Mese a hét tündérről
Bobby Leng:
Mese a hét tündérről
mese
Valamikor, réges-régen, amikor még csupán néhány embercsalád élt a Földön, akkor még nagyon sokféle nagy állat is élt itt. Ezek a nagy állatok mindig éhesek voltak, és mindent megettek, amit csak találtak.
Egyszer, amikor éppen fogytán volt az ennivalójuk, akkor szemet vetettek az emberek kicsike gyerekeire, akik a tűz körül játszadoztak. El is ragadták mindet. El is tűntek velük a sűrű rengeteg erdőben, soha többé nem kerültek elő. De egyik kisgyereket egy hatalmas madár ragadta fel, és felszállt vele a levegőbe. De a kicsike nagyon kapálózott, és a madár elejtette. Csakhogy éppen a tenger felett repült vele, így a kisgyerek belepottyant a vízbe. Ott kapálózni kezdett, és láss csodát: nem süllyedt el, és nem fulladt meg! De a partra kijutni mégse tudott, így aztán végül a lábai elkorcsosultak a vízben és összenőttek, halfarokká, a kezei is megrövidültek és uszonyokká lettek, majd pedig az egész teste megváltozott. Tökéletesen alkalmazkodott a vízi élethez: így lett belőle delfin. Ezért van, hogy a delfinek olyan okosak, és hogy megértik az emberi beszédet!
Azonban az édesanyák nagyon sírtak. Siratták elveszett gyerekeiket. Sírtak nappal, sírtak éjjel, végül annyi könnyet hullattak, hogy abból patak lett, azután folyó, ami végül a tengerbe ömlött. Akkoriban még nem volt ilyen hatalmas az óceán, de amikor a könnyekből lett folyó beleömlött, akkor egyre csak duzzadt a vize, a sós könnyektől egyre hatalmasabb lett a víztömeg, s végül akkora lett, hogy nagyon sok szárazföldet ellepett. Abban az időben még csak egyetlen nagy földdarab volt, de amikor az édesanyák könnyétől megduzzadt a tengerek vize, a sok víz éppen annyi szárazföldet lepett el, hogy mostmár úgy nézett ki, mintha öt nagy darabra szakadt volna... Ez így van most is, nézzétek csak meg a világtérképeken! Nem száradt fel a sok könny, még mindig ott van a tengerek vizében, és ettől olyan sós!
Ámde térjünk csak vissza az édesanyákhoz! Az édesanyák siratták a gyerekeiket, de aztán lassan-lassan, sokára, apadni kezdett a szemükből a könny. Mit volt mit tenni, azért az élet ment tovább: a tüzeket ápolni kellett, főzniük kellett a férjeiknek akik vadászni jártak. Az édesanyák kijártak a közeli mezőre, erdőkbe, hogy tűzifát, bogyókat, gombákat gyűjtsenek. Amikor egyikük lehajolt egy száraz ágért, nem vette észre, hogy annak hatalmas tövisei vannak. Meg is szúrta az ujját rendesen, fájt is nagyon. Nyomkodta, hogy néhány vércsepp kibuggyanjon, mert a vér kimossa a sebből a belekerült piszkot, és akkor nem fog elmérgülni, elgennyesedni. Ezt még az édesanyjától tanulta.
Nos hát, ahogy nyomkodta az ujját, csak nem akart az vérezni! De végül mégis sikerült kisajtolni belőle néhány vércseppet, amelyek a földre hullottak. Éppen hét csepp volt! Szomorkodott is az édesanya, hogy milyen jó volna, ha neki hét kisgyereke lehetne! De csak egy volt, és azt is elragadták a nagy vadállatok...
Aztán összeszedte, amiket gyűjtött, és hazaballagott a szalmakunyhóhoz, hogy elkészítse az ételt.
Amikor elment, a hét vércsepp beleivódott a földbe. A földből azon nyomban kinőtt hét picike almafácska. Mindegyik almafán nőtt egy-egy piros alma. Azok egy-kettőre megértek és lepottyantak a földre. Gurultak-gurultak, aztán egyszer csak kettéhasadtak, és mind a hétből kipattant egy-egy picike emberke. De olyan picik voltak, mint egy kisegér. Tanakodtak, hogy mit tegyenek, mert nagyon nem tetszett nekik, hogy ilyen törpike méretűek. Nagyok szerettek volna lenni. Elindultak, hogy találjanak valamit, amitől megnőhetnének. Megkóstoltak minden gombát, ami csak az útjukba került, megnyaltak minden fakérget, elrágcsáltak minden fűszálat és megszagoltak minden virágot, de bizony nem nőttek egy icikepicikét se. Estére nagyon elfáradtak, és lepihentek egy bokor tövében. A bokor virágai bódító illatot leheltek rájuk, amitől azon nyomban elaludtak.
