Sehrezád és Gülnazád

Bobby Leng:
Sehrezád és Gülnazád
-mese-


Sehrezád épp tizenhat éves volt, a húga, Gülnazád pedig tizennégy. Az utcán koldultak ennivalóért, mert bár Sehrezád szeretett volna dolgozni, de vékonyka és apró termetű leányka volt, így nem kapott munkát sehol. Nem akartak rábízni semmit, mert olyan törékenynek látszott, mindenki azt hitte, hogy összetörnek a csontjai, ha felemel egy vödör vizet, vagy seperni kezd, vagy segédkezik a piacon. Épp olyan apró volt, mint a húgocskája. Sokan hitték, hogy ikertestvérek. Mindkét leánynak sűrű fekete derékig érő hajzuhataga volt, sűrű szemöldökük összeért az orruk felett, de nagy, csillogó, éjfekete szemük kíváncsian, mégis szomorúan szemlélte a körülöttük lévő, zord és lelketlen világot.
Mindig a piac körül ődöngtek: hitték, hogy csak lehullik egy-egy gyümölcs, és akkor nem kell aznap éhgyomorral nyugovóra térniük.
Egyszer a piacon átvonult a szultán testőrsége, élükön a nagyvezírrel. Ott feszített gyönyörű csillogó szőrű paripáján, cirádás hímzett kaftánja alól aranyszínű, pörge orrú csizmája ki-kivillant. Hátán csodás handzsárja, mögötte a nyalka katonák. Őt nem érheti semmi inzultus, tudta ezt jól. Ki is merne vele ujjat húzni a sivatagi város szegényei, városlakói közül?
A nagyvezír szeme megakadt a két kolduló lánykán. Ők a falhoz lapulva várták, hogy elvonuljon a kis csapat lovas.
A nagyvezír intett katonáinak, ezek közül a két leghátsó lehajolt nyergéből és felkapták a lányokat, nyergükbe ültették maguk elé. Akkor a nagyvezír sietősebb tempót parancsolt, így hamarosan eltűnt a menet a palota kapujában.
A piacon senki se vette észre, mi történt. Hiszen annyi utcagyerek van errefelé, eggyel több vagy kevesebb - ebben az esetben kettővel - még örültek is volna a kofák, ha látják. Mert néha bizony el-elcsentek a lányok egy-egy piláfot, vagy egy-egy gyümölcsöt. És hát itt mindenki szegény, még azt a néhány dolgot is megérzi a kassza.

Amikor a palotába ért a menet, a nagyvezír intett, és a két lányt a hárem bejáratához vitték. Ott szólították az eunuchot, és átadták, egyetlen szó nélkül a két gyereket. A kövér török semmit se szólt, csak meghajolt, és betuszkolta a megszeppent lányokat a hárem ajtaján.

Ott rögtön körülvették őket a háremhölgyek. Sajnálkoztak, hogy ni csak, milyen fiatalkákat hoztak megint közéjük. De nincs mit tenni, bármennyire is sajnálták őket, csak tették a dolgukat: megfürdették és kicsinosították őket, szép ruhákat kaptak és megfésülték dús hajukat. Igazán szépek lettek! Az eunuch is elismerően bólogatott, és kihátrált az ajtón, hogy jelentse: kész vannak a mustrára a legújabb szerzemények.

A szultánnak igen rossz kedve volt. Már régen álmatlanság gyötörte. Az államügyek, az egyéb ügyes-bajos dolgok, és a környező országok ellenségeskedése nagyon sok fejfájást okozott neki. Hiába sétált ki minden nap a csodás, illatozó rózsakertbe, hiába látogatta szorgalmasan háremhölgyeit, és azok hiába bűvölték őt táncukkal, zene- és énektudásukkal, nem tudta gondolatait lekötni semmi más, csak a sok baj, a sok gond.

Az eunuch ebben a borús hangulatban lelte. De neki már fel sem tűnt ura rosszkedve, hiszen hosszú ideje már, hogy senki nem látta a szultánt mosolyogni, vagy nevetni.
Jelentette urának, mi történt. A szultán kelletlenül, de intett: hozhatja őket.

