Nina első szerelme
NINA ELSŐ SZERELME
romantikus novella
Két fiatal szív egymásra találását meséli el ez a történet.
NINA ELSŐ SZERELME
romantikus novella
Az iskolai bálon kezdődött minden. Az érettségizők végre elfelejthették a stresszes, vizsgadrukkos napokat, s felszabadultan táncoltak a hangos zenére a villódzó fényben. A fiúk többsége félszegen húzódott félre, de a lányok átadták magukat a zene hangulatának, s önfeledten ugrabugráltak a félhományban. Nem törődtek a fiúk ízetlen megjegyzéseivel, és azzal sem, hogy sóvár pillantásokat vetnek feléjük. Egyszerre csak kigyulladtak a mennyezeti lámpák, a zene elhalkult. A pódiumon a mikrofonhoz lépett az igazgatónő, és igy szólt:
- Hölgyeim és uraim! Úgy látom, hogy a hangulat még nem a legjobb. Ezért felkérem a tisztelt hölgyeket, hogy sziveskedjenek az urakat kimozditani holtpontjukról. - Kis kuncogás, mozgolódás támadt, szemek villantak össze.
- Hölgyválasz! - kiáltotta az igazgatónő, és elhagyta a pódiumot. A mennyezeti fények kihunytak, és csak a színpadi fények villogtak. A zene ismét felerősödött.
A lányok - némi pusmogás, tanakodás után - elindultak párt keresni maguknak a félhomályban. Hamar talált mindenki párt magának, kivéve egyet: egy fekete hajú, fekete szemű leányzót, aki most ijedten tekingetett ide-oda a teremben. Tanácstalanul álldogált egy ideig, majd bizonytalanul elindult a kijárat felé.
Valójában nem is értette, mit keres ő itt. Egyedül jött ide is, mint mindenhová. Nem voltak barátai, nem volt partnere a bálra... Már bánta, hogy egyáltalán eljött ide.
A bejáratnál több fiú is álldogált, csendesen beszélgetve. Amikor meglátták őt, félrehúzódtak az útból, elengedték maguk mellett. Már éppen át akart lépni a küszöbön, amikor sietve, nagy sebbel-lobbal jött befelé egy nyurga fiú. A lány csaknem beleütközött, de szerencsére még idejében észrevette és félrehúzódott. A lány jól ismerte ezt a fiút: minden iskolai csínyben benne volt, ő volt az iskola híres-hirhedt legvagányabb tanulója. Vonzó külseje miatt bomlottak utána a lányok. Most fehér ing volt rajta, a nyakkendőt már levette, és az ing felső gombjai nem voltak begombolva. Izmos felsőtestén feszült az ing, a fekete ünneplő nadrágot testreszabottá alakíttatta, világos bőrcsizmájának orrán és sarkán a fényes rézveret megcsillant a fel-felvillanó fényben.
A fiú felnézett, és meglátta a lányt, aki úgy állt ott, mint valami hamupipőke egyszerű fehér ruhájában, melynek egyetlen dísze egy fekete tüllrózsa volt, közepén csillogó strassz gyönggyeé. Vállára omló fekete haja szépen keretezte sápadt arcát. A sötét szempár félszegen tekintett a fiúra, aki egyszeriben megörült a lánynak: ma estére ugyanis - merőben szokatlan módon - nem volt partnere.
A fiú kék szeme huncutul megvillant, napbarnította arcán mosoly suhant át, és a lányhoz lépett.
A lány lesütötte hosszú pillájú szemét, nem mert a fiúra nézni. De az odalépett, két ujjával a lány álla alá nyúlt és felemelte az állát. Az ajtónál álló fiatalok suttogni kezdtek, hiszen tudták, hogy a fiú barátnőit igen hamar dobta.
Most azonban csak nézte a lányt, és végre a lány is ráemelte tekintetét. Néhány másodpercig nézték egymást, egyikük sem szólt. Végül a fiú elengedte a lány állát és a keze után nyúlt. Megfogta a keskeny kis kezet, és maga után húzva elindult a bálterem közepe felé.
A lány úgy érezte, menten elsüllyed szégyenében. A tömeg szétnyílt utat engedve nekik, mindenki csodálkozott, hogy együtt látják őket.
A "belevaló csajok" lenézték ezt az egyszerű, szerény lányt, nem fogadták be maguk közé. Nem volt barátnője, és az még külön bosszantotta a fennhéjázó gazdag lányokat, hogy ez szemmel láthatóan nem is zavarta őt. Tudták, hogy az iskola egyik legjobb tanulója, nem foglalkozik mással, csak a tanulással. Irigyelték, mert azonnal felvették a legnevesebb egyetemre, ahol ősszel megkezdi a tanulmányait. Rövidesen elutazik a messzi nagyvárosba, hogy átvegye helyét a kollégiumban, és csak karácsonykor jön ismét haza.
