Fekete liliom

Bobby Leng:
Fekete liliom
mese

A világ legszebb meséje



Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurtafarkú malac túr, élt egy király. Ennek a királynak volt két szép leánykája, egyik szebb volt, mint a másik. Illetve éppenhogy egyformán nagyon szépek voltak. Hogyne is lettek volna egyformán szépek, amikor ikrek voltak! Nem is lehetett megkülönböztetni őket, mert semmi különbség nem volt közöttük. Egyforma magasak voltak, egyforma színű volt a hajuk, bizony, aranyszínű, hullámos fürtjeiken vidáman táncolt a napsugár.
Mondom, egyforma szépek voltak. Azazhogy... valami kis különbség mégiscsak adódott közöttük. Az egyiknek tengerkék volt a szeme színe, míg a másiké zöldeskék.

A leánykák felcseperedvén eladósorba kerültek. Édes szüleik, a király és a királyné az udvarba hívott igen sok, és igen sokféle kérőt a számukra, de valahogyan a leánykáknak biza nem akaródzott férjhez menni. Merthogy még nem érintette meg a szívüket a szerelem. Egyikükét sem. Nem hatotta meg őket a sokféle, szebbnél szebb ajándék sem.
És a kérők csak jöttek, jöttek egymás után. Egyik daliásabb volt, mint a másik, egyik gazdagabb volt, mint a másik, egyiknek nagyobb volt az országa, mint a másiknak. Egyik drágább, több, különlegesebb ajándékot hozott, mint a másik. De a leánykáknak egyik se kellett.
Hanem egy nap egy olyan herceg tette tiszteletét, akinek kíséretében száz lantos lovagolt, és pengettek rendületlenül, szép nótákat. Aztán még éppen száz szép szál katona is ott masírozott, meg száz szép szolgálólány hatalmas társzekereken, és száz láda aranypénz lapult a vastag takarók alatt a szekerek deszkáin. Száz fekete lovat hoztak ajándékba, és az útjuk is éppen száz napig tartott, ahogy hírlik.

Ez a herceg igencsak fura figura volt. Bronzvörös hullámos haja a háta közepéig ért, fekete bársony palástja a ló farát is befedte, olyan hosszú volt. A herceg arca fehér volt, mint a frissen esett hó, zöld szeme kíváncsian, mégis harciasan villogott körbe-körbe, vizslatva a várat és a várudvaron a fogadásukra felsorakozott katonákat, lovászokat. A lovászok és katonák sorfala előtt a király maga állt, tisztelettel fogadta a felvonóhídon fáradtan átlovagoló fura sereget.

A király két leánykája édesanyjuk kíséretében a palota ablakából leskelődött kifelé, hogy titkon megnézhessék a herceget.
Elárulom, hogy mindkét királykisasszonynak azonnal megtetszett a vörös hajú deli herceg, összekacagtak, és azonnal rohantak a lovagterembe, ahol már az ételek tálalásával bajlódtak a szolgák. A lányok izgatottan szaladgáltak körbe-körbe, alig várták már, hogy közelebbről vehessék szemügyre az érdekes jövevényeket. Ekkora kíséretnek itt bent nem jutott hely, még a folyosókon és más termekben, még a trónteremben is teríteni kellett. Hosszú-hosszú asztalokon, fehér abroszokon csodás étkek, csillogó aranyozott kelyhek és evőeszközök, tányérok sorakoztak. Az őrök a sarkokban álló kandelábereken meggyújtották a vastag gyertyákat, a falakon fáklyák lobogtak, hogy a sötét falak között jól lehessen látni a vacsora alatt a lassan leszálló alkonyat homályában. Aztán tüzet raktak a hatalmas, kőcirádákkal díszített, faragott kandallókban is, hogy a lángok lobogása, a fahasábok ropogása kellemessé tegye a hűvös estét.

A lovászok bekötötték az istállókba a fáradt lovakat, lecsutakolták, megabrakolták és itatták őket. A szolgák a szolgálók szállásán kaptak helyet, cókmókjaikat ott helyezték el, de a vendégfogadás nekik is a palotában történt. Így aztán alig lehetett mozdulni a termekben és folyosókon a sok vendég miatt, de senki se bánta. Nagyon izgalmas és érdekes dolgokat meséltek a távoli országról, ahonnan érkeztek.

Mert a herceg és kísérete egy távoli országból jött, melynek neve Északi Királyság volt. Elérkezettnek látta az időt, hogy feleséget keressen magának. Bejárta már a fél világot, de sehol sem lelt rá a kedvére való mátkára.

A király és királyné között kapott helyet a jövevény herceg. A két királykisasszony is az asztalfőre ült, egyikük az apja mellé, a másikuk az anyja mellé. De olyan egyformák voltak, hogy aki csak rájuk nézett, azt hitte, hogy ugyanabból a leánykából kettőt lát. Dörzsölhette a szemét, mert bizony nem tűnt el a kettőslátása: ottmaradt mindkét szép hajadon a helyén, a küldöttség és a vörös hajú herceg nagy csodálkozására.
Azt még el sem meséltem, hogy a küldöttség tagjai között is sok volt a szőke és vöröses hajú, a vitézek, a szolgálók, a lantosok között is egyaránt. Úgy hírlik, hogy ahonnan jöttek, ott ez a szokásos, ez a természetes. Érdekes, ugye? A kastély lakói legalábbis annak tartották, mert ilyennel még eddig nem találkoztak sohasem.

Amikor a vendégek végre valamennyien helyet foglaltak, megkezdődhetett a vacsora. Finom étkek mellett, jóféle bor hörpölése után, csendes mormolással, duruzsolással folyt a beszélgetés az asztaloknál. A herceg tekintete gyakran megpihent a királyleánykákon. Tetszett neki mindkettő egyformán, mert nagyon szépek voltak. Éppen kedvére való volt mindkettő. A leánykák is gyakran villantották rá szép szemüket, olyankor összenéztek és kuncogtak vidáman. Azonnal elnyerte tetszésüket a délceg fiatalember.
Amikor vége lett a vacsorának és a szolgák elhordták a terítéket, akkor a herceget a király saját szobájában fogadta.
Faggatta őt, hogy ki s mi légyen, mit gondol a leánykáiról, mi a véleménye a kastélyról, és egyáltalán, nagyon sokféle dologról beszélgettek.
A herceg elmondta, hogy a neve Johann, és olyan országból jött, ahol mindig elég hideg van. Örült, hogy itt ilyen kellemes az élet, hogy sok a jó édes gyümölcs és sok a szép lány - ezt a szolgáktól és katonáitól hallotta, akik útközben szívesen nézelődtek, és gyakran megálltak embernek-állatnak élelemért és ivóvízért, hogy a fogyó készleteket feltöltsék, amelyért mindig arannyal fizettek.

Elmondta a herceg, hogy neki mindkét leány egyformán tetszik, bármelyiket elvenné szívesen feleségül. De a király unszolta, hogy döntenie kell. A herceg erre azt mondta, hogy ameddig itt lesz a palotában, addig meg szeretné ismerni a kisasszonyokat közelebbről, szívesen beszélgetne velük mindenféléről, és akkor eldönti majd, melyiknek kéri meg a kezét. Ebben meg is egyeztek, és nyugovóra tértek.

Teltek-múltak a napok, de a herceg nem tudott dönteni. Mindkét királykisasszony édes volt, kedves, mosolygós, okos és cserfes.

De mit gondoltak a királykisasszonyok? Édesanyjuknak elárulták, hogy mindketten fülig beleszerettek a vörös hajú daliába. Hiába tudták, hogy csak egyiküket veheti el, mégis mindkettő szíve legmélyén remélte, hogy ő lesz az, akire a választás esik és elmehet abba a messzi Északi Királyságba.

Aztán eljött a búcsú napja, és a herceg felkészült az útra. Felkereste a királyt a trónteremben, és azt mondta neki:
- Amelyik királylány elbírná a hosszú utat az Északi Királyságig, az a leány lesz a feleségem. Király uram szerint melyik leánykája olyan erős, hogy elbírja az utat, a nehézségeit?

A király gondolkodott. Való igaz, hogy a leányok közül az egyik gyengécske, mindig a könyvtárszobában kuksol és olvas, a másik meg kint szaladgál a kerben naphosszat, ámbár látszatra és termetre nem venni észre a különbséget, csupán a királyi szülők tudják, hogy az egyik leányka sápadtabb, míg a másik erős a sok jó levegőtől, sétától.

Így hát mit volt mit tennie a királynak, a választása arra a leánykájára esett, amelyik folyton a kerben lebzsel. Be is hívatta tüstént a trónterembe.

- Elmennél-e az Északi Királyságba királynénak, kedves leánykám?

A királylány először meg se tudott szólalni, annyira elcsodálkozott. Azt hitte már, hogy egyiküket se viszi magával a szép zöld szemű herceg. Most aztán majd elájult a nagy boldogságtól, annyira örült. Nyakába ugrott királyatyjának, olyan boldog volt, hogy mehet.

- Persze hogy mennék, királyatyám, hogyne mennék! Megyek én boldogan!

Azzal meghajolt a király felé, meghajolt a herceg felé, aki csak mosolygott a bohókás leánykán, aztán elindultak kifelé a trónteremből.

