Százszorszép


Bobby Leng:

Mesék sorozat


Százszorszép

Volt egyszer, hol nem volt, az óperenciás tengeren is túl, élt egyszer egy öreg király. Annak az öreg királynak volt három csodaszép leánya, egyik szebb volt, mint a másik. De a legkisebb volt a legszebb. Olyan szép volt az, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.
A legidősebb királykisasszony a Rózsa nevet kapta, a középső az Ibolya névre hallgatott, a legkisebbet pedig a Százszorszépnek nevezték el. Az öreg királynak a legkisebb volt a legkedvesebb leánya. Na nem a szépsége miatt, hanem azért, mert ő volt a legszerényebb. Nővérei mindig cicomázkodtak a tükör előtt, komornáik folyton-folyvást öltöztették őket a drágábbnál drágább ruhákba, de mégse voltak soha elégedettek, mindig újabb és újabb ruhákat rendeltek az udvari szabótól. Amig ők öltözködtek, addig a legkisebb kint sétált a kertben a rózsák között. Volt ugyanis a palota udvarán egy kicsinyke virágos kert, közepén szökőkúttal, a szökőkút körül messze országokból hozatott különleges és szebbnél szebb rózsákkal.
A rózsák illatát messzire vitte a szél, belibbent a palota ablakain is, betöltve az ódon termeket, örömmel töltve el az öreg király szomorú szivét. Hogy miért volt szomorú az öreg király? Megtudjátok azt is rögtön.

Amikor a legkisebb királykisasszony megszületett, a királyné örök álomra hunyta égszinkék szemeit. Utolsó, erőtlen mozdulatával a picinyke csecsemőt csipkés selyemtakaróba bagyulálta, és királyi férje kezébe adta. Elhaló hangon csak annyit mondott még: "Vigyázz rá, nehogy bántódás érje!", keze lehanyatlott, ajka elnémult örökre.
A király azt sem tudta, mitévő legyen nagy bánatában. Messze földről hozatott tudósokat, hogy a gyermekek megfelelően tanuljanak, nevelkedjenek, megadott nekik mindent, amit csak elképzelni lehet. Nem nősült meg ismét, nem akarta, hogy a három leányka mostoha kezére kerüljön. Egyedül élt hát, s napról napra szomorúbb, öregebb lett, vágyakozott szépséges hitvese után. De ha a legkisebb leánykára nézett, kivirult orcája, felcsillantak a szemei, úgy hasonlított a kicsiny gyermek az édesanyjára.

Nőtt-növekedett a három királykisasszony. Hanem a két idősebb kevély lett, csak a cicoma érdekelte őket, s amikor végre eladósorba kerültek, sorra kosarazták ki a gazdagabbnál gazdagabb királyfiakat.

A legkisebb királykisasszony tíz évvel volt fiatalabb nővéreinél. Őt nem érdekelték a szép ruhák: ha reggel komornája felöltöztette, azonnal a kertbe ment a rózsák közé, szagolgatta illatukat, simogatta szirmaikat, becézgette őket, beszélt hozzájuk. Nem is volt hetedhét országban ilyan szépséges rózsakert.
Volt az udvarban egy öreg kertész. Öntözte, kapálta, nyesegette a rózsákat, hogy szépek legyenek, és örömet szerezzenek a kicsi királylánynak.

Hanem ennek a kertésznek volt három dalia fia. A legidősebb elment vitézséget tanulni messze földre, s visszatért mint híres bajvívó.
Olyan gyorsan tudta forgatni kardját, hogy bárkiről le tudta kaszabolni a ruházatát anélkül, hogy az bármit is észrevett volna. Kardja közben olyan sebesen járt, hogy csak a penge villogását lehetett látni. El is nevezték a fiút Villámnak. Hogy így kiügyesedett a nagyvilágban, gondolta, hazatér, s megmutatja az apjának, mit tanult, hadd legyen büszke a legnagyobb fiára.

A középső legény se maradt az udvarban, járta az országot, s mindenféle mesterséget megtanult. Tudott szabni-varrni, tudott finom ételeket főzni, de legeslegjobban a tolvajmesterséget tanulta ki. Úgy le tudta lopni bárkiről a ruhát, hogy az semmit se vett észre, legfeljebb, mintha egy nyári szellő suhintotta volna meg. Ezért elnevezték Szellőnek. Amikor már úgy gondolta: mindent kitanult, amit csak lehetett, hazatért öreg édesapjához.

De a legkisebb fiú nem vágyakozott el az udvarból. Naphosszat csak a királylányt nézte, egészen elbűvölte a szépsége. Nem is értett semmihez, csak énekelt, dudorászott egész nap, de olyan szépen, hogy hangjára kivirultak a virágok, kisütött a nap, és mindenki jókedvre derült, aki addig szomorkodott. Ezért aztán ráragadt a név: ő lett Nótás.

De hiába voltak otthon a fiai, öreg édesapjuknak egyik sem segített a munkában. Szidta is őket az öreg kertész eleget. Már alig birta a kapát, kannát, de hiába mondta nekik, hogy locsoljanak, kapáljanak helyette, csak nevettek. A legidősebb azt hajtogatta:
- Nem azért tanultam én ki a vitézmesterséget, édesapám, hogy most a földdel bajmolódjak!
A középső is csak azt mondogatta:
- Nem értek én ahhoz, édesapám, még megvágnám magam a kapával! - s nevetett.

A legkisebb fiú bizony pedig még meg se hallotta, amint apjaura szólongatja, csak dalolt, dalolt, hangja betöltötte az udvart, amint kedvenc helyén, a szökökút káváján üldögélve nótázott.

Ha a kicsi királykisasszony a parányi kertben sétálgatott, ott haladt el minden alkalommal a szökőkút mellett, ahol a legényke üldögélt, s dalolt naphosszat.
Meg is akadt a szeme rajta! De nemcsak a kis királyasszonyka meresztette a szemét a fiúra, hanem a fiú is vágyakozva nézte a királykisasszonyt. Bizony, megfordult a fejében, hogy jó lenne elvenni feleségül! Dehát egy kertész fia hogyan is gondolhat ilyesmit! Ilyenkor mindig elkeseredett, és szomorúbbnál szomorúbb dalokat énekelt.

