Királyfi fehér lovon
Bobby Leng:
Királyfi fehér lovon
mese
Mottó egy dalocska:
„Holdvilágos éjszakán
Miről álmodik a lány?
Jön egy királyfi tán
Hófehér paripán.
Ez az álom oly mesés
Ámde jön az ébredés
A királyfi oly kevés
S az hogy jön: tévedés!”
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királykisasszony. Már eladósorba került, de még mindig nem találta meg az igazi királyfit. Pedig volt ám kérője számtalan! Volt herceg, báró, gróf, kőműves, kovács, takács, szakács, illatszerész, gyógyfüves, mágus, paraszt, lovász, kanász, csordás, tanító, szolga, inas, juhász, katona, útonálló, és léhűtő is. De neki egyik se tetszett. Mert egyiknek se volt fehér lova. Márpedig hogy nézne ki egy kérő, ha nem fehér lovon jön megkérni az ő kezét? Az övét, aki a legszebb a világon? Legalábbis azt hitte.
S mivel minden kérőjét kidobatta a palotából, az édesapja nagyon megharagudott rá. El is határozta, hogy nagyon megleckézteti a lányát.
Felkereste legjobb barátját, a szomszéd királyt. Annak volt egy fia, de kissé tutyimutyi volt a legényke, és nősülni se akart. De a két király végül megegyezett, hogy bevonják a leckéztetésbe a fiút, a lány hadd tanuljon.
A fiút is meggyőzték, ráállt a dologra nagy nehezen. Pedig semmi kedve se volt még a nősüléshez: jobban szeretett a patakparton, meg a virágos réten sétálgatni, a virágszedő lányok szoknyája körül legyeskedni, és jobban szeretett a katonák közelében sündörögni és ellesni, eltanulni a kardforgatás minden csínját-bínját, no meg jobban szeretett a rózsakertben virágokat szagolgatni, és verseket írogatni, meg szép regényeket olvasgatni. Ilyenkor érezte magát igazán elemében: nagyon boldog volt. Hát miért kéne neki ilyen fiatalon megnősülnie, és minderről lemondani? Eszében se volt!
No de végül csak engedett a sok könyörgésnek, és ráállt, hogy segít megleckéztetni azt a felfuvalkodott hólyag szomszédos királykisasszonyt. Igaz, hogy nem ismerte, nem is látta még sosem, de a falusi meg palotabeli lánykáknál biztosan nem szebb, nem szemrevalóbb. Ezek a lányok nem kényeskednek, ha valami bókot mond nekik, akkor nevetgélnek, olykor elpirulnak, szétszaladnak, de kedvesek, aranyosak, bájosak, szép fonott hajuk derekukig ér, piros selyemszalagjukat pedig meg-meglengeti a szél. Milyen szépek is- sóhajtott ilyenkor a királyfi. Ennél szebb egyetlen kényes királykisasszony se lehet - gondolta.
No, eljött az idő az indulásra. Felöltöztették hát, fehér lovat adtak alája, nagy kíséretet és sok ajándékot, s útnak indították „lánykérőbe”. Nem igaziból, csak úgy csalafintamódon. Azért tették, mert azt szerették volna elérni, hogy a királylánynak megtetsszen a királyfi, de az visszautasíthassa, így szégyenítve meg őt. Ettől talán majd leszáll a magas lóról, vagyis letörik a szarvát, vagyis visszavesz, vagyis lecsillapodik, elszégyelli magát és szerényebb lesz.
Amikor közeledtek a királylány kastélya felé, a kérőnek egyre jobban ódzott a bocskora az egésztől. Elment a kedve. Egyébként se volt nagyon oda érte, de amint egyre közelebb értek, úgy párolgott el belőle az akarat és a kedv is.
Egy faluhoz értek, gondolta, kerít maga helyett egy szemrevaló legényt, aki elvállalná a dolgot. Nem lenne más dolga, mint lépre csalni a királykisasszonyt, aztán kiadni az útját, útilaput kötni a talpára. És ezért még jól meg is jutalmazná az illető fickót a bátorságáért, ő pedig megúszná ezt a nemszeretem-feladatot.
Megkérte a helyi báró fiát. De bármit is ígért, nem járt sikerrel. Aztán megkérte rá a földesúr fiát. De az se állt kötélnek. Aztán megkérte rá a bíró fiát is. De annak se volt ínyére a dolog. Megkért még számos fiatalembert, egyik szebb és nyalkább volt, mint a másik, de bizony egyiknek se fűlt a foga hozzá, hogy a főurak, királyok játékaiba belekeveredjen.
Lógó orral kelt útra megint a kíséret, élén a csalódott királyfival. Azután a falu széléhez értek, ott is a legszélső vályogviskó előtt megláttak egy legényt, aki csípőretett kézzel álldogált, éppen a hasát süttette a nappal. Élvezte nagyon a semmittevést, az látszott rajta.
A királyfiban felcsillant a remény ismét. Megálljt intett a kíséretének, és azonmód leszállt a nyeregből. Oda is lépett a legény elébe, és elsorolta neki, mit kéne tennie. A tüzes tekintetű, sötét képű, göndör hajú cigánylegény elmosolyodott, és megkérdezte:
- Megtenném én, királyfi. Csak azt szeretném tudni, mi lészen nékem abból a hasznom?
