Syuron.hu

LORD ASHLEY ÉS A TITOKZATOS HALÁLESET
krimi

Tartalom
A lord magának való ember. Nem fiatal már, de nem is öreg. Egy leány elhatározza, hogy megszelídíti, megszerzi magának a zárkózott férfi szívét.
Azonban semmi nem úgy történik, ahogyan eltervezte. Vajon miként alakul a szereplők sorsa?





LORD ASHLEY ÉS A TITOKZATOS HALÁLESET
krimi

Lord Emery Ashley egyedül élt birtokán a ködös Albion egy szeles fennsíkján. A személyzetet a mindig rosszkedvű szakács, az öreg inas és a hallgatag kertész alkották. A lord nem volt már éppen fiatal, különc viselkedéséért nemigen kedvelték a társasági életben. Igen ritkán mozdult csak ki.
Vadászni sem járt. Bár ősei trófeáit megőrizte, az volt a véleménye, hogy ma már egy felvilágosult úriember - különösen egy lord - e barbár szokást megvetendőnek tartja.
- Passzióból nem ölök, különben is van mit ennem - mondogatta, ha az inas olykor a régi fegyvereket tisztogatva megkérdezte, miért nem jár vadászni.


James, az inas kissé morózus lett az ilyen válasz hallatán, pedig tudta, hogy mindig ezt fogja hallani a kérdésére. Szeretett volna egy kicsit kiszabadulni e komor falak közül. Bezzeg, amikor a lord még fiatalabb volt, pezsgett itt az élet. Az inas önkéntelenül felsóhajtott. A lord édesanyja - Isten nyugtassa - gyakran hívott vendégeket, és ő maga is gyakran bekocsizott Londonba. Ápolta a társasági kapcsolatokat, és valahogy olyan jól ment minden. De amióta már nincs közöttünk - gondolta - a lord valósággal besavanyodott. A szobalány és a szakácsnő felmondott. A lord a városból hozatott férfi szakácsot: úgy tartotta, nem illő, ha nincs a kastélynak úrnője... Pedig lehetett volna, hisz a lord körül csak úgy dongtak a szebbnél szebb előkelő dámák. De a lordnak különös elképzelése volt a nősülésről is, mint minden másról. Úgy vélte, hogy a szerelem majd eljön, mondjuk, mint a villámcsapás, és az sem számít, ha nem rangbéli lesz az illető hölgy. Csak hát a lord nem mozdul ki a
kastélyból, így pedig nem talál rá a szerelem... és az idő csak múlik. Halántéka megőszült, szemének csillogása mára már kissé megfakult... Naphosszat csak ül a könyvtárszobában az ablak mellett, és olvas. Meg pipázik. Néha felnéz a
könyvéből, kinéz az ablakon le a szépen ápolt kertre. Elnézi a pompázó rózsaágyásokat, illatuk beáramlik a nyitott ablakon.

----------------------------

A fogadóban kis társaság ülte körül az asztalt. Valamennyien fiatalok voltak és vidámak. Beszélgettek, nevetgéltek. Az ablak melletti padon két leányzó ült egymás mellett. Az egyik szőke volt, hullámos haja a vállára omlott. Rózsaszín fodros ruhát viselt, kék szemében huncut csillogás. A másik leány haja éjfekete volt, piros szalagot font bele. Ruhája is piros volt, egyszerű, nem hivalkodó. Nagy fekete szemét vidáman jártatta a társaság férfitagjain. A férfiak is ketten voltak. A leányok testvérbátyjai. Tréfáikon gyakorta kacagott a két leány.
Kirándulni jöttek e vidékre. A kisváros fogadójában leöblítették jóféle borral az út porát, és faltak is pár falatot. Lóháton jöttek, lovaikat a szolgák már ellátták az istállóban. Úgy döntöttek, hogy az éjszakát is a fogadóban töltik, és másnap mennek csak tovább. Hosszú út állt mögöttük, pihenniük kell. A lovaknak is. Majd holnap elemózsiával megrakodva mennek tovább.
Nem közemberek - ez látszott ruházatukon. A kisvárosba nemigen jön idegen. Megcsodálták hát őket.

A fiatalok most arról kezdtek beszélni, hogy miért is nem mentek még a leányok férjhez, s a legények miért nem választottak még maguknak arát. Veszélyes téma ez, senki nem szívesen beszél legbelsőbb titkairól. De tréfálkozáshoz igen jó téma, jókat lehet nevetni a másik zavarán...
Most a leányoknak szegeződött a kérdés. Vajon van-e valaki, akit el tudnának képzelni párjukul?
A szőke Emmy szégyenlősen elpirult, lehajtotta fejét. A többiek ebből azonnal rájöttek, hogy van valaki titokban.
A másik lány, a fekete Ameli dacosan felszegte fejét, és azt mondta, hogy nem akar soha férjhez menni.
- Nono - mondták az ifjak. - Nem ismersz ám minden jóképű férfit!
- Márpedig akiket én ismerek, azok közül senki nem jöhet számításba - mondta mérgesen a lány.

A fiúk, Tomas és Henry mosolyogva néztek össze. Tomas Ameli bátyja volt, Henry pedig a szőke Emmyé. A lányok barátnők voltak, ugyanígy a fiúk is jó barátok. Így, négyesben igen jól telt az idő, nagyon sok időt töltöttek együtt különféle hóbortjaiknak hódolva. Gondjuk soha nem volt, szüleik gazdagsága biztosította a gondtalan életet számukra.

Most is jól szórakoztak, mint mindig. Nevettek azon, hogy Ameli bosszankodott az élcelődésen.

Ekkor lépett be a fogadóba a lord szakácsa. A fogadós szokta neki beszerezni a kofáktól az élelmet. A szakács nem szeretett ilyesmivel foglalkozni, inkább leadta a megrendelést és következő alkalommal elvitte az összekészített holmit. A fogadós is jól járt, mert a szakács fizetett neki a szolgálataiért, és a szakács is jól járt, mert nem kellett szóba elegyednie senkivel.
- Különös figura - jegyezte meg Ameli.
Amikor a szakács elment, odaintették a fogadóst, s megkérdezték, ki légyen ő. A fogadós elmondta, hogy a dombon túl már a lord birtoka terül el, és csodás kastélyban lakik egyedül. Illetve még három férfi van a kastélyban, a szakács, a kertész, meg az inas. A világtól elvonultan élnek. Amióta a lord édesanyja meghalt, nem fogadnak senkit. Nemigen mozdulnak ki a kastélyból, csak az élelmiszerekért szokott eljönni valaki. Legtöbbször a szakács.
Ameli szeme felcsillant.
- Aztán öreg ember a lord? - kérdezte.
- Háát... nem tudom én azt, kérem. Csak annyit tudok, hogy olyan remeteforma életet él, nem jár be a városba a klubba, sem pedig vadászni... Furcsa egy ember az, kérem! - mondta a kocsmáros, és dolga után látott.

No, majd meglátjuk! - gondolta a lány. Szemében ravaszkás fény lobbant, száját keményen összeszorította. Ujjaival szórakozottan dobolt az asztalon.

A többiek ijedten nézték. Valamit már kieszelt. És ha valamit kitalál, azt véghez is viszi. Nem lehet neki megálljt parancsolni. Se lebeszélni. Egyáltalán semmit sem lehet ellene tenni.
Faggatták, de mindhiába. Majd reggel megtudjátok - volt a kitérő válasz.

----------------

A kastély bejáratához a kerten át vezetett az út, amelyet hófehér kavics borított.
Léptek csikordultak. Valaki közelít... Kopogtattak a bejárati ajtón. Egyre türelmetlenebbül csapdosták az oroszlánfejes réz kopogtatót.
Az inas az emeleten volt, sokára hallotta meg. Öreg lábai sietősen lépdeltek lefelé a vörös bársonyszőnyeggel bevont nyikorgó lépcsőn.
Végre leért, átvonult a hallon, s kinyitotta a nehéz tölgyfaajtót.

Az ajtó nyikorogva nyílt ki. Nem nyitotta ki teljesen, gondolta, a hívatlan látogató sohasem jó, el fogja küldeni azonnal. Nem engedi, nem engedheti be, annyi bizonyos. Ura úgysem fogad senkit.

Az ajtóban egy toprongyos, sovány alak állt. Sapkáját mélyen a szemébe húzta, árnyéka takarta az arcát. Gyerekféle lehet - gondolta az inas. Várakozóan ránézett. Nem szólt, nem kérdezett.
- Kérem, engedje meg, hogy megszálljak önöknél. Kiraboltak az úton, elvették mindenemet, csak ami rajtam van, az maradt. Küzdöttem a rablókkal, azért szakadt el a ruhám. És összekoszolódott egy kicsit - hadarta egy szuszra, egészen belepirult.
Az inas végigmérte. Hazudik - gondolta. Mert a jövevény kezében kopott táska lógott.
- És a táska? - kérdezte.
- Ja, ez? - és ijedten, hogy ilyen hamar hazugságon érték, a háta mögé dugta. - Izé... csak néhány holmi van benne... - felelte zavartan. - ezt valahogy sikerült megmentenem - tette még hozzá, mikor látta, hogy az inast nem győzte meg.
- Menjen el, kérem - mondta az inas.
- Nem mehetek - felelte határozottan a jövevény.
- Nocsak. Miért nem? - kérdezte megütközve az inas.
- Hát, mert... izé... nincs mivel továbbmennem, a kocsimat is elvették... igen, a kocsimat is elvették! - örült meg az új gondolatnak.