Kisvártatva, szégyellősen, arcuk előtt tüllfátyollal belépett a két lányka. A szultán elcsodálkozott: hiszen ezek még gyerekek! Ki volt az az elvetemült, aki a palotába hozta ezeket a gyereklányokat? Mit kezdjen velük?
Tapsolt. Azonnal megjelent a nagyvezír. Kérdőn nézett rá a szultán. A nagyvezír elmondta urának, nagy hajbókolások közepette, és szóvirágok sokaságával tarkítva, hogy a lányokat koldulni látta a piacon. Koldulni csak árvák szoktak, így megszánta őket, és azért hozta a palotába. Gondolta, itt jobb helyük lesz, és remélte, örömet okoz ezzel urának.

A szultán megenyhült e szavak hallatán. A vezír elment, a lányokat pedig közelebb intette.
- Beszéljetek! - mondta röviden.
A lányok egy szót se mertek szólni, csak lehajtott fejjel álltak félszegen a hatalmas szultán előtt.
- Hogy hívnak benneteket? - kérdezte a szultán, mikor látta, hogy a lánykák félnek tőle.
Sehrezád szólalt meg:
- Az én nevem Sehrezád, a húgom neve pedig Gülnazád, felséges Szultán, akinek Allah világosítsa meg elméjét és fényesítse homlokát! - és mélyen meghajolt.

A szultán elégedett volt. Pedig gondolta, hogy a lány nem járhatott még ilyen helyen, de mégis tanulékony, elleste, hogy a nagyvezír hogyan szövi a szavakat, és most ő is úgy szólt a nagyúrhoz, ahogy azt illendőnek gondolta.

- Menjetek, pihenjetek le. Szólok az eunuchnak, hogy vigyen nektek ennivalót. Aztán, ha végeztetek, Sehrezád - ugye, te vagy az idősebb? - te jöjj vissza, beszédem van veled! - azzal elbocsátotta őket.

Telek-múltak az órák, de Sehrezád csak nem jött, hiába várt a felséges szultán. Egyre türelmetlenebb lett őfelsége, így ő maga akart utánajárni, mi ez a főbenjáró engedetlenség! Lecsapatja a szemtelen gyerek fejét tüstént, ha nem engedelmeskedik! Hát ki meri itt megszegni parancsát?!
Dúlva-fúlva nyitott be a hárem ajtaján. A háremhölgyek egycsomóban ültek, selyempárnáikon a hárem közepén, a szökőkút mellett. Közöttük, az összedobált párnákon mélyen aludt a két gyerek.
Amikor a szultán meglátta, szíve megenyhült, és halkan távozott. Gondolta, nem olyan fontos, amit akar. Majd megtudja holnap. Majd kikérdezi Sehrezádot, ha a nap már magasan jár az égen.

Így is történt. Másnap Sehrezáddal elmeséltette töviről-hegyire, mi történt velük, ki gyermekei, merre van hazájuk, ki vigyázott rájuk, ki gondoskodott róluk. És Sehrezád mesélni kezdett.
Elmondta, hogy édesapjuk kereskedő volt. De egy útja során kifosztották a karavánját, mindent elvettek a zsiványok, őt pedig megölték a kíséretével együtt. Csak sokára talált rájuk egy másik karaván, mely az ő útjukat keresztezte. De akkor már késő volt... Édesanyjuk? Édesanyjuk már régen elhagyta őket. Allah elszólította, amikor a kicsi Gülnazád megszületett. Édesapjuk egyedül nevelte őket, és amikor éppen úton volt, a nagybácsijuk vigyázott rájuk. De most, hogy édesapjuk már nincs velük, a nagybácsi mindenüket elvette: elvette a házukat, a maradék vagyonukat, a tevéiket, mindent, amit édesapjuk gyűjtögetett öreg napjaira. Így hát egy romos viskóban húzták meg magukat a város szélén, ott, ahol a többi nincstelen szegény ember is lakik. De sajnos nem nagyon volt mit enni. De amúgy jól érezték magukat a többi szegény között, hiszen ott mindenki egyforma, és senki se bántja a másikat.

Amikor a lányka elhallgatott, tekintetét felemelte, és a szultánra nézett. Észrevette, hogy a szultán érdeklődve figyeli minden szavát.

