Mese a diófáról meg az öregemberről
Bobby Leng:
Mese a diófáról meg az öregemberről
-mese-
Egyszer egy öregember, kinek szakálla hófehér lett, elvetett egy szép nagy szem diót a kertjébe. Meglátta ezt a szomszédja, egy másik öregember. Azt mondja neki:
- Ugyan már, megbolondultál? Ne vesd el, hiszen a diófák sokára fordulnak termőre, te már nem fogsz arról diót enni!
- Dehogynem, majd meglátod!
Az öregember gyakran kiült a ház elé, és a messze távolba kémlelt. A szomszédja kérdi tőle:
- Mire vársz itt, barátom?
- Várom a fiamat a messzi háborúból - felelte a fehér szakállú öreg.
- Jaj, nem jön az már meg, hiába is várod, hiszen annyi hosszú év eltelt azóta, mióta elment - mondta neki a másik, lemondóan legyintve.
- Dehogynem, visszajön az, majd meglátod!
És tovább kémlelte a távolt.
A dió megeredt, kihajtott, és nőtt, növekedett. Az öregember szorgalmasan locsolgatta, mert a dió szereti a vizet. A diófácska meg csak egyre nőtt, és évről évre nagyobb lett. Majd egyszer csak kibarkázott, és az ágak hegyén a pici, alig látható ciklámenszirmú apró virágokból szép nagy, kerek diók lettek.
Aztán egy nap nyílt a kiskapu, és belépett rajta foltos, poros, tépett ruhában az öregember fia.
A fehér szakállú öregnek könnyek szöktek a szemébe, átölelte rég nem látott fiát, és nagyon boldog volt.
A szomszéd öregember is odajött, ő is meglapogatta a sokat szenvedett fiú hátát.
A fehér szakállú öreg most a szomszédhoz fordult, és így szólt:
- Mondtam én, hogy megjön a fiam, hát úgy is lett! És a diófa is hozott termést...
A tanulság, hogy ne ülj ölbetett kézzel! Higgyél az álmaidban, tegyél meg mindent, légy erős, és soha ne add fel a reményt!
VÉGE
Mese a diófáról meg az öregemberről
-mese-
Egyszer egy öregember, kinek szakálla hófehér lett, elvetett egy szép nagy szem diót a kertjébe. Meglátta ezt a szomszédja, egy másik öregember. Azt mondja neki:
- Ugyan már, megbolondultál? Ne vesd el, hiszen a diófák sokára fordulnak termőre, te már nem fogsz arról diót enni!
- Dehogynem, majd meglátod!
Az öregember gyakran kiült a ház elé, és a messze távolba kémlelt. A szomszédja kérdi tőle:
- Mire vársz itt, barátom?
- Várom a fiamat a messzi háborúból - felelte a fehér szakállú öreg.
- Jaj, nem jön az már meg, hiába is várod, hiszen annyi hosszú év eltelt azóta, mióta elment - mondta neki a másik, lemondóan legyintve.
- Dehogynem, visszajön az, majd meglátod!
És tovább kémlelte a távolt.
A dió megeredt, kihajtott, és nőtt, növekedett. Az öregember szorgalmasan locsolgatta, mert a dió szereti a vizet. A diófácska meg csak egyre nőtt, és évről évre nagyobb lett. Majd egyszer csak kibarkázott, és az ágak hegyén a pici, alig látható ciklámenszirmú apró virágokból szép nagy, kerek diók lettek.
Aztán egy nap nyílt a kiskapu, és belépett rajta foltos, poros, tépett ruhában az öregember fia.
A fehér szakállú öregnek könnyek szöktek a szemébe, átölelte rég nem látott fiát, és nagyon boldog volt.
A szomszéd öregember is odajött, ő is meglapogatta a sokat szenvedett fiú hátát.
A fehér szakállú öreg most a szomszédhoz fordult, és így szólt:
- Mondtam én, hogy megjön a fiam, hát úgy is lett! És a diófa is hozott termést...
A tanulság, hogy ne ülj ölbetett kézzel! Higgyél az álmaidban, tegyél meg mindent, légy erős, és soha ne add fel a reményt!
VÉGE