Télapó sípja
Bobby Leng:
Télapó sípja
mese
A mély hóban picinyke rénszarvas-gyerek araszolt. Fázott, és éhes volt, a lábai egészen meggémberedtek a farkasordító hidegben. Tudjátok, miért mondják, hogy farkasordító hideg? Mert a nagy hidegben szegény farkasok is fáznak, és nagyon éhesek, vagyis a hideg miatt kevés a kaja, és éheznek. Ezért aztán ordibálnak, sokkal többet, többször, és iszonyúbban, mint más, normális időjárás idején. A hideg, a nagyon hideg hideg mindenkit kikészít. Mert a farkasoknak nincsen ám meleg szoba, ahová bemehetnek melegedni, ha elgémberedett a talpuk meg a fülük a hideg északi jeges szélben, hóesésben! Na persze, a többi vadon élő állatnak se, mint tudjuk. Pedig de jól jönne nekik! Meg nemcsak a meleg kuckó, hanem a jó kis harapnivaló is... De abból ilyentájt minden élőlénynek kevés van, és még azért a kevésért is keservesen meg kell küzdeniük. Kinek a hó alól kell kikapargatni, kinek a jég alól... Szóval, nagyon nehéz időszak ez, bizony, indokolt azt mondani, hogy „farkasordító”. Mármint a hideg.
Szóval, a kis rénszarvas kétségbeesetten tapossa a mély havat. Reményt vesztetten halad egyre csak előre, de mindhiába, mert elöl is, hátul is, meg még oldalt is csak a puszta fehérség látszik, ameddig a szem ellát, sehol semmi élet, illetve életnek semmi nyoma. Egyedül van, ordítani szeretne, de már ahhoz sincsen ereje. Honnan jött ez a szegény kis pára, ki tudja? Ki lesz, aki végre rátalál, megszánja, vagy esetleg elfárad, ledől, aztán belepi a hó, és szép csendesen megfagy?
Lássuk hát, mi is történik vele! Figyeljünk csendesen, gyerekek!
---
A kis rénszarvas utolsó csepp erejével néhány lépést még tesz előre, aztán leroskad. Ki sem látszik a hóból: a hófal épp olyan magas, hogy még a feje búbja sem látszik ki belőle. Talán, ha szarva volna... de még túl kicsi, az még nincsen neki. Majd, ha megnő... ha megéri szegény. De úgy látszik, erre semmi esély.
Lehajtja fejét, már alig lélegzik. Kimerült, s úgy gondolja, ha kicsit pihen, talán tovább tud haladni. De nem is tudja, merre menjen. Még kicsi, és különben is, tapasztalatlan.
A teste alatt olvadozni kezd a hó. Egyre mélyebben süllyed a mély hóba, úgy látszik, valami gödör van itt, vagy mi a szösz... Már nem is fázik annyira. Egészen elálmosodott... talán, ha alszik is egy kicsit... majd... akkor... újra elindul... valahová... valahonnan... majd ... csak... lesz... valahogy.... Aztán hosszú pillája lecsukódik, és mélységes mély, álomtalan álomba szenderül.
Odafent lassan lenyugszik a nap, nehéz, fodros felhők jönnek valamerről, és lassan, csendesen, először csak apró, majd óriási puha csipkés pelyhekben pilinkézni kezd a hóesés.
Milyen gyönyörű, milyen gyönyörű... de a kis rénszarvas ebből már semmit sem láthat. Alszik. Rézvörösbe hajló sötétbarna bolyhos bundáját lassan belepi a puha, súlytalan, hideg hópihék sokasága.
---
A manók már javában csomagolják a játékokat odalent a jégkupola alatt. A jég vastag, soha nem olvad el. De most még ráadásul a hó is belepte, még a tél kezdetén, azóta sem olvadt egy fikarcnyit sem, hiába sütött ki a sarkvidéki nap, ereje már nem volt, melege kevés hozzá.
Az egyik manó felkiáltott. Mindenki odanézett, a színes selyempapírok, brokátszalagok surrogása egy percre elhallgatott. Még Télapó is odanézett kíváncsian: mi történt?
A kis manó ujjával a mennyezet felé mutatott, de kitátott száján nem jött ki hang. Nem tudott megszólalni, mert amit meglátott, észrevett, nos, olyasmi még emberemlékezet - illetve manóemlékezet - óta nem fordult elő errefelé.
Ugyanis a kristályterem tetejét borító vastag jégpáncélon valami barna folt lett látható. A barna folt pedig egyre növekedni látszott...
Ahogyan figyelték csendben, döbbenten, mozdulatlanul a foltot, egyszerre csak csepegni kezdett a jég, olvadt és olvadt, aztán rádöbbentek szinte egyszerre mindannyian, hogy át fog lyukadni!
Télapó feltette a pápaszemét, úgy nézte a magasban a barna valamit. Nézte-nézte, aztán hirtelen elkiáltotta magát:
- Hozzatok egy párnát ide, gyorsan! Nem is egyet, többet, vagy nem is párnákat, hanem mindjárt a nagydunyhát! Gyorsan, gyorsan!
A manók azonnal beszaladtak Télapó szobájába, és már hozták is kifelé a hatalmas dunyhát, meg a sok párnát. Alig bírták, de nagyon siettek vele.. Odacipelték, Télapó mutatta, hogy tegyék mindet a földre, a mennyezeten növekvő barna folt alá. Felhalmozták a dunyhára a párnákat, és vártak. Mindannyian lesték, mi lesz. A mennyezetről meg csak egyre jobban csöpögött az olvadt jég, mígnem egyszerre csak óriási robajjal összeroppant, és valami lezuhant a puha duzzadt párnák tetejére.
Morajlás támadt a manók között. Mi lehet ez? Valami állat... Persze, hiszen egy kis rénszarvas! - kiáltott fel valaki.
Télapó megigazította az ókulárét az orra hegyén, és odalépett. Leguggolt a kis állat mellé, aki látszólag élettelenül feküdt a halom tetején.
- Alszik... - suttogta valaki.
- Dehogyis! Nem látod, hogy elájult?
- Nem... lehet, hogy már nem is él! - kiáltozták itt is, ott is.
Télapó egyelőre nem szólt egy szót sem. Hozzáértő kézzel tapogatta a kis állat csontjait, hogy eltörött-e valamelyik, vagy hogy van-e rajta valami sérülés. Amikor megállapította, hogy semmi jele a törésnek, sérülésnek, de azt is észrevette, hogy nagyon lassan, de lélegzik, - felállt, sóhajtott, és zsebre tette a pápaszemet.
- Mondj már valamit, Télapó! - kiáltozták a manók. - Mi van vele? Él még? Ugye él? Ugye, még él?! -
Télapó végigjártatta a tekintetét a körötte sereglő kis manókon. Gondolkodott. Aztán azt mondta:
- Él, igen. Bár nagyon gyenge, és teljesen kihűlt szegényke. Gondját kell viselnünk a jövőben, tudjátok-e? Amíg fel nem épül, nem engedhetjük el, velünk kell hogy maradjon! -
A manók tapsikolva ugrándoztak örömükben. Még soha nem volt ilyen kicsi állat a kristálypalotában, alig nagyobb, mint ők... De jó! De jó!
De Télapó lehűtötte hamar az örvendezőket.
- Neki még minden percben felügyelet kell. Etetni kell, itatni kell, gondoskodni róla nem lesz olyan könyű. Itt mindenkinek megvan a maga dolga, ki fog ráérni erre, mit gondoltok?
A manók elhallgattak, de aztán szinte egyszerre kiáltozták:
- Én! Én! Én akarom! Télapó, hadd csináljam én!
De Télapó csak a fejét csóválta. Nem, az nem lesz jó. Itt nem maradhat, majd a különteremben lesz, a többi rénszarvassal. Persze majd csak akkor, ha már felépült. Addig foglalkozhatnak vele a manók, felváltva, de utána sajnos már nem maradhat közöttük. És tavasszal vissza kell juttatni a családjához, mert családja biztosan van neki... csak eltévedt szegényke valahogyan.
Ebben meg is egyeztek. Télapó kijelölte a mai gondviselőt, aztán azt mondta, hogy minden nap másvalaki fogja gondozni, amíg fel nem épül teljesen.
Aztán meleg törülközőket hoztak, és szárazra törölték az olvadt jégtől, hótól latyakos, átázott loboncos szőrt. a kis rénszarvas bundáját.