Akkor a szultán elbocsátotta a lányt. A lány szavaiból kiderült, hogy bizony, nagy a szegénység a városában. Elhatározta, hogy utánajár, mert hitte is, nem is, amit a lány mondott.

Átöltözött titokban, és kiosont a palotából. Járta az utcákat, bekopogtatott a házakba, és mindent megnézett, hallgatózott, figyelt, kikémlelt mindent.
Este visszatért a palotába nagy titkon. Senki se fedezte fel távozását szerencsére. Nagyvezíre biztosan lebeszélte volna vakmerő vállalkozásáról, mert féltette volna ura életét a rablóktól, gyilkosoktól.

A szultán átöltözött, és halkan benyitott a hárembe. A háremhölgyek félkaréjban ültek, középen pedig ott ült egy vörös bársonypárnán törökülésben Sehrezád, ölében ott nyugodott kishúga feje, és mesélt.
A szultán megállt, és hallgatta a halk szavakat. A mese folyt, folydogált a lány ajkairól, szövevényes történet volt, nem is értette, hiszen felét nem hallotta, de nagyon érdekfeszítőnek találta. Hallgatta hát, és egyre jobban elbűvölte a lány csendes, monoton beszéde, kellemes orgánuma, lágy mozdulatai, ahogyan gesztikuláló mozdulatokkal kísérte a mese cselekményét, és arcának mimikája teljesen rabul ejtette figyelmét.
A háremhölgyeket teljesen lekötötte a mesehallgatás, így senki sem vette észre a szultán érkezését.
Ő még ott ácsorgott egy darabig, majd nagyon halkan, csendesen kiosont, és behúzta maga mögött a rácsos, díszes ajtót.

Hálótermébe vonult. Ledőlt a kerevetre, és a lány járt az eszében. Aludni nem tudott, csak a baldachint nézte a feje fölött, a leomló selymeket, a selyemfonálból készített nehéz, aranyszínű bojtokat, és egyre csak azon kapta magát, hogy a lány hangját hallja, csak az ő arcát látja, amint átszellemülten mesél, és nem is figyel másra, csak a mese történetére.

Addig-addig gondolkodott rajta, amíg el nem nyomta az álom.
Reggel nagyvezíre ébresztette. Már magasan járt a nap. Nem értette, hogy történhetett, hiszen mindig ő az első, aki végigjárja a folyosókat, hiszen aludni nem tud, így folyton fel-alá járkál, hajlott háttal, háta mögött összekulcsolt kézzel, lehajtott fővel.
Hát most mindez nem történt meg. Most mélyen aludt. Végre - gondolta, és kipihenten, frissen pattant ki az ágyból. Amikor a nagyvezír jelentést tett neki, egy röpke, halvány mosolyt vélt felfedezni ura arcán. Azt gondolta, nem lát jól, alig hitt a szemének.

A nap is valahogy gyorsan eltelt. A szultán már alig várta az estét, amikor végre az államügyektől megszabadulva, ismét ellátogathat a hárembe. És amikor belépett, újra ugyanaz a kép fogadta: Sehrezád mesélt, körötte pedig párnáikon ott ültek és feszülten figyelték a mesét a többiek.

Amikor a szultán belépett, megköszörülte a torkát, hogy észrevegyék érkezését. Akkor Sehrezád zavartan abbahagyta a mesélést, a hölgyek pedig szétrebbentek, magukkal vitték párnáikat is, és szobáikba vonultak.
A szultán tapsolt, erre mindenki visszajött. Intett, hogy üljenek köré, és szólt Sehrezádnak, hogy folytassa a mesét.

Sehrezád pedig folytatta, ahol abbahagyta az imént. A hallgatósága teljesen átadta magát a történetnek. Izgalmas történet volt, egy kalmárról, akit megtámadtak a sivatagi zsiványok. Olyan átéléssel, olyan valóságosan tudta elmesélni, mintha ő maga is ott lett volna.

A szultán figyelmét teljesen áthatotta a történet folyása. Nem gondolt másra, csak Sehrezád tűzben égő szemeit figyelte. Nem látott mást, csak a piros ajkakat, nem hallott mást, csak a formás ajkakon kiáramló izgalmas, titokzatos és rejtélyes történetet, a szavakat, melyek cirkalmasan, minden részletet sokáig ízlelgetően, de mégis annyira lebilincselően hatottak a szultán képzeletére.

