei ajándékot magával hozza.
Amikor az akkori királynak tudomására jutott, hogy Új Király születik, veszélyben érezve trónusát, azonnal katonákat küldött a városba, hogy megöljék az összes frissen született csecsemőt. De a pajtában nem keresték, nem is gondolták, hogy a városkapun kívül ilyenkor teremtett lélek még tartózkodik a pásztorokon kívül. Így maradt életben a kisded, akit szedett-vedett rongyokba bugyoláltak, és befektették a jászolba. Nagyon hideg volt az éjszaka, a szalmában talán nem fog megfagyni. Hiszen a pajta csak deszkákból volt ácsolva, a deszkák között tenyérnyi rések, melyeken ki-s be süvíthetett a sivatagi szél, és beáramlott rajta a metsző éjszakai hideg.
A királynak igazából nem volt félnivalója, nem kellett volna tartania az Új Király eljöttétől. Hiszen nem erre volt ő hivatott, nem pályázott a trónusára, nem akart uralkodni. Nem ilyen királyság várt rá, nem földi javakban dúskáló.
Éjfélkor az üstökös megállt a Város felett, vezetve királyokat és pásztorokat, hogy megkeressék és térdre borulva tiszteletüket tehessék a kisded jászola előtt.
E neves esemény tiszteletére ünneplik meg még ma is az emberek minden évben a karácsonyt. Bár abban az országban, ahol a kisded hajdanán született, a pálmafa az őshonos, és nem a fenyő, mégis ez az örökzöld fa jelképezi azt, hogy a szeretet, a jóság örök. Az ajándékok a fa alatt, azok is ezt jelképezik: a jóság és szeretet a legnagyobb ajándék, amit az emberek egymásnak adhatnak. A díszek, fények a fán pedig az örök fényt jelképezik, dicsőítik.
---
Lilihana egyedül élt a nagyváros forgatagában az utcákon. Kicsi volt még, no nem annyira kicsi, hanem hat éves. Illetve majdnem hat. Idén karácsonykor tölti be a hatot.
Lilihana épp karácsonykor született hat évvel ezelőtt. Édesapja és édesanyja nagyon örültek a kisbaba jöttének. Azért kapta ezt a fura nevet, mert a szülei nem tudták eldönteni, hogy Lilianának, vagy Hanának hívják. Ezért lett Lilihana a neve.
Amikor a kisbaba megszületett, nem sírt fel, ahogyan más csecsemőknél ez szokás. Szülei rettentően megrémültek: mi baja lehet a picikéjüknek?
A bába látott már ilyet. A csecsemő tátott szájjal ordít, de hang nem jön ki a torkán! Néma a szentem, sajnos - mondta. A szülők nagyon elbúsulták magukat. Később, ahogyan Lilihana nődögélt, kiderült, hogy sajnos a hallásával is baj van: teljességgel néma csöndben él, tökéletesen süket.
A szülők nagyon szerették, még a széltől is óvták a kislányukat. Ő pedig mindig csak mosolygott. Mivel nem hallott semmit, és beszélni sem tudott, így nagyon nehéz élete lesz felnőttként - ezt tudták a szülők is. Épp ezért sokat foglalkoztak vele, többet, mint egy átlagos gyerekkel szoktak.
Egyszer beütött a mennykő a kis családhoz: valahol, ki tudja, hol, a távoli messzeségben kitört a háború. Ahány fegyvert fogni képes férfi volt az országban, valamennyit azonnal mozgósították. Így hát Lilihana édesapjának is mennie kellett. Anyuka sírt, Lilihana semmit se értett, de látta, hogy baj van, és ő is pityeregni kezdett. Szülei megértették vele: apukának mennie kell, és nem tudni, meddig lesz távol.
Apukát kikísérték a vonathoz, és látták, hogy a pályaudvar telis-tele síró-rívó anyukákkal és kisgyerekekkel, és búcsúzkodó, katonaruhás, fegyveres-szuronyos férfiakkal.
Akkor a férfiak felszálltak, és elindult a hosszú-hosszú szerelvény az ismeretlenbe.
Mivel anyuka és Lilihana támasz nélkül maradtak, anyukának munkát kellett keresnie. De sajnos nem kapott sehol. Ezért alig volt mit enniük, és a lakást sem tudták fűteni, tüzelőre sem tellett. Anyuka minden falat élelmet félretett kislányának, hogy legalább az átvészelje a nehéz időket valahogy. És közben várták, hogy apuka hazaérkezzen.
De csak nem jött. Sokan visszaérkeztek, azoktól kérdezősködött is anyuka, de senki sem tudott semmit a férjéről.
Reménytelenül teltek a napok, hónapok, s közben anyuka legyengült, és ágynak esett. Lilihana kicsi volt, nem tudta, mit tegyen. Hogyan is tudhatná egy ilyen kicsi gyerek?
Aztán anyuka sajnos magára hagyta őt, eltávozott az angyalok közé. Apuka pedig csak nem akart jönni... Lilihana magára maradt.