Amikor ezzel megvoltak, a kis rénszarvas kezdett felmelegedni, mert gyorsabban lélegzett már. Aztán egyszerre csak kinyitotta a szemét, és meleg barna tekintetét körbejártatta a körülötte állókon. Nagyon megijedt. De felugrani, vagy akár csak felállni még nem volt ereje, tűrte hát a cirógatást, becézgetést. Minden manó meg akarta símogatni, fejecskéjét, hátacskáját, vékonyka lábait... bársonyos füleit.
Télapó vezényletével hoztak neki egy kis ennivalót: illatos szénát a rénszarvasok eledeléből, és hoztak egy edényben meleg tejet is. Nem tudták, hogy mit szokott enni az ilyen kicsi állatka. Lehet, hogy még csak tejecskét, de az is lehet, hogy már szokott rágcsálni ezt-azt...
A kis állat rögtön felszürcsölte a finom tejet, aztán pedig harapdálni kezdte az illatos, roppanós szénát, amit a nyáron gyűjtött a manósereg kint a sztyeppén, amikor ezerféle dudva, gaz, fű lengedez a friss szélben.
Amikor a rénszarvas erőre kapott kissé, reszketősen bár, de lábra állt. Patácskái fájtak, mert felhasogatta a jég, amikor a mély havat taposta, de mostmár egy kicsit erősebbnek érezte magát, meg kellemesebb is volt idebent, mint odakint a rettenetes télben. Itt mosolyogva, csillogó szemmel bámulták minden mozdulatát, az a nagy ember meg, a fehér szakállával, olyan jóságosan néz rá, hogy majd elolvad a kis állat szíve...
Gondolta is: marad, ameddig lehet. Ha nem dobják ki...
A kis manók elrekesztettek neki a sarokban egy kis helyet a hatalmas dobozokkal, felhintették a földet vastagon szénával, és bevezették oda. Vödörben kapott innivalót is, hogy jól érezze magát a kuckójában, aztán magára hagyták. De titokban mindenki figyelte őt a szeme sarkából, és aki ki volt jelölve arra, hogy ma gondozza, az volt hozzá a legközelebb, de sajnos neki is dolgoznia kellett, csomagolnia, rakosgatnia, pakolgatnia, mert az életnek mennie kell tovább, hiszen a Karácsony olyan közel van már, és emiatt nem maradhat el! Mit szólnának a gyerekek!
---
Télapó is dolgozott ám! Egymásra rakta a dobozokat, csomagocskákat, virgácsokat, arany diókat, mosolygó almákat, selyemszalagokat, szép sírós babákat, dörmögő mackókat, mert rendnek kell lenni, hiszen nemsoká indulni kell, és akkor már csak berakják mindezeket a hatalmas piros zsákba, és fel a szánra, aztán hó-rukk, fel a magasba, és irány a... mindenfelé!
A kis rénszarvasról egészen megfeledkeztek. Közben a mennyezeten a lyuk szép lassan újra befagyott, mert odakint nagyon hideg volt, mint azt már említettem. A jégre pedig egyre csak hullott a hó, és lassan betakarta. Rövidesen már semmi nem látszott abból, ami nemrégiben történt.
----
A kis rénszarvas egyre jobban érezte magát. De azt is észrevette ám, hogy nem figyelnek rá. Elunta magát: gondolta, szétnéz erre is, arra is, hátha talál valamit unalom ellen.
Eltolta a homlokával a könnyű dobozokat az útból, és szép csendesen elsétált, ki az ajtón, át a másik terembe, aztán a harmadikba... és szép csendben bejárta az egész kristálypalotát. Senki nem vette észre, hogy elkóborolt.
---
Közben a manók kezdtek elfáradni. A mai csomagolási feladatokkal végeztek, sóhajtva rakták egymásra a csomagokat.
Télapó is felnézett végre. Összeütötte a tenyerét. Ez a taps jelezte minden nap végén, hogy mostmár mindenki mehet az ebédlőbe, mert elérkezett a vacsoraidő, aztán lefekvés, mert holnap ismét nehéz nap lesz. Dolgos, nehéz nap.
Holnap különleges nap lesz. Télapó meglátogatja a gyerekeket holnap éjjel. Amelyik ablakban szépen kipucolt fényes kiscipellőt talál, abba belecsempész egy piros tasakos Mikulás-csomagot, amelyikben sok-sok édesség rejtőzik. Mert az a gyerek, aki olyan szépen ki tudja tisztítani a cipőjét, az biztosan jó gyerek is. És ha jó gyerek, akkor a karácsonyfa alá is érdemes lesz tenni neki valami igazán szép, klassz ajándékot.
Ugyanis Télapó még ilyenkor is figyel a gyerekekre. Így tudja meg, hogy ki volt jó, és ki rossz egész esztendőben. Mert ezen az éjszakán belelát a felnőttek gondolataiba, álmaiba, és meglátja, hogy melyik gyerek érdemel ajándékot, és melyik csak virgácsot...
Szóval, holnap éjjel sok dolga lesz szegény Télapónak. Ilyenformán tehát neki kétszer kell bejárnia az egész világ összes gyerekének otthonát, egyszer Mikuláskor, egyszer meg Karácsonykor. Nem könnyű dolog ez, bár mondhatnátok, hogy egyéb dolga sincs egész évben, mint erre a két alkalomra készülni. Igen ám, de a készülődés alatt nem jut ideje pihenni, pipázgatni... illetve, de, egy kicsit. Mert Karácsony után, január elsejéig bizony pihenni szokott. Azazhogy aludni, egyfolytában. És a manók is ám! Mert ők is igen elfáradnak ilyenkorra! Mindenki álomba szenderül arra a néhány napra, még a különteremben a rénszarvasok is!
Na de hogyan képes Télapó egyetlen éjszaka alatt mindenhol ott lenni? Hát úgy, hogy olyankor belefúj a sípjába, és akkor megáll az idő. Amikor belefúj a sípjába, azt a hangot senki más nem hallja, csak a karácsonyfadíszek a karácsonyfán, meg az ablakba tett kis cipellők. És hogy miért van mindez? Elmondom azt is rögvest.
A kis cipellők az ablakokban fényleni kezdenek. A kisgyerekek meg nagyon figyelik őket ilyenkor. De amikor a kiscipők fényleni kezdenek, akkor a kisgyerekek hirtelen nagyon elálmosodnak. És amikor aludni mennek, Télapó ismét belefúj a sípjába, és megállítja az időt. És akkor van neki ideje szép kényelmesen mindenhová eljutni egyetlen éjszaka.
Na és Karácsonykor? Amikor aznap este belefúj a sípjába, akkor a karácsonyfákon az összes dísz izegni-mozogni, szikrázni kezd. Az izgéstől-mozgástól a fenyőfa tűlevelei halkan zizegni kezdenek, ettől a gyerekek hirtelen nagyon elálmosodnak, és aludni térnek. Akkor aztán Télapó megint belefúj a sípjába, és az idő megnyúlik, nyúlik-nyúlik, ameddig Télapó le nem rakta az utolsó ajándékot is az utolsó fenyőfa alá, az utolsó gyereknek...
Hát így megy ez, bizony! Hittétek volna? No, mostmár tudjátok az igazságot. Úgyhogy nézzük meg, mi is történt a kristálypalotában, hová is lett a kis rakoncátlan rénszarvas-gyerek.
---
Össze-vissza kóborolt a termekben. És mivel nagyon viszketett a foga, - mint minden kicsi állatnak, ha nő a foga - minden útjába eső dolgot megrágicsált. Megrágta a függönyt, a kanalat az asztalon, az asztalterítő csücskét, a szék lábát, a kanapé bársonyát, Télapó ágya végét, a papucsát, és még azt a sokféle apróbb-nagyobb holmit is, ami Télapó éjjeliszekrényén volt.. aztán átment a másik terembe, ahol a manók laktak, és ott is mindent, de mindent megkóstolt. Otthagyta a foga nyomát az összes holmin, ami csak volt a szobában.
Aztán onnan is továbbment, elért a különteremig, ahol a szánt húzó felnőtt rénszarvasok laktak. Bekukkantott ide is.
Amikor a rénszarvasok meglátták, az egyikük megszólalt:
- Nézzétek már, kit fújt ide a szél! Hát te ki vagy, és hogy kerülsz ide?