A daliás cigánylegény agyafúrt, minden hájjal megkent sátoros vándorcigányok leszármazottja, akit nem ejtettek a feje lágyára, gondolta, hogy annyit nyer a bolton, amennyit csak lehet. Kicsikar ebből a mézes-mázos, nyafka, kikent-kifent uracskából annyi ígéretet, kivasal belőle annyi aranyat, hogy soha ne kelljen se neki, se a pereputtyának dolgoznia sohase.
No, a királyfi el is sorolta, hogy mi mindent adna, hogyha elvégezné helyette a királylány-megtréfálási feladatot. Ígért szép lovat, szép ruhát, éles-fényes nemesacél kardot, jó ennivalókat, szép lányt feleségnek, a faluban egy házat, miegymást. De a legénynek kevés volt mindez. Csak csóválta a fejét, nem akart kötélnek állni. Alkudoztak, alkudoztak, a királyfi ígért fűt-fát, a legény is kért ezt-azt, végül megegyeztek. Megegyeztek abban, hogy a legény és minden rokona kap minden egyes napon egy aranytallért, ameddig csak él. Ez annyi, amennyit el se tud költeni népes családja. Életük végéig semmi gondjuk nem lesz. Soha többé.
No, végül, hogy ráállt a legény, bevonultak a viskóba, és ruhát cseréltek. A szép szál cigánylegényen úgy állt a királyi bársony és selyem, gyöngyökkel kivarrt királyi viselet, mintha ráöntötték volna. Olyan nyalka lett, hogy a királyfi is csodálkozott rajta, és gondolta: el fogják majd hinni, hogy igazi királyfi.
A királyfi magára öltötte a rongyos mándlit, szakadt ujjú inget, foltos nadrágot, aztán a fele kísérettel hazaindult. A cigányból lett királyfi pedig a kíséret másik felével, meg a királylánynak szánt sok szép ajándékkal továbbindult a palota felé.
Amikor megérkeztek, a király meglepődött. Felismerte, hogy ez bizony nem a szomszéd baráti király nyámnyila fiacskája, a fehér bőrű, kék szemű, tejfelesszőke, nyálasszájú fiatalka királyfiú, félre is vonta a komát, hogy ki s mi légyen ő. A legény elmondta neki halkan, hogy mi történt, a ruhacserét is, az alkut is. A király belenyugodott, még kuncogott is magában, mert már előre örült, hogy a furfangos legény majd jól megríkatja az ő elkényeztetett leánykáját.
Be is hívatta a leányzót. A királykisasszony kényeskedve lépegetett a fehér márványpadlón. De amikor felvetette a fejét és tekintetét a legényre emelte, egyszeriben hatalmasat dobbant a szíve. Megtetszett neki a legény elsőre. Nem olyan anyámasszony katonája, mint akiket eddig látott. Az olajos bőrű legénynek is megtetszett a kényes királykisasszonya. Gondolta, ha magával viszi, hát ilyen még úgyse fordult meg a viskóban eddig. Ott eddig csupa fekete szemű, fekete hajú leányzó volt még, akik mezítláb, tarka szoknyában szökelltek az udvaron, és a földes padlójú házikóban. Ilyen bársonytopán nem tapodta még a földet arrafelé! Hadd bámuldozzanak csak a népek, hogy kit is visz ő haza!
De minderről a királykisasszony mit se sejtett, csak a huncut mosolyt látta a legény arcán, akinek kócos, makrancos fekete göndör fürtjei leomlottak a homlokára az aranyos korona alól. Tetszett a királylánynak ez a sok kunkori fekete, fényes fürt. Eleddig nem látott még ilyen sötét arcot, lángoló szemeket, égető tekintetet. El is hitte róla, hogy királyfi. Miért ne hitte volna?
No, egykettőre eldöntötték, hogy meglesz a menyegző hamarost. Amikor mindennel megvoltak és Hencidától Boncidáig folyt a bor, és terített asztal várt mindenkit, sőt, még a kutyák is sült csirkével a szájukban szaladgáltak, akkor megegyezett a király és a legény, hogy a legény elviszi a királykisasszonyt az ő országába. A király tudta, hogy svindli az egész, de a királylány nem. Ő naivan azt hitte, hogy az ő újdonsült uracskája nagyon gazdag, és egy távoli márványpalotában fognak élni.
Közben megegyezett a király és a legény, hogy a leányt egy hét múlva visszahozza. Megegyeztek abban is, hogy az esküvő - mivel hamis volt - nem érvényes, semmiféle kötelezettség nem lesz se a lánynak, se a legénynek. Élhetnek majd ezentúl is, mint azelőtt. De kikötötte a király, hogy a legény a lányhoz egy ujjal se nyúlhat. Meg se csókolhatja, meg se ölelheti, ágyába se viheti. Mert nem volt igazi a menyegző, azért.
Amikor áthaladtak a falun és az utolsó viskóhoz értek, a kíséret továbbhaladt, a legény meg a királylány ottmaradtak a falu szélén. Innen már nincs tovább, errefelé már nincsenek házak, csak a malackák dagonyáznak a sáros pocsolyákban, és a tyúkocskák kapirgálnak nagy átéléssel a gazosban.
