Kalózfalva

Bobby Leng:


Kalózfalva
-mese-




Volt egyszer valahol egy kis tengeröböl. Az öbölben halászok csónakjai ringatóztak kikötve, ha éppen nem a tengert járták halászni.
A halászfaluban minden család férfitagja általában csónakkal járta a tengert nap mint nap. Este vagy másnap, harmadnap visszatértek, kirakodták, amit fogtak. Ilyenkor a városból a friss áruért idejöttek a kereskedők.
A tenger, a viharok, a kemény élet megedzették a férfiakat. Kemény lett a tenyerük, kemény lett a szívük is.

Egyszer történt, hogy valamennyi halász kint volt a tengeren. Jó fogás ígérkezett, de vihar közelgett, igyekezni kellett.
Amint felhúzták a hálókat, az egyik hálóban egy hableány, egy szirén ficánkolt. Könyörgött: engedjék el, belőle semmi hasznuk se lesz.
A szép teremtés azonban hiába sírt-rítt és rimánkodott, a férfiak csak röhögtek rajta, elnézték szenvedését. Nem hatotta meg őket, nem bizony.
Haza is vitték. Akkor már nagyon rossz bőrben volt szegény, alélt volt, mert nem engedték vissza a vízbe, és a sellők nem képesek víz nélkül sokáig létezni.
Otthon aztán kipakolták az árut és őt is a térre vitték. Összeszaladtak az asszonyok és gyerekek a faluból, mind a csudájára jártak, mert ilyet még sose láttak. A hableány szép lassan elepedt a szomjúságtól, de nem könyörültek meg rajta. El is pusztult, kilehelte lelkét, ott a téren. Akkor aztán fogták a durva lelkű halászok, és visszadobták a tengerbe. De mostmár hiába: halott volt szegény.

Amikor gyenge kis teste alámerült az óceánba, minden testvére és a víz alatti város minden lakója összegyűlt, hogy megsirassák. Édesapja, a tenger királya őrjöngve kavarta habosra, tajtékosra a tenger vizét. Bosszút, kegyetlen bosszút esküdött. Tudta, hogy senki más nem bánthatta az ő kicsi leánykáját, mint a durva lelkű halászok.

Szörnyű átkot bocsátott a halászfalu népére. Mégpedig azt, hogy minden éjszakán keljenek útra csónakjaikkal, és minden arra járó hajót süllyesszenek el. Soha nem pihenhetnek, egyetlen éjszakán sem térhetnek nyugovóra. Nappal pedig, amennyi halat kifognak, azt mind meg kell enniük, el nem adhatnak belőle egyetlen egyet sem.
Az átok alól csak úgy szabadulhatnak, ha minden leánygyermeküket a tengerbe vetik. Ezt pedig azért, hogy átérezzék, milyen az, ha egy apa elveszíti a leánykáját.



A halászfalu népe mit sem sejtett erről az átokról. De amikor másnap kimentek ismét halászni, akkor a vízikirály megjelent nekik, és tudtukra adta.
Azonnal minden halász hazaevezett, amilyen gyorsan csak tudott, és elmondták az otthoniaknak. Lett is ám nagy sírás-rívás! Hiszen senki se akarta odaadni édesgyermekét az óceán királyának!
Pedig nagyon úgy tűnt, hogy nem lesz más választásuk.

De mégse tudták megtenni egyelőre.
Messze vidékeken elterjedt a híre, hogy az erre járó hajók mind elsüllyedtek. Híre kelt, hogy van azon a vidéken egy falu, ahol csupa kalóz lakik, s ők a bűnösek, ők süllyesztik el a sok-sok hajót, amelyiknek arra visz az útja véletlenül. Híresztelték messze földön, hogy ennek a falunak a neve Kalózfalva. Az emberek már attól is rettegtek, amikor suttogva titkon a szájukra vették a nevét.
Már mindenki nagyon félt erre a vidékre hajózni. Mostmár csak azok szánták rá magukat, akiknek nem volt más lehetősége, muszáj volt erre menni a hajójával a tengeráramlatok és egyebek miatt.
De bizony azok is mind odavesztek. Mert a halászoknak azokat is mind el kellett süllyeszteniük. Nem tudtak ellenállni a varázslatnak.
Éjjelente felvették halálfejes gumicsizmáikat és esőkabátjukat-álarcukat, felpattantak motoros talicskáikra és uccu, egyenest ki a partra, ladikjaikhoz. Halálfejes lobogót vontak az árbocra, mindenféle szerszámot rakodtak a csónakokba, és usgyi, irány a tenger. Amikor egy hajó megjelent a ködben, vagy a holdfényben, akkor körbefogták apró csónakjaikkal, és addig fúrták-faragták-csépelték-kalapálták-reszelték-fűrészelték és ki tudja még mi mindent tettek, ameddig az el nem kezdett süllyedni. Akkor aztán megint usgyi, villámgyorsan el kellett onnan menni, mert a nagy hajó utáni örvény a süllyedéskor hatalmas erejével őket is beszippanthatta volna. Ámbár volt is rá nemegy eset. De a vízikirály nem könyörült meg rajtuk, mert ők se könyörültek meg a kislányán, hiába könyörgött. És nem könyörült meg a hajótörötteken se. Azok is mind-mind a tengerbe vesztek. Nem menekülhetett senki irtózatos haragja miatt.

