Valaki, aki sohase félt
Bobby Leng:
Valaki, aki sohase félt
mese
Egyszer volt, hol nem volt, volt valahol, Valaholországban egy kis falu. A kis falut úgy hívták, hogy Nekeresd. Itt lakott az édesanyjával meg az édesapjával egy fiúcska, akinek a neve Valaki volt. Miért ezt a nevet adták neki a szülei, senki sem tudja. De a fiúcskának nagyon tetszett a neve, mert ő nem Senki volt, hanem VALAKI. Értitek, ugye? És Valakinek lenni mégiscsak jobb, mint Senkinek...
Ez a fiúcska nőttön-nőtt, mígnem egy napon annyira felcseperedett, hogy azt mondta a szüleinek:
- Én mostmár megnősülnék!
Elcsodálkoztak a szülei ezen a beszéden, de úgy gondolták, hát legyen. Megkérdezték, melyik kislányt szeretné feleségül venni a faluból. De Valaki nagy hetykén azt mondta:
- Nem a faluból hozok én lyányt a házhoz, hanem egyenesen a királyi udvarból!
No, erre aztán megijedtek ám a szülék. Mert hát ugye, a királlyal ujjat húzni, az nem jó dolog, hamar porba hullhat az emberfiának a feje, akkor aztán nézelődhet!
Meg is próbálták azonmód lebeszélni fiukat erről a szamárságról, mármint a szándékáról, de bizony nem mentek vele semmire. Persze, ismerhették volna már: amit Valaki egyszer a fejébe vesz, azt onnan még baltával se lehetne kiverni!
Feltarisznyált hát Valaki, eltette a hamuban sült pogácsát, amit édesanyja könnyeivel öntözött, szegény... meg eltette azt a kis üvegecske borocskát is, amit az édesapja arra az időre tartogatott, amikor az ő szép szál fia asszonyt hoz a házhoz, vagyis a lakodalom napjára... Mostmár mindegy, egye fene, lesz, ami lesz - gondolta - hadd menjen a gyerek, ha nem fér a bőrébe, próbáljon szerencsét, majd megtanulja, hol lakik az Úristen, azt is a saját kárán fogja megtanulni, mert másra úgyse hallgat...
Elindult hát a legény, egyenest az orra után. Azt ugyanis mégcsak nem is sejtette, merre van a királyi palota. Még azt se tudta, van-e az országnak királya... Dehát az csak kell hogy legyen, mert az országot valakinek igazgatnia kell, ugyebár?
Ment, mendegélt, haladt is jó sokat, de azért estére kelve csak elfáradt. Letáborozott egy fa tövébe, levette a válláról a tarisznyát, és kicsomagolta a kockás kendőből a pogácsát, amit a térdére fektetett ültében. Keveset evett, mert gondolta, hogy hosszú lehet még az út, és akkor mi lesz, ha elfogy az elemózsia. Kortyolt rá néhány apró kortyocska kortyot a borocskából, amitől igencsak elálmosodott. Le is dőlt, ahol volt, és azonmód el is aludt.
Amint reggel felébredt, és körbenézett, a távolban valami fényességet látott, amint a kelő nap első sugarai bevilágították a tájat. Hát az nem volt más, mint a királyi palota. Hatalmas, hófehér tornyaival messzire ragyogott, ablakai visszaverték a napsugarakat, majd megvakították a fiút.
Fel is szedelőzködött nyomban, s azonnal nekivágott az útnak, hogy mihamarabb odaérjen, s megkérhesse magának a királykisasszony kezét - már ha van a királynak valamiféle szemrevaló leánykája. Dehát az minden királynak van, nemigaz?
Délre járt már, amikor a hatalmas kapu elé ért. Ott aztán fogta magát, és azonmód be is zörgetett. Megdöngette a kaput istenesen.
Kinézett a strázsa.
- Mit keresel itt, te legény? Hordd el magad, nincs itt dolgod!
- Már hogyne lenne! Meg akarom kérni feleségnek a király lányának a kezét!
Hatalmasat nevetett erre a strázsa. Azt hitte, bolond a legény. Beküldte a másik katonát a királyhoz, hogy mostmár mit tegyen, van itt ez a bolond, zavarja-e el, vagy szegődtetik udvari bolondnak. Merthogy éppen most nincs a királynak udvari bolondja, de ez a szemrevaló legényke talán épp megfelelne.
Visszajött a strázsa, mondja a társának, hogy be kell engedni a király elé a bolond legényt, majd az eldönti, mi legyen a sorsa.
Be is ment a legény, egyenesen a trónterembe. A trónterem olyan hatalmas volt, és olyan gazdagon volt díszítve mindenféle arannyal meg selyemmel meg mársonnal, hogy a legény csak ámult-bámult.
Meghajolt a trónus előtt. A trónuson ott ült a király őkegyelmessége, csak úgy fénylett a fején az aranykorona.
- Megijedtél, legény? - kérdezte a király.
- Dehogy ijedtem én meg, felséges királyom! Nem félek én semmitől a világon! - vágta ki nagy hetykén.
- Aztán hogy hívnak? - kérdi a kirány.
- Valaki vagyok. - mondta a fiú.
A király nevetett.
- Valaki én is vagyok, de én a nevedet kérdeztem.
- Hát a nevem a Valaki. Valakinek hívnak, no!
- Nahát, ilyen bolondos nevet se hallottam még, istenuccse - kuncogott a király. - Aztán mi járatban vagy?
- Meg szeretném kérni a felséged leányának a kezét, jönne hozzám feleségül! -
- Micsoda?! - futotta el a pulykaméreg a királyt, s felpattant ültéből. Ezt a szemtelenséget! - Vessétek azonnal tömlöcbe az arcátlan bitangot! Katonák, hallottátok! Vigyétek a szemem elől!
Nagyon mérges volt a király. Micsoda semmirekellő! Azt a szemtelen mindenit a fejének!