Tudták róla azt is, hogy egy igen szegény család gyermeke. Talán ezért is vonakodtak barátkozni vele. Vagy a lány nem kereste a barátságukat?
A zenekar egy lassú számot játszott éppen, amikor középre értek. A fiú átölelte a lány derekát, a lány pedig a fiú vállára tette a kezét, és a zene ritmusára lépegetni kezdtek. Majd a zenekar pergőbb ritmusú számot játszott, utána ismét
lassú következett. A zenekar nagy átéléssel játszotta egymás után a számokat - hiszen ők is fiatalok voltak, az iskola zenei tagozatának most végzett hallgatói. Legszivesebben lent táncoltak volna ők is a többivel - most azonban ők adták a
műsort.
A két fiatal csak libegett középen. Észre se vették, hogy még egyikük sem szólt. Talán azért, mert a szívük hevesen dobogott, talán a zenére figyeltek, talán másutt jártak gondolatban - ki tudja?
Most ismét lassú zene szólt. A lány csaknem egyforma magas volt a fiúval, szép haja a derekáig omlott.
A fiú nézte a lányt. Szépnek találta. Hogyan nem vette eddig észre? Furcsa bizsergés járta át a szívét, olyan, amihez foghatót eddig egyetlen lány közelében sem érzett. Körbenézett. Ezek a fruskák, akikkel eddig járt, nem tudtak másról beszélni, csak az új ruhákról, a fiúkról, és sok egyéb badarságról - és be nem állt a szájuk. A fiúnak egyetlen kapcsolata sem volt még tartós, nem szeretett igazán egyetlen kislányt sem. De ez nem is zavarta őt: hiszen fiatal még, hová siessen, nem igaz?
A körben állók csak őket nézték már egy jó ideje, kiváncsian, irigykedve, kételkedve, megjegyzéseket téve. Jól ismerték a szívtipró hírében álló fiút, és ismerték a legutóbbi hóditását is.
Most az a lány is ott volt a többiek között, és néha oda-odatekintett, irigykedve, bosszúsan.
Ő volt az, akivel év elején több hónapig járt, amikor a fiú őt is megunta, és dobta. A lány hisztizett, tört-zúzott, valósággal tombolt a dühtől. Elpanaszolta befolyásos apjának az esetet, aki azonnal megfenyegette a fiút, hogy kidobatja az iskolából. De a fiú csak nevetett. Erre az apa felkereste az igazgatónőt és elérte nála, hogy megfenyitsék a fiút. Ezután már senki nem csodálkozott azon, hogy az igazgatónőnek óriási rózsacsokrot küldött egy ismeretlen, benne illatos kártyával, amin egy romantikus, forró randevúra hívta őt. A csokrot a férj vette át, és tombolt a dühtől. Az asszony csak nehezen tudta meggyőzni férjét, hogy nincs más férfi az életében. Persze nem volt nehéz kideritenie, hogy ki küldte a virágot. Mindenki tudta, hogy a megfenyített fiú tette. Az igazgatónő tajtékzott, mondván, ez a tréfa már minden határon túlmegy, s a következő esetnél kizárja őt.
Persze a fiú cseppet sem ijedt meg ettől, csak nevetett a barátaival a jól sikerült, durva tréfán.
Ezt a fiút és családját mindenki ismerte az iskolában. Szülei jómódúak voltak, igy nem kellett azon gondolkodnia, hogy mit fog kezdeni, ha tanulmányainak vége. Édesapja szerette volna, ha a fia az ő bútorgyártó vállalkozását veszi majdan át, de a fiú mindig azt mondogatta: még ezt a nyarat szabadon szeretné eltölteni a barátaival. Az édesanya általában nem szólt bele a dolgaikba. Igaz, tanácsot sem lehetett tőle kérni, mert csak annyit mondott mindig: te tudod.
A lányról az iskolában nem sokat tudtak. Alig ismerték, olyan csendes, visszahúzódó volt. Ha kérdezgették, nem szívesen válaszolt, inkább kitért a válaszadás elől.
A fiú sem tudott róla semmit, Nem tudta, mennyire szegények. Nem tudta, hogy a lány apja favágó t és most a messzi északon dolgozik. Havonta küld pénzt a feleségének, aki egy külvárosi bárban konyhai kisegitő, és késő éjszakáig dolgozik. Keveset keres, és még az apa által küldött pénzzel együtt is csak nagyon nehezen tud megélni a lányával.