Ennivalója nem volt, így elindult, hogy keressen. De hiába rótta az utcákat, nem volt, aki megszánta volna. Nem figyeltek rá, honnan is tudhatták volna, hogy apátlan-anyátlan árva? Mindenki ment a maga dolga után, észre se vették őt. Néha csórt magának a boltokban ezt-azt, néha le is fülelték. De hiába kérdezték, ő nem tudott válaszolni, sőt, nem is hallotta, mit kérdeznek tőle vagy mit mondanak neki. Semmilyen hangot, zajt, zenét nem volt képes fogni, hallani, érteni. Csak nézte tágra nyílt szemekkel az ideges, türelmetlen felnőtteket. Aztán amikor a felnőttek megelégelték a hiábavaló faggatózást, kitessékelték az utcára.
Így lett az utca lakója szegényke.
Közben eltelt a nyár, és beköszöntött az ősz. Már nem volt olyan jó az élet az utcákon, mert az éjszakák bizony hűvösek voltak. Aztán az ősz is elmúlt, beköszöntött a tél. Lilihana fázott. Különösen éjjel, amikor az üzletek is zárva voltak. Hiába is ment haza, ott sem volt fűtés a lakásban, és ilyenkor, ha be is bújt a paplan alá, akkor is rettenetesen didergett. Felvette kapucnis télikabátját, sálat és sapkát, kesztyűt is talált a szekrényben, meg meleg pulóvert és nadrágokat is, többet is magára vett. Olyan lett tőle, mint egy kis eleven hóember! De azért így is hidegek voltak a nappalok is, meg az éjszakák is.
És közben közelgett a karácsony.
Esni kezdett a hó. A fehérség belepett mindent és mindenkit. Az emberek jöttek-mentek az utcákon, a lovas kocsikon és szánokon pokrócokba bugyolált emberek és asszonyok kucorogtak. Mindenki sietett valahová. Készülődött a város a karácsonyra, a nagy ünnepre. A gyalogjárdákon, a ropogó hóban az emberek nagy csomagokat cipeltek, és nem figyeltek semmi másra, csak arra, hogy el ne csússzanak. Meg-megtaszították egymást, a szembe jövőket se kerülték ki, inkább morogtak egymásra. Egyszóval zajlott az élet, sürgött-forgott a sok jónép az üzletekben, és az utcákon egyaránt. Csak Lilihanának nem volt dolga. Ő csak álldogált a kirakatok előtt, és bámulta a sok szép holmit, a gyönyörűséges játékokat, a csillogó díszeket és fényeket. Eszébe jutottak azok a karácsonyok, amelyeken apukával és anyukával olyan vidámak voltak a szép fenyő körül.
Nagyon elszomorodott. Tudta, hogy olyan karácsonyok többé soha nem lesznek már.
Elérkezett karácsony előestéje. Ilyenkor minden üzlet kicsit hamarabb zár be, és mindenki igyekezett hazafelé. Hiszen most van az ideje a családi vacsoráknak, összejöveteleknek. Ilyenkor találkoznak egymással azok is, akik egész évben nem értek rá, vagy igen messze laktak egymástól. Ez jó alkalom volt arra, hogy beszámoljanak egymásnak, mi történt velük egész esztendőben.
Csak Lilihanát nem várta senki. Azt gondolta, hogy hazamegy, és előkeresi a díszeket a szekrényből. De még nem volt kedve hazamenni. Majd később, gondolta.
Az utcán egy ismerős kirakat elé érkezett. A kirakatot minden nap megbámulta. Az üzlet egy pékmesteré volt, aki a hátsó helyiségben sütötte a kenyereit, kiflijeit és különféle ízű, mákos, diós, lekváros, fahéjas, ánizsos és köményes süteményeket, pogácsákat és fánkokat. Elöl, az üzletben, a kirakat mögött egy fiatal, nyurga segédlegény foglalatoskodott az áruval, ő szolgálta ki a vevőket. Az ajtó fölött csengettyű jelezte, ha nyílt az ajtó: az ajtó mindig megérintette a csengőt, amitől az megkondult, így jelezve, hogy vevő érkezett.
A kislány bámulta a kirakatban a sok szép finomságot. Bemenni sohase mert, mert félt, hogy innen is kidobnák. Pedig a jószívű pék még ott is tartotta volna biztosan, ha tudta volna, hogy árva szegényke. Neki ugyanis nem volt senkije, nem volt családja. Nem volt felesége, és gyermeke. Tán még örült is volna a szelíd kislánykának... Ha észrevette volna őt kint az utcán fagyoskodni, akkor bevitte volna az üzletbe, és soha többé nem kellett volna sem éheznie, sem fáznia... De a jószívű, öreg pékmester soha nem mozdult ki az üzletéből, így még az is elkerülte a figyelmét, hogy odakint esik a hó, és a porcukorhoz hasonló fehér lepel egészen elborítja már a bolt előtt a járdát, az utcát, a háztetőket, az egész városkát.