Este elmondta a leányának - merthogy volt neki, bizony, nem is akármilyen! - hogy mi történt. Elmesélt mindent töviről-hegyire. A lány nagyon kíváncsi lett. Miféle legény lehet ez, eszelős, vagy mifene? No, majd ő utánajár, aztán majd meglátjuk!
Álruhát, apródruhát húzott másnap, s megkérte a börtönőröket, engednék meg neki, hogy meglesse a legényt. Azok meg is engedték neki, ő pedig titokban megnézegette, miféle szerzet ez a haszontalan fickó. Persze, azonnal megtetszett neki a szemrevaló legény, pedig hát akkorra már kicsit összepiszkolódott és elrongyolódott a ruhája, és már egyáltalán nem állt olyan hetykén a kalapja, a pávatoll is eltörött, amit melléje tűzött, nagy bánatára...
Szomorúan üldögélt a sarokban a szalmán, és gondolkodott, mit is tegyen mostmár, mi is lesz ővele. De nem félt, nem olyan fából faragták ám!
A lány átöltözött, megkereste az apját, és azt mondta neki:
- Édesapám, mi lenne, ha adnánk valami nehéz feladatot a legénynek, ami úgyse sikerülhet, aztán ha meg mégis, akkor meg hadd menjen Isten hírével. De ne üljön hiába a tömlöcben. Tegyük próbára a bátorságát, ha már annyira hencegett vele, hogy ő még sohase félt semmitől. Tanítsa meg édesapám félni!
Elmosolyodott a király az okos szavak hallatán. Látta, hogy ha ő már nem lesz, bizony, jó kezekben lesz az ország!
Hívatta a fiút.
-Idefigyelj, Valaki! - a lány is ott volt ám a függöny mögött, csendesen kuncogott, amikor ezt a nevet hallotta. - Szóval, ki kell állnod néhány próbát, és ha véghezviszed a feladatot, akkor megkapod a lányom kezét, és vele a fele királyságot is. Ja, még nem is láttad a lányomat! Miért is akarnád feleségül venni, azt se tudod, csúnya-e, púpos-e, minek neked királylány? Nem jó neked parasztlány?
Valaki elgondolkodott egy pillanatra, mélyen a király szemébe nézett.
- Azért nem kell nekem más lány, csak a király lánya, mert én nem félek semmitől, és ha ellenség tör az országra, akkor el tudom zavarni, ha lesz egy seregem. Ha lesz gazdagságom a hozományból, akkor az országban nem kell a népnek éheznie. Ha lesz hatalmam, akkor nem engedem az igazságtalanságot, és mindenkinek igazságot osztok. Ha parasztlányt veszek el, akkor ezeket mind nem tudom megtenni, és a falumban én nem lehetek valaki, hiába a nevem Valaki. És hogy a királylány szép-e, vagy csúnya, édesmindegy, mert majd megszeretem, és ha csúnya is, én majd akkor is szépnek fogom látni. Ha goromba, majd megnevelem, ha gonosz, megjavítom, ha rút, mellettem majd megszépül, ha megszeret. Adja hát áldását királyatyám, minek ez a lacafacázás, aztán üljük meg a lakodalmat, hadd üljek kend mellé a trónusra!
A király nagyon mérges lett. Micsoda arcátlan pimaszság ez már megint! De türtőztette magát, mert a lányának ígéretet tett, hogy kipróbálja a bátorságát Valakinek, és az adott szó szent dolog, még a királyoknál is.
A királylány halkan nevetgélt a függöny mögött, de elő nem jött volna semmi pénzért sem, nem akarta, hogy meglássa a fiú.
De azért azon törte a fejét egyfolytában, hogyan is leckéztethetné meg ezt a szemtelen ficsúrt, mert azért az mégse járja, hogy csak úgy idejön, és követelőzik! Meg kell mutatni, mit tud, aztán akkor legyen bátor, amikor majd... na de csak szép sorjában!
A király megköszörülte a torkát, és így szólt:
- Az első próba az lesz, hogy az északi határról el kell zavarnod az ellenséget. Kapsz egy század katonát, aztán reggel indulhatsz is. Megmutathatod a vitézségedet, ha mered!
Jól van, reggel el is indult a sereg az északi határ felé, élén Valakivel. A katonák összesúgtak a háta mögött és kinevették. Merthogy Valaki bevallotta, hogy ő még soha életében nem fogott kardot, csak furkósbotot, de azt elég ügyesen forgatja.
Nagysokára odaértek az északi határra, ahol csak úgy nyüzsgött az ellenség. Odament hozzájuk Valaki egyedül, a katonákat hátrahagyta. Kérte, hogy vezesség a vezér elébe. Oda is vezették.
- Mit akarsz, fityfiritty! - dörrent rá az ellenséges hadvezér.
- Hát csak azt, hogy jobb lenne, ha hazatérne a seregével, mert a mi seregünk éppen most foglalja el a királyságát, aztán nem lesz ám hova hazamenni ennek a sok embernek!
Hű, szedte-vette, teremtette, elcsodálkozott ám ezen a hadvezér! Azonnal hátraarcot parancsolt a seregének, és usgyi, már ott sem volt! Úgy elviharzottak, hogy csak úgy porzott utánuk az út!
A katonák a távolból figyelték, és nem értették. De nagyon örültek, hogy nem kell harcolniuk, mert semmi kedvük sem volt itthagyni a csatamezőn a fogukat, ami érthető is, fiatalok lévén valamennyien. Még élni szerettek volna, satöbbi, satöbbi.
Nagyon csodálkoztak, meg örültek. De Valaki nem árultak el, mit tárgyalt az ellenséggel. Dehogy árulta!
Hazamentek, s a katonák elmesélték, amit láttak. A király hívatta Valakit, hogy kiszabja rá az újabb próbát. Mert mostmár tényleg igaznak gondolta, hogy Valaki senkitől se fél. De nem úgy van az! Majd megmutatja ő ennek a pernahajdernek!
