Titokzatos Karácsony

Bobby Leng:
Titokzatos Karácsony
mese



Egyszer volt, hol nem volt, valahol messze, a hatalmas hegyek karéja mögött, egy szűk völgyben, rohanó jéghideg vizű kis patak mentén, az erdők ölelésében egy kicsi tisztáson néhány házikó állott. Nagyon szegény emberek laktak errefelé: favágók, akik az uraság parancsára télen tüzifának való fákat vágtak ki az erdőből, hogy az uraság ne fázzon. A kivágott fákat fel is hasították, összedarabolták, bizony, nagyon sokat kellett izzadniuk, mire végeztek a megrendelt, parancsolt mennyiséggel. Jól mondják: aki fát vág, kétszer izzad: egyszer, amikor vágja, másodszor, amikor a tűzre teszi.
Az uradalmi kocsisok lovas kocsijaikkal eljöttek érte, a favágók segítettek felpakolni a rönköket, ágakat, és a fogatok elvitték a sok ölfát a hegyek hágóin át az uraság udvarházába, hogy ott a hatalmas kandallókban melegséget bocsássanak a jéghideg falak közé, a fogvacogva didergő urasági família aprajának-nagyjának.
A patakparti kicsi házakban nem voltak olyan díszes kandallók. Az egyetlen helyiség egyszerre volt konyha, nappali szoba meg hálószoba: az egyik falnál az ágyak álltak, középen asztal és székek, a másik falnál meg a tűzhely, ahol főzni lehetett. Ez adta a meleget is. A főzéshez az ágakat tüzelték el, amit az uraság kocsisai nem vittek magukkal: értéktelen tüzelő - mondták - senki se fog az udvarházban gallyat törögetni, és azzal vacakolni, mert gyorsan elég, elhamvad és állandóan pakolgatni kellene a tűzre - ezt nem engedi az uraság! Az uraság csak a vastag fadarabokat szereti: azt rádobják a tűzre, és fél napig is égeget, mire elhamvad, és jó meleget ad. Nincs vele sok macera, kényelmes és jó.
A hegyek mögött, a patakparti kis házakban a szegény favágók alig kaptak valamicske pénzt a munkájukért. Pedig nagyon nehéz munka ám a favágás: a balták, fejszék sokat forognak, mire kidől a kiszemelt fa.
A fákat kivágni csak télen szabad, amikor alszanak. És a frissen kivágott fák belül teli vannak élettel: nedvesek, ezért nem lehet azonnal elégetni, mert csak füstöl de meleget nem ad rendesen. Ki kell száradnia. Ezért amit most kivágnak, az csak egy év múlva lesz tüzelhető - minden józan eszű ember tudja ezt. Ha meg nem tudja, akkor megtapasztalja a maga kárán.

A patakparti kicsi házakban a gyerekek már várták a karácsonyt. Nem azért, mert olyan hejde klassz ajándékot kapnának: nem nagyon futja olyasmire. De a favágók mindegyike nagyon ügyesen tudott faragni, és minden évben szép játékokat faragtak a gyerekeiknek. Hintalovat, fababát amit megfestettek az asszonyok, meg kis kocsit, kis székecskét, cicomás virágos sámlit, kis ládikót, asztalkát - szóval minden évben jutott valami ajándék a kicsiknek.

Ebben az évben hamar beköszöntött a tél. A nagy hegyeken túlról hatalmas hófelhők érkeztek, és akkora hó esett az egyik reggelre, hogy az ablakig ért. Az ajtót is alig tudták az emberek kinyitni. De ellapátolták a ménkű sok havat az útból, mert az erdőre ki kellett volna menni fát vágni. De hogyan, amikor ekkora a hó? Hát várni kell, amíg kicsit megcsappan, megrottyan a hó: néhány napot bizony várni kell. Se ember, se állat ilyen mély hóban nem tudna járni. Így az uraság kocsisai se tudnak eljönni a fáért, mert a lovak elmerülnének a mély hóban, és a szán is elakad, nem siklik, ha túl mély a hó.

