Pampic szakács

Bobby Leng:


Pampic szakács
mese



Egyszer volt, hol nem volt, volt egy királyság. A királyi palotában pedig élt egy szakács, úgy nevezték: Pampic. Azért nevezték így, mert valójában nem tudott jó ételeket főzni, hanem csak pampicolt: kevergetett, kavargatott, de abból jó sose sült ki.
Egyszer aztán megunta ezt a király, és Pampic szakács nyakába akasztotta a vándortarisznyát és így szólt:
- No, most pedig elbocsátlak, járj be minden királyságot, és tanulj meg tisztességesen sütni-főzni. Mert ha nem, vissza se gyere.

Ment-mendegélt Pampic szakács, be is járta az összes királyságot, de bizony minden király főszakácsa épp olyan pampicolós volt, mint ő. Úgyhogy semmit se sikerült megtanulnia. Azok se tudtak többet.
Amikor az utolsó királyságtól is elbúcsúzott, nagyon elszontyolodott. Mostmár mi lesz ővele? Az ő királya bizony nem elégszik meg az olyan étkekkel, amilyet ő tud készíteni. Mert ő csak mártásokat és pépeket, kásákat és ilyesmiket tud főzni meg sütni. Haj - sóhajtotta - ha megtanulhatnék legalább egy tucatféle rendes ételt főzni, akkor visszamehetnék a palotába. De ha így megyek vissza, hogy semmit se tanultam, bizony végleg útilaput kötnek a talpam alá és fel is út, le is út, mehetek, amerre a szemem lát: világgá!

Amint így kesergett magában, észre se vette, hogy eltévedt. Körbenézett, és egy teljesen ismeretlen tájon találta magát. Ballagott tovább, de már esteledett, kezdett félni. De gondolta: csak nem ő lesz a vacsorája valakinek vagy valaminek?
Felmászott egy magas fára, és elszunnyadt. Egyszer csak hallja ám, hogy valakik beszélgetnek, meg még füstszagot is érzett. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy nem messze innét van egy kis tó. A tó partján két ember tüzet rakott, és a tűz mellé kétoldalt beszúrtak egy-egy botot, aminek kicsit bevágták a két végét. Erre meg keresztbe fektettek egy harmadik botot. Erre akasztottak egy edényt, aminek hosszú füle volt. Ebben az edényben főtt valami, de annak aztán olyan jó illata volt, hogy megcsiklandozta Pampic szakács orrát ott fenn a fán.
Le is mászott egykettőre a szakács, és odasompolygott a tűz mellett ülő emberekhez. Kérte: hadd kóstolná meg az ételt, amit főznek.
Azok meg is engedték. Pampic kezébe adtak egy fából faragott kanalat, az meg belemerítette az ételbe, és kivett egy kanálkányit. Meg is kóstolta, de előbb megfújkodta kissé, mert mint tudjuk, van a szánkban hideg is, meg meleg is, attól függően, hogy hűteni, vagy melegíteni: lehelni kell-e valamit.
No, Pampicnak nagyon ízlett az étel. Bár ilyet még soha életében nem evett, és kicsit marta a száját. Kérdezte, hogy miféle étel ez, és miből készült, no de ami a legfontosabb: hogy hogyan. Mert ő szeretné megtanulni az elkészítését, és ha megtanítják neki, bizony nem lesz hálátlan.
Az emberek elmondták neki, hogy ez nem más, mint sózott szárított hús és egy kis víz. De hogy hogyan kell elkészíteni, azt nem voltak hajlandóak elmondani semmi kincsért sem.
Pampic akkor megkérdezte, hogy tudnak-e másféle jó ételeket is főzni. Ők meg elmondták, hogy persze hogy tudnak, mert amióta az eszüket tudják, mindig a szabad ég alatt éltek, és itt meg kell becsülni mindent, amit az erdő, a mező ad, és ha tudnak valamit venni a népektől, akkor azt nagyon be kell osztani, hogy sokáig elég legyen.
Akkor Pampic szakács megkérte őket, hogy kísérjék el őt a hazájába, a királyi várba. Ott meg az lenne a dolguk, hogy főzzenek ilyen finomságokat a királynak, és ő meg lesz a kukta. A király jó pénzt ad, nem kell félni.
Az emberek összenéztek, és belecsaptak a szakács kezébe. El is indultak, és nagysokára oda is érkeztek a királyi vár alá. Nem nagyon akarták őket beengedni, de amikor a szakács felüzent a királynak, hogy mostmár lesz jó étel, akkor azonnal felengedték őket.
A király előtt aztán mindent elmondott, hogy hogy-smint volt, és a király azonnal a konyhába rendelte őket. Ugyanis, amióta Pampic elment, a kukták főztek, de azok meg még annyit se tudtak, mint Pampic. Szóval ki volt a király és a családja meg a kastélybeliek rendesen kodulva, le is fogytak alaposan. Itt hát az ideje, hogy valami rendes étel legyen végre az asztalon!