A mostoha sorsú árva gyermek figyelmét mindig az a bábu vonta magára, amelyik a kivilágított kirakatban állt. A bábu péknek volt felöltöztetve: hatalmas fehér süveget, fehér kötényt és inget, fehér nadrágot adtak rá, meg apró papucsot. Kezébe illesztettek egy picike péklapát hosszú nyelét, a lapáton picike, formás kenyérke, a pék előtt pedig egy pici kemence nyitott ajtaja várta, hogy betegye a kenyeret. A kemencében pedig egy parányi fény világított, olyan volt, mintha tűz égne benne. Varázslatos volt ez a kép, ez mindig megragadta a süketnéma gyerek fantáziáját. Sokszor képzelte, hogy ő is ott áll a forró kemence mellett, és segít a péknek: ő is segéd, mint a fiatalember a boltban. Segít kiflit hajlítgatni, köménymagot szórni, mákot tölteni, fánkot szaggatni... Ilyenkor mindig szinte kivirult, és mintha érezte volna a kemence melegét. Melegsége átjárta fázó tagjait, arca kipirult, és mosolygott a boldogságtól. Ilyenkor elfeledte nagy bánatát, árvaságát, számkivetettségét, éhségét. A tekintete befogadta a képet, szétáradt egész lényében, szívében és lelkében. A látvány rabul ejtette egész gyermeki valóját.
Most is így történt. A kirakat mögött, a fényben, az apró pék mozdulatlanul, mosolyogva, őszes bajuszával, huncutul hunyorgó szemével, mintha egyenesen rá nézne, és biztatná: jöjj közelebb, melegedj!
A kislány nézte egy darabig, de a járdát borító fagyos hó áthűtötte a kopott csizmácska talpát, és fázni, dideregni, reszketni kezdett. Körülnézett. Még sose tűnt fel neki, de szemközt, a másik oldalon a nagy háznak volt egy keskeny faajtaja. Szép faragások díszítették, vaskos, fényes rézkilincsén megcsillant a kirakat fénye. A kislány átsietett, és a kapualjba húzódott. Eleinte csak ácsorgott, és úgy nézte a kirakatot, ahonnan az imént átjött. Később, amikor már belefáradt az ácsorgásba, leguggolt, összehúzta kabátkáját, arca elé húzta a sálját, és egészen kicsire összekucorodott. Már nem is fázott annyira.
Csak nézte a kirakatot, szemét le nem vette volna róla semmi pénzért. Közben este lett, egyre sötétebb lett az ég, az utcákon kigyulladtak a gázlámpák. A járókelők is egyre kevesebben lettek, és sorban bezártak az üzletek is.
Lilihana ebből mit sem vett észre. Neki csak egyetlen biztos pont volt most a fontos: a szemközti pék kirakata.
Nézte, nézte, és egészen elálmosodott. A kis fura pékbábu figurája biztatóan mosolygott, egyre csak mosolygott rá.
A péküzlet mindig nyitva volt, azt soha nem zárták be. A hátsó helyiségben az öreg pék folyton csak sütötte a finomságokat, az inas meg az üzletben éjjel-nappal árulta ezeket. De persze voltak más inasok is, nemcsak ez az egy. Le is váltották egymást, így éjjel már egy másik inas állt a pult mögött. Ilyenkor kevesebb volt a vevő, de azért ilyenkor is érkeztek, hiszen a reggelihez a kenyeret ilyenkor vették meg azok, akik hajnalban indultak a gyárba, üzembe dolgozni. Így hát nem volt olyan unalmas a boltot nézni, mert ha volt is kis szünet, azért leginkább mindig volt vevő a boltban. És bár Lilihana nem hallotta az ajtó fölötti csengő csilingelését, a jövést-menést látta innen is, a túlsó oldalról.
Éjfél felé járt az idő. Az utcák teljesen kiürültek. A péküzletbe is egyre ritkábban lépett vevő. De a fényes kirakatban a pici pék egyre csak mosolygott Lilihana felé. Ő pedig, le-lecsukódó pillákkal nézte a megnyugtató, megszokott képet.
Talán el is aludt. Biztosan, mert azt álmodta, hogy valaki odahajol hozzá, mosolyog rá, átöleli, amitől melege lesz, nagyon melege. És fényesen süt a nap, és az a mosolygó arc nem másé, mint az édesanyjáé. De nicsak, itt van apuka is, most bukkant elő, csak el volt bújva anyuka mögé! Hát itt vagy, apuka! Két kis kezét nyújtotta az apa felé, hogy átölelje a nyakát. Apuka is mosolyog rá! Annyira boldog a kicsi lányka! Ez a legszebb karácsonya, amióta csak megszületett!
Az éjféli misére igyekvő emberek fázósan siettek a nagy hidegben. Nem vették észre az elhagyott ház kapualjában összekuporodott kis rongycsomagot, a kicsi gyermeket.
Éjfélt ütött a nagy torony órája. Kongása messzire hallatszott a kihalt, néma utcák felett. Csak a hatalmas, gyönyörű székesegyházból szűrődött ki halkan az orgona és az emberi énekszó hangja. A hangfoszlányokat felkapta a jeges szél, és a hópihékkel együtt vitte, vitte messzire, hogy szerteszórja a város fölött a sűrű hóesésben.
A házakban már eloltották a lámpákat, mindenki alszik már, aki nem jött el a misére.
A fényárban pompázó, díszes, dermesztően jéghideg katedrálisban gyönyörűen csendült a magasztos ének, száz meg száz torok énekelte átszellemülten, áhitattal, boldogan, hogy megszületett a Király:
„...Nem ragyogó fény közt nyugoszik,
Bársonyos ágya nincs neki itt,
Csak ez a szalma, koldusi hely,
Rá meleget a marha lehel...”
