Mamó, papó meg a zsákszörny
Bobby Leng:
Mamó, papó meg a zsákszörny
mese
Egyszer volt, hol nem volt, volt valahol egy picike falucska Meseország kellős közepén. Ebben a kis faluban csupa szorgalmas ember lakott, tisztelték, becsülték és szerették, segítették egymást.
Ám egyszer, egy napon új család érkezett a faluba. Egy ember meg a felesége és számtalan gyereke, jöttek egy avítt csotrogány kordéval, amit egy kivénhedt, csontsovány gebe húzott. Alig bírta el a fakerekű kocsit szegény.
A faluban körbejártak, hogy ki fogadná be őket, mert semmijük se volt, nem tudtak házacskát venni.
Egy ember, aki egyedül élt a falu szélén, az befogadta őket. Ám ahogy múltak a napok, rájött, hogy az egész retyerutya igen rest, semmit se csinálnak, csak a szájukat tátják a napra, meg a hasukat vakargatják egész nap a gangon, és várják a sült galambot. Az ember meg főzött, mosott rájuk, míg el nem unta. Akkor kitessékelte őket a házból, ki a faluból is, azok meg bevették magukat a faluszéli erdőbe.
Nem is törődött velük senki, hogy mit csinálnak, mit nem, csak azt vették észre, hogy az erdőből egyre fogynak a fák. Mert a jöttmentek kivagdosták és eltüzelték.
Akkor még tovább kergették őket a falubeliek, elhajtották őket. Csakhogy nem voltak elég óvatosak, és nem figyelték, merre mennek, meddig mennek. Nem is törődtek vele akkor. De ennek később még megitták a levét alaposan.
A faluban lakott Trézsi mamó és Vendi papó is. Szorgalmasan dolgoztak kora ifjúságuktól kezdve, szépecskén éldegéltek, csendesen. Mindenük megvolt, ami kellett, többet nem is akartak. Volt kis jószágocskájuk, kis földecskéjük, a kis kamarában kis terménykéjük, kolompér a pincében, mellette gyümölcs és zöldségek, kis hordó bor a papónak, hogy néha legyen mit beöntözni a bajusza alá.
Ebben az esztendőben is elég jól termett a kis földecske, a kamarában gyűltek a terményes zsákocskák. No, gondolták, lesz a jószágnak elegendő élelem télire, szalma a csűrben alájuk, és így nekik is lesz mit a tejbe aprítani.
Egy nap aztán, amikor mindennel megvoltak, mindent betakarítottak, elégedett fáradtsággal tértek nyugovóra. Reggel, amint Trézsi mamó kiballagott a kamarába, hogy kis magocskát szedjen a kötényébe, és szétszórja a tyúkocskáknak az udvaron, hát nagyon meglepődött. Fel is kiáltott nagy ámulatában.
Jött ám azonnal Vendi papó.
- Mi van, Trezkám, miért kiáltottál?
- Jaj, látod, Vendel, mindenünk odavan!
Hát, amint Vendi papó szétnézett, látta, hogy teljesen üres a kamara. Egy szem picinyke zsákocska se maradt, egy szem gyümölcs se, egy szál zöldség se, semmi, semmi. Hát hová lehetett vajon?
Mentek is azonnal a szomszédhoz, hogy ő mit szól hozzá. De a szomszédnak is ugyanez volt a baja: tőle is eltűnt minden.
A faluban még több kamra is üresen tátongott reggelre. Az éj leple alatt valahogy lába kelt a sok mindenfélének.
Hej, volt nagy riadalom. Mi lesz most ővelük jövő aratásig? Azok, akiknek még megvolt mindenük, felajánlották, hogy szépen megosztják azokkal, akik pórul jártak.
De még akkor is ott volt a kérdés: hová lett a sok élelem, termény? De nem tudtak rá gombot varrni. Még csak sejtelmük se volt.