Egyszer, amint a királykisasszony a rózsák között sétálgatott, az egyik rózsa kelyhéből felröppent egy darázs, és megcsípte a királykisasszony pirosló ajkát.
Sírt a királykisasszonyka, dagadott a szája, s bizony, abban a minutában elfelejtett beszélni. Meg se tudott szólalni soha többé. A szakács jégdarabot hozott s azt tette rá gyorsan, attól lelappadt a duzzadt csípés, de a királykisasszonyka ajkát többé szó el nem hagyta: megnémult ijedtében.

Az öreg király nagyon elszomorodott. Hivatott messze földről tudósokat, de egyik sem tudott a királylányon segiteni.
Akkor kihirdette a király, hogy aki meg tudja szólaltatni a királykisasszonyt, azé lesz a fele királyság és a királykisasszony keze.

Jöttek is mindenfelől hercegek, grófok, bárók, de senki nem tudta megszólaltatni. Akkor jöttek közemberek, katonák, mesterek is, de egyik sem tudta szóra bírni a szépséges hajadont.
Az öreg kertész két idősebb fia is összedugta a fejét, elhatározták, hogy jelentkeznek. De bizony minden próbálkozásuk hiábavaló volt.

Akkor a kertész legkisebb fia is bement a király elé és azt mondta:
- Instálom, életem-halálom kezedbe ajánlom, én is tennék egy próbát. -
Az udvaroncok csak nevettek, de a király megengedte, hogy próbát tegyen.
Bevezették a fiút a királykisasszony lefüggönyözött szobájába. A királykisasszonyka a baldachinos ágyban feküdt, selyempárnák között, mellette állt kedvenc komornája.
Akkor a fiú az ágyhoz lépett, megfogta a királylány fehér kezét, és elkezdett dúdolni. Először csak halkan, nagyon halkan, aztán egyre bátrabban, hangosabban. A királykisasszonyka egyszer csak felnyitotta égszinkék szemeit, rávetette a fiúra. A fiúnak forróság járta át a szívét, és még édesebben dalolt.
És dalolt délig, és dalolt estig, és dalolt éjjel, és dalolt volna ki tudja meddig, egyik édes nótát fújta a másik után, s nem unta meg. A királykisasszony pedig csak nézte, aztán lassacskán kipirosodott az orcája, mosolyra húzódott a szája, és amikor hajnalban a nap rózsaszínre festette az ég alját, és a madarak újból csicseregni kezdtek a fákon, megszólalt a királylány.
Ezt mondta:
- Ó be szépen énekelsz, te legény! - és felült ágyában.

A komorna örömében kiszaladt a szobából, egyenesen a tanácsterembe, ahol az udvaroncok körében a király bóbiskolt trónusán.
- Uram királyom, uram királyom! - így kiabált a komorna, lélekszakadva szaladt a király elébe. Ott aztán térdre borult, és mindent elmondott szép sorjában.

Nagyon megörült az öreg király, és azonnal a lányához sietett.
A fiú még akkor is dalolt, a hangja olyan édesen csengett, hogy megmelengette az öreg király szomorú szívét.
Odalépett hozzájuk, és azt mondta:
- Megigértem, megtartom: ásó-kapa és a nagyharang válasszon el benneteket egymástól! Három részre osztom a birodalmamat, mert három leányom van. Ti pedig megkapjátok, amelyiket akarjátok a három rész közül. Úgyis öreg vagyok én már a kormányzáshoz.

Úgy is lett. A kicsi királykisasszony és a kertész legkisebb fia összeházasodtak, és megkapták a királyság egyharmadát.

A mennyegző után útra keltek, s elmentek a birodalmukba, ahol volt egy gyönyörű márványkastély, abba beköltöztek, s éltek vígan, gond nélkül.
Hanem az öreg király búsult, hogy elment mellőle, akit a legjobban szeretett, a legkisebb leánya.
Észrevette ezt a két idősebb leány, és nagyon megharagudtak az édesapjukra. Irigykedtek a húgukra, és irigyelték a kirányságnak azt a részét is, amit megkaptak. El is elhatározták, hogy szörnyű bosszút fognak állni.

Naphosszat erről beszélgettek. Eltervezték, hogy apjuknak azt mondják, meglátogatják húgukat, s amikor ott lesznek, akkor majd meglátják, hogyan és miként tegyenek. De úgy gondolták: végeznek vele és a kertészfiúból lett királlyal.

Amint egyik nap is erről beszélgettek, nem vették észre, hogy ablakuk alatt éppen az öreg kertész legidősebb fia üldögélt és fényesitette a kardját. Meghallotta, hogy a lányok miről beszélnek, és nagyon megörült, mert ő is haragudott a legkisebb testvérükre, amiért így felvitte az Isten a dolgát. Sietett és elmondta testvérének, amit az imént hallott.
Elhatározták, hogy ők is elutaznak a királylányok kiséretével, és elveszejtik legkisebb testvérüket.

Amint mondták, úgy is tettek: a királykisasszonyok mondták öreg királyapjuknak, hogy mennyire hiányzik kishúguk, ezért elmennek és meglátogatják. Az öreg király örült ennek, és ő is velük akart tartani, de a lányok azt mondták:
- Az út nagyon hosszú, édesapánk már nem fiatal, nagyon elfáradna és talán bele is halna, nem engedhetjük. Hanem inkább megkérjük kishúgunkat, hogy jöjjön el ő, és látogassa meg édesapánkat.

Az öreg király végül belenyugodott, és beleegyezett, hogy másnap útnak induljanak, fényes kisérettel, ajándékokkal megrakodva.