Felkészítették a leánykát az útra. Hogy melyik leányka volt, a kék szemű, vagy a zöld szemű, kitaláljátok-e? Hát hogyan is találhatnátok ki, hisz azt se tudjátok, melyik melyik? Hát én elmondom nektek.
Az egyik leánykát úgy hívták, hogy Liliom, a másikat pedig úgy, hogy Lília. Liliom volt a kék szemű, míg Líliának volt zöldeskék a szeme színe. Hát a választás éppen Líliára esett, merthogy ő volt az, aki erős volt, mert sokat volt a jó levegőn, míg Liliom folyton csak a könyveket bújta a hűvös, poros könyvtárszobában.
Így hát Líliát vitte magával Johann herceg az Északi Királyságba királynénak.

A szép kék szemű Liliom otthon maradt, szomorúan, hogy nem őt választották. Ő is nagyon, de nagyon szerette a herceget. Olyan bánatos lett, hogy bezárkózott a szobájába, és nem állt szóba senkivel ettől kezdve. Volt egy kedves kis szobalánya, az hordta be neki az ételt, italt, és mindent, amire csak szüksége volt. Ő meg ki se mozdult onnan.

Bánata lassan-lassan mélységes szomorúsággá, majd gyűlöletté fokozódott. Mindent és mindenkit gyűlölt, haragudott az egész világra, hogy elveszítette egyetlen szerelmét. Folyton csak sírt, sírt, a sok sírástól, zokogástól pedig teljesen elment a hangja. Annyira berekedt, hogy csak suttogva tudott ezentúl beszélni. A keserűségtől pedig kis ráncok jelentek meg a szeme sarkában, a szája szegletében. Soha többé nem látták mosolyogni őt. Szemében mindig ott csillogott egy könycsepp, annyira, de annyira fájt az ő szegény szíve.
Fekete ruhákat rendelt, fekete csipkekendőt borított aranyszín hajára, és amikor végre kimerészkedett a szobájából, csak ezekben a fekete taft, selyem és bársonyholmikban volt hajlandó járni. Szinte mindenki összerezzent, ha súlyos fekete ruhájában elsuhogott a folyosókon. Úgy járt-kelt, mint valami fekete madár, fekete angyal, mint egy szomorú, gyászos fekete virág.

El is nevezték Fekete Liliomnak.

Teltek az évek, szépen, lassan. Morzsolódtak a nappalok és éjszakák, Fekete Liliom számára egyik olyan volt, mint a másik. Örökké az eget, a csillagokat leste, figyelte. Nem volt más öröme már, mint az, ha kiülhetett a kertbe éjjelenként, és a virágillatú csendben a bársonyos ég szikrázó csillagait csodálhatta. Sose unta meg. Ilyenkor gondolkodott és szomorkodott. Nem tudta kiheverni a szerelmet, a szíve még mindig annyira fájt, hogy amikor egyedül volt, mindig sírt, csöndesen, s könnyei, mint csillogó igazgyöngyök, peregtek fekete ruhájára.
Sose beszélgetett senkivel, már olvasni se olvasott többé. Szegény szülei látták, mennyire szenved, de nem tudtak segíteni nagy bánatán. Hívattak volna új kérőket, de Liliom hallani se akart róla.

Egyszer híre érkezett, hogy az Északi Királynénak, édes testvérének, Líliának gyermeke született. Felkerekedett hamarjában az egész udvar, hogy látogatást tegyenek az Északi Királynál. A hír, hogy vendégségbe mennek imádott hercegéhez, kissé felrázta Fekete Liliomot. Ő is fejébe vette, hogy elkíséri a szüleit az útra, mert újra látni akarta a bronzvörös hajú, zöld tekintetű csodás daliát.
Alig várta a találkozást. Szorongással töltötte el, hogy a férfi, akit annyira szeret, édestestvére férje. De mit törődött most ezzel! Csak láthassa még egyszer, utoljára!
Alig várta a találkozást.

Hosszú volt az út és unalmas. Folyton az járt az eszében, hogy milyen lesz újra látni testvérét, és a herceget. Szerette a testvérét, de irigy volt boldogságára. Irigy volt arra, hogy testvérének lehetett gyermeke, ő pedig még csak nem is mehetett hozzá ahhoz, akit szeret.

A megérkezés után, fáradtan bár, de mégis várakozással telve kereste fel nővérét, Líliát az ágyasházban, hogy üdvözölje, méltóképpen köszöntse, és ajándékait átadja, neki és gyermekének. Hozott testvérének egy aranyláncot, olyan medállal, melyben szüleik képe van. Hozott a kisbabának egy pici arany csörgőt, amivel majd játszogathat. Hallgathatja majd, hogy édesen, finoman, halkan csilingel.

Amikor belépett suhogó fekete ruhájában, fekete csipkefátyollal szép aranyfürtjein, akkor bizony Lília megrettent. Nem tudta, mi történhetett, miért e sötét viselet, mogorva tekintet, gyászfátyol. De amikor üdvözölték egymást, lassan kiderült számára, hogy testvére, Liliom a saját szomorú lányságát, kútba esett házasságát, hiábavaló vágyakozását és szerelmét gyászolja. Lília sajnálta testvérét, de mit tehetett? A sors így hozta, mostmár édesmindegy, megváltoztatni nem lehet. Ami történt, történt, - bár ne így történt volna - gondolta önzetlenül Lília, annyira fájt a szive a nővére bánata miatt.

Fekete Liliom nagyon elcsodálkozott, mikor a pici baba bölcsőjéhez lépett. A bölcsőben nem egy, hanem két kis bébi rúgkapált és gőgicsélt. Ikrei lettek hát a testvérének - konstatálta szomorúan. Azért volt szomorú, mert nem ő volt, akinek gyermeke születhetett, aki férjhez mehetett, akinek az élete révbe érkezett. Irigyelte nővérét. Irigy volt, haragos és gyűlölködő, gonosz fény villant sötétté változott tekintetében. Gyilkos dühében, fájdalmában legszívesebben üvöltött volna, és mindent és mindenkit elpusztított volna maga körül...
Ehelyett mosolyognia kell, kényszeredetten, jólnevelten. Nem tudta sokáig titkolni gyűlöletét nővére és gyermekei iránt. Csak a szeretett férfit nem tudta gyűlölni. Őutána ugyanúgy vágyakozott, sóvárgott, mint annakidején. Vagy talán még jobban. Fájón, betegesen.

Annyira szenvedett, hogy majd eszét vesztette nagy fájdalmában. Elhatározta hát, hogy véget vet ennek. Kigondolta, hogy valahogy eltünteti nővérét, és a helyébe lép. De megölni nem akarta, így mást eszelt ki. Odament Líliához, és így szólt:

- Elveszejtem a gyermekeidet, ha nem azt teszed, amit én mondok. Öltözz át a ruháimba és királyatyánkkal és anyánkkal térj vissza országunkba helyettem. Én pedig helyetted ittmaradok, mintha én lennék Lília. Milyen más lenne a helyzet, ha akkor cseréltem volna veled helyet, kedves testvérkém, amikor atyánk úgy döntött, hogy te légy Johann felesége! De akkor még nem gondoltam rá. Fiatal voltam és naív. Pedig most én lehetnék a helyedben, én lennék boldog! - és felkacagott. Keserűen, furcsán, eszelősen.

Szegény Lília királyné rémülten hallgatta testvérét. Nagyon megijedt. Látta nővére szemében az elszántságot, és nagyon féltette gyermekeit. Nem mert szólni senkinek, félt, hogy akkor nővére beváltja ígéretét, és elpusztítja a kicsiket. Inkább engedett, és átöltözött Liliom fekete ruháiba, a sajátját pedig Liliomnak adta. Az befeküdt helyette az ágyba, ő pedig úgy tett, mintha Liliom lenne, és amikor a vendégsereg eltávozott, velük tartott ő is.
A szomorúsága senkinek se tűnt fel, hiszen Liliom is folyton lógatta az orrát és sírdogált, így nem gondolták, hogy csere történhetett. Hogy is juthatott volna eszükbe?

Hanem az Északi Király észrevette, hogy valami nincs rendben kedves feleségével. Nem akarja kézbe venni a gyerekeket, hanem csak azt hajtogatja, hogy hívjanak hozzájuk dajkát, ő ugyan meg nem fogja a kis porontyokat. Meg aztán a hangja is olyan furcsa...
Amikor megölelte és megcsókolta a király hites feleségét, akkor azonnal rájött, hogy bizony ez nem az ő felesége, hanem Liliom. Azonnal kérdőre vonta, mi történt. Liliom gonoszul kacagott, és azt mondta, hogy elpusztítja a gyermekeket, ha nem tesz úgy, mintha ő volna a felesége. Úgyhogy a király beadta a derekát, és úgy tett, mintha szeretné a királynét, aki valójában nem is volt a királyné.
Liliom nagyon boldog volt, pedig érezte, hogy a király szíve nem őérte dobog. De mit érdekelte ez őt! Az volt csak a számára a fontos, hogy az imádott férfi mellett lehet! Eszelősen ragaszkodott hozzá, folyton a nyomában járt, minden percben vele akart lenni, mellette volt, amikor kilovagolt, mellette ült a trónteremben, amikor országos ügyeket intézett, és minden egyes percét rááldozta. A király nagyon megunta már, nem akarta már tovább ezt a színjátékot játszani. Titokban elküldetett Líliáért az apja palotájához, hogy azonnal hozzák vissza ide, mert ha nem, akkor ő maga megy érte. Hogy Liliommal mit tegyen, még nem tudta. Hiszen annyira hasonlított testvérére, néha már maga is azt hitte egy pillanatra, hogy ő az...