Egész nap járkáltak az utcákon, és járkálták körül a falut, hogy hátha nyomára akadnak az eltűnt teli zsákoknak, ládáknak, kosaraknak.
De nem leltek rájuk.
Mostmár mindenki éberen aludt, méginkább, hogy felváltva. Füleltek, hogy a mások kamrájából is eltűnnek-e a dolgok.
És tényleg: pár nap múlva ismét néhány kamra kiürült reggelre. Mert hiába virrasztottak, hiába őrködtek, azért csak elnyomta az álom előbb-utóbb mindeniket, meg-megszunnyadtak kissé. És mivel a faluban nem volt egyetlen ugatós kutya se - sőt: semmilyen kutya: se ugatós, se harapós, se hamis, se szelíd, de még egy árva macska se, se pedig lúd - hát nem volt, ami jelezte volna, hogy valami történt éjjel.
Akkor Trézsi mamó és Vendi papó azt gondolták, hogy nem elég odabent a meleg szobában éberkedni, hanem jó lenne lesben állni odakint éjente. Ezt el is mondták a többieknek, akik nagyon helyeselték a dolgot. Az erős fiatal férfiak elbújtak a szénakazlakban, azoknál a házaknál, ahol még megvolt minden termény. Gondolták, majdcsak kiderül, hová tűnik szőrén-szálán az a sokféle holmi!
Jól is gondolták, mert egyik éjjel egyszercsak kocsikerék-nyikorgást hallottak. Meg lópata csattogást a földúton. Kikukucskáltak a kazlakból, hát látják ám, hogy a faluból kiebrudalt família apraja-nagyja jön ám, lopakodva, osonkodik az egész pereputty a kocsi mellett, és az egyik ház előtt megálltak. De el is ámultak a leskelődők, mert észrevették, hogy a gebe nagyon szépen kigömbölyödött, és a família minden tagja is szépen megpocakosodott, megtokásodott. Ezt nagyon jól lehetett látni a holdfényben.
No, a lesben állók várták, hogy most mi fog történni. Azt látták, hogy az ember meg az asszony belopakodik a kamarába, és elkezdik kihordani a zsákokat. A sok gyerek meg kettesével megkapnak egy-egy zsákot, és már dobják is fel a szekérre. Ki is ürült a kamara, még annyi mag se maradt benne, ami az egérnek elég lett volna.
A leskelődők nem tettek semmit, hagyták, hogy amazok elmenjenek a szajréval. De utánuk lopakodtak, hogy hová mennek. Követték őket, el is jutottak egészen az erdőn túlra a hegy lábához. Ott volt egy barlang, abba pakolták bele a lopott holmit. Ahogy leskelődtek a legények, látták, hogy odabent van a sok ellopott többi élelem is, nem sok hiányzik még belőle, csak, amit megettek és a lónak adtak ezek az ebadták.
A bozótosban elbújtak a leskelődők, hallgatóztak, figyeltek.
A tolvaj família nagyon fel volt bátorodva, nevetgéltek, visongtak, beszélgettek. Amikor mindent behordtak a barlangba, és a lovat is leszerszámozták, megitatták és kicsapták legelni, utána tüzet raktak a barlang előtt, köréje ültek és viháncolva, nevetve, egymásra rákontrázva mesélték az egész sztorit.
- Jó, hogy a fater kisasolta, mi mindenük van ezeknek a tökkelütött parasztoknak - mondta az egyik nagyobbacska gyerek.
- Jó ám, de már többmindent nem nagyon tudunk elhozni, csak akkor, ha ezeket eladjuk, mert mostmár nem tudjuk beszuszakolni, begyömöszölni ebbe a kis vacak barlangba, osztán ha nem férünk el tüle, akkor kár ellopni a többit. Pedig ottagyni meg még nagyobb kár lenne! - mondta az asszony.