- A második próba pedig az lészen, hogy van a kerek erdő mögött egy üveghegy. Annak a tetején lakik a háromszemű sárkány.Az a sárkány három aranytojást őriz. Az egyik tojásban van a szerencse, a másodikban a balszerencse, a harmadikban pedig senki se tudja, mit őriz, Azt kell megtudnod, mi van a harmadik tojásban. Ha mered, el is hozhatod, s együtt megnézzük, mi van benne, ha feltörjük.
El is ment a legény mindjárt másnap hajnalban. Nagy keservesen fel is jutott az üveghegy csúcsára, pedig nagyon csúszott ám! Amint fent volt, látta ám, hogy épp alszik a sárkány, mind a három szeme csukva, és mélyen szuszog. Ül a tojásokon.
A legény nagyot kiáltott:
- Hallod-e, te sárkány! Kérdezni akarok tőled valamit!
A sárkány felébredt, és elképedt ekkora merészség láttán.
-Hát te nem félsz tőlem! - kérdezte.
- Nem hát! - válaszolta a legény. - Mondd meg nekem, mi van a harmadik tojásodban! Mert úgy hírlik, hogy az első tojásban a szerencsét őrzöd, a másodikban a balszerencsét, de hogy a harmadikban mi van, azt senki sem tudja. Áruld el nekem, és már itt sem vagyok, alhatsz tovább!
- Nem félsz, hogy felfallak ebédre? - kérdezte a sárkány.
- Miért félnék? Én nem bántalak téged, te sem bántasz engem, elárulod nekem a választ, és már itt sem vagyok! Na, megmondod végre, mi van a harmadik tojásban?
- Nem jól tudod, legény. Én nem őrzök semmiféle szerencsét, meg balszerencsét. Nem tudom, ki találta ki ezeket a butaságokat. Nézd meg magad, miféle tojásokon ülök, ni! - azzal megemelintette az egyik lábát, és egy pillanatra kivillantak a tojások. Nem aranytojások voltak azok, de nem ám! Közönséges fehér barnafoltos sárkánytojások, és nem is három, hanem négy!
- Szóval kissárkányok vannak a tojásban, ugye?
- Bizony, azok! De ne áruld el senkinek, mert akkor idejönnek és megölnek, és megölik a gyerekeimet is, pedig még ki sem keltek. Pedig én nem bántok soha senkit, csak szép csendben éldegélek itt egymagamban... a férjemet már úgyis megölték a szomszéd birodalom pribékjei, amikor elszállt a városuk felett... - és egy könnycseppet morzsolt szét a harmadik szemében a szegény árva sárkányasszony.
- Hát akkor mit mondjak, mi van a harmadik tojásban? Valami olyasminek kellene lennie, amitől nagyon félnek, és nem mernek idejönni és feltörni az emberek. Ki kell találni valami nagyon ijesztőt.
Törték a fejüket, egyre törték, aztán Valaki felkiáltott:
- Megvan! Azt fogjuk mondani, hogy a mindent elpusztító forgószelet őrződ a harmadik aranytojásban! Akkor aztán senki nem meri megpróbálni feltörni, mert nem tudhatja, melyikben van, és ha akármelyiket is törné fel, lehet, hogy épp azt találná! No, ez jó lesz, ezt fogom mondani!
Azzal elbúcsúzott a háromszemű sárkányasszonytól, és hazafelé vette az irányt a királyi palotába.
Ott aztán azt mondta a királynak:
- A káromszemű sárkány a harmadik aranytojásban a mindent elpusztító forgószelet őrzi.
A király elégedett volt a válasszal, de nagyon csodálkozott, hogy Valaki élve megúszta a kalandot. Azt gondolta, meg fogja enni a sárkány, de úgy látszik, hogy tényleg nem félős.
Kiszabta hát a harmadik próbát. Ezt a próbát már a lánya találta ki.
- Holnap reggel a rózsakertben felsorakozik az udvar és a falu összes leánya. Mind egyforma ruhában lesznek, és egyikük sem szólhat egyetlen szót sem, amiből kitalálhatnád, melyik kicsoda. Ki kell találnod, melyik a királykisasszzony. Ha kitalálod, akkor viheted, és vele a fele királyságot is. De ha nem, akkor kidobatlak a palotába, és mehetsz szégyenszemre haza! - nevetett a király, mert biztos volt a dolgában. Hogyan is találhatná ki ez a senkiházi semmi kis legény, hogy melyik az ő szépséges leánykája?!
No, másnap reggel felsorakozott a sok szép hajadon az udvaron, a rózsakertnél. Olyan szépek voltak, mint egy-egy rózsaszál. Volt ott szőke, barna, vörös, fekete, minden rendű és rangú, dehát most aztán hogyan lehessen kitalálni, ki közülük az, akire neki fáj a foga?
De Valaki erre is tudta, hogy mit kell tennie.
Előlépett, elsétált a lányok előtt. Volt ott vagy harminc leány, nehéz lett volna közülük választani. Mindegyiken fidres-fodros, csipkés-szalagos ruha, hajuk befonva piros szalaggal, arcukat simogatta a reggeli napsugár, és a friss, rózsaillatú szellő.
Valaki megszólalt végre:
- Énekeljétek velem ezt a nótát, ni:
.......”Barna kislány, mit főz vacsorára?....”
A lányok rázendítettek:
-”Halpaprikást, mi gondja van rája,
Estére várom a rózsám vacsorára”...
Közben Valaki sétált a lányok előtt. A háta mögött ott állt az egész királyi udvar: elöl a király és a királyné, hátuk mögött a katonák, udvaroncok, apródok, miniszterek, sorban, ahogy a rangban követik egymást. Kíváncsian várták, mi lesz ebből!
Akkor Valaki egy másik nótát énekeltetett el a lányokkal:
...”,...barna kislány, jó estét, jó estét....”
A lányok megint rázendítettek, és folytatták a nótát:
„Szállást kérni jöttem hozzád, ha beeresztenél
Mindenféle csavargónak szállást nem adhatok
Nincs itthon az édesanyám, csak egyedül vagyok...”