A kis rénszarvas megszeppenve, bátortalanul ácsorgott az ajtóban. De itt olyan jó szénaillat terjengett, és a rénszarvasok pont olyanok, mint ő, csak sokkal nagyobbak, úgyhogy érezte: itt a helye. Velük, közöttük... Ó, ha ittmaradhatna! Ha megengednék... De nem hitt benne. Nem is mert rágondolni sem... hogy ilyen nagy szerencse érhetné őt, a hazátlan, anyátlan kicsi árvát...
A rénszarvasok addig unszolták, amíg végül csak válaszolt.
- Nem tudom, ki vagyok. Úgy értem, hogy nem tudom, mi a nevem. Lehet, hogy nincs is... Elszöktem, és úgy kerültem ide, hogy eltévedtem, elfáradtam, és belepett a hó. Többre nem emlékszem... - mondta szomorúan, lehajtott fejjel.
Télapó rénszarvasai összenéztek. Szegény gyerek! Vajon honnan szökhetett el, és miért? Nem szerették talán a szülei? Vagy csúfolták a testvérei?
Aztán azt kérdezték:
- Mesélj el nekünk mindent, jó? Szeretnénk mindent megtudni rólad. Aztán majd nevet is adunk neked. Reméljük, eszünkbe jut valami szép név...
A kis rénszarvas felbátorodott, és közelebb jött. Letelepedett melléjük az illatos, ropogós szénára, és mesélni kezdett.
- Egy varázslónál születtem... illetve ő teremtett varázslattal. Nincsenek szüleim, nincsen nevem sem... Hogy miért teremtett, azt eleinte nem tudtam. De aztán kiderült, hogy a gyerekeket akarja megtréfálni úgy, hogy még több rénszarvast is varázsol, meg szánt is, és amikor majd varázslatra repülni is tudunk, akkor szánt köt mögénk, és télen-nyáron mindig repkednünk kell az égen, mert azt mondta, hogy a gyerekek csak azon az egy napon, Karácsonykor várják a rénszarvas húzta szánt, meg a Télapót és az ajándékokat, és azt akarja, hogy ha a gyerekek már megunták hogy mindig rénszarvasszán repked a levegőben, akkor már a Télapót se fogják várni, mert annyira megunják az örökös csilingelést... meg azt is mondta, hogy a gyerekek a Télapót úgyis csak az ajándékok miatt várják, nem szeretetből... és hogy ő soha nem fog a jándékokat osztogatni, mert a gyerekek rosszak, és úgyis csak tönkreteszik, elrontják a szép játékokat...
De sajnos, én túl kicsire sikeredtem. Ezért nagyon mérges lett, és bezárt a kamrába. Én meg megszöktem... Nem tudtam, hogy odakint annyira hideg van... majd megfagytam... és nincse sem anyukán, se apukám... ezt is a varázslótól tudom. Sajnos, én még nagyon kicsi vagyok, de ha nem volnék kicsi, akkor se tudnék semmit a világról, meg a dolgokról, mert nincs anyukám, meg apukám, aki megmutatna és megmagyarázna mindent nekem, aki elmesélhetné, hogy mi az a nagy fehérség odakint, és miért van hideg, meg ilyeneket...
A kis rénszarvas elsírta magát. Olyan szomorú lett, hiszen olyan árva, mint az ujjam, nincs hová mennie, nincs, aki szerethetné, aki becézgetné, megölelné, aki tanítgatná, nevelgetné...
A kis rénszarvas nem vette észre, hogy a Télapó és a manók közben odaértek a rénszarvasok lakához, és megálltak az ajtóban, amikor meghallották, hogy a kis rénszarvas mesél. Csendben végighallgatták a történetét, és nagyon megsajnálták szegénykét.
Hogy hogyan lehetséges az, hogy a manók is, és Télapó is megértették, amit a kis rénszarvas mesélt? Nem tudom. Senki sem tudja. Egyszerűen csak értik, és kész. És ez a fontos.
Csend volt, senki nem szólt. Aztán a kis rénszarvas felnézett, és meglátta, amint az ajtónyílásban ott tolonganak a manók szinte egymást taposva, és Télapó is ott van, és mosolyog, és mindenki mosolyog...
Télapó közelebb lépett.
- Mindent hallottunk. Szóval, te árva vagy. Akkor ittmaradsz velünk, és adunk neked nevet. Majd holnapra kitaláljuk, hogy mi legyen. Később megtanácskozzuk a manókkal. Jó lesz?
A kis rénszarvas bólintott. Nagyon boldog volt. Mert azt már tudta, hogy mi az: félni, fázni, éhezni, és - örülni.
Boldog volt, mert mostmár soha nem lesz egyedül.
Akkor Télapó azt mondta:
- Mivel elszöktél a helyedről, ittmaradsz a rénszarvasokkal. Majd ők vigyáznak rád. De innen már ne szökj el, mert odakint nagy a zimankó, és megfagysz egyedül. Majd ha kitavaszodik, akkor velünk együtt te is kijöhetsz. Rendben van? - de választ sem várt, és már sarkon is fordult, maga előtt tessékelve a csicsergő manósereget.
- Most pedig mindenki térjen nyugovóra, mert mindjárt reggel lesz! Jó éjszakát! - mondta a Télapó, és mindenkitől elköszönt.
Amikor leült az ágya szélére, a Télapónak eszébe jutott, hogy a kristályteremben felejtették a dunyháját meg a párnáit. De mindegy is, mert úgyis csupa nedvesség, aludni azok között nem lehetne. Fogta a pokrócát, és betakarózott vele, aztán mélységes mély álomba merült.
---
Reggel, amikor felébredt, első pillantása az éjjeliszekrényére esett. Mint minden reggel, szemügyre vette a tárgyait. Észrevette, hogy mindegyikből hiányzik egy darabka, és arra is rögtön rájött, hogy a kis rénszarvas volt a tettes, aki megrágta a holmiját. De a sípját hiába kereste. Kereste a földön, hátha csak elgurult, még lehajolt és benézett az ágy alá is, meg a szekrény alá is, meg a szőnyeg alá is, de hiába... a síp nincsen sehol!
Nagyon elszomorodott. Ha nincsen meg a varázssíp, akkor fuccs a Karácsonynak, meg a Mikuláscsomag-osztogatásnak! Akkor nem tudja álomba ringatni a gyerkőcöket, és nem tudja megállítani az időt... Jaj-jaj, mi lesz most?
Amikor a manók reggel megreggeliztek, Télapót hiába várták az ebédlőbe. Amikor munkához láttak, még akkor sem került elő. Az egyik manó tehát elment, hogy megkeresse. Először is Télapó szobájába ment, mert hátha még nem ébredt fel. Megrökönyödve látta, hogy Télapó az ágya szélén ücsörög, fejét a tenyerébe hajtja, és jajgat...
Télapó elmesélte, hogy nincs meg a síp. Akkor pedig nem lesz Mikulás-ajándék, nem lesz Karácsony sem!
Szaladt a manócska, és mindenkinek elmesélte. Elszaladt még a rénszarvasokhoz is, és azoknak is elmesélte. Elmondta, hogy Télapó éjjeliszekrényén a dolgok mind meg vannak rágva, és a varázssípja meg egyszerűen köddé vált, eltűnt, szőrén-szálán eltűnt!
A kis rénszarvas nagyon zavarba jött. Bevallotta, hogy mindent ő rágcsált meg, mert viszket a foga, és bizony azt a valamit is ő ette meg, amit a manó sípnak nevez. Mert olyan jó volt az íze, soha még ehhez foghatót nem evett. Nagyon ízlett neki, ezért megette az utolsó szemig, az utolsó picike morzsáig, az utolsó szálkáig.
Jaj, most mi lesz?
Akkor a manók meg a rénszarvasok összedugták a fejüket, és kitalálták, hogy sürgősen szerezni kell másik sípot, lesz, ami lesz. Mert anélkül... szóval, tudjuk.
De hogyan lássanak neki?
Rábeszélik Télapót, hogy pihenjen le még egy kicsit, és ők meg elmennek és hoznak másik sípot. Hogy hogyan és miként, meg hogy honnan, azt még nem tudta senki, de majdcsak kitalálnak valamit.