A királylány nem értette, hogy mi van. A legény azt mondta:
- Ez az én palotám, itt fogunk lakni ezentúl.
A királylány sírva fakadt. Akármennyire is tetszett neki a vőlegénye, azért ez még neki is sok volt. Mindenáron haza akart menni. Csakhogy a kíséret elment, elvitték az utolsó lovat is, a kocsikat is, nincsen mivel hazamenni. Gyalog meg ugye nagyon messze van a kastély. Ha egyedül vágna neki az útnak gyalogosan, akkor lehet, hogy éjjel felfalnák a farkasok, medvék, úgyhogy azt nem engedheti a legény. Itt kell maradnia, mese nincs.
Szegény királylány egész éjjel egy szemhunyásnyit se aludt. A selyemágyneműhöz, szolgákhoz szokott kisasszonyka kénytelen volt a pokróccal leterített ágy szélén üldögélni, mert belefeküdni egy ilyen, szalmazsákos ágyba nem mert. A döngölt föld padló se tetszett neki, topánkája piszkos lett. Odakint kutyák ugattak, a másik szobában nagy volt a lárma a sok rokontól, akik mind az ő megcsodálására sereglettek össze. Most nagy hévvel tárgyalták ki az egész történetet. Ők nem voltak beavatva, furcsállták a nyafka kisasszony jelenlétét itt, a vályogviskóban. Amikor megérkezett, fogdosták a ruháját, szagolgatták, húzogatták a haját, és kinevették, amikor sértődötten rájukszólt, hogy ne piszkolják össze a szép selyemből, csipkéből készült szalagjait, masnijait, fodrait szép ruhájának.
Este, amikor letette a sánta lábú, billegő kopott asztalra a koronáját, azt felkapta egy kis purgyé, és elszaladt vele. Odakint guringatták az udvaron a többi gyerekekkel, és nagyon örültek neki, mert nagyon szépen csilingelt, olyan szép hangja volt. Aztán elszaladtak vele a bíróhoz, megkérdezték, mennyit érhet. Az megadott volna érte vagy száz aranytallért is, de nem adták oda neki, mert a legény megmondta nekik, hogy nem szabad eladni, mert még jó hasznuk lehet belőle.
Másnap a legény zsákot kapott a vállára, kézen fogta sírdogáló feleségét, és elindultak a határba. Az utak mellett árkok voltak, oda lementek, és bottal piszkálták a füvet, avart. Kérdi a királylány:
- Mit csinálunk itt?
- Sünbálót keresünk - válaszolta a legény.
- Az meg micsoda?
- Hát sündisznó. Abból lesz az ebéd. Mifelénk ez a módi.
- Én nem eszem ilyesmit - mondta ijedten a lány.
- Nem is enned kell, hanem te fogod megfőzni. Először megölöd, kifordítod a bundájából, és megfőzöd. No. Ne nyafogj, kedvesem, minálunk nincs olyan nagy gazdagság, láthattad. Ami van, azzal kell beérnünk.
Szegény királykisasszony se holt-se eleven nem volt e szavak hallatán. Gondolta, inkább meghal, minthogy ilyesmit csináljon vagy egyen. De nem szólt, hanem csak ment a legénnyel, amerre az húzta a kezénél fogva. Könnyektől maszatos arccal.
Persze, nem találtak egyetlen sündisznót se, amit a zsákba rakhattak volna. Nem is gondolta mindezt komolyan a legény, csak a királylányt akarta vele bosszantani. Hát ez elég jól sikerült is neki.
No, estefelé hazamentek, üres kézzel. Nem volt otthon semmi ennivaló, ezért hát nem is ettek semmit. A legény leheveredett, magára húzta a pokrócot, a királylány meg ücsörgött az ágy szélén, és már olyan álmos volt, hogy már azt se bánta, ha a földre kell is lefeküdnie aludni. Az ágy mellett volt is egy ócska rongyszőnyeg, oda lekuporodott, és elnyomta az álom.
Reggel, amikor a szobába besütött a napocska a keskeny kis ablakon keresztül, a királylány kiment az udvarra. A kutyák nagyon megugatták, de ő mit se törődött vele. Odament a kúthoz, és megmosakodott. Aztán fogta magát, és elindult hazafelé a dűlőúton, egyenest az édesapja kastélya felé. Úgy vélte, hogy napestig oda is érhet, ha alaposan szedi a lábát. Mert az éjszakát már a királyi ágyban kell töltenie, itt nem maradhat, mert ebbe belepusztul. Itt nem tud rendesen, a megszokott módon tisztálkodni, nem tud enni, mert nincsen mit, és egyáltalán, nem neki való hely ez. Őt nagyon kegyetlenül becsapták, el is fogja mesélni az édesapjának, hogy miféle szégyen érte őt. És akár elvette ez a kormos képű legény őt feleségül, akár sem, mostmár nem érdekli ez se, majd tesz róla, hogy az édesapja kimondja az esküvő valótlanságát, semmisségét.
