Tündértavi boszorkányok

A TÜNDÉRTAVI BOSZORKÁNYOK
Mese


Tartalom:
---------


Valamikor, réges-régen, egy távoli nagy erdőség közepén egy kicsi tó mélyén, üvegpalotában boldogan éltek a tündérek.
Egyszer a boszorkányok megirigyelték a boldogságukat, és kiűzték őket a palotájukból...
A számításukba azonban hiba csúszott...

Vajon mi lesz a kis tündérek, és mi a boszorkányok sorsa?





A TÜNDÉRTAVI BOSZORKÁNYOK
Mese




Egyszer, réges-régen, amikor még ükapáink sem éltek, volt valahol a messzeségben, az emberlakta helyektől távol egy kis kék tó. A tó körül erdő, az erdőben számtalan virág és kedves kis állatka.
Azt mesélik, hogy ez a tó volt a tündérek otthona.

Innen három napi járóföldre volt egy nagy, füstöt eregető hegy. Ennek a hegynek a gyomrában éltek a boszorkányok. Egyszer ezek a boszorkányok nagyon ráuntak a kénköves füstre, és elhatározták, hogy elűzik a tó tündéreit, és a helyüket elfoglalják.
Igen ám, csakhogy ahhoz, hogy a tündérekkel elbánjanak, kellett még valami: a tündérek varázspálcája. Ilyen tündérbot minden tündérnek volt, de a boszorkányoknak nem.

Ez a botocska eleinte, a tündér kiskorában, még igen apró volt, de ahogyan a kis tündérek növekedtek, velük együtt nőtt a botocska is. Amikorra a tündér felnőtté lett, a bot is befejezte a növekedését, nem nőtt tovább. Úgyszólván együtt nőttek fel...
Ilyen botra lett volna szüksége a boszorkányoknak ahhoz, hogy a tó tündéreit elűzhessék.
Hogy miért kellett ahhoz bot?
Azért, mert a bot nélkül nem tudtak bejutni az üvegpalotába. Csak a botocska csodálatos varázsereje volt képes arra, hogy kinyissa a tündérpalota kapuját. Amelyik tündér elveszítette a botját, soha többé nem térhetett vissza a palotába. Na de ilyen tündér nem volt még tündéremlékezet óta.
Enélkül a bot nélkül nem lehetett bejutni a kastélyba. Ezért határozták el a boszorkák, hogy tündérbotot szereznek, és elfoglalják a tündérek helyét, elűzik őket messze földre.

Azt nem tudták a boszorkányok, hogy ez a bot még sok mást is tudott. Ennek a segítségével duzzasztották a tó vizét a tündérek a megfelelő mennyiségre, ennek a botnak a varázsereje kellett ahhoz, hogy minden virág a legszebben viruljon a tóparti erdőben, és ez a bot tette dússá az erdőt a vadak részére. Ez a bot képes volt arra, hogy ha a tündér behunyta a szemét, és gondolt valamire, azonnal teljesítse. Ennek a segítségével utaztak egy szempillantás alatt olyan messzire, amilyen messzire csak a gondolat vinni képes.
Így aztán a tó tündérei nem szenvedtek sohasem hiányt semmiben. Csak gondoltak valamire, amire éppen szükségük volt, és az máris ott termett, hála a varázspálca erejének.
A tündérek mégis sokat dolgoztak. Kertet gondoztak, amelyben megtermelték az ennivalójukat. Hogy miért nem varázslattal teremtették elő? Ki tudja? Talán elunták a semmittevést.
Aztán ott volt az a nagy-nagy üvegpalota. Minden nap ki kellett takarítani. Csak így csilloghatott eredeti fényében, szépségében. Elhanyagolni a munkát? Ez egyik tündérnek sem jutott soha eszébe. Vagy talán mégis? A legkisebb tündér bizony gyakorta csavargott volna inkább a tóparti erdőben, repült volna a széllel, bújócskázott volna a mókusokkal... de nem tehette. Neki is megvolt a reá osztott munkája, ami alól nem bújhatott ki. De ha elvégezte, utána játszhatott kedvére. Sokszor gondolta magában: ugyan minek a varázspálcánk, hiszen alig használjuk! Még el is dobhatnánk, vagy itthon hagyhatnánk!

A királynő parancsára időnként gyűléseztek az üvegpalota nagytermében. Ilyenkor szóba került, mennyire kell vigyázniuk a varázspálcákra. Bár még nem fordult elő olyan, hogy valamelyik tündér elveszítette volna, de a királynő szükségét érezte, hogy minden alkalommal, újra és újra felhívja rá a figyelmüket, mennyire fontos, hogy mindig maguknál hordják, hogy kéznél legyen, amikor kell.
- Enélkül nem is tündér a tündér! - szokta mondogatni.
Ilyenkor a tündérek gondolatban csak legyintettek egyet: "Ugyan már! Minek ekkora hűhó, úgyse veszítjük el! Na és ha elveszíti valamelyikünk? Akkor mi történhet? Semmi, igazán semmi!" - gondolták.


A tündérek a varázspálcájukat az övébe dugva hordozták. Ez a botocska olyan volt, mint bármelyik ágacska az erdőben, semmilyen csillogóvillogó ékessége, színes szalagja vagy ékköve, semmilyen dísze nem volt.
Még egy nagyon furcsa tulajdonsága volt ennek a botnak: láthatatlan volt az illetéktelenek szemében. Csak a tündérek láthatták. Meg a boszorkányok. No meg a varázslók. Szóval azok, akik varázsolni tudnak. A kis tündéreket óva intették attól, hogy a boszorkányhegy tájékára menjenek. De sajnos, nem minden tündérke volt engedelmes. Különösen a legkisebb volt szófogadatlan.

Egyszer, amikor a társai a tó körül játszadoztak, megszökött, és felrepült a füstölgő boszorkányhegyre.
Amikor felért a tetejére, meghallotta, hogy miről beszélnek a boszorkák. Éppen azt pusmogták, hogy holnap, amikor leszáll az éj, vihart varázsolnak a tó vizére, az felkorbácsolja a hullámokat, és a víz alatti üvegpalotából ki kell jönniük a tündéreknek a felszínre, hogy elsimítsák a hullámokat. Ők ott fognak állni lesben, és megszerzik a tündérbotokat, amivel bejutnak a palotába, és elfoglalják. Így a tündéreknek nem lesz hol lakniuk, el kell hogy menjenek innen.

A szófogadatlan kis tündér nagyon megijedt. Gyorsan, ahogyan csak apró szárnyacskái bírták, repült vissza a palotába, hogy elmondja a királynőnek, mit terveznek a boszorkák.
De annyira sietett, hogy siettében nem vette észre, amikor a tündérpálcája kiesett az övéből, és begurult a hegy tetején a kürtőbe, egyenesen a főboszorkány lába elé.

Felkapta a pici botocskát, megsuhintotta a levegőben, és így szólt:
- Látjátok, boszorkánytestvéreim, ölünkbe hullott a szerencse! Mostmár elzavarhatjuk a tündéreket!

A tündérkirálynő nagyon megszidta a kis tündért, amiért engedetlen volt, és a boszorkányhegy közelébe merészkedett, pláne, hogy annak is a csúcsára. De amikor meghallotta, hogy miben mesterkednek a boszorkák, összehívta a tündéreket, és elmondta nekik, amit a kis tündértől hallott.
- Kedves népem! Most el kell határoznunk, hogy szembeszállunk-e a boszorkányokkal, vagy az éj leple alatt, szép csendben elhagyjuk az üvegpalotát.


Nagy kiabálás kezdődött erre. Mindenki kiabált. Ki azt, hogy a pokolba a boszikkal, ki pedig azt, hogy másik lakóhelyet kell keresni, mert a harc vége úgyis vereség lesz, hiszen ők csak tizenketten vannak, a boszorkák pedig biztosan sokkal többen!

A zűrzavarnak a királynő tapsolással vetett véget.
- Elég legyen, kedves tündérek! Azt javaslom, hogy mindenki írja fel egy falevélre, szerinte mit tegyünk, és dobjuk bele ebbe a korsóba. Aztán majd összeszámoljuk, és amelyik kívánságból több van, azt fogjuk tenni.

Így is tettek. Amikor mindenki készen volt, és mind a tizenkét falevél belekerült a korsóba, a királynő egyenként kiszedte őket, sorba rakta az asztalon, aszerint, hogy mi volt rájuk írva.
Két sorba tette őket. Az egyik sorban azok a levelek voltak, amelyekre az volt írva, hogy harcolni kell a boszorkákkal, a másik sorba pedig azokat tette, amelyeken a menekülés szerepelt.

A vak is láthatta, hogy azok a levelek voltak többen, amelyekre a harcot írták a tündérek.
Kiadta hát a parancsot:
- Amint leszáll az éj, és a boszorkák felkorbácsolják a vizet, mi felmegyünk a felszínre. De nagyon vigyázzatok, mert megpróbálnak majd valamelnnyiünket elfogni és elvenni a varázspálcákat, aztán pedig bejutni a palotába. Legyünk tehát nagyon óvatosak, kedves kis tündéreim! Bár kevesen vagyunk, de fürgék vagyunk és ügyesebbek, mint a boszorkák. Remélem, sikerül megmenekülnünk, és nem kell elhagynunk a palotát, amely már évszázadok óta a tündérnemzetség otthona - mondta, és könny szökött a szemébe.

Aztán mindenki elment aludni. Egy darabig ugyan várták, hogy jöjjenek a boszorkák, és vihart kavarjanak, de nem történt semmi, így elunták a várakozást.

Az éjszaka közepén arra riadtak, hogy az üvegpalota cseng-bong. Ami pedig nem jelenthet mást, csak azt, hogy idegen jár benne!

Felugrottak ágyaikból a tündérek, és ijedten kapkodták magukra a ruháikat. Amikor a trónterembe rohantak, szembetalálkoztak a boszorkákkal.
Senki nem értette, miként jutottak be a palotába.