Teltek a napok, néha kisütött a napocska, és tényleg: melegével kicsit összetöppesztette a havat. Amikor már járható lett, és csak bokáig ért már, akkor
az emberek föltarisznyálkodtak, ahogy szoktak, és elindultak az erdő felé, fejszéjüket, fűrészüket, baltájukat a vállukra vetve, akasztva. Az erdőben mindenféle fák voltak: egyik kisebb, másik nagyobb és ölesebb derekú, de a jó tüzelőnek való fákat már az erdő innenső felén mind kivágták régebben, hát tovább kellett menni, az erdő mélyébe, beljebb, egyre beljebb.

A patakparti kicsi házakban aggódva várakoztak az otthoniak a favágókra. De nemcsak akkor aggódnak, amikor nagy a hó meg a tél, és süvít a szél: a favágás veszélyes dolog, így mindig féltik az övéiket az otthon maradók.
Az egyik kis házikóban két kisgyerek húzódott a tűzhely mellé. Az édesanyjuk néhány éve betegségben meghalt, így félárván maradtak a kicsik. Az egyikük kislány volt, a másikuk kisfiú. Amikor édesapjuk elmegy naponta fát vágni így télvíz idején, mindig lelkükre köti, hogy jók legyenek, meg hogy rakosgassák a száraz gallyacskákat a tűzre és ne fagyoskodjanak, meg hogy a kenyérkéből egyenek délben és zsírozzák is meg szépen, ahogy kell. Ő meg majd estefelé, alkonyatkor hazajön, és együtt megvacsorálnak. Majd főz valamit: egy kis rántott leveskét, vagy süt a sütőben néhány szem krumplit, ha talál még belőle.
A gyerekek szófogadók voltak, mindent úgy tettek, ahogy az édesapjuk mondott nekik. De amikor elérkezett az este, és a többi favágó hazatért, bizony az ő apukájuk nem jött velük. De egyszer csak bekopogtattak az ajtón. Az egyik favágó volt az. Zavartan állt a küszöbön, és a kalapját a kezében nyomkolászva-forgatva, elhaló hangon mondta:
- Az édesapátokra rádőlt egy fa - .
A gyerekek tágra nyílt szemmel, ijedten hallgatták, hogy mi történt. Amikor megértették, hogy az édesapjuk sincs már többé, akkor sírva fakadtak, és egymásba kapaszkodva zokogtak hangosan, jajveszékelve. A favágó elment, és ők egyedül maradtak.
Később még jöttek hozzájuk: az édesapjukat hozták egy ágakból eszkábált hordágyon. Lefektették az ágyra, és letakargatták szépen.
A favágók feleségei jöttek, és elvitték a gyerekeket magukkal. A többiek meg ottmaradtak és meggyászolták szegényt.
Majd, amikor mindent elrendeztek, néhány nap múlva hazaengedték a gyerekeket.
A kicsik a kihűlt tűzhelyben felszították a tüzet, és az asztalhoz ültek szomorkodni. A szekrényben volt még kenyérke, nem éheztek, de az édesapjuk nagyon hiányzott nekik. Egyedül maradtak.
És közeledett a Karácsony.
Teltek a napok, egyformán, szomorúan. A gyerekekre néha-néha rányitották a favágófeleségek az ajtót, és ennivalót hoztak. De nem tudtak sokat adni, és magukhoz se tudták venni őket, mert nekik is alig volt mit a tejbe aprítaniuk, kevéske keresetükből alig tudtak megélni így is.
Úgy néz ki, ez lesz a legszomorúbb, legszegényebb karácsonyuk szegény gyerekeknek - mondogatták a kis házakbak a favágó családok.

És elérkezett a karácsony este. A gyerekek még egyszer dobtak a tűzre, hogy ne fázzanak éjjel. Aztán ágyba bújtak, és sírva aludtak el.