De szerencsére a lány jó tanuló. Ösztöndíjas lett, így a könyvek, jegyzetek, eszközök árát ezzel fedezni tudta. Nagy könnyebbség volt ez sokat dolgozó szüleinek. Jó, hogy már vége az iskolának... Csak az a baj, hogy az egyetem is sokba fog kerülni...
Tervezte, hogy majd egyszer, ha végez az egyetemen, és jó álláshoz jut, magához veszi szüleit, és nem kell többé ilyen nehéz munkát végezniük.
Így hát a két fiatal semmiben nem hasonlított egymásra. Mint a tűz és a víz: egyik nemtörődöm, felszínes, míg a másik szorgalmas, kötelességtudó, csendes, befelé forduló, szerény.
--------------------------------
Most a zene egyszerre elhallgatott, és a zenekar szedelőzködni kezdett. Észre se vették, mennyire elszaladt az idő: éjfélre járt. Ideje mostmár hazamenni.
A fiatalok csoportokba verődve, beszélgetve, nevetgélve indultak a bálteremből ki az ajtó felé. A fiú és a lány még most sem szólt, ők is elindultak a többiek után. Amikor végül az utcán álltak, a fiú törte meg a csendet:
- Elkisérhetlek? -
A lány néhány pillanatig tétovázott. De most nem volt kedve a kihalt utcákon egyedül hazamenni... Félt talán? Lehetséges.
- Igen - válaszolta csendesen, alig hallhatóan, kezével zavartan rendezgette ruhája redőit. Aztán elindultak egymás mellett, csendben.
A lány még soha nem járt egyetlen fiúval sem: lekötötte a tanulás, a lányok csavargásaiban sem vett soha részt, nem is törődött vele. Most úgy érezte, talán eljött a pillanat, amikor fellélegezhet, amikor ő is ugyanúgy élhet, szórakozhat, randevúzhat, mint a többi fiatal. Persze, megfordult a fejében: mi van, ha a fiú ugyanúgy fog vele viselkedni, mint a többi lánnyal?
De ezt a kellemetlen gondolatot elhessegette: most nem akart ünneprontó dolgokra gondolni. Most csak örülni akart, mert a jóleső zsibongás a tánc után még megmaradt benne, hatása még tartott. Most csak egyet akart: felhőtlenül örülni a fiatalságnak, amit ez a pillanat kínált.
Egy darabig szótlanul baktattak egymás mellett. Lassan kiértek a magas házak közül, elmaradtak a fényárban úszó üzletek, a vakítóan kivilágított kirakatok.
Csendesebb környékre értek: itt már nem volt autóforgalom, a fiatalok kiabálása, lármája sem hallatszott már ide. Csendes volt az éjszaka, itt az utcai lámpák is alig adtak némi sápadt fényt. A távolból kutyaugatást hozott a langyos
szellő, a dús lombú fák levelei alig hallhatóan zizegtek a fejük fölött. A fiatalokat nem zavarta senki, csak ketten voltak az egész kihalt utcán.
A fiú váratlanul megkérdezte:
- Ugye, te ismersz engem? -
- Igen. Te vagy Nicolas, az örökös csínytevő, a lányok bálványa - felelte mosolyogva. - És te? Te tudod, hogy én ki vagyok? - kérdezte.
- A nevedet nem tudom. Kérlek, mondd meg. Biztosan a neved is olyan szép, mint te vagy - mondta a fiú, és várakozóan a lányra nézett.
A lány szégyenkezve lehajtotta a fejét. Hát hogyan is tudhatná az ő nevét ez a fiú, hogyan is vehette volna észre őt, az iskola legszürkébb kisegerét? Nem felelt azonnal.
A fiú látta a lány zavarát. Nem értette. Kedvesen így szólt:
- Nem számít, hogy hívnak. Az én kis tündérem leszel. Így foglak nevezni, ha nem bánod. Jó lesz? Kis tündér...
- A lány ráemelte a tekintetét. Égetett ez a tekintet, a fiú úgy érezte, forróság járja át tőle. Egészen zavarba jött az érzéstől.
Sokára szólalt csak meg a lány:
- Nina a nevem.
Nina! Milyen édes! Pont olyan különleges, egyszerű, mégis titokzatos, mint a tulajdonosa. Nina, a kis tündér! Én kicsi tündérem!
Egyszerre se szó, se beszéd, szembefordult a lánnyal, és röpke kis csókot lehelt az ajkára. A csók rövid volt, csak egy sóhajtás, egy lágy fuvallat...
Ninát eddig még soha nem csókolta meg senki. Élete első csókja ez.
