Traktoros mese
Bobby Leng:
Traktoros mese
mese
Egyszer, nem is olyan régen, a határban volt egy kis tanya. A tanya körül földecske, a földecske szépen meg volt művelve és mindenféle dolog termett benne. A földecskén termett dolgokat a tanya gazdája feletette a jószágjaival, meg saját magának is jutott belőle, úgy, hogy néha még kicsinykét el is tudott belőle adogatni a piacon. Így hát panaszra nemigen volt oka. Csak akkor, ha a termést jégeső verte el, vagy aszály szárította-aszalta. De azért ilyenkor is maradt annyi, ami épphogy elég volt neki és a jószágjainak.
Ámde teltek-múltak az évek, és a tanya gazdája magára maradt. Gyerekei elköltöztek tőle, unokái ritkán látogatták, a ház asszonya pedig sajnos örökre lehunyta a szemeit. Így hát nem maradt segítsége, egyedül pedig nehezen boldogult. De azért elvolt. Mígnem annyira megöregedett, hogy már nehezére esett a munka. Mert a földecskét fel kellett ásni, elgerebenezni, vetegetni, kapálgatni, és a jószág meg minden nap kért ám enni, még ünnepnap is. Nem volt idő pihenni, ez nem az a munka, amit egyetlen napra is fel lehetne függeszteni.
Ezért hát elhatározta, hogy mivel neki már nagyon nehezére esik az áskálás, keres segítséget.
Elindult a faluba vezető úton, gondolta, a faluban biztosan talál majd valami életerős fiatalembert, aki felássa neki a birtokát.
Találkozott is egy jókötésű emberrel, meg is kérdezte tőle, segítene-e neki felforgatni a földecskéjét, megfizeti tisztességgel.
Az ember ezt kérdezte:
- Hát maga még mindig parasztizál, bátyám?
- Hát persze, fiam - válaszolta az öregember. - Meg kell valamiből élnem, és ha nem parasztizálok, akkor éhenveszek, mert máshoz meg nem értek. Ezt csináltam egész életemben.
- Jól van, bátyám, megyek, megoldom a dolgot - ígérte az atyafi.
Másnap jókor reggel már ott is volt, hozott magával jókora fényes ásót, oszt rögvest neki is fogott a forgatásnak.
Dolgozott, dolgozott, a nap is melegen sütött, az atyafiról csak úgy szakadt a víz.
Mikor elfáradt, leült früstökölni. Leterítette a kabátját a fűre, elővette a kockás abroszba kötött kenyérkét, meg kolbászdarabkát, meg előkotorta a zsebiből a kisbicskáját, és azzal falatázva hamar betermelte a kis elemózsiát. No, mikor ezzel végzett, kis darab kenyérhéjával letörölte a bicsak éliről a zsírt, a bicsakot becsattintotta és eltette, vissza a zsebibe. A kendőről lerázta a morzsát, - ezt majd elintézik a fűben szorgoskodó hangyácskák - összehajtotta és eltette a kabátzsebbe. A kabátot lerázta a ráragadt fűszálaktól, és feldobta az öreg diófa alsó ágelágazására. Nekilátott ismét a munkának, csak úgy égett a keze alatt a munka, vagyishát sietősen, szorgalmasan, erősen dolgozott. Ismét csak elkezdett róla az izzadság peregni becsülettel. Az öregember közben ellátta a jószágokat, kijött megnézni, hogy halad az ember a munkával. Látta, hogy igen jól halad és közben igen nagyon izzadozik is. Ezért kihozott két pohárkát, meg egy kancsó borocskát, ezt sajátkezűleg készítette, a szőlőt pedig a ház előtti szőlőlugas termette. Addig-addig kínálgatta az atyafit, addig-addig iszogattak, hogy be is nyakaltak belőle jócskán, mire eljött a délidő. Akkor leültek az udvarra, elővettek szalonnát, fehér kenyeret és hagymát, és jól befalatáztak belőle. Utána ledőltek kissé delelni, mert a parasztember megadja mindennek a módját, nem lehet itten kapkodni, mert megbosszulja magát a dolog. No, egy óra múlva felcihelődtek, az ember nekilátott az ásásnak, az öreg meg a dolga után nézett.
Mire lement a nap, az atyafi a földecske harmadát már meg is forgatta szépen. Csakhogy amikor utoljára belenyomta az ásóját a földbe, és felemelte vele a földet és fordítva visszadobta, akkor jajdult egy hatalmasat, és a derekához kapott. Jaj-jaj, mi történt? - sietett oda az öreg. Hát az történt, hogy az atyafi megerőltette magát a nagy szorgalomban, és megrándult a dereka. Mondta is az öregnek: nem tud már másnap jönni, mert nagyon fáj a dereka. Hát jól van, az öreg belenyugodott, kifizette a napi munkát, oszt mostmár törheti a fejét, hogy mit csináljon. Csak egyet tehet: kereshet új segítséget.
Másnap ismét nyakába vette a lábát, és rótta az utat szorgalmasan, hogy találjon valakit, aki felássa a maradék földecskét. Találkozott is egy fekete emberrel, aki megígérte, hogy jó pénzért felássa a földet. Másnap reggel jött is a koma, hozzá is fogott, de biza amikor már magasan járt a nap és csúful melegített, akkor az atyafinak már nem smakkolt annyira a munka. Gyakran meg-megállt, törülgette a homlokát, inni kért, és a munka se haladt valahogy.
Hát jól van, elérkezett a délidő, megszalonnáztak, deleltek, majd ismét munkába kellett volna állni a komának, de nem fűlött hozzá a foga sehogyse. Kérte az öreget: fizetné ki a bérét, és már itt sincs. Az öreg adott neki pénzt, de csak kevesebbet, mert csak fél napot dolgozott a koma. Az meg kezdett vele kiáltozni, hogy így meg úgy, de az öreg hajthatatlan maradt: fél munkáért fél pénz, és passz.