Amikor a boszorkák észrevették a tündéreket, sivalkodni, rikácsolni kezdtek, aztán odapenderültek elébük, és cibálták, ráncigálták, tépték, ütötték őket, ahol érték. Minden tündérre jutott egy boszorka, úgy harcoltak, birkóztak, hemperegtek a földön. De mindhiába, a boszorkák erősebbek voltak, legyőzték a tündéreket. Elvették a varázspálcájukat, és a hatalmuktól megfosztott tündéreket kiűzték saját palotájukból.

-----------------------------------


A tó tündérei útra keltek hát az éj közepén. Apró szárnyacskáik sebesen repítették őket. Azonban vihar kerekedett, és eleredt az eső. A tündérek ázva-fázva, otthontalanul dideregtek az éjszakában.

Már messze hagyták maguk mögött szeretett szülőtavukat, amikor egy domb tetején erdőt pillantottak meg. Az erdőből is kimagasodott egy hatalmas tölgyfa, lombja, ágai recsegtek-ropogtak a szélben. Közelebb repültek. Gondolták, hátha találnak ott egy jó meleg odút, amiben meghúzhatják magukat éjszakára.

Így is történt. A fa oldalán hatalmas üreg tátongott. Belsejét belepte a moha. Ide húzódtak be a tündérek.

Az üreg tágas volt, mindannyian kényelmesen elfértek benne. El is nyomta őket az álom azon nyomban.

-----------------------------------

Reggel lett. A vihar elmúlt, kisütött a nap. A madarak csicseregtek, lágy szellő fújdogált. A tündérek is szépen sorban felébredtek a puha, meleg odó belsejében.

Aztán királynőjük parancsára szépen felsorakoztak a fa körül.
A nevükön szólította valamennyit.

- Kaporka! Hanka! Bíborka! Lilli! Angi! És jómagam, Sárfányka. És most a fiúk: Tobi! Suri! Tibó! Tarara! Tibirkó! Na és Horka. Mind megvagyunk, rendben van. Megsérült-e valaki közületek? Fáj-e valamitek?
- Nem, nem, királynőnk - mondták a tündérek egyszerre.
- Akkor hát menjünk reggelizni. Keressünk friss harmatot és virágport. Ki tart velem?

Természetesen minden tündér éhes volt, így együtt kaptak szárnyra, hogy reggelit keressenek maguknak. Csak azzal nem számoltak, hogy bizony nem otthon vannak! Mert itt, ebben az erdőben nincsenek olyan óriási virágok, tele virágporral, nektárral, harmatcseppel, mint a tó körül! És varázspálcájuk sincsen, hogy varázsoljanak maguknak...
Jaj, kis tündérek, ínséges idők következnek rátok!


-----------------------------------


Eközben a boszorkák az üvegpalotában igen jól érezték magukat. Még soha nem volt ilyen kényelmes lakhelyük, ilyen tiszta, ilyen világos, tágas! Hiszen eddig csak mély üregekben, barlangokban, kürtőkben éltek, füst és korom, por és hamu közepette. Most pedig itt ez a szép üvegpalota, ez aztán az élet!
Néha kijöttek a palotából, gyümölcsöket gyűjtöttek maguknak a tóparti erdőből, és abból lakmároztak.

A boszorkák berendezkedtek a tágas, világos szobákban. Elfoglalták a tündérek selyem ágyikóit, és minden más holmijukat, amijük csak volt.

Csak egy baj volt: a boszik nem olyan jó teremtmények voltak, mint a tündérek. Nem törődtek a tóparti erdő vadjaival, növényeivel. Nem varázsoltak a mókuskáknak, őzeknek és egyéb vadaknak élelmet, sűrű lombot a fákra, és egyáltalán: semmit sem csináltak naphosszat, csak heverésztek a selyemágyakon. Ezért aztán az erdő fáinak levele hullani kezdett, és a dús fű hervadozni. Éheztek az állatkák, és nem volt a madárkáknak hol elbújni. Nem volt már kedvük csicseregni se. Csak ültek a kopasz ágakon, és szomorkodtak.

És egyszerre valami furcsa dolog történt. Valami fehér dolog kezdett hullani az égből, és hideg lett, nagyon hideg.

Amikor a boszik megint kijöttek az üvegpalotából, nem tudtak feljönni a tó felszínére. Egy kemény, átlátszó dolog állta útjukat. Olyan volt, mintha a tó tükrét üveg borítaná... Ilyent még soha nem láttak. Mi lehet ez? Bizony, befagyott a tó. A jég teljesen befedte a víz felszínét. A boszorkák megpróbálták áttörni. Addig-addig, amíg egyiküknek eszébe jutott, hogy a tündérek varázspálcájával talán sikerülhet. Megpróbálták, de nem sikerült. Akkor valamelyik boszinak eszébe jutott, hogy meleget kellene csinálni, attól elolvadna a jég. Tüzet raktak a palota legnagyobb termében, egy üstben vizet forraltak. Amikor felforrt, kivitték a jég alá, úgy gondolták, a gőz elég forró lesz, hogy megolvadjon a jég.
Úgy is történt! A jég megolvadt az üst fölött. Akkor aztán kijöttek a partra. De csalódniuk kellett, ha azt hitték, hogy megint élelemhez jutnak. Bizony, nem volt egy szemernyi lomb se a fákon, sem gyümölcs.
Nem találtak egyetlen gombát sem, egyetlen magot sem, amit megehetnének. Mindent vastagon belepett a hó. Éhesen tértek vissza a víz alatti üvegpalotába.
Találgatták, mi történhetett. Mi lehet az a fehér valami, ami eltakarja az élelmet? Még soha nem láttak ilyet.
Persze hogy nem! Hiszen a kis tündérek mindig gondoskodtak arról, hogy jó idő legyen a tó körül. Gondolkodtak a boszorkák. Most mit tegyenek? Vajon a tündérek hogyan csinálnák?

- Próbáljuk ki a varázspálcákat, hátha tudunk vele élelmet varázsolni magunknak! - mondta a főboszi.

De nem tudták, hogyan kell használni a botocskákat. Össze-vissza hadonásztak vele. Mindenféle butaságot csináltak. Például egyiküket békává varázsolták. A másikból szék lett, a harmadikból meg egy nyaklánc... A főboszorkány nagy nehezen rendet tett, és visszavarázsolt mindenkit azzá, ami volt.
"Ez így nem mehet tovább" - gondolta. "Meg kéne keresni a tündéreket, hogy elmondják, hogyan kell használni a botokat, mert így felkopik az állunk, éhen veszünk, annyi bizonyos!"


---------------------------------


Egy nap a tündérkirálynő összehívta a tündéreket.
- Szeretnélek arra kérni titeket, mondjátok el a véleményeteket, hogy szerintetek hogyan jutottak be a boszorkányok a palotába varázspálca nélkül. Hogyan lehetséges ez?

Mindenki hallgatott. Csak a legkisebb tündér, Hanka izgett-mozgott zavartan. Látta a királynő, de nem szólt. Azt akarta, hogy Hanka önként mondja el, ami a szívét nyomja.
Így is történt. Hanka nem bírta tovább.
- Ne haragudjatok, testvérkéim, bocsáss meg királynőm! Amikor a boszihegyen jártam, elveszítettem a tündérbotomat... Biztosan azzal jutottak be a boszorkák a kapun, miközben mi aludtunk.
- Szégyelld magad, Hanka. Tudhatnád, hogy bot nélkül a tündér olyan, mint a... mint a... még megvédeni se tudja magát! Nem ér semmit! Tündéreknek tündérbot dukál, te is tudod! De ha már megtörtént, nincs mit tenni. Csak azt nem értem, hogyan lehet, hogy azzal az egyetlen varázspálcával hogyan jutottak be valamennyien. Hiszen nekünk is külön-külön kell kinyitnunk a kaput, csak akkor léphetünk be. És ők meg egyetlen kulccsal, bottal jutottak be! Nem értem, nem értem!
- Hát az úgy lehet, hogy egyikük kinyitotta a kaput, a többiek meg belekapaszkodtak, és egyszerre bejutottak. Csak így lehet, sehogyan másképpen. Mert a kapu olyan gyorsan becsukódik, egymás után nem tudtak volna bejutni. De ha mind rácsimpaszkodott az elsőre, és ráültek a söprűnyélre, akkor egykettőre bejuthattak...
- Lehet, lehet, igen. Talán. Lehet, hogy így történt... Azt hiszem, már sohasem tudjuk meg a választ... - mondta szomorúan a királynő.


------------------------------------


A boszorkányok már annyira éhesek voltak, hogy a palotában minden szegletet, sarkot feltúrtak, hátha találnak némi ennivalót. De sajnos nem volt ott semmi, minden elfogyott már.

Akkor a főboszorkány megparancsolta két boszorkánynak, hogy induljanak, keressék meg a tündéreket, és szedjék ki belőlük, hogyan működnek a varázspálcák. Ha nem mondják el, hozzanak egy tündért magukkal, és majd ő kifaggatja - mondta kaján vigyorral az arcán.

A két boszorkány útnak is indult. Felültek a seprűjükre, és elszáguldottak.

Sokára tértek vissza. Nem találták meg a tündéreket.

Akkor a főboszorkány összehívta a többieket és ezt mondta:
- Úgy látszik, kedves boszorkánytársaim, nincs más választásunk, vissza kell mennünk a füstölgő hegy gyomrába. Ott legalább volt mit ennünk, és jó meleg volt. Itt meg állandóan csak fázunk, és koplalunk.
- Mondjunk le önként erről a nagyszerű palotáról?
- Dehát nem tehetünk mást! Nézz körül!