Reggel, amikor felébredtek, észrevették, hogy a lábuk kilóg a bokor egyik oldalán, a fejük meg a másik oldalon: alig fértek el a bokor alatt heten. Kimásztak, és akkor megállapították, hogy bizony megnőttek. De hogy mitől, azt nem tudták. Hogy melyik volt az a dolog, ami megnövesztette őket: valamelyik gomba, vagy virág, vagy más egyéb?
No, mimdegy, mostmár mehetnek is tovább. De ők azt nem tudták, hogy a szívük csupa jóság. Mert az asszony nagyon jószívű volt, akinek a véréből lettek. Így hát nem szorult beléjük egy fikarcnyi, egy csöppnyi rosszaság, vagy gonoszság sem.
Mentek, mendegéltek, amikor az emberek falujába értek. Ott segítettek az embereknek, mindenben, amiben csak tudtak. Az emberek pedig nagyon megszerették őket, be is fogadták, és ezután családtagként kezelték őket.
Teltek-múltak az évek, évtizedek, évszázadok, de a hét vércseppből született idegen nem öregedett meg sohasem.
Csakhogy az emberek egyre többen lettek, egyre több segítségre szorultak. A hét embert nagyon szerették, el is nevezték őket tündéreknek, mert annyira tisztelték őket, hiszen csak jót cselekedtek mindenkivel.
A tündéreknek nagyon sok dolga akadt mindvégig, pedig azóta már ezer esztendő is eltelt, vagy tízezer, vagy százezer. Mert minél több ember született a Földön, annál több volt a gond, a baj, és a tündérek alig győzték a munkát. Ezért aztán kineveztek segédeket, olyanokat, akik csupa jóságból voltak.
Hogy honnan tudom mindezt? Hát megfigyeltem. Te is megfigyelheted: ha nagyon szomorú vagy, vagy gondod van, akkor valaki rádmosolyog az utcán. Hát az a valaki biztosan tündér. Vagy találkozol egy kóbor kutyuskával, aki melléd szegődik, könyörög a szemével, hogy fogadd be, s aztán nagyon sok örömet okoz neked, sohasem hagy el és mindig megvigasztal, hűséges és igaz jó barátod lesz örökre. Hát ő is egy tündér! És a cicuska, aki hozzád dörgölőzik, és az öledbe gömbölyödik, s várja, hogy megsimogasd és ettől a lelked is kisimuljon: ő is tündér. Mi más is lehetne: selyem a bundája, smaragd a csillogó szeme, gyémántból van minden tűhegyes körmöcskéje. És a kismadár az ágon, aki csakis neked énekel, hogy felvidítson, ő is csakis tündérsegéd lehet. És még annyian vannak, csak észre kell venni! Az édesanyák, akik megsimogatják a gyerekek fejét, azok is tündérsegédek. Az édesapák, akik játszanak a gyerekeikkel: azok is tündérsegédek, mindahány!
S hogy kik az igazi tündérek? Könnyű őket felismerni, bizony! Csak jól kell figyelni: ott vannak mindenütt, ahol nagy szükség van rájuk.
Ott vannak a menhelyeken, és kedvesek a hajléktalan emberekkel. És ott vannak az állatmenhelyeken, ahol megsimogatnak és enni adnak, otthont adnak minden számkivetett szerencsétlen jószágnak, akit a gonosz emberek elhajítottak. És ott vannak a kórházakban és gyógyítanak, ápolnak, vígasztalnak, ott vannak az idősotthonokban, ahol az idős embereknek sok segítség kell, mert már annyira megfáradtak, hogy nem tudják magukat ellátni.
És ott vannak mindenütt, csak nézz jól körül! Biztosan megtalálod őket! De el ne árult ám, hogy felfedezted! Mert szégyenlősek, és titokban tartják tündérségüket. Nem kérkednek sohasem a jóságukkal, csak segítenek, szeretetükkel pedig igyekeznek megváltoztatni minden rossz dolgot, ami csak van a világunkban!
És ez mindig így lesz, amíg világ a világ!