Olyan volt, mint a tavaszi szellő, mint a jázmin illata. Ez a csók volt maga az ifjúság. Részegítőbb, szívdobogtatóbb, mint álmaiban elképzelte. Félszeg, óvatos, puha csók, édes, mint a méz. Érezte, hogy erre halvány, ici-pici, mégis szívdobogtató csókra örökké emlékezni fog.
Sokáig ballagtak egymás mellett szótlanul, zavartan. Már egészen messze kerültek a városközponttól, a csillogó fényektől, az előkelőségtől.
Itt már szegényesebb házak sorakoztak a sötét kertek mélyén. Az út menti terebélyes fák dús lombján az utcai lámpák halvány fénye alig hatolt át. A házak már egyre gyérebben, ritkábban álltak, egymástól távolabb. A fiatalok lépteinek koppanása visszhangot vert a kövezeten.
Végül kiértek a házak közül. A hold fénye messzire bevilágitotta a házak mögötti legelőket. Az utca végén, távolabb, egy földszintes ház állt magányosan, fehérre festett keritése messzire világitott a holdfényben. A lány arra mutatott:
- Én ott lakom - mondta.
Nicolas egészen a kertkapuig kisérte a lányt. Megálltak. A fiú alaposan szemügyre vette az egyszerű épületet, a füves kerten átívelő kockaköves járdát, a ház mellett álló óriási terebélyes fát. Nem szólt. Arcáról nem lehetett leolvasni
gondolatait. Nina tétován állt egy darabig, aztán kinyitotta a nyikorgó kertkaput. Ekkor a fiú odalépett, gyengéden átölelte. Ajkaik összeértek.
- Holnap eljöhetek? - kérdezte aztán halkan.
- Igen - válaszolta a lány, és elindult befelé. Léptei koppanását visszaverték a házfalak. A fiú hosszan nézett utána, megvárta, míg a lány eltűnik a bejárati ajtó mögött.
Sokáig állt a ház előtt, nézett a lány után.
Maga sem tudta, mire vár még.
Most nem volt kedve hazamenni. Elnézett messze, a távoli sík mezőre, ahol a pára ezüstösen rezgett a rét fölött. Éjszakai madár szólt, és valahonnan messziről egy elnyújtott vonítás hallatszott. A hold fénye ezüstbe burkolta a tájat.
Szél támadt, a fiú inge alá bújt, feldagasztotta a vakító fehér kelmét. Megborzongott.
Most távolabb állt a háztól, az út szélén. Még egyszer felnézett a házra. Körben minden csendes volt.
Lassan elindult a város felé.
A lánynak nem jött álom a szemére. Gondolataiban ezerszer végigélte ismét a történteket, nem tudott betelni vele. Szívében nőttön-nőtt a remény, hogy talán szép lesz ez a nyár. Fülébe csengett Nicolas hangja: Kis tündér, én kis tündérem...
--------------------------------
Reggel nem érzett kialvatlanságot, fáradtságot. Édesanyja már korán elment, csak egy papirlapot hagyott a konyhaasztalon. Felírta rá szokása szerint a tennivalókat. A lány megreggelizett, majd hozzáfogott, hogy elvégezze, amit az édesanyja meghagyott számára. Felkészítette az ebédet, kitakarította a konyhát, kivitte a szemetet, és rendet rakott az egész lakásban.
Az ebéd elkészült. Édesanyja csak késő éjjel szokott hazatérni, rá nem kell várnia az ebéddel. Egyedül ebédelt meg, majd elmosogatott, és elrakta az edényeket. Sóhajtott. Soká lesz még este - gondolta - és önkéntelenül is kinézett
az útra.
Már minden tennivalóval végzett, és most tanulnia sem kell másnapra, az iskolának vége. Kiment a kertbe, leült a fa alá a fehérre festett padra.
Gondolataiba merülve üldögélt. Haját borzolta a szél, arcát simogatta. Arra gondolt: lehet, hogy el sem jön a fiú. Lehet, hogy becsapta, csak játszik vele...
Innen messzire lehetett látni. Jobb felé a városba vezetett az út, balra a messzeségbe veszett. A legelőkön túl, rezgő párába burkolózva távoli hegyek lánca rajzolódott ki. A hegyek felé futott az út is.
A hegyek lábánál sűrű lombú erdőség húzódott.
A lány tudta, hogy a hegyeken túl a távolban valahol ott az óceán. Hányszor gondolt rá: milyen jó lenne egyszer, csak legalább egyetlen egyszer elmenni oda, közelről hallgatni a hullámok sustorgását, a morajlást, belegázolni a hűs habokba, nézni a sirályok röptét... Talán soha nem jut el.
