Maximilián, a jövendőmondó
Bobby Leng:
Maximilián, a jövendőmondó
mese
Egyszer volt, hol nem volt, valahol messze-messze, a hetedhét határon is túl volt egy falu. Abban a faluban lakott Maximilián, a jövendőmondó. Nem volt se fiatal, se öreg, se kövér, se sovány, amolyan átlagosnak mondható alak volt, de kópé volt ám a javából. Hogy miért mondom, hogy kópé volt őkelme? Majd mindjárt meglátjátok!
A dolog úgy kezdődött, hogy egyszer az utcán slattyogott, bandukolt hazafelé nagy kedveszegetten Maximilián. Azért volt rossz a kedve, mert aznap még semmit sem evett. Korgott a gyomra rendesen, még a szemei is szikrát hánytak nagy éhségében. Sóhajtozott keservesen. Hát, ahogy így kókadozva botorkált hazafelé, egyszer csak felnézett az égre. Látta ám, hogy amott a szemhatár szélén szép kövér felhők gyülekeznek. No - gondolta, - ebből biztosan eső lesz! De nemcsak gondolta, hanem hangosan ki is mondta, és a kalapját feltolta a feje búbjára, úgy nézett a távolba. Örvendezett, mert ha eső lesz, akkor sokféle gomba nő majd az erdőn, és ő abból olyan, de olyan finomságokat fog főzni, hogy mind a tíz ujját megnyalja majd utána! Ettől azonnal meg is vidámodott, hiába korgott a gyomra, és követelte a betevő falatot. Egyszóval, amit kigondolt, ki is mondta: Eső lesz hamarost!
Meghallotta ezt a Mári néni, aki éppen a komaasszonyát ment meglátogatni. El is mondta Örzse nénőnek, hogy mit hallott.
- Te Örzse! - mondta titokzatoskodva. - Képzeld, ez a bolondos Maximilián mit mondott! Hát azt mondta, hogy eső lesz, pedig egy fia felhő nincs az égen! Hogy honnan veszi, nem tudom, de lehet, hogy tud jósolni. Mít gondolsz? -
Örzse nénő csak hümmögött, hogy „majd meglátjuk, meglátjuk”, azzal már el is felejtették a dolgot, mert másról kezdtek el beszélni. Éppen a Juliskáról, aki a Kovásék Lencsikéjére vetette ki a hálóját, pedig az még olyan de olyan fiatal, fejfelesszájú legényke, hogy no... és még sokmindenről pletykálkodtak, mert az öregasszonyok már csak ilyenek.
Amikor aztán Mári néni nagysokára elunta a pletykálkodást, felkerekedett, és elindult hazafelé. Hát, amint kiért a kapun, bizony elkezdett cseperészni az eső. Aztán mind jobban esegetett, végül már úgy zuhogott, hogy a Mári néni legalsó, tizennegyedik alsószoknyája is egy merő cafattá ázott tőle, mire hazaért a faluvégi házikójába.
- Ej - gondolta magában - hát mégiscsak meg tudja jósolni az esőt ez a Maxi gyerek?
Másnap a faluban híre ment - Mári néni terjesztette a piacon - hogy a Maximiliánnak miféle jóstehetsége van. Meg kéne tán kérdezni tőle, hogy milyen lesz idén a termés, meg hogy hányat fial a kecskénk - beszélték az emberek egymás szavába vágva. Hát menjünk el, és kérdezzük meg tőle, de izibe!
Ahogy mondták, úgy is tettek, és együtt elmentek a Maximilián házához. De ő nem volt éppen otthon, mert az erdőre ment gombát szedni. Abból akart finom ebédet főzni magának.
Az emberek várakoztak egy ideig, de aztán elunták a várakozást, és szétszéledtek. De másnap egyesével meglátogatták Maximiliánt, és különféle dolgokat kérdeztek tőle. Maximilián eleinte elcsodálkozott, de amikor megtudta, hogy amiatt gondolják róla, hogy jövőbe lát, mivel megjósolta az esőt is, hát rájukhagyta, és csak somolygott magában, és már azon törte a fejét, hogyan húzhatna ebből hasznot, mert igen nagyon megunta már az éhezést.