Másnap az indulásnál a lóistálló körül ott sürgölődött a kertész két fia is, és szerét ejtették, hogy a két királykisasszonnyal szót váltsanak. Suttogva így szóltak:
- Meghallottuk, hogy miben mesterkedtek. Mi is el akarjuk veszejteni kisöcsénket, ezért mondjátok azt királyapátoknak, hogy mi is a kisérettel tartunk.

Igy is tettek, s a két fiú is lóra szállt. A királykisasszonyok drága ékkövekkel kirakott aranyhintóba szálltak, komornájuk a bakra ült a kocsis mellé, s hogy az úton legyen mit enniük, egy társzekér vitte a sok finomságot, ételt-italt, nekik és a kiséretnek.
A két fiú útközben is igyekezett mindig a hintó körül lovagolni, s szót váltani a királykisasszonyokkal.

Az út hosszú volt, több napi járóföld, ezért aztán ahogy múlt az idő, az történt, hogy összemelegedtek a királykisasszonyokkal. A legidősebb királykisasszonynak, Rózsának megtetszett a kertész daliás legidősebb fia, Villám, a középső királykisasszonynak, Ibolyának pedig a kertész szép szál középső fia, Szellő. Addig-addig, hogy szépen egymásba szerettek, és elhatározták, hogy amint elvégzik, amit elterveztek, egybekelnek.

Útjuk során egy nagy pusztaságon keltek át, annak közepén pedig megláttak egy kutat. Odahajtattak, hogy szomjukat oltsák. De amint belenéztek a kútba, kiderült, hogy kiszáradt az már régen, egy csepp nem sok, annyi víz sem csillogott az alján. Továbbmentek hát, s egy nap aztán végre odaértek a legkisebb királykisasszony márványkastélyához. Az kedvesen fogadta őket, nem sejtette, hogy rosszat forralnak ellene.

A két nővére elmesélte neki, hogy ők is férjhez szeretnének menni, mert megszerették a kertész két fiát. Százszorszép ennek szívből megörült. Elmondta ezt férjeurának is.
Nótás is megörült bátyjainak, a kastély legszebb szobáit nyittatta meg a királykisasszonyoknak és testvéreinek. Ezek a szobák pedig éppen az ő szobájuk mellett voltak. A lányoké jobbról, a fiúké balról.


Este a királykisasszonyok a szobájukba zárkóztak, és suttogva beszélgettek, hogyan is veszejthetnék el a legkisebb testvérüket. A kertész fiai éppen ugyanígy beszéltek saját szobájukban.
Végül odasompolyogtak a királykisasszonyok szobájának ajtajához és bekopogtattak.
Ha már bent voltak, szépen kiokoskodták közösen, hogy legjobb lesz, ha egyszerre végeznek mindkettőjükkel, ezért rá fogják beszélni őket, hogy tartsanak velük, látogassák meg öreg édesapjukat, és az úton fogják véghezvinni gonosz tervüket.
Emlékeztek rá, hogy jöttükben láttak egy mély kiszáradt kutat. Gondolták, abba belelökik őket. Csakhát azt nem tudták, hogy mit tegyenek, hogy ezt a kiséret ne vegye észre. Aztán végül megegyeztek abban, hogy megállnak a kútnál, mintha inni akarnának, aztán amikor a húguk a kút fölé hajol, belökik, és az öccsükkel is ugyanezt teszik. A kiséretnek azt fogják mondani, hogy véletlenül estek a kútba.

Amint mondtak, úgy is tettek. Másnap elkezdték mondogatni az ifjú párnak, hogy mennyire hiányoznak otthon, és addig-addig beszéltek nekik, amig azok ráálltak, hogy velük menjenek.

Amikor aztán a kiszáradt kúthoz értek, rávették a kis királylányt és férjét, hogy szálljanak ki a hintóból friss vizet inni.

Amint a kis királykisasszonyka a kút fölé hajolt, a legidősebb királykisasszony meglökte. Százszorszép beleesett a kútba. A férje utána kapott, őt pedig Villám, és az is beesett a felesége után a kút mélységes fenekére.

Irtózatos jajveszékelésbe kezdett a két gonosz királylány. Jajgattak, ahogy a torkukon kifért, hogy mostmár mi lesz ővelük, hogy a szeretett kishúguk beleesett a kútba. A két kertészfiú nemkülönben: megtépkedték ruhájukat és az út porával hintették be testüket, úgy jajveszékeltek, hogy mostmár hogyan mondják meg ezt öreg édesapjuknak, hogy Nótás így elveszelődött.

De nem volt mit tenni, a mély kútból bizony nem lehetett a holttesteket felhozni, lemenni nem tudott senki.
Látták, amint ott fekszenek egymás mellett élettelenül a kút mélységes fenekén, mozdulatlanul.

Útnak indultak hát kiséretükkel, s hazatértek királyapjuk udvarába.

Ott aztán sírva-ríva mesélték el, hogyan esett bele kishúguk a kútba férjeurával együtt.

Sírt az öreg király, és sírt az udvaron az öreg kertész. A király megfogadta, hogy sereget küld kötelekkel, s megparancsolta, hogy menjenek és bármi módon is, de hozzák haza a szeretett lánya holttestét.
De bizony üres kézzel tértek vissza a katonák, a kútban semmit sem találtak.
Még jobban sírt az öreg király és az urvaron az öreg kertész. Mivé legyenek mostmár, hogy még holtan sem láthatják kedves gyermekeiket.

Egyszer az öreg király lesétált a rózsakertbe. Ott találta az öreg kertészt, amint sírva öntözi a híres rózsákat. Akkor a király odament hozzá, de megvigasztalni nem tudták egymást nagy bánatukban. Elhatározták hát, hogy addig nem halnak meg, amig elő nem kerítik szeretett gyermekeiket.
Összedugták a fejüket, mit is tehetnének. Kigondolták, hogy ők bizony utánajárnak, mert nem nyugodhatnak ölbe tett kézzel, naphosszat csak siránkozva.
Az öreg kertész adott az öreg királynak hétköznapi gúnyát, az belebújt, összekészítettek kenyeret, bort, hagymát, és a batyujukat a vállukra vetve kilopakodtak a kapun éjnek éjszakáján.