Eközben a hideg kapualjban egy gyermek boldogan alussza végzetes álmát. Álmodik. Álmában boldog, ismét boldog. Nagyon boldog, hiszen azokkal van végre ismét, akiket annyira, akiket mindennél jobban szeret a világon. És akik szeretik, mindennél jobban szeretik őt.
Végzetes, gyönyörű, halálos álom ez. Hosszú, végtelen.
Egy ártatlan gyerek szívét fogva tartja, bilincsbe verte a halálos, dermesztő álom, a kegyetlen, könyörtelen hideg. Egy pici élet parányi lángocskájának lobogása kihúnyni készül.
Senki se látja, senki se érzi, senki se veszi észre, hogy mi történik itt. Ha látnák, ha értenék, ha észrevennék...
A hatalmas templom orgonája pedig csak zeng, zengi a boldog éneket a Királyról, akinek jósága minden földi kinccsel felér, akinek szeretete mindenkit elborít, akinek kegyelme örök. Akinek jóságában, szeretetében elmerülni olyan, mint csendes, tiszta tóban. Akinek szeretetében nem fájnak a földi gondok és bajok, kegyelme enyhülést ad, nincs szenvedés, csak öröm, ahol a lélek megnyugvást talál. Legalább erre a kis időre...
A fagyos téli éjszakában, a hideg kapualjban egy kisgyerek kihűlt kis testéből csendesen elszállt az élet. Senki se vette észre. Ahogy életében sem vette észre senki, így most sem látta, nem hallotta, nem érezte, nem vette észre senki. Észrevétlenül élt, s most éppily észrevétlen ment el. Mint ahogyan az ünnepi orgonaszó: elszállt, elenyészett a jeges téli éjszakában a kihalt, havas utcák, házak fölött.
Egy kisgyerek elment. Eföldi szenvedéseinek vége szakadt immár. Magányos, védtelen kis szíve megszűnt dobogni végleg. A pici szív kihűlt, megdermedt, megfagyott. Ez volt Lilihana utolsó karácsonya. A legszebb.
Egy gyerek elment. Elvitte magával apuka és anyuka. Elmentek az angyalok közé.
Egy gyerek elment.
Egy másik pedig megszületett. Egy másik kisded megszületett, pontban éjfélkor.
Pontban éjfélkor, karácsony szent éjszakáján. Másutt, máskor. Régen, réges-régen. Valahol távol, a nagy messzeségben.
Rég volt. És régen elsüllyedt az időben, mint annyi minden más. De emléke él, megőrződött az emberek szívében, lelkében.
Mert az az egykori kisded volt maga a jóság és a szeretet. Életében annyi jót tett, annyi csodát! S bár végül mégis legyőzte őt a gonosz: elárulták őt, majd életét is elvették, de jóságát és szeretetét, alázatát, lelki békéjét, megbocsátását, könyörületét nem tudták elvenni. Mint ahogyan az emlékét sem.
Az ő születésének tiszteletére, emlékére a jóság és szeretet ünnepe lett a karácsony.
Az emberek rájöttek, hogy a szeretet, a jóság valóban örök. És nemcsak örök, de soha nem is fogyatkozik. Mert minél többet ad valaki belőle, annál több marad meg neki.
És nemcsak karácsonykor!
Ember! Bármerre jársz, vedd észre, lásd meg, szánd meg a szenvedőt! Légy jóságos, megértő. A szeretet mindenkié. Bármennyit adsz, még több marad neked. Fordítsd figyelmedet a szükségben szenvedők felé, és segíts. Különösen ilyenkor, karácsony táján! Hiszen ez a szeretet, a jóság ünnepe!
Öltöztesd hát ünneplőbe a szívedet!
VÉGE
Bobby Leng
Az utolsó karácsony
-mese-
Valamikor réges-régen, sokszáz évvel ezelőtt, még ezer évnél is régebben, valahol egy távoli országban, a forró szél kergette homokszemektől folyton porló, vándorló sivatagban vándorolt egy férfi. Maga után vezette szamarát, amelyen várandós felesége ült. Nehezen, lassan haladtak az úttalan úton, hogy újév napjára Betlehembe érkezzenek a népszámlálásra, melyet királyuk rendelt el.
Messziről jöttek, útjuk hosszú napokig tartott, már nagyon fáradtak voltak. Egy parányi oázishoz érve megpihentek, ember is, állat is. A picike tavacska vizével oltották szomjukat. A szamár harapnivalót keresett a vízparton, ahol néhány nádszálon, és fűcsomón kívül mást nemigen talált. De amikor a fű elfogyott, harapdálni kezdte a nád leveleit. Bizony nem jó ízű ez - gondolta, és otthagyta a rossz ízű növényt.
De a nád levelein megmaradt a fogainak a nyoma.
Ha valaha nádasban jártok, nézzétek csak meg: minden egyes nádlevél őrzi az egykori szamár fogának nyomait!