Hiszen a manók is, meg a rénszarvasok is tudnak repülni, és egy szempillantás alatt ott lehetnek, ahol csak akarnak. Csak a kis rénsazarvaskölyök nem tud még repülni, de Télapó majd biztosan azt is elintézi... idővel.
Amikor Télapó ismét leheveredett, akkor a manók is, meg a felnőtt rénszarvasok is szerterepültek a világ minden égtája felé, hogy hozzanak neki sípot.
A kis rénszarvast meg egyedül otthon hagyták.
De ő se volt rest, megtalálta az ajtót, ami a külvilágba vezet. Egy hosszú folyosón kellett áthaladni, és hipp-hopp, máris a jeges tajgában találta magát, ahol úgy fújt a szél, hogy szinte süvített, és sivalkodott, és úgy hordta a porhavat, hogy majd kiverte szegény kis állat szemét. Az apró hópelyhek, amelyek mostanra jégkristályokká fagytak, úgy szúrtak, mint a tű hegye, ahogy a viharos szél felkapta és nagy erővel sodorta őket maga előtt.
A kis rénszarvas-gyerek elindult, hogy kerítsen Télapónak egy sípot. Hiszen ő ette meg, és az ő lelkén szárad, ha szegény embergyerekeknek nem lesz karácsonyuk őmiatta... Nem tudta volna a szégyent elviselni.
Ment hát, fejét leszegve, szemét lecsukva, mígnem valamibe belebotlott. Kinyitotta a szemét, hát mit lát, egy terebélyes, csupasz bokor állt előtte, hajladozó ágakkal a szélben. Ágai tüskések, rajtuk piros bogyók rezegtek és ringatóztak. Levél nem volt rajtuk, hogyan is lehetne, ebben a hidegben!
A kis rénszarvas gondolt egyet, és egy jó vastag ágat leharapott a bokorról. Gondolta, ebből majd farag Télapó magának sípot.
Vidáman baktatott hazafelé zsákmányával, s még mielőtt a többiek visszatérhettek volna, odacsempészte a tüskés ágat Télapó éjjeliszekrényére.
Télapó szerencsére nem ébredt fel.
Akkor megérkeztek a többiek is. Mindegyikük hozott magával sípot, mindegyik odakerült a piros bogyós szúrós ág mellé. Egész kis halom lett a sok sípból. Volt ott mindenféle, kicsi, nagy, színes és színtelen, csak győzze majd kiválasztani Télapó a megfelelőt közülük! - gondolták örvendezve, és felébresztették Télapót.
---
Anikor Télapó felült, meglátta a manókat, a rénszarvasokat, és a sok sípot. Nagyon megörült. Mostmár minden rendben lesz - gondolta.
A sípokat mind sorban kirakta egymás mellé az ebédlőasztalra, legutoljára odatette a tüskés ágat is. Mert a kis rénszarvas elmondta neki, hogy azt meg ő hozta.
Akkor elővette a kis piros bicskáját Télapó, és a tüskés ág vastagabb feléből levágott egy darabot. Lehántotta a tüskéket, és egy formás kis sípot faragott az ágacskából. Aztán odatette a többi mellé.
Aztán az öreg szekrényből előkereste a dédapjától örökölt kis ládikát, amin picike aranylakat díszelgett. De benne volt a kulcs is, a picike aranykulcs. Mert ugyan kinek jutna eszébe Télapó holmiját elvenni? Ezért aztán bezárni se kellett soha a kis ládikát.
Szóval, a ládikából elővett Télapó egy kis zsákocskát, egy olyan pirinyót, mint amiben a pipájába való dohányt szokta tartani. De erre a zsákocskára aranyfonállal az volt hímezve: CSILLAGPOR. Szóval, Télapó elővette a zsákocskát, a száját kioldotta, és meghintette vele a sípokat. Sorra, mindegyiket. Még a tüskés ágból faragottat is. Pedig arra gondolt, hogy azt meg minek, de örömet akart szerezni a kis rénszarvasnak. Pedig nem hitte, hogy az a síp valaha is meg tudna szólalni...
---
Amikor a csillagporral behintett sípokat sorra kipróbálta, kiderült, hogy egyik sem szólal meg. Nem szólt a díszes, nem szólt a színtelen, nem szólt a díszesen faragott, a díszesen festett sem, sem a kicsi, sem a nagy, sem a hosszú, sem az öblös, sem az aranyozott, sem a lakkozott, sem a keletről hozott, sem a nyugatról, sem az ébenfából faragott fényes fekete síp, sem a fémből készült csillogó... Ej-ej, mostmár aztán fogyott ám a türelme a Télapónak!
Amikor már minden síp elfogyott, akkor aztán végül sor került az egyszerű ágból faragottra is. Amit Télapó a saját kezével faragott. Belefújt.
Hát, lássatok csudát, megszólalt! Az a kis vacak, az a kis egyszerű, az a kis fénytelen, lakkozatlan, cirkalmatlan, az a kis... az a nagy szeretettel hozott ágacskából, saját kezűleg faragott picike sípocska!
No, volt ám nagy öröm! A manók ugrándoztak, a rénszarvasok a hatalmas, szépséges agancsaikat ingatták, a kis rénszarvas pedig négylábbal ugrált örömében! De Télapó is nagyon örült ám! Felkacagott örömében! Mert mostmár lesz karácsony, lesz Mikulás-ajándék, és ez pedig azt jelenti, hogy a Földön minden gyerek nagyon boldog lesz ezen a télen is - már aki megérdemli!
De ugye, minden gyerek jó volt az idén is, egész évben! És senkinek se kell, hogy virgács legyen a cipőcskéjében, és a Karácsonyfa alatt is lesz minden gyereknek ajándék? Ugye, mindenki megérdemli?
---
De azért Télapóéknak még volt egy feladatuk. Hogy mi? Hát a kis rénszarvasnak kellett nevet adniuk.
Télapó is egész nap ezen törte a fejét. Milyen név felelne meg? Legyen Arisztid? Vagy Hugó? Mi volna jó? Nem-nem, talán valami mást, ami jellemző rá... egyszerűt, de ugyanakkor kedveset, amiről mindenki azonnal tudja, hogy az övé, csakis az övé. Milyen is a kis rénszarvas valójában? Hát még semmit sem tudni róla igazán, mert majd később bontakozik ki a személyisége. Hogy vidám lesz-e, vagy bohókás, ugrándozós-e vagy inkább csendes, vagy esetleg az agancsa lesz különleges, vagy a szőre lesz talán kicsit másmilyen színezetű... Igen, igen, a szőre! Hiszen az most is egészen más, olyan különös vörösesen csillogó... Legyen akkor a neve Rozsdás! Ez jó lesz, biztosan neki is meg fog felelni! És reméli, a többieknek is tetszeni fog... Rozsdás, kis Rozsdás... Majd holnap megmondja a manóknak is, meg a rénszarvasoknak is, és a kicsinek is...
De most erre sajnos nincs idő, mostmár lassan készülődnie kell, mert mindjárt itt az idő, és meg kell fújnia a sípot... és akkor minden újra rendben lesz. Így lesz, ugye, gyerekek? Ugye, kitettétek már az ablakba a fényesre törölgetett cipellőcskéket? Ugye, mostmár mindjárt mentek aludni, hogy reggel, amikor felébredtek, ott találjátok a cipőcskében az átlátszó, csillogó, gyönyörű piros zacskóban a sok-sok finomságot: a mogyorószemeket, a szaloncukorkákat, a ropogós nápolyiszeleteket, a kis kerek narancsot, a kekszeket, és a kis csokidarabkákat... és ugye, várjátok már nagyon a Karácsonyt? És ugye, mindenki nagyon jó volt, ugyanúgy, mint tavaly, és jövőre is nagyon jó lesz minden kisgyerek az egész világon? Mert a Karácsony csak akkor lesz ám igazi Karácsony, ha mindenki boldog lesz. És boldognak lenni csak úgy lehet, ha mindenki jó. Legalábbis a Télapó szerint. Meg a manók szerint is. No és a rénszarvasok szerint is. És reméljük, a kis Rozsdás is megtanulja, mi az: jónak lenni. De ő még rosszalkodni se tud. Mert még nem tanította meg senki sem neki, hogy mit jelent jónak vagy rosszank lenni. De ti tudjátok, ugye? És meg is tudnátok neki tanítani, ha a Télapó megkérne titeket erre? Hát persze, tudom én!