De a földecske még mindig nincsen készen, pedig a magokat mostmár hamarost el kéne vetni, és az is elég soká fog tartani neki egyedüli magának. Így aztán ismét elindult a faluba, hogy segítséget kerítsen. Találkozott egy emberrel, aki egy hatalmas traktoron ült. A traktornak akkora volt a kereke, mint a bátyó állva. Megállt az ember, kérdi, mi járatban errefelé. Mondja neki az öreg, hogy a földecskéjét kéne felásni, mert ő már nem bírja. Felszántom én magának, papa! - mondta a traktoros, és már fordult is meg a hatalmas traktorral, merthogy épp szántásból jött, és az eke még utána volt csatlakoztatva szerencsére. Az öreget is felinvitálta a traktor fülkéjébe, hogy kászálódjon csak föl - így hamarabb odaértek a tanyához.
Amikor befordult a nagy gép az udvarra, akkor látta meg a traktoros ember, hogy ez a traktor bizony nagyon nagy ehhez a kis földecskéhez: még meg se tud tisztességesen fordulni rajta. Csóválták a fejüket felváltva, de nem volt mit tenni: elment a traktoros ember. Az öreg meg ismét elindult segítségért, nem tudott mást tenni.
Találkozott egy másik traktorossal is, aki épp az egyik dűlőútról kanyarodott ki a főútra. Intett neki a bátya, hogy állna meg. Az meg is állt, megegyeztek, hogy fel is szántaná a földecskét. El is mentek, de még ez a traktor is nagynak bizonyult. Akkor az öreg újra elindult, hogy mostmár lesz ami lesz, de valakit csak szerez, mert ő nem bír el a földecskével, pedig már sürget az idő.
Találkozott is egy kis irgic-firgic traktorral, aminek nem is volt fülkéje, hanem olyan kis pipec darab volt. Látszott rajta, hogy újdonatúj, le is intette azonmód a tata. Az meg is állt, és a traktorista meg is ígérte, hogy elvégzi a munkát neki a traktorjával.
El is mentek, és láss csudát, tényleg ez a kis traktorocska épp jó méret volt a kis földecskéhez. Egy-kettőre fel is szántotta az egész területet, szépen, egyenletesen. Tehette, mert az ekéje nem monstrum volt, hanem kis méretű, épp, amekkorát a kis traktorka elbírt. Alig dolgozott mélyebben, mint egy ásónyom. Épp megfelelt a tata igényének. Nagyon örvendett az öreg, hogy ilyen egy-kettőre végezett is az ember a kis traktorával és ni, milyen szép munkát végzett, de akkor még nem is volt a dolognak vége. Mert az ember lecsatolta az ekét és boronát csatolt a traktorja háta mögé, és el is boronálta neki a göröngyöket. Így már gereblyézni se kell, vethet azonnal, hogyha akar a bátya bátran.
Hát borzasztóan örült az öreg, könnyes szemmel köszöngette, és kifizette a megállapodott díjat a munkáért. Kicsit ugyan sokallotta a pénzt, mert egy cseppet drágább volt, mintha felásatta volna kétkezi munkával, dehát üsse kő: lényeg, hogy kész van, és ni, milyen hamar! Nagyon boldog volt, köszönte nagyon, és megegyeztek benne, hogy a következő tavaszon is így fognak csinálni.
Az öregember aztán szépen bevetette a földecskéjét. Előbb elvetette a búzát, amiből kenyérke lesz majd, meg a jószágnak szemes takarmány, a szalmája meg jó lesz télen a jószág alá, és neki pedig az ágyban a szalmazsákba, mert már eléggé összetört benne a régebbi szalma a sok forgolódástól, hencsergéstől.
Aztán következett a kukorica: ezt csövesen fogja a góréban tárolni, és csak mindig annyit morzsol le, amennyit a jószágok megesznek. Meg ha lesz kiscsibéje, akkor darálni is fog belőle. Szerencsére volt egy olyan okos kézi szerkentyűje, amit még régen a vásáron vett, úgy nevezték: morzsoló. Ez a szerkezet arra volt jó, hogy felerősítette egy nagy faláda peremére, ennek a gépnek volt egy etetője vagyis fölül egy tölcsérszerű nyílás, belül meg vasfogak voltak benne, és volt egy tekerője, olyasféle, mint a kerekeskúté. Csak sokkal kisebb. No, fölül be kellett dugni a kukoricacsövet, tekergetni kicsit a kart, a kukoricaszemek alul kipotyogtak egy nyíláson, bele a ládába, a csutka meg oldalt kijött lehántva. Az meg jó lesz gyújtósnak a sparheltba. Mert azt meg arra szokta használni. Arra igen jó az.
A daráló is ugyanilyen volt: jó erős öntöttvas szerkezet, fölül beleöntötte a kukoricaszemeket, tekergette a kart, és alul meg kipotyogott a darált kukorica. Volt ezen egy csavar, lehetett álligatni, hogy mekkora daraszemek legyenek. Lehetett egész liszteset, vagy egész nagy darabosat is: attól függött, hogy mekkorák voltak a kis pipikék. Meg ha volt kiskacsája, akkor annak is jó volt a kukoricadara, de akkor be kellett vizezni, és ő még kis disznóparéjt, vagy spenótleveleket, vagy salátát is össze szokott darabolni apróra, azt belekeveri a vizes darába, és hát azt aztán úgy nyelik a kiskacsák, bizony, mint ahogy szokják mondani: mint kacsa a nokedlit.