Teljesen nyilvánvaló, hogy minden szava hazugság - gondolta az inas. Mit tegyen? Pár percig gondolkodott. Eszébe jutott egy mentő ötlet.
- Szállást nem szoktunk adni senkinek. De ha van kedve dolgozni, itt maradhat, segíthet nekem a takarításban és a szakácsnak is elkelne némi segítség. Ha úgy gondolja, maradhat és nálunk dolgozhat. Ha rendesen dolgozik, rendesen megfizetjük - mondta az inas, és várakozóan ránézett.
A jövevénynek felcsillant a szeme.
- Igen, igen, dolgozni fogok! - vágta rá azonnal. - Akkor maradhatok?
- A kert végében van a nyári lak. Ott ellakhat. A kertész majd megmutatja. Nézze, ott van a rózsaágyás mellett.

A jövevény fütyörészve, zsebre tett kézzel, az ócska táskát vidáman lóbálva, szökdécselve elindult a kavicsos ösvényen.
Az inas fejcsóválva nézett utána.

A kertész meghallotta a lépteket, felnézett.

- Nézze, kérem - mondta neki a jövevény - az az úr ott - és az ajtóban álló inasra mutatott - azt mondta, hogy maga megmutatja nekem a nyári lakot. Ott fogok lakni. - A kertész ijedten nézett az inasra. Az intett a fejével, hogy rendben van, majd bement és becsukta az ajtót.

A kertész fürkészően nézett az idegen szemébe. A nagy fekete szemek semmit nem árultak el.

Eközben az inas arra gondolt, hogy reméli, nem fog sok gondot okozni az új segítség. A gazdája jobb ha nem tudja meg, legalábbis egyelőre. Nem akarta a haragját magára zúdítani. „De azt a gazda is biztosan észrevette már, hogy milyen nehezemre esik újabban a munka” - gondolta.



Az új szolga természetesen nem volt más, mint a szép fekete hajú leányzó, Ameli. Hogy terve sikerüljön, szép hosszú haját hatalmas sapka alá gyűrte, és fiúruhába bújt. A terve az volt, hogy megnézi magának ezt a híres lordot, s ha megtetszik neki, meghódítja a szívét. Ezért járkált oly hangosan, ezért viselkedett botrányosan, hogy felhívja magára a lord figyelmét. Ez sikerült is, ha nem is úgy, ahogyan elképzelte.

------------------------------

A jövevény teljesen felforgatta a kastély eleddig békés életét. A gazda nem tudta nem észrevenni. És ettől az inas időnként csuklást kapott, amikor a gazdája rosszalló pillantással ránézett.
A megszokott rend, a bevett szokások szertefoszlottak a semmibe.
Az új szolga mindent szanaszét hagyott, amerre csak megfordult. Nemhogy nem volt ez szegény inas számára segítség, de még több lett a munkája.
De ez nem minden. Sajnos, zajos is volt, de nagyon. Mert nem tudott vagy nem akart halkan beszélni. Csak kiabálva. És ez igen nagyon bántotta a csendhez, nyugalomhoz szokott inas fülét - no meg a gazdájáét. Aztán, hogy a lépcsőkön trappolva járt! Rettenetes! Úgy dübörgött le és fel, mint valami csikó. És közben fütyörészett! Persze, rettentő hamisan. Hát ez már több volt a soknál.

Az inas ilyenkor fejgörcsöt kapott. Sóhajtva járkált utána, és szedegette össze a szertedobált holmikat. Arra gondolt, hogy betelt a pohár, elküldi. Ez igy nem mehet tovább. Igen, reggel megmondja neki: le is út, fel is út.

-----------------------

Reggel az inas magához hívatta. Közölte vele, hogy felmond neki.
- Sajnos, nem áll módunkban önt tovább alkalmazni. Itt a bére. Kérem, csomagoljon össze - ha egyáltalán van mit, - és hagyja el a birtokot.
A leány szemébe könny szökött. Vesztettem - gondolta.

Fanyar mosollyal az arcán átvette a pénzt, zsebre gyűrte. Zavartan fütyörészni kezdett. Az inas fehérkesztyűs kezével fáradtan végigsimította a homlokát, és elnyomott egy sóhajtást.

Ameli keserűséget érzett, csalódottságot. Amíg itt volt, egyetlen egyszer sem találkozott a lorddal. Még csak nem is látta! Micsoda balszerencse!

A toprongyos idegen biccentett és elment. De amikor a kertkapuhoz ért, felnézett a kastélyra, még egyszer, utoljára. Néhány pillanatra megállt. Kezét a kapu kilincsén nyugtatta. Ha most kilép, vége. Visszatér a fogadóba, mi mást is tehetne. Ott fogja megvárni a többieket, akik egy hét múlva járnak ismét erre. Hogy mit fog ezért kapni! Gúny tárgyává lesz, semmi kétség...

Sóhajtott.

A kastély egyik ablaka nyitva volt. Mint mindig, a lord most is ott olvasott hintaszékében, térdén meleg takaró.

Most kinézett az ablakon. Tekintete megakadt a kapuban ácsorgó soványka alakon. Felállt székéből, az ablakhoz lépett, félrehúzta a függönyt. Tekintete egy pillanatra összefonódott a kapuban ácsorgó alak tekintetével. Egy pillanatra furcsa érzése támadt... Eh, mit törődik vele? Itt volt, elment, mindegy. Ez volt hát az új szolga - gondolta.
Végre most majd ismét nyugalom lesz, és csend. Nem szerette, ha megbolygatták a nyugalmát. Szerette ezt a csendes életet, nem vágyott másra, többre, szebbre... Nem vágyott utazni, nem vágyott szórakozni... Szerette a rózsák illatát, szerette, ahogy a szellő meg-meglebbenti a függönyt... szerette öreg inasa dohogását, morgolódását... szerette a finom ételeket, jó borokat, szerette az estéket egyedül, könyvei között tölteni.
Néha öreg inasa célozgatott arra, hogy milyen unalmas az élet itt a kastélyban, de ő elengedte a füle mellett. Miért lenne unalmas? Egyforma, igen. De hogy unalmas?... Nem, nem érezte így. Ő sohasem unatkozott. Amikor olvasott, képzeletben messze tájakon barangolt, és elfeledett mindent, mindent... Amikor pedig valamiért letette az éppen olvasott könyvet, alig várta már, hogy újra folytathassa az olvasást...
És amikor azt is elunta, az ablakon át csak kinézett a kertre, amelyen túl ott látszottak a messzi dombok, szélfútta fennsíkok... és ott, a távolban, a ködös messzeségben ott van valahol a tenger... Miért lenne unalmas? Hiszen minden olyan gyönyörű!

Egészen elmélázott.
A kertkapu nyikordulása riasztotta fel gondolataiból.
A soványka alak egyre távolodott. Lassan lépdelt, lehajtott fejjel, zsebre dugott kézzel. Talán csak nem szomorú? Majd talál magának másik munkát... Hiszen nem is volt szükségük több szolgára, nem is tudja, az inas miért vette fel... Ámbár
mintha nehezebben mozogna már... Igen, lehet, hogy észre sem vette, hogy megöregedett? Bizony, ő maga sem fiatal már... Talán hallgatnia kellene az inasra, és asszonyt hozni a házhoz, aki majd megajándékozza egy gyermekkel... hogy örököse legyen. Talán így kéne tennie. De semmi kedve nem volt hozzá...
Mert akkor bálokat kellene rendeznie, amire eljönnének az eladósorban lévő, jó házból való kisasszonyok... Neki pedig jó arcot vágva hozzá választania kéne... Pedig egyáltalán nem akar megnősülni, eszében sincs. Tudja, hogy kéne, de nem, akkor sem...
Mi lesz akkor a nyugalommal? A megrögzött szokásokkal? A csöndet majd gyerekzsivaj váltja fel, és ehhez egyáltalán nem fűlik a foga... Bizony, nem! Egyszer és mindenkorra: nem!
Még mindig a távolodó alakon csüggött a tekintete.
Valahogy olyan különösnek tetszett neki... Mi az, ami olyan nagyon különös rajta? Talán a járása? Hm... lehet.

-----------------------------------

A lány, amikor már úgy érezte, a kastélyból nem láthatják, levette a szörnyű sapkát. Sötét haja elomlott a vállán, a napfény megcsillant a hullámos fürtökön.

Többé nem nézett vissza a kastélyba. Nem láthatta, amint a lord az ablakból még mindig őt nézi.

-----------------------------------

A lord szíve nagyot dobbant. De hiszen ez... de hiszen ez nem is férfi! Ezért volt hát olyan furcsa érzése, amikor meglátta! A keskeny vállak, az apró lépések... ez hát a magyarázat.

Halovány bizsergés futott át rajta. Furcsamód meleget érzett a szíve tájékán, és mintha a halántékán is hirtelen lüktetést érezne...

- Khm... - hallatszott mögüle váratlanul.

A lord életében először zavarba jött.
Az inas látta ura zavarát, de nem értette.

- Uram, az uzsonna tálalva van... - mondta, aztán kiment.

A lord elgondolkodott. Egyre csak a fura teremtés járt a fejében. A sötét hajzuhatag rabul ejtette volna a szívét?
Nem, nem, az lehetetlen! Hiszen az arcát nem is látta rendesen! Mi van, ha rút?
Amikor a kertkapuban állt és felnézett, s a tekintetük összeakadt, az arcot elfedte a sapka széles sildjének árnyéka.
Miért is nem nézte meg egyszer sem, amikor itt dolgozott a kastélyban?
Azért, mert olyan közönséges, olyan hangos volt... iszonyodott tőle, hogy találkozhat vele. Amikor meghallotta a hangját, vagy a lépéseit, bezárkózott inkább, csak ne kelljen vele találkoznia... És lám, mostmár bánja. Talán ha akkor megnézte volna közelebbről, ha az arcába néz, észrevette volna, hogy... De ilyet! Fiúruhába bújt leány! Ki hallott már ilyet!