Végül elhatározta, hogy amint Lília megérkezik, Liliomot tömlöcbe záratja. Bűneiért felelnie, lakolnia kell! Addig azonban igyekezett a látszatot fenntartani.

Közben a kisdedek növekedtek szépen. Két pici leányka, édesek, aranyosak, kedvesek, nevetősek. Igazi szeretetreméltó angyalkák voltak, szépek, bájosak. Épp, mint annak idején az édesanyjuk és a testvére.
Amikor megszülettek, akkor egyik kis királyleányka este született, míg a másik kissé váratott magára, és csak hajnalban látta meg a napvilágot. Így az egyik kisleányt Estikének, míg a másikat Hajnalkának nevezték el. Mindkét kisleánykának éppoly bronzvörös haja volt, mint az édesapjuknak, és sötétzöld szemük is éppolyan vidáman és kíváncsian pillogott a nagyvilágba, mint az övé.

Amikor Líliával visszaérkezett végre a küldöttség az Északi Királyságba, Fekete Liliomot, mielőtt feleszmélhetett volna, azonnal tömlöcbe záratta a király. Hiába sikoltozott, könyörgött, sírt, sivalkodott, a király hajthatatlan volt. Szegély Lília szíve majd meghasadt bánatában, annyira sajnálta szerencsétlen, gonosszá lett testvérét. Kérte a királyt, hogy ne csukassa börtönbe, de mindhiába, a király szerint, aki bűnt követett el, annak meg kell érte fizetnie. Ez így helyes - és ezt a királyné se vonhatta kétségbe.
Gyakorta látogatta meg testvérét a hideg börtön falai között. Olyankor vitt neki meleg takarót, finom süteményeket, és mesélt neki a lánykákról. De Liliomot mindez nem érdekelte. Szíve kemény lett, kegyetlen, könyörtelen, meglágyíthatatlan. Gyűlölte testvérét, a gyerekeit, és mostmár az Északi Királyt is gyűlölte, amiért tömlöcbe záratta. Hát nem érezte, hogy mennyire szereti őt? Hogy tehetett ilyet vele?

Ettől eltekintve, az Északi Király és felesége nagyon boldogok voltak. Boldogságuknál csak Fekete Liliom bánata, fájdalma, gyűlölete volt nagyobb. Egyre jobban sóvárgott Juhann után, és ez a sóvárgás szinte eszét vette.

Közben telt az idő, a kis királykisasszonykák nőttek, növekedtek, míg egy nap eladósorba kerültek. Akkor aztán férjet kellett keresni a számukra, ahogyan annak lennie kell.

De most hagyjuk egy kicsit magukra őket, és nézzünk körül a világnak a másik felén! Mert ott is fontos dolgok történnek ám! El is mesélem szépen sorjában, csak figyeljetek!

---

Messze innen, sok-sok napi járóföldnyire, az Óperenciás tenger partján volt egy ország, a Déli Királyság. Ennek a királyságnak az uralkodója és felesége boldogan éltek, mert volt két szép fiuk. Okos, ügyes, szép szál legény volt mindkettő. Fekete hajú, égő tekintetű legények voltak. Jól tudtak lovagolni, vívni, tudtak írni és olvasni, minden tudományokra megtanították őket a tudósok, akiket nevelésükkel megbízott atyjauruk. Jó katonák lettek, ügyesek, bátrak. Szerette is őket a kastély népe, meg az egész Déli Királyság minden lakója.

A kastélynak volt egy gyönyörű nagy kertje, telis-tele leanderbokrokkal. Itt soha sincsen tél, nem is tudják, mi az. Mindenfelé örökké virágok nyílnak, a leánderek csak úgy az utak mentén meg az erdőkben is burjánzanak mindenfelé, aki csak akar, szakaszthat róluk virágot. Vannak itt rózsaszínű, piros, halványsárga és hófehér virágtölcsérrel dúsan lepett bokrok, hosszúkás levelüket símogatja a napocska fénye, rezgeti a langy szellő, a tenger felől pedig gyakran hoznak esőfelhőt a szelek. Itt aztán mindig üdezöld minden, és illatos, fűszeres a levegő. Kellemes itt az élet, és mindig vidám. A két királyfi is mindig vidám, pajkos nevetésüktől csak úgy harsog a palota minden szeglete.

A király úgy érezte, hogy már nem tud tovább eleget tenni a királyi feladatoknak, mert nagyon elszálltak felette az évek. Termete megroggyant, tekintetének fénye megtört, haja megőszült, karjának ereje pedig erősen megcsappant már. Kedves királynéján is nagyon meglátszottak már az évek, egyre gyakrabban ült az ablaknál a karszékben, és merengve tekintett a távoli messzeségbe. Napokig nem szólt egy szót sem, belefáradt már a sok kézimunkázásba, a sok országos gondba, a fiúk nevelésébe, és minden másba, amibe egy kirányné bele szokott fáradni.

Amikor elérkezett az idő, a Déli Király magához kérette fiait. Trónusán ült, mellette hites felesége, szeretett királynéja. Szegény öreg királyné igen halovány volt. Aki látta, azt gondolta, hogy már alig van benne szemernyi élet.

A királyfiak jöttek, meghajoltak szüleik előtt. A király így szólt:

- Mostmár eljött az idő, hogy keressetek magatoknak feleséget. Járjatok szerencsével. Mindent megkaptok, ami kell az útra. Mehettek együtt is, de külön-külön is, más-más irányba, ahogyan akartok. Menjetek, és mához egy évre jöjjetek vissza, feleségestül. Ha nem találtok magatoknak megfelelőt, akkor addig keressetek, ameddig rá nem akadtok. Valahol csak van olyan szép királyleány, aki alkalmas feleségnek, nem igaz? Nos hát, menjetek Isten áldásával, teli tarisznyával, és sok szerencsével!

A királyasszony egy-egy csókot lehelt a királyfiak feje búbjára búcsúzóul. Szemében könnyek csillogtak, látása elhomályosult, amikor szép fiaira tekintett. Úgy gondolta, úgy érezte, hogy ereje fogytán, és hogy ő bizony már nem látja őket viszont.

Elbúcsúztak hát a királyfiak, és felkészültek a keresésre. Bár nemigen fűlött a foguk még a nősülésre, mert igen jól érezték magukat a bőrükben így is, dehát aminek meg kell lennie, annak meg kell lennie, ellenkezni ki is merne?

Egyiküknek volt egy gyönyörű hófehér lova, amelyen fekete volt a nyereg és a takaró. Bele volt hímezve fehér fonállal a neve kezdőbetűje: „L”.Merthogy az egyik fiút úgy hívták, hogy Leander. A sok-sok gyönyörű leandervirág után kapta a nevét. Ez volt ugyanis az édesanyja kedvenc virága, ez volt a királyi címer dísze, és a zászlókon is ez díszelgett, ezt hímezték bele ügyes kezek.

A másik királyfi lova éjfekete szőrű paripa volt, fehér nyereggel és nyeregtakaróval, amelynek sarkaiba fekete színnel volt belehímezve a neve kezdőbetűje: „L”. Hogy miért volt neki is „L” a neve kezdőbetűje? Mert az ő neve meg Lizander volt.

Egyformaságukat már gyermekkorukban is gyakran kihasználták, hogy másokat becsapjanak, és különféle huncutságokat követtek el egymás nevében. De persze mindig kiderült a turpisság. A király és a királyné haragudott az ilyenféle dolgokért rájuk, meg is büntették őket, kis kerti vagy konyhai munka, több víváslecke, meg hasonló effélék volt a büntetésük, de ők mindig csak nevettek, nem vették komolyan.
Aztán, hogy megkapták gyönyörű lovaikat, ez új lehetőségnek bizonyult a huncutságok sorában. Gyakran csenték el egymás lovát, és a másik helyett mindenféle komiszságokat csináltak. Például elorozták egy szép lány hajszalagját, vagy verekedésbe keveredtek a falubeli meg várbeli legényekkel, és ilyenkor, ha jött a felelősségre vonás, a másik mit se tudott róla. De emiatt sose haragudtak egymásra, mert mindkettő így tett. Mint mondtam már: egyformák voltak, mint két tojás. Még ebben is, a huncutságokban is.
Azért nagy kalamajkát sose okoztak. Nem voltak ők rosszak, csak csintalanok, vidámak, derűsek, és az egész életet játéknak vették. Miért is ne tehették volna? Mindenük megvolt, amit csak el lehet képzelni, más dolguk meg nem is volt, mint a játék, és hogy felkészüljenek az uralkodásra. Persze a király bevonta őket az országos dolgokba is, olyankor aztán megmutathatták, mit tanultak mestereiktől, a tudósoktól, és mit figyeltek meg odakint a palotán kívül. A király elégedett volt velük, mert mindig fején találták a szöget, akármilyen dologban kérdezte is őket.