A kukorica szára se megy veszendőbe sohase. A kukoricatörés után - vagyis, amikor már letörték a csöveket a tövekről és begyűjtötték, akkor utána szárvágóval le kell vágni, és kupacokba hordani, összekötözni, majd vastag felivel a föld felé összerakni szépen állva, ez lesz télen a tehénkék és disznócskák alá és rágcsálni is jó nekik. Azért szárvágóval vágják, és nem baltával vagy fejszével, mert azok nem állnak kézre az ilyen munkához. A szárvágó baltának az éle el van ferdítve, így épp odapasszol és könnyedén elvágja a száraz kukoricaszár lábát, bizony. Akkor azt rakásra rakják, úgy egy ölelésnyit egy kupacba, mindeniket egyformán, hogy a lába egyfelé álljon. Így könnyű vele bánni: összekötni és rakásra hordani.
A harmadik dolog, amit vetett, az a krumpli. Ez nyár végére szépen megszaporodik a földben. Egy kis apró krumplit tesz a gödörbe, ha túl pici, akkor kettőt. A földbe belemélyeszti a kapát, kiemeli a földet, odadobja a krumplicskát, rádobja a földet, rálép, kész a krumplibokor. Épp úgy kell, mint a kukoricavetést, ámbár ott ásót kell belemélyeszteni félig a földbe, kissé megdönteni elfele, beledobni két-három kukoricaszemet, kihúzni az ásót és rálépni a kis halomra. No, szóval, amikor kikel, és kissé nagyobb lesz a krumplinövény szára, akkor már fel kell tölteni - így mondják. Ez azt jelenti, hogy kapával a földet a növényke lábához kell kapirgálni, hogy jó kis hant legyen, kupac, mert ebben tud a krumpli jól gyökerezni, hiszen minden kis gyökerén lesz egy-egy göb, ami megnő, és jókora krumplik lesznek belőle nyár végére. Feltölteni a kukoricát is kell, amikor már nagyobbacska, és egyelni is, hogy minden bokorban csak egy tövecske maradjon, maximum kettő szál. Azért kell a kukoricát feltölteni, mert a gyökerei nem mélyen vannak, és hogy a szél ne döntse ki, jól meg tudjon kapaszkodni. Szóval, amikor ősszel a krumpli felszedésére kerül a sor, és a kapát a bokor alá belevágják a földbe, kiforgatva vele a bokrot szárastul-tövestül, akkor előtűnik, mennyi krumpli is lett. Ha jó volt az év, vagyis volt kellő meleg napsütés és kellő esőcske is, akkor jó termés lesz. De még ekkor is többféle méretű gumót lehet találni a bokrok alatt. Az a krumplicska, ami el lett vetve, az szolgálta a tápanyagot: ez teljesen összeaszódik a földben, felélődik, elhasználódik. A sokféle méretű gumóból pedig, amiket megtermett, a legapróbbak, amik alig nagyobbak, mint a köröm, az megy a jószágnak, nyersen vagy főve majd. Ami ennél kicsit nagyobb, az megy külön, mert ez lesz a következő évi vetőkrumpli. Ami ennél kissé nagyobbacska szemű, abból lesz majd az igazi extrafinom héjában főtt vagy héjában, sütőben sült krumpli a téli napokon. Hmmm, nyámi! És a legszebb, legnagyobb szemek, gumók pedig egy jókora ládába kerülnek a fagymentes mélyített kamrába, vagy pedig zsákokban a krumplisverembe, mert ebből fog megélni a tata egész a következő betakarításig. Ez kerül az asztalára. A héja meg a jószágnak. Mert azt még a tyúkocskák és kacsák-libák is elcsipegetik. Ha meg terem felesleges mennyiség, azt meg a piacon majd elpasszolja, ebből lesz egy kis pénzecskéje.
No, amikor ezekkel a nagyon nagy horderejű dolgokkal megvan a tata, akkor jöhet a kiskerti veteményesbe való magvak elvetése. Jöhet a bab, a borsó, a káposzta, paprika, dinnye, tök, a paradicsom, a sárgarépa és a petrezselyem. Sóska, spenót, saláta, retek, hagyma. Ámbár a hagymát már jobb, ha elsőnek elduggatja, az apró kicsiket: abból lesz a nagy. A kicsiket úgy hívják: dughagyma. Ezt előző évben magról vetették, és őszig ilyen picikre nőnek csak meg. De következő évben az elduggatott kis hagymák jókorára nőnek, ha ügyesen lettek elduggatva: se nem túl mélyre, se nem túl sekélyre. Mindegyiket egymástól kis távolságra, egyesével, bajuszával lefelé kell belenyomni a kis vályúba, amit előre egyenesre meg kell húzni a kapa hegyivel vagy a horoló sarkával vagy a boronával. A másodéves hagyma, ha időben fel nem szedik, akkor meg még fel is magzik, vagyis a szára megkeményedik, és a tetején egy gömb alakú szép fehér virághalmaz lesz, és minden kis aprócska virágból egy-egy fekete magocska. Ezt kell majd jövő évben elvetni. Csak az a bibi, hogy a felmagzott hagyma virága feléli a földben a gumót, onnan veszi az erejét, ezért a hagyma semmivé válik, elfogy, használhatatlan lesz. Úgyhogy aki nem akar magot termeszteni, az jobb, ha időben felszedi a hagymácskáját!
No szóval, amikor áprilisban felmelegszik kissé a föld, akkor jó ezeket elvetni. Ameddig hideg a föld, csak nyenyereg szegény mag a földben, nem tud kikelni. De amikor az Istenáldotta napocska felmelegíti az ágyást, akkor szépen kihajt valamennyi magocska és élni kezd, növekszik, majd hetek múlva virágzik, a méhek és bogarak a lábacskáikkal beporozzák és így akaratlanul is megtermékenyítik, így termést is tud hozni. Persze közben nagyon sok munka van vele, kapálgatni, egyelgetni kell, kiszedegetni mellőle a gaz-szálakat, öntözgetni is kell néhanap. De kész boldogság, amikor a gazda látja, hogy milyen szépen hajtanak, növekednek. Mint ahogy a jószágban is lehet gyönyörködni. Jól mondják: a gazda szeme hizlalja a disznót - no nem csak a disznót, de a többit is meg kell becsülni, mert az jelenti az életet a tanyán. Bizony.