Gondolataiból motorzúgás riasztotta föl. A városból kivezető úton feltűnt egy motorkerékpáros. Egyébként nem volt erre forgalom - máskor nem jár erre senki.
A lány kiváncsian nézte a közelgő járművet és utasát.
A motoros sebesen közeledett. Már egészen közel ért, amikor hirtelen fékezett és megállt a ház előtt. Nina ekkor ismerte fel: Nicolas volt. Hát mégis eljött!
Nicolas nem sietett. Komótosan leszállt a nyeregből, a sisakot a kormányra akasztotta, megigazította ruházatát, rakoncátlan szőke fürtjeit hátrasímította a kezével. Majd megfordult és a ház felé indult. Az alacsony kertkapura tette a kezét, és benyitott.
A lány felállt a padról, és sietve indult elé. Nagyon örült, kimondhatatlanul.
- Szervusz, kis tündér. Eljössz velem? - kérdezte kedvesen.
- Hová? - kérdezte a lány.
- Meglepetés. Öltözz melegen, motorozni fogunk. - Csak ennyit mondott. A lány beszaladt a házba, hogy átöltözzön. Nicolas a ház előtt várta, hogy elkészüljön.
A lány izgatottan készülődött. Eddig még senkivel nem randevúzott, s nem ült még motoron sem, soha. De szive repesett örömében: egészen izgatott volt, remélte, szép lesz ez a nap. Nem volt a szívében bizalmatlanság, és nem félt. Meg sem fordult a fejében. Annyira őszintén hitt Nicolasban. A gyermeki naívság a tiszta szívű emberek erénye.
Amikor végre elkészült és kijött a házból, a fiú elnézte egyszerű ruházatát: kék farmert, hozzá fehér blúzt viselt, és egy piros kardigán volt a karjára vetve. A nyakába fehér kendőt kötött. Dús haját meg-meglebbentette a friss szellő. Fehér sportcipőt vett a lábára, ruganyos léptekkel közeledett. A fiúnak egyre jobban tetszett a lány. "Milyen egyszerű, és mégis milyen szép" - gondolta. A lány észrevette, hogy nézi, és zavarba jött. Azt gondolta, hogy talán nem tetszik a fiúnak a ruhája, gazdagabb lányokhoz van szokva, és bizony kicsit szégyellte a szegénységüket. De aztán gondolatban megránditotta a vállát: annyi baj legyen - és a szorongást messzire űzte gondolataiból.
A fiú felvette bukósisakját, és egy másikat a lánynak nyújtott.
Mindkét bukósisak fekete szinű volt, vörös lángok voltak ráfestve, ugyanúgy, mint a motor fekete tankjára. A lány, mielőtt felvette volna a sisakot, megforgatta, megnézegette. Tetszett neki a szép festés. A fiú mosolyogva nézte.
Aztán beinditotta a motort. Felültek rá, és elindultak a távolba vesző magas hegyek irányába.
A motoron hűvös szél csapott arcukba, a lány hosszú tincseit ide-oda cibálta, arcukba csapkodta. A kilométerek gyorsan fogytak, hamar a hegy lábához értek. Itt az út beleveszett az erdők sötétjébe. Egy órával később már a hegy oldalában kanyargó árnyékos szerpentinúton haladtak. Itt a haladás lassabb volt, hegynek felfelé.
Nina szorosan átkarolta a fiú derekát. Az erdő sűrű, sötét és hűvös. Kicsit fázott. A pulóver melege most jól jött.
--------------------------------------
A túloldalon folytatódott az út.
Néha ki-kibukkant az út az erdőből: a hegy oldalában, sziklás szakaszokon, a korlát mellett kellett haladni, és ilyenkor gyönyörűséges panoráma tárult a szemük elé.
Az egyik pihenőnél megálltak. Innen messzire lehetett látni. Lenéztek a völgybe. Fennséges csend honolt a tájon, csak madárcsicsergést és apró állatok neszezését lehetett hallani. A csendet nem érezték nyomasztónak. Leültek a fűbe, csendesen szemlélődtek. Lent aprócska házakat láttak, piros tetejük elszórtan villant ki a fák lombjai közül. Messzebb megművelt földek különböző színű szalagjait lehetett látni: aranyszín gabonaföldek, zöld kukoricások, frissen szántott barna földsávok és rétek váltakoztak, s rajtuk át- meg átsuhant egy-egy felhő árnyéka.
A szántóföldek, gyümölcsösök és legelők, a sík vidék látképe beleveszett a messzeségbe. Hátuk mögött, a másik oldalon a hegyek mindent eltakartak: innen már nem lehetet látni a zajos, füstös várost, ahonnan jöttek.