-----
VÉGE
Télapó sípja
mese
A mély hóban picinyke rénszarvas-gyerek araszolt. Fázott, és éhes volt, a lábai egészen meggémberedtek a farkasordító hidegben. Tudjátok, miért mondják, hogy farkasordító hideg? Mert a nagy hidegben szegény farkasok is fáznak, és nagyon éhesek, vagyis a hideg miatt kevés a kaja, és éheznek. Ezért aztán ordibálnak, sokkal többet, többször, és iszonyúbban, mint más, normális időjárás idején. A hideg, a nagyon hideg hideg mindenkit kikészít. Mert a farkasoknak nincsen ám meleg szoba, ahová bemehetnek melegedni, ha elgémberedett a talpuk meg a fülük a hideg északi jeges szélben, hóesésben! Na persze, a többi vadon élő állatnak se, mint tudjuk. Pedig de jól jönne nekik! Meg nemcsak a meleg kuckó, hanem a jó kis harapnivaló is... De abból ilyentájt minden élőlénynek kevés van, és még azért a kevésért is keservesen meg kell küzdeniük. Kinek a hó alól kell kikapargatni, kinek a jég alól... Szóval, nagyon nehéz időszak ez, bizony, indokolt azt mondani, hogy „farkasordító”. Mármint a hideg.
Szóval, a kis rénszarvas kétségbeesetten tapossa a mély havat. Reményt vesztetten halad egyre csak előre, de mindhiába, mert elöl is, hátul is, meg még oldalt is csak a puszta fehérség látszik, ameddig a szem ellát, sehol semmi élet, illetve életnek semmi nyoma. Egyedül van, ordítani szeretne, de már ahhoz sincsen ereje. Honnan jött ez a szegény kis pára, ki tudja? Ki lesz, aki végre rátalál, megszánja, vagy esetleg elfárad, ledől, aztán belepi a hó, és szép csendesen megfagy?
Lássuk hát, mi is történik vele! Figyeljünk csendesen, gyerekek!
---
A kis rénszarvas utolsó csepp erejével néhány lépést még tesz előre, aztán leroskad. Ki sem látszik a hóból: a hófal épp olyan magas, hogy még a feje búbja sem látszik ki belőle. Talán, ha szarva volna... de még túl kicsi, az még nincsen neki. Majd, ha megnő... ha megéri szegény. De úgy látszik, erre semmi esély.
Lehajtja fejét, már alig lélegzik. Kimerült, s úgy gondolja, ha kicsit pihen, talán tovább tud haladni. De nem is tudja, merre menjen. Még kicsi, és különben is, tapasztalatlan.
A teste alatt olvadozni kezd a hó. Egyre mélyebben süllyed a mély hóba, úgy látszik, valami gödör van itt, vagy mi a szösz... Már nem is fázik annyira. Egészen elálmosodott... talán, ha alszik is egy kicsit... majd... akkor... újra elindul... valahová... valahonnan... majd ... csak... lesz... valahogy.... Aztán hosszú pillája lecsukódik, és mélységes mély, álomtalan álomba szenderül.
Odafent lassan lenyugszik a nap, nehéz, fodros felhők jönnek valamerről, és lassan, csendesen, először csak apró, majd óriási puha csipkés pelyhekben pilinkézni kezd a hóesés.
Milyen gyönyörű, milyen gyönyörű... de a kis rénszarvas ebből már semmit sem láthat. Alszik. Rézvörösbe hajló sötétbarna bolyhos bundáját lassan belepi a puha, súlytalan, hideg hópihék sokasága.
---
A manók már javában csomagolják a játékokat odalent a jégkupola alatt. A jég vastag, soha nem olvad el. De most még ráadásul a hó is belepte, még a tél kezdetén, azóta sem olvadt egy fikarcnyit sem, hiába sütött ki a sarkvidéki nap, ereje már nem volt, melege kevés hozzá.
Az egyik manó felkiáltott. Mindenki odanézett, a színes selyempapírok, brokátszalagok surrogása egy percre elhallgatott. Még Télapó is odanézett kíváncsian: mi történt?
A kis manó ujjával a mennyezet felé mutatott, de kitátott száján nem jött ki hang. Nem tudott megszólalni, mert amit meglátott, észrevett, nos, olyasmi még emberemlékezet - illetve manóemlékezet - óta nem fordult elő errefelé.
Ugyanis a kristályterem tetejét borító vastag jégpáncélon valami barna folt lett látható. A barna folt pedig egyre növekedni látszott...
Ahogyan figyelték csendben, döbbenten, mozdulatlanul a foltot, egyszerre csak csepegni kezdett a jég, olvadt és olvadt, aztán rádöbbentek szinte egyszerre mindannyian, hogy át fog lyukadni!
Télapó feltette a pápaszemét, úgy nézte a magasban a barna valamit. Nézte-nézte, aztán hirtelen elkiáltotta magát:
- Hozzatok egy párnát ide, gyorsan! Nem is egyet, többet, vagy nem is párnákat, hanem mindjárt a nagydunyhát! Gyorsan, gyorsan!
A manók azonnal beszaladtak Télapó szobájába, és már hozták is kifelé a hatalmas dunyhát, meg a sok párnát. Alig bírták, de nagyon siettek vele.. Odacipelték, Télapó mutatta, hogy tegyék mindet a földre, a mennyezeten növekvő barna folt alá. Felhalmozták a dunyhára a párnákat, és vártak. Mindannyian lesték, mi lesz. A mennyezetről meg csak egyre jobban csöpögött az olvadt jég, mígnem egyszerre csak óriási robajjal összeroppant, és valami lezuhant a puha duzzadt párnák tetejére.
Morajlás támadt a manók között. Mi lehet ez? Valami állat... Persze, hiszen egy kis rénszarvas! - kiáltott fel valaki.
Télapó megigazította az ókulárét az orra hegyén, és odalépett. Leguggolt a kis állat mellé, aki látszólag élettelenül feküdt a halom tetején.
- Alszik... - suttogta valaki.
- Dehogyis! Nem látod, hogy elájult?
- Nem... lehet, hogy már nem is él! - kiáltozták itt is, ott is.
Télapó egyelőre nem szólt egy szót sem. Hozzáértő kézzel tapogatta a kis állat csontjait, hogy eltörött-e valamelyik, vagy hogy van-e rajta valami sérülés. Amikor megállapította, hogy semmi jele a törésnek, sérülésnek, de azt is észrevette, hogy nagyon lassan, de lélegzik, - felállt, sóhajtott, és zsebre tette a pápaszemet.
- Mondj már valamit, Télapó! - kiáltozták a manók. - Mi van vele? Él még? Ugye él? Ugye, még él?! -
Télapó végigjártatta a tekintetét a körötte sereglő kis manókon. Gondolkodott. Aztán azt mondta:
- Él, igen. Bár nagyon gyenge, és teljesen kihűlt szegényke. Gondját kell viselnünk a jövőben, tudjátok-e? Amíg fel nem épül, nem engedhetjük el, velünk kell hogy maradjon! -
A manók tapsikolva ugrándoztak örömükben. Még soha nem volt ilyen kicsi állat a kristálypalotában, alig nagyobb, mint ők... De jó! De jó!
De Télapó lehűtötte hamar az örvendezőket.
- Neki még minden percben felügyelet kell. Etetni kell, itatni kell, gondoskodni róla nem lesz olyan könyű. Itt mindenkinek megvan a maga dolga, ki fog ráérni erre, mit gondoltok?
A manók elhallgattak, de aztán szinte egyszerre kiáltozták:
- Én! Én! Én akarom! Télapó, hadd csináljam én!
De Télapó csak a fejét csóválta. Nem, az nem lesz jó. Itt nem maradhat, majd a különteremben lesz, a többi rénszarvassal. Persze majd csak akkor, ha már felépült. Addig foglalkozhatnak vele a manók, felváltva, de utána sajnos már nem maradhat közöttük. És tavasszal vissza kell juttatni a családjához, mert családja biztosan van neki... csak eltévedt szegényke valahogyan.
Ebben meg is egyeztek. Télapó kijelölte a mai gondviselőt, aztán azt mondta, hogy minden nap másvalaki fogja gondozni, amíg fel nem épül teljesen.
Aztán meleg törülközőket hoztak, és szárazra törölték az olvadt jégtől, hótól latyakos, átázott loboncos szőrt. a kis rénszarvas bundáját.