Pampic meg a két ember a királyi konyhába mentek és ott a két idegen ember azonnal utasításokat adott a sok kuktának. Szaladtak is azok szerteszét, beszerezni, amit a két ember mondott.
Amikor minden megvolt, hozzáláttak a kotyvalásnak, és hatalmas üstben nagyon finom ételt főztek. Az étel illata szállt-szállt ki a palota ablakán, mindenki megérezte. Összegyűltek, hogy csudájára járjanak.
A király elrendelte, hogy minden mozdítható asztalt és széket vigyenek a palota udvarára. Ott szépen rakják úgy, hogy egyvégtibe egy nagy hosszú asztal legyen, és ott fog ma mindenki enni.
Ennek aztán mindenki nagyon örült, felpezsdült az élet azonnal a palotában, és mindenki szaladt, ki erre, ki arra, cipekedtek, hozták-vitték a súlyos asztalokat, faragott székeket, de nem volt elég, így még az istállóból a hosszú padokat is kicipelték, leseperték és rissz-rossz pokrócokkal letakarva odabiggyesztették az asztalok mellé. Na, így már elég volt mindenkinek.
Akkor a két idegen fickó tálakba szedte a jóillatú, gyöngyöző, forró ételt, és az asztalra tették a tálakat, hogy mindenkinek jusson elég étel. A szolgák, cselédek, meg még maga Pampic szakács is hoztak tányérokat, kanalakat, meg a tálakba tettek merőkanalakat. Akkor mindenki leült.
Az asztalfőre a király maga biggyeszkedett oda, szokása szerint, - melléje a király anyuska, még melléje meg a két királyi csemete. A király atyuska maga szedett a családja tányérjára, mindenkinek egy kicsit. Akkor aztán kanalukat mélyesztették az ételbe, és enni kezdtek. Pedig még egy icipicit forró is volt, fújkodni is kellett, de mit bánták ők, csak már ehessenek normálisan!
Amikor a királyi család elégedetten hümmögve nyelte az ételt, akkor hozzákezdtek a többiek is: a lovagok és nejeik, a komornák és katonák és lovászok és cselédek és mindenki, aki csak ott volt a palotában.
A két idegen ember és Pampic is elégedetten nézték, hogy mint fogy el a sok étel.

Amikor mindenki jóllakott, és mindenki nyugovóra tért, a szolgák visszahordták az asztalokat, székeket, lócákat a helyükre. A tányérok a konyhába kerültek, nagy dézsákba, azt majd holnap el kell mosogatni, de ma már nem, mert mindenki úgy jóllakott, mint a duda, és ettől el is álmosodtak tisztességesen. Úgyhogy mindenki alig várta már, hogy ágynak dőlhessen végre.

A két fickó és Pampic szakács visszamentek a konyhába. A hatalmas üst alján alig maradt valami, azt elosztották egymás között, jóízűen megették, még a kanalukat is lenyalták, még a tányért is kitörölték finom kenyérbélivel.

Akkor aztán ők is elmentek aludni: Pampic szobájában lettek elszállásolva, oda vittek be még két ágyat a raktárból.

