Szalonna, kenyér, hagyma
Bobby Leng:
Szalonna, kenyér, hagyma
mese
Egyszer volt, hol nem volt, volt valahol, az óperencián innen, az üveghegyen túl, egy kövér király. Hogy miért volt kövér, azt senki se tudta, de ha tudta, akkor se mondta. mert akkor a fejével játszott.
Egyszer aztán megelégelte a kövérségét a király, mert már akkora volt a pocakja, hogy a cipőjét se tudta bekötni. Így szólt a szakácsához:
- Láttam, hogy a parasztok soványak. Olyan akarok én is lenni. Én is azt akarom enni, amit ők. Mindig ezentúl.
No, ivincs, inalt a szakács a faluba, hogy megnézze, mit is esznek a parasztok. Jött is vissza dúlva-fúlva, s jelentette a királynak mérgesen:
- Uram királyom, a parasztok nem esznek mást, csak szalonnát, kenyeret, meg hozzá hagymát. Én ilyet nem fogok felségednek a tányérjára rakni, mert ez olyan közönséges étel, hogy nem illik az arany evőeszközökhöz, porcelán tányérokhoz.
- No, ha nem vagy hajlandó, akkor majd hozatok én valakit a faluból, egyet se búsulj.
Így is tett a király. Szalasztotta az inasát a faluba, és kerestetett vele egy olyan parasztembert, aki hajlandó ezentúl vele vacsorázni, ebédelni, reggelizni, és mindig olyat tesz elébe, mint amit ő is szokott enni.
Találtak is egy öregembert, aki hajlandó volt ilyesmire.
Ezentúl minden nap éppen olyat evett a király, mint a paraszt. Márpedig a parasztnak nem volt mása, csak szalonnája, hagymája, meg kenyere. A király megfizette tisztességesen, amit az hozott, nem ingyen kellett hoznia.
Egy asztalnál ültek, egyformát ettek. Eleinte furcsa volt ilyet enni. Mármint a királynak. Meg furcsa volt az is, hogy nem kellett teríték az asztalra, csak az abrosz, arra pakolt ki minden nap a parasztember, és azt ették közösen.
Ámde a paraszt nem maradt a palotában, hanem minden evés után visszament a falujába, merthogy neki dolga van - mondta. A király pedig ottmaradt a palotában.
Teltek-múltak a napok, de a király egyre kövérebb lett. A paraszt meg egyre soványabb. Hát hogy van ez? Mérgelődött a király nagyon.
Egyszer megkérdezte a parasztot az ebédnél, illetve az ebéd után, amikor éppen ejtőztek kissé.
- Mondd csak, te paraszt! Hogy van az, hogy ugyanolyat eszem, éppen annyit eszem, mint te, és mégis csak hízom-hízom tőle. Te meg egyre csak fogysz!
- Az úgy van, felséges királyuram, hogy te nem csinálsz semmit. Nem eszel sokat, az igaz, de nem mozogsz, nem dolgozol. Én viszont, akármennyit is ennék, ledolgozom. Mert innen haza kell mennem egy nap háromszor, meg idefele háromszor. Eddig is sokat dolgoztam, mert a földecskémet a magam két kezével művelem meg, hogy betevő falatom legyen. Magam látom el a jószágaimat, magam vágom le a réten a füvet, magam legeltetem a nyájamat, és mindent magam csinálok. Nagyon sok a munka, és fárasztó is, bizony. Te pedig semmit se csinálsz, soha nem teszel egy szalmaszálat se keresztbe. Hát akkor ne csodálkozzál, hogy ugyanannyi szalonnától, fehér bélű, foszlós kenyértől, és vöröshagymától te meghízol, én meg, mivel naponta háromszor loholok hozzád, ugyanannyi étek kevés, azért fogyok.