Valóban. Az üvegpalotában minden a feje tetején állt. A boszik mindent összedobáltak, felforgattak. Irtózatos rendetlenséget csináltak. A piszokról már nem is beszélve. Merthogy takarítani nem szoktak. Ahol eddig éltek, ott sohasem kellett... Nem is tudták, hogyan kell.
Ebben a rendetlenségben pedig már egyáltalán nem érezték jól magukat.
- Na és mit kezdjük a tündérpálcákkal? Vigyük magunkkal? - kérdezték a boszorkányok.
- Nem-nem. Itthagyjuk. Úgyse tudunk velük mit kezdeni. Nem érnek semmit. Azon kívül, hogy a palota kapuját nyitjuk vele, nem tudjuk mire használni. Akkor meg minek cipeljük? Úgy látszik, nem jók ezek semmire. Nem is tudom, a tündérek miért vannak ilyen nagyra velük?

Most hát eljött a pillanat, hogy elhagyják az üvegpalotát, és visszatérjenek otthonukba, a füstölgő hegyre.


-----------------------------------


A tündérek a tölgyfa odvában vacogva bújtak össze. Az erdőt belepte a hó, az ágakat jégkristályok borították. Nem volt egy fia levél sem a fákon, nemhogy gyümölcs, pláne virág! A tündérek éheztek és fáztak. De látták azt is, hogy fáznak és éheznek az erdő vadjai is, és nagyon sajnálták szegényeket.

Egyszer azt mondja a tündérkirálynő:
- Kedves tündéreim! Elmegyek a tóhoz, kikémlelem, hogyan szerezhetnénk vissza a varázspálcáinkat. Mert anélkül megfagyunk, és éhen veszünk. S velünk együtt az erdő vadjai is. Tennünk kell tehát valamit. Így döntöttem. Van-e közületek valaki, aki velem tartana?
Hanka jelentkezett.
- Én veled mennék. Szeretném jóvátenni, amit elrontottam.
A királynő bólintott.
- Reggel indulunk - mondta.

Úgy is történt. Reggel, amint feljött a nap, felszálltak a levegőbe, fel az erdő fölé. Nagyon lehangoló volt a táj. Mindenütt csak fehérség, fehérség... ameddig a szem ellát.
Elrepültek a tó irányába.
Amikor odaértek, látták, hogy a tó befagyott egészen. De mintha... egyhelyütt mintha vékonyabb lenne a jég.
- Keressünk néhány nagyobb követ - mondta a királynő.
Találtak is a parton néhányat a hó alatt. Azzal berepültek a tó fölé, és ráejtették a jégre, oda, ahol vékonyabbnak látták.
Amikor az összes követ rádobták, betört végre a jég.
- Most pedig próbáljunk meg bejutni a palotába, kis Hankám - mondta a királynő, és előre indult.

Hanka követte őt. Már egészen közel jártak az üvegpalotához. Csend volt, nem hallották a boszorkák hangját. Hm. Ez furcsa, gondolta a királynő.
Közel merészkedtek, és belestek az ablakon. A szörnyű pusztítás láttán összeszorult a királynő szíve. De szerencsére boszorkányoknak se híre, se hamva... csak a nagy fejetlenség, rendetlenség mindenütt, amerre csak néz...
Úgy látszik, a boszorkányok elhagyták az üvegpalotát. Vajon miért?

Körbejárták a palotát. Szegény szépséges üvegpalota, mivé lettél! - gondolta a királynő. Falai piszkosak, már nem csillognak olyan szépen, és átlátni se lehet rajtuk... Ezek a szörnyű boszorkák teljesen tönkretették! Rengeteg munkába fog telni, mire újra a régi lesz!
Minden ablakon benéztek. Minden ablak zárva volt. Amikor a trónterem íves ablakán benéztek, a királynő nagyon megörült, mert a földön ott hevernek a tündérpálcák. Gyorsan megszámolta őket. Némelyik eltörött, de mindegyik megvan... és ez a fontos.
Mostmár csak azt kellene kitalálni, hogyan lehetne bejutni a palotába, és megkaparintani a pálcákat. Törte a fejét, de semmi nem jutott eszébe.
Szomorúan leült a palota tövébe. Felnézett a magas falakra, a tornyok csúcsára... és akkor eszébe jutott, hogy a toronyszobák ablakait még nem nézték meg! Intett Mankának. Gyorsan felrepültek a legmagasabb toronyhoz, és íme, láss csodát, az egyik kis keskeny ablak résnyire nyitva volt. Milyen szerencse! Bepréselték magukat a nyíláson. Akkor jutott eszébe a királynőnek, hogy valószínűleg a boszik is így jutottak be... Valószínűleg nem használták, nem tudták használni a pálcát. Mostmár semmi akadálya nem volt, hogy megszerezzék a tündérbotokat!

A trónteremben sebtében összeszedték a pálcákat, és elindultak vissza a nagy tölgyfához.


------------------------------------


A tölgyfánál már türelmetlenül várták őket a tündérek. Tibirkó és Bíborka félrevonultan pusmogtak.
- Már olyan régen elmentek! Nem kéne utánuk menni? Hátha szükségük van segítségre! - mondta Bíborka.
- Jó, menjünk. De nem tudom, a többiek mit szólnak majd. Tudod, a királynő nem szereti, ha különválunk, mindig mindent együtt csinálunk. Mi lesz, ha a királynő és Hanka közben megérkezik, és nem találnak itt minket? - aggályoskodott Tibirkó. - De hiszen a tóhoz mentek. Oda pedig a legrövidebb úton, annyi bizonyos. Mi is arra megyünk, és akkor nem kerülhetjük el egymást.
A többiek észrevették, hogy ők ketten valamiben törik a fejüket. Odamentek hozzájuk.
- Mondjátok el nekünk is! Terveztek valamit?
Azok elszégyellték magukat. Mostmár nem titkolózhatnak. Egyébként is, jobb, ha mindenki tudja...
- Mi ketten Bíborkával elmegyünk, és ha kell, segítünk a királynőnknek - mondta Tibirkó.
- Akkor mi is veletek megyünk - mondták egyszerre mindannyian.

Így is tettek. Valamennyien a levegőbe emelkedtek, és a tó irányába elrepültek.

Még félúton se jártak, amikor iszonyatos hóvihar kerekedett. Nem tudtak továbbrepülni, apró szárnyaik megfagytak, megkeményedtek. Le kellett szállniuk. Vagy inkább lezuhantak? Mert a szárnyaik már nem engedelmeskedtek többé.
Beleestek, belesüppedtek a mély hóba. A sűrű hóesés pedig egészen eltakarta őket.

-------------------------------------


Amikor Hanka és Sárfányka visszaérkeztek a pálcákkal a tölgyfához, nagyon meglepődtek, mert senkit nem találtak. Bepakolták a botokat az odúba, és tanakodtak, mitévők legyenek. De semmi nem jutott eszükbe. El sem tudták képzelni, merre is mehettek a többiek. Hiszen úgy állapodtak meg, hogy itt várják meg őket...
Behúzódtak az odúba. Fáztak. Összebújtak és elaludtak.

--------------------------------------

A tündérek sokáig küszködtek, mire ki tudtak mászni a mély hóból. Egészen elfagytak a kezeik meg a lábaik, elgémberedtek a nagy hidegben. Mit volt mit tenni, vissza kellett térni az odúhoz, hogy átmelegedjenek. Így nem mehetnek tovább!
Összefagyott szárnyacskáikkal alig tudtak a levegőben maradni, minduntalan leesett a földre valamelyik, és a többieknek kellett kihúzni a mély hóból.

Nagy sokára visszaérkeztek az odúhoz. Nagyon megörültek, amikor ott találták a királynőt és Hankát. Felébresztették őket, és elmeséltették velük, hogy mi történt. Aztán ők is elmesélték, hogy merre jártak. A királynő nagyon megszidta őket. Nagyobb baj is kerekedhetett volna belőle, mondta. Például megfagyhattak volna a hóban! És akkor senki nem talált volna rájuk, mindaddig, amíg a hó el nem olvad!

Mindenki megkereste a saját varázspálcáját. Sajnos, amelyek el voltak törve, azokkal már nem lehetett mit kezdeni. De a királynő azt mondta, lehet, hogy meg lehet még őket javítani. Mindenesetre megpróbálják majd. Addig is azokat kell használni, amelyek épek.
Kimentek az odú elé. A királynő megsuhogtatta tündérbotját, s közben varázsigét mormolt. De nem történt semmi. Megsuhintotta egyszer, kétszer, háromszor, de bizony hiába suhogtatta, nem működött a varázslat.

Mi történhetett?

Nem tudta, hogy a pálcát más nem foghatja a kezébe, csak tündér. S ha mégis hozzáér illetéktelen, elveszíti a varázserejét.
Most is így történt. Amint a boszorkák a kezükbe fogták a botokat, azok azonnal hatástalanok lettek.

Mit lehet itt tenni? Új botok kellenek. De minden tündér csak egyet kaphat életében. Hogyan lehetne visszaszerezni a varázserejüket?
Törték a fejüket naphosszat, de semmi nem jutott az eszükbe.
Egyszer Lilli azt kérdezte a királynőtől:
- Mondd, honnan kapjuk a pálcát, amikor megszületünk?
- Hát, tudod, a kis tündérek valahonnan érkeznek. Hogy honnan, azt senki nem tudja. Egyszerre csak itt lesznek. MI pedig pólyába tesszük. Amikor eltelik az első éjszaka, és a pólyát kibontjuk, mellette találjuk a saját pálcácskáját, ami majd vele fog megnőni. Amíg kisbaba, addig én vigyázok a pálcájára. De amikor megtanul járni és beszélni, megkapja, és onnantól kezdve meg kell tanulnia használni azt.
Eddig még egyetlen tündér sem veszítette el soha... Kivéve Hanka, sajnos. És amikor ő elveszítette, akkor kezdődött a mi tragédiánk...