És mivel nagy kópé is volt, mint már mondtam, így mindenkinek csak csupa jót mondott. És az emberek elhitték, és hoztak neki mindenféle dolgokat hálából. Ki egy tyúkocskát, ki tojást, vagy éppen káposztát, vajat és zsírozót, krumplit és répát, egyszóval elhalmozták mindenféle jóval. És ő meg mondta a csupa jó dolgokat. És nem is nagyon tévedett. Mert nem valami egetrengető nagy dolgokról kérdezték ám, á, dehogy! Arról például, hogy vajon a Misike feleségül veszi-e a gazdag Mócsik lányát? Merthogy igen jó parti lenne, sok hozománnyal. Erre ő azt mondja: Hát kérje meg a Misike, aztán nekiadják a lyányt, ha szépen beszél hozzá, és mindent megígér, hogy mindent úgy teszen, ahogy a lyány apja akarja... És úgy is lett.
Vagy például, hogy lesz-e a nyáron jó eső, kell a földeknek. Lesz hát - mondja ő - szép termés várható. És ez is így lett, mert ez mindig így van, errefelé nagyon ritka a szárazság nyaranta. Így aztán már nem kellett Maximiliánnak többé éheznie.
Hanem mondták neki: Meg kéne már nősülnöd, kedveském, már igen benne vagy a korban. De ő csak nevetett ezen, és azt mondta, hogy még nem jósolta magának, hogy megnősülne.
Egyszer aztán kint a mezőn bóklászott. Nyári zápor kerekedett, és igen villámlott. Ezt nem jósolta meg magának, mert amikor egyedül volt, egyáltalán nem gondolkodott a jövőn. Csak, ha kérdezték.
Szóval, bandukolt a vizes a fűben, amikor az egyik fába belecsapott a villám. Nade ez a fa sajnos nem volt tőle messze, így aztán a szele kissé megcsapta, és meg is perzselte, úgyhogy hanyattvágta magát a fűben, és nem mozdult. Alighanem elveszítette az eszméletét.
Nagysokára arra eszmélt, hogy egy takaros kis szobában van, és egy kedves arc hajol föléje mosolyogva.
Hát a Lili volt az, az árva lányka, aki egy kis kunyhóban lakott a falutól távol, az erdő szélén. Ő talált rá, és a talicskájára nagynehezen felcibálta, és elhozta a házához. Itt ágyba fektette, és leste, mikor tér magához.
Meg kell jegyeznem, hogy Maximilián nem volt éppen csúnya gyerek, amolyan átlagos, de azt mondják, hogy a férfiember ha egy fokkal szebb az ördögnél, az már szépnek számít.
Lehet, hogy Lilike is úgy gondolta, nem tudom. Mindenesetre biztatóan mosolygott Maxira, akinek a szíve elkezdett zsibongani a mellkasában, azt se tudta, attól-e, hogy a villám melléje vágott, vagy mert nagyon tetszett neki a Lili mosolya...
Aztán, hogy mi történt, mi nem, azt senki nem tudja, de nemsokára kihirdették az esküvő napját, és egybekeltek Maximilián és Lilike. Kiköltözött Maxi Lilikéhez a kis erdőszéli takaros kalyibába, és igen boldogan éltek, erdő-mező terméseivel táplálkoztak, és sohasem éheztek.
És amióta a falusiak rájöttek, hogy Maximilián saját maagának nem tudta megjósolni, hogy beleszeret a Lilikébe, meg hogy baleset éri a zivatarban a mezőn, hát azóta valahogy elveszítette a jövendőmondó hitelét. Nem is kérdeztek tőle soha többé semmit, inkább csak kinevették. De ő nem bánta, mert nagyon boldog volt ott az erdőszélen... Nem volt sok mindenük, de ami kellett, amire szükségük volt, az nem hiányzott: a mindennapi betevő falat, a mindennapi kenyérke, és a boldogság. Hát kell ennél több az emberfiának?