- Nagyon jó hely ez a Meseország, itt nem kell dolgozni, mint az Igazi Világban. Itt mindenünk meglehet, csak el kell lopkodni szépen. Lám, milyen kövérek lettünk hamar! Oszt a lovunk is milyen jól kikupálódott, kipofásodott, mint a kölökgólya, ni! Szerencsére, hogy tud már jókat enni, nem kell neki koplalnia. - mondta az ember. - Mostmár csak az a dolgunk, hogy el kéne menni a szomszéd faluba, oszt kiskubizni, kipuhatolni, mennyiért lehetne eladni a holmit. Holnap reggel korán el is megyek, hátha jópénzért túl tudnánk adni rajta. -
- Milyen fajankók ezek a falusiak - nevetett az egyik lány - észre se vették, hogy mindenüket lenyúltuk! - és kacagott a többi gyerekkel együtt.
- Meg különben se mi voltunk, akik mindent elloptak, hanem a Zsákszörny. Ugye, gyerekek? Majd azt mondjuk, ha kérdezik, hogy mi aztán nem láttunk semmit, nem tudunk semmit. Hanem hallottuk, hogy a Zsákszörny garázdálkodik a falvakban, és mindent felfal. És ettől egyre nagyobb lesz. Csakis ő lehetett - nevetett gúnyosan az asszony. Nagyon örült, hogy ezt milyen jól kitalálta!
Gondolták, hogy ha itt végeztek, és már nincs mit ellopkolászni, akkor továbbállnak, mert ha egész Meseországban ilyen buták a népek, akkor ők egész életükben jól fognak élni!
Sokáig nevetgéltek még. Nagyon boldogok voltak, hogy ennyire lóvá tudták tenni a falusiakat.
Aztán nyugovóra tértek. A leskelődő legények meg hazalopakodtak, hogy beszámoljanak az öregeknek, és meghányják-vessék, mitévők legyenek. Mert azt tudták, hogy vissza kell szerezni az elrabolt holmit, de hogy hogyan és miképpen, azt majd az öregek az ő nagy tapasztalatukkal megmondják. Ámbár nem volt még ilyen esetre példa, amióta Meseország létezik, de majdcsak kifundálnak valami okosságot együtt.
Otthon aztán mindent elmeséltek töviről-hegyire. Még a Zsákszörnyet is. No, ezen aztán különösen nagyon megmérgelődtek a falusiak. Hát ennyire ostobának nézik ezek a Meseországon kívülről beszemtelenkedett, jöttment népek őket? Hogy ők beveszik ezt az eszement bolondságot? Hát nem azért dolgoznak ők látástól vakulásig, szorgalmasan, kora hajnaltól késő estig, hogy most más vigye el a hasznot! De nem ám! Visszaszerzik ők, ha addig élnek is! Mert attól, hogy ez itt Meseország, azért még nem bolondok lakják! És ha mesebeli lények élnek is itt, azért mindent ők se vesznek be! Tudták, hogy Zsákszörny nem létezik a Mesebirodalomban.
Amikor elcsendesedtek, Trézsi mamó és Vendi papó előhozakodtak valamivel. Azt mondták, hogy varrjanak egy jókora zsákot, amibe az egész falmília belefér. Aztán menjenek el a barlanghoz, fogják el ezt a tolvaj népséget, varrják bele a zsákba, és üssék őket, amíg mozognak. Amikor meg már csak nyöszörögni tudnak, vigyék őket fel a hegyre. A túlsó oldalon meg gurítsák le őket. Amarról, a hegy lábánál van egy mély, kiszáradt kút, abba belegurítják a zsákot, oszt hogy onnan hogy jönnek ki, az majd kiderül. Akkor majd megmutathatják, mennyire fifikásak. S utána várnak néhány napot, megnézik, ott vannak-e még. Ha nem, akkor jó. ha meg igen, akkor kihalásszák őket, és újra jól elpáholják, aztán meg kiűzik mindet Meseországból.