VÉGE
Mese a hét tündérről
mese
Valamikor, réges-régen, amikor még csupán néhány embercsalád élt a Földön, akkor még nagyon sokféle nagy állat is élt itt. Ezek a nagy állatok mindig éhesek voltak, és mindent megettek, amit csak találtak.
Egyszer, amikor éppen fogytán volt az ennivalójuk, akkor szemet vetettek az emberek kicsike gyerekeire, akik a tűz körül játszadoztak. El is ragadták mindet. El is tűntek velük a sűrű rengeteg erdőben, soha többé nem kerültek elő. De egyik kisgyereket egy hatalmas madár ragadta fel, és felszállt vele a levegőbe. De a kicsike nagyon kapálózott, és a madár elejtette. Csakhogy éppen a tenger felett repült vele, így a kisgyerek belepottyant a vízbe. Ott kapálózni kezdett, és láss csodát: nem süllyedt el, és nem fulladt meg! De a partra kijutni mégse tudott, így aztán végül a lábai elkorcsosultak a vízben és összenőttek, halfarokká, a kezei is megrövidültek és uszonyokká lettek, majd pedig az egész teste megváltozott. Tökéletesen alkalmazkodott a vízi élethez: így lett belőle delfin. Ezért van, hogy a delfinek olyan okosak, és hogy megértik az emberi beszédet!
Azonban az édesanyák nagyon sírtak. Siratták elveszett gyerekeiket. Sírtak nappal, sírtak éjjel, végül annyi könnyet hullattak, hogy abból patak lett, azután folyó, ami végül a tengerbe ömlött. Akkoriban még nem volt ilyen hatalmas az óceán, de amikor a könnyekből lett folyó beleömlött, akkor egyre csak duzzadt a vize, a sós könnyektől egyre hatalmasabb lett a víztömeg, s végül akkora lett, hogy nagyon sok szárazföldet ellepett. Abban az időben még csak egyetlen nagy földdarab volt, de amikor az édesanyák könnyétől megduzzadt a tengerek vize, a sok víz éppen annyi szárazföldet lepett el, hogy mostmár úgy nézett ki, mintha öt nagy darabra szakadt volna... Ez így van most is, nézzétek csak meg a világtérképeken! Nem száradt fel a sok könny, még mindig ott van a tengerek vizében, és ettől olyan sós!
Ámde térjünk csak vissza az édesanyákhoz! Az édesanyák siratták a gyerekeiket, de aztán lassan-lassan, sokára, apadni kezdett a szemükből a könny. Mit volt mit tenni, azért az élet ment tovább: a tüzeket ápolni kellett, főzniük kellett a férjeiknek akik vadászni jártak. Az édesanyák kijártak a közeli mezőre, erdőkbe, hogy tűzifát, bogyókat, gombákat gyűjtsenek. Amikor egyikük lehajolt egy száraz ágért, nem vette észre, hogy annak hatalmas tövisei vannak. Meg is szúrta az ujját rendesen, fájt is nagyon. Nyomkodta, hogy néhány vércsepp kibuggyanjon, mert a vér kimossa a sebből a belekerült piszkot, és akkor nem fog elmérgülni, elgennyesedni. Ezt még az édesanyjától tanulta.
Nos hát, ahogy nyomkodta az ujját, csak nem akart az vérezni! De végül mégis sikerült kisajtolni belőle néhány vércseppet, amelyek a földre hullottak. Éppen hét csepp volt! Szomorkodott is az édesanya, hogy milyen jó volna, ha neki hét kisgyereke lehetne! De csak egy volt, és azt is elragadták a nagy vadállatok...
Aztán összeszedte, amiket gyűjtött, és hazaballagott a szalmakunyhóhoz, hogy elkészítse az ételt.
Amikor elment, a hét vércsepp beleivódott a földbe. A földből azon nyomban kinőtt hét picike almafácska. Mindegyik almafán nőtt egy-egy piros alma. Azok egy-kettőre megértek és lepottyantak a földre. Gurultak-gurultak, aztán egyszer csak kettéhasadtak, és mind a hétből kipattant egy-egy picike emberke. De olyan picik voltak, mint egy kisegér. Tanakodtak, hogy mit tegyenek, mert nagyon nem tetszett nekik, hogy ilyen törpike méretűek. Nagyok szerettek volna lenni. Elindultak, hogy találjanak valamit, amitől megnőhetnének. Megkóstoltak minden gombát, ami csak az útjukba került, megnyaltak minden fakérget, elrágcsáltak minden fűszálat és megszagoltak minden virágot, de bizony nem nőttek egy icikepicikét se. Estére nagyon elfáradtak, és lepihentek egy bokor tövében. A bokor virágai bódító illatot leheltek rájuk, amitől azon nyomban elaludtak.