S miközben énekeltek, Valaki sétált le s föl a lányok előtt, és velük énekelt.
A nótának vége lett, a lányok nevetgélve, kipirulva, boldogan dudurásztak még egy kicsit, s egymásra nevettek.
Akkor Valaki odalépett az egyik lány elé, megfogta a kezét, odavezette a király elé, és azt mondta:
- Ez a te lányod, felséges uram!
A király és a királyné csodálkozva néztek össze. Hát ezt meg hogyan találta ki ez a semmi legény?
A király azonnal meg is kérdezte:
- Hogyan találtad ki?
- Hát úgy, felséges királyom, hogy ezeket a nótákat minden valamirevaló lány ismeri a faluban, de még a palotában is, mert a szolgálók is a faluból jönnek, és ott megtanulják a fonóban, meg a földeken, amikor dolgoznak, meg amikor a pataknál mosnak, egymástól és a szüleiktől eltanulják, meg a táncmulatságokon is ezeket a nótákat énekelik a fiatalok, persze meg még sok mást is... de a te lányod ezeket nem ismerheti. Honnan is ismerné, amikor itt a palotában senki nem énekel?
A király elismeréssel biccentett, a királykisasszony pedig picit elpirult, pedig nem volt neki mit szégyenkeznie. Mert ha a falusi nótákat nem is ismeri, azért sokmindenhez ért ám ő! Tud zongorázni, hímezni, kardot forgatni is megtanult egy kicsit, lovagolni is tud, ha leszakad egy gomb, azt is fel tudja varrni, meg a konyhában is szokott sertepertélni, bár azt nem nagyon szereti a szakácsné... tud szép verseket mondani, és énekelni is, de nem ilyen egyszerű nótákat...
Most aztán nagyon nagy bajban van, mert hozzá kell mennie ehhez a kis mitugrászhoz, ha akar, ha nem... Azért annyira nem volt megijedve. Ezen még ő maga is meglepődött. Jobban tetszik neki Valaki, mint gondolta volna? Mert igazán helyén van az esze, no meg a szive, annyi szent.
De gondolta, a megleckéztetés még hátravan, ne hordja már olyan nagyon fenn az orrát!
Azt mondta hát:
- De én nem akarok ám hozzád menni!
- De az apád nekem ígért, és én minden próbát teljesítettem! - fortyant fel a legény.
- Az engem nem érdekel! - kiáltotta durcásan a királylány, és otthagyott csapot-papot, felvonult a szobájába. Bezárkózott, és nem volt hajlandó előjönni.
Valaki megilletődött. Erre nem számított. Miért is nem gondolt rá, hogy kevés lesz az ő akarata, ha a lány nem hajlik feléje, bizony, akkor nincs mit tenni!
De azért nem olyan fából faragták, hogy egykönnyen feladja ám!
Odament a királylány ajtajához, és így szólt:
- Mit tegyek, hogy hozzámgyere?
Nocsak - gondolta a királylány. Megalázkodik? Nem gondolta volna!
- Azt mondtad, senkitől és semmitől se félsz! Most mégis félsz hazamenni a faludba, és megmondani a szüleidnek, hogy kudarcot vallottál!
- Nem vallottam kudarcot - mondta csendesen Valaki - hiszen én mindent elvégeztem, ahogy a becsületemből, bátorságomból és eszemből tellett. De arra nem gondoltam, hogy nem tetszem majd, és nem jön hozzám a király lánya. Pedig olyan szépen elterveztem, hogy elveszem, és majd megszeretjük egymást... Tudod, kedves királylány, attól félek, igenis, félek, hogy nem tetszem neked. S ha ez így van, akkor elmegyek. Ég veled! - azzal sarkon fordult, és kiment a palotából.
Mert neki nagyon megtetszett a királylány! Bizony szép volt az, szebb mindegyiknél! Vagy csak megcsalta a szeme, s már azt képzelte, övé lesz? Hát nem lett, és tényleg, szégyenszemre haza kell mennie. De nem, akkor inkább elbujdosik. Mert félt a szülei szemébe nézni. Jó lecke volt ez, a kevélységéért kapta, mostmár rájött, hogy nemcsak az a bátorság, hogy szembeszállni az ellenséggel, vagy a sárkánnyal, hanem azoknak a szemébe nézni, akiket szeret... az az igazi bátorság. Megértette, elfogadta, feltarisznyált és hazaindult.
Ahogy elhagyta a palotát, lélekszakadva jött ám utána lovon egy apród, s hívatta vissza a palotába, hogy azonnal jöjjék vissza a trónterembe, mert a királynak beszéde van vele.
Ott már népes sereg fogadta, felsorakozott az udvar apraja-nagyja. Akkor előlépett a király, kézen ogva vezette a lányát, aki mosolygott, mosolyogva nézett a legény szemébe.
- Itt a lányom, vidd, s vele fele királyságomat. Jobb emberre nem is bízhatnám. Eszes vagy és bátor, vakmerő, de helyén a szived, és nem félsz semmitől. A lányom azt mondja, szivesen hozzád megy feleségül. Maradj hát itt a palotában, és vedd át a trónusomat, az uralkodás már úgysem nekem való. Én majd elmegyek kártyázni az öreg udvaronccal, mert ő mindig hagy engem nyerni, meg sakkozunk is majd, mert itt az ideje, hogy megpihenjek kissé ennyi év uralkodás után. Legyetek boldogok, áldásom rátok!
Valaki odahozatta az édesanyját és az édesapát, aztán megtartották a lakodalmat. Mostmár aztán tényleg valaki lett, ő lett a legnagyobb valaki az egész országban, nála nagyobb valaki nem is volt széles e hazában.
Boldogan éltek, igazságosan uralkodtak, amíg csak bele nem fáradtak, és amíg át nem adták a trónt a fiuknak.
Eddig volt, mese volt, vége volt.