Nem könyörült a halászokon, mint mondtam. Pedig már nagyon ki voltak merülve, mert nappal halásztak, éjjel meg süllyesztettek. És ami a legborzasztóbb volt, hogy akármennyi halat is fogtak, azt mind el kellett fogyasztaniuk. Hiába jöttek ezentúl messziről a kereskedők, innen ugyan egy kis halfarkat, kis szálkát se kaptak soha többé.

Az éjszakai süllyesztgetésekkor volt olyan, hogy a nagy hajóról rájuk lőttek. De el nem találhatták őket, mert védte őket a varázs.

A halászok nappal mostmár csak egész kevés halat fogtak, hogy meg tudják enni családjukkal. Ellenállni senki se tudott az átoknak, akarták vagy sem, meg kellett tenni, ami rájuk volt róva. Csak akkor menekülhettek volna, ha leánykáikat, akár kicsi, akár nagy, belevetik a tajtékos hullámokba, ajándékul a vízikirálynak az ő kis leánykájáért cserébe, kegyetlenségük miatt.
Szánták-bánták már, amit tettek, de mindhiába: késő. Visszaéleszteni a víz leányát senki nem képes, még tulajdon édesapja se.

Telt-múlt az idő, és a falubeli leánykák összebeszéltek, hogy felmennek a falu melletti nagy sziklára, és onnan belevetik magukat az óceánba. Akkor szüleik felszabadulnak az átok alól.
Amint megegyeztek, úgy is tettek. Még az apró kisleánykák is belementek ebbe, bár ők még nem nagyon értették az egészet, de nem volt mit tenni, csinálni kellett, amit a nagyobbak elhatároztak.
Éjjel, amikor már mindenki mélyen aludt, kilopóztak a házakból, és felszöktek a magas sziklára. Jól elfáradtak, mire felértek a tetejére. A szikla oldalát a tenger egyenesre súrolta a sok évszázad alatt, aki innen leugrik, az a tengerbe esik, nem pedig a sziklakövekre, ahol halálra zúzná magát.

Eközben a falubeliek észrevették a szökést, és azonnal lámpásokkal, fáklyákkal kezdték keresni az éj közepén a sötétben a leánykáikat. Azt gondolták, hogy a vízikirály jött el értük, és ellopta őket. Szaladtak le a tengerhez, de ott se találták őket, nyomaikat se, ruháikat vagy kendőiket se, még egy rojtocskát vagy bojtocskát se, semmi jelét, hogy ott jártak volna.

Ám közben pedig a leánykák fönt a szikla tetején imádkoztak, majd megfogták egymás kezecskéit, és egyszerre leugrottak a magas szikláról, egyenest a habzó, mély óceán mélységes mély vizébe.

A habok azonnal elnyelték a leánykák testét. A vízikirály észrevette, hogy a halászfalu leánykái aléltan lebegnek lefelé a mélybe. Fehér ruhácskáik csak úgy világítottak-fénylettek az örvénylő tengerben.

Akkor a vízikirály szíve megenyhült. Miért is kívánt ő ilyesmit, hogy a leánya haláláért mások halála legyen a fizetség? Kész őrültség!
Amikor a leánykák teste a tenger mélyére, a fövenyre ereszkedett, akkor érezte a király, hogy még nem egészen hagyta el az élet a testüket. Így aztán azt tette, hogy a leánykáknak tengeri életet adott. Mostmár a tenger alatt kell élniük, mint sellők, örökre. Soha nem térhetnek vissza a halászfaluba, övéikhez.

A falubeliek keservesen sírtak-ríttak, mert sehol nem találták leánykáikat. De másnap még az ég is kiderült, és amikor a halászok szokásos útjukról hazatértek, már ott várakoztak ismét a kereskedők. És ők el is tudták adni minden portékájukat jó áron. Ebből azonnal tudták, hogy megszűnt az átok. A leánykáik halála feloldotta - gondolták.
Mert azonnal rájöttek, hogy mit tettek a leánykáik. Önmagukat feláldozták, hogy élhessen a falu.

A halászok a falu közepén építettek egy kis kápolnát annak emlékére, hogy milyen hatalmas tettet vittek végbe ezek a kis ártatlan angyalkák.
A hírhedt Kalózfalvából megint Halászfalva lett. De milyen áron?!






VÉGE