Szóval, a két vidám királyfi útnak indult. Nem vittek magukkal mást az útra, mint egy tarisznya élelmet, némi aranypénzt, és egy-egy butykos fínom bort. Egyikük sötétvörös, sűrű, zamatos itókát, a másikuk pedig aranyszínű csodás italt.

Nem ment velük senki. Ruhájuk nem volt díszes, kalpagjuk és egész ruházatuk egyforma volt. Sötétvörös bársonyból varratták maguknak, és egy apró ábrát, a Déli Királyság címerét hímeztették a ruhájuk mellkasának közepére. Hosszú fekete köpenyt kanyarítotak a nyakukba, és a kardjuk, nyilaik, tegezük is teljesen egyforma volt. Ugyanaz a mester készítette, kérésükre, tökéletes hasonmásai voltak egymásnak ezek a fegyverek. Semmi különleges nem volt rajtuk: nem voltak ékkövek és gyémántok a markolatukon, és nem voltak arannyal bevonva a fegyverek tartói, tokjai sem. Semmi hivalkodás - mondogatták mindig. Nem szerettek kérkedni királyi mivoltukkal, nem is mondta volna meg senki, hogy ők valamely király fiai lennének. Inkább gondolták róluk, hogy valami nemes ifjak. Vagy ha a nyeregtakarókat is levették, meg a köpenyüket is, akkor meg egészen hétköznapivá váltak, így el tudtak vegyülni akárhol, amerre csak jártak. Talán csak a lovaik voltak hangyányit szebbek, mint a közönséges lovak. Na de ilyen kicsiségre ők nem adtak, igazán nem.

Mentek tehát, mendegéltek, úttalan utakon, éjjel és nappal. Néha megálltak pihenni, lovaikat kicsapták legelni, és megitatták friss patak vagy folyó vizéből. Mert mindig ilyen helyeken igyekeztek megállni, ahol friss a levegő, és jó ivóvíz is akad bőven.

Már jó ideje úton voltak, amikor egy sűrű erdőbe értek. Nem láttak az orruknál tovább, hát leszálltak a nyeregből, és lovaikat vezetve próbáltak előre jutni, mindhiába. Olyan sűrű volt a növényzet, a bokrok annyira tele voltak tövissel, úgy tépték ruháikat, hogy mit volt mit tenni, meg kellett állni. De hogy meg lehessen állni egyáltalán, kardjaikkal meg kellett tisztítani egy kis helyet a fák és bokrok között, hogy letelepedhessenek, hogy lovaikat kiköthessék.

Amikor mindezzel végeztek, leültek egy nagy fa alá. A lovak békésen legeltek, így hát ők is ettek egy falást, amit találtak még a tarisznya alján. Mert nagyon fogytán volt már az elemózsiájuk.

Aztán álomra hajtották a fejüket. Aludtak békésen, gondtalanul, mit sem törődve a sűrű erdő félelmetes árnyaival, hangjaival, ijesztő neszeivel.
Nem nagyon bántotta őket a jövőjük alakulása, hiszen - mint már mondtam - igen vidám fickók voltak.

Reggel aztán szedelőzködni kezdtek, és elindultak visszafelé az erdőből. Úgy okoskodtak, hogy mi a csudának mennének még mélyebbre ebbe a szörnyű erdőbe, nincs ott semmi érdekes. Csak eltévednének - és bizony, ebben nagyon igazuk volt.

Amint nagynehezen, keservesen kiértek az erdő szélére, látják ám, hogy lóhalálában valaki vágtat feléjük, csak úgy porzik az út a lova mögött.
Amikor odaért az a lovas, akkor látták meg, hogy az egyik apród az, a Déli Királyságból. Hogy a csudába akadt a nyomukra, el se tudták képzelni. De mindegy, itt van. Mi hírt hoz vajon, hogy ennyire sietős?

Lélekszakadva hozzájuk vágtatott az apród, és elmondta az üzenetet, amit a Déli Király üzent fiainak. Megüzente, hogy alighogy eljöttek, szeretett édesanyjuk, az öreg királyné eltávozott az élők sorából. Térjenek hát haza, amint csak tudnak, vagy hoznak feleséget, vagy nem, de jöjjenek és gyászolják meg méltóképpen királyasszony anyjukat.

Visszafordultak a királyfiak, mit is tehettek volna egyebet. Hazaporoszkáltak szépen, és tisztességgel meggyászolták édesanyjukat. De amikor a gyászév letelt, már egyáltalán nem volt kedvük újra feleségkeresésbe fogni. Megegyeztek hát az udvari festővel, hogy fessen róluk képeket, és ahány királyság csak akad a környéken, azoknak mindegyiknek küldenek majd belőle. Majdcsak akad valamelyik királyságban olyan hajadon királyleány, akinek megtetszik valamelyikük, és szívesen feleségül jönne hozzájuk! Akkor majd elmennek érte, és elhozzák, aztán majd lesz valahogy!

No, ahogy ezt igen okosan kifundálták, úgy is tettek. Az udvari festő alig győzte a sok képet elkészíteni, ők meg már nagyon unták az ücsörgést meg ácsingózást, hogy a festő készíthessen róluk festményt. Egyik ilyen lett, másik olyan. Egyikben ilyen ruhában voltak, másikon olyanban. De mindegyik képen egyedül voltak, egyet se készíttettek olyant, amelyiken mindketten rajta lennének. Miért, ki tudja?

A képek eljutottak az Északi Királyságba is, ahol az Északi Király két szép, bronzvörös hajú leánykája éldegélt. Estike és Hajnalka nagyon megörültek a képeknek. Látták, hogy milyen egyforma a két királyfi, épp, mint ahogy ők, azok is ikrek. Nevetgélve találgatták, hogy van-e valami különbözőség rajtuk, de a képek alapján semmi ilyesmire nem bukkantak.
Meg is tetszett nekik a két királyfi. El is határozták, hogy csak ők lennének a nekik valók, őket választják. Persze csak akkor, ha királyasszony édesanyjuk, és királyatyjuk is beleegyezik.

Az Északi Király, Johann, és Lília, a királyné beleegyeztek, mert szerették volna, ha a királykisasszonyok méltó párt választanak, és boldogok lesznek. Ezért aztán a királykisasszonykák is készíttettek festett arcképeket magukról, és elküldték a királyfiaknak.

A leányok varrtak egy-egy keszkenőt, szépen kihímezték, belehímezték arany- és ezüstfonállal a neveiket, és gyémántgyűrűikbe fonva belerejtették a képek hátuljába titkon. Ezt senki se vette észre. Becsomagolták őket szépen, és elküldték vissza a királyfiak részére.

Azt majdnem el is felejtettem mondani, hogy ezek a huncut királykisasszonykák megvarázsolták a keszkenőiket, úgy bizony! Rámondtak egy varázsigét mindegyikre, ilyeténképpen:

- Kis keszkenő, aranyos
Aki téged kézbe fog
Hozzám rögtön idehozd!

El kell még árulnom, hogy a két leányzónak volt olyan ismertetőjegye, ami miatt meg lehetett őket különböztetni egymástól. Az egyiknek a bal füle mögött volt egy anyajegy, a másiknak meg a jobbik füle mögött. Ezek az anyajegyek egyformák voltak, pici kis szivecskére hasonlítottak. Az édesanyjuknak is volt ilyenje, de nem a füle mögött, hanem a szíve fölött. Innen örökölték, ezért is hívták biztosan anyajegynek.

A két királyfi megkapta a képeket, csodálkoztak, hogy hogyan lehetnek ezek a lánykák ilyen szépek és ennyire egyformák. Eddig ugyanis azt hitték, hogy csak ők ilyen egyformák az egész kerek világon!
Az anyajegy-különbözőséget persze nem vehették észre, mert a lányok hosszú haja takarta. Csak, amikor kontyba tűzték a hajukat, akkor lehetett látni a parányi pöttyöt. Ja, és még volt valami, ami megkülönböztette őket. Amikor egyikük nevetett, akkor pici ráncocska jelent meg az orrán. Hogy melyiknek? Hajnalkának.

Ám a királyfiaknak is volt valami, amely megkülönböztette őket. Egyikük egy hajszálnyival magasabb volt a másiknál, míg a másik lelelletnyivel sápadtabb volt a testvérénél. Azonban ha nem egymás mellett álltak, akkor senki se tudta, melyik melyik: Lizander-e, vagy Leander. Aztán volt még egy különbözőség: Leander, amikor gondterhelt vagy szomorú volt, akkor mindig ráncolta a homlokát. Ez persze eléggé ritkán esett meg vele.

A királyfiak folyton a képeket nézegették. Addig-addig forgatták, amíg felfedezték a képek hátlapjába rejtett keszkenőcskéket, gyémántgyűrűcskéket. El is rejtették a ruhájuk kebelébe azonnal, őrizték a szívük fölött. Ahogy megérintették, és elrejtették a keszkenőcskéket, olthatatlan szerelem gyulladt a szívükben a képen látott lányok iránt. Nem tudták, hogy a kendőcskék meg vannak bűvölve, dehogyis tudták! Csak azt érezték, hogy egyre jobban sajog a szívük, egyre sürgetőbb a késztetés, hogy láthassák a lányokat személyesen is.
El is határozták, hogy felkerekednek, és megkérik őket feleségnek. Majdcsak nem kapnak kosarat!