A Városba érve szállást kellett keresniük, de már minden zugot kiadtak a népszámlálásra százfelől érkező embereknek. Így aztán a párnak csak a városfalon kívül, egy pajtában jutott hely. A pásztor megengedte, hogy marhái mellett aludjanak a szalmán.
Távoli pusztákon a pásztorok szerény vacsorájukat fogyasztották, amikor feltűnt az égen egy üstökös, egy hullócsillag, és hatalmas fénycsóvát húzva maga után, egyenesen a Város felé haladt. A pásztorok elindultak, hogy az angyali jövendölést megszívlelve felkeressék a születendő Királyt, és tiszteletüket tegyék előtte.
Eközben a sivatagban újabb utasok közeledtek a Város felé: három király. Nekik is az üstökös mutatta az utat. Ajándékokkal megrakott tevéiken indultak útnak, hogy üdvözöljék az eljövendő Új Király születését.
Ahogy közeledett az éjfél, úgy lett egyre nyugtalanabb a fiatal nő. Érezte: eljött az idő. Nagyon fiatal volt még, arca hamvas, még egyetlen ránc se torzította el. Ács férje sem volt még sokkal idősebb nála, aki most aggódva húzódott közelebb hitveséhez.
Amikor éjfélre járt, megszületett a kisded. Fiúcska volt, kinek jöttét az angyalok megjövendölték. E fiúcska testesíti meg e világban a jóságot, a kegyelmet, a szeretetet. Azért jött e földre, hogy mindeme mennyei ajándékot magával hozza.
Amikor az akkori királynak tudomására jutott, hogy Új Király születik, veszélyben érezve trónusát, azonnal katonákat küldött a városba, hogy megöljék az összes frissen született csecsemőt. De a pajtában nem keresték, nem is gondolták, hogy a városkapun kívül ilyenkor teremtett lélek még tartózkodik a pásztorokon kívül. Így maradt életben a kisded, akit szedett-vedett rongyokba bugyoláltak, és befektették a jászolba. Nagyon hideg volt az éjszaka, a szalmában talán nem fog megfagyni. Hiszen a pajta csak deszkákból volt ácsolva, a deszkák között tenyérnyi rések, melyeken ki-s be süvíthetett a sivatagi szél, és beáramlott rajta a metsző éjszakai hideg.
A királynak igazából nem volt félnivalója, nem kellett volna tartania az Új Király eljöttétől. Hiszen nem erre volt ő hivatott, nem pályázott a trónusára, nem akart uralkodni. Nem ilyen királyság várt rá, nem földi javakban dúskáló.
Éjfélkor az üstökös megállt a Város felett, vezetve királyokat és pásztorokat, hogy megkeressék és térdre borulva tiszteletüket tehessék a kisded jászola előtt.
E neves esemény tiszteletére ünneplik meg még ma is az emberek minden évben a karácsonyt. Bár abban az országban, ahol a kisded hajdanán született, a pálmafa az őshonos, és nem a fenyő, mégis ez az örökzöld fa jelképezi azt, hogy a szeretet, a jóság örök. Az ajándékok a fa alatt, azok is ezt jelképezik: a jóság és szeretet a legnagyobb ajándék, amit az emberek egymásnak adhatnak. A díszek, fények a fán pedig az örök fényt jelképezik, dicsőítik.
---
Lilihana egyedül élt a nagyváros forgatagában az utcákon. Kicsi volt még, no nem annyira kicsi, hanem hat éves. Illetve majdnem hat. Idén karácsonykor tölti be a hatot.
Lilihana épp karácsonykor született hat évvel ezelőtt. Édesapja és édesanyja nagyon örültek a kisbaba jöttének. Azért kapta ezt a fura nevet, mert a szülei nem tudták eldönteni, hogy Lilianának, vagy Hanának hívják. Ezért lett Lilihana a neve.
Amikor a kisbaba megszületett, nem sírt fel, ahogyan más csecsemőknél ez szokás. Szülei rettentően megrémültek: mi baja lehet a picikéjüknek?
A bába látott már ilyet. A csecsemő tátott szájjal ordít, de hang nem jön ki a torkán! Néma a szentem, sajnos - mondta. A szülők nagyon elbúsulták magukat. Később, ahogyan Lilihana nődögélt, kiderült, hogy sajnos a hallásával is baj van: teljességgel néma csöndben él, tökéletesen süket.
A szülők nagyon szerették, még a széltől is óvták a kislányukat. Ő pedig mindig csak mosolygott. Mivel nem hallott semmit, és beszélni sem tudott, így nagyon nehéz élete lesz felnőttként - ezt tudták a szülők is. Épp ezért sokat foglalkoztak vele, többet, mint egy átlagos gyerekkel szoktak.
Egyszer beütött a mennykő a kis családhoz: valahol, ki tudja, hol, a távoli messzeségben kitört a háború. Ahány fegyvert fogni képes férfi volt az országban, valamennyit azonnal mozgósították. Így hát Lilihana édesapjának is mennie kellett. Anyuka sírt, Lilihana semmit se értett, de látta, hogy baj van, és ő is pityeregni kezdett. Szülei megértették vele: apukának mennie kell, és nem tudni, meddig lesz távol.
Apukát kikísérték a vonathoz, és látták, hogy a pályaudvar telis-tele síró-rívó anyukákkal és kisgyerekekkel, és búcsúzkodó, katonaruhás, fegyveres-szuronyos férfiakkal.
