Papundeklibohóc és Öltöztetőbaba
Bobby Leng:
Papundeklibohóc és Öltöztetőbaba
mese
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Nem volt sohasem játékbabája, semmilyen se. Mert a szülei nagyon szegények voltak.
Hanem egyszer kapott egy új kis cipellőt. Merthogy a régi már teljesen szétmállott a lábán, kikandikált a lábujja, mert elhasadt a cipő orra. Meg a talpa is elkezdett leválni. Tehette, mert hiszen már használtan kapta, a szomszéd gazdagabb család gyerekének a kinőtt cipőcskéje volt.
No szóval, a szegény szülők nagykeservesen összekuporgattak annyi petákot, amiből tudtak venni a kislánykájuknak egy kis cipőcskét. Szép fekete lakkcipőcske volt, csak úgy ragyogott. Nagyon megörült a kislány a szépséges csillogó, fényes cipőcskéknek, meg is fogadta, hogy nagyon fog rájuk vigyázni. Úgy is tett: soha nem lépett sárba vele, és amikor hazatért, mindig kitisztította. Nedves rongyocskával törülgette, utána pedig száraz rongyocskával fényesítgette.
A kis fekete lakkcipőcskék egy papundekliből készült dobozban voltak. Hogy mi az a papundekli? Hát kemény kartonpapír. Vastag, merev. Nem olyan, mint a mostani cipős dobozok, hanem vastagabb, és nem volt színes, hanem csak amolyan szürkésfehér.
A kislány apukája ügyeskezű bácsi volt, ezért a kartondoboz tetejére rajzolt valamit. A kislány érdeklődve nézte, de sehogyse tudta kigondolni: mi lesz az.
Amikor az apuka kész lett a rajzolással, fogta az ollót, és vagdosni kezdte a doboztetőt a vonalak mentén. Majd amikor mindenféle alakzatok potyogtak ki, utána némelyik darabon lyukat ütött az olló hegyével úgy, hogy beleszúrt és kicsit megforgatta az olló hegyét.
Majd cérnát vett elő, és a lyukakba fűzte. A kislány még mindig nem tudta kitalálni, miféle dolog lesz ez. De az apukája csak mosolygott, nem árulta el.
Amikor aztán kész lett, megmutatta. Egy bohóc volt! A kezei és a lábai külön voltak cérnával hozzáerősítve a testéhez, így külön-külön lehetett mozgatni őket.
Nagyon tetszett a kislánynak a bohóc. Nagy örömmel köszönte meg, és játszogatni kezdett vele. Kérdezte apukáját, hogy milyen nevet adjon neki. Apukája pedig azt felelte, hogy legyen a neve Papundeklibohóc.
A doboz alsó részét anyuka kaparintotta meg. Ő is rajzolni kezdett, és amikor készen volt, ő is körbevágta a rajzot a vonalak mentén. Aztán odaadta a kislánynak. Egy szép lány volt, egy kivágott papírbaba. De ezzel még nem lehet mit kezdeni, így hát az anyuka különféle papírokat vett elő, és a babát ráfektette, körberajzolta. A vállától egészen a lábáig. De úgy, hogy a baba körvonalaitól kissé eltért, és fura módon a vállaknál, karoknál és a deréknál is kis fülecskéket is rajzolt. Majd amikor ezzel is készen lett, ezt is körbevágta ollóval. utána kiszínezte. Amikor kész lett, a kis füleket behajlította, és az így elkészült papírruhácskát - mert ez lett belőle - ráillesztette a papírbabára. A kis fülek odarögzítették a babára a ruhácskát. Többféle ruhácska is készült így: rakott mintájú, meg kockás szoknya, meg piros, meg bő, meg szűk, meg hosszú ujjú, meg rövid, meg magas nyakú, meg galléros, - és mind-mind másmilyen forma, másmilyen szín! Csak a kis fülecskék voltak mindig ugyanolyanok.
A kislánynak nagyon tetszett a papírbaba. Kérdezte anyukáját, hogy hogy hívják, ő pedig azt felelte, hogy Öltöztetőbaba. Mert öltöztetgetni lehet. Nagyszerű játék!