Amikor a királykisasszonyok észrevették, hogy az öreg király a palotából eltűnt, azonnal szóltak a kertész fiainak. Hanem ők is mondták ám, hogy az ő apjuk sincs sehol, pedig már mindenütt keresték. Nem tudták, hova lettek, s hogy mostmár mitévők legyenek. Kerestették őket messze hét határban, de nem akadtak a nyomukra, mintha a föld nyelte volna el őket.

Telt-múlt az idő, és mivel a király nem került elő, a királykisasszonyok elhatározták, hogy kihirdetik az országban: férjhez mennek a kertész fiaihoz. Meg is történt a kettős mennyegző, s mostmár együtt kormányozták az ország megmaradt részét.

Csakhogy a szívük gonosz volt és kapzsi, ezért új adókat róttak ki a királyságra. Az emberek zúgolódtak, de aki szólni merészelt, azt tömlöcbe vettették, és aztán a családja nyelhette az éhkoppot.
Az egész országban sírtak-ríttak a népek, sajnálták az öreg királyt, de legjobban saját magukat, hogy ilyen rossz lett a sorsuk, amióta a lányai kormányozzák az országot.

Elmúlt egy nyár, el a tél is, és az emberek megelégelték a királykisasszonyok gonoszságát. Élt a palota mellett a faluban egy szegény asszony, annak volt egy fia. Ez a fiú nagyon megelégelte már az édesanyja sírását-rívását, de amikor kiment a házból, akkor meg a falu népe jajgatását hallgathatta.
- Hát ebből elég! - kiáltotta, és elhatározta, hogy tesz valamit, mert ez így nem mehet tovább.
Ennek a fiúnak Jancsi volt a becsületes neve. Jancsi igen éleseszű volt, ismert az minden fűt-fát, állatot, tudta az emberek baját gyógyítani.

Igy szólt az édesanyjának:
- Édesanyám! Elmegyek és megkeresem én az öreg királyt, és addig haza nem jövök, amíg meg nem találom! Bizony ha a lányai kormányoznak továbbra is, betevő falatja se lesz a szegényembernek, mind éhenhalunk, mindenünket elvesznek!
Sírt a szegény asszony, de mit volt mit tenni, látta, hogy lebeszélni nem tudja az ő kedves egyszem fiát, csinált hát neki hamubasült pogácsát, másra nem futotta. Becsomagolta kis batyuba, melléje tette a kulacsot, benne friss kútvizet, s aztán megölelte, megcsókolta, és útnak bocsátotta.

Elindult a fiú, fütyörészve bandukolt hegyen-völgyön átal, mígnem a kiszáradt kúthoz nem ért. Ott aztán letelepedett, és elővette a batyuját. Szépen térdére terítette, és falatozni kezdett.
Egyszerre csak mellette termett egy kicsiny mókuska. A legényke letört a pogácsából és feléje nyújtotta. A kicsiny mókus ránézett csillogó fekete szemével, elvette a pogácsát és megette. Aztán a fiú legnagyobb csodálkozására így szólt:
- Köszönöm, hogy adtál az ennivalódból, te fiú. Tudom ám, hogy mi járatban vagy errefelé! Hanem nagy fába vágtad a fejszédet!
Amikor a fiú felocsúdott csodálkozásából, megkérdezte a kis mókust, hogy nem látta-e az öreg királyt és a kertészt errefelé.

- Láttam bizony mind a kettőt, azt is tudom, hogy leereszkedtek a kútba! - válaszolta a mókus. És mikor ezt kimondta, úgy eltűnt, mintha ott se lett volna.
Nagyot nézett a fiú e szavak hallatán, de még nagyobbat nézett, amikor a mókus eltűnt.
- Pedig elmondhatta volna, hogy jutok le a kútba - mormogott a legényke magában, de hiába, a mókusnak se híre, se hamva nem volt, bármerre is nézett.

Nézett jobbra, nézett balra, törte a fejét kegyetlenül, de nem tudta hirtelen, hogy mitévő legyen. Pedig le kell menni, ha egyszer ott van, és fel is kell onnan jönni a királlyal - no meg persze a kertészével - együtt, mert nagy baj lesz - gondolta magában.

Végül levette bocskorát és a batyujába tette, aztán átmászott a kút káváján és beleereszkedett a kútba. Kövekbe, gyökerekbe kapaszkodva jutott egyre lejjebb és lejjebb, a kövek véresre horzsolták a lábát, de csak ment, mígnem egyszer nagysokára a sötét kút legmélyebb fenekére huppant. Nagyon elcsodálkozott, mert dús fű borította a kút fenekét. Körbekémlelődött, s hát látja ám, hogy az egyik irányban egy alacsony, sötét folyosó húzódik. Felvette bocskorát, összeszedte minden bátorságát, s bebújt a folyosóba.

Térden csúszva, kicsire összekuporodva mászott előre a hosszú alagútban, mígnem egyszer csak arra lett figyelmes, hogy halvány fény dereng előtte. Gyorsabban mászott előre, s hirtelen friss szellő csapta meg orcáját.
Hirtelen vége lett az alagútnak, kiért egy dús füvű rétre. A réten virágok pompáztak, a fákon madarak énekeltek, szellő lengedezett.

Felállt a legény, megropogtatta csontjait, beleszagolt a szélbe, s hát, uramfia, mit lát!
Látja ám, amint egy nagy fekete viharfelhő közeleg feléje, beborítva eget-földet. Jön, mint a veszedelem, át a mezőn. De már elbújni sem volt ideje, meg aztán nem is lett volna hova, mert hirtelen ott termett a legényke előtt egy óriási nagy kutya. Nem viharfelhő volt az, hanem a hatalmas kutya olyan nagy port kavart futtában, hogy azt hitte a legény viharfelhőnek.
Hanem ez a kutya akkora volt, mint a templomtorony, és olyan hosszú volt a szőre, hogy a földet verdeste jártában-keltében. Ahogy futott, rengett a föld is belé, csaholásától zengett az ég.