Na szóval, az öregember nyakig volt a melóban, ki se látszott belőle, úgy el volt foglalva, hogy se látott, se hallott. Mert közben szokott a világ dolgairól gondolkodni és áldani a napot, hogy ezt is megérhette.
Észre se vette, ha véletlenül a dűlőúton arra járt valaki. Csakhogy egyszer arra jött egy özvegyasszony. Ugyanis kinézte magának az öreget, merthogy ő is egyedül maradt, gondolta, összebútorozna vele szívesen.
Be is tért hozzá az asszony, és elkezdte kérdezgetni mindenféléről. Az öregembernek nem nagyon volt ínyére a dolog, nem akart koloncot a nyakába venni, gondolta, elvan ő egyedül is, ha már eddig jól megvolt, mostmár nem változtat rajta. Nem fiatal ő már, hogy asszonyt hozzon a házhoz, és különben is, még mindig fájlalja a réginek az elvesztését. Nincsen nap, hogy ne gondolna rá sóhajtozva, esténként imádkozik is érte.
De az idegen asszony csak nem tágított, csak kötözködött, csak magyarázott, hogy így meg úgy, idejönne, ketten mégis könnyebb lenne, meg ilyenek. És kritizálta az öreget, mert hallotta a faluban, hogy traktoristával forgattatta meg a földjét. Hogy hát akkor már biztosan nincs is ereje, nem is eléggé férfi, pedig neki erős férfi kéne, - így incselkedett a nyanya huncutul.
Megdühödött az apóka, s azt mondta:
- Ne rajtam potorásszon, vénség! Kívül tágasabb! Keressen magának erős férfit, engem meg hagyjon békibe, no, míg szépen mondom! - azzal kitessékelte az udvarából az idegen asszonyt. Az megsértődött, és végre elment.
No, gondolta az ember: még az kéne, hogy nekem itt dirigáljon, hogy ez nem jó, meg az nem jó, ezt így csináld, azt úgy csináld! Na nem, abból nem kér. Meglesz ő békességben egyedül, majd ha jönnek az unokák meg a gyerekek, akkor megbeszéli velük, hogy hogyan tovább. Itt az ideje, hogy valamelyik hazaköltözzön, mert ő már egyedül nem sokáig akar bajlódni a jószágokkal, földecskével. Napról napra fogy az ereje, át kell venni valakinek a gazdaságot mostmár. Ő meg szívesen pihengetne mostmár a napon pipázgatva, nézelődve, mert a sok munka nagyon megtörte, megfárasztotta a testét.
Amikor eljöttek a gyerekei és az unokák látogatóba, bizony egyik se nagyon ugrált örömében, hogy át kell venniük a gazdaságot. De amikor meghallották, hogy az öreg traktorral szántatta fel a földecskét, azért megenyhültek. Ja, ha gépesíteni is lehet - hát már mért ne lehetne, mindent lehet, nem igaz? - akkor megtetszett nekik a dolog. Gondolták, hogy lehet még az is, hogy az egész pereputty meg tudna élni ekkora földecskéből, szűken-szépen, de mégis tisztességgel. Gondolkodtak a dolgon, és rájöttek, hogy nem is hiányzik nekik annyira a városi nyüzsgés, mert itt béke és csend van, meg hogy saját földön az ember csak a saját maga ura, nem igaz? Úgy dolgozik, ahogy a munka megkívánja: a föld meg a jószágok. Csak szépen, sorjában, módjával, komótosan. Nem kell kapkodni, csak haladjon a munka. Mert amit meg kell csinálni, azt úgyis meg kell, nincs mese. De nem parancsol senki, csak az időjárás meg a munka ritmusa, menete: mit mikor kell elvégezni. Ezt meg az öreg úgyis megtanítja, majd dirigál ő, abban hiba nem lesz, az tuti.
Hát kis idő múlva aztán tényleg felszámolták a városi életüket és mindannyian, ija-fija visszaköltöztek a szülői házba.
Vettek traktort is, és hozzá megfelelő eszközöket, hogy a munka könnyebb legyen. De azért maradt még kétkezi munka is bőven. És vettek még kis födecskét a régihez, meg egy kis szőlőültetvényt is, hogy borocska is legyen. Ültettek egy csomó különféle gyümölcsfát, hogy legyen egy kevés pálinka is, amit majd a falusi szeszfőzdében kifőzetnek maguknak. Jó lesz majd téli hideg hajnalokon egy-egy gyűszűnyi-kupicányi belőle, a méregerős papramorgó-kerítésszaggató mennyei nedűből.
A parasztizálás pedig megy tovább, apáról fiúra száll, de mostmár modernizálva. Mert ha van rá lehetőség, akkor miért is ne? És így könnyebb is, ugyebár. Miért kéne megszakadni a munkában, ha nem muszáj?
De az élet szép. Ezt bizton állíthatom. Különösen itt. Nyugalom, csend, békesség. Ezt az öreg is tudja, és mostmár a pereputtya is. Mert megtapasztalták. És boldogok. Együtt.
Ugye, hogy nem is kell olyan sok dolog a boldogsághoz? Ja, egy dolog a legfontosabb: az egészség. Ha egészség van, minden van. Így tartják a régi öregek. És mivel ők már sokmindent megtapasztaltak, ettől pedig nagyon bölcsek lettek, így hát biztosan igazuk is van.