Hallgattak mamóra és papóra, varrtak egy óriási zsákot. Fogták, és éjjel odalopakodtak a barlanghoz, ahol a família gondtalanul durmolt.
Besurrantak, és egyesével befogták az alvók száját, bekötötték a szemét is, kezüket és lábukat hátrakötötték, és bedugdosták őket a zsákba.
Amikor mindennel megvoltak, összekötötték a zsák száját. Kivonszolták a barlang elé, ott felkapták a husángokat, és ütötték őket, ahol érték. Közben meg így kiáltoztak:
- Én vagyok a Zsákszörny, most megeszlek és megcsócsállak titeket, egyetlen ép csontotok se marad!
És nevettek.
Amikor a família már nem ficánkolt a hatalmas zsákban, hanem csak nyögdécseltek, akkor felvonszolták őket zsákostól a hegy tetejére, onnan meg legurították a túlsó lejtőn. Gurult-gurult a zsák, benne a népes família. Egymásra estek, összegabalyodtak, de kiszabadulni nem tudtak. No, most még jobban fájt minden porcikájuk! Nem elég, hogy el lettek agyabugyálva alaposan, most még a sok kiálló szikla, kő is jól oldalbadömöckélte őket.
Gurult, gurult a teli zsák, végül a lejtő aljában belehuppant a mély kiszáradt kútba. Le is csusszant az aljáig, egészen beleszorult.
- No, most mutassátok meg, milyen ügyesek vagytok! - kiáltották utánuk a falusiak, és otthagyták őket. A barlanghoz mentek, és szépen hazahordták a sok lopott holmit. Mindenki megismerte a maga portékáját, saját zsákját-kosarát-ládáját, így nem volt nehéz megtalálni, melyik kié.
Trézsi mamó és Vendi papó magához vette a lovacskát a kocsival együtt. A kocsit majd rendberakják, kijavítgatják, a lovacskát meg jóltartják, és a betakarításoknál ezzel a kordéval hordják majd haza a földekről a falusiak terményét.
Szépen elrendeztek mindent. Elhatározták, hogy beszereznek ludat, macskát, kutyát, és mindenféle olyan jószágot, amelyiknek nagy a hangja, ha idegen jár a portán. Dehát eddig nyugodtan alhattak, nem volt szükség mégcsak kerítésre se, sohasem, amióta Meseország létezik egyáltalán. Még a legöregebbek se emlékeznek olyanra, hogy valakinek valamije eltűnt volna, hogy arra más szemet vetett volna, vagy azt valaki megkívánta volna, hogy azt valaki eltulajdonította volna. Itt békében éltek a tisztességes, becsületes meseországi lakosok mindig, amióta világ a világ. De úgy látszik, fel kell készülni arra, hogy be-bekotnyeleskednek idegenek, Kívüliek, azok meg nem tisztelnek semmit és senkit.
Hanem kutyát, macskát meg ludat, ezeket a hangos jószágokat nem volt könnyű beszerezni, mert egész Mesebirodalomban nem találtak egyet se belőlük. Így hát a falubeli legények átmentek a határon, Meseországon Kívülre, és hoztak magukkal néhányat mindenikből.
Közben eltelt egy kis idő. Akkor gondolták, kimennek a hegy aljába, megnézni, mi történt a famíliával, akiket a „Zsákszörny” felfalt volt.
Hát, ahogy belenéztek a kútba, ott már a hűlt helyük se volt. A zsákot szétszaggatva találták, de a retyerutyának híre-hamva se volt. Alighanem úgy történhetett, hogy kiszabadultak valahogy, aztán egymás hegyén-hátán kimásztak a kútból, és biztosan világgá mentek. Talán még Meseországból is kiszaladtak nagy ijedelmükben.
Aki rendesen olvassa a meséket, az tudja, hogy Meseországban mindenki pórul jár, aki rosszban sántikál.