Nagyot kiáltott a legényke, nehogy a kutya nagy loholásában agyontapossa.
- Megállj, hé! - kiáltotta.
Az óriás kutya erre megtorpant, és éppen a legény előtt hirtelen letoppant. Akkor látta a legény, hogy szegény párának a szemébe belelóg a roppant szőrzet, s attól aztán semmit se lát. Lehet hogy azért szalad ijedtében szegény -
gondolta a fiú.
- Hé, koma, hajoljál közelebb! - kiáltotta a fiú. És amikor a kutya lehajtotta hozzá a fejét, a fiú gyorsan fogta a kis bicskáját, amelyik olyan éles volt, mint a beretva, és lenyisszantotta a kutya egyik szeme előtt lógó hosszú szőrcsimbókot. A kutya ijedten hőkölt vissza, de aztán észrevette, mi történt, és lekushadt a legény lábához, odatartva engedelmesen a fejét, hogy a másik szemét is megszabadíthassa a loncsos szőrtől. Az se volt rest, lenyisszantotta a másik szeme előtt lógó szőrcsimbókot is, és hátralépett, mintha azt nézné, kell-e még valahol egy-két nyisszantás.

Akkor a kutya nagyot sóhajtott, és emberi hangon megszólalt:
- Hallod-e te legény! Ki fia-borja vagy te, hogy ilyen bátor vagy? -
A legényt majd elsodorta a nagy sóhajtás, de aztán erőt vett magán, és így válaszolt:
- Király uramat keresem, mert nagyon nagy szükség lenne reá. Vissza akarom vinni a trónusára. Nem láttad errefelé? -
- Honnan jöttél te, hogy még azt se tudod, itt nincsen semmiféle király - válaszolta a kutya.
- A felső világból jöttem, a kúton át ereszkedtem le ide - mondta a fiú.
- Akkor csak egyet tanácsolhatok neked: mássz fel a hátamra, kapaszkodj meg jó erősen, le ne sodorjon a szél, s én majd elviszlek uramhoz, a háromszemű óriáshoz, az majd útba igazít - mondta a kutya, s azzal oldalára dőlt, hogy a fiú felmászhasson rá.
Amikor aztán a legény végre elhelyezkedett és belecsimpaszkodott a szőrébe, a kutya felpattant, és vágtatni kezdett, de olyan sebesen, mint a szélvész. Hipp-hopp ott-termettek egy óriási kacsalábon forgó kastély előtt. Ott a kutya letette a legényt, és azt mondta neki:
- Innen már magadnak kell boldogulnod, tovább én nem vihetlek. De odaadom neked a leghosszabb szőrszálamat, azt jól tedd el, és csak akkor vedd elő, amikor nagyon nagy bajba kerülsz - így a kutya, és odaadta a fiúnak a leghosszabb szőrszálát, aztán lekushadt a kacsaláb mellé, és ott is maradt. A legényke jól eltette a szőrszálat, aztán várt-várt, hogy majdcsak lelassul a palota forgása, de bizony azt várhatta. Várt délig, várt estig, már éppen elunta a várakozást, amikor látja ám, hogy az óriás közeledik, de ahogy lépdel, úgy szinte reng belé a föld.
Amikor közel ért, a fiú eléje pattant és nagyot kiáltott:
- Állj meg, óriás! Még összetaposol! -
- Ki szólt? - nézelődött az óriás körös-körül, mire nagynehezen meglátta a legénykét.
- Mi szél hozott erre, amerre a madár se jár? - kérdezte.
- Király uramat keresem. Nem láttad errefelé? -
- Nem járt erre mostanság emberfia.
Azzal már ment is volna tovább, de akkor a kutya elkezdett rá ugrálni. Észrevette, hogy a kutya szőre már nem lóg a szemébe. Megkérdezte:
- Te vágtad le a kutyám szőrét? -
- Igen! - vágta ki büszkén Jancsi.
- Köszönöm neked, te legény! Kérhetsz bármit, megadom! -
- Segits nekem megtalálni a királyomat - mondta Jancsi.
- Nem messze innen van egy kerek erdő, annak a közepén lakik egy vénséges vén öregasszony. Annak van egy olyan tudós kakasa, hogy az mindent tud. Elviszlek hozzá, hátha az tud rajtad segiteni - mondta az óriás, azzal letérdepelt, tenyerébe vette a legényt, feltette a vállára, és elindult vele nagy sebesen.

Nemsokára oda is értek a kerek erdőhöz. Ott letette az óriás a legényt, és azt mondta:
- Innen már egyedül kell boldogulnod, én tovább nem mehetek. Még összetaposnám az erdő fáit és vadjait.
- Köszönöm, hogy segitettél, kedves óriás bátyám.
- Sose köszönd azt, édes fiam - Azzal elment az óriás.

Jancsi összeszedte minden bátorságát, és elindult be a sötét kerek erdő legmélyébe, kellős közepébe, a vénséges vén anyókához.

Amint ment, mendegélt, igen megéhezett. Gondolta, megeszi a maradék hamuba sült pogácsáját. Elővette hát a tarisznyáját, kibontotta a batyuját, és megszámolta a pogácsákat. Volt még három, gondolta, nem eszi meg mindet, még jól jöhet a hosszú úton a maradék kettő.
Amint kigondolta, úgy is tett. Csak úgy jártában-keltében kezdte falatozni a pogácsát. De a pogácsa már igen megszáradt, morzsálódott, a sok morzsa pedig lehullott a földre.
Hirtelen előtermett egy kicsiny egérke, s bekapdosta a morzsákat. Amikor a morzsák elfogytak, nézett fel a legényre, s emberi hangon megszólalt:
- Hé, te legény! Adjál még ennem, kopog a szemem az éhségtől, három napja nem ettem!
A legény mosolygott a bajusza alatt, de benyúlt a tarisznyájába, elővett egy pogácsát, szétmorzsolta és leszórta a morzsákat a kisegér elé. Az mind megette, de még ez sem volt elég neki.
- Adjál még ennem, te legény, éhes vagyok! - kiabálta az egérke. A legény bosszankodott egy kicsit, de aztán mégis odaadta az utolsó pogácsát is az egérkének. Az mind megette, majd így szólt:
- Jótett helyébe jót várj, te legény. Odaadom neked egyik bajszomat. Tedd el jól, és csak akkor vedd elő, ha nagyon nagy bajba kerülsz. - Azzal köd előtte, köd utána, eltűnt, mint a kámfor, mintha ott se lett volna.