VÉGE
Traktoros mese
mese
Egyszer, nem is olyan régen, a határban volt egy kis tanya. A tanya körül földecske, a földecske szépen meg volt művelve és mindenféle dolog termett benne. A földecskén termett dolgokat a tanya gazdája feletette a jószágjaival, meg saját magának is jutott belőle, úgy, hogy néha még kicsinykét el is tudott belőle adogatni a piacon. Így hát panaszra nemigen volt oka. Csak akkor, ha a termést jégeső verte el, vagy aszály szárította-aszalta. De azért ilyenkor is maradt annyi, ami épphogy elég volt neki és a jószágjainak.
Ámde teltek-múltak az évek, és a tanya gazdája magára maradt. Gyerekei elköltöztek tőle, unokái ritkán látogatták, a ház asszonya pedig sajnos örökre lehunyta a szemeit. Így hát nem maradt segítsége, egyedül pedig nehezen boldogult. De azért elvolt. Mígnem annyira megöregedett, hogy már nehezére esett a munka. Mert a földecskét fel kellett ásni, elgerebenezni, vetegetni, kapálgatni, és a jószág meg minden nap kért ám enni, még ünnepnap is. Nem volt idő pihenni, ez nem az a munka, amit egyetlen napra is fel lehetne függeszteni.
Ezért hát elhatározta, hogy mivel neki már nagyon nehezére esik az áskálás, keres segítséget.
Elindult a faluba vezető úton, gondolta, a faluban biztosan talál majd valami életerős fiatalembert, aki felássa neki a birtokát.
Találkozott is egy jókötésű emberrel, meg is kérdezte tőle, segítene-e neki felforgatni a földecskéjét, megfizeti tisztességgel.
Az ember ezt kérdezte:
- Hát maga még mindig parasztizál, bátyám?
- Hát persze, fiam - válaszolta az öregember. - Meg kell valamiből élnem, és ha nem parasztizálok, akkor éhenveszek, mert máshoz meg nem értek. Ezt csináltam egész életemben.
- Jól van, bátyám, megyek, megoldom a dolgot - ígérte az atyafi.
Másnap jókor reggel már ott is volt, hozott magával jókora fényes ásót, oszt rögvest neki is fogott a forgatásnak.
Dolgozott, dolgozott, a nap is melegen sütött, az atyafiról csak úgy szakadt a víz.
Mikor elfáradt, leült früstökölni. Leterítette a kabátját a fűre, elővette a kockás abroszba kötött kenyérkét, meg kolbászdarabkát, meg előkotorta a zsebiből a kisbicskáját, és azzal falatázva hamar betermelte a kis elemózsiát. No, mikor ezzel végzett, kis darab kenyérhéjával letörölte a bicsak éliről a zsírt, a bicsakot becsattintotta és eltette, vissza a zsebibe. A kendőről lerázta a morzsát, - ezt majd elintézik a fűben szorgoskodó hangyácskák - összehajtotta és eltette a kabátzsebbe. A kabátot lerázta a ráragadt fűszálaktól, és feldobta az öreg diófa alsó ágelágazására. Nekilátott ismét a munkának, csak úgy égett a keze alatt a munka, vagyishát sietősen, szorgalmasan, erősen dolgozott. Ismét csak elkezdett róla az izzadság peregni becsülettel. Az öregember közben ellátta a jószágokat, kijött megnézni, hogy halad az ember a munkával. Látta, hogy igen jól halad és közben igen nagyon izzadozik is. Ezért kihozott két pohárkát, meg egy kancsó borocskát, ezt sajátkezűleg készítette, a szőlőt pedig a ház előtti szőlőlugas termette. Addig-addig kínálgatta az atyafit, addig-addig iszogattak, hogy be is nyakaltak belőle jócskán, mire eljött a délidő. Akkor leültek az udvarra, elővettek szalonnát, fehér kenyeret és hagymát, és jól befalatáztak belőle. Utána ledőltek kissé delelni, mert a parasztember megadja mindennek a módját, nem lehet itten kapkodni, mert megbosszulja magát a dolog. No, egy óra múlva felcihelődtek, az ember nekilátott az ásásnak, az öreg meg a dolga után nézett.
Mire lement a nap, az atyafi a földecske harmadát már meg is forgatta szépen. Csakhogy amikor utoljára belenyomta az ásóját a földbe, és felemelte vele a földet és fordítva visszadobta, akkor jajdult egy hatalmasat, és a derekához kapott. Jaj-jaj, mi történt? - sietett oda az öreg. Hát az történt, hogy az atyafi megerőltette magát a nagy szorgalomban, és megrándult a dereka. Mondta is az öregnek: nem tud már másnap jönni, mert nagyon fáj a dereka. Hát jól van, az öreg belenyugodott, kifizette a napi munkát, oszt mostmár törheti a fejét, hogy mit csináljon. Csak egyet tehet: kereshet új segítséget.
Másnap ismét nyakába vette a lábát, és rótta az utat szorgalmasan, hogy találjon valakit, aki felássa a maradék földecskét. Találkozott is egy fekete emberrel, aki megígérte, hogy jó pénzért felássa a földet. Másnap reggel jött is a koma, hozzá is fogott, de biza amikor már magasan járt a nap és csúful melegített, akkor az atyafinak már nem smakkolt annyira a munka. Gyakran meg-megállt, törülgette a homlokát, inni kért, és a munka se haladt valahogy.
Hát jól van, elérkezett a délidő, megszalonnáztak, deleltek, majd ismét munkába kellett volna állni a komának, de nem fűlött hozzá a foga sehogyse. Kérte az öreget: fizetné ki a bérét, és már itt sincs. Az öreg adott neki pénzt, de csak kevesebbet, mert csak fél napot dolgozott a koma. Az meg kezdett vele kiáltozni, hogy így meg úgy, de az öreg hajthatatlan maradt: fél munkáért fél pénz, és passz.