Ez a legény meg, hiába olyan daliás, azért csak nem királyfi. Nincsen semmije, mit képzelt, hogy ő majd ennek ellenére vele marad? Hiába tetszett neki a tekintete, erős karja, daliás termete, azért csak nem engedheti, hogy őt bárki is bolonddá tegye! Majd kérni fogja királyapjától a legény súlyos megbüntetését, hogy így megcsúfolta, becsületébe gázolt, megalázta ország-világ előtt.
A legény látta, hogy a királylány kisurran a kapun. Hagyta: hadd menjen. Ennyi volt és nem több a tréfa, neki ugyan ilyen nyafka teremtés úgyse kéne. Nem az esete az ilyen halovány madárka. Hiába olyan szemrevaló.
A királylány estére tényleg hazaért, és bár a talpa nagyon fájt, a cipője elszakadt, a ruhája szertefoszlott az út menti bokrok tövisétől, és megszaggatva, korona nélkül, de mégis épségben, sok horzsolással, vérző sebekkel itt-ott, hazaérkezett. Azonnal a trónterembe sietett, és beszámolt édesapjának az egész szörnyűséges átverésről.
Az édesapja hümmögve hallgatta, s nem árulta el, hogy bizony, ő is részese volt a csalás kieszelésének. Azzal mentegette magát gondolatban, hogy mindezt a lánya érdekében tette. Pedig mostmár látja, hogy talán kegyetlenség volt ez a tréfa, túl jól sikerült. Sajnálta nagyon szegény leánykáját.
Amikor elpanaszolta a királylány az egész sztorit és jól kisírta magát az édesapja vállán, aki vigasztalta és váltig állította, hogy majd jól megbünteti a legényt a csalásért, - a leányka szobájába tért végre. Komornája segített neki levennie a sok piszkos, szakadt ruhát és topánkát, harisnyát. Ezeket mind a tűzre, ne is lássam többé - parancsolta. Majd megfürdött jó langyos vízben, felvette csipkés, habos-babos hálóruháját, megfésültette magát a komornával, és utána lefeküdt a tüllfüggönyös, selyempárnás-selyempaplanos ágyikójába.
Másnap boldogan, kipihenten ébredt. Egyre csak a füstösképű legény járt az eszében. Bármennyire is akarta tagadni, azért nagyon megtetszett neki az erős legény. De jobb lesz, ha elfeledi - gondolta. Így becsapta, hát ilyen szégyent!
A királylány megtanulta egy életre, hogy a látszat néha csal. Hiába jön a királyfi, fehér lovon, és hiába hoz sok-sok drága ajándékot, nem biztos, hogy minden úgy van, ahogy látszik. Jobb néha a dolgok mögé nézni. Ezt megtanulta, jó alaposan.
A király néhány nap múlva azt mondta a lányának, hogy megbüntette a legényt. Persze ez nem volt igaz. Ellenkezőleg: megjutalmazta, amiért a tréfa olyan jól sikerült.
A királylány pedig azt mondta az édesapjának, hogy nem fog férjhez menni sohasem. De ettől kezdve valahogy szelídebb lett, a kényeskedést, affektálást elhagyta. Mindenkivel, a cselédekkel, szolgálókkal is kedvesebb lett ezentúl. Mindenki megszerette. Nem az a nyafka kislány volt már, mint aki azelőtt volt. Úgyhogy a leckéztetés elérte a célját. Mindenki boldog volt.
Egy nap pedig, amikor a szomszéd király fia mégis úgy gondolta, hogy megnősülne, akkor eljött, és megkérte a királytól a leánya kezét. Szép szál legény lett belőle, daliás termetű, jó kardforgató, erős karú szép legény. Hófehér paripán jött, arany volt a nyerge, arany a kardja, gyémántos-rubintos-zafiros-smaragdos a koronája, bársony a palástja. Ajándékokkal megrakott szekerek sokasága követte, szolgák hada loholt a nyomában.
A királykisasszony mostanra teljesen elfeledte a kormos képű legényt és a szégyent, amit okozott az ál-esküvő, és azonnal megszerette a kedves, gavallér királyfit. Ez a hozzávaló férj, ezt mindenki láthatja. A király atyuska pedig ismerte a királyfit, ezért semmi kétség se volt afelől, hogy bizony ő nem csaló. Hogyan is lenne az, amikor a legjobb komája, barátja, a szomszédos király fia?
No, meg is tartották nemsokára a menyegzőt, - igazi menyegzőt ám! - és még ma is boldogan élnek, ha közben meg nem haltak.
A királyfi persze betartotta az ígéretét, és a legénynek, és minden rokonának minden áldott nap egy-egy aranytallért adott. Hogy azok mit kezdtek vele? Elmulatták a kocsmában, meg vettek rajta szép tarka virágos ruhákat, rózsával hímzett színes-fényes selyeminget, pörge kalapot, pávatollasat - vettek belőle lovat, kocsit, mert úgyse volt még sose nekik. Építtettek maguknak egy nagy házat a falu szélén, berendezték drága, cirádás-cicomás bútorokkal ezt a hatalmas lakhangyit, és minden rokon egyhelyen lakott ezentúl. Zajosan mulatoztak, folyt a bor, dúskáltak a jóféle ételekben, dőzsöltek. És még a kutyák meg a macskák is sült csirkecombot kaptak, azon acsarkodtak minden áldott nap, ameddig csak meg nem unták!
És még mindig így van, ha még élnek.