Mert tudd meg, királyuram: nem az a fontos, hogy mit eszel, hanem az, hogy mennyit. Meg az a fontos, hogy mindehhez mennyit dolgozol. Mert igaz, hogy a szalonna nehéz étel, akár füstölt, akár csak sózott, és a hagyma is nehéznek tűnhet annak, aki nem szokta, meg erős is kissé némelyik. De azért kell melléje hagymát enni, mert az segíti az emésztést, egészséget ad. Megvédi az embert a mindenféle nyavalyáktól, figyelje csak meg királyuram! Ha nehéz, ha nem nehéz a szalonna, a parasztember ezzel tűr, mire megemészti nagynehezen, és megéhezik, szinte el is megy a nap fele. De le is dolgozza ám! És a kapát nem tudná emelgetni meg a kaszát, mondjuk, ha csak tésztát enne, vagy főzeléket. Hús meg nincsen a kamarában, ugyen, hát azt esszük, ami van. És annak ki kell tartani egy évet, ha egy malackát az ember meghizlal. Évente csak egyet lehet. Annak jó részét fel is füstöljük, lesózzuk, így tart ki a nagy melegben is, a következő disznótorig. De mi nagyon sokat dolgozunk, ezért sose árt meg a nehéz étel a gyomrunknak. Ha királyuram nem csinál semmit, akkor biza megárthat a szalonna, a hagyma, a kenyérke. Utána nem győz inni, ugye? Mert megkívánja az a nedűt! Ugye, így van?
A király bólogatott, bólogatott, belátta, hogy igaza van az ebadtának.
Ezért meg is szívlelte, amit a paraszt mondott. Ezentúl már nem kellett senkinek feljönnie a várba a faluból, mostmár akkor is tudja, hogy mit, és mennyit egyen. Mostmár kilovagol, gyakorol harcolni a katonákkal, maga kapálgatja a rózsákat a kertben, maga metszegeti, és sokat sétálgat le a faluba, meg az erdőben a feleségével, kíséretével.
Meg is erősödött közben, a nap is felégette-megbarnította, le is fogyott a hatalmas pocakja. Ehetett mostmár, amit csak akart. De mindig tudta, mennyi az elég. Olyan egészséges lett, hogy még ma is él, ha igaz. Ja, és a cipőjét is maga köti mostmár. Nem aggat már neki a pocakja!
VÉGE
Szalonna, kenyér, hagyma
mese
Egyszer volt, hol nem volt, volt valahol, az óperencián innen, az üveghegyen túl, egy kövér király. Hogy miért volt kövér, azt senki se tudta, de ha tudta, akkor se mondta. mert akkor a fejével játszott.
Egyszer aztán megelégelte a kövérségét a király, mert már akkora volt a pocakja, hogy a cipőjét se tudta bekötni. Így szólt a szakácsához:
- Láttam, hogy a parasztok soványak. Olyan akarok én is lenni. Én is azt akarom enni, amit ők. Mindig ezentúl.
No, ivincs, inalt a szakács a faluba, hogy megnézze, mit is esznek a parasztok. Jött is vissza dúlva-fúlva, s jelentette a királynak mérgesen:
- Uram királyom, a parasztok nem esznek mást, csak szalonnát, kenyeret, meg hozzá hagymát. Én ilyet nem fogok felségednek a tányérjára rakni, mert ez olyan közönséges étel, hogy nem illik az arany evőeszközökhöz, porcelán tányérokhoz.
- No, ha nem vagy hajlandó, akkor majd hozatok én valakit a faluból, egyet se búsulj.
Így is tett a király. Szalasztotta az inasát a faluba, és kerestetett vele egy olyan parasztembert, aki hajlandó ezentúl vele vacsorázni, ebédelni, reggelizni, és mindig olyat tesz elébe, mint amit ő is szokott enni.
Találtak is egy öregembert, aki hajlandó volt ilyesmire.
Ezentúl minden nap éppen olyat evett a király, mint a paraszt. Márpedig a parasztnak nem volt mása, csak szalonnája, hagymája, meg kenyere. A király megfizette tisztességesen, amit az hozott, nem ingyen kellett hoznia.
Egy asztalnál ültek, egyformát ettek. Eleinte furcsa volt ilyet enni. Mármint a királynak. Meg furcsa volt az is, hogy nem kellett teríték az asztalra, csak az abrosz, arra pakolt ki minden nap a parasztember, és azt ették közösen.