Sárfányka elsírta magát. Pedig nem akarta. De már nem tudta visszatartani a könnyeit. Pedig mennyire uralkodott magán! Nem akarta, hogy a tündérek lássák a gyengeségét. Most mégis tehetetlennek bizonyul. Ha a tündérnép nem tud varázsolni, bizony, nagyon rossz világ vár rájuk! Varázslat nélkül mit ér egy tündér? - kesergett magában.
Éjszaka, amikor elaludtak, Sárfányka szemére nem jött álom. Folyton azon törte a fejét, hogy vajon hogyan kerül a pálca a pólyába. Mert ha erre tudná a választ, akkor talán volna még remény. Mert akkor talán kaphatnának új pálcákat. El kell mennie. Meg kell kérdeznie Bölcs Bagoly Tóbiást, mit tud a dologról. Ha ő nem tudja, akkor senki. Akkor végképp elveszett a remény.

Azonnal fel is kerekedett, és kirepült az odúból.
Kint nagyon sötét volt. Viharos szél fújt, csak úgy szórta a havat. A hó meg olyan sűrűn esett, hogy szinte azonnal belepte a királynőt. Mint valami repülő hóember, úgy nézett ki. Fázott, nagyon fázott. De hajtotta az elhatározás.
Egyszer csak meglátta, amit keresett. Egy bagoly csapott le, nem messze tőle. Rákiáltott.
- Hé, Bagoly Tóbiás! Te vagy az?
A bagoly felkapta a fejét. Körbe-körbe nézelődött a sűrű hóesésben. Sárfányka közben odaért, és leszállt melléje.
- Te vagy Tóbiás? - kérdezte ismét.
- Nem-nem, kedvesem. Én a felesége vagyok. Tóbiás most otthon van, mert megsérült a szárnya. Helyette is én vadászom. Kérlek, ne zavarj - válaszolta a bagoly morcosan, aztán tovaszállt.
- Mondd meg kérlek, hol lakik? Sürgősen beszélnem kell vele!

De a bagoly már messze szállt, nem hallotta Sárfányka kétségbeesett kiáltását.

Mit volt mit tenni, másvalakit kell találni, aki megmondhatja, merre leli Tóbiást. Meg aztán arra gondolt, bekukkant minden odúba, végül mégis meg kell hogy találja, biztosan meg fogja találni.
Már majdnem minden fát egyesével átvizsgált a környéken, mire megtalálta Tóbiásék lakását.
Tóbiás éppen aludt. Mélyeket szuszogott a jó meleg, mohos odúban.
A tündérkirálynő megrázta a vállát.
- Ébredj, Tóbiás!
- No, no, mi az, ki az?
- Én vagyok az, Sárfányka.
- Mit akarsz itt, éjnek éjszakáján?
- Kérlek szépen, segíts nekem!
- Ugyan miben segíthetnék én teneked, a tündérek királynőjének? Úgy tudom, hogy nektek soha nem volt szükségetek segítségre!
- De most van!
- No, akkor mondd el, mire van szükséged. Ha tudok, segítek neked.
Sárfányka mélyet sóhajtott. Lekuporodott a bagoly mellé, és mesélni kezdett.
Elmesélte a boszorkányokkal történt kalamajka egész történetét, egészen addig, hogy megtalálták a pálcákat, de nem működnek.
- Tudod-e, miért?
- Hát persze. De csodálkozom, hogy te nem tudod. Azért nem működnek, mert más is megérintette, mint a gazdája. És sajnos, ha valaki más csak egy ujjal is hozzáér, bizony, örökre elveszíti az erejét...
- És azt tudod-e, hogy valahogyan visszaszerezhető-e a varázserő?
- Hát azt sajnos nem tudom. De várj csak, van nekem egy tudós könyvem. Abban megnézhetjük, ha akarod.
Sárfányka akarta, persze hogy akarta. Türelmetlenül mocorgott, izgett-mozgott.
A bagoly elővadászta a könyvet. Nem volt könnyű feladat, mert igen sok könyve volt. Az üregnek majdnem a felét elfoglalták ezek a vaskos könyvek. De mind között a legvaskosabb a tudós könyv volt.
Feltette a pápaszemét, hogy jobban lásson. Bár erre Sárfányka szerint nemigen volt szüksége, mert az a hír járja, hogy a bagolynép nagyon jól lát...


Tóbiás belelapozott a könyvbe.
- Lássuk csak, lássuk csak... T, t, t... tündér... meg is van. Itt van ni. "A tündérek mindegyike birtokol egy vékony pálcát, amelynek hivatalos megnevezése: tündérbot. Ha egy kis tündér megszületik, kap egy ilyen botot, ami akkor még picike, de ahogy cseperedik a tündér, a bot is vele nő. Amikorra a felnőttkort eléri, a bot is eléri a maximális hosszúságot..."
- Ezt tudom, tudom. Engem nem ez érdekel - türelmetlenkedett Sárfányka. - Azt keresd, hogy mi van a varázserővel!
- Jó-jó, keresem már! - dörmögte bosszúsan a bagoly. Továbblapozott.
- Ahá, megvan. "Tündérpálca. A tündérpálcának varázsereje van. De csak az tudja varázslásra bírni, akinek a tulajdonában van. Ha másvalakinek a kezébe kerül, az nem tudja használni. Ilyen esetben a varázserő végképp megszűnik, vissza nem hozható, helyre nem állítható."
- Micsoda? Nem állítható vissza? Jaj nekünk, jaj nekünk! - siránkozott a tündérkirálynő. - Mi lesz így velünk? Varázserő nélkül megfagyunk, éhen veszünk, és még az üvegpalotába se tudunk bemenni! Jaj-jaj-jaj!
Sírt szegény, mint a záporeső.
A bagoly nagyon sajnálta.
Azon törte a fejét, hogy ha másik botot kaphatnának ezek a szegény kis tündérkék...
Továbblapozott a könyvben. Talált is egy érdekes bekezdést. Hm. Nocsak! De még nem szólt a tündérkirálynőnek. Nem hangosan, hanem csak úgy, némán olvasta a sorokat.
"A tündérek származási helye. A tündérek a tündérhegyről származnak. A tündérek születése. Amikor a tündérhegy tetejéről legurul egy üvegkavics, mire leér a hegy aljára, egy apró tündér lesz belőle. Ezt az apró kis lényt felkapja egy madár a csőrébe, és elszáll vele a tündérek földjére. Ott bepólyázzák, és másnap reggelre a pólyájában találnak egy botocskát. Ez a botocska csakis ezt a tündért fogja szolgálni."
Izgatottan lapozott a "Tündérhegy" címszóhoz.
"Tündérhegy. A tündérek hegye. Az Óperenciás tenger közepén van egy sziget, a sziget közepén található a Tündérek hegye. Egyetlen madárfaj lakik rajta: a tündércsóka. Ez a madár viszi az újszülötteket szerte a világba. Jó tanács: Nem ajánlatos felkeresni. Az Óperenciás tengernek se vége, se hossza. Eddig még egyetlen utazó sem találta meg a szigetet. Ha véletlenül valakinek sikerülne, pórul járna, mert a tündérhegy tündérkövekből van. Ezek pedig olyan fényesek, hogy elhomályosítják még a nap fényét is. Aki belenéz ebbe a fénybe, azonnal megvakul. Egyedül a tündércsókára nem jelent ez a fény veszélyt. Ő ugyanis vak. Az érzékeivel tájékozódik."
Hm. Milyen érdekes! Még soha nem hallott senki erről a tündérhegyről! - gondolta Tóbiás.
- Találtam valamit, Sárfányka. Figyelj csak! Az van ide írva, hogy van az Óperenciás tenger közepén egy sziget, azon pedig egy hegy. Azt a hegyet tündérhegynek nevezik. Innen származnak a tündérek. Nem emlékszel véletlenül, amikor kicsi voltál, nem meséltek neked erről a helyről?
- Nem... nem emlékszem. Sajnos. Bár emlékeznék... Talán, ha elmennék oda... Ha eljutnák a tündérhegyhez. De azt sem tudom, merre induljak... Mit gondolsz, merre menjek?
- Nem tudom. Mindjárt megnézem a tudós könyvben.

Tóbiás bagoly lapozgatott a könyvben. Sokáig lapozgatott.
- Ez sem az. Neeem, ez sem az. Ez sem. A csudába! Nem találok semmit erről... Várjunk csak! Ez az! "Az Óperenciás tenger mindentől északra van." Hát, ez nem sok. De a semminél mindenesetre több. Ha elindulsz észak felé, egyszer majdcsak ráakadsz. De jól meggondoltad? Tudod, mennyi veszély leselkedhet rád? És nincs semmi, amit magaddal vihetsz. Ilyenkor nincs élelem, és úgy látom, nincsen meleg ruhád. Ha északra mész, még hidegebb lesz. Sőt, nem egyszerűen hideg, hanem borzasztó, kíméletlen, farkasordító, elképzelhetetlen hideg. Érted?
- Értem, értem. De mondd csak, Tóbiás: szerinted van-e más választásom? - Hááát, szerintem sincsen más választásod. Hát akkor menj, járj szerencsével.
Azzal Tóbiás letette a könyvet, meg a szemüvegét. Lehunyta a szemét, és máris álomba szenderült.
- Köszönöm, szívemből köszönöm neked - suttogta Sárfányka, és kirepült az odúból.

Amikor egy dombhoz ért, leszállt a tetejére. A hóesés már elállt, csillagok ragyogtak az égen. Hideg volt, rettentő hideg. Megborzongott. A hó csak úgy világított a fehérségével a sötétben. Elég jól lehetett tájékozódni. Amarra ott, ni, arra van a nagy tölgy, amiben a tündérkék mit sem sejtve, békésen alszanak. Merre is van észak? Hát amerről ez a hideg szél fúj... csak arra lehet. Merről is kelt fel a nap? És merre is nyugodott le? Igen, igen, éppen a tölgyfa odújával szemben kelt fel. Emlékszik, amikor reggel besütött, éppen a szemébe... Hogy is szól a versike? "Előttem van észak, hátam mögött dél, balról a nap nyugszik, jobbra pedig kél..." Milyen jó, hogy ezt minden kicsi tündérnek megtanítják kiskorában!
Akkor hát éppen jó felé indult... A bagoly háza is éppen a tölgytől északra van. Így tehát nem kell már visszamennie az odúhoz, elég, ha ebben az irányban továbbhalad.