VÉGE
Királyfi fehér lovon
mese
Mottó egy dalocska:
„Holdvilágos éjszakán
Miről álmodik a lány?
Jön egy királyfi tán
Hófehér paripán.
Ez az álom oly mesés
Ámde jön az ébredés
A királyfi oly kevés
S az hogy jön: tévedés!”
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királykisasszony. Már eladósorba került, de még mindig nem találta meg az igazi királyfit. Pedig volt ám kérője számtalan! Volt herceg, báró, gróf, kőműves, kovács, takács, szakács, illatszerész, gyógyfüves, mágus, paraszt, lovász, kanász, csordás, tanító, szolga, inas, juhász, katona, útonálló, és léhűtő is. De neki egyik se tetszett. Mert egyiknek se volt fehér lova. Márpedig hogy nézne ki egy kérő, ha nem fehér lovon jön megkérni az ő kezét? Az övét, aki a legszebb a világon? Legalábbis azt hitte.
S mivel minden kérőjét kidobatta a palotából, az édesapja nagyon megharagudott rá. El is határozta, hogy nagyon megleckézteti a lányát.
Felkereste legjobb barátját, a szomszéd királyt. Annak volt egy fia, de kissé tutyimutyi volt a legényke, és nősülni se akart. De a két király végül megegyezett, hogy bevonják a leckéztetésbe a fiút, a lány hadd tanuljon.
A fiút is meggyőzték, ráállt a dologra nagy nehezen. Pedig semmi kedve se volt még a nősüléshez: jobban szeretett a patakparton, meg a virágos réten sétálgatni, a virágszedő lányok szoknyája körül legyeskedni, és jobban szeretett a katonák közelében sündörögni és ellesni, eltanulni a kardforgatás minden csínját-bínját, no meg jobban szeretett a rózsakertben virágokat szagolgatni, és verseket írogatni, meg szép regényeket olvasgatni. Ilyenkor érezte magát igazán elemében: nagyon boldog volt. Hát miért kéne neki ilyen fiatalon megnősülnie, és minderről lemondani? Eszében se volt!
No de végül csak engedett a sok könyörgésnek, és ráállt, hogy segít megleckéztetni azt a felfuvalkodott hólyag szomszédos királykisasszonyt. Igaz, hogy nem ismerte, nem is látta még sosem, de a falusi meg palotabeli lánykáknál biztosan nem szebb, nem szemrevalóbb. Ezek a lányok nem kényeskednek, ha valami bókot mond nekik, akkor nevetgélnek, olykor elpirulnak, szétszaladnak, de kedvesek, aranyosak, bájosak, szép fonott hajuk derekukig ér, piros selyemszalagjukat pedig meg-meglengeti a szél. Milyen szépek is- sóhajtott ilyenkor a királyfi. Ennél szebb egyetlen kényes királykisasszony se lehet - gondolta.
No, eljött az idő az indulásra. Felöltöztették hát, fehér lovat adtak alája, nagy kíséretet és sok ajándékot, s útnak indították „lánykérőbe”. Nem igaziból, csak úgy csalafintamódon. Azért tették, mert azt szerették volna elérni, hogy a királylánynak megtetsszen a királyfi, de az visszautasíthassa, így szégyenítve meg őt. Ettől talán majd leszáll a magas lóról, vagyis letörik a szarvát, vagyis visszavesz, vagyis lecsillapodik, elszégyelli magát és szerényebb lesz.
Amikor közeledtek a királylány kastélya felé, a kérőnek egyre jobban ódzott a bocskora az egésztől. Elment a kedve. Egyébként se volt nagyon oda érte, de amint egyre közelebb értek, úgy párolgott el belőle az akarat és a kedv is.
Egy faluhoz értek, gondolta, kerít maga helyett egy szemrevaló legényt, aki elvállalná a dolgot. Nem lenne más dolga, mint lépre csalni a királykisasszonyt, aztán kiadni az útját, útilaput kötni a talpára. És ezért még jól meg is jutalmazná az illető fickót a bátorságáért, ő pedig megúszná ezt a nemszeretem-feladatot.
Megkérte a helyi báró fiát. De bármit is ígért, nem járt sikerrel. Aztán megkérte rá a földesúr fiát. De az se állt kötélnek. Aztán megkérte rá a bíró fiát is. De annak se volt ínyére a dolog. Megkért még számos fiatalembert, egyik szebb és nyalkább volt, mint a másik, de bizony egyiknek se fűlt a foga hozzá, hogy a főurak, királyok játékaiba belekeveredjen.
Lógó orral kelt útra megint a kíséret, élén a csalódott királyfival. Azután a falu széléhez értek, ott is a legszélső vályogviskó előtt megláttak egy legényt, aki csípőretett kézzel álldogált, éppen a hasát süttette a nappal. Élvezte nagyon a semmittevést, az látszott rajta.
A királyfiban felcsillant a remény ismét. Megálljt intett a kíséretének, és azonmód leszállt a nyeregből. Oda is lépett a legény elébe, és elsorolta neki, mit kéne tennie. A tüzes tekintetű, sötét képű, göndör hajú cigánylegény elmosolyodott, és megkérdezte:
- Megtenném én, királyfi. Csak azt szeretném tudni, mi lészen nékem abból a hasznom?