VÉGE
Valaki, aki sohase félt
mese
Egyszer volt, hol nem volt, volt valahol, Valaholországban egy kis falu. A kis falut úgy hívták, hogy Nekeresd. Itt lakott az édesanyjával meg az édesapjával egy fiúcska, akinek a neve Valaki volt. Miért ezt a nevet adták neki a szülei, senki sem tudja. De a fiúcskának nagyon tetszett a neve, mert ő nem Senki volt, hanem VALAKI. Értitek, ugye? És Valakinek lenni mégiscsak jobb, mint Senkinek...
Ez a fiúcska nőttön-nőtt, mígnem egy napon annyira felcseperedett, hogy azt mondta a szüleinek:
- Én mostmár megnősülnék!
Elcsodálkoztak a szülei ezen a beszéden, de úgy gondolták, hát legyen. Megkérdezték, melyik kislányt szeretné feleségül venni a faluból. De Valaki nagy hetykén azt mondta:
- Nem a faluból hozok én lyányt a házhoz, hanem egyenesen a királyi udvarból!
No, erre aztán megijedtek ám a szülék. Mert hát ugye, a királlyal ujjat húzni, az nem jó dolog, hamar porba hullhat az emberfiának a feje, akkor aztán nézelődhet!
Meg is próbálták azonmód lebeszélni fiukat erről a szamárságról, mármint a szándékáról, de bizony nem mentek vele semmire. Persze, ismerhették volna már: amit Valaki egyszer a fejébe vesz, azt onnan még baltával se lehetne kiverni!
Feltarisznyált hát Valaki, eltette a hamuban sült pogácsát, amit édesanyja könnyeivel öntözött, szegény... meg eltette azt a kis üvegecske borocskát is, amit az édesapja arra az időre tartogatott, amikor az ő szép szál fia asszonyt hoz a házhoz, vagyis a lakodalom napjára... Mostmár mindegy, egye fene, lesz, ami lesz - gondolta - hadd menjen a gyerek, ha nem fér a bőrébe, próbáljon szerencsét, majd megtanulja, hol lakik az Úristen, azt is a saját kárán fogja megtanulni, mert másra úgyse hallgat...
Elindult hát a legény, egyenest az orra után. Azt ugyanis mégcsak nem is sejtette, merre van a királyi palota. Még azt se tudta, van-e az országnak királya... Dehát az csak kell hogy legyen, mert az országot valakinek igazgatnia kell, ugyebár?
Ment, mendegélt, haladt is jó sokat, de azért estére kelve csak elfáradt. Letáborozott egy fa tövébe, levette a válláról a tarisznyát, és kicsomagolta a kockás kendőből a pogácsát, amit a térdére fektetett ültében. Keveset evett, mert gondolta, hogy hosszú lehet még az út, és akkor mi lesz, ha elfogy az elemózsia. Kortyolt rá néhány apró kortyocska kortyot a borocskából, amitől igencsak elálmosodott. Le is dőlt, ahol volt, és azonmód el is aludt.
Amint reggel felébredt, és körbenézett, a távolban valami fényességet látott, amint a kelő nap első sugarai bevilágították a tájat. Hát az nem volt más, mint a királyi palota. Hatalmas, hófehér tornyaival messzire ragyogott, ablakai visszaverték a napsugarakat, majd megvakították a fiút.
Fel is szedelőzködött nyomban, s azonnal nekivágott az útnak, hogy mihamarabb odaérjen, s megkérhesse magának a királykisasszony kezét - már ha van a királynak valamiféle szemrevaló leánykája. Dehát az minden királynak van, nemigaz?
Délre járt már, amikor a hatalmas kapu elé ért. Ott aztán fogta magát, és azonmód be is zörgetett. Megdöngette a kaput istenesen.
Kinézett a strázsa.
- Mit keresel itt, te legény? Hordd el magad, nincs itt dolgod!
- Már hogyne lenne! Meg akarom kérni feleségnek a király lányának a kezét!
Hatalmasat nevetett erre a strázsa. Azt hitte, bolond a legény. Beküldte a másik katonát a királyhoz, hogy mostmár mit tegyen, van itt ez a bolond, zavarja-e el, vagy szegődtetik udvari bolondnak. Merthogy éppen most nincs a királynak udvari bolondja, de ez a szemrevaló legényke talán épp megfelelne.
Visszajött a strázsa, mondja a társának, hogy be kell engedni a király elé a bolond legényt, majd az eldönti, mi legyen a sorsa.
Be is ment a legény, egyenesen a trónterembe. A trónterem olyan hatalmas volt, és olyan gazdagon volt díszítve mindenféle arannyal meg selyemmel meg mársonnal, hogy a legény csak ámult-bámult.
Meghajolt a trónus előtt. A trónuson ott ült a király őkegyelmessége, csak úgy fénylett a fején az aranykorona.
- Megijedtél, legény? - kérdezte a király.
- Dehogy ijedtem én meg, felséges királyom! Nem félek én semmitől a világon! - vágta ki nagy hetykén.
- Aztán hogy hívnak? - kérdi a kirány.
- Valaki vagyok. - mondta a fiú.
A király nevetett.
- Valaki én is vagyok, de én a nevedet kérdeztem.
- Hát a nevem a Valaki. Valakinek hívnak, no!
- Nahát, ilyen bolondos nevet se hallottam még, istenuccse - kuncogott a király. - Aztán mi járatban vagy?
- Meg szeretném kérni a felséged leányának a kezét, jönne hozzám feleségül! -
- Micsoda?! - futotta el a pulykaméreg a királyt, s felpattant ültéből. Ezt a szemtelenséget! - Vessétek azonnal tömlöcbe az arcátlan bitangot! Katonák, hallottátok! Vigyétek a szemem elől!
Nagyon mérges volt a király. Micsoda semmirekellő! Azt a szemtelen mindenit a fejének!