„Mit fogok majd enni, ha megéhezem, hiszen egy csepp ennivalóm sem maradt” - gondolta a legényke. De nem búsult sokat, hanem nyakába szedte a lábát, és máris indult tovább a kerek erdő sűrű közepe felé, hogy megkeresse az anyókát a csodálatos kakasával.

Ment-mendegélt, mígnem egy kicsiny kunyhóhoz nem ért. Gondolta, ez lesz az anyóka háza, bekopogtatott.
- Ki jár itt, ahol a madár se jár? - szólt bentről sivítva valaki.
- Én vagyok a legény, aki a királyát keresi - kiáltott be a fiú.
- Jöjj beljebb, hadd lássalak! - szólt ismét a sipítozó hang.

A legényke belépett. Odabent sűrű homály uralkodott, először nem látott semmit. Majd amikor megszokta a szeme a sötétséget, meglátta a vénséges vén anyókát, amint a hintaszékén ült, pokrócokba bugyolálva, lábát melengette a kandallónál. Vállán ült a csodálatos kakaska, hatalmas tarajú, színes faroktollú, fényes szemű okos jószág.
A legény odalépett az anyókához, illedelmesen köszöntötte:
- Adjon Isten öreganyám!
- Neked is, édes fiam. Mi járatban vagy errefelé? Már vagy száz esztendeje nem járt erre senki.
Elbúsult a legény, mert ha száz éve nem járt erre senki, akkor király ura se járhatott mostanában erre. De azért megkérdezte:
- A királyomat keresem, hogy felvigyem a trónusára a felső világba, mert igen nagy szüksége van rája az országának. Nem látták-e errefelé?
- Éppen száz éve járt itt két öregember, akik a gyermekeiket keresték. De királyt azt nem láttam egyet se - mondta az anyóka.
Megszólalt akkor a kakaska az anyóka vállán:
- De anyókám, mondd el azt is a legénynek, hogy itt három nap egy esztendő!
- Akkor hát nem is volt az olyan régen. Meg tudjátok-e mondani, merre mentek?
- Meg hát! - vágta rá a kakaska. - Mentek az orruk után! -
- Nem addig a, adta kakaskája! - kiáltott rá az anyóka. - Kérdezősködtek nálunk, láttunk-e erre menni egy legényt meg egy leányt, s amikor elmondtuk nekik, hogy azok továbbmentek erre az úton, át egyenesen az erdőn, ők is arrafelé mentek. Hát te, kakaskám, tudod-e, hol vannak?
A kakaska hetykén szólott:
- Tudom hát, hogyne tudnám! Csirpelték a verebek, minden állat tudja az erdőn! Messze a nagy hegyek lábánál van egy héttornyú bronzkastély. Ez a kastély folyton-folyvást forog-pörög szélsebesen a tengelye körül. Út vezet oda egyenesen, el sem tévesztheted. De nagyon vigyázz, mert abban a kastélyban a háromfejű sárkány lakik, az tartja fogva őket.
Az anyóka azt mondta:
- Ha visszafelé jössz, hozzál nekem egy pikkelyt a sárkány farkáról, te legény, attól meggyógyulok, mert látod, fel sem tudok már kelni a hintaszékemből, úgy fáj minden csontom.
Megígérte Jancsi, hogyne igérte volna, szépen megköszönte az útbaigazítást, s elköszönt az anyókától és széllelbélelt mindentudó kakaskájától.

Fütyörészve ballagott az erdőn átal, végig az úton, ki a mezőre, s hát lássatok csodát, tényleg a messze távolban, kéklő hegyek tövében ott magasodott a héttornyú vár.

Ment-ment a legény, amig oda nem ért. Hanem amikor odaért, látta ám, hogy olyan magas az, hogy emberfia be nem tud mászni rajta, merthogy szavam ne felejtsem, ajtó meg ablak egy fia sem volt azon. Körbejárta a legényke, de bizony sehogyan se tudott bejutni a palotába. Nem elég, hogy magasak a falak, de olyan gyorsan pörög, hogy elszédül, aki sokáig nézi.

Akkor eszébe jutott a kutya szőrszála. Elővette, megdörzsölte, s így szólt:
- Bajban vagyok jó barátom, jer hamar és segíts rajtam! -
Abban a minutában ott termett a kutya, csak kúgy lihegett, úgy futott. Kérdezi:
- Mit parancsolsz?
- Nem parancsolok én, csak kérlek, vegyél fel engem a hátadra, és dobjál be a várfalon, mert láthatod, egyetlen ajtó vagy ablak se nincsen azon, és én nem tudok bemenni, pedig a mindentudó kakaska azt mondta, odabent van a király, akit én égre-földre keresek.
No, lekushadt a kutya, hátára mászott a legényke, jól megmarkolta a szőrét. Felmászott a kutya feje búbjára, a két füle közé, s átugrott a magas kőfalon, egyenesen a várudvarra, annak is a közepére, ott lehuppant a kőre, jól megütötte magát.
- Köszönöm szépen! Isten veled! - kiáltotta a legény, és intett a kutyának. Az egyet ugrott, kettőt szökött, és már el is porzott, Isten tudja, merre, arra, amerről jött.