Amikor ezzel megvoltak, a kis rénszarvas kezdett felmelegedni, mert gyorsabban lélegzett már. Aztán egyszerre csak kinyitotta a szemét, és meleg barna tekintetét körbejártatta a körülötte állókon. Nagyon megijedt. De felugrani, vagy akár csak felállni még nem volt ereje, tűrte hát a cirógatást, becézgetést. Minden manó meg akarta símogatni, fejecskéjét, hátacskáját, vékonyka lábait... bársonyos füleit.
Télapó vezényletével hoztak neki egy kis ennivalót: illatos szénát a rénszarvasok eledeléből, és hoztak egy edényben meleg tejet is. Nem tudták, hogy mit szokott enni az ilyen kicsi állatka. Lehet, hogy még csak tejecskét, de az is lehet, hogy már szokott rágcsálni ezt-azt...
A kis állat rögtön felszürcsölte a finom tejet, aztán pedig harapdálni kezdte az illatos, roppanós szénát, amit a nyáron gyűjtött a manósereg kint a sztyeppén, amikor ezerféle dudva, gaz, fű lengedez a friss szélben.
Amikor a rénszarvas erőre kapott kissé, reszketősen bár, de lábra állt. Patácskái fájtak, mert felhasogatta a jég, amikor a mély havat taposta, de mostmár egy kicsit erősebbnek érezte magát, meg kellemesebb is volt idebent, mint odakint a rettenetes télben. Itt mosolyogva, csillogó szemmel bámulták minden mozdulatát, az a nagy ember meg, a fehér szakállával, olyan jóságosan néz rá, hogy majd elolvad a kis állat szíve...
Gondolta is: marad, ameddig lehet. Ha nem dobják ki...
A kis manók elrekesztettek neki a sarokban egy kis helyet a hatalmas dobozokkal, felhintették a földet vastagon szénával, és bevezették oda. Vödörben kapott innivalót is, hogy jól érezze magát a kuckójában, aztán magára hagyták. De titokban mindenki figyelte őt a szeme sarkából, és aki ki volt jelölve arra, hogy ma gondozza, az volt hozzá a legközelebb, de sajnos neki is dolgoznia kellett, csomagolnia, rakosgatnia, pakolgatnia, mert az életnek mennie kell tovább, hiszen a Karácsony olyan közel van már, és emiatt nem maradhat el! Mit szólnának a gyerekek!
---
Télapó is dolgozott ám! Egymásra rakta a dobozokat, csomagocskákat, virgácsokat, arany diókat, mosolygó almákat, selyemszalagokat, szép sírós babákat, dörmögő mackókat, mert rendnek kell lenni, hiszen nemsoká indulni kell, és akkor már csak berakják mindezeket a hatalmas piros zsákba, és fel a szánra, aztán hó-rukk, fel a magasba, és irány a... mindenfelé!
A kis rénszarvasról egészen megfeledkeztek. Közben a mennyezeten a lyuk szép lassan újra befagyott, mert odakint nagyon hideg volt, mint azt már említettem. A jégre pedig egyre csak hullott a hó, és lassan betakarta. Rövidesen már semmi nem látszott abból, ami nemrégiben történt.
----
A kis rénszarvas egyre jobban érezte magát. De azt is észrevette ám, hogy nem figyelnek rá. Elunta magát: gondolta, szétnéz erre is, arra is, hátha talál valamit unalom ellen.
Eltolta a homlokával a könnyű dobozokat az útból, és szép csendesen elsétált, ki az ajtón, át a másik terembe, aztán a harmadikba... és szép csendben bejárta az egész kristálypalotát. Senki nem vette észre, hogy elkóborolt.
---
Közben a manók kezdtek elfáradni. A mai csomagolási feladatokkal végeztek, sóhajtva rakták egymásra a csomagokat.
Télapó is felnézett végre. Összeütötte a tenyerét. Ez a taps jelezte minden nap végén, hogy mostmár mindenki mehet az ebédlőbe, mert elérkezett a vacsoraidő, aztán lefekvés, mert holnap ismét nehéz nap lesz. Dolgos, nehéz nap.
Holnap különleges nap lesz. Télapó meglátogatja a gyerekeket holnap éjjel. Amelyik ablakban szépen kipucolt fényes kiscipellőt talál, abba belecsempész egy piros tasakos Mikulás-csomagot, amelyikben sok-sok édesség rejtőzik. Mert az a gyerek, aki olyan szépen ki tudja tisztítani a cipőjét, az biztosan jó gyerek is. És ha jó gyerek, akkor a karácsonyfa alá is érdemes lesz tenni neki valami igazán szép, klassz ajándékot.
Ugyanis Télapó még ilyenkor is figyel a gyerekekre. Így tudja meg, hogy ki volt jó, és ki rossz egész esztendőben. Mert ezen az éjszakán belelát a felnőttek gondolataiba, álmaiba, és meglátja, hogy melyik gyerek érdemel ajándékot, és melyik csak virgácsot...
Szóval, holnap éjjel sok dolga lesz szegény Télapónak. Ilyenformán tehát neki kétszer kell bejárnia az egész világ összes gyerekének otthonát, egyszer Mikuláskor, egyszer meg Karácsonykor. Nem könnyű dolog ez, bár mondhatnátok, hogy egyéb dolga sincs egész évben, mint erre a két alkalomra készülni. Igen ám, de a készülődés alatt nem jut ideje pihenni, pipázgatni... illetve, de, egy kicsit. Mert Karácsony után, január elsejéig bizony pihenni szokott. Azazhogy aludni, egyfolytában. És a manók is ám! Mert ők is igen elfáradnak ilyenkorra! Mindenki álomba szenderül arra a néhány napra, még a különteremben a rénszarvasok is!
Na de hogyan képes Télapó egyetlen éjszaka alatt mindenhol ott lenni? Hát úgy, hogy olyankor belefúj a sípjába, és akkor megáll az idő. Amikor belefúj a sípjába, azt a hangot senki más nem hallja, csak a karácsonyfadíszek a karácsonyfán, meg az ablakba tett kis cipellők. És hogy miért van mindez? Elmondom azt is rögvest.
A kis cipellők az ablakokban fényleni kezdenek. A kisgyerekek meg nagyon figyelik őket ilyenkor. De amikor a kiscipők fényleni kezdenek, akkor a kisgyerekek hirtelen nagyon elálmosodnak. És amikor aludni mennek, Télapó ismét belefúj a sípjába, és megállítja az időt. És akkor van neki ideje szép kényelmesen mindenhová eljutni egyetlen éjszaka.
Na és Karácsonykor? Amikor aznap este belefúj a sípjába, akkor a karácsonyfákon az összes dísz izegni-mozogni, szikrázni kezd. Az izgéstől-mozgástól a fenyőfa tűlevelei halkan zizegni kezdenek, ettől a gyerekek hirtelen nagyon elálmosodnak, és aludni térnek. Akkor aztán Télapó megint belefúj a sípjába, és az idő megnyúlik, nyúlik-nyúlik, ameddig Télapó le nem rakta az utolsó ajándékot is az utolsó fenyőfa alá, az utolsó gyereknek...
Hát így megy ez, bizony! Hittétek volna? No, mostmár tudjátok az igazságot. Úgyhogy nézzük meg, mi is történt a kristálypalotában, hová is lett a kis rakoncátlan rénszarvas-gyerek.
---
Össze-vissza kóborolt a termekben. És mivel nagyon viszketett a foga, - mint minden kicsi állatnak, ha nő a foga - minden útjába eső dolgot megrágicsált. Megrágta a függönyt, a kanalat az asztalon, az asztalterítő csücskét, a szék lábát, a kanapé bársonyát, Télapó ágya végét, a papucsát, és még azt a sokféle apróbb-nagyobb holmit is, ami Télapó éjjeliszekrényén volt.. aztán átment a másik terembe, ahol a manók laktak, és ott is mindent, de mindent megkóstolt. Otthagyta a foga nyomát az összes holmin, ami csak volt a szobában.
Aztán onnan is továbbment, elért a különteremig, ahol a szánt húzó felnőtt rénszarvasok laktak. Bekukkantott ide is.
Amikor a rénszarvasok meglátták, az egyikük megszólalt:
- Nézzétek már, kit fújt ide a szél! Hát te ki vagy, és hogy kerülsz ide?