Este elmondta a leányának - merthogy volt neki, bizony, nem is akármilyen! - hogy mi történt. Elmesélt mindent töviről-hegyire. A lány nagyon kíváncsi lett. Miféle legény lehet ez, eszelős, vagy mifene? No, majd ő utánajár, aztán majd meglátjuk!
Álruhát, apródruhát húzott másnap, s megkérte a börtönőröket, engednék meg neki, hogy meglesse a legényt. Azok meg is engedték neki, ő pedig titokban megnézegette, miféle szerzet ez a haszontalan fickó. Persze, azonnal megtetszett neki a szemrevaló legény, pedig hát akkorra már kicsit összepiszkolódott és elrongyolódott a ruhája, és már egyáltalán nem állt olyan hetykén a kalapja, a pávatoll is eltörött, amit melléje tűzött, nagy bánatára...
Szomorúan üldögélt a sarokban a szalmán, és gondolkodott, mit is tegyen mostmár, mi is lesz ővele. De nem félt, nem olyan fából faragták ám!
A lány átöltözött, megkereste az apját, és azt mondta neki:
- Édesapám, mi lenne, ha adnánk valami nehéz feladatot a legénynek, ami úgyse sikerülhet, aztán ha meg mégis, akkor meg hadd menjen Isten hírével. De ne üljön hiába a tömlöcben. Tegyük próbára a bátorságát, ha már annyira hencegett vele, hogy ő még sohase félt semmitől. Tanítsa meg édesapám félni!
Elmosolyodott a király az okos szavak hallatán. Látta, hogy ha ő már nem lesz, bizony, jó kezekben lesz az ország!
Hívatta a fiút.
-Idefigyelj, Valaki! - a lány is ott volt ám a függöny mögött, csendesen kuncogott, amikor ezt a nevet hallotta. - Szóval, ki kell állnod néhány próbát, és ha véghezviszed a feladatot, akkor megkapod a lányom kezét, és vele a fele királyságot is. Ja, még nem is láttad a lányomat! Miért is akarnád feleségül venni, azt se tudod, csúnya-e, púpos-e, minek neked királylány? Nem jó neked parasztlány?
Valaki elgondolkodott egy pillanatra, mélyen a király szemébe nézett.
- Azért nem kell nekem más lány, csak a király lánya, mert én nem félek semmitől, és ha ellenség tör az országra, akkor el tudom zavarni, ha lesz egy seregem. Ha lesz gazdagságom a hozományból, akkor az országban nem kell a népnek éheznie. Ha lesz hatalmam, akkor nem engedem az igazságtalanságot, és mindenkinek igazságot osztok. Ha parasztlányt veszek el, akkor ezeket mind nem tudom megtenni, és a falumban én nem lehetek valaki, hiába a nevem Valaki. És hogy a királylány szép-e, vagy csúnya, édesmindegy, mert majd megszeretem, és ha csúnya is, én majd akkor is szépnek fogom látni. Ha goromba, majd megnevelem, ha gonosz, megjavítom, ha rút, mellettem majd megszépül, ha megszeret. Adja hát áldását királyatyám, minek ez a lacafacázás, aztán üljük meg a lakodalmat, hadd üljek kend mellé a trónusra!
A király nagyon mérges lett. Micsoda arcátlan pimaszság ez már megint! De türtőztette magát, mert a lányának ígéretet tett, hogy kipróbálja a bátorságát Valakinek, és az adott szó szent dolog, még a királyoknál is.
A királylány halkan nevetgélt a függöny mögött, de elő nem jött volna semmi pénzért sem, nem akarta, hogy meglássa a fiú.
De azért azon törte a fejét egyfolytában, hogyan is leckéztethetné meg ezt a szemtelen ficsúrt, mert azért az mégse járja, hogy csak úgy idejön, és követelőzik! Meg kell mutatni, mit tud, aztán akkor legyen bátor, amikor majd... na de csak szép sorjában!
A király megköszörülte a torkát, és így szólt:
- Az első próba az lesz, hogy az északi határról el kell zavarnod az ellenséget. Kapsz egy század katonát, aztán reggel indulhatsz is. Megmutathatod a vitézségedet, ha mered!
Jól van, reggel el is indult a sereg az északi határ felé, élén Valakivel. A katonák összesúgtak a háta mögött és kinevették. Merthogy Valaki bevallotta, hogy ő még soha életében nem fogott kardot, csak furkósbotot, de azt elég ügyesen forgatja.
Nagysokára odaértek az északi határra, ahol csak úgy nyüzsgött az ellenség. Odament hozzájuk Valaki egyedül, a katonákat hátrahagyta. Kérte, hogy vezesség a vezér elébe. Oda is vezették.
- Mit akarsz, fityfiritty! - dörrent rá az ellenséges hadvezér.
- Hát csak azt, hogy jobb lenne, ha hazatérne a seregével, mert a mi seregünk éppen most foglalja el a királyságát, aztán nem lesz ám hova hazamenni ennek a sok embernek!
Hű, szedte-vette, teremtette, elcsodálkozott ám ezen a hadvezér! Azonnal hátraarcot parancsolt a seregének, és usgyi, már ott sem volt! Úgy elviharzottak, hogy csak úgy porzott utánuk az út!
A katonák a távolból figyelték, és nem értették. De nagyon örültek, hogy nem kell harcolniuk, mert semmi kedvük sem volt itthagyni a csatamezőn a fogukat, ami érthető is, fiatalok lévén valamennyien. Még élni szerettek volna, satöbbi, satöbbi.
Nagyon csodálkoztak, meg örültek. De Valaki nem árultak el, mit tárgyalt az ellenséggel. Dehogy árulta!
Hazamentek, s a katonák elmesélték, amit láttak. A király hívatta Valakit, hogy kiszabja rá az újabb próbát. Mert mostmár tényleg igaznak gondolta, hogy Valaki senkitől se fél. De nem úgy van az! Majd megmutatja ő ennek a pernahajdernek!