Amikor a mesének vége lett, a szultán kérte, hogy meséljen még. A lányka szabódott, hogy már fáradt, de a szultán addig-addig unszolta, amíg ráállt. Elkezdett egy másik mesét, de csak egy rövidke részt mesélt belőle, Azt mondta, azért csak ennyit, mert azt akarja, hogy mindenki izgatottan várja majd a folytatást, hogy másnap este ismét mesélhessen nekik.

A szultán akkor megkérdezte, hogy honnan ismer ennyiféle mesét egy ilyen fiatal leányka? Sehrezád azt felelte, hogy édesapjuk, amikor egy-egy útjáról hazatért, akkor nagyon sok dolgot elmesélt. Elmesélte, merre járt, mit hallott, mi történt a nagyvilágban. Ő pedig mindent megjegyzett, és amikor édesapjuk már nem lehetett velük, a kishúgának mindezt elmesélte. Minden este mesélt belőle valamicskét, hogy szegényke el tudjon aludni. Mert bizony nagyon hiányzott az édesanyjuk, az édesapjuk, hiányzott a szeretet az életükből, mióta az apa is elment...

A szultán szánta a leányokat mostoha sorsukért. Sehrezád és Gülnazád élete meghatotta, és emiatt fogékonyabb lett a szegények sorsa iránt is. Hiszen itt, a palotában soha nem találkozhat ilyen helyzetekkel, nem láthat szegény embereket, nem láthatja, hogyan él városa lakossága. Őt pompa és gazdagság veszi körül, míg van, akik éheznek és minden mást is nélkülöznek: nincs rendes ruhájuk, nincs egy szőnyeg, amire lehajthatnák a fejüket, csak a puszta homok, a sivatag homokja az ágyuk.
Elszégyellte magát. Évek, évtizedek óta uralkodik már, és mindig csak messzire látott, de a közelben zajló dolgokat sosem vette észre. Pedig ez éppoly fontos, hogy népe hogyan is él, mint az, hogy más uralkodók hogyan fenik a fogukat aprócska birodalmára.
Rájött, hogy bizony nem nagyon volt ő jó uralkodó! De mostantól minden másként lesz! - fogadkozott.

Eldöntötte, és rendeletet hozott, hogy a szegényeknek milyen és mennyi élelmet és egyéb dolgokat adományoz. Mindegyiknek egyformán. Itt nem lesz ezentúl koldulás! Nem lesz éhezés! Ennek véget kell vetnie! Kincstára, vagyona szinte végtelen, miért gyűjtögetné hiába, ha haszna nincsen?
Mert hiszen csak így lehet elég erős a birodalma, hát hogyan is várhatná, hogy segítsenek ezek az emberek megvédelmezni neki az országot, ha nem törődik velük? Akkor hogyan várhatná, hogy az emberek törődjenek az ő gondjaival, ha ő sem törődik az övékével? Pedig ő erős, biztos birodalmat akar, amelyet nem támadhatnak meg csak úgy, ukk-mukk-fukk, minden jöttment népek! Olyan birodalmat, amely erős, és biztonságos. És amelyben jó élni, amelyben mindenki szeret élni!

Telt, múlt az idő. Napra nap jött, éjre éj. Sehrezád pedig minden este mesélt a háremben. Körülülték a háremhölgyek, ott ült a kishúga is, de ott volt a szultán is. Minden este hallgatta az érdekfeszítő történeteket.