Akkor a férfiak felszálltak, és elindult a hosszú-hosszú szerelvény az ismeretlenbe.
Mivel anyuka és Lilihana támasz nélkül maradtak, anyukának munkát kellett keresnie. De sajnos nem kapott sehol. Ezért alig volt mit enniük, és a lakást sem tudták fűteni, tüzelőre sem tellett. Anyuka minden falat élelmet félretett kislányának, hogy legalább az átvészelje a nehéz időket valahogy. És közben várták, hogy apuka hazaérkezzen.
De csak nem jött. Sokan visszaérkeztek, azoktól kérdezősködött is anyuka, de senki sem tudott semmit a férjéről.
Reménytelenül teltek a napok, hónapok, s közben anyuka legyengült, és ágynak esett. Lilihana kicsi volt, nem tudta, mit tegyen. Hogyan is tudhatná egy ilyen kicsi gyerek?
Aztán anyuka sajnos magára hagyta őt, eltávozott az angyalok közé. Apuka pedig csak nem akart jönni... Lilihana magára maradt.
Ennivalója nem volt, így elindult, hogy keressen. De hiába rótta az utcákat, nem volt, aki megszánta volna. Nem figyeltek rá, honnan is tudhatták volna, hogy apátlan-anyátlan árva? Mindenki ment a maga dolga után, észre se vették őt. Néha csórt magának a boltokban ezt-azt, néha le is fülelték. De hiába kérdezték, ő nem tudott válaszolni, sőt, nem is hallotta, mit kérdeznek tőle vagy mit mondanak neki. Semmilyen hangot, zajt, zenét nem volt képes fogni, hallani, érteni. Csak nézte tágra nyílt szemekkel az ideges, türelmetlen felnőtteket. Aztán amikor a felnőttek megelégelték a hiábavaló faggatózást, kitessékelték az utcára.
Így lett az utca lakója szegényke.
Közben eltelt a nyár, és beköszöntött az ősz. Már nem volt olyan jó az élet az utcákon, mert az éjszakák bizony hűvösek voltak. Aztán az ősz is elmúlt, beköszöntött a tél. Lilihana fázott. Különösen éjjel, amikor az üzletek is zárva voltak. Hiába is ment haza, ott sem volt fűtés a lakásban, és ilyenkor, ha be is bújt a paplan alá, akkor is rettenetesen didergett. Felvette kapucnis télikabátját, sálat és sapkát, kesztyűt is talált a szekrényben, meg meleg pulóvert és nadrágokat is, többet is magára vett. Olyan lett tőle, mint egy kis eleven hóember! De azért így is hidegek voltak a nappalok is, meg az éjszakák is.
És közben közelgett a karácsony.
Esni kezdett a hó. A fehérség belepett mindent és mindenkit. Az emberek jöttek-mentek az utcákon, a lovas kocsikon és szánokon pokrócokba bugyolált emberek és asszonyok kucorogtak. Mindenki sietett valahová. Készülődött a város a karácsonyra, a nagy ünnepre. A gyalogjárdákon, a ropogó hóban az emberek nagy csomagokat cipeltek, és nem figyeltek semmi másra, csak arra, hogy el ne csússzanak. Meg-megtaszították egymást, a szembe jövőket se kerülték ki, inkább morogtak egymásra. Egyszóval zajlott az élet, sürgött-forgott a sok jónép az üzletekben, és az utcákon egyaránt. Csak Lilihanának nem volt dolga. Ő csak álldogált a kirakatok előtt, és bámulta a sok szép holmit, a gyönyörűséges játékokat, a csillogó díszeket és fényeket. Eszébe jutottak azok a karácsonyok, amelyeken apukával és anyukával olyan vidámak voltak a szép fenyő körül.
Nagyon elszomorodott. Tudta, hogy olyan karácsonyok többé soha nem lesznek már.
Elérkezett karácsony előestéje. Ilyenkor minden üzlet kicsit hamarabb zár be, és mindenki igyekezett hazafelé. Hiszen most van az ideje a családi vacsoráknak, összejöveteleknek. Ilyenkor találkoznak egymással azok is, akik egész évben nem értek rá, vagy igen messze laktak egymástól. Ez jó alkalom volt arra, hogy beszámoljanak egymásnak, mi történt velük egész esztendőben.
Csak Lilihanát nem várta senki. Azt gondolta, hogy hazamegy, és előkeresi a díszeket a szekrényből. De még nem volt kedve hazamenni. Majd később, gondolta.
Az utcán egy ismerős kirakat elé érkezett. A kirakatot minden nap megbámulta. Az üzlet egy pékmesteré volt, aki a hátsó helyiségben sütötte a kenyereit, kiflijeit és különféle ízű, mákos, diós, lekváros, fahéjas, ánizsos és köményes süteményeket, pogácsákat és fánkokat. Elöl, az üzletben, a kirakat mögött egy fiatal, nyurga segédlegény foglalatoskodott az áruval, ő szolgálta ki a vevőket. Az ajtó fölött csengettyű jelezte, ha nyílt az ajtó: az ajtó mindig megérintette a csengőt, amitől az megkondult, így jelezve, hogy vevő érkezett.