El is indultak, de útjuk során megint belekeveredtek abba a sűrű erdőbe, amibe már egyszer voltak. Hát egyszer csak egy tisztásra értek az erdő kellős közepében. Ennek a tisztásnak a közepén állt egy fehér márványból faragott, karcsú tornyokkal ékesített szép, csillogó, hideg-rideg palota. Olyan cirkalmas faragványok, sárkányfej-, angyalka-, szarvas-szárnyas ördögszobrok voltak minden kiszögellésben, minden tornyon, ereszen, oszlopon, bejárat mellett, mindenütt, hogy csak kapkodták a fejüket nagy álmélkodásukban. Nem valami bizalomgerjesztő, de tudjuk, hogy a két királyfi nem ijedt meg a saját árnyékától egykönnyen.
Tanakodtak, hogy bemenjenek-e, vagy sem. De fáradtak voltak, gondolták, hátha jószívvel fogadják őket és enni is kapnak, meg megpihenhetnének egy keveset odabent, és a szolgák is ellátnák szegény kimerült lovaikat.

Be is mentek, de bizony odabent egyetlen teremtett lelket se találtak, hiába kiáltoztak. Benyitottak sorban a szobákba, de nem találtak senkit. No, amint így keresgéltek, egyszer csak sírást hallottak. Egyre hangosabban, hangosabban hallották. Keresték egyre, míg végül megtalálták, hogy honnan jön az éktelen zokogás, jajongás.
Az egyik szobában egy fátyollal takart ágyról jött a sírás. Odaosonkodtak, lopakodtak csendesen, és széthúzták a függönyt. Hát az ágyon egy szép szürkecsíkos cicus-micus, egy macska sírdogált. A macska lábához hozzá volt kötözve egy hosszú póráz, egy aranykötél. Az aranykötél lelógott az ágyról a túlsó oldalon. Le akarták oldani a kötelet, de a macska most megszólalt:

- Ne tegyétek! Jaj nektek, ha megteszitek! A gonosz Halula boszorkány itt terem, és jaj lesz mindnyájunknak!

De a királyfiak nem rettentek meg. Inkább azon csodálkoztak, hogy egy macska emberi hangon tud beszélni, meg hogy ennyire jajveszékelt. Meg is kérdezték tőle:

- Miért jajgattál olyan keservesen?

- Hát azért, mert az aranykötéllel ide vagyok kötözve az ágyhoz. De nemcsak én, nézzetek csak be az ágy alá!

Benéztek a királyfiak az ágy alá. Ott meg egy nagy kutya feküdt, szomorú szemekkel bámult rájuk. Az aranykötél neki is a lábához volt kötözve, mozdulni se tudott szegény pára.

- Miért tart titeket rabságban ez a Halula boszorkány? - kérdezték a királyfiak.

- Hát azért, mert nem akarja, hogy egybekeljünk. Mert én nem vagyok ám macska igazából, hanem én Halula lánya vagyok. A kutya meg, akit az ágy alatt láttatok, a Napkirály fia. De hiába szeretjük egymást, Halula nem engedi, hogy egybekeljünk. A Napkirály fia el akart vinni a Nap Birodalmába, de anyám, Halula boszorkány nem engedte. Inkább elvarázsolt minket, és megkötözve itt tart bezárva. A varázslat csak akkor szűnik meg rajtunk, ha valaki elpusztítja Halulát. De ő az anyám, mégse akarhatom, hogy elpusztuljon! De ha ezzel az aranykötéllel valaki meg tudná kötözni, akkor megszabadulhatnánk. Én is visszaváltozhatnék, meg a Napkirály fia is, és boldogan élhetnénk!

A királyfiak kioldozták a macskát meg a kutyát. Azok elbújtak az ágy alá, a királyfiak meg várták, hogy jöjjön Halula, a boszorkány. Jött is az, nagy dérrel-dúrral, szörnyű haraggal. Már messziről kiabált, pocskondiázta a lányát meg a Napkirály fiát. Rájött, hogy valahogy kiszabadultak. Megérezte. Azért volt boszorkány!
Az aranykötéllel az egyik királyfi az ajtó mögé bújt, a másik meg letelepedett az ágyra. Ahogy a boszorkány belépett, elámult azon, hogy az ágyon nem az ő macska-lánya hever, hanem egy idegen ifjú legény. Megtorpant. Ebben a pillanatban az ajtó mögül előugrortt a másik királyfi, a varázsos aranykötelet a boszorkányra dobta, és gyorsan körbetekerte, megkötözte vele szorosan, hogy moccanni se tudott. Aztán odavitte az ágyhoz, és az ágy lábához kötözte a kötél végét, hogy ki ne tudjon szabadulni a boszorkány. Aztán szólt a kutyának és a macskának, hogy jöjjenek elő. Elő is bújtak, de mégse változtak vissza leánnyá és királyfivá.
Ez meg hogyan lehetséges? Nem értették. Akkor a boszorkány Halula éktelenül hahotázni kezdett. Úgy nevetett, hogy majd belegebedt.

- Hát csak nem hittétek, hogy ilyen könnyű elbánni velem? Hiába kötöztetek meg, nem változtok vissza soha!

Könyörögtek a boszorkánynak a kutya is, meg a macska is, hogy változtassa vissza őket, hadd legyenek boldogok, de bizony az hajthatatlan maradt. Akárhogy is fenyegették, hogy így meg úgy, ezt teszik vele, meg azt, akkor se volt hajlandó elárulni a titkot, miként változhatnának vissza újra emberré.

Sírt-rítt a boszorkány lánya, meg a kutyává lett Napkirály fia. De mit volt mit tenni, így kell mostmár élniük életük végéig. A királyfiak kérték őket, hogy tartsanak velük. Hátha egyszer rájönnek, miként lehet visszaváltozniuk.
Így is tettek. Mentek-mendegéltek, mígnem az Északi Királyságba nem értek. Ott aztán hamarosan megegyeztek az esküvő napjában, és mindent elrendeztek, amit csak kell.
Ahogy teltek a napok, a fiatalok sokat beszélgettek, játszadoztak kint a virágos kertben. Sokat nevettek, vidámságuk behallatszott a palotába.
Aztán valahogy úgy alakult, hogy Lizandernek Hajnalka tetszett jobban, megszerette azt az édes kis ráncot a nevetős orra hegyén, no és Hajnalka szíve is hevesebben dobogott, ha Lizander közelében lehetett. Ám ugyanakkor Leander beleszeretett Estikébe, és Estike se tudta volna letagadni, hogy igen megkedvelte a kedves, vidám herceget. Gyakorta símította el puha kacsójával Lenader homlokáról a ráncokat, ha gondterheltnek látta.
Hogy volt-e a megbűvölt keszkenőcskéknek a dologhoz valami köze, azt nem tudni. Lehet, hogy épp azt a királylányt szerette meg mindkét herceg, amelyiknek a képét annyiszor szorongatta, akinek a gyűrűcskéjét, kendőcskéjét ruhája kebelébe rejtette? Hát, bizony, valami köze lehetett a dolognak hozzá, mert amikor a kendőcskék előkerültek, akkor kiderült, hogy épp az a leányzó hímezte-varrta, annak a gyémántgyűrűcskéje van a sarkára fűzve, akivel olyan jól érezte magát egyik-egyik herceg, akibe beleszeretett, de fülig. És minő véletlen, hogy a királykisasszonykák is épp azt a fiút szerették meg... Furcsa, hogy milyen véletlenek vannak! Vagy nem is annyira véletlen?

Így aztán, ki-ki a maga párjával sétálgatott naphosszat a rózsabokrok között, néztek egymás szemébe szerelmesen, és alig várták már az esküvőt.

A hercegfik megüzenték szüleiknek, hogy jöjjenek, mert immár lakodalom lesz. Azok megérkeztek nagysokára, így mostmár semmi akadálya sem volt a menyegzőnek.

Az esküvő napján a lányok felöltöztek szép menyasszonyi ruhába, a fiúk pedig felvették azt a szép ruhát, amit a király udvari szabásza készített számukra. A kutya meg a macska egész nap ott sündörögtek körülöttük.
A lányok azt gondolták, hogy az esküvőn megtréfálják a királyfiakat, és egyúttal próba elé is állítják őket, hogy valóban elhihessék a szerelmüket.
Gondolták, felcserélik egymást. A kutya meg a macska azonban titokban kihallgatta őket, és tudták, hogy mit fognak tenni. Ezt elárulták a királyfiaknak, akik elhatározták, hogy ők is ugyanígy tesznek: felcserélik egymást, és így a lányok mégse tudják őket megtréfálni.
Megegyeztek a kutyával és a macskával, hogy a kutya Hajnalka mellé fog leülni, míg a macska Estike mellé. Mert ők tudják ám, hogy melyik melyik, hiába takarták el fátyollal az arcukat!
Emberfiának nehéz megkülönböztetni őket, nade az állatokká varázsolt emberekkel más a helyzet, azok pont olyan tulajdonságokkal bírnak, mint az igazi állatok, és ezért jó a hallásuk, a szimatuk, és minden egyéb érzékük is pontosan olyan, mint a valódi állatoké. Így hát nem történhet semmi baj - gondolták okosan.