De mégis egyre ekörül járnak a gondolatai, és ezt még magának is nehéz bevallania. Mi ez? Kíváncsiság? Mióta érdeklik őt a hölgyek? Ugyan már, hölgy! Hiszen ez még leánynak is kevés! Ordenáré, harsány, olyan, mint egy kofa, mi érdekelheti őt benne?

--------------------------------

Az inas már a konyhában várta. A széket a lord alá igazította, és jó étvágyat kívánt.
A lord kezébe vette a villát és a kést, de csak forgatta a kezében. Mi lenne, ha...

Még végig sem gondolta, máris az inashoz fordult:
- Kérem, hívja vissza az új szolgát - mondta szokott szenvtelen hangján. Közben nem nézett az inasra.
- De uram! - Mondta méltatlankodva az inas.
- Semmi de. Kérem, azonnal menjen utána, és hozza vissza.
- Igen, uram... - mondta csüggedten az inas, és kiment.

A lord hallotta, amint döngve csukódik a bejárat az inas mögött.

---------------------------------

A leány lehangoltan bandukolt az úton. Egyszer csak autó zúgását vélte hallani a háta mögött. Letért az útpadkára. Egészen félrehúzódott, de a kocsi mégis lassított. Megfordult.

A kocsi fékezett és megállt mellette. A volánnál a lord inasa.

A lánynak már nem volt ideje, hogy a sapkát feltegye és alágyűrje hosszú haját.
Az inas kiszállt az autóból. Kinyitotta a hátsó ajtót, és kezével invitálólag intett: beszállás.

A lány nem értette. Miért? És milyen furcsa: az inas egy szóval sem említi, hogy meglátta a haját... illetve, hogy ő leány, és nem férfi... Miért nem szól egy szót sem? Mit akar tőle? Hiszen az előbb kidobta őt! Vagy máris megbánta? Nem, azt nem hiszi, mert olyan közönségesen viselkedett, hogy néha még önmaga is sokallta...

Mindegy... Beszállt az autóba.

De mielőtt az inas elindíthatta volna, megérintette a férfi vállát.
Az nem fordult hátra, a tükörből tekintett vissza rá, fürkészően, szúrós szemekkel.

Ameli megköszörülte a torkát. Nehéz volt bármit is mondania. Érezte: kiszáradt a szája, nehezen találja a megfelelő szavakat. De mégis mondania kell valamit. Mert ő már soha többé nem lépi át annak a háznak a küszöbét... soha, soha többé...
- Kérem, ne haragudjon, de nem megyek sehova magával.

Az inas bólintott. Megkönnyebbült. Mert még akkor is, ha ez az illető itt nem férfi, hanem... hanem leány, és ezzel becsapta valamennyiüket, még akkor is jobb, ha távol marad a gazdájától. Sőt, akkor jobb ez így csak igazán!

Könnyű sóhaj hagyta el az ajkát. Beindította a motort.

Ameli kiszállt, jó erősen becsapta a kocsi ajtaját. Az inas összerezzent, szemöldöke felszaladt a homlokára. Ez a szörnyű liba... Na, mindegy, úgysem látom többé - gondolta megnyugodva.

Aztán megfordult a poros úton, vissza a kastély felé.

------------------------------

A lord az ablakból nézte, amint az autó befordul a bejárat elé. Szíve hevesebben vert... Mi ez? Miért olyan izgatott?

De csalatkoznia kellett. Az inas egyedül szállt ki a kocsiból. Lord Ashley nagyon elszomorodott.

Megértette, hogy már soha többé nem fogja látni Őt...

-------------------------------

Ameli a fogadóban fáradtan ült a sarokban egy asztalhoz. A fogadós furcsállva méregette, de aztán odajött az asztalhoz.

- Jól esne egy forró ital, kérem... - mondta a lány elhaló hangon.
- Máris, kisasszony - mondta a kocsmáros, a kisasszony szót megnyomva, mintegy érzékeltetve, hogy nem sokra tartja az ilyen toprongyos alakokat.

Kisvártatva hatalmas bögrében forró csokoládét tett az asztalra.
Ameli hálásan tekintett rá. Két kezébe fogta a forró bögrét, úgy emelte a szájához, és aprókat kortyolt a finom italból.

Szemét lehunyva élvezte az ital ízét. A forró ital átmelegítette, jóleső érzéssel töltötte el, megnyugvással...

De a lord arca minduntalan elé tolakodott. Nem tudta elhessegetni, bármennyire is szerette volna. Pedig csak egyetlenegyszer látta... akkor, amikor kilépett a kapun. Megtetszett volna neki a férfi?
Mit tegyen? A barátai bizonyára kinevetik, amiért felsült, kudarcot vallott. Nemhogy meghódítania nem sikerült a zárkózott férfit, de még csak a közelébe se férkőzhetett igazán, nem találkozott vele szemtől-szemben.

Igen szégyellte a dolgot. Úgy gondolta, hogy jobb lesz eltűnnie, nem akar a többiek szeme elé kerülni. Hogyan magyarázná meg kudarcát? És különben is: kedve sincsen hozzá, hogy magyarázkodjon. Egyáltalán, semmi kedve. Elbujdosni, igen, ahhoz lenne kedve. Fanyar mosoly ült az arcára.

A fogadóban egyedüli vendég volt, szerencsére. Így nem kellett a kíváncsi tekintetektől szenvednie.

Odaintette a fogadóst, fizetett. Aztán szedelőzködött, és elindult. Hogy merre? Maga sem tudta még, csak innen el, minél messzebb.

A fogadó előtt hosszasan álldogált. Gondolkodott, merre induljon. A város messze van. Itt nincsen kedve maradni. Vissza pedig, ugye, egyáltalán nem megy... persze, hogy nem! Még csak az kellene! Felnézett az égre. A kék égen vakítóan fehér, fodros felhők úsztak. Lassan, ráérősen... Szélcsend volt, levél sem rezdült. Sóhajtott. Végül elindult a város irányába.

------------------------------

Amikor a barátai a fogadóba érkeztek, megtudták, hogy a fiúruhába bújt fekete hajú lány már régen elment.
Vajon most mit tegyenek? Több napja is már annak! Hová mehetett? A városban hol, merre keressék?

Megegyeztek abban, hogy mégis a keresésére indulnak. Azonnal szedelőzködtek hát.
A városba érve kérdezősködni kezdtek. De furcsamód senki nem emlékezett rá, hogy erre járt volna... Hát ez igazán érdekes! Most aztán hová forduljanak? Hol keressék?

Néhány napig a városban maradtak, és járták az utcákat, de semmi, semmi... nyomát sem látták. Végül feladták a keresést. Szomorúak voltak. Nem tudták, mit tegyenek.

Vagy talán... talán már hazautazott. Talán otthon várja őket? Lehetséges. Ettől kissé megnyugodtak. Megegyeztek, hogy reggel hazaindulnak.


--------------------------------


Amikor Ameli a városba ért, egyenesen egy női ruha üzlet felé vette az irányt. Haját a sapkája alá gyűrte, így kissé furcsán néztek rá, amikor női ruhákat kért. Kiválasztott egy egyszerű szabású ruhát, kötényt, fejkendőt. Kényelmes cipőt is talált magának, és egy elég nagy táskát hozzá, azonos színben. Majd néhány apró fehérneműt, harisnyát, háló neműt, efféléket vásárolt.

Amikor mindezzel megvolt, fizetett, mindent a nagy táskába pakolt és elment.

Már pontosan tudta, hogy mit fog tenni.

A külvárosban olcsó szobát bérelt, egyetlen éjszakára. Aztán reggelre kocsit rendelt.

Az éjszakát nyugodta átaludta. Reggel felöltözött a női ruhába. A tükör előtt szemlélte magát forgolódva. Tetszett neki, amit lát. Elégedett volt, takaros háziasszony nézett vissza rá. Hosszú fekete haját kontyba fonta és kendő alá szorította. Igazán csinos látvány! - gondolta.

A fiúruhát a szobában hagyta, amikor elment. Úgy gondolta, már nem lesz rá szüksége... legalábbis remélte.

A bérelt autó már a motel előtt várta. A sofőr nem állította le a motort. Amikor beszállt a hátsó ülésre, az Ashley-birtokot nevezte meg úti célul. A sofőr hátrafordult, és a tenyerét tartotta. Úgy vélte: a birtok messze van, és nem nézte ki ebből az asszonyból, hogy ki tudná fizetni a viteldíjat.
Amikor megkapta a pénzt, megszámolta. De az összeg rendben volt, így bizalmatlansága szertefoszlott. Rámosolygott a takaros menyecskére, és elindult a kastély irányába.

-----------------------------

Ameli a kastély közelében megállította a kocsit és kiszállt. Gyalogosan vágott neki a még hátralévő útnak.

Amikor a kastélyhoz ért, úgy nézelődött körbe, mintha soha nem járt volna még erre.

A kertész meglátta a csinos teremtést, hozzá sietett.

- Munkát keresek - mondta Ameli már messziről.
- Akkor használja a kopogtatót, majd az inas beengedi - mondta a kertész, és magára hagyta.

Ameli utána nézett. Látta, hogy az öreg kertész a fejét csóválva valamit motyog magában. Talán felismerte? Nem, azt nem hiszi...

Majdnem ráhibázott. A kertésznek nagyon ismerősnek tűnt, ahogy a szemébe nézett. Furcsa érzése támadt. De nem, ő soha nem látta ezt az asszonyt, biztosan nem. A faluban sem... biztosan idegen errefelé, hogyan is találkozhatott volna vele valaha is?

Ameli az oroszlánfejes kopogtató után nyúlt. Hangosan, többször egymás után megdöngette a kaput.