A kislány bámulta a kirakatban a sok szép finomságot. Bemenni sohase mert, mert félt, hogy innen is kidobnák. Pedig a jószívű pék még ott is tartotta volna biztosan, ha tudta volna, hogy árva szegényke. Neki ugyanis nem volt senkije, nem volt családja. Nem volt felesége, és gyermeke. Tán még örült is volna a szelíd kislánykának... Ha észrevette volna őt kint az utcán fagyoskodni, akkor bevitte volna az üzletbe, és soha többé nem kellett volna sem éheznie, sem fáznia... De a jószívű, öreg pékmester soha nem mozdult ki az üzletéből, így még az is elkerülte a figyelmét, hogy odakint esik a hó, és a porcukorhoz hasonló fehér lepel egészen elborítja már a bolt előtt a járdát, az utcát, a háztetőket, az egész városkát.
A mostoha sorsú árva gyermek figyelmét mindig az a bábu vonta magára, amelyik a kivilágított kirakatban állt. A bábu péknek volt felöltöztetve: hatalmas fehér süveget, fehér kötényt és inget, fehér nadrágot adtak rá, meg apró papucsot. Kezébe illesztettek egy picike péklapát hosszú nyelét, a lapáton picike, formás kenyérke, a pék előtt pedig egy pici kemence nyitott ajtaja várta, hogy betegye a kenyeret. A kemencében pedig egy parányi fény világított, olyan volt, mintha tűz égne benne. Varázslatos volt ez a kép, ez mindig megragadta a süketnéma gyerek fantáziáját. Sokszor képzelte, hogy ő is ott áll a forró kemence mellett, és segít a péknek: ő is segéd, mint a fiatalember a boltban. Segít kiflit hajlítgatni, köménymagot szórni, mákot tölteni, fánkot szaggatni... Ilyenkor mindig szinte kivirult, és mintha érezte volna a kemence melegét. Melegsége átjárta fázó tagjait, arca kipirult, és mosolygott a boldogságtól. Ilyenkor elfeledte nagy bánatát, árvaságát, számkivetettségét, éhségét. A tekintete befogadta a képet, szétáradt egész lényében, szívében és lelkében. A látvány rabul ejtette egész gyermeki valóját.
Most is így történt. A kirakat mögött, a fényben, az apró pék mozdulatlanul, mosolyogva, őszes bajuszával, huncutul hunyorgó szemével, mintha egyenesen rá nézne, és biztatná: jöjj közelebb, melegedj!
A kislány nézte egy darabig, de a járdát borító fagyos hó áthűtötte a kopott csizmácska talpát, és fázni, dideregni, reszketni kezdett. Körülnézett. Még sose tűnt fel neki, de szemközt, a másik oldalon a nagy háznak volt egy keskeny faajtaja. Szép faragások díszítették, vaskos, fényes rézkilincsén megcsillant a kirakat fénye. A kislány átsietett, és a kapualjba húzódott. Eleinte csak ácsorgott, és úgy nézte a kirakatot, ahonnan az imént átjött. Később, amikor már belefáradt az ácsorgásba, leguggolt, összehúzta kabátkáját, arca elé húzta a sálját, és egészen kicsire összekucorodott. Már nem is fázott annyira.
Csak nézte a kirakatot, szemét le nem vette volna róla semmi pénzért. Közben este lett, egyre sötétebb lett az ég, az utcákon kigyulladtak a gázlámpák. A járókelők is egyre kevesebben lettek, és sorban bezártak az üzletek is.
Lilihana ebből mit sem vett észre. Neki csak egyetlen biztos pont volt most a fontos: a szemközti pék kirakata.
Nézte, nézte, és egészen elálmosodott. A kis fura pékbábu figurája biztatóan mosolygott, egyre csak mosolygott rá.
A péküzlet mindig nyitva volt, azt soha nem zárták be. A hátsó helyiségben az öreg pék folyton csak sütötte a finomságokat, az inas meg az üzletben éjjel-nappal árulta ezeket. De persze voltak más inasok is, nemcsak ez az egy. Le is váltották egymást, így éjjel már egy másik inas állt a pult mögött. Ilyenkor kevesebb volt a vevő, de azért ilyenkor is érkeztek, hiszen a reggelihez a kenyeret ilyenkor vették meg azok, akik hajnalban indultak a gyárba, üzembe dolgozni. Így hát nem volt olyan unalmas a boltot nézni, mert ha volt is kis szünet, azért leginkább mindig volt vevő a boltban. És bár Lilihana nem hallotta az ajtó fölötti csengő csilingelését, a jövést-menést látta innen is, a túlsó oldalról.
Éjfél felé járt az idő. Az utcák teljesen kiürültek. A péküzletbe is egyre ritkábban lépett vevő. De a fényes kirakatban a pici pék egyre csak mosolygott Lilihana felé. Ő pedig, le-lecsukódó pillákkal nézte a megnyugtató, megszokott képet.