Egy nap magához kérette Sehrezádot.
Elmondta neki, hogy visszaszerezte nagybátyjuktól a vagyonukat, mostmár visszamehetnek a házukba, ha akarnak. Bár ilyen még nem fordult elő sohasem - tette hozzá - hogy háremhölgy szabadon távozhat a háremből, de most kivételt tesz, mert azt akarja, hogy ha szeretnének, férjhez mehessenek, mostmár semmi akadálya nincsen, és koldulniuk sem kell soha többé.
Elmondta a szultán Sehrezádnak azt is, hogy városukban már senki nem koldul. Nincs többé szükség rá. Elmesélte, hogy mit tett, és azt is, hogy azóta mindenki imába foglalja a nevét, és dicsérik és áldják, ha a városon átvonul kíséretével. Mert mostmár gyakran kilovagol, hogy lássa, hogyan él a népe.
És mivel mindezt Sehrezádnak és kishúgának, Gülnazádnak köszönheti, így hálából elengedi őket. Menjenek, Allah legyen velük!
Sehrezád meghajolt, és elvonult a hárembe. Elmondta Gülnazádnak, amit a Szultán neki mondott. Gülnazád tágra nyílt szemekkel hallgatta, de nem mondott semmit. Talán mintha szomorúbb is lett volna keskeny arcocskája!
Sehrezád szívét is valahogyan megszállta a szomorúság. Dundi párnáját az ablakhoz vitte, és leült, s csak bámult kifelé a rózsakertre. Nézte, ahogy a méhecskék döngicsélve szállnak virágról virágra, de lélekben valahol messze-messze járt. Valahol a múltban. Látta édesanyja mosolygó arcát, hallotta bársonyos, szeretetteljes, gyengéd hangját, érezte simogató kezét. Hallotta apjuk dörmögő meséit, látta vidám arcát, a csillogó turbánt, a sok szép ajándékot, amellyel mindig elhalmozta őket, amikor útjairól nagy sokára hazatért.
Gondolatban elmerült a múltban.

Egyszer csak Gülnazád telepedett melléje. Egymásra néztek. Talán szó nélkül is értették, mit gondol a másik. Kézen fogták egymást, és elindultak, ki a háremből
Bebocsátást kértek a szultán elé. Amikor végre, nagy sokára bemehettek, a szultán nem volt egyedül. Mellette ott állt a fekete kaftános, szúrós tekintetű nagyvezír is. A szultán intett, a vezír elment.
A lányok nagy hajbókolással, alázatosan eléje járultak. Amikor a szultán intett, hogy beszélhetnek, azt kérték, hogy hadd maradjanak a palotában.
A szultán kérdően nézett rájuk, nem értette. Hiszen szabadon távozhatnak! Miért nem mennek el, amíg lehet?
Sehrezád azt mondta:
- Amikor idejöttünk a palotába, akkor minden háremhölgy nagyon kedves volt velünk. Úgy viselkedtek, mintha nővéreink lennének. De nem is: inkább, mint ahogyan az édesanyák viselkednek a lányaikkal. Olyan jó volt itt lenni köztük, nem szeretnénk a szeretetükről lemondani. Hiszen itt megtaláltuk a boldogságot, amelyet már annyi év óta annyira hiányoltunk. Nem is tudtuk, mennyire hiányzik! De mostmár nem szeretnénk nélküle élni. Szeretet kell az ember életében, szeretet nélkül nincsen élet. Szeretet nélkül értelmetlen lenne az életünk. Úgy gondoltuk, hogy ha a felséges szultán megengedné, akkor inkább itt maradnánk a palota háremében. Megengedi-e?

A szultán először dühös lett. Hiszen így is olyat tett, amit eddig még egyetlen szultán sem, soha: elengedi a háreméből a lányokat!
Aztán megnyugodott. Persze hogy megengedte, hogy maradjanak! Mi akadálya lenne? Talán örülnie kellene inkább!
Elbocsátotta a lányokat. Ők hálásan, cirkalmas mondatokban köszönték meg jóságát. Méltatták a városban tett jótéteményeit, és ígérték, hogy imáikba foglalják a nevét.

A szultán elgondolkodott. Talán hálásnak kéne lennie Sehrezádnak. Hiszen amióta ő itt van a palotában, azóta tud aludni! Békésen, nyugodtan! Vajon a lány meséi miatt? Ki tudja?
Mindenesetre eldöntötte, hogy minden áldott este meghallgatja Sehrezádnak Gülnazádhoz és a háremhölgyekhez szóló meséit.
Így is történt. Közben teltek a napok, hetek és hónapok, eltelt egy év, majd a második esztendő is. És Sehrezád soha nem fogyott ki a mesékből. Lehet, hogy ő maga találta ki az újabb és újabb meséket? Persze, ha kérték, hogy meséljen még, ő belekezdett egy másikba is, de azt mindig félbehagyta. Azt akarta, hogy a másnapi mesét még jobban várják.
A legújabb meséi egy bizonyos jóságos szultánról szóltak, aki megszánta birodalma szegényeit, és eltörölte a szegénységet. Ez az az ország, ahol soha többé nem lesz szegény, ágrólszakadt, koldus ember. Ahol soha többé nem kell kéregetni, élelmet lopni. És ahol minden gaztett elnyeri méltó büntetését.