Kisvártatva kinyílt az ajtó, James nézett ki rajta.
- Mit óhajt, asszonyom?
- Nincs szükségük szakácsnőre, szobalányra?
- Nincs!
- Azért csak kérdezze meg a gazdáját is!
- Nem kell megkérdeznem, tudom én jól, hogy nem kell!
- Pedig én úgy hallottam a faluban, hogy nincs szobalány a házban!
- Valóban nincs, de nem is akarunk felvenni senkit. Most pedig menjen el, kérem, ne erőszakoskodjon tovább!
- Kérem, vegyen fel! Ígérem, nem leszek az útjában! Majd meglátja, nem bánja meg! Kérem, úgy kérem!

James fürkészően nézett a fiatal teremtés szemébe. Valahogyan olyan ismerősnek tűnt ez a tekintet... és a hangja is ismerősen cseng...

Talán megpróbálhatná, tényleg. Merthogy ráférne már egy kis könnyebbség, öregember létére igen sokat kell dolgoznia, hogy minden tiszta legyen a kastélyban. Egyedül olyan nehéz... és legutóbb is az a szolga... jaaj, azzal csak a baj volt.

No, majd meglátjuk! Próba szerencse!
Sóhajtott.

- Jól van, ha annyira akarja, próbálja meg. De azt előre megmondom, hogy három napot kap csupán. Ha addig nem leszek megelégedve a munkájával, azonnal el kell mennie. Megértett?
- Igen, megértettem. És köszönöm!
- Jöjjön, kérem. Mindent meg fogok mutatni, hogy mit kell csinálnia. És megmutatom, hol fog lakni. Rendben van?
- Ó igen, persze, persze!

Bementek a házba. Az öreg kertész távolról figyelte őket.

--------------------------------

Lord Emery Ashley a hintaszékében ült az ablak mellett és olvasott.

Az inas belépett a szobába, megállt a hintaszék mellett. Halkan köhintett. A lord felnézett a könyvéből. Kérdően nézett az inasra.

- Uram! Felvettem egy szobalányt. Takaros teremtés. Majd meglátjuk, hogyan dolgozik. Három napot kapott, hogy meglássam, el tudja-e látni a feladatot. Tudja, uram, én már öreg vagyok, minden segítség jól jön...
- Rendben van, James. Majd meglátjuk - mondta a lord unott hangon, azzal újra felvette a könyvet, és olvasni kezdett.

----------------------------------

James elégedetten vette tudomásul, hogy az új szobalány úgy jár-kel a házban és végzi a dolgát, mint az árnyék. Némán, hang nélkül. A puha szőnyegeken úgy röppen tova, hogy lépteit se hallani. És minden ragyog a tisztaságtól.
Sóhajtott. Ó, végre egy cseppet megpihenhet! Már csak annyi a dolga, hogy a lord körüli személyes teendőket ellássa... minden mást elvégez ez az angyali teremtés!

És a szakács? Peter, a szakács pedig egyenesen el van tőle ragadtatva! Úgy dolgozik a konyhán, és a keze alá ad mindent, hogy öröm dolgozni vele! És mindent vidáman csinál, mosolyogva, de nem beszél sokat, csak néhány szót szól, vagy csak akkor beszél, ha kérdezik... Ó, milyen csodálatos ifjú teremtés! Kár, hogy a lord még nem látta... Vajon mit szólna hozzá, ha látná?

Az öreg kertészt is egészen megbabonázta. Az a vén bolond a legszebb rózsákat képes levágni, ha őt küldi vázákba való virágokért... Mert úgy tud ez a teremtés mosolyogni, hogy bizseregni kezd tőle az ember szíve... még akkor is, ha öreg!

-----------------------------------

James bizony tévedett. Több dologban is. Először is abban, hogy a lord igenis látta az új szobalányt.
Mert nem lehetett nem észrevenni, hogy a szobákban valaki járt. Valaki, aki nőnemű. Mert az a jó illat, amit hagyott maga után, az a különös jázminillat... egészen elbódul tőle, bizony. És hát kíváncsi volt rá, kinek is van ilyen jó illata! Meg kellett győződnie róla! És amikor Ameli elsuhant a nyitott ajtó előtt, erre nézett. Egyetlen másodpercre, egy másodperc tört részére egymás szemébe néztek.
A lord szívébe nyilallt egy érzés. Mi lehet ez? Egészen megijedt ettől az érzéstől. Zavarba jött tőle.

Ameli most látta először a lordot ilyen közelről. Komoly úriember, az kétségtelen - gondolta. Fekete hullámos hajában ősz szálak csillantak, halántéka fehérbe fordult... nem lehet már túl fiatal, olyan jó negyvenes, vagy több? Talán. És a szeme... a szeme kék, mint a nyári égbolt. Rideg, hideg tekintet, mégis valahogy szívet dobogtató. Arcát pír öntötte el, hirtelen nagyon melege lett ettől a tekintettől.

----------------------------------------

Emmy és a két fiú hazautazásuk után szomorúan konstatálták, hogy bizony Ameli nincs otthon. Sőt, szüleit sem értesítette, merre van. Azok is elszomorodtak, amikor megtudták, hogy eljött a lord kastélyából.
Találgatták, mi történhetett. Feladta, annyi bizonyos. Hogy nem sikerült neki. Nem voltak kárörvendőek, dehogyis. Inkább sajnálkoztak. Mert ismerték Amelit. Ő úgyis nagyon a szívére veszi a kudarcot. Talán ezért is nem jelentkezett...
Csak így lehet, gondolták.
Úgy vélték - és ebben valamennyien egyetértettek - majd jelentkezik, ha megnyugodott. Most még szégyenkezne, és nem akarja hallani a gúnyolódást, ami fogadná.
Ebben meg is nyugodtak, és napirendre tértek a dolog fölött. Folytatták az életüket, s közben várták, hogy jelentkezzen.

----------------------------

A lord birtokán közben egymás után teltek a napok. A harmadik nap - amit James kikötött - már régen elmúlt, már két hete volt itt a kastélyban Ameli, de James nem szólt, hogy mennie kéne... így Ameli is hallgatott. Remélte, maradhat még, és újra megpillanthatja a lordot...

Sokat gondolt a férfira. Kék szemét, őszülő halántékát, kissé görnyedt testtartását látta maga előtt, ahogyan a hintaszékében ül...

És a férfinak is sokszor jutott eszébe a fiatal nő. Valahogyan rokonszenvet - vagy többet - érzett iránta. És amikor elkapta a tekintetét, az valami jó érzés, meleg érzés volt... Régen érzett már ilyet. Vagy talán sosem.

Egyszer, amikor Ameli a lord szobájában takarított, és halkan dudorászott közben, ahogy szokott, James a folyosón haladt el. A félig nyitott ajtónál megállt, és gyönyörködve nézte a lányt. Ameli nem vette észre az öreg inast, tovább dolgozott, tett-vett. Aztán valahogyan egyszer csak a dudorászásból fütyörészés lett, először csak halk, aztán egyre hangosabb. James éppen elindult már, erre azonban felkapta a fejét. Ismerősnek tűnt ez a füttyszó, nagyon ismerősnek! Hát persze! Az a szemtelen szolga, az fütyült így, pontosan így!

James visszalépett az ajtóhoz, újra benézett. Szúrós tekintettel nézte a lányt, mintha a veséjébe akarna látni... Megállapította magában, hogy pontosan olyan a testalkata, mint azé a szolgáé volt. Hát persze! Hogy nem jutott eszébe rögtön! Hiszen amikor a lord a szolga után küldte - máig érthetetlen okból - akkor látta ő is, hogy az illető nem is férfi! Hosszú haja meg-meglebbent, ahogyan lépegetett ócska ruhájában az út szélén...
Szóval ez a nő az a lány, vagy szolga, vagy mi a csoda... Hm.
Ez aztán az érdekes! Ha a lord tudná! Megmondja-e neki? Mindenképpen meg kéne... De nem, mégsem. Nem olyan fontos dolog ez, amivel érdemes lenne őt zavarni... talán nem is érdekelné. Megkérdezné megszokott, szenvtelen hangján: 'Na és?' Az öreg inas megcsóválta a fejét. Egyelőre megtartja magának a felfedezését. Még Ameli előtt sem fedi fel, hogy tudja a titkát. Talán majd egyszer... majd egyszer.

Az inas csendben távozott. Ameli észre sem vette.

------------------------------

Ahogy múlt az idő, Ameli annál jobban érezte: sehova nem vezet ez az egész. Néhányszor látta ugyan a lordot, de az olyan hidegen nézett rá, hogy szinte beleborzongott.
Úgy gondolta, véget vet ennek a céltalan próbálkozásnak. Amikor másnap reggel a konyhában tett-vett, és az inas bejött a lord reggelijéért, közölte vele: felmond.
James nagyot nézett.
- Talán nem volt megelégedve a fizetséggel?
- Nem, nem, azzal semmi bajom...
- Hát akkor mivel van baja?
- Hát... semmivel sem... nincsen bajom semmivel. De el kell mennem. Nem maradhatok tovább. Már az este összecsomagoltam, és most szeretnék indulni. Ha megtenné, kérem, és bevinne a faluba...
- Hát persze, kérem. Azonnal kifizetem a bérét, csak először felviszem az úr reggelijét...

James igen kedvetlen lett. Elszomorította, hogy megint neki kell mindent egyedül csinálnia. Vagy nem is ezért? Lehet. Igazán megkedvelte ezt a fiatal teremtést... akárki is légyen.

A lord észrevette az inason, hogy valami bántja. Megkérdezte:
- Kérem, James, mi van magával?
- Hogy érti ezt, uram?
- Mert egy szót sem szólt még ma reggel!
- Elnézését kérem, uram, ön igazán jól ismer engem. Kicsit szomorú vagyok, mert az új cseléd elmegy...
- I..igazán? És miért?
- Nem tudom, uram. Ma reggel felmondott. Ha megengedi, uram, bevinném a faluba.
- Hát persze, James... vigye csak...