De mi lesz a tündérkékkel nélkülem? - gondolta. - Á, majdcsak meglesznek. Itt biztonságban vannak, bogyót majd gyűjtenek az erdőn. Én meg, amilyen hamar csak tudok, visszatérek. Bármilyen messzi is van az a tündérhegy, biztosan megtalálom!
Sóhajtott egy nagyot, aztán felszállt a levegőbe. Egy fa mögül valami eléje vágódott. Összeütköztek.
- Hé, hé, nem tudsz vigyázni? - kiáltotta Sárfányka.
Akkor látta, hogy az a valami - vagy valaki - lezuhant a hóba. Bele is süppedt rendesen.
Mi lehet az? - kérdezte magától Sárfányka. De válaszolni nem tudott a kérdésre. Leszállt hát, hogy megnézze. Mert ha madárka, vagy tudomisén micsoda, akkor meg kell néznie, megsérült-e. Nem mehet úgy tovább, hogy valaki megsérült, de ő nem segített neki. Nem is volna tündér!
Alighogy a közelébe ért, az a valami kipattant a hóból, nagyot tüsszentett és megrázta magát, hogy a frissen hullott hó csak úgy porzott körülötte.
Sárfányka azonnal megismerte. Suri volt az, az ő kedvenc kistündére. Suri onnan kapta a nevét, hogy mindig úgy surrant ide-oda, észrevétlenül, hogy meg sem hallották. Egyébként is kicsi volt még, fiatalka. Sok huncutságot csinált. Sokszor megijesztette őt is... de ő soha nem haragudott rá ezért. Csak úgy tett. És megszidta. Megszidta, mert nem akarta, hogy ezzel bajt okozzon a többieknek.
Ó, Suri, Suri! Igen-igen, a tündéreket gyakran arról nevezik el, ami a leginkább jellemző rájuk... ha nem találnak nekik alkalmas, megfelelő és jól csengő igazi nevet. Így lettem én is Sárfányka - gondolta a tündérkirálynő - mert a hajam olyan sárga, mint az arany, mint a sárfány virága... És Kaporka? Ő mindig csak fanyalgott, amikor a veteményes kertben a gyomokat kellett tépkedni, és hozzáért a kaporhoz. Pedig még egészen aprócska volt. Éppen csak megtanult járni, és beszélni. "Ó, milyen szaga van ennek! Nem bírom, nem bírom!' mondta mindig ilyenkor. A többiek meg csak nevettek... Neki volt már neve, de mégis ráragadt a Kaporka elnevezés... Bizony, a tündérek évszázadok óta így élnek...
Hogy kerül most ide Suri? Talán utána küldték a többiek? Neeem, azt nem hiszi. Suri mindig a maga feje után megy. Nemigen hagyja, hogy irányítsák... Kicsit nehéz is vele, annyi szent. A többiek gyakran megorrolnak rá, amikor kilóg a sorból, és mást tesz, mint amit kellene. Amikor például nem segít a többinek. Olyankor ő, a királynő, megint megszidja. De sajnos ez nemigen használ. És ennek tetejébe még ott van Hanka, a legkisebb tündér. Ő aztán igazi csapás a tündérek közösségére. Mindig felügyelni kell rá. Gyakran szófogadatlan, és ezzel kivívja a többiek haragját. Hiába nevelik, nem sikerül. Hogy lesz-e valaha belőle igazi jó tündérke? Ki tudja. Talán egyszer majd benő a feje lágya...

Sárfányka gondolatai elkalandoztak. De amikor Suri rárázta a havat, magához tért. Ejnye, haszontalan! - mérgelődött magában.
- Hogy kerülsz te ide? - kiáltott rá.
- De királynőm! Olyan sokáig nem jöttél, gondoltam, körülnézek. De eltévedtem a hóesésben, és össze-vissza bolyongtam az erdőben. Amikor meg elállt a hóesés, összeütköztem valamivel...
- Én voltam az a valami, te félnótás! - nevetett a királynő.
- Akkor most menjünk haza - javasolta Suri.
- Nem lehet. Én nem mehetek. Te menj egyedül.
- Nem mehetek egyedül vissza! Mit szólnának a többiek!
- Akkor mit akarsz?
- Te mit csinálsz? Én is azt fogom tenni.
- Nekem most el kell mennem.... el kell mennem nagyon-nagyon messzire. Jól gondold meg. Mert ahová én megyek, ott nagyon hideg lesz. Lehet, hogy még ennél is sokkal hidegebb.
- De miért mégy oda, királynőm?
- Azért, mert... mert vissza szeretném szerezni a tündérbotok varázserejét. Érted?
- Értem. Akkor meg különösen veled megyek. Hiszen ha segítségre lesz szükséged, ott leszek, és segítek. Ketten talán többre megyünk.
Ajjaj - gondolta a királynő. - Inkább akadályozni fog, sajnos, segíteni nem hiszem hogy tudna...
Hangosan ezt mondta:
- Hát jó. Ha úgy döntöttél, hogy jössz, hát jössz. De ígérd meg, hogy egész úton egy szót se szólsz. Nem panaszkodsz, nem fecsegsz. Érted? Ha ezt megígéred, jöhetsz. Ha egyszer is megszólalsz, vissza kell fordulnod. Elfogadod?
- Persze! Persze! - örvendezett Suri. Pedig ő is tudta nagyon jól, hogy ha hosszú lesz az út, úgysem tudja befogni a száját, hallgatni ugyanis egyáltalán nem tud. De megígérni megígérheti, miért is ne? Mibe kerül az neki? Aztán meg majd lesz valahogy. Nem olyan szigorú a királynő, mint amilyennek mutatja magát - gondolta.

Cinkosan egymás tenyerébe csaptak, aztán felszálltak a levegőbe és irány észak.

----------------------------------


A füstölgő hegy gyomrában a boszorkányok mormogtak, és mormogtak. Mérgesek voltak. Nem sikerült a jól kieszelt terv a tündér tavi üvegpalotával, és a varázspálcákkal. A csuda vigye el! Hol hibázták el? No, nem baj, majdcsak lesz még egy alkalom, és akkor megszerzik valóban. És akkor jó lesz. Mert ha a pálcákat megkaparintják, akkor csupa jó dolgot fognak varázsolni. Például ennivalót, meg innivalót, meg meleg ruhákat, meg szép ékszereket... Mert most mit tudnak? Csak, amit boszorkány tudhat. Csak gonosz, rossz dolgokat tudnak varázsolni. Kígyót, békát, hamut, parazsat, füstöt, port, bogarakat, vihart, jégesőt... csupa ilyeneket. Hát kinek kell ez? Mit kezdjenek mondjuk a denevérnyállal? Fúj! Egyszóval már nagyon elegük volt ezekből a
borzasztó dolgokból. Mostmár mást szeretnének. Szépeket, jókat. Na de azt egy boszorkány nem teheti, nem bizony! Merthogy nem képes rá. Még akkor sem, ha nagyon akarja. A varázsereje erre nem jó. Nem engedelmeskedik. Úgyhogy eléggé egyhangú az élete a boszorkánynak, bizony - kesergett a főboszi.

-----------------------------------


Az odúban a tündérek felébredtek. Ugyanis besütött a nap az odúba. Éppen az orruk hegyére. Megpiszkálta sugaraival. És felébredtek. És amikor felébredtek, azonnal észrevették, hogy ketten hiányoznak közülük. És azt is észrevették, hogy ez a kettő nem más, mint Suri meg a királynő. Vajon hova lehettek?
Kirepültek az odúból, elszálltak erre is, meg arra is, de sehol nem lelték őket. Akkor megsiratták őket, mert úgy gondolták, hogy már nem kerülnek elő soha többé. Egyedül, nélkülük kell tehát tovább élniük.

Ezért a rangidős tündért, aki a legöregebb volt közülük, azt tették meg vezetőjüknek. Neki volt a legnagyobb tapasztalata, neki kellett hogy irányítsa a többieket.

Ő pedig eleget is tett ennek. Gyűjtöttek bogyókat, amit még találni lehetett az erdőn. Felhalmozták az odú egyik sarkában. Annyit szedtek össze, amennyit csak lehetett. És reménykedtek benne, hogy elég lesz addig, amíg a hó el nem olvad, és ki nem zöldül újra minden. Mert akkor lesznek virágok, és a virágok kelyhében lesz nektár... Édes, finom, illatos nektár, minden tündér kedvenc eledele.
Most viszont még hideg van, borzongató, fagyos hideg. És ezek a szegény bogyócskák bizony nagyon ízetlenek... és minden nap csak ezt enni, hát nem valami finom. Ezért a legöregebb tündér, aki nem volt más, mint Angi, elhatározta, hogy ágakat fognak gyűjteni, és tüzet raknak. A hamuban pedig megpirítják a bogyókat. Hátha akkor jobb lesz az ízük...
Így is tettek. És valóban, amikor megsültek a bogyók a forró hamuban, olyan felséges illatuk lett, hogy alig várták a tündérek, mikor ehetik meg végre. Angi félrekotorta egy fadarabbal a hamut, és kipiszkálta a megsült bogyókat. Azok sisteregve gurultak a hóba. Hamar meghűltek annyira, hogy a tenyerükbe foghatták. Még melegen megették mind egy szálig. Milyen jó is volt! És átmelegedtek tőle!
Akkor Anginak - nemhiába volt ő a legöregebb - eszébe jutott, hogy talán még levest is főzhetnének belőle! Igen ám, de nincsen edényük. Pedig ha lenne, teát is készíthetnének, mert hozzá való füveket biztosan lehet találni a hó alatt.
Gondolkodott erősen. És nemhiába. Mert eszébe jutott, hogy itt nem messze van egy domb. Ha az oldalában ásna egy lyukat, lehet, hogy találna agyagot. Akkor pedig a tűzön kiégethetné, és lenne edény!