VÉGE
Maximilián, a jövendőmondó
mese
Egyszer volt, hol nem volt, valahol messze-messze, a hetedhét határon is túl volt egy falu. Abban a faluban lakott Maximilián, a jövendőmondó. Nem volt se fiatal, se öreg, se kövér, se sovány, amolyan átlagosnak mondható alak volt, de kópé volt ám a javából. Hogy miért mondom, hogy kópé volt őkelme? Majd mindjárt meglátjátok!
A dolog úgy kezdődött, hogy egyszer az utcán slattyogott, bandukolt hazafelé nagy kedveszegetten Maximilián. Azért volt rossz a kedve, mert aznap még semmit sem evett. Korgott a gyomra rendesen, még a szemei is szikrát hánytak nagy éhségében. Sóhajtozott keservesen. Hát, ahogy így kókadozva botorkált hazafelé, egyszer csak felnézett az égre. Látta ám, hogy amott a szemhatár szélén szép kövér felhők gyülekeznek. No - gondolta, - ebből biztosan eső lesz! De nemcsak gondolta, hanem hangosan ki is mondta, és a kalapját feltolta a feje búbjára, úgy nézett a távolba. Örvendezett, mert ha eső lesz, akkor sokféle gomba nő majd az erdőn, és ő abból olyan, de olyan finomságokat fog főzni, hogy mind a tíz ujját megnyalja majd utána! Ettől azonnal meg is vidámodott, hiába korgott a gyomra, és követelte a betevő falatot. Egyszóval, amit kigondolt, ki is mondta: Eső lesz hamarost!
Meghallotta ezt a Mári néni, aki éppen a komaasszonyát ment meglátogatni. El is mondta Örzse nénőnek, hogy mit hallott.
- Te Örzse! - mondta titokzatoskodva. - Képzeld, ez a bolondos Maximilián mit mondott! Hát azt mondta, hogy eső lesz, pedig egy fia felhő nincs az égen! Hogy honnan veszi, nem tudom, de lehet, hogy tud jósolni. Mít gondolsz? -
Örzse nénő csak hümmögött, hogy „majd meglátjuk, meglátjuk”, azzal már el is felejtették a dolgot, mert másról kezdtek el beszélni. Éppen a Juliskáról, aki a Kovásék Lencsikéjére vetette ki a hálóját, pedig az még olyan de olyan fiatal, fejfelesszájú legényke, hogy no... és még sokmindenről pletykálkodtak, mert az öregasszonyok már csak ilyenek.
Amikor aztán Mári néni nagysokára elunta a pletykálkodást, felkerekedett, és elindult hazafelé. Hát, amint kiért a kapun, bizony elkezdett cseperészni az eső. Aztán mind jobban esegetett, végül már úgy zuhogott, hogy a Mári néni legalsó, tizennegyedik alsószoknyája is egy merő cafattá ázott tőle, mire hazaért a faluvégi házikójába.
- Ej - gondolta magában - hát mégiscsak meg tudja jósolni az esőt ez a Maxi gyerek?
Másnap a faluban híre ment - Mári néni terjesztette a piacon - hogy a Maximiliánnak miféle jóstehetsége van. Meg kéne tán kérdezni tőle, hogy milyen lesz idén a termés, meg hogy hányat fial a kecskénk - beszélték az emberek egymás szavába vágva. Hát menjünk el, és kérdezzük meg tőle, de izibe!
Ahogy mondták, úgy is tettek, és együtt elmentek a Maximilián házához. De ő nem volt éppen otthon, mert az erdőre ment gombát szedni. Abból akart finom ebédet főzni magának.
Az emberek várakoztak egy ideig, de aztán elunták a várakozást, és szétszéledtek. De másnap egyesével meglátogatták Maximiliánt, és különféle dolgokat kérdeztek tőle. Maximilián eleinte elcsodálkozott, de amikor megtudta, hogy amiatt gondolják róla, hogy jövőbe lát, mivel megjósolta az esőt is, hát rájukhagyta, és csak somolygott magában, és már azon törte a fejét, hogyan húzhatna ebből hasznot, mert igen nagyon megunta már az éhezést.