Eltolta magától a reggelijét.
James látta, hogy nem nyúl az ételhez.
- Elvihetem, uram?
- Vigye csak, vigye... valahogy nem vagyok ma reggel éhes...

James csodálkozott ezen. Hiszen a lord minden reggel jó étvággyal szokott enni, most pedig hozzá sem nyúl...

Érintetlenül vitte vissza a tálcát a konyhába. Letette az asztalra, és a szobájába ment, hogy Ameli fizetését kiszámolja.
Ameli a tűzhely mellett állt, kis bögréből kávét kortyolt, mint minden reggel.
Látta, hogy a lord nem reggelizett. Talán beteg? Lehet. Megvonta a vállát. Mindegy. Ha beteg is, James majd ápolni fogja, úgy, mint eddig.

Ő megint kudarcot vallott. Mostmár mint nő... úgy látszik, a lord tényleg besavanyodott öreglegény lett, és nem érdeklik már a szép lányok... Pedig amikor idejött, mennyire hitt a nőiessége varázsában! Azt gondolta, majd néhány mosolyával elbűvölheti a férfit, és minden simán megy majd...
De nem sikerült. Ezért kell elmennie.
Szomorú volt. Igazán tetszett neki a férfi. És az inast is nagyon megkedvelte. Nem beszélve a vénséges vén kertészről, meg a mindig mogorva szakácsról... Jól érezte magát itt közöttük.

Mostmár mindegy. Elmegy, és elfelejti ezt az egészet, elfelejti örökre. Talán kár is volt belefognia. De nem, azt azért mégsem. Mert tanulságul szolgál a jövőre nézve. Ő mindig is olyan magabiztos volt, talán túlságosan is sokra tartotta önmagát. Most kicsit megtépázódott az önbizalma, bizony... vagy nem is kicsit, hanem alaposan. És megváltozott ő maga is. Mert mostmár mindent valahogy másképpen lát. Másként látja a cselédek munkáját is, amit eddig csak a másik oldalról tapasztalt. Nehéz és fáradságos munka, nem beszélve arról, hogy a cselédeknek a kastélyban kell lakniuk, elszakítva a családjuktól... Nem könnyű, bizony, nem könnyű. Még akkor sem, ha az úr rendesen bánik velük...

Nos hát, itt az idő. Indulni kell.

Sóhajtott.
Az ajtón belépett James, kezében hozta Ameli fizetését.

Ameli átvette a pénzt, és a szobájába indult a csomagjáért. Aztán elbúcsúzott a szakácstól meg a kertésztől, és beszállt a ház előtt álló kocsiba. James ugyanis már kiállt a kocsival közben, hogy minél előbb indulhassanak.

Amikor a kocsi kigördült az udvarról, a lord az ablakból szomorúan nézett utána.

-----------------------------

Otthon mindenki örült Ameli hazatérésének. Emmy körbeugrándozta, mint valami csitri, úgy örvendezett. A fiúk meg a szülei megölelgették, megcsókolták mindkét orcáját. Ameli is nagyon örült a viszontlátásnak. De amikor kiörvendezték magukat, újra hatalmába kerítette az érzés, a kudarc érzése.
Hiába kérdezgették, semmit nem mesélt.

Ahogy teltek a napok, a többiek észrevették, mennyire megváltozott. Már nem az a kelekótya lány volt, aki azelőtt. Nem járt már el a barátnőjével meg a fiúkkal kirándulni, naphosszat a szobájában üldögélt és kötögetett. Hiába unszolták, nem volt kedve semmihez.

Nem értették, mi történt vele. Csak ő tudta, hogy a szívét otthagyta az Ashley birtokon... bizony. Mostmár bevallhatja magának, hogy így van. Mostmár nem kell mellébeszélnie... tagadnia.

Minden nap, mintha várt volna valamire. Vagy valakire. Talán arra várt, hogy a lord egyszer csak megjelenik, eljön érte, és elviszi magával...
Tudta, erre hiába is vár. Hiszen a lord azt sem tudja, ki ő valójában. És ha keresné is, honnan tudná, merre kell keresnie?

-----------------------------

Lord Emery Ashley napjai egyformán teltek, amióta Ameli elment. James egyre többet dohogott, fáradt, öreg lábait masszírozgatta, panaszkodott: nem bírja már a lépcsőn fel-le járkálást...

A szakács, ha lehet, még morózusabb lett, az öreg kertész meg folyton azt a nótát fütyörészte, amit Amelitől tanult.

A lord beletemetkezett olvasmányaiba. De a gondolatai mindig elkalandoztak. Már nem kötötték le a könyvei, tekintete gyakran siklott a távolba, a kerten is túlra, a messzi hegyek ködbe vesző csúcsaira.

Valahogy mostanában mintha valami hiányozna az életéből. Talán magányosnak érzi magát? Lehet. Ezt az érzést soha azelőtt nem érezte. Úgy gondolta, egy úriembernek nincsen szüksége a másik nem képviselőire, akik csak felborítják a lelki békéjét... és most tessék! Bekövetkezett, amitől annyira tartott mindig!
Mit tegyen? Egyáltalán: tegyen valamit? Miért kellene?! Hiszen egyáltalán nem biztos, hogy az a nő is ugyanígy érez! De mi van, ha mégis...? Meglehet. De az baj, ha mégsem. Mert ha tételezzük fel, de tényleg, csak tételezzük, hogy megtalálná, aztán kikosarazná őt... Nem szabad rágondolni többé!

Elhessegette a gondolatot magától. Nem, nem, és még egyszer: nem! Soha nem engedheti, hogy valaki megváltoztassa az életét! Márpedig, ha mondjuk, feleséget hozna ide, akkor aztán fenekestül felfordulna az egész ház! 'Akarom én ezt?'

De akkor talán boldog is lehetne! Bizsergést érzett a szíve tájékán. Úgy érezte, meg kéne keresnie azt a nőszemélyt. Bár... azt sem tudni, van-e valakije, mondjuk, férje, vőlegénye... Még azt sem tudja, Jamesnak milyen nevet mondott, hogyan is hívják... Lehet, hogy nem is a saját nevét használta.

'Nem, nem, hagyjuk ezt a kínlódást! - gondolta. - Nem fogom magam ezzel kínozni, még mit nem! Ha elment, hát elment! Ő tudja, miért tette! Miért is jött ide egyáltalán?! Beleavatkozni az életünkbe, és aztán meg faképnél hagyni?!' - dohogott magában.

Aztán ahogyan teltek a napok, egyre inkább elhalványult az élmény, a tüzes szempár már egyre kevésbé kísértette. Olvasmányai ismét egyre jobban lekötötték, James sem panaszkodott már annyit.
Egyszóval: minden lassan visszatért a régi kerékvágásba. A lord, ha bánkódott is még néha, egyre kevésbé hagyta magán eluralkodni az érzést. Lelki békéje lassan újra visszatért, ahogy múltak a hetek, hónapok. Aztán egészen megfeledkezett az egészről, s már csak ritkán jutott eszébe az a szép fekete hajú lány.

-----------------------------

Ameli még sokáig várt. Emmy gyakran meglátogatta, és Henry is vele jött ilyenkor, Emmy bátyja. Henry nagyon kedves fiú volt, mindig hozott egy csokor mezei virágot Amelinek. Már egyáltalán nem úgy viselkedett vele, mint kamaszkorukban, vagy mint akkor, amikor kirándulni járogattak. Amikor eljött a húgával, kezet csókolt Amelinek. Az ilyenkor mindig elpirult, annyira zavarba jött. Jólesett neki Henry lovagiassága. Tetszett is neki a fiú.
Henry mindig kedvelte Amelit. Igaz, hogy régebben önfejűnek tartotta, de tudta, hogy Ameli eszes, becsületes lány, csak néha olyan akaratos...

De ez már a múlté. Valahogy nagyon megkomolyodott. Egyre jobban tetszett Henrynek. Ahogy telt-múlt az idő, egyre biztosabban érezte: ez az a lány, aki mellett leélhetné az életét...

Egy nap aztán az édesapjától megkérte Ameli kezét. Az igent mondott, és Ameli is örült. Nagyon örült. Mindig kedvelte Henryt, tudta: mellette nyugodt, boldog élete lehet.

A menyegző napját is kitűzték. Ahogy közeledett az a bizonyos nap, Henry úgy vált egyre boldogabbá, és Ameli egyre szomorúbbá. Senki nem értette, miért.

Aztán eljött a nagy nap. A vendégek is megérkeztek már, és várták, hogy a menyasszony megjelenjen teljes díszében a lépcső tetején. De nem érkezett meg.

De hiszen Emmy és a varrónő öltöztetik Amelit! Ők is vele vannak! Ha valami baj van, miért nem szól egyikük sem?!
A vendégek összesúgtak. Senki nem értette. Tanácstalanul néztek össze a szülők is. Henry nyugtalan lett. Kettesével vette a lépcsőfokokat. Talpai alatt kísértetiesen döngtek a falapok a néma csöndben.

Egy pillanatra megállt a szoba ajtaja előtt. Szíve vadul dobogott, azt hitte, mindenki hallja. Szája kiszáradt az izgalomtól.

Bekopogott. Nem jött válasz. De mintha... mintha valami halk neszt hallana... Mi lehet ez? Valaki talán... sír! Igen! Jaj, csak nincs valami rettenetes baj?!

Szinte berobbant a szobába. Az ágyon Ameli hófehér ruhában, haloványan feküdt. Kétoldalt az ágy szélén a két nő, zsebkendőbe temetett arccal, sírva.

- Mi történt!? - kiáltott Henry magából kikelve, halálra váltan.