Megörült a gondolatnak. Azonnal el is repült a dombhoz. Csakhogy azt is vastagon borította a hó. Kezével söprögette félre a havat. Nagysokára eltakarította annyira, hogy feltűnt a föld, az elszáradt fűszálak, falevelek. Akkor már látta, hogy ezt kézzel nem tudja tovább ásni, ezért keresett egy követ. A kővel piszkálta, kapargatta a földet. Egészen belemerült a munkába. Észre se vette, mennyire elmúlt az idő. Alkonyodott. A nap utolsó sugarainál aztán végre eljutott az agyagig. De nem tudott már belőle venni, mert teljesen besötétedett. Feljöttek a csillagok, és nagyon hideg lett. Vissza kellett térnie az odúba.
Amikor visszatért, a többieknek elmondta, mit végzett. Megbeszélték, hogy másnap a többiek is segítenek neki elhozni az agyagból, és edényeket készíteni. Megígérték neki azt is, hogy a kiégetésnél is segítségére lesznek.
Aztán aludni tértek.
Másnap, ahogy a nap felkelt, ők is azonnal elindultak. Sajnos, amikor odaértek, azt látták, hogy a gödör, amit olyan keservesen ásott Angi tegnap, teljesen össze van túrva. Biztosan valami erdei állat lehetett, élelem után kutatott. Ő is éhes, nemcsak mi - gondolta Angi. Nem haragudott. Csak egy kicsit elkeseredett. De nekiláttak valamennyien, és egy-kettőre újra kiásták. Mostmár hozzáfértek az agyaghoz. Száraz falevelekre tették, és úgy próbálták elvinni. Néha leejtették, de újra felvették. És sokszor kellett fordulniuk, mire megvolt a megfelelő mennyiség.
Amikor ezzel elkészültek, és már egy nagy halom agyag volt a fa tövében, akkor tüzet raktak. Mert közben az agyag keményre fagyott. Meg kellett melegíteni, hogy kiolvadjon. Amikor sikerült, akkor hóval összekeverték, hogy sár lett. Akkor aztán ebből a kemény sárból edényeket formáztak, és a tűzre tették.
Amikorra szépen megkeményedtek az edények, és a tűz is kialudt már, addigra ennek a napnak is vége lett. Rettenetesen elfáradtak a kis tündérek a nagy munkában. Fáradtan dőltek le, és azonnal elnyomta őket az álom.
Reggel, amikor felébredtek, azonnal kimentek, hogy összegyűjtsék az edényeket. De mit kellett látniuk? A kemény munkával elkészített edényeket valaki szétdobálta az éjszaka! Némelyik el is törött! Ó, jaj, ki tehetett ilyet?
A tűz után maradt hamu is szét volt dúlva. Biztosan sült bogyót keresett az illető.
Összeszedték a megmaradt edényeket. Hát nem sok maradt épen, az bizonyos. De ahhoz talán elég lesz, hogy egy ideig kihúzzák vele - vélte Angi.
Tüzet raktak. Az egyik mély edénybe havat rakodtak, és a tűzre tették. Amikor az edényben a hó megolvadt, Angi bogyókat meg száraz leveleket dobott bele. Tovább melegítették. Nemsokára felforrt a lé. Igen jó illatokat árasztott, mi tagadás. Köréje gyűltek a tündérek, szerették volna már megkóstolni. Mindegyikük gyomra korgott az ürességtől.
Igen ám, de kanál egyiküknek sem volt.
Akkor Angi kiadta a parancsot: gyűjtsenek száraz fakérget, amennyit csak tudnak. Abból készítenek majd kanalakat maguknak.
Így is tettek. De nem volt szerszámuk, amivel faragni lehetett volna. A két kezükkel tördelték a háncsot, de végül sikerült kanálhoz hasonló, lapos eszközöket varázsolniuk, amivel jóízűen megették a levest. Nagyon ízlett nekik. És a főtt bogyók egyenesen felségesek voltak.
Mostmár gondosabbak, óvatosabbak voltak. Az edényeket összegyűjtötték és bevitték az odúba éjszakára.
Reggel az egész környék tele volt apró állatkák nyomaival. Mindegyik élelmet keresett.
Hát persze! - csapott a homlokára Angi. - Hiszen mi összegyűjtöttük az erdőn a bogyókat! Ezzel elvettük az állatok élelmét! Jaj, hogy tehettünk ilyet! Most mit tegyünk? Mert ha visszaadjuk, éhen veszünk. Ha nem adjuk vissza, ők vesznek éhen.
Összehívta a tündéreket.
- Jól figyeljetek, barátaim. Elmegyünk megint a dombhoz, és annyi agyagot hozunk, amennyit csak tudunk. Készítünk egy nagy vályút az erdő vadjainak. Mert éheznek. És amikor főzünk meg sütünk, annyit kell készítenünk, hogy nekik is elég legyen. Mert elhoztuk a bogyókat, és nincs mit enniük. Értitek? Ugye segítetek nekem ebben?
- Persze hogy segítünk!
Mindent úgy tettek, ahogy megbeszélték. Estére elkészült a vályú. Akkor főztek egy nagy adag ételt, és beleöntötték a vályúba. Aztán aludni tértek.
Reggelre minden étel eltűnt. Csak a sok nyom árulkodott arról, hogy kik jártak itt, kik fogyasztották el.

Ezentúl minden este így tettek. Teleöntötték a vályút élelemmel, a vadak pedig reggelre mind egy szálig megették.
Hát így teltek tündéréknél a napok, hetek.

------------------------------------


Suri és Sárfányka eközben észak felé haladtak nagy iramban. Egyre hidegebb lett. Fáztak, vacogtak, dideregtek. De csak repültek, sebesen, ahogy erejükből tellett.
Egyszer csak a távolban meglátták az Óperenciás tengert. Még jobban siettek.
Amikor odaértek a partjára, kissé letelepedtek pihenni. Éhesek voltak, de nem volt mit enniük. Gondolták, majdcsak kibírják valahogy. De már gyengék voltak, erejük kezdett alábbhagyni. Annyira kimerültek, hogy elaludtak.

Arra ébredtek, hogy valaki ébresztgeti őket. Egy kis manó volt az illető. Itt lakott a tengerparti sziklák alatt.
- Ébredjetek! Jön a dagály!
Azok még nagyon álmosak voltak, azt sem tudták hirtelen, hol is vannak. Amikor körülnéztek, akkor rögtön eszükbe jutott minden.
Megköszönték a manónak, hogy idejében szólt. Megkérdezték, mi az a dagály. Az elmondta nekik, hogy az nem más, minthogy a tenger időnként messzire kicsap a partra, aztán meg visszahúzódik. És ez így volt mindig, és így lesz, míg a világ világ...
Akkor meginvitálta őket az otthonába. Gondolta, megvendégeli őket. Látta, mennyire kimerültek, megsajnálta őket.
Alig fértek be a kis nyíláson. De belül tágas volt a hely, jól elfértek benne. A manó ennivalót kerített, és az asztalkára rakta. Ők pedig derekasan falatoztak. Most jutott csak eszükbe, hogy már több napja nem ettek. A nanó mosolyogva nézte őket.
Amikor a tündérek jóllaktak, megkérdezte, mi járatban vannak errefelé. Errefelé még soha nem járt senki - mondta.
Akkor a királynő elmesélte a történetüket. Hosszasan mesélt, a manó pedig csillogó szemmel hallgatta.
Megkérdezték tőle, meg tudná-e mondani, merre induljanak tovább, hogy a tündérszigetet megtalálják.
Persze hogy meg tudja mondani, hogyne tudná! Hiszen a vak tündércsókák, amikor a picinyeket viszik a csőrükben, itt mindig megpihennek nála! Innen indulnak aztán tovább a világ négy égtája felé, hogy elvigyék a kicsiket a tündérfalvakba.
- Menjetek tovább egyenesen észak felé. Egy nap alatt odaérhettek, ha siettek - mondta.
Ők megköszönték a szíveslátást, és útnak indultak.

Repültek, repültek. Már egészen elfáradt a szárnyuk, de sehol nem lehetett leszállni megpihenni, mert amerre csak néztek, mindenütt víz, víz, víz, semmi más... Nagyon kimerültek. Aztán egyszerre megpillantottak valami csillogó dolgot a távolban.
- Ott van! Csak az lehet az! - kiáltott Sárfányka.

Még gyorsabban repültek, ahogyan csak a szárnyuk bírta. Ahogy közeledtek, egyre vakítóbb lett a csillogás. Már le kellett hunyniuk a szemüket, hogy meg ne vakuljanak belé. De csukott szemmel mégse lehet repülni! Kezükkel árnyékot tartottak a szemüknek. De ez se sokat segített.