A daliás cigánylegény agyafúrt, minden hájjal megkent sátoros vándorcigányok leszármazottja, akit nem ejtettek a feje lágyára, gondolta, hogy annyit nyer a bolton, amennyit csak lehet. Kicsikar ebből a mézes-mázos, nyafka, kikent-kifent uracskából annyi ígéretet, kivasal belőle annyi aranyat, hogy soha ne kelljen se neki, se a pereputtyának dolgoznia sohase.
No, a királyfi el is sorolta, hogy mi mindent adna, hogyha elvégezné helyette a királylány-megtréfálási feladatot. Ígért szép lovat, szép ruhát, éles-fényes nemesacél kardot, jó ennivalókat, szép lányt feleségnek, a faluban egy házat, miegymást. De a legénynek kevés volt mindez. Csak csóválta a fejét, nem akart kötélnek állni. Alkudoztak, alkudoztak, a királyfi ígért fűt-fát, a legény is kért ezt-azt, végül megegyeztek. Megegyeztek abban, hogy a legény és minden rokona kap minden egyes napon egy aranytallért, ameddig csak él. Ez annyi, amennyit el se tud költeni népes családja. Életük végéig semmi gondjuk nem lesz. Soha többé.
No, végül, hogy ráállt a legény, bevonultak a viskóba, és ruhát cseréltek. A szép szál cigánylegényen úgy állt a királyi bársony és selyem, gyöngyökkel kivarrt királyi viselet, mintha ráöntötték volna. Olyan nyalka lett, hogy a királyfi is csodálkozott rajta, és gondolta: el fogják majd hinni, hogy igazi királyfi.
A királyfi magára öltötte a rongyos mándlit, szakadt ujjú inget, foltos nadrágot, aztán a fele kísérettel hazaindult. A cigányból lett királyfi pedig a kíséret másik felével, meg a királylánynak szánt sok szép ajándékkal továbbindult a palota felé.
Amikor megérkeztek, a király meglepődött. Felismerte, hogy ez bizony nem a szomszéd baráti király nyámnyila fiacskája, a fehér bőrű, kék szemű, tejfelesszőke, nyálasszájú fiatalka királyfiú, félre is vonta a komát, hogy ki s mi légyen ő. A legény elmondta neki halkan, hogy mi történt, a ruhacserét is, az alkut is. A király belenyugodott, még kuncogott is magában, mert már előre örült, hogy a furfangos legény majd jól megríkatja az ő elkényeztetett leánykáját.
Be is hívatta a leányzót. A királykisasszony kényeskedve lépegetett a fehér márványpadlón. De amikor felvetette a fejét és tekintetét a legényre emelte, egyszeriben hatalmasat dobbant a szíve. Megtetszett neki a legény elsőre. Nem olyan anyámasszony katonája, mint akiket eddig látott. Az olajos bőrű legénynek is megtetszett a kényes királykisasszonya. Gondolta, ha magával viszi, hát ilyen még úgyse fordult meg a viskóban eddig. Ott eddig csupa fekete szemű, fekete hajú leányzó volt még, akik mezítláb, tarka szoknyában szökelltek az udvaron, és a földes padlójú házikóban. Ilyen bársonytopán nem tapodta még a földet arrafelé! Hadd bámuldozzanak csak a népek, hogy kit is visz ő haza!
De minderről a királykisasszony mit se sejtett, csak a huncut mosolyt látta a legény arcán, akinek kócos, makrancos fekete göndör fürtjei leomlottak a homlokára az aranyos korona alól. Tetszett a királylánynak ez a sok kunkori fekete, fényes fürt. Eleddig nem látott még ilyen sötét arcot, lángoló szemeket, égető tekintetet. El is hitte róla, hogy királyfi. Miért ne hitte volna?
No, egykettőre eldöntötték, hogy meglesz a menyegző hamarost. Amikor mindennel megvoltak és Hencidától Boncidáig folyt a bor, és terített asztal várt mindenkit, sőt, még a kutyák is sült csirkével a szájukban szaladgáltak, akkor megegyezett a király és a legény, hogy a legény elviszi a királykisasszonyt az ő országába. A király tudta, hogy svindli az egész, de a királylány nem. Ő naivan azt hitte, hogy az ő újdonsült uracskája nagyon gazdag, és egy távoli márványpalotában fognak élni.
Közben megegyezett a király és a legény, hogy a leányt egy hét múlva visszahozza. Megegyeztek abban is, hogy az esküvő - mivel hamis volt - nem érvényes, semmiféle kötelezettség nem lesz se a lánynak, se a legénynek. Élhetnek majd ezentúl is, mint azelőtt. De kikötötte a király, hogy a legény a lányhoz egy ujjal se nyúlhat. Meg se csókolhatja, meg se ölelheti, ágyába se viheti. Mert nem volt igazi a menyegző, azért.
Amikor áthaladtak a falun és az utolsó viskóhoz értek, a kíséret továbbhaladt, a legény meg a királylány ottmaradtak a falu szélén. Innen már nincs tovább, errefelé már nincsenek házak, csak a malackák dagonyáznak a sáros pocsolyákban, és a tyúkocskák kapirgálnak nagy átéléssel a gazosban.