Emmy felnézett, de nem szólt. Henrynek összeszorult a szíve. Azt hitte, ott menten elájul.
Az ágyhoz futott. Félretolta Emmyt, Ameli fölé hajolt.
Az a komoly, sápadt arc!
Henry felemelte Ameli kezét. Milyen hideg! Mellére hajtja a fejét, hogy lélegzetét, szívdobbanását hallja. Mert az nem lehet, az nem lehet! Hiszen csak most kezdődött volna el! Hát való ez? Így megvonni magát tőle! Tőle, aki szívéből szereti, és a tenyerén hordta volna őt!

Ráparancsolt Emmyre: azonnal orvost!
- Siess, siess!

Emmy lefutott a lépcsőn, telefonon hívta az orvost. Hadarva mondta el, mi történt.
Az orvos rövidesen megérkezett. Felsietett az emeletre a vendégek szomorú, néma csoportja mellett.

Henry és Ameli szülei az ágy mellett álltak. Henry az ágy szélén ült Ameli kezét szorongatva.
Henry felállt az ágytól. A varrónő kiment a szobából. Az orvos a lány fölé hajolt.
Henry elfordult. A szülők az ablakhoz mentek, egymást vigasztalták, a nők összeborulva, könnyezve, a férfiak egymás vállát átkarolva.

Az orvos sokáig vizsgálta a lányt. Majd felállt, és a szobában lévőket magához intette.
- Itt már nincs mit tenni, kérem. A halál beállt, nem tudtam már magához téríteni. Minden természetesnek látszik, semmi nem utal arra, hogy öngyilkos lett volna. Úgy vélem, megállt a szíve. De hogy mitől, azt nem tudom. Azt majd csak a boncolás állapíthatja meg.
- Nem, nem! Azt nem engedem! - kiáltotta Henry magából kikelve.
- De kérem, ez a szabály! Honnan tudhatnánk meg különben, mi okozta a halálát? - mondta az orvos.
- Nem, akkor sem! Nem akarom! Nem akarom! - és az ágyhoz lépett. Leroskadt, arcát a lány hófehér ruhájába temetve felzokogott hangosan, szívet tépően. Úgy, ahogyan férfihoz egyáltalán nem illő. De ez most senkit nem érdekelt. Mindenki ugyanígy érzett.

Az orvos tanácstalanul nézett Ameli szüleire. Azok rábólintottak Henry akaratára.
- Nem mindegy már, miért hagyott el minket a mi kis drágánk? Sem neki, sem nekünk nem lesz már jobb - mondta Ameli mamája elcsukló hangon, könnyeivel küszködve.
Az orvos rosszallóan megcsóválta a fejét. Telefont kért, megrendelte a szállítókat, majd kiállította a szükséges iratokat, az ágy végében álló kis asztalkára tette, és elment.

-----------------------------

Lord Emery Ashley szokásához híven az ablakban olvasott, amikor váratlanul megdöndült a bejárati ajtó. Valaki erősen csapdosta a kopogtatót. A lord rosszallóan kapta fel a fejét. Nahát, micsoda neveletlenség ez!
James, az inas azonnal odasietett és résnyire nyitotta az ajtót.

Az ajtóban egy fiatal nő állt . Fekete ruhát, fekete kis kalapot és fátyolt viselt, rakoncátlan szőke göndör fürtjei kivillantak alóla.
James felvonta egyik szemöldökét. Micsoda rossz vicc ez, kérem?
- Tessék, kérem? Mit óhajt?
- Ezt szeretném átadni. Kérem, szíveskedjen a gazdájának odaadni. Ég önnel - mondta, és elment.

A kapu előtt szürke színű hatalmas autó állt járó motorral. A sofőr kinyitotta a hátsó ajtót, a fiatal teremtés beszállt. A sofőr becsukta az ajtót mögötte, majd ő is beszállt, és lassan kigördültek a bejáróból.
James csak ezután nézte meg az összehajtott papírlapot, amit a kezébe nyomtak az imént.
Tudta, hogy illetlenség megnézni, mert a gazdájának szól, de úgy vélte, neki is tudnia kell, ami a gazdáját érinti...
A papírlap gyászjelentés volt.

Értetlenül oldvasta.

'Miss Ameli Weston
folyó hó 26.-án,
24 éves korában,
tisztázatlan körülmények között,
váratlanul elhalálozott.
Temetése folyó hó 29.-én
a /tartományi székhely
St.Jonas kápolnájának temetőkertjében lesz,
déli 12 órakor.

Kérjük, tegye tiszteletét a szertartáson'

Hm. Ki ez az Ameli Weston? Gondolkodott. Tekintete a kert fái között kalandozott. Egyszerre csak, mintha villám sújtaná, eszébe jutott. Hát persze! Hogy is nem ugrott be neki rögtön! Ő az a lány - vagy fiú - vagy mi a csoda, aki itt dolgozott! Igen, igen! Ó, szegény teremtés! Mi történhetett vele vajon?
Sietve felvitte a papírt a lordnak. Az csodálkozva forgatta, majd elolvasta.
Kérdően nézett Jamesra.
- Ő az a szolgáló, uram, aki utoljára nálunk dolgozott - mondta kissé fátyolos hangon.
- Igeeen? Hm. Érdekes. Nagyon érdekes. És hányadika van ma? - Huszonnyolcadika, uram.
- Rendben van, James. Holnap elmegyünk a temetésre.
- Igen, uram.

---------------------------------

Éjjel a lordnak nem jött álom a szemére. Felkelt, köntösébe bújt, és rágyújtott egy szivarra. Fel-alá járkált a szobájában. James szobája éppen az övé alatt volt, a földszinten. Az inas hallotta, amint a gazdája rója a köröket. Pedig a vastag szőnyeg és a finom puha papucs alig adtak ki némi súrlódó hangot, de a síri csöndben bizony ő akkor is meghallotta.
De most nem zavarta. Mert ő sem tudott aludni. Szívéből sajnálta azt a szép fiatal leányzót.

---------------------------------

Másnap szótlanul szálltak be az autóba, és indultak a szertartásra.
Amikor odaértek, már sokan várakoztak a kápolnánál. A tiszteletes háttal állt a ravatalnál. A koporsó fehérre festett oldalán cirádás arany betűkkel írva a név...

Milyen fiatal volt! És milyen szép! A lord halkan sóhajtott, és fázósan húzta össze magán a vállára vetett fekete hosszú felöltő szárnyait. Kissé távolabb állt meg. Háta mögött hallotta James nehézkes szuszogását.
Elgondolkozott. Be kár ezért a szép leányért! Vajon mi lelhette? Zavartan ütögette ezüstfejű sétapálcájával cipője orrát. Most már igazán bevallhatná magának, hogy nagyon tetszett neki ez a szép, vidám teremtés. Amikor ott volt a kastélyban, megtelt élettel az egész ház. Ezek a komor férfiak is megenyhültek a közelében, pedig ez nagy szó! És ő is úgy érezte, mintha szebben ragyogna a nap az égen, és a virágok is édesebben illatoznának...

De ez már a múlté. Most már örökre vége. Ha volt is a szívében némi vágyakozás valaha a társas élet után, most már mindörökre odavan, annyi bizonyos. Mert ez a leányzó elvitte magával a sírba.
Valójában nem is érti, miért szökik könny a szemébe, ha rágondol, ha felidézi az arcát, a tekintetét, libegő fürtjeit, suhanó lépteit. Hiszen mit se tud róla! Ki volt ő valójában? Hogy nem szegény teremtés volt, az bizonyos, mert a gyászolók jómódúnak látszanak.

Közben a tiszteletes megkezdte a szertartást. Cirádás szavakkal méltatta az ifjú teremtés erényeit, úgy beszélt róla, mint a legszebb virágszálról, ami derékba törött... mert az Úr útjai kifürkészhetetlenek... Isten adta, Isten elvette...
A gyászolók megkönnyezték a szép beszédet. Most a temetőszolgák megemelték a koporsót... a hófehér, csipkés selyem szemfödél meglebbent a hűvös szélben.



Vastag köteleken a mélybe engedték a koporsót.
Virágok hulltak a mélybe, majd néhány marék föld koppant a deszkákon.

Rettenetes ez a hang. A körben állók felsírtak.

A szolgák elkezdték belapátolni a kétoldalt felhalmozott földet. A deszkát meg a köteleket, amin a koporsó nyugodott idáig, feltették a fekete díszes lovas kocsira. A lovak tollas fejüket leszegték, mellső lábukkal vadul kapáltak, fújtattak.
Szívesebben vágtattak volna, mint egykoron őseik valahol a távoli, dús füvű fennsíkokon...

Amikor a fehér fejfa is a helyére került, a gyászolók részvétüket nyilvánították a szülőknek, majd lassan mindenki elhagyta a temetőkertet.

Csak a lord állt ott szótlanul, lehajtott fővel. Inasa már a kocsiban várta. Egyedül volt a sírnál. Ekkor megszólalt a kápolna harangja. Vékonyka hangja messzire szállt, elvitte a rettenetes hírt: valaki elment... valakiből talán angyal lett... valaki az égbe szállt.

-------------------------------

Sok nap telt el az úri házban. Ameli édesanyja megkérte Emmyt, hogy barátnője ruháit tegye ládába, és vitesse fel a padlásra. Ő nem volt rá képes...

Emmy mindent összeszedett egykori barátnője szobájában. A kis fésülködő asztalka fiókja nem nyílt. Hol lehet a kulcsa? Körülnézett. Tekintete az ágyra esett. Ő biztosan a párnája alá rejtené... talán így tett Ameli is.

A csipkés, pufók párnák alatt megtalálta, amit keresett. Arany színű, hatalmas bojt szárán apró kulcs: ez hát a fiók kulcsa!
Éppen a zárba illett, könnyedén, kattanva nyílt a zár.