Ekkor hirtelen felhők gyűltek az égre, eltakarták a napot. A csillogás is alábbhagyott. Mostmár bátran kinyithatták a szemüket. Nemsokára odaértek. A sziget szív alakú volt, ezt fentről jól lehetett látni. És érdekes módon a hegy, ami a sziget közepét teljesen elfoglalta, fentről nézve szintén szív formát mutatott. A hegy tetején mélyedés látszott. A mélyedés fölött vastag fehér köd lebegett.
Leszálltak a sziget szélén. Pihenniük kell, nem bírnak továbbmenni addig.
Csak ne lenne ilyen hideg!
Amerre csak néztek, mindenütt kövek, kövek. Átlátszó, fényes kövek. Kisebbek és nagyobbak, elszórva, mindenütt.
Sárfányka kezébe fogott egyet. Érezte, hogy nagyon hideg. Aztán érezte, hogy nedves lesz a tenyere. Hiszen ez a kő olvad! De hiszen akkor ez nem is kő, hanem jég! Azért van itt olyan hideg! A jég árasztja magából!
Egyszer csak egy nagy szürke madár került elő valahonnan. Leszállt a hegy lábához. Várt. Nem sokáig kellett várnia, mert egyszer csak gurulni kezdett valami le a hegyről. A madár felkapta azt a valamit a csőrébe, és felrepült vele. Olyan gyorsan repült, hogy szempillantás alatt eltűnt. Csak azt látták a tündérek, hogy arrafelé szállt, amerről ők jöttek.

A királynő arra gondolt: vajon ők visszatalálnak innen valaha?

------------------------------------

Körbejárták a szigetet. A hegy lába mindenütt csaknem a vízig ért. És a csillogó kövek, azazhogy jégkristályok mindenütt beborították a földet. Meg kell próbálniuk feljutni, mert biztosan találnak valakit a hegy ormán - gondolta a királynő. Úgy is tettek. Felrepültek a hegycsúcsra. A bolyhos felhők eltakarták, alig lehetett látni valamit. Mintha sűrű tejfölben haladnának...
Amikor a legtetejére értek és megvetették a lábukat, észrevették, hogy egy kráter keskeny peremén egyensúlyoznak. Lábaik alól meg-megindultak a kövek lefelé, a kráter mélye felé, gurultak tova.
Mintha valami fényt láttak volna pislákolni, derengeni odalentről, a mélyből.
- Le kell ereszkednünk. Lehet, hogy egyikünknek itt kellene maradnia...
Mit gondolsz, Suri?

Suri nagyon meglepődött a kérdéstől. Még soha nem kérdezte a királynő, hogy ő mit gondol. Csak parancsokat osztogatott, vagy ráförmedt, ha valami olyasmit csinált, ami nem tetszett a többieknek. De hogy kérdezze? No, ilyen még nem fordult elő.
Nem is tudta hirtelenjében, mit mondjon. Egy pillanatig gondolkodott. De aztán bátran kivágta:
- Nem, az nem lenne jó. Mert ha bajba kerülünk a mélyben, együtt biztosan könnyebben kiszabadulunk. Én azt mondom, Sárfányka, menjünk mind a ketten. Lesz ami lesz!
Hát jól van, egyezett bele a királynő. Leereszkedtek hát a kráter mélységes fenekére.
Amikor végre nagy sokára leértek, bizony, kerekre nyílt a szemük a csodálkozástól.
Mert mit találtak ott? Nem egyebet, mint egy boszorkányt. Egy boszorkányt! Bizony! Semmi kétség, ott ült egy kis sámlin a tűz mellett. A tűzön kondér, rotyogott benne valami főzet. Azt kavargatta nagy odaadással, őket észre sem vette először.
De akkor hirtelen előkerült valahonnan egy fekete macska, és élénken nyávogni kezdett. Erre felfigyelt a boszorkány, felpattant ültéből.
Akkor látták, hogy olyan hatalmas termetű, hogy elbújhatnak vígan a hóna alatt. De nem is boszorkány ez, hanem varázsló! Csak a fekete köpenye tévesztette meg őket a sötétségben.

A varázsló kettőt tapsolt, erre fények gyúltak körös-körül. Amikor meglátta, hogy kik zavarják a nyugalmát, elnevette magát.
- Te vagy az, Sárfányka? És látom, Surit is hoztad magaddal. Mi járatban vagytok errefelé?
- Te ismersz minket? - kérdezte meglepetten Suri. - Hogyan lehetséges ez?
- Hát már miért ne ismernélek! Én mindenkit ismerek! Nézzetek csak ide!
Azzal egy asztalhoz vezette őket. Kendővel letakart valami hevert az asztalon. Leemelte a kendőt. Alatta ott csillogott-villogott egy fényes tükör.
- Nézzetek csak bele! - mondta a varázsló.

Nézték, nézték, de nem láttak benne semmit. Azazhogy... ni csak, ott valami mozog! Igen, igen, ezek tündérek! Épp olyanok, mint ők. De nem ismerősek, nem-nem. Sohasem látták őket. Meg a tájék sem ismerős. Mert ezek a tündérek szamócás kertben térdig gázolnak a szamócaágyások között, kis kosárkákba szedik a szamócát, és közben jóízűen falatoznak, meg énekelnek, nevetgélnek. És milyen sokan vannak!
A varázsló most csettintett egyet. Hirtelen megváltozott a kép, mostmár ismerősnek tűnt... Magas hegyet láttak, füstölgő kráterrel a tetején. És amikor a varázsló még egyet csettintett, akkor egy csomó boszorkányt láttak, amint egy kupacban guggolnak, és valamit suttognak...
- Ez meg hogy lehet? Te látod a boszorkányokat is, nemcsak a tündéreket?
- Hát persze! Hiszen a boszorkányok is itt születnek, ezen a hegyen! Nem tudtad? Hát sohasem mesélte neked senki? Azt sem mesélték, hogy először minden tündér jó, de mindig vannak, és lesznek, akik valamiért gonoszakká válnak. Belőlük lesznek aztán a boszorkányok! - Igazán? Nem, ezt nem tudtam. De te a világ összes tündérét látod, ha akarod? Látod, mit csinálnak? És a boszorkányokat is? Milyen különös, hogy a boszik is itt születnek. És hogy akkor még ők is tündérek. Ezt sohasem gondoltam volna! Hiszen akkor ők a mi testvéreink! Mesélj nekem erről! - kérlelte Sárfányka a varázslót.
- Egyszer, nagyon régen, még az ük-ük-ükapám idejében, ez a hegy a varázslók hegye volt. Úgy is nevezték: Varázslóhegy. A tündérek sem itt születtek, meg a boszorkányok sem. Hogy hogyan volt akkoriban, én sem tudom. Azt azonban igen, hogy a varázslókra megharagudtak a boszorkányok valamiért. Talán, mert jobban ment nekik a varázslás. A boszorkányok, tudjátok, csak rossz varázslatokat tudnak. A tündérek meg csak jót. De a varázslók, azok mindent tudnak. Jót is, rosszat is. És ezt irigyelték meg a boszorkányok. Elhatározták, hogy megszerzik maguknak ezt a tudományt, mert ők akartak a varázslók helyébe lépni. Történt, hogy egy napon összegyűltek itt körben, a hegy lábánál. A varázslók mindezt látták, de nem tettek semmit. Azazhogy előszedték régen elfeledett varázslataikat is, és úgy gondolták, az elegendő lesz. De sajnos nem lett elég. A boszorkányok betemették a krátert, és alatta ott ragadt az összes varázsló. Kivéve egyet. Ezt az egyet elfogták, és zsarolták, hogy tanítsa meg nekik az összes jó és rossz varázslatot, mert különben nem engedik ki a többi varázslót a hegy gyomrából.
Ez a varázsló eleinte hajthatatlan volt. De egy éjszaka álmot látott. Megjelent neki egy öreg-öreg tündér, és azt mondta: "Tanítsd meg őket mindenre nyugodtan. Úgysem veszik hasznát soha!' Azzal eltűnt.
Reggel, amikor felébredt, emlékezett az álomra. Azt kérdezte magától: Hogyan lehetséges, hogy nem fogják tudni használni a varázslatokat? De hiába gondolkodott, semmi nem jutott eszébe, nem értette.
De szót fogadott, és megtanította a boszorkányokat mindenre, amit tudott. Azok kiszabadították a többi varázslót, és elhagyták a szigetet. A varázslók a varázstükör segítségével látták, hogy a boszorkányok megpróbálják használni a tanultakat, de semmi nem sikerült nekik. Nem tudták, hogy rossz kézben a jó varázslatból is rossz lesz...
Akkor határozták el a varázslók, hogy saját kezükbe veszik a tündérek sorsát. Azóta van az, hogy ha a hegyről megindul egy kis kavics, abból tündérke lesz, mire a hegy lábához ér. Onnan a tündérhegyi vak csóka viszi a csőrében a távoli tündérfalvakba. De az a kavics, amiből a kis tündérek lesznek, nem igazi kavics ám! Könnycsepp, ami üveggé változott...
- Könnycsepp? - kérdezték a tündérek egyszerre. - Kinek a könnye?
- Öregapám azt mesélte, hogy a tündérek ősanyja felhő képében eljön olyankor, és lenéz a kráterbe. Elszomorodik a varázslók sorsán, és könnyet ejt szomorúságában. Én még nem láttam a tündér ősanyát, de azt tudom, hogy méha egy hatalmas árnyék vetül a hegyre, s kihullik belőle egy csepp... egy könnycsepp. Ez a könnycsepp, mire a talajra ér, üveggé változik. Csillogó, tiszta, mint a gyémánt... ez aztán elkezd gurulni lefelé a külső oldalon. Ezt kell a csókának elvinnie a tündérekhez...
- Hogy van az, hogy a vak csóka, noha vak, odatalál a tündérekhez?
- Éppen azért talál oda. Őt az ösztönei vezérlik. Nem tudják becsapni a boszorkák holmi látszattal, nem tudják eltéríteni útjáról. És ezek a madarak sérthetetlenek a boszorkányok számára. Nem tudják őket elpusztítani. Mert ezek a madarak valójában nem madarak. Valaha ők is varázslók voltak, csak valami réges-régi átok sújtja őket. Már senki nem emlékszik rá, nem tudni, hogyan lehetne megtörni. De talán jól is van ez így...
És van közöttük olyan, aki már több száz, vagy akár ezer éves. Nem voltak mindig vakok! Sajnos a tündérhegy lejtőin a jégkristályok csillogása idővel megvakította őket. De így is el tudják látni a feladatukat, hiába volt a boszorkányok mesterkedése. Elpusztítani nem tudták őket, és nem is fogják tudni soha!