A csendet néha a völgyből felhallatszó kiáltás vagy az állatok bőgése, kolompkondulás törte meg csupán.
Aztán újra motorra ültek és továbbhaladtak, le a hegy túlsó oldalán.
A hegy déli lejtőjén, közel a hegy lábához, szőlőültetvények és gyümölcsösök, kertek között haladtak. Bennük aprócska kunyhók bújtak meg a lombok között. Néha szerszámokat cipelő emberekkel találkoztak, akik gyalogosan, vagy kordén igyekeztek a hazafelé. Jól benne voltak már a délutánban.
Az egyik kanyarodó után megálltak. A fiú a láthatár szélén húzódó szürke homályos sáv felé mutatott:
- Ott az óceán - mondta.
A lány hunyorogva nézett az erős fényben, a nap pont szemben sütött, és könnyeket csalt a szemébe. De könnyein át is látta a tenger vékonyka, szürke ködbe burkolózó sávját. A tengert, ahová mindig is vágyott... Meghatódottan nézett a távolba.
Nem tudott szólni, csak rámosolygott a fiúra ifjú szíve minden hálájával, boldogságával.
Végre a hegyről lefutó út a síkságra ért. Kis falucskán haladtak keresztül. Vakító fehér falú házak között kanyargott az út. A falut elhagyva széles síkságra értek. Jobbra a távolban egy folyó csillogó szalagja látszott. A folyó is az óceán felé fut - akárcsak ők.
Itt megálltak. Az út melletti dús fűre telepedtek. Nina Nicolas vállára hajtotta a fejét. A fiú átölelte a lányt, és lenézett selymes hajára. Jó érzés, kellemes érzés volt így itt ülni vele... Ez a lány itt más, mint a többiek. Sejtette, hogy több lesz, mint futó kaland...
Rövidke pihenő után újra elindultak az óceán felé a kihalt alkonyatban.
Lakatlan tájon haladtak át. A lányt olyan érzés töltötte el, mintha már az örökkévalóság óta jönnének együtt, mintha mindig is ismerték volna egymást. Egyre erősödő vonzalmat érzett Nicolas iránt, és ez jó volt, nagyon jó. És csak ölelte szorosan a fiú derekát, mintha soha nem akarná elengedni. Lehunyta a szemét, és úgy érezte: súlytalanul repül, repül...
Az út a folyóval párhuzamosan futott. Itt már erősebben fújt a szél, a nap lemenőben volt, alkonyi párák rezegtek a mező felett.
Egy útelágazáshoz érkeztek. Itt az út kétfelé vált: egyik út, a szélesebb, továbbvitt a messzeségbe, a másik, keskenyebb pedig lekanyarodott a tenger felé. A motor erre a keskeny útszalagra kanyarodott rá.
Itt már egészen jól lehetett hallani a hullámok morajlását. Egyszerre csak elfogyott az út: itt kavicsos-homokos volt a talaj, a motor kereke mélyen süppedt bele, csak lassan haladhattak. Megálltak.
Az óceán partján széles homokos terület húzódott. Távolabb mindkét irányban sziklákkal teleszórt partszakasz látszott, s a sziklákra fel-felcsapódva, habosan tört meg a tenger hullámzása.
A tajtékos víz fölött sirályok szálltak, kiáltásukat elvitte a szél.
A motort a parttól messzebb hagyták. Nicolas levette a cipőjét, és intett Ninának is, hogy tegyen ugyanúgy. Nina tétovázott. Végül ő is ledobta a cipőket, és felgyűrte a nadrágszárát. Talpa alatt érezte a naptól még langyos homok símogatását. Előrefutott. Nicolas lassan bandukolt utána, élvezte a föveny érintését meztelen talpán.
Nina egészen a vízig futott. Belegázolt a habokba. Megállt, megfordult.
Nicolas is odaért. Szemben álltak. Megfogta a lány mindkét kezét, mélyen egymás szemébe néztek.
- Köszönöm, hogy elhoztál ide. Legtitkosabb álmom volt az, hogy egyszer lássam az óceánt - mondta Nina. Nicolas elmosolyodott. Nem is tudta, hogy erre vágyik Nina. De így még jobb, mert látta, milyen boldog a lány.
- Én már sokszor jártam itt. De ahányszor csak eljövök, mindig rabul ejt a látvány - mondta, és elnézett a távolba.
Nina nagyon boldog volt. Érezte, ahogyan a bársonyos hullámok nyaldossák a bokáját. Örült, nagyon örült. A víz fehér tajtékot vetett, ahogy csobogva a partra futott.