- A második próba pedig az lészen, hogy van a kerek erdő mögött egy üveghegy. Annak a tetején lakik a háromszemű sárkány.Az a sárkány három aranytojást őriz. Az egyik tojásban van a szerencse, a másodikban a balszerencse, a harmadikban pedig senki se tudja, mit őriz, Azt kell megtudnod, mi van a harmadik tojásban. Ha mered, el is hozhatod, s együtt megnézzük, mi van benne, ha feltörjük.
El is ment a legény mindjárt másnap hajnalban. Nagy keservesen fel is jutott az üveghegy csúcsára, pedig nagyon csúszott ám! Amint fent volt, látta ám, hogy épp alszik a sárkány, mind a három szeme csukva, és mélyen szuszog. Ül a tojásokon.
A legény nagyot kiáltott:
- Hallod-e, te sárkány! Kérdezni akarok tőled valamit!
A sárkány felébredt, és elképedt ekkora merészség láttán.
-Hát te nem félsz tőlem! - kérdezte.
- Nem hát! - válaszolta a legény. - Mondd meg nekem, mi van a harmadik tojásodban! Mert úgy hírlik, hogy az első tojásban a szerencsét őrzöd, a másodikban a balszerencsét, de hogy a harmadikban mi van, azt senki sem tudja. Áruld el nekem, és már itt sem vagyok, alhatsz tovább!
- Nem félsz, hogy felfallak ebédre? - kérdezte a sárkány.
- Miért félnék? Én nem bántalak téged, te sem bántasz engem, elárulod nekem a választ, és már itt sem vagyok! Na, megmondod végre, mi van a harmadik tojásban?
- Nem jól tudod, legény. Én nem őrzök semmiféle szerencsét, meg balszerencsét. Nem tudom, ki találta ki ezeket a butaságokat. Nézd meg magad, miféle tojásokon ülök, ni! - azzal megemelintette az egyik lábát, és egy pillanatra kivillantak a tojások. Nem aranytojások voltak azok, de nem ám! Közönséges fehér barnafoltos sárkánytojások, és nem is három, hanem négy!
- Szóval kissárkányok vannak a tojásban, ugye?
- Bizony, azok! De ne áruld el senkinek, mert akkor idejönnek és megölnek, és megölik a gyerekeimet is, pedig még ki sem keltek. Pedig én nem bántok soha senkit, csak szép csendben éldegélek itt egymagamban... a férjemet már úgyis megölték a szomszéd birodalom pribékjei, amikor elszállt a városuk felett... - és egy könnycseppet morzsolt szét a harmadik szemében a szegény árva sárkányasszony.
- Hát akkor mit mondjak, mi van a harmadik tojásban? Valami olyasminek kellene lennie, amitől nagyon félnek, és nem mernek idejönni és feltörni az emberek. Ki kell találni valami nagyon ijesztőt.
Törték a fejüket, egyre törték, aztán Valaki felkiáltott:
- Megvan! Azt fogjuk mondani, hogy a mindent elpusztító forgószelet őrződ a harmadik aranytojásban! Akkor aztán senki nem meri megpróbálni feltörni, mert nem tudhatja, melyikben van, és ha akármelyiket is törné fel, lehet, hogy épp azt találná! No, ez jó lesz, ezt fogom mondani!
Azzal elbúcsúzott a háromszemű sárkányasszonytól, és hazafelé vette az irányt a királyi palotába.
Ott aztán azt mondta a királynak:
- A káromszemű sárkány a harmadik aranytojásban a mindent elpusztító forgószelet őrzi.
A király elégedett volt a válasszal, de nagyon csodálkozott, hogy Valaki élve megúszta a kalandot. Azt gondolta, meg fogja enni a sárkány, de úgy látszik, hogy tényleg nem félős.
Kiszabta hát a harmadik próbát. Ezt a próbát már a lánya találta ki.
- Holnap reggel a rózsakertben felsorakozik az udvar és a falu összes leánya. Mind egyforma ruhában lesznek, és egyikük sem szólhat egyetlen szót sem, amiből kitalálhatnád, melyik kicsoda. Ki kell találnod, melyik a királykisasszzony. Ha kitalálod, akkor viheted, és vele a fele királyságot is. De ha nem, akkor kidobatlak a palotába, és mehetsz szégyenszemre haza! - nevetett a király, mert biztos volt a dolgában. Hogyan is találhatná ki ez a senkiházi semmi kis legény, hogy melyik az ő szépséges leánykája?!
No, másnap reggel felsorakozott a sok szép hajadon az udvaron, a rózsakertnél. Olyan szépek voltak, mint egy-egy rózsaszál. Volt ott szőke, barna, vörös, fekete, minden rendű és rangú, dehát most aztán hogyan lehessen kitalálni, ki közülük az, akire neki fáj a foga?
De Valaki erre is tudta, hogy mit kell tennie.
Előlépett, elsétált a lányok előtt. Volt ott vagy harminc leány, nehéz lett volna közülük választani. Mindegyiken fidres-fodros, csipkés-szalagos ruha, hajuk befonva piros szalaggal, arcukat simogatta a reggeli napsugár, és a friss, rózsaillatú szellő.
Valaki megszólalt végre:
- Énekeljétek velem ezt a nótát, ni:
.......”Barna kislány, mit főz vacsorára?....”
A lányok rázendítettek:
-”Halpaprikást, mi gondja van rája,
Estére várom a rózsám vacsorára”...
Közben Valaki sétált a lányok előtt. A háta mögött ott állt az egész királyi udvar: elöl a király és a királyné, hátuk mögött a katonák, udvaroncok, apródok, miniszterek, sorban, ahogy a rangban követik egymást. Kíváncsian várták, mi lesz ebből!
Akkor Valaki egy másik nótát énekeltetett el a lányokkal:
...”,...barna kislány, jó estét, jó estét....”
A lányok megint rázendítettek, és folytatták a nótát:
„Szállást kérni jöttem hozzád, ha beeresztenél
Mindenféle csavargónak szállást nem adhatok
Nincs itthon az édesanyám, csak egyedül vagyok...”