A kis rénszarvas megszeppenve, bátortalanul ácsorgott az ajtóban. De itt olyan jó szénaillat terjengett, és a rénszarvasok pont olyanok, mint ő, csak sokkal nagyobbak, úgyhogy érezte: itt a helye. Velük, közöttük... Ó, ha ittmaradhatna! Ha megengednék... De nem hitt benne. Nem is mert rágondolni sem... hogy ilyen nagy szerencse érhetné őt, a hazátlan, anyátlan kicsi árvát...
A rénszarvasok addig unszolták, amíg végül csak válaszolt.
- Nem tudom, ki vagyok. Úgy értem, hogy nem tudom, mi a nevem. Lehet, hogy nincs is... Elszöktem, és úgy kerültem ide, hogy eltévedtem, elfáradtam, és belepett a hó. Többre nem emlékszem... - mondta szomorúan, lehajtott fejjel.
Télapó rénszarvasai összenéztek. Szegény gyerek! Vajon honnan szökhetett el, és miért? Nem szerették talán a szülei? Vagy csúfolták a testvérei?
Aztán azt kérdezték:
- Mesélj el nekünk mindent, jó? Szeretnénk mindent megtudni rólad. Aztán majd nevet is adunk neked. Reméljük, eszünkbe jut valami szép név...
A kis rénszarvas felbátorodott, és közelebb jött. Letelepedett melléjük az illatos, ropogós szénára, és mesélni kezdett.
- Egy varázslónál születtem... illetve ő teremtett varázslattal. Nincsenek szüleim, nincsen nevem sem... Hogy miért teremtett, azt eleinte nem tudtam. De aztán kiderült, hogy a gyerekeket akarja megtréfálni úgy, hogy még több rénszarvast is varázsol, meg szánt is, és amikor majd varázslatra repülni is tudunk, akkor szánt köt mögénk, és télen-nyáron mindig repkednünk kell az égen, mert azt mondta, hogy a gyerekek csak azon az egy napon, Karácsonykor várják a rénszarvas húzta szánt, meg a Télapót és az ajándékokat, és azt akarja, hogy ha a gyerekek már megunták hogy mindig rénszarvasszán repked a levegőben, akkor már a Télapót se fogják várni, mert annyira megunják az örökös csilingelést... meg azt is mondta, hogy a gyerekek a Télapót úgyis csak az ajándékok miatt várják, nem szeretetből... és hogy ő soha nem fog a jándékokat osztogatni, mert a gyerekek rosszak, és úgyis csak tönkreteszik, elrontják a szép játékokat...
De sajnos, én túl kicsire sikeredtem. Ezért nagyon mérges lett, és bezárt a kamrába. Én meg megszöktem... Nem tudtam, hogy odakint annyira hideg van... majd megfagytam... és nincse sem anyukán, se apukám... ezt is a varázslótól tudom. Sajnos, én még nagyon kicsi vagyok, de ha nem volnék kicsi, akkor se tudnék semmit a világról, meg a dolgokról, mert nincs anyukám, meg apukám, aki megmutatna és megmagyarázna mindent nekem, aki elmesélhetné, hogy mi az a nagy fehérség odakint, és miért van hideg, meg ilyeneket...
A kis rénszarvas elsírta magát. Olyan szomorú lett, hiszen olyan árva, mint az ujjam, nincs hová mennie, nincs, aki szerethetné, aki becézgetné, megölelné, aki tanítgatná, nevelgetné...
A kis rénszarvas nem vette észre, hogy a Télapó és a manók közben odaértek a rénszarvasok lakához, és megálltak az ajtóban, amikor meghallották, hogy a kis rénszarvas mesél. Csendben végighallgatták a történetét, és nagyon megsajnálták szegénykét.
Hogy hogyan lehetséges az, hogy a manók is, és Télapó is megértették, amit a kis rénszarvas mesélt? Nem tudom. Senki sem tudja. Egyszerűen csak értik, és kész. És ez a fontos.
Csend volt, senki nem szólt. Aztán a kis rénszarvas felnézett, és meglátta, amint az ajtónyílásban ott tolonganak a manók szinte egymást taposva, és Télapó is ott van, és mosolyog, és mindenki mosolyog...
Télapó közelebb lépett.
- Mindent hallottunk. Szóval, te árva vagy. Akkor ittmaradsz velünk, és adunk neked nevet. Majd holnapra kitaláljuk, hogy mi legyen. Később megtanácskozzuk a manókkal. Jó lesz?
A kis rénszarvas bólintott. Nagyon boldog volt. Mert azt már tudta, hogy mi az: félni, fázni, éhezni, és - örülni.
Boldog volt, mert mostmár soha nem lesz egyedül.
Akkor Télapó azt mondta:
- Mivel elszöktél a helyedről, ittmaradsz a rénszarvasokkal. Majd ők vigyáznak rád. De innen már ne szökj el, mert odakint nagy a zimankó, és megfagysz egyedül. Majd ha kitavaszodik, akkor velünk együtt te is kijöhetsz. Rendben van? - de választ sem várt, és már sarkon is fordult, maga előtt tessékelve a csicsergő manósereget.
- Most pedig mindenki térjen nyugovóra, mert mindjárt reggel lesz! Jó éjszakát! - mondta a Télapó, és mindenkitől elköszönt.
Amikor leült az ágya szélére, a Télapónak eszébe jutott, hogy a kristályteremben felejtették a dunyháját meg a párnáit. De mindegy is, mert úgyis csupa nedvesség, aludni azok között nem lehetne. Fogta a pokrócát, és betakarózott vele, aztán mélységes mély álomba merült.
---
Reggel, amikor felébredt, első pillantása az éjjeliszekrényére esett. Mint minden reggel, szemügyre vette a tárgyait. Észrevette, hogy mindegyikből hiányzik egy darabka, és arra is rögtön rájött, hogy a kis rénszarvas volt a tettes, aki megrágta a holmiját. De a sípját hiába kereste. Kereste a földön, hátha csak elgurult, még lehajolt és benézett az ágy alá is, meg a szekrény alá is, meg a szőnyeg alá is, de hiába... a síp nincsen sehol!
Nagyon elszomorodott. Ha nincsen meg a varázssíp, akkor fuccs a Karácsonynak, meg a Mikuláscsomag-osztogatásnak! Akkor nem tudja álomba ringatni a gyerkőcöket, és nem tudja megállítani az időt... Jaj-jaj, mi lesz most?
Amikor a manók reggel megreggeliztek, Télapót hiába várták az ebédlőbe. Amikor munkához láttak, még akkor sem került elő. Az egyik manó tehát elment, hogy megkeresse. Először is Télapó szobájába ment, mert hátha még nem ébredt fel. Megrökönyödve látta, hogy Télapó az ágya szélén ücsörög, fejét a tenyerébe hajtja, és jajgat...
Télapó elmesélte, hogy nincs meg a síp. Akkor pedig nem lesz Mikulás-ajándék, nem lesz Karácsony sem!
Szaladt a manócska, és mindenkinek elmesélte. Elszaladt még a rénszarvasokhoz is, és azoknak is elmesélte. Elmondta, hogy Télapó éjjeliszekrényén a dolgok mind meg vannak rágva, és a varázssípja meg egyszerűen köddé vált, eltűnt, szőrén-szálán eltűnt!
A kis rénszarvas nagyon zavarba jött. Bevallotta, hogy mindent ő rágcsált meg, mert viszket a foga, és bizony azt a valamit is ő ette meg, amit a manó sípnak nevez. Mert olyan jó volt az íze, soha még ehhez foghatót nem evett. Nagyon ízlett neki, ezért megette az utolsó szemig, az utolsó picike morzsáig, az utolsó szálkáig.
Jaj, most mi lesz?
Akkor a manók meg a rénszarvasok összedugták a fejüket, és kitalálták, hogy sürgősen szerezni kell másik sípot, lesz, ami lesz. Mert anélkül... szóval, tudjuk.
De hogyan lássanak neki?
Rábeszélik Télapót, hogy pihenjen le még egy kicsit, és ők meg elmennek és hoznak másik sípot. Hogy hogyan és miként, meg hogy honnan, azt még nem tudta senki, de majdcsak kitalálnak valamit.
