Idafalva

Bobby Leng:
Idafalva



Valamikor, rége-régen volt valahol egy kicsike ország. Annak a kicsike országnak volt egy királya. A királyi palota egy kicsike hegy tetején állott, egy kicsike tó partján. A hegy tövében, a kicsike tó partján aprócska falu terült el. Itt laktak a király alattvalói, akik mind-mind a királyi kastélyban dolgoztak. Volt közöttük kovács, szakács, takács - azaz szövőmester, szabó, csizmadia, kádár - vagyis hordókészítő, asztalos, kertész, lovász, pincemester, de volt közöttük olyan is, akit inasnak, ajtónállónak, vagy alabárdnak, katonának szerződtetett a király.

Ez a kis falu tényleg kicsinyke volt. Alig volt itt több, mint száz ház. De a lakói mind boldog emberek voltak.

Hanem egy mapon a királyi párnak egy kicsike kisgyermeke született. Egy szép kislány. Igená, de mostmár milyen nevet adjanak neki? Mert azt, hogy a Király Lánya, ugye, az mégsem eléggé elegáns! Merthogy a faluban minden kisgyermeket úgy hívtak, az apja vagy anyja foglalkozása után. Például úgy, hogy: a Kovács Fia, vagy a Takács Lánya, vagy a Kocsmárosné Fia, Lánya... és így tovább, mindenkinek ilyen neve volt. Ebből rögtön tudták, hogy kié az a gyerek, nem is volt soha semmi kavarodás. A falunak is ilyetén adtak nevet egykoron: a Királyi Szolgálók Faluja. Ebből aztán minden jöttment idegen azonnal tudta, hogy mifélék lakják a falucskát.

Szóval, most a királyi párnak főtt a feje, miként is nevezzék el újszülött gyermeküket. Teltek-múltak a napok, de semmi okos nem jutott eszükbe. Egyszer aztán a gyermek sivalkodni kezdett, valahogy így: ijjijjjijjiiiiiiiii! Biztosan nem tetszett neki valami, vagy fájt a hasa, vagy csak unta magát. Aztán meg azt gügyögte, hogy: dadadadadadada. No, ennek aztán nagyon megörüktek a szülők! Gondolták, elnevezik Dajinak. De ez nem tetszett mégsem. Vagy legyen Ijdi? Vagy Dija? Nahát, ez sem aratott sikert. Törték a fejüket, mígnem egyszer csak a királyné felkiáltott:
- Legyen a neve Ida!
Ez megtetszett a királynak is, így hát elnevezték a gyermeket Idának. Meg is keresztelték, ahogyan azt kell. De a falubeli asszonyoknak is nagyon tetszett ám ez a név! Mégiscsak előkelőbb, mint ami eddig a lányaiknak volt! El is nevezték az összes újszülött kislányt azonnal Idának.
Hanem ebből aztán óriási kavarodás támadt! Ha valamelyik gyermekről szóltak, meg kellett kérdezni: kinek a lánya? Hát tudod, azé a.... és állandóan magyarázkodni kellett. Amikor aztán nőni kezdtek a kislányok, és valamelyik valami csínyt követett el, akkor se tudták, hogy ki volt, csak azt, hogy: Az Ida volt! De hogy melyik, azt senki se tudta. A kislányok örültek, mert sose derült ki, melyik rakoncátlankodott, rosszalkodott. De a szülők nem nagyon!
A vándorok aztán el is nevezték a falut Idafalvának. Persze, gúnyból. A király aztán gondolta, mégiscsak rendet kéne tenni odalent a faluban, mert szép-szép, hogy megirigyelték az ő kislánya szép nevét, de azért ez már mégiscsak sok, hogy minden kislány az Ida névre hallgasson! Mert, ha egyik anyuka elkiáltotta magát, hogy: Ida, gyere haza, akkor az összes Ida elindult hazafelé. És hát örökös bonyodalom volt a sok azonos név miatt.

A király addig-addig törte a fejét, amíg ki nem sütött egy nagyon nagy okosságot. Behívatta az írnokot, és lediktálta neki a legújabb törvényt, amit köteles minden szülő betartani.
- Mától fogva minden kislányt valamely virágnak a nevével ruházzanak fel. Töröljék el az Ida nevet, Az csak a kis királylányt illeti meg. A falu összes kislánya új nevet kapjon. Mégpedig: legyen Rózsa, Ibolya, Nárcisz, Viola, és még ki tudja, hányféle virágnév van. Mától fogva csak így hívhatják a leánykákat. Aki e törvényt megszegi, száműzessék a faluból örök időkre. A falu pedig kapja vissza eredeti tisztességes nevét.

Az írnok elvitte a faluba az írást, és a törvényt felolvasta a falubelieknek a falu főterén. Mindenki hüledezett. De csak eleinte! Aztán belenyugodtak, sőt, utóbb még örültek is neki. Mert valljuk be, nekik is igencsak kellemetlen volt már az utóbbi időben a nagy kavarodás! Csak azt nem tudták kitalálni, mitévők legyenek. A királyt pedig szégyellték megkérdezni, tanácsot kérni tőle, mint az ország legokosabb emberétől.

Így hát megszűnt a sok gond, a kislányoknak szép neve lett, egyiknek szebb, mint a másiknak. Amikor megnőttek és eladósorba kerültek, a legények is így hízelegtek nekik: Ó, én édes Violán! Olyan szép vagy, mint a kertedben a viola! Vagy a Rózsákat a bimbózó rózsákoz hasonlították, az Ibolyákat a szerény kis kék ibolyához, és így tovább. Ezzel aztán a lányokat le is vették a lábukrók, utána már nem voltak többé morcosak, hanem mosolyogtak a legényekre, és lassacskán el is kelt az összes eladó leány, mind-mind férjhezment. Hogy kikhez? Hát az egyik a Pincemester Fiához, a másik az Inas Fiához, a harmadik a Lovász Fiához, és még sorolhatnám. Mert a fiúknak bizony nem találtak szebb nevet. De nem is kellett... Jó volt ez így, ahogyan volt. És ahogy múlt az idő, és szálltak az évek, esztendő esztendő után, végül már senki sem emlékezett rá, hogy volt valaha olyan neve is a falucskának, hogy Idafalva. A kicsike birodalom kicsike faluját már mindenki csak úgy emlegette: Ahol a Király Szolgái Laknak. No meg, ahol a szépnevű lányok, asszonyok.


-----


VÉGE