Elérkezett a menyegző pillanata, és amikor egymás mellé álltak a királyfiak és a királyleányok, akkor a macska és a kutya úgy tett, ahogyan előre megbeszélték. Így nem történt semmi kavarodás, és a lányok nem tudták megtréfálni a királyfiakat. A királyfiak meg kuncogtak a lányok csalódottságán. De így volt ez rendjén, mert így mindegyik azt vehette el, akit szeretett.

Az esküvőn ott volt Fekete Liliom is. Ugyanis Lília királyné addig kérlelte a királyt, mígnem megengedte, hogy az ünnepségen részt vegyen. Hiszen ő is a családhoz tartozik- magyarázta a királyné.
Fekete Liliom nagyon bánatos volt. Milyen boldogok - gondolta. Gyűlölettel teli szívét már annyira megkeserítette a bánat, hogy dühében otthagyta a termet, a sokadalmat, az ünneplőket, és kifutott az udvarra. Ott elkötött egy lovat, felpattant rá, és elvágtatott.

---

Vágtatott, vágtatott, ahogy csak a szegény pára bírta, mígnem ő is beérkezett abba a bozótos, sűrű, sötét erdőbe, ahol a fehér márványpalota állott. A lova már alig állt a lábán, így mit volt mit tenni, megállt, és bement a palotába, hogy megpihenjék, és hogy a lovát ellássák a lovászok. De a palotában nem talált senkit. Már éppen fordult volna visszafelé, hogy kimenjék, amikor egy félreeső szegletben a falon egy nagy képre lett figyelmes. Egy arckép volt, egy férfit ábrázolt. A férfinek bronzvörös, hosszú hullámos volt a haja, zöld szemei és halovány bőre csak úgy világítottak a festményről. Fekete Liliom döbbenten állt a festmény előtt. Felismerni vélte az Északi Királyt a festményen. Hogyan kerülhet ez ide? - gondolta. A választ nagyon hamar meg is lelte. A kép alatt kis asztalkán egy dobozka volt. A dobozt felvette, és kinyitotta. Érezte, hogy nem ildomos idegen helyen idegenek holmijához nyúlni, de nem tudott ellenállni a késztetésnek. Kinyitotta hát, és benne egy aranyláncot talált. A láncon volt egy kis medál, amelyet szét lehetett nyitni. Szét is nyílt az magától, és benne egy kép volt. A képen két egyforma arc: két vörös hajú ifjú finom ecsetvonásokkal festett arcmása.
Fekete Liliom azonnal rájött: az Északi Királynak van egy testvére, aki épp úgy néz ki, épp olyan hajszálra, mint ő! Őt ábrázolja talán a festmény? - tűnődött magában, a szíve hevesen vert, csak úgy zakatolt izgalmában. Hortelen mintha neszt hallott volna a háta mögül. Körülnézett, de nem látott semmit. Elindult a hang irányába, és abba a szobába ért, ahol a boszorkányt kikötözték aranykötéllel.
A boszorkány könyörögni kezdett, hogy oldozza el. Liliom odament, és kioldozta az aranykötelet.
Megkérdezte, hogy hogyan került ide megkötözve. A boszorkány Halula azt mondta neki, hogy hálátlan leánya kötöztette meg. De azt nem mondta el, hogy ő bizony boszorkány, és hogy mit tett tulajdon lányával! Így azonban Fekete Liliom nem is sejtette, ki s mi ő. Bár már az ő szíve is olyan kemény és könyörtelen, mint Haluláé. Talán meg se hatotta volna a szerencsétlen macskává lett lány esete.

Ahogy kioldozta tehát a boszorkányt Fekete Liliom, azonmód megkérdezte, hogy azon a festményen ki látható. A boszorkány azt felelte neki:

- Ő Ian herceg.

- És most hol van ez a bizonyos herceg?

- Odafent az egyik toronyban.

Liliom elindult, hogy megkeresse a férfit. De akkor a boszorkány így szólt:

- Hiába is keresed. Ugyanis kőből van...

- Hogyhogy kőből? - kérdezte Liliom. - Hiszen a képen nagyon is élőnek látszik!

- Igen, de sajnos el kellett varázsolnom, mert nem akart mellettem maradni. Azt meg nem engedhettem! - nevetett a boszorkány kajánul.

Fekete Liliom nagyon elszomorodott. Rájött, hogy Halula boszorkány. Talán neki is félnie kellene tőle, de annyira el volt keseredve, hogy nem is gondolt erre. Hirtelen megkérdezte:

- Ki festette azt a képet?

- Egyszer egy udvari festő járt erre. Megkértem, fesse le a herceg arcképét nekem, hadd gyönyörködhessek benne nap mint nap. De ő nem tudta megfesteni, csak akkor, ha látja azt, amit le kell festenie. Ezért elvettem a herceg láncát, amin volt a medalion az arcképével. Sose értettem, miért van kétszer lefestve. Ezt mutattam meg a festőnek, így az már meg tudta festeni a képet.

Liliom leült egy székre. Hát akkor nincs mit tenni, ő már soha nem lehet boldog igazán... Itt ez a herceg, ő talán meghozhatta volna a boldogságot az ő keserű életébe, de sajnos úgy látszik, Iant sem neki rendelte a sors... Hiszen ha élő lenne, akkor ez a boszorkány úgyis fogva tartaná. Ő meg maradhatna mindörökre egyedül... Ettől a felismeréstől teljesen összetört a lelke. Megértette: az az ő sorsa, hogy mindörökre magányos legyen. Már nem akart semmit, nem akart már bántani senkit, nem akart bosszút állni testvérén és Johannon boldogságukért és az ő szerencsétlen sorsáért. Már csak egy nyomorult, saját bánatának foglyaként sínylődő, vergődő szánalomra méltó teremtés maradt, semmi több. Gyűlöletét felváltotta a sajgó szívfájdalom. Sajgó szívére nincsen gyógyír, tudta jól. Talán sajátmagával kellene végeznie, ha elég bátor lenne hozzá. Ha folyóba ugrana, és elmerülne örökre, akkor talán végre megnyugodna ez a nagyon beteg, halálosan szerelmes szív, ez a fájó lélek, akkor vége lehetne a szenvedéseinek.
Annyira szomorú volt, olyan mélységes bánat uralta el, hogy sírni kezdett. Csak sírt, sírt, mígnem a boszorka elunta, és megkérdezte:

- Mi bánt, hadd halljam? Hátha segíthetünk rajta? El kell valakit varázsolni? Vagy elpusztítani? Beszélj! - torz mosoly jelent meg a banya arcán.

Liliom letörölte könnyeit, és így felelt:

- Nemrég még mit nem adtam volna, ha valaki ad valami bájitalt, hogy szerelmemmel, Johannal megitassam, s a szívét elnyerhessem a varázslat által. De nincs az udvarnál varázsló, de még javasasszony se, aki segíthetett volna a tervemben. Tehetetlen voltam, és magányos. Pedig annyira szerettem azt a férfit... Amikor megláttam itt ezt a festményt, azt hittem, hogy őt ábrázolja, a megtévesztésig hasonló. De úgy látszik, hogy annak csupán a testvére. De szakasztott ő! Mostmár érted, miért van két arckép a medalionban? - Liliom a boszorkányra nézett. Az bólogatott csendesen, és mereven figyelt. Hallgatta a történetet, amit Liliom mesélt.
- Szóval, - folytatta a fekete ruhás asszony - a szeretett férfi a testvéremet vette feleségül, nem engem. Ó, de sokszor gondoltam rá, magamban elképzeltem már százszor és ezerszer, hogy elpusztítom őket, hogy így meg így megteszem, de mindig visszariadtam. Gyűlöltem őket, de nem voltam elég bátor és erős, hogy megtegyem, pedig szerettem volna, mert hogyha az enyém nem lehet, másé se legyen. Gyűlöltem a testvéremet, milyen szerencsés, hogy azzal lehet, akit szeret. Nem tudtam beletörődni sorsomba. Egy nap testvérem helyébe léptem, és megpróbáltam úgy élni, mintha ő lennék. Próbáltam boldog lenni, de a férfi, akit úgy szerettem, utált, gyűlölt engem. Mert a feleségét elküldtem a palotából. Tudod, hogy vettem rá, hogy cseréljen helyet velem? Megfenyegettem, hogy a szép kisgyermekeit elpusztítom! Félelmében ráállt a cserére. A kislányokat nem tudtam megszeretni. Csak magammal törődtem, nem tudtam másra gondolni, mint Johann szerelmére. De hiába voltam mellette, a szíve nem lett sohasem az enyém. Sohasem bocsátotta meg, amit tettem a feleségével. Egy nap visszahozatta a palotába, engem pedig börtönbe záratott. Nagyon keserves volt ott, egyedül, de csak még jobban gyűlöltem őket a boldogságukért, ami nem nekem jutott. Amikor aztán a kislányok férjhezmentek, a lagzi leple alatt elszöktem. És most itt vagyok, árván, egyedül, és én már soha nem leszek boldog... - zokogta keservesen Fekete Liliom. könnyei meg csak ömlöttek egyre, megállíthatatlanul, le fekete ruhájára. A forró cseppek végigperegtek rajta, és a padlóra hullottak.