Hiszen a manók is, meg a rénszarvasok is tudnak repülni, és egy szempillantás alatt ott lehetnek, ahol csak akarnak. Csak a kis rénsazarvaskölyök nem tud még repülni, de Télapó majd biztosan azt is elintézi... idővel.
Amikor Télapó ismét leheveredett, akkor a manók is, meg a felnőtt rénszarvasok is szerterepültek a világ minden égtája felé, hogy hozzanak neki sípot.
A kis rénszarvast meg egyedül otthon hagyták.
De ő se volt rest, megtalálta az ajtót, ami a külvilágba vezet. Egy hosszú folyosón kellett áthaladni, és hipp-hopp, máris a jeges tajgában találta magát, ahol úgy fújt a szél, hogy szinte süvített, és sivalkodott, és úgy hordta a porhavat, hogy majd kiverte szegény kis állat szemét. Az apró hópelyhek, amelyek mostanra jégkristályokká fagytak, úgy szúrtak, mint a tű hegye, ahogy a viharos szél felkapta és nagy erővel sodorta őket maga előtt.
A kis rénszarvas-gyerek elindult, hogy kerítsen Télapónak egy sípot. Hiszen ő ette meg, és az ő lelkén szárad, ha szegény embergyerekeknek nem lesz karácsonyuk őmiatta... Nem tudta volna a szégyent elviselni.
Ment hát, fejét leszegve, szemét lecsukva, mígnem valamibe belebotlott. Kinyitotta a szemét, hát mit lát, egy terebélyes, csupasz bokor állt előtte, hajladozó ágakkal a szélben. Ágai tüskések, rajtuk piros bogyók rezegtek és ringatóztak. Levél nem volt rajtuk, hogyan is lehetne, ebben a hidegben!
A kis rénszarvas gondolt egyet, és egy jó vastag ágat leharapott a bokorról. Gondolta, ebből majd farag Télapó magának sípot.
Vidáman baktatott hazafelé zsákmányával, s még mielőtt a többiek visszatérhettek volna, odacsempészte a tüskés ágat Télapó éjjeliszekrényére.
Télapó szerencsére nem ébredt fel.
Akkor megérkeztek a többiek is. Mindegyikük hozott magával sípot, mindegyik odakerült a piros bogyós szúrós ág mellé. Egész kis halom lett a sok sípból. Volt ott mindenféle, kicsi, nagy, színes és színtelen, csak győzze majd kiválasztani Télapó a megfelelőt közülük! - gondolták örvendezve, és felébresztették Télapót.
---
Anikor Télapó felült, meglátta a manókat, a rénszarvasokat, és a sok sípot. Nagyon megörült. Mostmár minden rendben lesz - gondolta.
A sípokat mind sorban kirakta egymás mellé az ebédlőasztalra, legutoljára odatette a tüskés ágat is. Mert a kis rénszarvas elmondta neki, hogy azt meg ő hozta.
Akkor elővette a kis piros bicskáját Télapó, és a tüskés ág vastagabb feléből levágott egy darabot. Lehántotta a tüskéket, és egy formás kis sípot faragott az ágacskából. Aztán odatette a többi mellé.
Aztán az öreg szekrényből előkereste a dédapjától örökölt kis ládikát, amin picike aranylakat díszelgett. De benne volt a kulcs is, a picike aranykulcs. Mert ugyan kinek jutna eszébe Télapó holmiját elvenni? Ezért aztán bezárni se kellett soha a kis ládikát.
Szóval, a ládikából elővett Télapó egy kis zsákocskát, egy olyan pirinyót, mint amiben a pipájába való dohányt szokta tartani. De erre a zsákocskára aranyfonállal az volt hímezve: CSILLAGPOR. Szóval, Télapó elővette a zsákocskát, a száját kioldotta, és meghintette vele a sípokat. Sorra, mindegyiket. Még a tüskés ágból faragottat is. Pedig arra gondolt, hogy azt meg minek, de örömet akart szerezni a kis rénszarvasnak. Pedig nem hitte, hogy az a síp valaha is meg tudna szólalni...
---
Amikor a csillagporral behintett sípokat sorra kipróbálta, kiderült, hogy egyik sem szólal meg. Nem szólt a díszes, nem szólt a színtelen, nem szólt a díszesen faragott, a díszesen festett sem, sem a kicsi, sem a nagy, sem a hosszú, sem az öblös, sem az aranyozott, sem a lakkozott, sem a keletről hozott, sem a nyugatról, sem az ébenfából faragott fényes fekete síp, sem a fémből készült csillogó... Ej-ej, mostmár aztán fogyott ám a türelme a Télapónak!
Amikor már minden síp elfogyott, akkor aztán végül sor került az egyszerű ágból faragottra is. Amit Télapó a saját kezével faragott. Belefújt.
Hát, lássatok csudát, megszólalt! Az a kis vacak, az a kis egyszerű, az a kis fénytelen, lakkozatlan, cirkalmatlan, az a kis... az a nagy szeretettel hozott ágacskából, saját kezűleg faragott picike sípocska!
No, volt ám nagy öröm! A manók ugrándoztak, a rénszarvasok a hatalmas, szépséges agancsaikat ingatták, a kis rénszarvas pedig négylábbal ugrált örömében! De Télapó is nagyon örült ám! Felkacagott örömében! Mert mostmár lesz karácsony, lesz Mikulás-ajándék, és ez pedig azt jelenti, hogy a Földön minden gyerek nagyon boldog lesz ezen a télen is - már aki megérdemli!
De ugye, minden gyerek jó volt az idén is, egész évben! És senkinek se kell, hogy virgács legyen a cipőcskéjében, és a Karácsonyfa alatt is lesz minden gyereknek ajándék? Ugye, mindenki megérdemli?
---
De azért Télapóéknak még volt egy feladatuk. Hogy mi? Hát a kis rénszarvasnak kellett nevet adniuk.
Télapó is egész nap ezen törte a fejét. Milyen név felelne meg? Legyen Arisztid? Vagy Hugó? Mi volna jó? Nem-nem, talán valami mást, ami jellemző rá... egyszerűt, de ugyanakkor kedveset, amiről mindenki azonnal tudja, hogy az övé, csakis az övé. Milyen is a kis rénszarvas valójában? Hát még semmit sem tudni róla igazán, mert majd később bontakozik ki a személyisége. Hogy vidám lesz-e, vagy bohókás, ugrándozós-e vagy inkább csendes, vagy esetleg az agancsa lesz különleges, vagy a szőre lesz talán kicsit másmilyen színezetű... Igen, igen, a szőre! Hiszen az most is egészen más, olyan különös vörösesen csillogó... Legyen akkor a neve Rozsdás! Ez jó lesz, biztosan neki is meg fog felelni! És reméli, a többieknek is tetszeni fog... Rozsdás, kis Rozsdás... Majd holnap megmondja a manóknak is, meg a rénszarvasoknak is, és a kicsinek is...
De most erre sajnos nincs idő, mostmár lassan készülődnie kell, mert mindjárt itt az idő, és meg kell fújnia a sípot... és akkor minden újra rendben lesz. Így lesz, ugye, gyerekek? Ugye, kitettétek már az ablakba a fényesre törölgetett cipellőcskéket? Ugye, mostmár mindjárt mentek aludni, hogy reggel, amikor felébredtek, ott találjátok a cipőcskében az átlátszó, csillogó, gyönyörű piros zacskóban a sok-sok finomságot: a mogyorószemeket, a szaloncukorkákat, a ropogós nápolyiszeleteket, a kis kerek narancsot, a kekszeket, és a kis csokidarabkákat... és ugye, várjátok már nagyon a Karácsonyt? És ugye, mindenki nagyon jó volt, ugyanúgy, mint tavaly, és jövőre is nagyon jó lesz minden kisgyerek az egész világon? Mert a Karácsony csak akkor lesz ám igazi Karácsony, ha mindenki boldog lesz. És boldognak lenni csak úgy lehet, ha mindenki jó. Legalábbis a Télapó szerint. Meg a manók szerint is. No és a rénszarvasok szerint is. És reméljük, a kis Rozsdás is megtanulja, mi az: jónak lenni. De ő még rosszalkodni se tud. Mert még nem tanította meg senki sem neki, hogy mit jelent jónak vagy rosszank lenni. De ti tudjátok, ugye? És meg is tudnátok neki tanítani, ha a Télapó megkérne titeket erre? Hát persze, tudom én!
-----
VÉGE