A fiókban nem volt más, csak egyetlen aranyszínű selyemmel bevont fedelű, vaskos könyv. Kinyitotta. Ameli naplója volt.

Szinte teljesen tele volt már. Csak az utolsó néhány lap volt még üres. Az utolsó bejegyzés az esküvő előtti napon íródott.

Emmy sóhajtva becsukta a naplót. Leült az ágy szélére, szemeit könnyek futották el.

Elmélázott. Talán ebből kiderülhet valami Ameli haláláról. - gondolta.

Kinyitotta újra a szép könyvet, és elolvasta az utolsó bejegyzést.

'November 25. Holnap lesz Henryvel az esküvőnk. Örülnöm kéne. És tulajdonképpen nagyon örülök is. Igazán boldog lehetnék, a környék fiai közül Henry a legszebb, legokosabb, és szeret engem. De vajon én is ugyanúgy szeretem-e őt? Igen, szeretem. De szerelemmel? Megtehetem-e vele, hogy egész életünkben hazugságban hagyjam élni? Vagyis, hogy én nem tudom annyira önzetlenül szeretni... mert a szívemet otthagytam az Ashley birtokon... legalábbis azt hiszem. Valami oda vonz engem, és ettől az érzéstől nem tudok szabadulni. Ha Henry ezt megtudja valaha, megvet majd engem, megutál, megundorodik tőlem...
El tudom-e én majd akkor ezt viselni? A megvetését túl fogom-e élni? Aligha...
Meg tudom-e a titkomat mindörökre őrizni magamban? Miért is bántanám őt meg? Az Ő szerelme szent a szememben, ő egy csodálatos férfi... Talán más oldalán remek és boldog élete lehetne...
Érzem, minden erőm elhagy. Csak kibírjam a holnapi napot...
Holnap lesz a mennybemenetelem - vagy a pokolba hullásom...
Szörnyű ez, de úgy érzem, nem tudom megtenni... Nem, nem tehetem ezt meg Henryvel! Nem élném túl a szégyent, ha rájönne, hogy nem igaz szívemből szeretem őt...

Valaki nem jött el értem, hiába vártam rá. De másvalakinek szüksége van rám... ez is igaz. De a szívemben csak egyetlen férfinak van hely... és az nem Henry.
Azt hiszem, nem fogom tudni végigcsinálni. Gyenge vagyok, gyáva vagyok, és gonosz egyáltalán nem szeretnék lenni Henryvel. Mert ő jó hozzám... nagyon, nagyon jó. Miért is nem tudom én úgy szeretni őt, mint ő engem? Miért?!'


Itt vége az írásnak. Emmy sírva csukta be a könyvet. Szegény, szegény Ameli! Mennyire szenvedett! És senki nem sejtette! Még ő se! Pedig láthatta volna rajta, ha jobban ráfigyel... De mindenki el volt foglalva a közelgő esküvő gondolatával, a készülődéssel, és senki nem vette észre, Ameli mennyire odavan! Lehet, hogy a bánat okozta a halálát?

Most mitévő legyen? Megmutassa-e Ameli édesanyjának a könyvet? Segítene ez valamit már? Nem, semmiképpen. És Henry? Szegény fiú, még most is nagyon bánatos. Mikor fogja majd túltenni magát ezen? Neki se könnyű, bizony nem!

Először betette a könyvet a ládába, ahová Ameli ruhái kerültek. De nem, ezt megtartja, és majd később eldönti, mi legyen vele.
A könyvet az asztalra tette. Ameli holmijai két nagy ládát foglaltak el. A cselédek felvitték a padlásra, lakatot tettek rá, és letakarták fehér terítővel.

Emmy hazavitte a könyvet magával. Hogy beleolvasott, némiképp szentségtörésnek érezte... Azonban Ameli vallomása folyton ott motoszkált a fejében. Mi lenne, ha lord Ashley elolvashatná? Mert valójában ő a vétkes abban, legalábbis részben, és tudtán kívül, hogy Ameli... hogy elhagyott minket.

Elhatározta magát. El fogja juttatni a lordnak. Meg kell tudnia, ki is volt Ameli valójában.
Hiszen a gyászjelentést is ő juttatta el a lordnak... ezért ezt is meg kell tennie.
Másnap a sofőrrel elvitette magát az Ashley-birtokra.

Amikor becsöngetett és az inas ajtót nyitott, a kezébe nyomta az aranyszínű könyvecskét, meghagyta, hogy adja oda a lordnak, majd sietve távozott.
A meglepett inas még szóhoz sem jutott, az autó már el is hajtott a bejáróból, ki az országútra, és beleveszett a ködös téli délelőttbe.
Felvitte a könyvet a lord szobájába. A lord éppen öltözködött, amikor bekopogtatott.
Amikor átadta a könyvet, a lord kérdően nézett rá.
James elmondta, hogy ismét az a fiatal hölgy volt itt, aki a gyászjelentést hozta...
- Köszönöm, James, elmehet!
Az inas meghajolt, ahogyan szokott, és csendesen behúzta maga után az ajtót.

-------------------------------

A lord hintaszékébe ült az ablak mellé. Lábait meleg pléddel takarta be, kényelmesen elhelyezkedett és kinyitotta a könyvet. Egy napló. Hm. Érdekes. Selyem borítás, cirádás betűk, illatos lapok... Kié lehet? És miért hozták el neki?
Az első oldalra lapozott. Ott ezt olvasta:
'Ameli Weston naplója. Ne olvass bele, nem illik!'
Szegény teremtés! - sóhajtott. Vajon miért hozták el a naplóját nekem?
Kinyitotta a közepén.
Az első sorok olvasása után kerekre nyílt a szeme.

'A lord egy makacs ember. Úgy tesz, mintha itt sem lennék. Ó, hogy tetszik nekem! Vajon én tetszem-e neki? Amióta csak a kastélyban vagyok, szeretnék vele találkozni. De még csak meg sem szólíthatom... Csak az inasa beszél vele. Én meg csak a szememet meresztem rá, mint valami ostoba cseléd...
Végül is teljesen mindegy, hogy cseléd vagyok-e, vagy sem. Ő úgyis azt hiszi rólam. És akkor már mindegy...
Ha tudná, milyen nehéz eljátszanom a szolgáló szerepét! Mindig vidámnak lenni, mosolyogni, amikor legszívesebben naphosszat csak sírnék... mert annyira szeretem. Már akkor megszerettem, amikor először megláttam... Csak belenéztem az égszínkék szemébe, és azt hittem, megáll a szívverésem. De sajnos nem állt meg, tovább kell élnem, és ő meg észre sem vesz. Azt hiszi, ostoba cseléd vagyok, olyan mindennapi. Ha tudná, hogy ki az apám! Hogy a tartomány főbírája! De honnan is sejtené szegény... Alkalom nem volt rá, hogy elmondhassam. És nem is volna illendő. És az se lenne illendő, ha elmondanám, mit érzek iránta. Talán még ki is nevetne! Talán nem is hinné el, hogy nem az vagyok, akinek ő hisz...
Azt hiszem, soha nem fogom tudni elárulni neki, ki vagyok én. És hogy mennyire szeretem. '

A lord becsukta a naplót. Jaj, hogy vert a szíve! Ki érti ezt? Hogyan lehetséges az, hogy ő ebből mit sem sejtett?

Szemei messzire révedtek, a távolban kéklő hegyek csúcsát kémlelte. De nem a párába vesző csúcsokat látta: lelki szemei előtt Ameli képe lebegett.

Sokáig ült hintaszékében az ablaknál. Gondolatai elkalandoztak. Arra az időre gondolt, amikor ez a lány itt dolgozott a kastélyban. Miért is nem szólította meg őt egyszer sem? Miért? Pedig neki is nagyon tetszett... Ha meglátta - mostmár bevallhatja magának - megbizsergett valami a szíve tájékán. De ő férfiúi gőgjében nem hagyta az érzést eluralkodni magán. És lám, ez lett a vége!
Ej, mostmár mindegy!

Ismét kinyitotta a könyvet.

'Elmegyek. Nem bírom ezt csinálni tovább. Majd megszakad a szívem...'

Továbblapozott.

'Ha akkor sikerült volna megszerettetnem magamat, vagy legalább csak a közelébe kerülnöm Emerynek, talán már az ő menyasszonya lehetnék. Szegény Henry, mit sem sejt abból, amit érzek. Miért is mondtam neki igent? Az első pillanatban, amikor megkérte a kezemet, annyira megörültem. Mert azt hittem, elfeledhetem Őt.
De rá kellett jönnöm a szomorú igazságra: nem vagyok képes rá. A játék, amit én magam eszeltem ki unalmamban, ellenem fordult, eluralkodott rajtam, irányít, és érzem, hogy a vesztemet okozza...'

Ismét lapozott.

'Hamarosan eljön az esküvő napja. Legszívesebben elfutnák innen messzire, úgy szégyellem magam ezért az egészért. Elfutnék... de hová? Emeryhez nem futhatok, mert jóformán azt sem tudja, hogy a világon vagyok. Ha odamennék - amit persze nem tehetek meg, mert tisztesség is van a világon - talán még ki is dobna, kinevetne... Nem viselkedhetek úgy, mint valami utolsó... utcalány...'

Az utolsó lapra lapozott.

'...Valaki nem jött el értem, hiába vártam rá...'

A lord érzéseit egészen felzaklatta, amit olvasott. Felállt ültéből, a napló a földre hullt. Észre sem vette. A takarót félredobta, kiment a szobából. Úgy érezte, idebent megfullad. Ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy sétáljon, nem bírt egyhelyben maradni.
Ha tudta, ha csak sejtette volna! Hogy ez a lány szereti őt, és hogy mennyire szenved! Hiszen ő is, ő is...

