Zelda

Bobby Leng:


Zelda
mese


Egyszer volt, hol nem volt, valahol az Óperenciás tengeren túl vagy tán innen, már nem is emlékszem hogy hol lehetett, de valahol volt egy ország. Az országnak volt egy királya és egy királynéja, akik boldogságban éltek kislánykájukkal, Zeldával. Ámde egy napon megjósolták a királyi párnak, hogy hármas ikreik fognak születni. Nevettek ezen a király atyuska és a király anyuska, és nevetett még Zelda is, pedig ő még nem is nagyon értette, miről is van szó, hiszen épp csak elmúlt tizenegy éves.
Telt-múlt az idő, eltelt egy év, eltelt kettő is, de a jóslat nem teljesült. Meg is könnyebbültek a királyék, mert azt gondolták, hogy mostmár minden rendben lesz. De mégse így történt.
Mert egy szép napon mégis megszülettek a hármas ikrek. Mindenki örült a palotában, csak Zelduska nem. Ő egy kicsit irigykedett, mert mostmár nem ő volt a királyi mama és királyi papa kedvence, hanem a három csöppség. Bizony a kicsik igen sokat sírtak éjjel is és nappal is, és az egész palota összes szolganépe és a királyi papa és királyi mama is csak őket babusgatta, ringatta, becézgette. Mintha Zelduska ott se lett volna, szegényke. Pedig folyton ott sündörgött, lábatlankodott, de folyton rászóltak, hogy:
- Jaj, menjél már kicsit arrébb, Zeldácska, ne aggassál, látod, milyen sok itt a dolog!
Szegény Zelda nagyon magányos lett és szomorú. Vele már senki se törődik a palotában? Hát ha nem, hát nem, majd megmutatja ő!
Szegényke nagy bánatában azt gondolta ki, hogy elszökik a palotából, és majd meglátják, ha nem lesz, akkor hogy fog hiányozni!
Amint kigondolta, úgy is tett. Némi elemózsiát pakolt egy kendőbe, bekötötte, hóna alá csapta és kiosont a palotából. Könnyedén megtehette, mert senki se figyelt rá.
Messzire jutott, erdőn-hegyen át kutyagolt, és már nagyon fáradt volt és fájtak a talpai, de akkor is csak ment, minél messzebb.
Elbujdosott, mert azt hitte, hogy őt már nem szereti senki. Pedig ha tudta volna! Hiszen nem kell folyton azt mondogatni valakinek, hogy szeretlek-szeretlek, akkor is éreznie kell. Csakhogy már nem ő volt a szülői szeretet és figyelem középpontjában, és azt nem gondolta volna, hogy a pici babákkal mennyi gond van! Mert azok még semmit se tudnak csinálni önmaguktól, nem úgy, mint a nagyobbacskák, például, mind Zeldácska.
A nagy hegyen túl talált egy kis falut, ott befogadták és ezentúl ott éldegélt. Senki se kérdezte, honnan jön, miféle-kiféle, egy családnál kapott szállást és munkája fejében ételt is kapott.
Itt nagyon sokminden történt, minden nap minden órája és minden perce tartogatott a számára valamit. A családdal együtt járt a földekre, gondozta a kertet és a háziállatokat, takarított, főzött és mosott, mindazt megtanulta, amit a gazdasszony megtanított neki. Szorgalmas volt és már soha nem gondolt többé a királyi palotára, ahol őt szerinte már senki se szerette.

Telt-múlt az idő és teltek az évek, egészen szép hajadonná serdült Zelda, elérkezett az idő, hogy férjhez adják őt. Akadt is kérője szépen a falubeli legények közül, de ő még vacillált, nem tudott dönteni közülük. Egyiküket se szerette, nem is érdekelte a fiúzás, így hát, mivel a szíve nem volt szerelmes, könnyedén utasította el valamennyit.