Talán el is aludt. Biztosan, mert azt álmodta, hogy valaki odahajol hozzá, mosolyog rá, átöleli, amitől melege lesz, nagyon melege. És fényesen süt a nap, és az a mosolygó arc nem másé, mint az édesanyjáé. De nicsak, itt van apuka is, most bukkant elő, csak el volt bújva anyuka mögé! Hát itt vagy, apuka! Két kis kezét nyújtotta az apa felé, hogy átölelje a nyakát. Apuka is mosolyog rá! Annyira boldog a kicsi lányka! Ez a legszebb karácsonya, amióta csak megszületett!
Az éjféli misére igyekvő emberek fázósan siettek a nagy hidegben. Nem vették észre az elhagyott ház kapualjában összekuporodott kis rongycsomagot, a kicsi gyermeket.
Éjfélt ütött a nagy torony órája. Kongása messzire hallatszott a kihalt, néma utcák felett. Csak a hatalmas, gyönyörű székesegyházból szűrődött ki halkan az orgona és az emberi énekszó hangja. A hangfoszlányokat felkapta a jeges szél, és a hópihékkel együtt vitte, vitte messzire, hogy szerteszórja a város fölött a sűrű hóesésben.
A házakban már eloltották a lámpákat, mindenki alszik már, aki nem jött el a misére.
A fényárban pompázó, díszes, dermesztően jéghideg katedrálisban gyönyörűen csendült a magasztos ének, száz meg száz torok énekelte átszellemülten, áhitattal, boldogan, hogy megszületett a Király:
„...Nem ragyogó fény közt nyugoszik,
Bársonyos ágya nincs neki itt,
Csak ez a szalma, koldusi hely,
Rá meleget a marha lehel...”
Eközben a hideg kapualjban egy gyermek boldogan alussza végzetes álmát. Álmodik. Álmában boldog, ismét boldog. Nagyon boldog, hiszen azokkal van végre ismét, akiket annyira, akiket mindennél jobban szeret a világon. És akik szeretik, mindennél jobban szeretik őt.
Végzetes, gyönyörű, halálos álom ez. Hosszú, végtelen.
Egy ártatlan gyerek szívét fogva tartja, bilincsbe verte a halálos, dermesztő álom, a kegyetlen, könyörtelen hideg. Egy pici élet parányi lángocskájának lobogása kihúnyni készül.
Senki se látja, senki se érzi, senki se veszi észre, hogy mi történik itt. Ha látnák, ha értenék, ha észrevennék...
A hatalmas templom orgonája pedig csak zeng, zengi a boldog éneket a Királyról, akinek jósága minden földi kinccsel felér, akinek szeretete mindenkit elborít, akinek kegyelme örök. Akinek jóságában, szeretetében elmerülni olyan, mint csendes, tiszta tóban. Akinek szeretetében nem fájnak a földi gondok és bajok, kegyelme enyhülést ad, nincs szenvedés, csak öröm, ahol a lélek megnyugvást talál. Legalább erre a kis időre...
A fagyos téli éjszakában, a hideg kapualjban egy kisgyerek kihűlt kis testéből csendesen elszállt az élet. Senki se vette észre. Ahogy életében sem vette észre senki, így most sem látta, nem hallotta, nem érezte, nem vette észre senki. Észrevétlenül élt, s most éppily észrevétlen ment el. Mint ahogyan az ünnepi orgonaszó: elszállt, elenyészett a jeges téli éjszakában a kihalt, havas utcák, házak fölött.
Egy kisgyerek elment. Eföldi szenvedéseinek vége szakadt immár. Magányos, védtelen kis szíve megszűnt dobogni végleg. A pici szív kihűlt, megdermedt, megfagyott. Ez volt Lilihana utolsó karácsonya. A legszebb.
Egy gyerek elment. Elvitte magával apuka és anyuka. Elmentek az angyalok közé.
Egy gyerek elment.
Egy másik pedig megszületett. Egy másik kisded megszületett, pontban éjfélkor.
Pontban éjfélkor, karácsony szent éjszakáján. Másutt, máskor. Régen, réges-régen. Valahol távol, a nagy messzeségben.
Rég volt. És régen elsüllyedt az időben, mint annyi minden más. De emléke él, megőrződött az emberek szívében, lelkében.
Mert az az egykori kisded volt maga a jóság és a szeretet. Életében annyi jót tett, annyi csodát! S bár végül mégis legyőzte őt a gonosz: elárulták őt, majd életét is elvették, de jóságát és szeretetét, alázatát, lelki békéjét, megbocsátását, könyörületét nem tudták elvenni. Mint ahogyan az emlékét sem.
Az ő születésének tiszteletére, emlékére a jóság és szeretet ünnepe lett a karácsony.
Az emberek rájöttek, hogy a szeretet, a jóság valóban örök. És nemcsak örök, de soha nem is fogyatkozik. Mert minél többet ad valaki belőle, annál több marad meg neki.
És nemcsak karácsonykor!
Ember! Bármerre jársz, vedd észre, lásd meg, szánd meg a szenvedőt! Légy jóságos, megértő. A szeretet mindenkié. Bármennyit adsz, még több marad neked. Fordítsd figyelmedet a szükségben szenvedők felé, és segíts. Különösen ilyenkor, karácsony táján! Hiszen ez a szeretet, a jóság ünnepe!
Öltöztesd hát ünneplőbe a szívedet!
VÉGE