Most a szél felerősödött, a tenger csendes morajlása zúgássá változott. A feljövő hold fényében a fehér habok vakítóan világítottak, csodálatos és elbűvölő volt a látvány a lány számára, aki ilyet még soha nem látott.
Álltak kéz a kézben egymás mellett, a végtelen óceán felé fordulva, bokáig a vízben. A hullámok egyre haragosabban csapkodtak, nadrágjuk szára térdig vizes lett.
Kisétáltak a partra. Leültek a langyos homokra, a fiú átkarolta a lány vállát, és Nina hálásan hozzábújt. Elbűvölve nézte a hatalmas vizet, érezte az illatát, egészen belebódult a boldogságba. Szinte álomnak tetszett az egész...
A mind jobban sűrűsödő homályban alakjuk összeolvadt, a beálló sötétség lassan körülölelte őket.
A szél a hajukba kapott, vízcseppek permetezve hullottak rájuk. A sirályok elültek, már nem volt teremtett lélek rajtuk kivül az egész partszakaszon.
Előtűntek a csillagok. Milliárdnyi csillogó ékkő az ég tintakék bársonyán. Milyen szépséges, fennséges látvány! Fenn a hatalmas ég, lenn a végtelen, tajtékzó óceán! Szemük mélyen beitta a látványt. Érezték: ezt az élményt soha nem fogják elfelejteni.
Nicolas egyszer caak hanyatt feküdt, karját széttárta. Egészen parányinak érezte magát, ahogy a csillagokat nézte. Megérintette a lány karját, mintegy kérve, tartson vele. Nina megértette, s ő is ledőlt a fövenyre, szemét az égre emelte.
Sokáig szemlélődtek így, némán. Átadták magukat a határtalan boldogságnak. S szívükben észrevétlen, titokban kibimbózott a szerelem.
A hold fénye beragyogta a tengert és a szárazföldet, ezüst fénnyel vonta be a fiatalokat.
A szél finom homokszemcséket szórt a ruhájukra, a tenger apró vízcseppeket permetezett rájuk. De ők meg sem érezték mindezt.
Mindketten csak egyetlenegyre: ugyanarra tudtak gondolni... hogy ez gyönyörű, csodálatos, boldog pillanat soha, soha ne érjen véget.
VÉGE
romantikus novella
Két fiatal szív egymásra találását meséli el ez a történet.
NINA ELSŐ SZERELME
romantikus novella
Az iskolai bálon kezdődött minden. Az érettségizők végre elfelejthették a stresszes, vizsgadrukkos napokat, s felszabadultan táncoltak a hangos zenére a villódzó fényben. A fiúk többsége félszegen húzódott félre, de a lányok átadták magukat a zene hangulatának, s önfeledten ugrabugráltak a félhományban. Nem törődtek a fiúk ízetlen megjegyzéseivel, és azzal sem, hogy sóvár pillantásokat vetnek feléjük. Egyszerre csak kigyulladtak a mennyezeti lámpák, a zene elhalkult. A pódiumon a mikrofonhoz lépett az igazgatónő, és igy szólt:
- Hölgyeim és uraim! Úgy látom, hogy a hangulat még nem a legjobb. Ezért felkérem a tisztelt hölgyeket, hogy sziveskedjenek az urakat kimozditani holtpontjukról. - Kis kuncogás, mozgolódás támadt, szemek villantak össze.
- Hölgyválasz! - kiáltotta az igazgatónő, és elhagyta a pódiumot. A mennyezeti fények kihunytak, és csak a színpadi fények villogtak. A zene ismét felerősödött.
A lányok - némi pusmogás, tanakodás után - elindultak párt keresni maguknak a félhomályban. Hamar talált mindenki párt magának, kivéve egyet: egy fekete hajú, fekete szemű leányzót, aki most ijedten tekingetett ide-oda a teremben. Tanácstalanul álldogált egy ideig, majd bizonytalanul elindult a kijárat felé.
Valójában nem is értette, mit keres ő itt. Egyedül jött ide is, mint mindenhová. Nem voltak barátai, nem volt partnere a bálra... Már bánta, hogy egyáltalán eljött ide.
A bejáratnál több fiú is álldogált, csendesen beszélgetve. Amikor meglátták őt, félrehúzódtak az útból, elengedték maguk mellett. Már éppen át akart lépni a küszöbön, amikor sietve, nagy sebbel-lobbal jött befelé egy nyurga fiú. A lány csaknem beleütközött, de szerencsére még idejében észrevette és félrehúzódott. A lány jól ismerte ezt a fiút: minden iskolai csínyben benne volt, ő volt az iskola híres-hirhedt legvagányabb tanulója. Vonzó külseje miatt bomlottak utána a lányok. Most fehér ing volt rajta, a nyakkendőt már levette, és az ing felső gombjai nem voltak begombolva. Izmos felsőtestén feszült az ing, a fekete ünneplő nadrágot testreszabottá alakíttatta, világos bőrcsizmájának orrán és sarkán a fényes rézveret megcsillant a fel-felvillanó fényben.