A királylány nem értette, hogy mi van. A legény azt mondta:
- Ez az én palotám, itt fogunk lakni ezentúl.
A királylány sírva fakadt. Akármennyire is tetszett neki a vőlegénye, azért ez még neki is sok volt. Mindenáron haza akart menni. Csakhogy a kíséret elment, elvitték az utolsó lovat is, a kocsikat is, nincsen mivel hazamenni. Gyalog meg ugye nagyon messze van a kastély. Ha egyedül vágna neki az útnak gyalogosan, akkor lehet, hogy éjjel felfalnák a farkasok, medvék, úgyhogy azt nem engedheti a legény. Itt kell maradnia, mese nincs.
Szegény királylány egész éjjel egy szemhunyásnyit se aludt. A selyemágyneműhöz, szolgákhoz szokott kisasszonyka kénytelen volt a pokróccal leterített ágy szélén üldögélni, mert belefeküdni egy ilyen, szalmazsákos ágyba nem mert. A döngölt föld padló se tetszett neki, topánkája piszkos lett. Odakint kutyák ugattak, a másik szobában nagy volt a lárma a sok rokontól, akik mind az ő megcsodálására sereglettek össze. Most nagy hévvel tárgyalták ki az egész történetet. Ők nem voltak beavatva, furcsállták a nyafka kisasszony jelenlétét itt, a vályogviskóban. Amikor megérkezett, fogdosták a ruháját, szagolgatták, húzogatták a haját, és kinevették, amikor sértődötten rájukszólt, hogy ne piszkolják össze a szép selyemből, csipkéből készült szalagjait, masnijait, fodrait szép ruhájának.
Este, amikor letette a sánta lábú, billegő kopott asztalra a koronáját, azt felkapta egy kis purgyé, és elszaladt vele. Odakint guringatták az udvaron a többi gyerekekkel, és nagyon örültek neki, mert nagyon szépen csilingelt, olyan szép hangja volt. Aztán elszaladtak vele a bíróhoz, megkérdezték, mennyit érhet. Az megadott volna érte vagy száz aranytallért is, de nem adták oda neki, mert a legény megmondta nekik, hogy nem szabad eladni, mert még jó hasznuk lehet belőle.
Másnap a legény zsákot kapott a vállára, kézen fogta sírdogáló feleségét, és elindultak a határba. Az utak mellett árkok voltak, oda lementek, és bottal piszkálták a füvet, avart. Kérdi a királylány:
- Mit csinálunk itt?
- Sünbálót keresünk - válaszolta a legény.
- Az meg micsoda?
- Hát sündisznó. Abból lesz az ebéd. Mifelénk ez a módi.
- Én nem eszem ilyesmit - mondta ijedten a lány.
- Nem is enned kell, hanem te fogod megfőzni. Először megölöd, kifordítod a bundájából, és megfőzöd. No. Ne nyafogj, kedvesem, minálunk nincs olyan nagy gazdagság, láthattad. Ami van, azzal kell beérnünk.
Szegény királykisasszony se holt-se eleven nem volt e szavak hallatán. Gondolta, inkább meghal, minthogy ilyesmit csináljon vagy egyen. De nem szólt, hanem csak ment a legénnyel, amerre az húzta a kezénél fogva. Könnyektől maszatos arccal.
Persze, nem találtak egyetlen sündisznót se, amit a zsákba rakhattak volna. Nem is gondolta mindezt komolyan a legény, csak a királylányt akarta vele bosszantani. Hát ez elég jól sikerült is neki.
No, estefelé hazamentek, üres kézzel. Nem volt otthon semmi ennivaló, ezért hát nem is ettek semmit. A legény leheveredett, magára húzta a pokrócot, a királylány meg ücsörgött az ágy szélén, és már olyan álmos volt, hogy már azt se bánta, ha a földre kell is lefeküdnie aludni. Az ágy mellett volt is egy ócska rongyszőnyeg, oda lekuporodott, és elnyomta az álom.
Reggel, amikor a szobába besütött a napocska a keskeny kis ablakon keresztül, a királylány kiment az udvarra. A kutyák nagyon megugatták, de ő mit se törődött vele. Odament a kúthoz, és megmosakodott. Aztán fogta magát, és elindult hazafelé a dűlőúton, egyenest az édesapja kastélya felé. Úgy vélte, hogy napestig oda is érhet, ha alaposan szedi a lábát. Mert az éjszakát már a királyi ágyban kell töltenie, itt nem maradhat, mert ebbe belepusztul. Itt nem tud rendesen, a megszokott módon tisztálkodni, nem tud enni, mert nincsen mit, és egyáltalán, nem neki való hely ez. Őt nagyon kegyetlenül becsapták, el is fogja mesélni az édesapjának, hogy miféle szégyen érte őt. És akár elvette ez a kormos képű legény őt feleségül, akár sem, mostmár nem érdekli ez se, majd tesz róla, hogy az édesapja kimondja az esküvő valótlanságát, semmisségét.
Ez a legény meg, hiába olyan daliás, azért csak nem királyfi. Nincsen semmije, mit képzelt, hogy ő majd ennek ellenére vele marad? Hiába tetszett neki a tekintete, erős karja, daliás termete, azért csak nem engedheti, hogy őt bárki is bolonddá tegye! Majd kérni fogja királyapjától a legény súlyos megbüntetését, hogy így megcsúfolta, becsületébe gázolt, megalázta ország-világ előtt.