Egy nap a falun áthaladt a király kíséretével. Meg is álltak a faluban, hogy megitassák a kocsiba fogott lovakat.
A királyi hintóból kiszállt a király és a királyné, és három szép gyermek. Olyasmi idősek lehettek, mint Zelda, amikor elszökött a királyi palotából.

A király és a királyné feketébe voltak öltözve, a hintó is fekete posztóval volt befedve és a lovak takarói is feketék voltak. Csak az arany liliom csillogott rajta, a királyi címer hímzése.
A három gyermek azonban tintakék ruhában volt, de azokra is rá volt hímezve az arany liliom.
A falusiak kérdezték, hogy miért van a sok fekete? Azért - válaszolták - mert nem találjuk Zelda leánykánkat, aki elveszett, és őt gyászoljuk. Ha megtaláljuk, bizony levetjük a fekete ruhákat!
Közben, amíg az inasok és kocsisok a lovakat itatták a falu kútjánál, addig a gyermekek kissé távolabb mentek, és nézelődtek. Be is tévedtek az egyik házba, éppen abba, amelyikben Zelda is lakott.
A királyi ruhák miatt Zelda rögtön gondolta, hogy ez csakis az ő három kistestvére lehet, a hármas ikrek, akik miatt ő el kellett, hogy szökjön annak idején. Meg is telt a szíve azonnal mélységes mély bánattal, keserűséggel és haraggal a testvérei és szülei iránt. Fellángolt a régi rossz érzés a lelkében.
A három gyermek azonnal észrevette, hogy Zelda arca elkomorult, ahogy meglátta őket, kérdezték is tőle, hogy mi bántja.
Ő azonban nem mondhatta el szomorú történetét. Annál is inkább, mert már leszámolt a múltjával.
Úgy tett, mintha nem is tudná, kik is a gyermekek, megkérdezte, hogy kik ők és mi járatban vannak errefelé.
A gyermekek elmondták először is a nevüket. A két kislány neve Malvina és Mattilda, a fiúcska neve pedig Martin. Elmondták azt is, hogy királyi szüleikkel járják az országot, mert keresik a nővérüket, akit ők még ugyan sohase láttak, de a királyi festő lefestette és azt a képet hurcolják mindenhová és mutogatják fűnek-fának, hátha valaki ráismerne, hátha valaki látta valamerre. Már az egész országot bejárták, ez az utolsó falu, és ha itt se találják meg, akkor már minden reményük odaveszett, mert akkor bizonyára már nem is él szegény nővérük.

Zeldát nagyon szíven ütötték ezek a szavak. Nem gondolt arra, hogy mennyire fog hiányozni, azazhogy nagyon remélte azt, hogyha eljön onnan, majd észreveszik a hiányát és sajnálni fogják, de azt nem gondolta, hogy keresni fogják országszerte. Ő meg itt élte az életét, eltemette a múltat, ugyanakkor királyi szülei és testvérei tűvé tették érte az egész országot.
Zelda nem is kérdezett hát többet, mostmár mindent tudott. A gyerekeket elküldte. Azon gondolkodott, hogy ha a gyerekek látták az ő festett arcképét, hogyan nem ismerték fel őt? Talán annyira megváltozott azóta?
Miközben ezen tűnődött, felöltötte ünneplő ruháját, és a térre sietett, ahol a hintók álltak.
Odament, és megkereste királyi szüleit. Amikor azok meglátták, alig ismertek rá. Csodálkoztak, hogy milyen szépségesen szép hajadonná serdült. Ő is elámult, amikor látta, hogy királyi atyja és anyja mennyire megőszült. Pedig még ők is fiatalok voltak, Megörvendeztek hát egymásnak, összeölelkeztek. A királyi pár kérlelte Zeldát, hogy jöjjék velük vissza a palotába, de ő nemet mondott.
Akkor odajött Mattilda, Malvina és Martin is, és ők is kérlelték, amikor megtudták, hogy ő az elveszett nővérük. De minden szó hiábavaló volt, így hát a királyi pár és gyermekeik felkerekedtek és visszaindultak a palotába. Zelda pedig hazament.
Csakhogy amikor a falusiak megtudták, hogy Zelda királyi sarj, azonnal elkergették. Féltek, hogy a király majd megbünteti őket, amiért rejtegették, pedig ők nem is tudták, hogy ki is valójában.
Zelda tehát ismét útnak indult, ennyi év elteltével. Kereshetett új otthont magának, pedig itt nagyon jól érezte magát. És őt is szerették, de a félelem nagy úr, ezért kellett elmennie innen.
Hát most ismét csak ment, ment előre, azt se nézte, merre. Heteken át gyalogolt, erdőkön és mezőkön keresztül, bogyókat evett ha talált, és patakvizet ivott, ha épp ott folydogált.
Néha eszébe jutott, hogy mégis vissza kellett volna mennie a palotába, hiszen ott jó dolga lehetne, semmire se lenne gondja, de már nem tudott megbízni senkiben. Mi lesz, ha mégegyszer történik valami és róla ismét megfeledkeznek? Nem akarta azt a fájdalmat ismét átélni. Elég volt azt egyszer is.