Reggel pedig a királynak első dolga volt, hogy magához kérette Pampicot meg a két ismeretlen fickót.
A kincstárosával hozatott egy-egy kis zsák aranyat, azt a két embernek adta. Pampic pedig örökös szakácsságot nyert a palotában, amíg él, itt élhet, nem kell félnie többé, hogy kiakolbólítja innét a király valaha is.
Csakhogy a király megkérdezte: mi volt az az étel, amit ettek este.
A két ember elmondta, hogy szárított hús meg víz. No és hogy kell elkészíteni a szárított húst, és mennyi ideig kell szárítani, miegymás - kérdezgette tovább a király. De a két ember neki se volt hajlandó elmondani, éppúgy, mint Pampic szakácsnak.
Akkor a király megdühödött, visszavette a zsák aranyakat az emberektől, és azonnal tömlöcbe csukatta őket. No, majd ott jobb belátásra térnek - mondta. Ámde melléjük záratta Pampicot is, mert úgy érezte: becsapta a gonosz szakács.

Ezentúl ismét csak magvakat és mártásokat ettek a palotában.
A tömlöcben aztán addig-adig tüspéreltek-tanakodtak Pampic meg a két idegen fickó, hogy végül kikiáltottak az őrnek:
- Üzenjük a királynak, hogy mostmár elmondjuk a receptet!

A király elé vezették a három jófirmát. Akkor a két idegen ember elmondta, hogy hogyan kell a húst szárítani. Elmondták, hogy négy hétig kell sóban állni hagyni, de a só annyi legyen, hogy teljesen ellepje. Abba kell berétegezni. Olykor forgatni is kell benne. Amikor onnan kikerül, akkor ki kell akasztani a napra. De ők tudnak más módot is, mégpedig olyat, hogy ne legyen muszáj megfőzni a húst, ne száradjon ki annyira, mint a tapló, hanem ehető marad. Ha ezt akarják, akkor felakasztják füstre, ott egy hét alatt felfüstölődik, utána mehet a kamrába felakasztva, onnan meg akármikor le lehet akasztani, amikor kell. Mivelhogy ők mindig a határt járják, mert bogyókat és növényeket gyűjtenek, meg elszegődnek különféle munkákra a parasztokhoz és ebből élnek, hát ilyenkor magukkal tudnak vinni ilyen füstölt sós húsokat, ehhez csak kis kenyérke kell meg egy kis borocska vagy friss forrásvíz, ezen el lehet lenni.

A király rávette őket, hogy mindenféle főzőtudományukat osszák meg Pampic szakáccsal, és amikor minden tudásukat átadták és Pampic lejegyezte, de még meg is tanulta valamennyi receptet, akkor a király busásan megjutalmazta őket. De még azt is mondta, hogy ha akarnak, itt is maradhatnak a palotában, a dolgos kéz mindenütt elkél.
A két ember azonban fogta az arannyal teli zsákokat, megbiccentették a kalapjukat és már ott se voltak. Nem nagyon szívesen maradtak volna, a börtön belseje sehogyse tetszett nekik. Ahol ilyen hamar be lehet oda kerülni, de bizonytalan, hogy mikor kerül ki onnan az ember, az nem nekik való hely.

Nyakukba szedték a lábukat, és már ott se voltak. Köd előttük, köd utánuk, sőt: illa berek, nádak-erek. Úgy eltűntek, mint szürke szamár a ködben.

Pampic pedig minden napra másféle ételt készített. Annyi receptje volt, hogy hetekig eltartott, mire újra valamelyik ételre ismételten sor került. De megtanulta az eszét használni, és variálta is az ételeket. De azért nem lett hűtlen és hálátlan a régi tudományához sem: készített mártásokat és mindenféle pampic eledelt is, de más étkekkel együtt szolgálta fel, kiegészítőként, és ez így igazán finom volt. Meg is dícsérte a király. Sőt: folyton-folyvást dícsérte.
Az udvar népe is, meg a királyi család is szépen kigömbölyödött egy kis idő múlva. Jókat ettek, a kedvük így mindig vidám volt, és sokat nevetgéltek. És Pampic is nagyon boldog volt.



VÉGE