Akkor aztán Jancsi szépen leporolta magát, és körülnézett. Az udvaron egy lelket sem talált, elkezdett hát torka szakadtából kiabálni.
- Hahó, valaki! Jöjjenek már elő!
A nagy kiabálásra előkerültek mindnyájan: a király meg a kertész, s a legkisebb királykisasszony is jött már lélekszakadva, kézenfogva jött vele a legkisebb kertészfiú is. Ott voltak hát mindnyájan, csodálkozva néztek a legényre.
Azt mondja akkor Százszorszép a legénynek:
- Ne kiabálj, mert meghallja az őrség, s akkor jaj lesz neked! Szerencséd te legény, hogy a sárkány nincs idehaza, különben szörnyű halálnak halálával halnál! De mert nincsen itthon, az őrség aluszik. Tudják, hogy nem lehet innen kijutni sehogyan sem.
- Hogy kerülsz te ide? - kérdezte az öreg király.
A legény letérdelt a király elébe, s úgy mondta:
- Ej, király uram, hát érted jöttem! Szabad így otthagyni csapot-papot, szegény országodat? Jer velem, mert a lányaidnál rossz kezekben van az ország kormányzása! - mondta a legény lehajtott fővel.
De a király azt mondta:
- Nem mehetek, édes fiam, mert innen élő ember ki nem juthat! Láttad, milyen magasak a falak, és nincsen rajtuk se ajtó, se ablak, hogy tudnánk akkor innen elszökni?
De a legény addig-addig erősködött, hogy valamit majd csak kitalálnak, ezért ráálltak, hogy megszöknek.

Akkor a kicsi királykisasszony tenyerét odatapasztotta a falon egy kiálló szeglethez, s láss csodát: ajtó nyílt a falon, azon pedig kijutottak a várból a mezőre.

Már elhaladtak vagy három hőhajításnyira, amikor hallják ám, hogy megzendült a levegőég, s látják ám, hogy jön a sárkány, szélsebesen repül feléjük, tüzet okád mind a három feje szörnyű haragjában, mert már messziről meglátta a menekülőket.
Üldözőbe vette őket, már majdnem odaért, amikor a legénynek eszébe jutott az egérke bajsza. Elővette hát gyorsan, megrözsölte, s így szólt:
- Jó barátom, kis egérke, jöjj gyorsan, segíts rajtam! -

Hipp-hopp, egyszerre csak ott termett az egérke, s odaadott egy kicsinyke diót a fiúnak. Azt mondta:
- Gyorsan törd fel a diót, benne találsz egy pókhálóból szőtt varázsköpenyt. Ha alábújtok, nyomban láthatatlanná váltok - azzal köd előtte, köd utána, eltűnt mint a kámfor, mintha ott se lett volna.
- Köszönöm, egérke! - kiáltotta a fiú, majd földhöz vágta a diót. A dió kétfelé hasadt, kipattant belőle a pókhálóból szőtt köpeny. Gyorsan alája bújtak, s hipp-hopp, azonnal láthatatlanná váltak. A sárkány pedig röpködhetett ide-oda, bizony meg nem tudta pillantani őket. Dúlt-fúlt, csapkodta a farkát a földhöz, csak úgy pattogott le róla a sok pillely. De hiába: nem láthatta Jancsiékat.
Végre megunta a dolgot, s nagy sebbel-lobbal átrepült a várfalon, be a bronzpalota udvarára, s a palota újra szélsebesen pörögni kezdett a tengelye körül.

--------------------------

Amikor elmúlt a veszély, kibújtak a varázsköpeny alól, a legény pedig szépen összehajtotta, s betette a dióhéjba, azt pedig a batyujába. Jó lesz ez még valamire - gondolta magában.
Aztán felszedett egy marék sárkánypikkelyt, azt is betette a batyujába, s elindultak visszafelé. Beértek a kerek erdő közepébe, ott is az anyóka kunyhójához, Ott Jancsi bekopogtatott illendően. Meg se várta, hogy invitálják, bátran belépett, s köszöntötte az anyókát és a furfangos kakaskát.

Elővette a sárkánypikkelyeket a batyuból, és nyújtotta az anyókának:
- Tessék, öreganyám, használja egészséggel! - Azzal már fordult is volna kifelé, de láss csodát, amint az anyóka megmarkolta a sárkánypikkelyt, abban a minutában szépséges szép leánnyá vált. Fekete haja a földet verte, ruhája csillogó gyémántokkal volt kirakva, a kunyhóból pedig olyan szépséges ezüstpalota lett, hogy csak úgy káprázott a szemük a nagy ragyogástól. S a kakaskával ugyan mi lett? Hát bizony, ő pedig egy olyan szép deli királyfivá változott, hogy olyan nyalka legény messze földön alig akad. Akkor megölelték egymást a szépséges feketehajú leánnyal, sírtak-ríttak nagy örömükben.
Amikor aztán felocsúdtak, így szóltak Jancsihoz:
- Egy gonosz boszorka elvarázsolt minket, mert a királyfi nem vette őt feleségül. Az volt a sorsunk, hogy amíg valaki meg nem szabadít minket, addig öreganyó és kakas képében kell tengődnünk. Bizony réges-régen elvesztettük már a reményt, hogy valaha is megszűnjön a varázslat. Köszönjük, te legény! Kérhetsz bármit, teljesítjük!
- Nem kérek én semmit, hacsak azt nem, hogy juttassatok fel minket a felső világba - mondta Jancsi.

Megigérték neki. A daliás királyfi füttyentett egy óriásit, mire előkerült az istállóból egy szénfekete szárnyas paripa, patájával kapálta a földet, orrlyukaiból tüzet fújt, alig bírtak felülni rá, úgy dobálta magát. Felszállt velük, szállt, szállt, ők még a szemüket se merték kinyitni, azt sem tudták, hol járnak.
Egyszer aztán leszállt a paripa a földre, nagyot csattant a patája, ledobta hátáról őket, egyet rúgott, kettőt szökött, s már ott se volt, mintha a föld nyelte volna el.