Telt-múlt az idő, és egyszer Malvinka, Mattildka és Martinka kérlelni kezdték királyi szüleiket, hogy hadd látogathassák meg nővérüket. A királyék bele is egyeztek, így hát a gyerekek felkerekedtek és elindultak lóháton, hogy meglátogassák Zeldát. Csakhogy a faluban nem lelték. Hiába kérdezősködtek, a falusiak nem tudták megmondani, hogy merre ment, hol lehet.

A gyerekek gurulós aranyakért vettek a falusiaktól élelmet: sonkát, kolbászt és kenyeret, meg abrakot a lovaknak, aztán útnak eredtek. Gondolták, megkeresik Zeldát, ha addig élnek is.
Járták az országot, de mindhiába, sehol se akadtak a nyomára. Már feladtak minden reményt, amikor a távolban megláttak egy erdőt, s gondolták, ott megpihennek kissé. Hiszen a palota oly messze van, majd itt éjszakáznak, és holnap indulnak tovább. Ahogy bejutottak az erdőbe, egy öregasszonnyal találkoztak. Megszólították a gyerekek, és mutatták neki a képet, hogy nem járt-e erre ez a lány.
Az öregasszony azonnal felismerte Zeldát, de nem árulta el, hogy ismeri. Kérdezgette a gyerekeket, és azok mindent elmeséltek. Sőt, még azt is megígérték, hogy egy csomó aranypénzt adnak neki, ha elvezeti őket hozzá.
Az öregasszony meg is ígérte, és elindultak az erdőn át. Egy tisztásra értek, ahol egy tóra találtak. Az inasok azonnal odavitték a lovakat megitatni, az öregasszony meg magával csalta a gyerekeket a tavon túli csalitos-bokros sűrűbe, mondván, hogy ott egy kis házban lakik Zelda.
Amikor egyre távolabbra jutottak, a gyerekek gyanút fogtak, és megérezték, hogy itt valami nincs rendben, az öregasszony rá akarja szedni őket. És igazuk is lett, mert nem találtak semmiféle házikót, hanem egyszerre az öregasszony csak eltűnt valamerre mellőlük, ők meg ottmaradtak a sűrű, sötét és ijesztő rengetegben egyedül, élelem és kíséret nélkül.
Gondolták, majdcsak visszajutnak a hintójukhoz egyedül is, de csak mentek-mentek, hol erre indultak, de sehogyse találták meg a kivezető utat.