Reggel, amikor felébredtek, észrevették, hogy a lábuk kilóg a bokor egyik oldalán, a fejük meg a másik oldalon: alig fértek el a bokor alatt heten. Kimásztak, és akkor megállapították, hogy bizony megnőttek. De hogy mitől, azt nem tudták. Hogy melyik volt az a dolog, ami megnövesztette őket: valamelyik gomba, vagy virág, vagy más egyéb?
No, mimdegy, mostmár mehetnek is tovább. De ők azt nem tudták, hogy a szívük csupa jóság. Mert az asszony nagyon jószívű volt, akinek a véréből lettek. Így hát nem szorult beléjük egy fikarcnyi, egy csöppnyi rosszaság, vagy gonoszság sem.
Mentek, mendegéltek, amikor az emberek falujába értek. Ott segítettek az embereknek, mindenben, amiben csak tudtak. Az emberek pedig nagyon megszerették őket, be is fogadták, és ezután családtagként kezelték őket.
Teltek-múltak az évek, évtizedek, évszázadok, de a hét vércseppből született idegen nem öregedett meg sohasem.
Csakhogy az emberek egyre többen lettek, egyre több segítségre szorultak. A hét embert nagyon szerették, el is nevezték őket tündéreknek, mert annyira tisztelték őket, hiszen csak jót cselekedtek mindenkivel.
A tündéreknek nagyon sok dolga akadt mindvégig, pedig azóta már ezer esztendő is eltelt, vagy tízezer, vagy százezer. Mert minél több ember született a Földön, annál több volt a gond, a baj, és a tündérek alig győzték a munkát. Ezért aztán kineveztek segédeket, olyanokat, akik csupa jóságból voltak.
Hogy honnan tudom mindezt? Hát megfigyeltem. Te is megfigyelheted: ha nagyon szomorú vagy, vagy gondod van, akkor valaki rádmosolyog az utcán. Hát az a valaki biztosan tündér. Vagy találkozol egy kóbor kutyuskával, aki melléd szegődik, könyörög a szemével, hogy fogadd be, s aztán nagyon sok örömet okoz neked, sohasem hagy el és mindig megvigasztal, hűséges és igaz jó barátod lesz örökre. Hát ő is egy tündér! És a cicuska, aki hozzád dörgölőzik, és az öledbe gömbölyödik, s várja, hogy megsimogasd és ettől a lelked is kisimuljon: ő is tündér. Mi más is lehetne: selyem a bundája, smaragd a csillogó szeme, gyémántból van minden tűhegyes körmöcskéje. És a kismadár az ágon, aki csakis neked énekel, hogy felvidítson, ő is csakis tündérsegéd lehet. És még annyian vannak, csak észre kell venni! Az édesanyák, akik megsimogatják a gyerekek fejét, azok is tündérsegédek. Az édesapák, akik játszanak a gyerekeikkel: azok is tündérsegédek, mindahány!
S hogy kik az igazi tündérek? Könnyű őket felismerni, bizony! Csak jól kell figyelni: ott vannak mindenütt, ahol nagy szükség van rájuk.
Ott vannak a menhelyeken, és kedvesek a hajléktalan emberekkel. És ott vannak az állatmenhelyeken, ahol megsimogatnak és enni adnak, otthont adnak minden számkivetett szerencsétlen jószágnak, akit a gonosz emberek elhajítottak. És ott vannak a kórházakban és gyógyítanak, ápolnak, vígasztalnak, ott vannak az idősotthonokban, ahol az idős embereknek sok segítség kell, mert már annyira megfáradtak, hogy nem tudják magukat ellátni.
És ott vannak mindenütt, csak nézz jól körül! Biztosan megtalálod őket! De el ne árult ám, hogy felfedezted! Mert szégyenlősek, és titokban tartják tündérségüket. Nem kérkednek sohasem a jóságukkal, csak segítenek, szeretetükkel pedig igyekeznek megváltoztatni minden rossz dolgot, ami csak van a világunkban!
És ez mindig így lesz, amíg világ a világ!
VÉGE