Kint, a kicsi faházak között a hóban valaki járt. Nem vette észre senki, nyomot se hagyott. De minden ablakon belesett. Mindent látott, és mindent megértett.

---

Az uraságéknál nagy és bőséges ünnepség volt aznap este. A finom zsíros ételekkel roskadásig megpakolt, megrakott asztalok körül csillogó szemű gyerekek és mosolygós felnőttek ültek. A szoba közepén hatalmas fenyőfa állt, mindenféle csillogó üvegdíszekkel feldíszítve.

Kint az udvaron, az ablak előtt valaki megállt egy percre. A szobában néma csend lett hirtelen, az asztalnál ülő háziasszony úgy érezte, mintha a szobán hirtelen jeges fuvallat suhant volna át.
Szomorú lett, maga se tudta, miért. Kiment a konyhába. Hogy mi vezette ide, nem tudta, csak úgy érezte: ki kell jönnie. A konyhában a főkocsis éppen valamit mesélt a szakácsnőnek egy favágóról, akire egy hatalmas, hótól terhes fenyő rádőlt és a szegény ember alatta maradt. A nagy súly agyonnyomta, mire leemelték róla a hatalmas fát, már nem élt. Két árva maradt utána... - hallotta meg az uraságné az utolsó szavakat.
Kérdezősködött, és a kocsis neki is mindent elmesélt. Akkor az uraságné kihívatta a férjét, az uraságot, és félrevonulva hosszasan beszélgettek. Egy idő múlva az uraságné bement a vendégekhez, az uraság pedig szólította a kocsist. Megparancsolta neki, hogy reggel első dolga legyen, hogy elhozza a gyerekeket az uradalomba, majd ők gondoskodnak róluk. Mégse maradhatnak ott éhhalálra kárhoztatva.

Ilyenkor, ha hó lepi a tájat, a kocsit elteszik a fészerbe, félreállítják, és előkerülnek a lovas szánok. A tüzifát is ilyeneken hordják be az erdőből. A hó miatt nagyon nehéz haladni, és az utat is belepte a nagy fehérség, nagyon könnyű ilyenkor eltévedni, és gödörbe lépni, mert nem látni, mi van a hó alatt. De a sokszor megjárt úton már lehunyt szemmel is eltalálnának akárhová, - szokták mondogatni nevetve a kocsisok.

Másnap a főkocsis új lovakat fogott a fáradtak helyett a lovas szánkóba. Mert az előző napi tüzifaszállitmánytól nagyon kimerültek a lovai, ezért most másikakat kellett befognia. El is ment a gyerekekért, és most vidáman csilingelt a szánkó hátuljára akasztott csengettyű, és a lovak is vidámabban baktattak: nem voltak fáradtak, jól haladtak, most nem tartott sokáig az út a kicsi házig. A házikó kéményén vékonyka füstcsík libbent elő, fel az égre: a gyerekek nyilván már felkeltek és serénykednek - gondolta a kocsis.
Benyitott, és köszönt. A gyerekek megilletődve fogadták, nem tudták, ki ez az úr és mit akar. Az ember mindent elmondott nekik, és ők először megijedtek: hogyan hagyhatnák el a szülői házat? Mi lesz velük ezután? De az ember mesélt nekik arról, hogy kikhez és hová is kerülnek, hogy ott jó dolguk lesz és mindig lesz mit enniük - hát megnyugodtak. Hanem azért csak furdalta őket a lelkiösmeret: a szegény szomszédság hogy segített rajtuk eddig, hát ők most hálátlannak bizonyulnának, ha elmennének innen! Erre is volt orvossága a jó kocsisnak: az uradalmi uraság küldött egy kis pénzes zacskót a favágóknak: egyenlőképpen osztozzanak rajta, és hozott még jóféle erős vörösbort egy jókora, vesszőből font oldalú demizsonnal, meg sültet és kenyeret, kalácsot és süteményeket, kolbászt és mindenféle földi jót! Az egész szán tele van pakolva ínyenc-ségekkel, most menjenek is rögtön, és adják oda az embereknek! Gyerünk, gyerekek, gyerünk! - dirigált a kocsis, és rájuk parancsolt, hogy oltsák el a tüzet, nehogy valami komisz és huncut parázs kipattanjon és leégjen a kis házikó, mert kár lenne érte - tüzet egyedül, őrizetlenül hagyni sose szabad! - mondta nagy komolyan, szigorúan - és felparancsolta rájuk a legmelegebb ruhájukat, kabátot, nagykendőt, sapkát, bakancsot meg ami volt még a háznál, és indultak is.
Amikor lepakolták a favágó családoknál a sok élelmet és átadta a kocsis a pénzt is nekik, az emberek hálálkodtak nagyok. A főkocsis akkor a gyerekekkel együtt felült a szánra, jól betakaróztak mindenféle pokrócokkal, - még a ló hátára is kerülközött egy, még akkor tette rá a kocsis, amikor megérkezett ide, nehogy megfázzon szegény pára a nagy hidegben, amíg ácsingózik és várakozik, hiszen kissé megizzadt az idefele úton - szóval mindent elrendezett, és útnak is indultak.