A legény látta, hogy a királylány kisurran a kapun. Hagyta: hadd menjen. Ennyi volt és nem több a tréfa, neki ugyan ilyen nyafka teremtés úgyse kéne. Nem az esete az ilyen halovány madárka. Hiába olyan szemrevaló.
A királylány estére tényleg hazaért, és bár a talpa nagyon fájt, a cipője elszakadt, a ruhája szertefoszlott az út menti bokrok tövisétől, és megszaggatva, korona nélkül, de mégis épségben, sok horzsolással, vérző sebekkel itt-ott, hazaérkezett. Azonnal a trónterembe sietett, és beszámolt édesapjának az egész szörnyűséges átverésről.
Az édesapja hümmögve hallgatta, s nem árulta el, hogy bizony, ő is részese volt a csalás kieszelésének. Azzal mentegette magát gondolatban, hogy mindezt a lánya érdekében tette. Pedig mostmár látja, hogy talán kegyetlenség volt ez a tréfa, túl jól sikerült. Sajnálta nagyon szegény leánykáját.
Amikor elpanaszolta a királylány az egész sztorit és jól kisírta magát az édesapja vállán, aki vigasztalta és váltig állította, hogy majd jól megbünteti a legényt a csalásért, - a leányka szobájába tért végre. Komornája segített neki levennie a sok piszkos, szakadt ruhát és topánkát, harisnyát. Ezeket mind a tűzre, ne is lássam többé - parancsolta. Majd megfürdött jó langyos vízben, felvette csipkés, habos-babos hálóruháját, megfésültette magát a komornával, és utána lefeküdt a tüllfüggönyös, selyempárnás-selyempaplanos ágyikójába.
Másnap boldogan, kipihenten ébredt. Egyre csak a füstösképű legény járt az eszében. Bármennyire is akarta tagadni, azért nagyon megtetszett neki az erős legény. De jobb lesz, ha elfeledi - gondolta. Így becsapta, hát ilyen szégyent!
A királylány megtanulta egy életre, hogy a látszat néha csal. Hiába jön a királyfi, fehér lovon, és hiába hoz sok-sok drága ajándékot, nem biztos, hogy minden úgy van, ahogy látszik. Jobb néha a dolgok mögé nézni. Ezt megtanulta, jó alaposan.
A király néhány nap múlva azt mondta a lányának, hogy megbüntette a legényt. Persze ez nem volt igaz. Ellenkezőleg: megjutalmazta, amiért a tréfa olyan jól sikerült.
A királylány pedig azt mondta az édesapjának, hogy nem fog férjhez menni sohasem. De ettől kezdve valahogy szelídebb lett, a kényeskedést, affektálást elhagyta. Mindenkivel, a cselédekkel, szolgálókkal is kedvesebb lett ezentúl. Mindenki megszerette. Nem az a nyafka kislány volt már, mint aki azelőtt volt. Úgyhogy a leckéztetés elérte a célját. Mindenki boldog volt.
Egy nap pedig, amikor a szomszéd király fia mégis úgy gondolta, hogy megnősülne, akkor eljött, és megkérte a királytól a leánya kezét. Szép szál legény lett belőle, daliás termetű, jó kardforgató, erős karú szép legény. Hófehér paripán jött, arany volt a nyerge, arany a kardja, gyémántos-rubintos-zafiros-smaragdos a koronája, bársony a palástja. Ajándékokkal megrakott szekerek sokasága követte, szolgák hada loholt a nyomában.
A királykisasszony mostanra teljesen elfeledte a kormos képű legényt és a szégyent, amit okozott az ál-esküvő, és azonnal megszerette a kedves, gavallér királyfit. Ez a hozzávaló férj, ezt mindenki láthatja. A király atyuska pedig ismerte a királyfit, ezért semmi kétség se volt afelől, hogy bizony ő nem csaló. Hogyan is lenne az, amikor a legjobb komája, barátja, a szomszédos király fia?
No, meg is tartották nemsokára a menyegzőt, - igazi menyegzőt ám! - és még ma is boldogan élnek, ha közben meg nem haltak.
A királyfi persze betartotta az ígéretét, és a legénynek, és minden rokonának minden áldott nap egy-egy aranytallért adott. Hogy azok mit kezdtek vele? Elmulatták a kocsmában, meg vettek rajta szép tarka virágos ruhákat, rózsával hímzett színes-fényes selyeminget, pörge kalapot, pávatollasat - vettek belőle lovat, kocsit, mert úgyse volt még sose nekik. Építtettek maguknak egy nagy házat a falu szélén, berendezték drága, cirádás-cicomás bútorokkal ezt a hatalmas lakhangyit, és minden rokon egyhelyen lakott ezentúl. Zajosan mulatoztak, folyt a bor, dúskáltak a jóféle ételekben, dőzsöltek. És még a kutyák meg a macskák is sült csirkecombot kaptak, azon acsarkodtak minden áldott nap, ameddig csak meg nem unták!
És még mindig így van, ha még élnek.
VÉGE