Az öregasszony ezenközben megfésülködött és szütyőjéből jobb ruhát vett elő, a régit meg bedugta egy bokorba. Majd kiment a tisztásra és odament az inasokhoz. Azt mondta nekik, hogy ő Zelda és vigyék őt a palotába. Hiába bizonygatták, hogy nem is hasonlít a festményre, ő hajtogatta, hogy majd megjárják, ha nem teljesítik a parancsát. Kérdezték tőle, hogy hol vannak a testvérei, a gyerekek, de ő azt válaszolta, hogy nemsokára utánuk jönnek, csak még dolguk akadt. Mit volt hát mit tenni, elindult a menet, a hintóban az öregasszonnyal, vissza a palotába.
Amikor megérkeztek, a királyi pár elszörnyűlködött, hogy mennyire megöregedett szegény Zelda a sok viszontagságtól, de szeretettel fogadták és szép ruhákkal, finomabbnál finomabb ételekkel örvendeztették meg. Megkérdezték, hol vannak a gyerekek, ő pedig nekik is azt mondta, amit a kíséretének, hogy majd jönnek, ne aggódjanak.
Ahogy múltak a napok, egyre jobban befészkelte magát a palotába, a jólétbe az öregasszony, nagyon tetszett neki. De a királyi párnak mégis a szívében kétely ütötte fel a fejét, és azt gondolták, hogy ez mégse lehet a mi lányunk, hiszen öregebb tán, mint mi ketten együttvéve!
Megbízták az inasokat és szolgálókat és komornákat és mindenkit a palotában, hogy járjon nyitott szemmel és füllel, figyeljék az öregasszonyt, aki Zeldának adja ki magát. Kérték, hogy bármi gyanúsat tenne vagy mondana, azonnal jelentsék.
Figyelt és fülelt is mindenki, de az ál-Zelda nagyon szemfüles volt és vigyázott minden szavára, mozdulatára.
Csakhogy egy éjjel már nem bírta tovább, annyira meg volt elégedve magával hogy mennyire ügyesen rászedett mindenkit, hogy táncra perdült a szobájában és halkan azt dudorászta, hogy:
- Rászedtem ezeket
Meg a három gyereket
Tudom, hol van Zelda
De nem mondom el soha.

Jelentették is azonnal a szolgák, mit láttak. A király és a királyné besietett az ál-Zelda szobájába, és faggatni kezdték. De ő nem mondott semmit. Ezért a király tömlöcbe vettette, és azt mondta neki, hogy csak akkor engedi ki onnan, ha mindent elmond töredelmesen.
Persze, esze ágában se volt!

A gyerekek pedig eközben a sűrű, sötét, rejtelmes és félelmetes rengeteg erdőben tovább bócorogtak, de a kiutat nem találták. Egyszer egy hatalmas fához értek, aminek az oldalán egy jókora odú volt. Akkora volt az az odú, hogy bele is fértek volna. Gondolták is, hogy talán egy ideig itt meghúzzák magukat, de akkor valami halk neszezésre lettek figyelmesek. Odatapasztották a fülüket a fa oldalához, és hát hallják ám, hogy valaki odabent nagyon sóhajtozik.
Beszóltak, hogy ki az-mi az, de nem válaszolt senki. Akkor bemásztak az odúba, és ott találták Zeldát megkötözve. Olyan erős indákkal volt összekötözve keze-lába, hogy moccanni sem tudott.
Akkor a gyerekek kioldozták a nővérüket, és elmeséltették vele, hogyan került ide.
Ő pedig elmesélte, hogy találkozott egy öregasszonnyal, aki becsalta ide az odúba és megkötözte, aztán pedig itthagyta, amikor megtudta, hogy királyi sarj. Hogy mit akart ezzel, nem tudja. De azt gondolja, hogy aranyat akar kicsalni a királytól cserébe érte.

A gyerekek elmesélték neki, hogy ők is találkoztak egy öregasszonnyal, aki becsalta őket a legsűrűbb rengetegbe, aztán pedig otthagyta őket. Azóta bolyonganak és nem találnak ki az erdőből.