De a földecske még mindig nincsen készen, pedig a magokat mostmár hamarost el kéne vetni, és az is elég soká fog tartani neki egyedüli magának. Így aztán ismét elindult a faluba, hogy segítséget kerítsen. Találkozott egy emberrel, aki egy hatalmas traktoron ült. A traktornak akkora volt a kereke, mint a bátyó állva. Megállt az ember, kérdi, mi járatban errefelé. Mondja neki az öreg, hogy a földecskéjét kéne felásni, mert ő már nem bírja. Felszántom én magának, papa! - mondta a traktoros, és már fordult is meg a hatalmas traktorral, merthogy épp szántásból jött, és az eke még utána volt csatlakoztatva szerencsére. Az öreget is felinvitálta a traktor fülkéjébe, hogy kászálódjon csak föl - így hamarabb odaértek a tanyához.
Amikor befordult a nagy gép az udvarra, akkor látta meg a traktoros ember, hogy ez a traktor bizony nagyon nagy ehhez a kis földecskéhez: még meg se tud tisztességesen fordulni rajta. Csóválták a fejüket felváltva, de nem volt mit tenni: elment a traktoros ember. Az öreg meg ismét elindult segítségért, nem tudott mást tenni.
Találkozott egy másik traktorossal is, aki épp az egyik dűlőútról kanyarodott ki a főútra. Intett neki a bátya, hogy állna meg. Az meg is állt, megegyeztek, hogy fel is szántaná a földecskét. El is mentek, de még ez a traktor is nagynak bizonyult. Akkor az öreg újra elindult, hogy mostmár lesz ami lesz, de valakit csak szerez, mert ő nem bír el a földecskével, pedig már sürget az idő.
Találkozott is egy kis irgic-firgic traktorral, aminek nem is volt fülkéje, hanem olyan kis pipec darab volt. Látszott rajta, hogy újdonatúj, le is intette azonmód a tata. Az meg is állt, és a traktorista meg is ígérte, hogy elvégzi a munkát neki a traktorjával.
El is mentek, és láss csudát, tényleg ez a kis traktorocska épp jó méret volt a kis földecskéhez. Egy-kettőre fel is szántotta az egész területet, szépen, egyenletesen. Tehette, mert az ekéje nem monstrum volt, hanem kis méretű, épp, amekkorát a kis traktorka elbírt. Alig dolgozott mélyebben, mint egy ásónyom. Épp megfelelt a tata igényének. Nagyon örvendett az öreg, hogy ilyen egy-kettőre végezett is az ember a kis traktorával és ni, milyen szép munkát végzett, de akkor még nem is volt a dolognak vége. Mert az ember lecsatolta az ekét és boronát csatolt a traktorja háta mögé, és el is boronálta neki a göröngyöket. Így már gereblyézni se kell, vethet azonnal, hogyha akar a bátya bátran.
Hát borzasztóan örült az öreg, könnyes szemmel köszöngette, és kifizette a megállapodott díjat a munkáért. Kicsit ugyan sokallotta a pénzt, mert egy cseppet drágább volt, mintha felásatta volna kétkezi munkával, dehát üsse kő: lényeg, hogy kész van, és ni, milyen hamar! Nagyon boldog volt, köszönte nagyon, és megegyeztek benne, hogy a következő tavaszon is így fognak csinálni.
Az öregember aztán szépen bevetette a földecskéjét. Előbb elvetette a búzát, amiből kenyérke lesz majd, meg a jószágnak szemes takarmány, a szalmája meg jó lesz télen a jószág alá, és neki pedig az ágyban a szalmazsákba, mert már eléggé összetört benne a régebbi szalma a sok forgolódástól, hencsergéstől.
Aztán következett a kukorica: ezt csövesen fogja a góréban tárolni, és csak mindig annyit morzsol le, amennyit a jószágok megesznek. Meg ha lesz kiscsibéje, akkor darálni is fog belőle. Szerencsére volt egy olyan okos kézi szerkentyűje, amit még régen a vásáron vett, úgy nevezték: morzsoló. Ez a szerkezet arra volt jó, hogy felerősítette egy nagy faláda peremére, ennek a gépnek volt egy etetője vagyis fölül egy tölcsérszerű nyílás, belül meg vasfogak voltak benne, és volt egy tekerője, olyasféle, mint a kerekeskúté. Csak sokkal kisebb. No, fölül be kellett dugni a kukoricacsövet, tekergetni kicsit a kart, a kukoricaszemek alul kipotyogtak egy nyíláson, bele a ládába, a csutka meg oldalt kijött lehántva. Az meg jó lesz gyújtósnak a sparheltba. Mert azt meg arra szokta használni. Arra igen jó az.
A daráló is ugyanilyen volt: jó erős öntöttvas szerkezet, fölül beleöntötte a kukoricaszemeket, tekergette a kart, és alul meg kipotyogott a darált kukorica. Volt ezen egy csavar, lehetett álligatni, hogy mekkora daraszemek legyenek. Lehetett egész liszteset, vagy egész nagy darabosat is: attól függött, hogy mekkorák voltak a kis pipikék. Meg ha volt kiskacsája, akkor annak is jó volt a kukoricadara, de akkor be kellett vizezni, és ő még kis disznóparéjt, vagy spenótleveleket, vagy salátát is össze szokott darabolni apróra, azt belekeveri a vizes darába, és hát azt aztán úgy nyelik a kiskacsák, bizony, mint ahogy szokják mondani: mint kacsa a nokedlit.