Ó, bárcsak visszaforgathatná az idő kerekét! Sok mindent másként csinálna, annyi szent! De sajnos, sajnos nem lehet. És Ameli nincs többé. Bizony, mindörökre elvesztette...
A lord két kezébe temette arcát. Rettenetes kín gyötörte. Szenvedett egy szerelemtől, ami nem volt, és már nem is lesz soha többé...

-------------------------------

A kastélyban lassan teltek a nappalok és éjszakák. A lord már nem olvasott, csak ült hintaszékében, és bámult ki az ablakon. Hogy mit lát, maga sem tudta. Lelki szemei előtt csak Ameli bájos arca lebegett minduntalan. Nem tudott tőle megszabadulni, minduntalan elé tolakodott, nem hagyta nyugodni egy percre sem.

Egy nap vaskos levél érkezett. James egyenesen felvitte a lord szobájába.

De az nem nyúlt érte. Fátyolos tekintettel nézte, amint az inas a kis asztalkára teszi.

Sokáig csak nézte. Igazán nem is érdekelte, mi van benne. De valahogy olyan furcsa érzése volt. Talán baljós előérzet? Egyszer csak fölkelt és felvette az asztalkáról.

Az ablakhoz vitte, hogy jobban lássa rajta az írást.
Értetlenül forgatta: nem volt rajta feladó.

Türelmetlenül, remegő ujjakkal tépte fel.

A fehér lapok zizegtek a kezében, ahogy forgatta. A fény felé tartva olvasni kezdte.

'Tisztelt Uram! '

Érdekes - gondolta magában. - Semmi lordom, vagy Lord Ashley, semmi tiszteletadás? Mivé lesz a világ? - Sóhajtott.

'Ön nem ismer engem. Miss Ameli Weston háziorvosa vagyok, illetve voltam. Emerson doktor, Joachim Emerson a tisztességes nevem. Sajnos, egy óriási hibát követtem el. Ítélje meg Ön, hogy Ön ellen, vagy Önért illetve Ameliért tettem-e, amit tettem. De ne hibáztasson érte, öreg szívem
megsajnált egy szerető szívet, és nem tudtam egy kérést megtagadni.
Most azonban halálomon vagyok. Nem vihetem magammal ezt a titkot a sírba. És kinek is gyónhatnám meg, ha nem Önnek? Talán még nem késő, nem véglegesen késő.
Ameli nagyon szenvedett az Ön iránti reménytelen szerelemtől. Megkért engem egy dologra. Ma már úgy érzem, rettenetes dolgot tettem, tettünk... Becsaptunk egy csomó embert, azokat, akik szerettek minket... de mostmár úgyis mindegy. De Ön megérdemli, hogy megtudja az IGAZSÁGOT.
Ameli az esküvőjét nem mondhatta vissza. De hogyan menekülhetne ebből a csapdából? Felkeresett engem, és elmesélt mindent Önnel kapcsolatban, hogy Önt mennyire szereti, és hogy nem akar férjhez menni máshoz. Azt tervelte ki, hogy bevesz egy csomó altatót, és elalszik örökre. Tőlem kért ehhez segítséget, de én megtagadtam. Végül rávett, hogy legalább azt tegyem meg, hogy annyit adjak be neki, amitől mélyen aludni fog, és mindenki halottnak hiszi majd. Később beadok neki egy szert, amitől felébred, de akkor ő már a házon kívül lesz, mert elviszik, azt hívén, hogy már nem él...
Rettenetesen hangzik, ugye? Mostmár én is így gondolom. De akkor annyira szántam azt a szegény kislányt, hogy megtettem... Képzelheti, milyen érzés volt azóta is ezzel a tudattal élnem... Így hát, amikor elérkezett annak a bizonyos napnak a reggele, kiszökött a házból és eljött hozzám. Beadtam neki egy olyan szert, amelyet műtéteknél alkalmaznak, egy olyan nyugtatót, amelytől egy bizonyos időn belül tudatát veszti, és mélységes mély álomba merül.

Bizony, gondoltam rá: mi lesz, ha ez a szegény teremtés nem alszik el időben, vagy túl korán... Vagy netalán nem tudom majd felébreszteni mély álmából?!
Gyötörtek ezek a gondolatok, elhiheti. De mégis vállaltam... Tűkön ülve vártam, hogy mi lesz.
Amikor aztán végre értesítettek, hogy jöjjek azonnal, mert Amelivel valami baj van, rögtön tudtam, hogy bekövetkezett...
Elvitettem őt, mintha már nem élne... Ez a színjáték igen megviselt, mert láttam a szülők és barátok, ismerősök döbbenetét, fájdalmát, sajnálkozását... Etikus-e vagy nem, amit tettem, majd égi bírám előtt fogok felelni ezért. Sőt, szerintem megszenvedtem, megfizettem érte az azóta is tartó örökös lelkiismeretfurdalással... Persze, azonnal utánamentem, és beadtam neki az ellenszert. Jobban lett, és felébredt. Átöltözött férfiruhába, és a kocsimon elvittem hozzám.
Akkor elmondta nekem, hogy az Ashley-birtok közelében kibérelt egy kis házat, oda fog szökni, és ott él majd. Megesketett, hogy ezt az egészet senkinek nem mondom el, soha, soha...

Most mégis megszegem eskümet. Isten és Ameli bocsásson meg nekem ezért.

Kérem, keresse fel Amelit, ha úgy gondolja. De én abban bízom, hogy fel fogja őt keresni.
Ő mindig Önre fog várni, ameddig csak él, ismerem őt annyira. Kérem, szeresse őt nagyon, nagyon, mert megérdemli ez a rendkívüli teremtés a boldogságot végre...

Még egyszer kérem, bocsásson meg nekem, öreg bolondnak,
Üdvözlettel:

Doktor Joachim Emerson '


A lord rettenetesen érezte magát. Hirtelen nem tudta, sírjon-e, vagy nevessen, örüljön-e, vagy szomorkodjon.

Aztán erőt vett magán, és csengetett az inasnak.

Amikor az belépett, átadta neki a levelet, intett: olvassa el.

Az inas feltette pápaszemét, és olvasni kezdett.
Az első néhány sor után kérdően gazdájára nézett. Az szúrós szemmel figyelte minden rezdülését. Intett: olvasson tovább.

Amikor az inas elolvasta a levelet, összehajtotta és visszaadta, megkérdezte:
- Mit gondol, James?
- Ho-ogy én mit gondolok, uram?
- Igen, igen! Mit gondol, megkeressük a Misst?
- Ön mit érez a Miss iránt?
- Háát.. magam sem tudom... azazhogy...
- Akkor menjünk, uram!
- De hol keressük, James?
- Elmegyek a faluba és megtudakolom, uram.
- Jól van, James. Izgatottan fogom várni. Kérem, siessen, amennyire csak lehetséges.
- Igen, uram.

Azzal James kiment a szobából. Kisvártatva behallatszott, amint az autó elindul a ház elől.

--------------------------------

James egyenesen a fogadóba ment. Ha ott nem tudják, akkor sehol, hogy ki lakik a környéken.

Némi kérdezősködéssel, továbbá komoly pénzösszeg felajánlásával hamarosan meg is tudta, amit akart.
Boldogan indult vissza a birtokra.

A lord már felöltözve várta. Kalapját, sétabotját a kezében tartva álldogált a bejáratnál. Amikor James felbukkant a kocsival, elindult felé: nem akarta az időt tovább vesztegetni.

Az inas odakanyarodott a kocsival, ő pedig fürgén beszállt.

----------------------------------

Ameli nem akart hinni a szemének, amikor egy autó fékezett a kapuban. Akkor pedig végképp eltátotta a száját csodálkozásában, amikor meglátta, hogy a kocsiból nem más száll ki, mint James... Most hátra megy, és kinyitja a kocsi hátsó ajtaját urának...

Ó, Istenem, csoda történt! Jaj, hogy dobog Ameli szíve! Hiszen nem erre várt már oly régen?

Arcát pír öntötte el, zavarát nem tudta palástolni. Úgy futott ajtót nyitni, hogy siettében elhagyta fél pár cipellőjét, de nem érdekelte, mert ITT VAN, ITT VAN VÉGRE! Ő!!!

Az ajtót szinte úgy tépte fel. A lord a lépcsőn jött éppen felfelé, kalapját levette, őszes haját borzolta a friss szél. James biztatóan mosolyogva követte.
Amikor a lord felért a lépcső tetejére, megállt. Már csak egyetlen lépés választotta el a lánytól, aki két kezét mellére szorítva állt, szemét rácsüggesztve a férfira. Sütött ez a tekintet, a férfi nem is állta sokáig. Odalépett, megfogta az egyik kis kacsót, szájához emelte, és hosszan, nagyon hosszan csókolta.
Ameli szinte elájult örömében. Arca piros volt az izgalomtól meg a zavartól, mint a nyíló rózsa.
Szép volt, nagyon szép.
A férfi ráemelte a tekintetét, s nem tudott betelni a nézésével.

James illedelmesen az autóhoz vonult, az oldalának támaszkodott, úgy nézte őket csendesen, mosolyogva.

Tudta: mostantól megváltozik majd a kastély élete... és az övé is. És - ha még megéri - öregségére kicsiny porontyokkal kell majd bíbelődnie, sikongásukkal, nevetésükkel lesz tele a ház... de most nem bánta. Nem bánta, hogy sokkal többet kell majd dolgoznia, hogy rakoncátlan gyermekek után kell majd futkosnia a sok lépcsőn fel és le - ha még megéri - ... Nem bánja már. Nem bánja, ha urát végre mosolyogni látja majd, ha boldog lesz végre, ha az élet... az ÉLET - így, csupa nagy betűvel - visszaköltözik az ódon falak közé. Nem bánja, dehogyis bánja! Mert az élet szép, így szép... mert ez a rendje... így helyes.



-------------------------- VÉGE -----------------------------