VÉGE
Mamó, papó meg a zsákszörny
mese
Egyszer volt, hol nem volt, volt valahol egy picike falucska Meseország kellős közepén. Ebben a kis faluban csupa szorgalmas ember lakott, tisztelték, becsülték és szerették, segítették egymást.
Ám egyszer, egy napon új család érkezett a faluba. Egy ember meg a felesége és számtalan gyereke, jöttek egy avítt csotrogány kordéval, amit egy kivénhedt, csontsovány gebe húzott. Alig bírta el a fakerekű kocsit szegény.
A faluban körbejártak, hogy ki fogadná be őket, mert semmijük se volt, nem tudtak házacskát venni.
Egy ember, aki egyedül élt a falu szélén, az befogadta őket. Ám ahogy múltak a napok, rájött, hogy az egész retyerutya igen rest, semmit se csinálnak, csak a szájukat tátják a napra, meg a hasukat vakargatják egész nap a gangon, és várják a sült galambot. Az ember meg főzött, mosott rájuk, míg el nem unta. Akkor kitessékelte őket a házból, ki a faluból is, azok meg bevették magukat a faluszéli erdőbe.
Nem is törődött velük senki, hogy mit csinálnak, mit nem, csak azt vették észre, hogy az erdőből egyre fogynak a fák. Mert a jöttmentek kivagdosták és eltüzelték.
Akkor még tovább kergették őket a falubeliek, elhajtották őket. Csakhogy nem voltak elég óvatosak, és nem figyelték, merre mennek, meddig mennek. Nem is törődtek vele akkor. De ennek később még megitták a levét alaposan.
A faluban lakott Trézsi mamó és Vendi papó is. Szorgalmasan dolgoztak kora ifjúságuktól kezdve, szépecskén éldegéltek, csendesen. Mindenük megvolt, ami kellett, többet nem is akartak. Volt kis jószágocskájuk, kis földecskéjük, a kis kamarában kis terménykéjük, kolompér a pincében, mellette gyümölcs és zöldségek, kis hordó bor a papónak, hogy néha legyen mit beöntözni a bajusza alá.
Ebben az esztendőben is elég jól termett a kis földecske, a kamarában gyűltek a terményes zsákocskák. No, gondolták, lesz a jószágnak elegendő élelem télire, szalma a csűrben alájuk, és így nekik is lesz mit a tejbe aprítani.
Egy nap aztán, amikor mindennel megvoltak, mindent betakarítottak, elégedett fáradtsággal tértek nyugovóra. Reggel, amint Trézsi mamó kiballagott a kamarába, hogy kis magocskát szedjen a kötényébe, és szétszórja a tyúkocskáknak az udvaron, hát nagyon meglepődött. Fel is kiáltott nagy ámulatában.
Jött ám azonnal Vendi papó.
- Mi van, Trezkám, miért kiáltottál?
- Jaj, látod, Vendel, mindenünk odavan!
Hát, amint Vendi papó szétnézett, látta, hogy teljesen üres a kamara. Egy szem picinyke zsákocska se maradt, egy szem gyümölcs se, egy szál zöldség se, semmi, semmi. Hát hová lehetett vajon?
Mentek is azonnal a szomszédhoz, hogy ő mit szól hozzá. De a szomszédnak is ugyanez volt a baja: tőle is eltűnt minden.
A faluban még több kamra is üresen tátongott reggelre. Az éj leple alatt valahogy lába kelt a sok mindenfélének.
Hej, volt nagy riadalom. Mi lesz most ővelük jövő aratásig? Azok, akiknek még megvolt mindenük, felajánlották, hogy szépen megosztják azokkal, akik pórul jártak.
De még akkor is ott volt a kérdés: hová lett a sok élelem, termény? De nem tudtak rá gombot varrni. Még csak sejtelmük se volt.