A boszorkány Halula mindezt végighallgatta. Kérges szíve megsajdult ekkora bánat láttán. Egy pillanatra megszánta ezt a szegény, gyászos teremtést. Egy, egyetlenegy csillogó könnycsepp megjelent öreg szeme sarkában. Hiszen ő is volt szerelmes hajdanán. Úgy szerette a gárdatisztet, annyira, hogy jobban szeretni már talán nem is lehet. És milyen boldogok voltak! Rövidke közös életük során az a néhány együtt töltött édes perc és óra olyan boldoggá tette őket, hogy azt hitték, örökké fog tartani, sose lesz vége. Aztán mégis milyen hamar vége lett! - komorodott el.
Könnyeit letörölte kendője sarkával.
Ebben a pillanatban a toronyban a szoborrá dermesztett vörös hajú dalia életre kelt. Az évek során mit sem öregedett! Felegyenesedett, megropogtatta elgémberedett tagjait, és futva igyekezett le a sokszáz lépcsőn, hogy minél hamarabb távol legyen ettől a kegyetlen helytől, ahol ilyen galád módon megbabonázták és fogva tartották akarata ellenére, oly sok esztendőn át.

Ahogy leért a toronyból, végigsietett a folyosókon, és ahhoz a szobához ért, ahol Halula ült az ágy szélén, szemben vele egy széken Fekete Liliom.

A férfi megállt egy pillanatra. Kíváncsivá lett, hogy ki lehet az az asszony abban a sötét gyászruhában. Lépett egyet feléjük, és akkor Fekete Liliom felnézett. Könnyes arcát feléje fordította. A férfi szívét megérintette a látvány. Pedig Fekete Liliom már nem is volt annyira fiatal, mégis nagyon szép volt, termete királynői, ahogy felállt a székről, és zavartan törölgette könnyes szemeit.

A férfira nézett könnyein át, és úgy érezte, menten elájul. Lehetséges ez? Itt áll előtte egy szakasztott ugyanolyan férfi, mint aki után mindig is annyira vágyakozott! És most itt van kézzelfogható távolságban, talán rá vár, talán még nem késő!
De nem, biztosan nem. Hiszen ő Haluláé, a boszorkányé. Mert ő is szerelmes a férfiba, hogyan is akarhatnának ketten egyet? Nem, Halula biztosan sose mondana le róla! Érezte, hogy éppúgy hoppon marad megint, mint először, mikor Johannba szeretett.

Visszaült a székre, és zokogott, hogy még hallani is rettentő volt. Közben, mivel a boszorkány szíve meglágyult, az összes varázslata, amit eddig gonosz szívvel elkövetett, hát az mind semmissé változott.

Felállt Halula, és a férfi felé lépett. Látta, hogy a férfi Fekete Liliomot nézi. Azt gondolta: a férfi talán első látásra beleszeretett ebbe a szegény teremtésbe. Mivel már nem az a gonosz boszorkány volt, mint nemrégiben, megértette ezt. Az a picike könnycsepp, az a kis semmiség, az teljesen megváltoztatta. Az változtatta meg, hogy együttérzést tudott mutatni más bánatával szemben. Hogy mégse volt annyira gonosz, még nem vált teljesen kővé a szive.

Intett a férfinek. Az közelebb lépett. Megfogta a kezét, és a székhez vezette, amelyiken Fekete Liliom sírdogált. Az észre se vette, mi történik körülötte.
Akkor Halula megfogta Fekete Liliom kezét, és a férfi tenyerébe tette. Liliom felállt, és hálásan Halulára nézett. Megölelte a boszorkányt, amitől az teljesen meghatódott. Talán még bele is pirult!

Akkor a férfi is megbocsátott Halulának mindazért, amit ellene elkövetett. Kézenfogva kisétáltak a kastélyból. Most aztán mitévők legyenek?
Csak álltak ott, Liliom kisírt szemekkel, de boldogan. A férfi most feléje fordult.
Azt lérdezte, lenne-e a felesége? Liliom azonnal igennel válaszolt. Nagyon boldog volt. Talán nem is lehetne ennél boldogabb!

Akkor elindultak Liliom hazája felé. Útközben sokat beszélgettek. A férfi elmesélte, hogy az Északi Királyságból származik, van egy ikertestvére, akit Johann-nak hívnak. Az ő neve pedig Ian.
Liliom elmesélte, hogy Johann az ő édestestvérét, Líliát vette feleségül, és ő azért hord fekete ruhát, mert gyászolja a szerelmét, amit Johann iránt érzett, aki sajnos nem őt választotta. Azt is elmesélte, hogy Johann soha nem említette, hogy van egy testvére, aki szakasztott olyan, mint ő. Nem értette, miért nem mesélt róla sohasem. De biztosan jó oka volt rá - vélte. Egyszer talán elmondja majd.

Mivel Iannak nem volt lova, Fekete Liliom lovát kötőféken vezetve hazabandukoltak Liliom országába.
Az út sokáig tartott, így Fekete Liliomnak bőven volt rá ideje, hogy útközben mindent elmeséljen Iannak az ő viselt dolgairól, hogy miket tett elvakult szerelmében. De már nagyon megbánta... . A herceg először szörnyűlködve hallgatta, majd megölelte kedvesét megbocsátóan. Úgy érezte, hogy megbűnhődött már eléggé, nem kell tovább büntetni, nem kell tovább szenvednie. Hadd legyen végre boldog - gondolta.


Liliomot és Iant a király és a királyné nagy örömmel fogadta. Sokáig ölelgették rég látott lányukat. Nagyon boldogok voltak, hogy végre nevetni látják a lányukat. És Liliom végre levehette a szörnyűséges fekete gyászruhát, és szép habos-babos, fodros-csipkés ruhát vett magára helyette. Gyönyörű szőke fürtjeit megfésülte, a szoros kontyot kibontotta, a hosszúra nőtt hajat vállára engedte. Olyan szép volt, mint még soha! Talán még vissza is fiatalodott! Legalábbis mindenkinek úgy tűnt. A boldogság megfiatalította. Hiszen a boldogságtól mindig mosolygott ezentúl!
Hamarosan megtarották a menyegzőt, amelyre természetesen elhívták Johannt és Líliát is. Mindenki nagyon örült, hogy Liliom végre boldog. Boldog volt Ian is, mert mindig ilyen feleségről álmodozott.

Hogy Johann miért nem mesélt soha testvéréről, Ianról? Azért, mert a szíve megszakadt volna bánatában. Ugyanis az történt, hogy amikor elindultak feleséget keresni, a testvére betért a márványpalotába, hiába kérlelte Johann, hogy ne tegye. Nem is jött ki onnan soha többé! Johann a vitézekkel megtámadta a palotát, de akkor az köddé vált, Hiába keresték, nem akadtak a nyomára. Eltűnt, és vele együtt Ian is. Hát ezért nem mesélt soha senkinek a testvéréről.

De mi lett Halulával, a lányával és a Napkirály fiával? Elmesélem azt is sorjában, csak figyeljetek!

Halula nem volt mindig gonosz, sőt, boszorkány se volt mindig. Ő volt a Varázslófejedelem lánya. Ott laktak ők, az Óperenciás tenger kellős közepén, egy szigeten, az Üveghegy tetején, egy fehér márványpalotában. Épp ilyenben, mint amelyik itt az erdő közepén áll. Az Üveghegyre nagyon nehéz volt feljutni, ezért hát véstek bele lépcsőt, egyik oldalán felfelé, másik oldalán lefelé. Éppen ezeregyszáztizenegy lépcsőfok vitt fel, és ugyanennyi le a másik oldalon.
Azért kellett kettő lépcsősor, mert az üveghegy nagyon csúszós, és ha felfelé is meg lefelé is jönnek-mennek rajta egyszerre, akkor meglökik egymást, valamelyik megcsúszik, legurul az üveghegy lábához, és össze-visszatöri a csontjait.
Ebben a szép hófehér márványpalotában éltek Halul, a Varázslófejedelem, felesége, Írisz, és Halula, a kislányuk. Csakhogy Írisz szíve gonosz volt, nem tudta elviselni a Varázslófejedelem hatalmát. Ő nem volt se boszorkány, se varázsló, de folyton abban mesterkedett, hogy megkaparinthassa a hatalmat, a trónt, az egész varázslóbirodalmat. Ehhez azonban el kellett volna pusztítania Halul fejedelmet, és a lányát, Halulát is. Titkon folyton a fejedelem titkos könyveit bújta, hogy kisilabizáljon belőle valamit, amivel megkaparinthatja a hatalmat. El is tanult néhány varázsigét, és megtanulta a varázsfőzetek hozzávalóit is. Folyton csak az alkalmat leste, várta.
A varázslófejedelem jó ember volt. Fejedelemségében mindenki szerette, tisztelte, hallgattak rá. Tudását mindig csak jóra használta, az emberek hasznára. Lányát is ebben a szellemben nevelte. Halulának is volt varázshatalma, kisebb dolgokban segédkezett is apjának, de igazán szüksége soha nem volt rá, hogy nagy varázslásokat vigyen véghez.
Megtanulta apjától, hogy jót varázsolni csak tiszta szívvel és elmével lehet. Ha valakinek gonosz a lelke, és gondolatai csak a gonoszságon járnak, az csak gonosz dolgokat tud varázsolni. De Halula jó és engedelmes kislány volt, apja szeme fénye, így nem kellett attól tartania a fejedelemnek, hogy rossz dolgokon töri a fejét. Nagyon szerette a kislányát, és az is épp annyira szerette őt.
A fejedelemné nagyon irigy volt arra, hogy Halula képes varázsolni, ő pedig nem. Irigy volt arra is, hogy a kislány jobban szereti az édesapját, mint az édesanyját. Pedig nem így volt: Halula nagyon szerette Íriszt is, de az sose engedte magához annyira közel, hogy kimutathassa szeretetét. Kislányát nem szeretgette, ölelgette soha, mint más édesanyák a kicsikéiket. Sajnos, még pici baba korában sem dajkálta, babusgatta sohasem. Kérges volt a szíve, lelke. A szépséges külső érzéketlen, szeretetlen, gonosz szívet takart.