No, amikor mindent elmondtak már egymásnak, együtt elindultak, hogy kiverekedjék magukat az erdőből. Mentek, egyre csak mentek, de nem látszott még ritkulni az erdő, minden hiába. Beesteledett, és ők akkor is tovább bukdácsoltak, hogy mihamarabb hazaérjenek. A fák közt egyszer csak halvány fényt véltek látni. Elindultak arra, s végül egy apró tisztásra értek, ahol egy katona ücsörgött egy kis tűz mellett. Odamentek, és kérték, hogy segítsen nekik, vigyen üzenetet a királyi szülőknek, s üzenik, hogy küldjenek értük. A katona fáradt volt és a lova is kimerült volt, mert hosszú ideje voltak már úton. Még a beígért aranyért se volt hajlandó. Azt mondta, pihennie kell, neki is meg a lovának is, szegény pára elpusztulna. Majd reggel - mondta, azzal leheveredett a kabátjára és elaludt. Mit volt mit tenni, ők is hasonlóképp cselekedtek, meg kellett, hogy várják a reggelt.

Amikor végre kivilágosodott és a katona felkelt, felnyergelte a lovát és az üzenettel elment a királyi palotába. Ő ismerte az utat, nekik is megmutatta, hogy merre kell menni ahhoz, hogy kijussanak a rengeteg erdőből.
Ki is jutottak, szépen bandukoltak és reménykedtek, hogy a katona hamarost odaér.

Egy sziklás hegyoldalhoz értek, a hatalmas kövek között haladtak tovább. Egyszerre azonban hirtelen egy szakadék szélére értek, a kövek meglazultak és mind a négyen a szakadékba estek. Nagyon megütötték magukat, kék-zöld foltosak lettek, de szerencsére csontjuk nem törött. No most aztán fel volt adva a lecke: mitévők legyenek? Kimászni innen aligha lehet, így aztán nagy szomorúan letelepedtek a szakadék aljában. Mostmár hiába is jönnek értük hintóval-lóval, nem fogják őket megtalálni.

Amint ott búslakodnak, egyszer csak valami zajt hallottak föntről. Felnéztek, hát látják ám, hogy egy pásztor ott legelteti a juhait a sziklák között és annak a hangját hallották, amint terelgette a nyáját.
Felkiáltottak neki, de eleinte nem hallotta meg. Még hangosabban kiáltoztak, akkor aztán végre észrevette őket. Odavigyázkodott a meredek szakadék széléhez, és lekiáltott, hogy mit akarnak. Azok felkiabálták, hogy segítség kéne hogy kijussanak innen, vagy pedig vigyen el egy üzenetet a királyi küldöttségnek akik őértük jönnek, de így aligha találják meg őket.

A pásztor beleegyezett, hogy segít amit lehet, de alig értette amit mondtak neki, ezért kérte hogy ha lehet írják le és azt majd ő átadja azoknak, akik értük jönnek. Hát jól van, de nincsen mire írni és nincsen mivel! Keresni kell valamit, valami olyan kövecskét vagy ágacskát, amivel nyomot lehet hagyni, ami fog. És akkor Zelda letépett egy darabot a szép fehér csipkés alsószoknyája aljából, azt odaadta, hogy az legyen a levél.
Örültek, hogy megtanultak még kiskorukban írni-olvasni, most milyen szerencse! Találtak egy gazbokrot, abból törtek le néhány ágacskát és azzal próbáltak írni néhány szót a szoknyadarabra. Az ágacskák vastagabb vége kicsit fogott, zöldet. A leve volt a zöld, ezzel próbáltak több-kevesebb sikerrel ákombákomokat írni. Hát mit mondjak, nagyon nehéz dolguk volt! Alig fogott az ágacska, nagyon rá kellett nyomni, de akkor meg a szoknyadarab rojtosra szakadt! Jaj-jaj, mire végeztek, alig volt olvasható és a szoknya is irtóra rongyos lett! De azért rátekerték egy kis kődarabra, jól rákötözték és felhajították a szakadék széle felé, hogy a juhász megtalálhassa és odaadhassa a küldöttségnek. Sokáig próbálkoztak, mire sikerült akkorát dobni, hogy felszállt a szakadékból, épp a juhász lába elé. Az betette a lajbija zsebébe és elment. Ők meg kiáltozva mondtak köszönetet neki.
A juhász estére kelve egy barlanghoz terelte a nyáját, ami messze esett a szakadéktól. De szerencsére a szürkületben is észrevette, hogy jön a királyi hintó a távolban, nagy port felverve. Elébük ment és átadta a levelet, aztán sarkonfordult és elsietett.