Egész nap járkáltak az utcákon, és járkálták körül a falut, hogy hátha nyomára akadnak az eltűnt teli zsákoknak, ládáknak, kosaraknak.
De nem leltek rájuk.
Mostmár mindenki éberen aludt, méginkább, hogy felváltva. Füleltek, hogy a mások kamrájából is eltűnnek-e a dolgok.
És tényleg: pár nap múlva ismét néhány kamra kiürült reggelre. Mert hiába virrasztottak, hiába őrködtek, azért csak elnyomta az álom előbb-utóbb mindeniket, meg-megszunnyadtak kissé. És mivel a faluban nem volt egyetlen ugatós kutya se - sőt: semmilyen kutya: se ugatós, se harapós, se hamis, se szelíd, de még egy árva macska se, se pedig lúd - hát nem volt, ami jelezte volna, hogy valami történt éjjel.
Akkor Trézsi mamó és Vendi papó azt gondolták, hogy nem elég odabent a meleg szobában éberkedni, hanem jó lenne lesben állni odakint éjente. Ezt el is mondták a többieknek, akik nagyon helyeselték a dolgot. Az erős fiatal férfiak elbújtak a szénakazlakban, azoknál a házaknál, ahol még megvolt minden termény. Gondolták, majdcsak kiderül, hová tűnik szőrén-szálán az a sokféle holmi!
Jól is gondolták, mert egyik éjjel egyszercsak kocsikerék-nyikorgást hallottak. Meg lópata csattogást a földúton. Kikukucskáltak a kazlakból, hát látják ám, hogy a faluból kiebrudalt família apraja-nagyja jön ám, lopakodva, osonkodik az egész pereputty a kocsi mellett, és az egyik ház előtt megálltak. De el is ámultak a leskelődők, mert észrevették, hogy a gebe nagyon szépen kigömbölyödött, és a família minden tagja is szépen megpocakosodott, megtokásodott. Ezt nagyon jól lehetett látni a holdfényben.
No, a lesben állók várták, hogy most mi fog történni. Azt látták, hogy az ember meg az asszony belopakodik a kamarába, és elkezdik kihordani a zsákokat. A sok gyerek meg kettesével megkapnak egy-egy zsákot, és már dobják is fel a szekérre. Ki is ürült a kamara, még annyi mag se maradt benne, ami az egérnek elég lett volna.
A leskelődők nem tettek semmit, hagyták, hogy amazok elmenjenek a szajréval. De utánuk lopakodtak, hogy hová mennek. Követték őket, el is jutottak egészen az erdőn túlra a hegy lábához. Ott volt egy barlang, abba pakolták bele a lopott holmit. Ahogy leskelődtek a legények, látták, hogy odabent van a sok ellopott többi élelem is, nem sok hiányzik még belőle, csak, amit megettek és a lónak adtak ezek az ebadták.
A bozótosban elbújtak a leskelődők, hallgatóztak, figyeltek.
A tolvaj família nagyon fel volt bátorodva, nevetgéltek, visongtak, beszélgettek. Amikor mindent behordtak a barlangba, és a lovat is leszerszámozták, megitatták és kicsapták legelni, utána tüzet raktak a barlang előtt, köréje ültek és viháncolva, nevetve, egymásra rákontrázva mesélték az egész sztorit.
- Jó, hogy a fater kisasolta, mi mindenük van ezeknek a tökkelütött parasztoknak - mondta az egyik nagyobbacska gyerek.
- Jó ám, de már többmindent nem nagyon tudunk elhozni, csak akkor, ha ezeket eladjuk, mert mostmár nem tudjuk beszuszakolni, begyömöszölni ebbe a kis vacak barlangba, osztán ha nem férünk el tüle, akkor kár ellopni a többit. Pedig ottagyni meg még nagyobb kár lenne! - mondta az asszony.