A háremhölgyek pedig minden este visszafojtott lélegzettel hallgatták a csodás, titokzatos és rejtelmes meséket, amelyekben csuda dolgok történtek, és a jó mindig elnyerte jutalmát, a gonosz pedig meglakolt.

A szultán szívét egyre jobban rabul ejtették a varázslatos szavak, a különös mesék. Már nem is mindig figyelt a mese szövésére, csak a lányt nézte, hamvas arcát leste, csillogó szemét, törékeny termetét, dús fürtjeit, suttogó ajkait látta.
Hogyan történt, nem is értette: lassan-lassan hatalmába kerítette szívét a szerelem.

Nem akart már mást, csak Sehrezádot. Első asszonynak. Első háremhölgyének. Talán nem is most azonnal. Majd... Lehet, hogy a háremhölgyek között ez majd némi zűrzavart, irigykedést, féltékenykedést okoz. De nem érdekelte. Különben pedig Sehrezád bája, kedvessége, szeretetreméltó lénye lefegyverzi a harcias kedvű amazonokat a háremben. Kialakul majd az új rend, nem is kell vele törődnie, és rendelkeznie, hogyan legyen. Biztosan így lesz. Bízott benne. Bízott Sehrezádban.

Mindeközben a nagyvezír szíve is megrezzent néhanap, ha eszébe jutott Gülnazád. A kicsi lány időközben szépséges hajadonná serdült, és amikor a szultánnak táncoltak a háremhölgyek a nagyteremben, a külhoni vendégek örömére, akkor ő is ott ült szultánja jobbjánál, és figyelte, nézte a szép lányokat, asszonyokat, ahogy légies kecsességgel tündéri táncot lejtenek, amely megmelengeti a férfiemberek szívét. Hát bizony, az ő harcokban edzett, kérges szíve is megbizsergett, ha a hajlékony, karcsú Gülnazád táncában gyönyörködött. Az ő szeme csak ezt az egyet látta, ezt az egyet érezte, ezt az egyet, és csakis ezt.

Gülnazád észrevette a nagyvezír vágyakozó tekintetét, melegség öntötte el, talán el is pirult, de a fátyol alatt nem látszott. Neki is tetszett a szálfa termetű, joviális férfi, apjára emlékeztette, de valahogy mégis más volt az érzés. Gyengédséget érzett iránta, kíváncsiságot, nem is tudta pontosan, mit. De még soha nem érzett hasonlót senki iránt, így arra gondolt, hogy ez csakis szerelem lehet. Sehrezádnak be is vallotta érzéseit, aki óva intette, nehogy csalódnia kelljen, hiszen ők mindketten a szultáné, a szultán háremében élnek, nekik ez rendeltetett, és bár tudták, hogy ők maguk választották, mert elmehettek volna a szultán engedelmével, most Gülnazád mégis elvágyik innen.

A szultán nagy kegyesen odaajándékozta nagyvezírének Gülnazádot. S bár senki nem kérdezte meg Gülnazádot, akarja-e, ő mégis örült, mert titkon csak ezt remélte, csak erre vágyott.
A szultán könnyű szívvel adta oda Sehrezád húgát, hiszen ő mostmár csak Sehrezádot szerette. A többi háremhölggyel egyáltalán nem foglalkozott többé, Sehrezádnak viszont minden mozdulatát, szavát leste. De nem akart elsietni semmit. Arra vágyott, hogy kipuhatolja Sehrezád érzéseit, amit őiránta érez. Remélte, hogy ő is hasonlóképp érez. Érdekes dolog ez! Még soha nem érzett hasonlót! Háremhölgyei közül senki iránt nem érzett szerelmet, szeretetet. Tudta, hogy neki ez jár, és élte az életét, mit sem törődve azzal, hogy talán a hölgyek iránta nem vonzódnak. Megvette őket, elhozatta őket otthonaikból, ez a sorsuk, így kell hát lennie. Mindeddig legalábbis így gondolkodott.
De most itt van ez a furcsa teremtés, ez a titkokkal teli, eszes lány, aki úgy forgatja a szavakat, úgy szövi a meséket, hogy aki hallja, hatalmába kerül.