Az idő telt-múlt, Halula lassan eladósorba került, és a kérők közül választania kellett. Pedig a szíve az egyik gárdatiszté volt, és az is viszontszerette őt. Apjának elárulta, hogy kit szeret, de nagyravágyó anyjának nem merte elmondani. Félt, hogy a fiúnak baja esne.
Halul fejedelem elküldte hát a kérőket, és titokban hozzáadta a lányát a gárdatiszthez. Mikor a fejedelemné ezt megtudta, rettentő haragra gerjedt. Elűzte őket a palotából. A saját lányát, férjestül! Hiába volt minden könyörgés, nem használt semmi.

Hajóra szálltak hát, és elindultak új otthont keresni, valahol a kerek világon. A fejedelem úgy elbúsulta magát, hogy belepusztult nagy bánatába. Így aztán tényleg Íriszé lett a nagy hatalom. De mit se ért vele, mert ő nem tudott varázsolni. Nem szerették a palotabeliek, az emberek, senki sem az egész fejedelemségben. Nem is hallgattak rá, nem is tudott hatalmat szerezni felettük.
El is hagyta mindenki a palotát. Így, magára maradva, nyomorúságos magányban tengette további életét. Nem volt képes rá, hogy varázslással megszerettesse magát. Nem volt akkora tudása, sem ereje. Egyedül senki volt.
Halula és a gárdatiszt-férj vitorlása jó széllel haladt a távoli partok felé. Közel- s távol csak az Óperenciás tenger hullámai, sehol teremtett lélek. De örültek, hogy élnek, és hogy együtt vannak. Ez elég volt a boldogságukhoz.
Hanem egyszer, egy éjszaka szörnyűséges vihar támadt. Már nem volt messze a part, mégse érték el, mert a vitorlás felborult, és elsüllyedt. Vele süllyedt Halula boldogsága is: férje, a gárdatiszt.
Aztán ő is elveszítette az eszméletét. A hullámok a hajó roncsaival együtt kisodorták a partra. Ott tért magához. Sokáig kereste a férjét, de nem találta. Rettentően szomorú lett, a szíve megkeményedett, talán félig-meddig kővé is vált azon a napon.
Egyedül indult el, és nagyon-nagyon sokáig vándorolt. Legyengülve, utolsó erejét megfeszítve haladt egyre tovább, mígnem egy olyan sűrű erdőbe nem ért, ahol az orráig se látott. Annak a közepébe varázsolt magának egy épp olyan kastélyt, mint amilyen az apjáé volt, hogy ebben elbújhasson, és biztos volt benne, hogy Írisz itt nem találhat rá.
Tudta, biztos volt benne, hogy akkor, a tengeren azt a rémületes, halálos vihart Írisz támasztotta, hogy elpusztítsa őket.
Gondolta, ebben az erdőben biztonságban lesz.
Aztán kiderült, hogy várandós. Nagyon örült áldott állapotának, mert remélte, hogy akkor majd nem lesz egyedül, ha kisbabája születik.

Akkoriban történt, hogy egy küldöttség haladt át az erdőn, épp a palota mellett. Meg se álltak, csak egy lovas vált ki a menetből, az leszállt a lováról és bement. Egy szép, vörös hajú, gazdag herceg volt. Halula el se engedte többé. De a hercegnek nem tetszett a rideg szívű asszony, nem akart maradni. Halula megkérte, jöjjön fel vele a toronyba, megmutatja neki, milyen szép onnan a kilátás. A herceg nem akart, de Halula addig-addig kérlelte, hogy a herceg ráált, hogy hamarabb szabaduljon, gondolta, utána amilyen gyorsan csak tud, elmegy. Amint azonban felértek a toronyba, Halula varázslatot bocsátott rá, és a herceg azonnal kővé dermedt.
Néha felballagott hozzá Halula a toronyba, hogy megnézze. Néha beszélt is hozzá, hogy: lám-lám, jobb lett volna, ha megszereti. Kellett ez neked? Kérdezte tőle. De persze a kőszobor nem tudott válaszolni. Nem is hallotta szegény.

Telt-múlt az idő, és megszületett Halula gyermeke. Kislánya lett. Eleinte nem adott neki nevet. Később is csak úgy hívta: Babu. De a szíve olyan kérges volt, hogy Babut nem szerette sohasem igazán. Nőtt, növekedett a kisleányka, gyakran járta a sűrű erdőt. Néha kikeveredett a szélére, és nézelődött, virágokat szagolgatott, és csodálta a szép napsütést, amelyből nem sok része volt a sötét, sűrű erdő mélyén. Így történhetett, hogy meglátta őt a Napkirály fia, és azonnal beleszeretett. Aztán oda is ment hozzá, megismerkedtek, és Babu is megszerette a szép és kedves ifjút. Sokáig nem tudták szerelmüket titkolni, a boldogságot nem lehet sokáig takargatni, az átragyog mindenféle álcán, akármit is tesz az ember.
Halula is hamar rájött, hogy leánykáját elvehetik tőle. Azt már nem, azt nem engedheti! Hogy megint egyedül legyen?
Ezért azt mondta Babunak, hogy szerelmét hívja meg a palotába. Babu örült, hogy anyja szíve megenyhült, és hozzámehet Naphercegéhez. De nem így történt: varázslással, bűbájjal átváltoztatta és lekötözte őket, hogy örökös foglyai legyenek, soha ne hagyják magára.
A többit meg már tudjátok.

---

De térjünk csak vissza még egy pillanatra oda, amikor Halula megjavult, mert megszánt valakit, megszánta Fekete Liliomot szenvedéséért. Gonosz boszorkányból visszaváltozott jó varázslónővé, mint amilyen apja házában volt egykor.
Amikor jóvá változott, akkor, abban a szent pillanatban a macskából szép leány lett, és a kutyából pedig újra a Napkirály fia. Visszaváltozhattak végre. Nem tudták, hogy mi történt, de olyan boldogok voltak, hogy majd kiugrottak a bőrükből! Öleltgették egymást nagy boldogságukban, és örök hűséget fogadtak azonnal egymásnak, hogy soha el nem hagyják egymást, bármi történjék is!

El is indultak, hogy megkeressék Halulát, visszatérjenek a fehér márványpalotába, a sűrű erdő kellős közepébe, és megtudják, mi történt. Mert bárhogyan is volt, de Babu szerette az édesanyját. Mint ahogy minden gyermek szereti a szüleit.
De a fehér márványpalotát hiába keresték, soha többé nem akadtak nyomára. Átjárták az erdő minden szegletét, minden zegét-zugát, mégse találták meg sohasem. Csak egy darabka aranykötelet találtak éppen ott, ahol a kastélynak kellett volna lennie. Eltűnt Halula, s vele a kastély. Hogy hová lettek, ki tudja? Vannak megmagyarázhatatlan dolgok, amiket nem értünk. Igaz? Egyszer talán majd kiderül ez is, mint minden titok. Mert minden titokra előbb-utóbb fény derül. Többnyire...
Talán láthatatlanná vált palotástul, mindenestül. Lehet, hogy valahol most is ott lebeg az égen, a látóhatár peremén. Vagy az is lehet, hogy sokat sír, elveszett szerelmét siratja. Könnyei szétszóródnak az égen, és ezekből a könnyekből lesz a szivárvány.
Vagy az is lehet, hogy belőle lett az esthajnal-csillag, és hunyorogva nézi lánya boldogságát. Ha valaki felnéz az égre, láthatja, hogy milyen sokféle színben szikrázik, folyton változtatgatja a színét. Talán éppen Halula könnyét látjuk, amint úgy ragyog, mint egy ezerszínű, finoman csiszolt gyémánt.
Talán az is lehet, hogy azóta valami csodálatos, titokzatos varázslat folytán rátalált egykori szerelmének lelkére, összefonódott vele, és azóta is földöntúli boldogságban élnek valahol, az ég párái mögött, a hegycsúcsok vagy erdők fölött, vagy barlangok hűvös homályában, vagy a havas hegycsúcsok szikrázó jégcsipkéiben, vagy a tavak csillámló habjaiban, tengerek mélyén, elérhetetlen messzeségben, mindentől távol, biztonságban, ahol őrzik boldogságukat mindörökre, ahol senki nem bánthatja őket soha többé.


A Napkirály fia pedig végre feleségül vehette Halula lányát. Nem kellett már félniük semmiféle gonosz varázslattól. Éltek boldogan, született is két kisgyerekük, egy fiúcska és egy leányka. A leánykának aranyszínű haja volt, őt elnevezték Napocskának, a fiúcskának ezüstfehér színű haja volt, őt elnevezték Holdacskának.

Ha felnéztek az égre, valamelyiket biztosan éppen megláthatjátok...




VÉGE