S miközben énekeltek, Valaki sétált le s föl a lányok előtt, és velük énekelt.
A nótának vége lett, a lányok nevetgélve, kipirulva, boldogan dudurásztak még egy kicsit, s egymásra nevettek.
Akkor Valaki odalépett az egyik lány elé, megfogta a kezét, odavezette a király elé, és azt mondta:
- Ez a te lányod, felséges uram!
A király és a királyné csodálkozva néztek össze. Hát ezt meg hogyan találta ki ez a semmi legény?
A király azonnal meg is kérdezte:
- Hogyan találtad ki?
- Hát úgy, felséges királyom, hogy ezeket a nótákat minden valamirevaló lány ismeri a faluban, de még a palotában is, mert a szolgálók is a faluból jönnek, és ott megtanulják a fonóban, meg a földeken, amikor dolgoznak, meg amikor a pataknál mosnak, egymástól és a szüleiktől eltanulják, meg a táncmulatságokon is ezeket a nótákat énekelik a fiatalok, persze meg még sok mást is... de a te lányod ezeket nem ismerheti. Honnan is ismerné, amikor itt a palotában senki nem énekel?
A király elismeréssel biccentett, a királykisasszony pedig picit elpirult, pedig nem volt neki mit szégyenkeznie. Mert ha a falusi nótákat nem is ismeri, azért sokmindenhez ért ám ő! Tud zongorázni, hímezni, kardot forgatni is megtanult egy kicsit, lovagolni is tud, ha leszakad egy gomb, azt is fel tudja varrni, meg a konyhában is szokott sertepertélni, bár azt nem nagyon szereti a szakácsné... tud szép verseket mondani, és énekelni is, de nem ilyen egyszerű nótákat...
Most aztán nagyon nagy bajban van, mert hozzá kell mennie ehhez a kis mitugrászhoz, ha akar, ha nem... Azért annyira nem volt megijedve. Ezen még ő maga is meglepődött. Jobban tetszik neki Valaki, mint gondolta volna? Mert igazán helyén van az esze, no meg a szive, annyi szent.
De gondolta, a megleckéztetés még hátravan, ne hordja már olyan nagyon fenn az orrát!
Azt mondta hát:
- De én nem akarok ám hozzád menni!
- De az apád nekem ígért, és én minden próbát teljesítettem! - fortyant fel a legény.
- Az engem nem érdekel! - kiáltotta durcásan a királylány, és otthagyott csapot-papot, felvonult a szobájába. Bezárkózott, és nem volt hajlandó előjönni.
Valaki megilletődött. Erre nem számított. Miért is nem gondolt rá, hogy kevés lesz az ő akarata, ha a lány nem hajlik feléje, bizony, akkor nincs mit tenni!
De azért nem olyan fából faragták, hogy egykönnyen feladja ám!
Odament a királylány ajtajához, és így szólt:
- Mit tegyek, hogy hozzámgyere?
Nocsak - gondolta a királylány. Megalázkodik? Nem gondolta volna!
- Azt mondtad, senkitől és semmitől se félsz! Most mégis félsz hazamenni a faludba, és megmondani a szüleidnek, hogy kudarcot vallottál!
- Nem vallottam kudarcot - mondta csendesen Valaki - hiszen én mindent elvégeztem, ahogy a becsületemből, bátorságomból és eszemből tellett. De arra nem gondoltam, hogy nem tetszem majd, és nem jön hozzám a király lánya. Pedig olyan szépen elterveztem, hogy elveszem, és majd megszeretjük egymást... Tudod, kedves királylány, attól félek, igenis, félek, hogy nem tetszem neked. S ha ez így van, akkor elmegyek. Ég veled! - azzal sarkon fordult, és kiment a palotából.
Mert neki nagyon megtetszett a királylány! Bizony szép volt az, szebb mindegyiknél! Vagy csak megcsalta a szeme, s már azt képzelte, övé lesz? Hát nem lett, és tényleg, szégyenszemre haza kell mennie. De nem, akkor inkább elbujdosik. Mert félt a szülei szemébe nézni. Jó lecke volt ez, a kevélységéért kapta, mostmár rájött, hogy nemcsak az a bátorság, hogy szembeszállni az ellenséggel, vagy a sárkánnyal, hanem azoknak a szemébe nézni, akiket szeret... az az igazi bátorság. Megértette, elfogadta, feltarisznyált és hazaindult.
Ahogy elhagyta a palotát, lélekszakadva jött ám utána lovon egy apród, s hívatta vissza a palotába, hogy azonnal jöjjék vissza a trónterembe, mert a királynak beszéde van vele.
Ott már népes sereg fogadta, felsorakozott az udvar apraja-nagyja. Akkor előlépett a király, kézen ogva vezette a lányát, aki mosolygott, mosolyogva nézett a legény szemébe.
- Itt a lányom, vidd, s vele fele királyságomat. Jobb emberre nem is bízhatnám. Eszes vagy és bátor, vakmerő, de helyén a szived, és nem félsz semmitől. A lányom azt mondja, szivesen hozzád megy feleségül. Maradj hát itt a palotában, és vedd át a trónusomat, az uralkodás már úgysem nekem való. Én majd elmegyek kártyázni az öreg udvaronccal, mert ő mindig hagy engem nyerni, meg sakkozunk is majd, mert itt az ideje, hogy megpihenjek kissé ennyi év uralkodás után. Legyetek boldogok, áldásom rátok!
Valaki odahozatta az édesanyját és az édesapát, aztán megtartották a lakodalmat. Mostmár aztán tényleg valaki lett, ő lett a legnagyobb valaki az egész országban, nála nagyobb valaki nem is volt széles e hazában.
Boldogan éltek, igazságosan uralkodtak, amíg csak bele nem fáradtak, és amíg át nem adták a trónt a fiuknak.
Eddig volt, mese volt, vége volt.
VÉGE