A kislány nagyon sokat játszott ezek után a Papundeklibohóccal, meg az Öltöztetőbabával. Már nem is bánta, hogy nincsen igazi, bolti babája. Igaz, hogy ezek a papírból készült holmik egy idő után meggyűrődtek a sok használattól, de a kislány ezt nem bánta. A mosolygós Papundeklibohóc, és a szép arcú lánykababa nagyon boldoggá tette őt.
Az ágyacskája mellett pedig ott szomorkodott egy csutkababa. Ezt még nyáron kapta, amikor a nagynénikéje földjén elkezdte a bajuszát hányni a kukorica. Akkor a nagynéni letört egy olyan csövet, amiből gyönyörű zöldessárga bajusz nőtt ki hosszan, és elhozta a kislánynak. Ez a bajusz képezte a baba hosszú szőke haját képzeletben, ezt bele lehetett képzelni. Csak az volt a baj, hogy ez a szépséges, csillogó bajusz egy idő után elsorvadt, megfakult és elszíneződött. Ezért később már a kislány letette az ágya mellé, és csak nézegette, de már nem nagyon játszott vele. A megszáradt bajusz-szálak letöredeztek, szegény csutkababa igencsak megcsúnyult. De a kislány továbbra is szerette, csak nem nagyon nyúlt hozzá, mert a csövet burkoló háncs csuhéj is megszáradt és megráncosodott, megtöredezett, csörgött. Nem akarta a kislány, hogy tönkremenjen. Így próbálta megőrizni, és esténként, lefekvéskor nézegette, és emlékezett, milyen jó volt vele játszani, amikor még szép volt, és ő azt képzelte, hogy királylány az ő csodálatos csutkababája.
Kicsit sajnálta a csutkababát, hogy ilyen hűtlen lett hozzá. Ezért odatette melléje a Papundeklibohócot és az Öltöztetőbabát is, hogy ne legyen olyan egyedül, ne legyen sohase szomorú.
VÉGE
Papundeklibohóc és Öltöztetőbaba
mese
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Nem volt sohasem játékbabája, semmilyen se. Mert a szülei nagyon szegények voltak.
Hanem egyszer kapott egy új kis cipellőt. Merthogy a régi már teljesen szétmállott a lábán, kikandikált a lábujja, mert elhasadt a cipő orra. Meg a talpa is elkezdett leválni. Tehette, mert hiszen már használtan kapta, a szomszéd gazdagabb család gyerekének a kinőtt cipőcskéje volt.
No szóval, a szegény szülők nagykeservesen összekuporgattak annyi petákot, amiből tudtak venni a kislánykájuknak egy kis cipőcskét. Szép fekete lakkcipőcske volt, csak úgy ragyogott. Nagyon megörült a kislány a szépséges csillogó, fényes cipőcskéknek, meg is fogadta, hogy nagyon fog rájuk vigyázni. Úgy is tett: soha nem lépett sárba vele, és amikor hazatért, mindig kitisztította. Nedves rongyocskával törülgette, utána pedig száraz rongyocskával fényesítgette.
A kis fekete lakkcipőcskék egy papundekliből készült dobozban voltak. Hogy mi az a papundekli? Hát kemény kartonpapír. Vastag, merev. Nem olyan, mint a mostani cipős dobozok, hanem vastagabb, és nem volt színes, hanem csak amolyan szürkésfehér.
A kislány apukája ügyeskezű bácsi volt, ezért a kartondoboz tetejére rajzolt valamit. A kislány érdeklődve nézte, de sehogyse tudta kigondolni: mi lesz az.
Amikor az apuka kész lett a rajzolással, fogta az ollót, és vagdosni kezdte a doboztetőt a vonalak mentén. Majd amikor mindenféle alakzatok potyogtak ki, utána némelyik darabon lyukat ütött az olló hegyével úgy, hogy beleszúrt és kicsit megforgatta az olló hegyét.