És mivel nagy kópé is volt, mint már mondtam, így mindenkinek csak csupa jót mondott. És az emberek elhitték, és hoztak neki mindenféle dolgokat hálából. Ki egy tyúkocskát, ki tojást, vagy éppen káposztát, vajat és zsírozót, krumplit és répát, egyszóval elhalmozták mindenféle jóval. És ő meg mondta a csupa jó dolgokat. És nem is nagyon tévedett. Mert nem valami egetrengető nagy dolgokról kérdezték ám, á, dehogy! Arról például, hogy vajon a Misike feleségül veszi-e a gazdag Mócsik lányát? Merthogy igen jó parti lenne, sok hozománnyal. Erre ő azt mondja: Hát kérje meg a Misike, aztán nekiadják a lyányt, ha szépen beszél hozzá, és mindent megígér, hogy mindent úgy teszen, ahogy a lyány apja akarja... És úgy is lett.
Vagy például, hogy lesz-e a nyáron jó eső, kell a földeknek. Lesz hát - mondja ő - szép termés várható. És ez is így lett, mert ez mindig így van, errefelé nagyon ritka a szárazság nyaranta. Így aztán már nem kellett Maximiliánnak többé éheznie.
Hanem mondták neki: Meg kéne már nősülnöd, kedveském, már igen benne vagy a korban. De ő csak nevetett ezen, és azt mondta, hogy még nem jósolta magának, hogy megnősülne.
Egyszer aztán kint a mezőn bóklászott. Nyári zápor kerekedett, és igen villámlott. Ezt nem jósolta meg magának, mert amikor egyedül volt, egyáltalán nem gondolkodott a jövőn. Csak, ha kérdezték.
Szóval, bandukolt a vizes a fűben, amikor az egyik fába belecsapott a villám. Nade ez a fa sajnos nem volt tőle messze, így aztán a szele kissé megcsapta, és meg is perzselte, úgyhogy hanyattvágta magát a fűben, és nem mozdult. Alighanem elveszítette az eszméletét.
Nagysokára arra eszmélt, hogy egy takaros kis szobában van, és egy kedves arc hajol föléje mosolyogva.
Hát a Lili volt az, az árva lányka, aki egy kis kunyhóban lakott a falutól távol, az erdő szélén. Ő talált rá, és a talicskájára nagynehezen felcibálta, és elhozta a házához. Itt ágyba fektette, és leste, mikor tér magához.
Meg kell jegyeznem, hogy Maximilián nem volt éppen csúnya gyerek, amolyan átlagos, de azt mondják, hogy a férfiember ha egy fokkal szebb az ördögnél, az már szépnek számít.
Lehet, hogy Lilike is úgy gondolta, nem tudom. Mindenesetre biztatóan mosolygott Maxira, akinek a szíve elkezdett zsibongani a mellkasában, azt se tudta, attól-e, hogy a villám melléje vágott, vagy mert nagyon tetszett neki a Lili mosolya...
Aztán, hogy mi történt, mi nem, azt senki nem tudja, de nemsokára kihirdették az esküvő napját, és egybekeltek Maximilián és Lilike. Kiköltözött Maxi Lilikéhez a kis erdőszéli takaros kalyibába, és igen boldogan éltek, erdő-mező terméseivel táplálkoztak, és sohasem éheztek.
És amióta a falusiak rájöttek, hogy Maximilián saját maagának nem tudta megjósolni, hogy beleszeret a Lilikébe, meg hogy baleset éri a zivatarban a mezőn, hát azóta valahogy elveszítette a jövendőmondó hitelét. Nem is kérdeztek tőle soha többé semmit, inkább csak kinevették. De ő nem bánta, mert nagyon boldog volt ott az erdőszélen... Nem volt sok mindenük, de ami kellett, amire szükségük volt, az nem hiányzott: a mindennapi betevő falat, a mindennapi kenyérke, és a boldogság. Hát kell ennél több az emberfiának?
VÉGE