A király és a királyné a hintóban alig tudták elolvasni, kiböngészni. Nemcsak azért, mert rongyos volt a levél, hanem, mert a szürkületben már alig lehetett látni.
- Se ..... szak...... ..stü..... .....imás..... nem tu.... Ma...... ......... ......... .......da.

Hát ez meg mi a fene? Ki érti ezt? Olvashatatlan, homályos kriksz-kraksz az egész, mit jelent mindez? Hiába törték a fejüket, nem tudtak rájönni. Továbbhaladtak hát az úton, keresték a gyerekeiket.

Beállt az éjszaka, majd elmúlt és reggel lett. A szakadékban a gyerekek fáztak és összebújtak, a királyi pár a hintóban éjszakázott, a menet többi része meg letáborozott a fák alatt, miután a lovakat kifogták és lenyergelték szépen.

Reggel aztán tovább keresték a gyerekeket, de nem találták őket. Visszaindultak, és már jól elhaladtak, amikor ismét összetalálkoztak a juhásszal. Megkérdezték tőle, hogy ki adta neki azt a levelet, amit átadott. Elmondta, hogy ki s mifélék. Kérdezték tőle, hogy hol vannak azok? Akkor ő mondta, hogy a szakadék mélyén. Hát miért nem mondta ezt tegnap, amikor találkoztak? Hát mert nem kérdezték. Ó, de mérgesek lettek a királyék! Ráparancsoltak a juhászra, hogy mutassa meg, hol van az a szakadék. Az pedig odavezette őket. Akkor elköszönt, de előtte még a király megjutalmazta egy zacskó aranypénzzel. Az megköszönte szépen és a királyék is az útbaigazítást.
Ment mindenki a maga dolgára. Az inasok, katonák és kocsisok együttes erővel kihúzták a szakadékból a gyerekeket és a nővérüket.
Beültették őket a hintóba és irány haza. Az út egy kicsit sokáig tartott, jutott idő mesélésre. Mindenik elmondta a maga történetét. Végül a királyék megkérdezték, hogy a levélre mi volt írvva?
Hát az - mondták - hogy „Segítség, szakadékba estünk, kimászni nem tudunk, Mattilda, Malvina, Martin, Zelda.”
Aha! - csaptak a homlokukra a királyi szülők. De miért nem kértétek meg a juhászt hogy ezt így mondja el nekünk? Akkor nem kellett volna levelet írni! Hát - jobb lett volna! - mondták. Csakhogy a juhász nem nagyon értette, hogy mit kiáltoznak neki a szakadék mélyéből.
Nohát, ez is elmúlt, mostmár csak két dolog van hátra: épségben hazaérni a kastélyba mindannyiuknak, és az öregasszonyt, aki Zeldának adta ki magát, azt megbüntetni példásan.

Haza is értek a kastélyba, ott szépen lemosták magukról az út porát, és jól belaktak. Majd lepihentek, ennyi viszontagság után.
A banya meg csak várakozzék szépen tovább a börtönben, hiszen nem szalad az el, megvár, és holnap is nap lesz - gondolták.

Másnap aztán, kipihenten, szépen, tiszta ruhába öltözve került mindegyik elő. Akkor rábízták királyi atyjukra az igazságtételt.
Fel is hozatta a tömlöcből az öregasszonyt. Fejére olvasta összes bűnét. Az letérdepelt és tördelte kezeit, de a király nem kegyelmezett meg neki. Büntetésül száműzte az országból.

Szép napok jöttek ezután. Zelda megbocsátott szüleinek, mert közben rájött tévedésére. Ikertestvérei pedig megszerették őt, és ő is megszerette testvérkéit. Így aztán ezután már nagy szeretetben éldegéltek, egészen holtuk napjáig.





VÉGE