Egyszer magához hívatta, és egyenesen nekiszegezte a kérdést: vajon Sehrezád mit érez szultánja iránt? Sehrezád lesütötte szemét, meghajolt, és azt válaszolta, hogy mély tiszteletet, szeretetet és megbecsülést érez. Nagyra tartja, mint uralkodót. De a szultán nem nyugodott bele a kitérő válaszba, tovább firtatta, hogy vajon mint férfi tetszik-e neki, tudná-e őt szeretni Sehrezád?
Sehrezád cirkalmas és kétértelmű szónoklatba kezdett. Példabeszédét úgy fogalmazta meg, hogy abból a szultán mit se értett. Ezért még egyszer, de mostmár kissé ingerülten kérdezte:
- Sehrezád! Szeretsz te engem? Szereted szultánodat? Tudnál szeretni?

Sehrezád leborult szultánja elé. Aztán felemelte arcát, a fátyolt félrehúzta, és bátran a szultán szemébe nézve elmosolyodott.
- Megtisztelve érezném magamat, ha szerethetnélek téged, fenséges szultán!
Szavai ismét elfedték szíve titkos, rejtett érzéseit, de a szeme ragyogása, ajkán a mosoly mindent elárultak.
A szultán boldog volt. Tudta, hogy egy ilyen eszes és szép lány szerelme mennyit ér egy olyan férfi életében, mint amilyen ő. Tudta, hogy boldogságát megtalálta. Nem vágyik másra ezentúl, lehet az a világ legszebb asszonya, neki nem kell más, csak ez az egy, csak Sehrezád.

Sehrezád visszavonult a hárembe, de érezte, tudta, hogy az élete ezentúl teljesen megváltozik. Minden más lesz majd. Boldog volt, hogy kishúga, Gülnazád szerelme beteljesedett, hiszen a férfi, aki elvitte tőle, az is szereti Gülnazádot. És ő? Ő szerelmes-e szultánjába? Még saját magának is nehéz volt eleinte bevallania, de imponált neki már a kezdetektől a férfi, mind fizimiskája, mind termete, mind viselkedése, mind cselekedetei - már amennyire ő ezeket megismerhette. De amennyire ismerte, bizony, az ő szíve is áldozatul esett a szerelemnek! És talán boldog, nagyon boldog lehet az élete! Ennél többet mit is remélhet egy lány?

A háremhölgyek a háremben folyton egy érdekes, új dalt dudorásztak. Hogy kitől származik, senki se tudja. De gyakran énekelgetik, halkan, különösen akkor, ha tudják, hogy ő nincs a közelben. De ő akkor is hallja, mert csend van, és a hatalmas palotának márványoszlopai között úgy áramlik át- meg át a háremhölgyek kórusának döngicsélése, hogy azt az egész palota minden szögletében, legtávolabbi zugaiban is hallani lehet. Lassan-lassan megtanulta mindenki, annyiszor hallották. Tudták már az őrök, az eunuchok, a konyhán a segédek, az udvaron a kertápolók, és lovászok, és mindenki, aki csak élt és mozgott közel s távol. Még a szultán is.
Amikor a háremhölgyek énekelgettek, és éneküket kis hangszereikkel kísérték, akkor mindenki velük dúdolta a dalt, amely talán sohasem fog feledésbe merülni.

Halkan, alig hallhatóan, mégis tisztán, fel-felerősödve áramlott a dal a széles folyosókon, át az árkádokon, be a szobákba, ki az erkélyeken át a szabad ég alá, és csak áradt, áradt, halkan, makacsul, és beleivódott mindenkinek a fülébe, lelkébe, szívébe, kitörölhetetlenül, aki csak hallotta, akár csak egyszer is.


Seherezádé, hát itt az éj
Rád vár a szultán, hát menj, mesélj
Hold fénye csillan, te szép leány
Arcodnak hamvas, hűs bársonyán.
Nagy úr a szultán, kegyetlen, vakmerő
De évek múltán rabod lesz ő
Seherezádé még most is él
Meséi lelke ezeregy éj...




VÉGE