Majd cérnát vett elő, és a lyukakba fűzte. A kislány még mindig nem tudta kitalálni, miféle dolog lesz ez. De az apukája csak mosolygott, nem árulta el.
Amikor aztán kész lett, megmutatta. Egy bohóc volt! A kezei és a lábai külön voltak cérnával hozzáerősítve a testéhez, így külön-külön lehetett mozgatni őket.
Nagyon tetszett a kislánynak a bohóc. Nagy örömmel köszönte meg, és játszogatni kezdett vele. Kérdezte apukáját, hogy milyen nevet adjon neki. Apukája pedig azt felelte, hogy legyen a neve Papundeklibohóc.
A doboz alsó részét anyuka kaparintotta meg. Ő is rajzolni kezdett, és amikor készen volt, ő is körbevágta a rajzot a vonalak mentén. Aztán odaadta a kislánynak. Egy szép lány volt, egy kivágott papírbaba. De ezzel még nem lehet mit kezdeni, így hát az anyuka különféle papírokat vett elő, és a babát ráfektette, körberajzolta. A vállától egészen a lábáig. De úgy, hogy a baba körvonalaitól kissé eltért, és fura módon a vállaknál, karoknál és a deréknál is kis fülecskéket is rajzolt. Majd amikor ezzel is készen lett, ezt is körbevágta ollóval. utána kiszínezte. Amikor kész lett, a kis füleket behajlította, és az így elkészült papírruhácskát - mert ez lett belőle - ráillesztette a papírbabára. A kis fülek odarögzítették a babára a ruhácskát. Többféle ruhácska is készült így: rakott mintájú, meg kockás szoknya, meg piros, meg bő, meg szűk, meg hosszú ujjú, meg rövid, meg magas nyakú, meg galléros, - és mind-mind másmilyen forma, másmilyen szín! Csak a kis fülecskék voltak mindig ugyanolyanok.
A kislánynak nagyon tetszett a papírbaba. Kérdezte anyukáját, hogy hogy hívják, ő pedig azt felelte, hogy Öltöztetőbaba. Mert öltöztetgetni lehet. Nagyszerű játék!
A kislány nagyon sokat játszott ezek után a Papundeklibohóccal, meg az Öltöztetőbabával. Már nem is bánta, hogy nincsen igazi, bolti babája. Igaz, hogy ezek a papírból készült holmik egy idő után meggyűrődtek a sok használattól, de a kislány ezt nem bánta. A mosolygós Papundeklibohóc, és a szép arcú lánykababa nagyon boldoggá tette őt.
Az ágyacskája mellett pedig ott szomorkodott egy csutkababa. Ezt még nyáron kapta, amikor a nagynénikéje földjén elkezdte a bajuszát hányni a kukorica. Akkor a nagynéni letört egy olyan csövet, amiből gyönyörű zöldessárga bajusz nőtt ki hosszan, és elhozta a kislánynak. Ez a bajusz képezte a baba hosszú szőke haját képzeletben, ezt bele lehetett képzelni. Csak az volt a baj, hogy ez a szépséges, csillogó bajusz egy idő után elsorvadt, megfakult és elszíneződött. Ezért később már a kislány letette az ágya mellé, és csak nézegette, de már nem nagyon játszott vele. A megszáradt bajusz-szálak letöredeztek, szegény csutkababa igencsak megcsúnyult. De a kislány továbbra is szerette, csak nem nagyon nyúlt hozzá, mert a csövet burkoló háncs csuhéj is megszáradt és megráncosodott, megtöredezett, csörgött. Nem akarta a kislány, hogy tönkremenjen. Így próbálta megőrizni, és esténként, lefekvéskor nézegette, és emlékezett, milyen jó volt vele játszani, amikor még szép volt, és ő azt képzelte, hogy királylány az ő csodálatos csutkababája.
Kicsit sajnálta a csutkababát, hogy ilyen hűtlen lett hozzá. Ezért odatette melléje a Papundeklibohócot és az Öltöztetőbabát is, hogy ne legyen olyan egyedül, ne legyen sohase szomorú.
VÉGE