A kukorica szára se megy veszendőbe sohase. A kukoricatörés után - vagyis, amikor már letörték a csöveket a tövekről és begyűjtötték, akkor utána szárvágóval le kell vágni, és kupacokba hordani, összekötözni, majd vastag felivel a föld felé összerakni szépen állva, ez lesz télen a tehénkék és disznócskák alá és rágcsálni is jó nekik. Azért szárvágóval vágják, és nem baltával vagy fejszével, mert azok nem állnak kézre az ilyen munkához. A szárvágó baltának az éle el van ferdítve, így épp odapasszol és könnyedén elvágja a száraz kukoricaszár lábát, bizony. Akkor azt rakásra rakják, úgy egy ölelésnyit egy kupacba, mindeniket egyformán, hogy a lába egyfelé álljon. Így könnyű vele bánni: összekötni és rakásra hordani.
A harmadik dolog, amit vetett, az a krumpli. Ez nyár végére szépen megszaporodik a földben. Egy kis apró krumplit tesz a gödörbe, ha túl pici, akkor kettőt. A földbe belemélyeszti a kapát, kiemeli a földet, odadobja a krumplicskát, rádobja a földet, rálép, kész a krumplibokor. Épp úgy kell, mint a kukoricavetést, ámbár ott ásót kell belemélyeszteni félig a földbe, kissé megdönteni elfele, beledobni két-három kukoricaszemet, kihúzni az ásót és rálépni a kis halomra. No, szóval, amikor kikel, és kissé nagyobb lesz a krumplinövény szára, akkor már fel kell tölteni - így mondják. Ez azt jelenti, hogy kapával a földet a növényke lábához kell kapirgálni, hogy jó kis hant legyen, kupac, mert ebben tud a krumpli jól gyökerezni, hiszen minden kis gyökerén lesz egy-egy göb, ami megnő, és jókora krumplik lesznek belőle nyár végére. Feltölteni a kukoricát is kell, amikor már nagyobbacska, és egyelni is, hogy minden bokorban csak egy tövecske maradjon, maximum kettő szál. Azért kell a kukoricát feltölteni, mert a gyökerei nem mélyen vannak, és hogy a szél ne döntse ki, jól meg tudjon kapaszkodni. Szóval, amikor ősszel a krumpli felszedésére kerül a sor, és a kapát a bokor alá belevágják a földbe, kiforgatva vele a bokrot szárastul-tövestül, akkor előtűnik, mennyi krumpli is lett. Ha jó volt az év, vagyis volt kellő meleg napsütés és kellő esőcske is, akkor jó termés lesz. De még ekkor is többféle méretű gumót lehet találni a bokrok alatt. Az a krumplicska, ami el lett vetve, az szolgálta a tápanyagot: ez teljesen összeaszódik a földben, felélődik, elhasználódik. A sokféle méretű gumóból pedig, amiket megtermett, a legapróbbak, amik alig nagyobbak, mint a köröm, az megy a jószágnak, nyersen vagy főve majd. Ami ennél kicsit nagyobb, az megy külön, mert ez lesz a következő évi vetőkrumpli. Ami ennél kissé nagyobbacska szemű, abból lesz majd az igazi extrafinom héjában főtt vagy héjában, sütőben sült krumpli a téli napokon. Hmmm, nyámi! És a legszebb, legnagyobb szemek, gumók pedig egy jókora ládába kerülnek a fagymentes mélyített kamrába, vagy pedig zsákokban a krumplisverembe, mert ebből fog megélni a tata egész a következő betakarításig. Ez kerül az asztalára. A héja meg a jószágnak. Mert azt még a tyúkocskák és kacsák-libák is elcsipegetik. Ha meg terem felesleges mennyiség, azt meg a piacon majd elpasszolja, ebből lesz egy kis pénzecskéje.
No, amikor ezekkel a nagyon nagy horderejű dolgokkal megvan a tata, akkor jöhet a kiskerti veteményesbe való magvak elvetése. Jöhet a bab, a borsó, a káposzta, paprika, dinnye, tök, a paradicsom, a sárgarépa és a petrezselyem. Sóska, spenót, saláta, retek, hagyma. Ámbár a hagymát már jobb, ha elsőnek elduggatja, az apró kicsiket: abból lesz a nagy. A kicsiket úgy hívják: dughagyma. Ezt előző évben magról vetették, és őszig ilyen picikre nőnek csak meg. De következő évben az elduggatott kis hagymák jókorára nőnek, ha ügyesen lettek elduggatva: se nem túl mélyre, se nem túl sekélyre. Mindegyiket egymástól kis távolságra, egyesével, bajuszával lefelé kell belenyomni a kis vályúba, amit előre egyenesre meg kell húzni a kapa hegyivel vagy a horoló sarkával vagy a boronával. A másodéves hagyma, ha időben fel nem szedik, akkor meg még fel is magzik, vagyis a szára megkeményedik, és a tetején egy gömb alakú szép fehér virághalmaz lesz, és minden kis aprócska virágból egy-egy fekete magocska. Ezt kell majd jövő évben elvetni. Csak az a bibi, hogy a felmagzott hagyma virága feléli a földben a gumót, onnan veszi az erejét, ezért a hagyma semmivé válik, elfogy, használhatatlan lesz. Úgyhogy aki nem akar magot termeszteni, az jobb, ha időben felszedi a hagymácskáját!
No szóval, amikor áprilisban felmelegszik kissé a föld, akkor jó ezeket elvetni. Ameddig hideg a föld, csak nyenyereg szegény mag a földben, nem tud kikelni. De amikor az Istenáldotta napocska felmelegíti az ágyást, akkor szépen kihajt valamennyi magocska és élni kezd, növekszik, majd hetek múlva virágzik, a méhek és bogarak a lábacskáikkal beporozzák és így akaratlanul is megtermékenyítik, így termést is tud hozni. Persze közben nagyon sok munka van vele, kapálgatni, egyelgetni kell, kiszedegetni mellőle a gaz-szálakat, öntözgetni is kell néhanap. De kész boldogság, amikor a gazda látja, hogy milyen szépen hajtanak, növekednek. Mint ahogy a jószágban is lehet gyönyörködni. Jól mondják: a gazda szeme hizlalja a disznót - no nem csak a disznót, de a többit is meg kell becsülni, mert az jelenti az életet a tanyán. Bizony.