Ámde a paraszt nem maradt a palotában, hanem minden evés után visszament a falujába, merthogy neki dolga van - mondta. A király pedig ottmaradt a palotában.
Teltek-múltak a napok, de a király egyre kövérebb lett. A paraszt meg egyre soványabb. Hát hogy van ez? Mérgelődött a király nagyon.
Egyszer megkérdezte a parasztot az ebédnél, illetve az ebéd után, amikor éppen ejtőztek kissé.
- Mondd csak, te paraszt! Hogy van az, hogy ugyanolyat eszem, éppen annyit eszem, mint te, és mégis csak hízom-hízom tőle. Te meg egyre csak fogysz!
- Az úgy van, felséges királyuram, hogy te nem csinálsz semmit. Nem eszel sokat, az igaz, de nem mozogsz, nem dolgozol. Én viszont, akármennyit is ennék, ledolgozom. Mert innen haza kell mennem egy nap háromszor, meg idefele háromszor. Eddig is sokat dolgoztam, mert a földecskémet a magam két kezével művelem meg, hogy betevő falatom legyen. Magam látom el a jószágaimat, magam vágom le a réten a füvet, magam legeltetem a nyájamat, és mindent magam csinálok. Nagyon sok a munka, és fárasztó is, bizony. Te pedig semmit se csinálsz, soha nem teszel egy szalmaszálat se keresztbe. Hát akkor ne csodálkozzál, hogy ugyanannyi szalonnától, fehér bélű, foszlós kenyértől, és vöröshagymától te meghízol, én meg, mivel naponta háromszor loholok hozzád, ugyanannyi étek kevés, azért fogyok.
Mert tudd meg, királyuram: nem az a fontos, hogy mit eszel, hanem az, hogy mennyit. Meg az a fontos, hogy mindehhez mennyit dolgozol. Mert igaz, hogy a szalonna nehéz étel, akár füstölt, akár csak sózott, és a hagyma is nehéznek tűnhet annak, aki nem szokta, meg erős is kissé némelyik. De azért kell melléje hagymát enni, mert az segíti az emésztést, egészséget ad. Megvédi az embert a mindenféle nyavalyáktól, figyelje csak meg királyuram! Ha nehéz, ha nem nehéz a szalonna, a parasztember ezzel tűr, mire megemészti nagynehezen, és megéhezik, szinte el is megy a nap fele. De le is dolgozza ám! És a kapát nem tudná emelgetni meg a kaszát, mondjuk, ha csak tésztát enne, vagy főzeléket. Hús meg nincsen a kamarában, ugyen, hát azt esszük, ami van. És annak ki kell tartani egy évet, ha egy malackát az ember meghizlal. Évente csak egyet lehet. Annak jó részét fel is füstöljük, lesózzuk, így tart ki a nagy melegben is, a következő disznótorig. De mi nagyon sokat dolgozunk, ezért sose árt meg a nehéz étel a gyomrunknak. Ha királyuram nem csinál semmit, akkor biza megárthat a szalonna, a hagyma, a kenyérke. Utána nem győz inni, ugye? Mert megkívánja az a nedűt! Ugye, így van?
A király bólogatott, bólogatott, belátta, hogy igaza van az ebadtának.
Ezért meg is szívlelte, amit a paraszt mondott. Ezentúl már nem kellett senkinek feljönnie a várba a faluból, mostmár akkor is tudja, hogy mit, és mennyit egyen. Mostmár kilovagol, gyakorol harcolni a katonákkal, maga kapálgatja a rózsákat a kertben, maga metszegeti, és sokat sétálgat le a faluba, meg az erdőben a feleségével, kíséretével.
Meg is erősödött közben, a nap is felégette-megbarnította, le is fogyott a hatalmas pocakja. Ehetett mostmár, amit csak akart. De mindig tudta, mennyi az elég. Olyan egészséges lett, hogy még ma is él, ha igaz. Ja, és a cipőjét is maga köti mostmár. Nem aggat már neki a pocakja!
VÉGE