Sárfányka és Suri mélyen hallgattak. Bámultak a tükörbe, nézték a tükörben viháncoló tündéreket. Övéik jutottak eszükbe.

A varázsló megkérdezte, pedig tudta a választ:
- Mostmár mondjátok el, miért jöttetek ide, ilyen messzire.
- A tündérpálcák miatt jöttünk. Mert a boszorkák megkaparintották a pálcáinkat, és azok elveszítették a varázserejüket...
- Ahá! - mondta a varázsló. - És én mit tehetnék?
- Nem tudnál nekünk segíteni? Kellenének új botok - mondta a királynő.
- Sajnos, ebben nem segíthetek. Nincs olyan erő, amely visszaadhatná a tündérbotok varázserejét - mondta a varázsló.
- Hát akkor hiába jöttünk ilyen messzire - szomorodott el a királynő. - És azt nem lehetne, hogy kaphatnánk új botokat?
- Nem, azt nem lehet. Sajnos, minden tündérnek szigorúan vigyáznia kell a botjára... Én nem adhatok nektek ilyet. Bárcsak tudnék segíteni!
- Mondd csak, kedves varázsló! Hogyan lehetséges az, hogy a boszorkányoknak nincsen varázspálcájuk? Hiszen ők is tündérek voltak, hogyan nem őrizték meg a pálcájukat?
- Amikor egy tündér boszorkánnyá változik, akkor eltűnik a botja, örökre. Soha többé nem használhatja!
- És hogyan lehetséges, hogy mégis tud varázsolni?
- A boszorkányok nem egyszerűen varázsolnak, nem. Ők porokat, eszközöket használnak hozzá. Például főzeteket, növények főzeteit.
- Mi lesz a tündérekkel, ha nem lesz pálcájuk? Mi lesz így velünk?
- Hááát... ha jól sejtem, tündérpálca nélkül elveszítitek a tündérséget... De ilyen még nem volt eddig a tündértörténelemben! - válaszolta a varázsló.
- És ha elveszítjük a tündérségünket, akkor mi lesz velünk?
- Akkor ti is olyanok lesztek, mint a többi ember. Azazhogy emberré váltok... Bizony-bizony, nincs mit tenni.
- És mondd csak: az emberek mind jók? Mind tündérekből lettek?
- Nem, nem, egyáltalán nem. Vannak közöttük rosszak is... akik boszorkányokból lettek.
- És ők hogyan váltak emberré?
- Úgy, hogy elfelejtettek varázsolni. De a szívük továbbra is gonosz maradt.

A tündérek hallgattak. A néma csöndben csak az üst fortyogása hallatszott.
Sárfányka újra megszólalt:
- És mondd csak: hogyan lehetséges, hogy - bár nincs már varázspálcánk, mégis tudunk repülni?
- Csak idő kérdése, kedvesem. Hamarosan elveszítitek a szárnyaitokat is... sajnos. Úgyhogy igyekezzetek vissza a falutokba, mert nem tudni, meddig tarthatjátok még meg a szárnyaitokat!
- És mi nem tudunk majd úgy varázsolni, mint a boszorkányok? Füvekkel, miegyébbel?
- Nem-nem, kicsikém. Ahhoz boszorkánynak kéne lennetek! De a tündérek jók, és a jóságuk megmarad, azt nem veszítik el sohasem. Ezért nem tudnak varázsolni a pálcájuk nélkül. De mert a jóságuk megmarad, nagyon sokmindenre képesek lesznek! Majd meglátjátok! Most pedig menjetek, mert lejár az időtök! - mondta a varázsló, és újra az üstje fölé hajolt, kevergette a forró lét.
- Csak még egyet mondj meg, kérlek - igy Sárfányka. - Mik azok az emberek?
- Az emberek?... tűnődött el egy pillanatra a varázsló. Az emberek olyanok, mint én... vagyishogy majdnem olyanok.
- És hol élnek?
- Hát... mindenhol... ott vannak mindenhol. Nagy városokat építettek maguknak, és abban élnek. Nézz csak bele az üstömbe!
A tündérek belenéztek a fortyogó üstbe. Láttak sok-sok épületet, házakat, sűrűn egymás mellé és még egymás fölé is építve, a házak között pedig, mint a hangyák, sok-sok ember nyüzsgött...
Néhány percig szótlanul bámulták a szokatlan látványt, de aztán Sárfányka ismét kérdezett:
- De ha ők olyanok, mint te... vagyis hogy olyan nagyok, akkor mibelőlünk, kicsi tündérekből hogyan lesznek akkorák?
- Ezt még én sem tudom... nem, nem tudom - ingatta a fejét a varázsló.

A tündérek néhány pillanatig tétován álldogáltak. Látták, hogy a varázsló elmerül gondolataiban, már nem törődik velük...
- Hát akkor köszönünk mindent. Ég veled! - kiáltották, és kirepültek a kráterből.

Amilyen gyorsan csak bírták a csillogó tündérszárnyak, szálltak a tenger hullámai fölött.
Érezték, hogy erejük folyton-folyvást gyengül. Igyekeztek hát, amennyire csak erejükből tellett.

-------------------------------------

Eközben a többi tündérke várta, hogy elolvadjon a hó, és kizöldüljön minden.
De nagyon lassan teltek a napok. És hideg volt, nagyon hideg...
Szűkösen éltek, de egyetértésben. Nem veszekedtek, nem zúgolódtak. Elfogadták a legidősebb tündér tanácsait, irányítását. Miért is ne fogadták volna el? Hiszen ők választották vezetőjüknek!

Aztán egy szép napon észrevették, hogy a legidősebb tündérnek, Anginak a szárnyai hervadozni, sorvadozni kezdenek. Megijedtek, de nem mertek szólni.

Másnap aztán, amikor Angi fel akart emelkedni a levegőbe, már nem sikerült neki. A sorvadt szárnyak nem engedelmeskedtek.
- Mi történt a szárnyaimmal?! - ijedezett.
- Úgy látszik, valami baja lett - mondták a többiek.
De akkor észrevették, hogy mindegyikük szárnya sorvad. És már egyikük sem volt képes a levegőbe emelkedni...
Mit volt mit tenni, úgy kellett tovább élniük, szárnyak nélkül. Bizony, nehéz volt így az élet! Szokatlan nagyon. Mert mostmár csak gyalog tudtak kimozdulni, akármerre is akartak menni. És így annyira, de annyira fárasztó volt, és lassú! Nem szoktak hozzá ők ehhez!
De hát mostmár mindegy. Megmagyarázni nem tudták, miért következett be mindez. Szerencsétlenségnek, betegségnek tartották. Először eltűnt a királynő és Suri. Ez is szerencsétlenség. Meg az is, hogy elveszítették a csodálatos üvegpalotát. Most meg ez is...

Egy napon aztán hihetetlen öröm érte őket. Betoppant Sárfányka és Suri. Csak úgy, gyalogosan. Fáradtak voltak, elnyűttek. Ruhájuk elszakadt, talpuk felhólyagosodott.
De éltek, és ez volt a fontos.
A királynő mindent elmesélt. Még azt is, hogy Suri milyen jól viselkedett az úton. Egyáltalán semmi bajt nem okozott. Megkomolyodott, igen, és ő, a királynő, milyen büszke rá!
Suri irult-pirult, de nem szólt egy szót sem. Csak hallgatta némán a dicséretet. Jólesett neki, nagyon jól. Mert eddig mindig csak szidást kapott.
A többiek hallgatták a történetet, és sírtak is, meg nevettek is. Sajnálták, hogy oda a tündérség. De örültek, hogy a királynő és Suri él, és ez a legfontosabb! És hogy Suri megkomolyodott, annak is nagyon örült mindenki. Mert akkor mostmár nem fogja őket bosszantani, hanem rendes kis tündér... azazhogy emberke válik belőle!
Mostmár tudták, hogy egészen biztos: soha nem térhetnek vissza a tó alatti üvegpalotába. Megértették, hogy a tündérségnek örökre vége. Hogy emberekké lettek, azt fájlalták. De csak eleinte. Mert ahogy múlt az idő, megszokták ezt a fajta életet.
Jó barátságban éltek az erdők vadjaival, növényeivel. Segítettek egymáson, ha bajba került valamelyikük. Mindent együtt csináltak. Együtt éltek, nagy szeretetben, boldogságban.

Kell ennél több?


Csak egyvalamivel volt nagyon nehéz megbarátkozniuk: egyszer csak elkezdtek nőni, növekedni. És már nem lakhattak a jó meleg odúban... Építeniük kellett maguknak házikót. Kulipintyót, kalyibát... mert eleinte nem ment ám ez simán! Nem tudták, hogyan kell... Ezért lett belőle először kalyiba... Sajnos, jött egy nagy szélvihar, és összedőlt a kulipintyó. Építeni kellett hát újat. És elhatározták, hogy az már szebb lesz, tágasabb is, hogy mindenki jól elférjen benne, és ne kelljen benne szoronganiuk, mint az előzőben...
És készítettek maguknak asztalt és székeket, és ágyat és szekrényt, és mindent, ami kell... és nagyon jól érezték magukat az új otthonukban. Boldogok voltak. Örültek annak, hogy milyen ügyesek. Mert mire mindennel végeztek, mindegyikük ügyes lett ám! És mert szorgalmasak is voltak, mindennel hamar végeztek.

De az erdő élőlényeit, a növényeket és állatokat továbbra is ugyanúgy szerették, mint annak előtte. De / merthogy nagyobbak lettek, sokkal nagyobbak / még többet tudtak segíteni, ha szükség volt rá. Mert a jóságuk valóban megmaradt, ahogyan a varázsló mondta.
Ugye, hogy nem kell ennél több?


-------------------------------------

VÉGE