Amikor megérkeztek az uradalmi uraságék házához, az uraságné és népes rokonsága fogadta őket. Szegény kis árvák nagyon meg voltak ám illetődve, szólni se nagyon mertek, csak pillogtak szégyenkezve, irulva-pirulva.
De aztán, amikor bevezették őket a meleg szobába, és ott meglátták a hatalmas, gyönyörűen csillogó karácsonyfát, akkor állt csak el a szavuk igazán! De később felmelegedtek, feloldódtak, és mindenre szépen, illedelmesen válaszoltak, amit csak kérdeztek tőlük, ahogy az édes szüleik tanították nekik.

Beesteledett. A nagy izgalom elcsitult. A lovak és a szánkó már régen pihenőn voltak, a kocsisok és a szolgálók is mind nyugovóra tértek. A háziúr és háziasszony, meg a népes rokonság is mind-mind a szobáikba vonultak. Az árva gyerekeknek is megmutatták a vendégszobát, ahol egyelőre lakhatnak - később majd kapnak megfelelőbbet.
Alig tudtak a kis árvák álomba szenderülni, annyira furcsa volt nekik az a sok újdonság. De végül mégis elaludtak, s a puha fehér párnába süppedve, könnyes szemmel álmodtak valamiről: biztosan apukáról és anyukáról, akik már a mennyben vannak, és boldogok, és soha nem fáznak már többé, és soha nem éhesek, és nem rongyosak. Biztosan szép tiszta, díszes ruhákban sétálgatnak kart karba öltve, mosolyogva, és lenéznek rájuk, és szeretettel gondolnak gyerekeikre.

Az ablakon most árnyék suhant át, finoman, légiesen - senki se vette észre. Az ablak előtt a hóban valaki megállt egy röpke pillanatra, és belesett. Arcán apró, elégedett mosoly. Hátranézett. Háta mögül most két másik alak bukkant elő: egy magasabb, meg egy másik, aki kicsit alacsonyabb volt. Ők is belestek, és egymásra néztek. Mintha mosolyogtak volna...
Aztán mindhárman elindultak a sötétben. Elöl ment az, akinek ruhája áttetsző derengés volt csupán, - vezette a mögötte haladó másik két alakot, akik egymásba karolva, néma csendben suhantak utána. Lassan távolodtak. Aztán belevesztek a leszálló ködbe, s eltűntek benne, mintha soha ott se lettek volna.
Léptük a hóban nyomot nem hagyott. Nem is vette őket észre senki. Csak az uradalmi kutyák vakkantottak néhányat halkan.


Reggel, amikor a kicsi árvák felébredtek, a paplanjukon ott díszelgett egy-egy picike, faragott, festett lovacska.





VÉGE