- Nagyon jó hely ez a Meseország, itt nem kell dolgozni, mint az Igazi Világban. Itt mindenünk meglehet, csak el kell lopkodni szépen. Lám, milyen kövérek lettünk hamar! Oszt a lovunk is milyen jól kikupálódott, kipofásodott, mint a kölökgólya, ni! Szerencsére, hogy tud már jókat enni, nem kell neki koplalnia. - mondta az ember. - Mostmár csak az a dolgunk, hogy el kéne menni a szomszéd faluba, oszt kiskubizni, kipuhatolni, mennyiért lehetne eladni a holmit. Holnap reggel korán el is megyek, hátha jópénzért túl tudnánk adni rajta. -
- Milyen fajankók ezek a falusiak - nevetett az egyik lány - észre se vették, hogy mindenüket lenyúltuk! - és kacagott a többi gyerekkel együtt.
- Meg különben se mi voltunk, akik mindent elloptak, hanem a Zsákszörny. Ugye, gyerekek? Majd azt mondjuk, ha kérdezik, hogy mi aztán nem láttunk semmit, nem tudunk semmit. Hanem hallottuk, hogy a Zsákszörny garázdálkodik a falvakban, és mindent felfal. És ettől egyre nagyobb lesz. Csakis ő lehetett - nevetett gúnyosan az asszony. Nagyon örült, hogy ezt milyen jól kitalálta!
Gondolták, hogy ha itt végeztek, és már nincs mit ellopkolászni, akkor továbbállnak, mert ha egész Meseországban ilyen buták a népek, akkor ők egész életükben jól fognak élni!
Sokáig nevetgéltek még. Nagyon boldogok voltak, hogy ennyire lóvá tudták tenni a falusiakat.
Aztán nyugovóra tértek. A leskelődő legények meg hazalopakodtak, hogy beszámoljanak az öregeknek, és meghányják-vessék, mitévők legyenek. Mert azt tudták, hogy vissza kell szerezni az elrabolt holmit, de hogy hogyan és miképpen, azt majd az öregek az ő nagy tapasztalatukkal megmondják. Ámbár nem volt még ilyen esetre példa, amióta Meseország létezik, de majdcsak kifundálnak valami okosságot együtt.
Otthon aztán mindent elmeséltek töviről-hegyire. Még a Zsákszörnyet is. No, ezen aztán különösen nagyon megmérgelődtek a falusiak. Hát ennyire ostobának nézik ezek a Meseországon kívülről beszemtelenkedett, jöttment népek őket? Hogy ők beveszik ezt az eszement bolondságot? Hát nem azért dolgoznak ők látástól vakulásig, szorgalmasan, kora hajnaltól késő estig, hogy most más vigye el a hasznot! De nem ám! Visszaszerzik ők, ha addig élnek is! Mert attól, hogy ez itt Meseország, azért még nem bolondok lakják! És ha mesebeli lények élnek is itt, azért mindent ők se vesznek be! Tudták, hogy Zsákszörny nem létezik a Mesebirodalomban.
Amikor elcsendesedtek, Trézsi mamó és Vendi papó előhozakodtak valamivel. Azt mondták, hogy varrjanak egy jókora zsákot, amibe az egész falmília belefér. Aztán menjenek el a barlanghoz, fogják el ezt a tolvaj népséget, varrják bele a zsákba, és üssék őket, amíg mozognak. Amikor meg már csak nyöszörögni tudnak, vigyék őket fel a hegyre. A túlsó oldalon meg gurítsák le őket. Amarról, a hegy lábánál van egy mély, kiszáradt kút, abba belegurítják a zsákot, oszt hogy onnan hogy jönnek ki, az majd kiderül. Akkor majd megmutathatják, mennyire fifikásak. S utána várnak néhány napot, megnézik, ott vannak-e még. Ha nem, akkor jó. ha meg igen, akkor kihalásszák őket, és újra jól elpáholják, aztán meg kiűzik mindet Meseországból.