Na szóval, az öregember nyakig volt a melóban, ki se látszott belőle, úgy el volt foglalva, hogy se látott, se hallott. Mert közben szokott a világ dolgairól gondolkodni és áldani a napot, hogy ezt is megérhette.
Észre se vette, ha véletlenül a dűlőúton arra járt valaki. Csakhogy egyszer arra jött egy özvegyasszony. Ugyanis kinézte magának az öreget, merthogy ő is egyedül maradt, gondolta, összebútorozna vele szívesen.
Be is tért hozzá az asszony, és elkezdte kérdezgetni mindenféléről. Az öregembernek nem nagyon volt ínyére a dolog, nem akart koloncot a nyakába venni, gondolta, elvan ő egyedül is, ha már eddig jól megvolt, mostmár nem változtat rajta. Nem fiatal ő már, hogy asszonyt hozzon a házhoz, és különben is, még mindig fájlalja a réginek az elvesztését. Nincsen nap, hogy ne gondolna rá sóhajtozva, esténként imádkozik is érte.
De az idegen asszony csak nem tágított, csak kötözködött, csak magyarázott, hogy így meg úgy, idejönne, ketten mégis könnyebb lenne, meg ilyenek. És kritizálta az öreget, mert hallotta a faluban, hogy traktoristával forgattatta meg a földjét. Hogy hát akkor már biztosan nincs is ereje, nem is eléggé férfi, pedig neki erős férfi kéne, - így incselkedett a nyanya huncutul.
Megdühödött az apóka, s azt mondta:
- Ne rajtam potorásszon, vénség! Kívül tágasabb! Keressen magának erős férfit, engem meg hagyjon békibe, no, míg szépen mondom! - azzal kitessékelte az udvarából az idegen asszonyt. Az megsértődött, és végre elment.
No, gondolta az ember: még az kéne, hogy nekem itt dirigáljon, hogy ez nem jó, meg az nem jó, ezt így csináld, azt úgy csináld! Na nem, abból nem kér. Meglesz ő békességben egyedül, majd ha jönnek az unokák meg a gyerekek, akkor megbeszéli velük, hogy hogyan tovább. Itt az ideje, hogy valamelyik hazaköltözzön, mert ő már egyedül nem sokáig akar bajlódni a jószágokkal, földecskével. Napról napra fogy az ereje, át kell venni valakinek a gazdaságot mostmár. Ő meg szívesen pihengetne mostmár a napon pipázgatva, nézelődve, mert a sok munka nagyon megtörte, megfárasztotta a testét.
Amikor eljöttek a gyerekei és az unokák látogatóba, bizony egyik se nagyon ugrált örömében, hogy át kell venniük a gazdaságot. De amikor meghallották, hogy az öreg traktorral szántatta fel a földecskét, azért megenyhültek. Ja, ha gépesíteni is lehet - hát már mért ne lehetne, mindent lehet, nem igaz? - akkor megtetszett nekik a dolog. Gondolták, hogy lehet még az is, hogy az egész pereputty meg tudna élni ekkora földecskéből, szűken-szépen, de mégis tisztességgel. Gondolkodtak a dolgon, és rájöttek, hogy nem is hiányzik nekik annyira a városi nyüzsgés, mert itt béke és csend van, meg hogy saját földön az ember csak a saját maga ura, nem igaz? Úgy dolgozik, ahogy a munka megkívánja: a föld meg a jószágok. Csak szépen, sorjában, módjával, komótosan. Nem kell kapkodni, csak haladjon a munka. Mert amit meg kell csinálni, azt úgyis meg kell, nincs mese. De nem parancsol senki, csak az időjárás meg a munka ritmusa, menete: mit mikor kell elvégezni. Ezt meg az öreg úgyis megtanítja, majd dirigál ő, abban hiba nem lesz, az tuti.
Hát kis idő múlva aztán tényleg felszámolták a városi életüket és mindannyian, ija-fija visszaköltöztek a szülői házba.
Vettek traktort is, és hozzá megfelelő eszközöket, hogy a munka könnyebb legyen. De azért maradt még kétkezi munka is bőven. És vettek még kis födecskét a régihez, meg egy kis szőlőültetvényt is, hogy borocska is legyen. Ültettek egy csomó különféle gyümölcsfát, hogy legyen egy kevés pálinka is, amit majd a falusi szeszfőzdében kifőzetnek maguknak. Jó lesz majd téli hideg hajnalokon egy-egy gyűszűnyi-kupicányi belőle, a méregerős papramorgó-kerítésszaggató mennyei nedűből.
A parasztizálás pedig megy tovább, apáról fiúra száll, de mostmár modernizálva. Mert ha van rá lehetőség, akkor miért is ne? És így könnyebb is, ugyebár. Miért kéne megszakadni a munkában, ha nem muszáj?
De az élet szép. Ezt bizton állíthatom. Különösen itt. Nyugalom, csend, békesség. Ezt az öreg is tudja, és mostmár a pereputtya is. Mert megtapasztalták. És boldogok. Együtt.
Ugye, hogy nem is kell olyan sok dolog a boldogsághoz? Ja, egy dolog a legfontosabb: az egészség. Ha egészség van, minden van. Így tartják a régi öregek. És mivel ők már sokmindent megtapasztaltak, ettől pedig nagyon bölcsek lettek, így hát biztosan igazuk is van.
VÉGE