Mostmár ki merték nyitni a szemüket. Leporolták a ruhájukat, szétnéztek, s látták ám, hogy a kiszáradt kút mellett értek földet.

Akkor elindultak, hogy visszatérjenek a palotába.

Amikor nagysokára, fáradtan a palotához értek, az alabárdosok nem akarták őket beengedni.
- Mit akartok itt, toprongyos népség! Koldusokat nem engedhetünk a palotába, ez a parancs! - mondták nevetve, s dárdáikkal megböködték őket.
A király éktelen haragra gerjedt:
- Ej, ti naplopók, hát már nem ismeritek meg kenyéradó gazdátokat? Én vagyok az öreg király, szedte-vette teremtette! - kiáltotta.

Az alabárdosok erre haptákba vágták magukat, és tényleg, amint jobban megnézték a toprongyos idegeneket, felismerték az öreg királyt, az udvari kertészt, a fiát, meg a kicsi királykisasszonyt is. Csak a legényt, Jancsit nem akarták sehogy beengedni. Persze, hiszen őt nem ismerték, mert ő nem a palotában lakott régen, hanem a faluban.
Akkor az öreg király így szólt:
- Pedig aztán beengedjétek, mert ha nem, lesz nagy irgum-burgum! - Azzal mind az öten bementek a kapun.

Egyenesen a trónterembe mentek, ahol a két királykisasszony és férjeik pöffeszkedtek a trónusokon - merthogy szavamat ne felejtsem, együtt kormányozták az országot.
Ott aztán lett nagy haddelhadd, kiabálás, mert bizony az öreg király leparancsolta leányait a trónusról, s így szólt hozzájuk:
- Rossz lányaim voltatok, az országom népével rosszul bántatok. Trónusomat pedig legkisebb leányomra és férjére hagyom, én pedig öreg barátommal a rózsákat fogom gondozni. Belefáradtam már a kormányzásba.

De a kis királykisasszony így szólt:
- Nem kell nekem a királyi trónus, édesapám. Jó lesz nekünk a faluban, majd szántunk-vetünk, aratunk, ahogyan a többi dolgos ember.

Amikor a királylányok meghallották, hogy vége a jó soruknak, nagyon megijedtek. De hiába volt minden, az öreg király betartotta az igéretét, tömlöcbe vettette őket férjeikkel együtt, s elrendelte, hogy semmiképpen ne engedjék ki őket életük végéig. Igy bűnhődjenek meg gaztettükért.

Mikor minden így elrendeződött, Százszorszép így szólt apjához:
- Édesapán! Itt ez a legény, a Jancsi. Ennek helyén van a szive!! Bebizonyította, hogy alkalmas rá, nyugodtan rábízhatjuk a kormányzást. Nála jó kezekben lesz az ország, annyi bizonyos! Ő aztán tudja, mi kell a népnek!

- Nem való énnékem az uralkodás, instálom - szabódott a legény, de végül ráállt, s ott helyben a fejébe is nyomta a király a gyémántos-aranyos koronát.

- Mostmár tiéd az ország, uralkodjál rajta bölcsen - mondta a király, s azzal otthagyták a trónteremben, hogy kitanulhassa az uralkodás csínját-bínját.

Jancsi legény - vagyishát az újdonsült király - maga mellé vette öreg édesanyját, de az hamar elunta a nagy tisztességet, a drága ruhákat, az udvari pompát, visszaköltözött a faluba, ahol mindenki ismerte és szerette.
Csak néha látogatta meg a fiát, aki nagyon elfoglalt lett, amióta így felvitte az Isten a dolgát. Büszke is volt rá az édesanyja!
Jancsi nagyon megbecsülte magát a nagy szerencsében. Igen jó király lett belőle. Nagyon szerette az ország népe. Mindig helyén volt a szive, segített a szegényeken, megbüntette a kapzsikat. Így aztán béke és boldogság uralkodott az országban. Amikor elunta magát, felnyitotta a kisegértől kapott diót, felöltötte a pókhálóból szőtt varázsköpenyt, magára kanyarította, s úgy járt az emberek között, hogy azok semmit se vettek észre. Így aztán mindent látott és hallott, nem hagyta magát a miniszterektől becsapni. Tudta is mindig, hogy éppen mi történik az országban.

Titkáról, a varázsköpönyegről csak az öreg király és az udvari kertész tudott, no meg Százszorszép és a férje, Nótás, de ők aztán soha nem szóltak róla senkinek.

---------------------

Történt pedig, hogy egy nap lélekszakadva hírnök jő, s hozza a hírt: megtámadta az országot az Északi Király, szörnyű ármádiájával elözönlötte az országnak már majdnem a felét.
Mit tegyünk mostmár?
Jancsi király küldött egy hírnököt, s azt izente az Északi Királynak:
- Legvitézebb legényed álljon ki párviadalra az én legvitézebb legényemmel. Amelyik győz, annak a királyáé legyen az ország.

Beleegyezett az Északi Király. Akkor Jancsi király kiadta a parancsot: tüstént hozzák fel a tömlöcből Villámot, a kardforgatót, s hozzák elibé.
Annak megparancsolta, hogy induljon, s verekedjen meg az Északi Király legvitézebb katonájával. Most helyrehozhatja szörnyű nagy bűnét, s kiszabadulhatnak általa a többiek is a tömlöcből.

Amint eltervezték, úgy is lett. Villám megküzdött az Északi Király legvitézebb katonájával, le is győzte. Látta ezt az Északi Király, felszedelőzködött ármádiájával, és elhagyta az országot.
Megmenekült hát a királyság. Győztesen tért vissza Villám a palotába, s Jancsi király igéretéhez hiven kiengedte a tömlöcből a többi bűnöst is.
Megparancsolta, hogy a legszegényebb viskóban kell élniük a falu szélén, s a két kezük munkájából kell megélniük, amig világ a világ, s még két nap.
Igy is történt.
Békesség költözött a birodalomra, s Jancsi király bölcsen uralkodott, amig csak élt.


VÉGE