Hallgattak mamóra és papóra, varrtak egy óriási zsákot. Fogták, és éjjel odalopakodtak a barlanghoz, ahol a família gondtalanul durmolt.
Besurrantak, és egyesével befogták az alvók száját, bekötötték a szemét is, kezüket és lábukat hátrakötötték, és bedugdosták őket a zsákba.
Amikor mindennel megvoltak, összekötötték a zsák száját. Kivonszolták a barlang elé, ott felkapták a husángokat, és ütötték őket, ahol érték. Közben meg így kiáltoztak:
- Én vagyok a Zsákszörny, most megeszlek és megcsócsállak titeket, egyetlen ép csontotok se marad!
És nevettek.
Amikor a família már nem ficánkolt a hatalmas zsákban, hanem csak nyögdécseltek, akkor felvonszolták őket zsákostól a hegy tetejére, onnan meg legurították a túlsó lejtőn. Gurult-gurult a zsák, benne a népes família. Egymásra estek, összegabalyodtak, de kiszabadulni nem tudtak. No, most még jobban fájt minden porcikájuk! Nem elég, hogy el lettek agyabugyálva alaposan, most még a sok kiálló szikla, kő is jól oldalbadömöckélte őket.
Gurult, gurult a teli zsák, végül a lejtő aljában belehuppant a mély kiszáradt kútba. Le is csusszant az aljáig, egészen beleszorult.
- No, most mutassátok meg, milyen ügyesek vagytok! - kiáltották utánuk a falusiak, és otthagyták őket. A barlanghoz mentek, és szépen hazahordták a sok lopott holmit. Mindenki megismerte a maga portékáját, saját zsákját-kosarát-ládáját, így nem volt nehéz megtalálni, melyik kié.
Trézsi mamó és Vendi papó magához vette a lovacskát a kocsival együtt. A kocsit majd rendberakják, kijavítgatják, a lovacskát meg jóltartják, és a betakarításoknál ezzel a kordéval hordják majd haza a földekről a falusiak terményét.
Szépen elrendeztek mindent. Elhatározták, hogy beszereznek ludat, macskát, kutyát, és mindenféle olyan jószágot, amelyiknek nagy a hangja, ha idegen jár a portán. Dehát eddig nyugodtan alhattak, nem volt szükség mégcsak kerítésre se, sohasem, amióta Meseország létezik egyáltalán. Még a legöregebbek se emlékeznek olyanra, hogy valakinek valamije eltűnt volna, hogy arra más szemet vetett volna, vagy azt valaki megkívánta volna, hogy azt valaki eltulajdonította volna. Itt békében éltek a tisztességes, becsületes meseországi lakosok mindig, amióta világ a világ. De úgy látszik, fel kell készülni arra, hogy be-bekotnyeleskednek idegenek, Kívüliek, azok meg nem tisztelnek semmit és senkit.
Hanem kutyát, macskát meg ludat, ezeket a hangos jószágokat nem volt könnyű beszerezni, mert egész Mesebirodalomban nem találtak egyet se belőlük. Így hát a falubeli legények átmentek a határon, Meseországon Kívülre, és hoztak magukkal néhányat mindenikből.
Közben eltelt egy kis idő. Akkor gondolták, kimennek a hegy aljába, megnézni, mi történt a famíliával, akiket a „Zsákszörny” felfalt volt.
Hát, ahogy belenéztek a kútba, ott már a hűlt helyük se volt. A zsákot szétszaggatva találták, de a retyerutyának híre-hamva se volt. Alighanem úgy történhetett, hogy kiszabadultak valahogy, aztán egymás hegyén-hátán kimásztak a kútból, és biztosan világgá mentek. Talán még Meseországból is kiszaladtak nagy ijedelmükben.
Aki rendesen olvassa a meséket, az tudja, hogy Meseországban mindenki pórul jár, aki rosszban sántikál.
VÉGE