A fiú felnézett, és meglátta a lányt, aki úgy állt ott, mint valami hamupipőke egyszerű fehér ruhájában, melynek egyetlen dísze egy fekete tüllrózsa volt, közepén csillogó strassz gyönggyeé. Vállára omló fekete haja szépen keretezte sápadt arcát. A sötét szempár félszegen tekintett a fiúra, aki egyszeriben megörült a lánynak: ma estére ugyanis - merőben szokatlan módon - nem volt partnere.
A fiú kék szeme huncutul megvillant, napbarnította arcán mosoly suhant át, és a lányhoz lépett.
A lány lesütötte hosszú pillájú szemét, nem mert a fiúra nézni. De az odalépett, két ujjával a lány álla alá nyúlt és felemelte az állát. Az ajtónál álló fiatalok suttogni kezdtek, hiszen tudták, hogy a fiú barátnőit igen hamar dobta.
Most azonban csak nézte a lányt, és végre a lány is ráemelte tekintetét. Néhány másodpercig nézték egymást, egyikük sem szólt. Végül a fiú elengedte a lány állát és a keze után nyúlt. Megfogta a keskeny kis kezet, és maga után húzva elindult a bálterem közepe felé.
A lány úgy érezte, menten elsüllyed szégyenében. A tömeg szétnyílt utat engedve nekik, mindenki csodálkozott, hogy együtt látják őket.
A "belevaló csajok" lenézték ezt az egyszerű, szerény lányt, nem fogadták be maguk közé. Nem volt barátnője, és az még külön bosszantotta a fennhéjázó gazdag lányokat, hogy ez szemmel láthatóan nem is zavarta őt. Tudták, hogy az iskola egyik legjobb tanulója, nem foglalkozik mással, csak a tanulással. Irigyelték, mert azonnal felvették a legnevesebb egyetemre, ahol ősszel megkezdi a tanulmányait. Rövidesen elutazik a messzi nagyvárosba, hogy átvegye helyét a kollégiumban, és csak karácsonykor jön ismét haza.
Tudták róla azt is, hogy egy igen szegény család gyermeke. Talán ezért is vonakodtak barátkozni vele. Vagy a lány nem kereste a barátságukat?
A zenekar egy lassú számot játszott éppen, amikor középre értek. A fiú átölelte a lány derekát, a lány pedig a fiú vállára tette a kezét, és a zene ritmusára lépegetni kezdtek. Majd a zenekar pergőbb ritmusú számot játszott, utána ismét
lassú következett. A zenekar nagy átéléssel játszotta egymás után a számokat - hiszen ők is fiatalok voltak, az iskola zenei tagozatának most végzett hallgatói. Legszivesebben lent táncoltak volna ők is a többivel - most azonban ők adták a
műsort.
A két fiatal csak libegett középen. Észre se vették, hogy még egyikük sem szólt. Talán azért, mert a szívük hevesen dobogott, talán a zenére figyeltek, talán másutt jártak gondolatban - ki tudja?
Most ismét lassú zene szólt. A lány csaknem egyforma magas volt a fiúval, szép haja a derekáig omlott.
A fiú nézte a lányt. Szépnek találta. Hogyan nem vette eddig észre? Furcsa bizsergés járta át a szívét, olyan, amihez foghatót eddig egyetlen lány közelében sem érzett. Körbenézett. Ezek a fruskák, akikkel eddig járt, nem tudtak másról beszélni, csak az új ruhákról, a fiúkról, és sok egyéb badarságról - és be nem állt a szájuk. A fiúnak egyetlen kapcsolata sem volt még tartós, nem szeretett igazán egyetlen kislányt sem. De ez nem is zavarta őt: hiszen fiatal még, hová siessen, nem igaz?
A körben állók csak őket nézték már egy jó ideje, kiváncsian, irigykedve, kételkedve, megjegyzéseket téve. Jól ismerték a szívtipró hírében álló fiút, és ismerték a legutóbbi hóditását is.
Most az a lány is ott volt a többiek között, és néha oda-odatekintett, irigykedve, bosszúsan.
Ő volt az, akivel év elején több hónapig járt, amikor a fiú őt is megunta, és dobta. A lány hisztizett, tört-zúzott, valósággal tombolt a dühtől. Elpanaszolta befolyásos apjának az esetet, aki azonnal megfenyegette a fiút, hogy kidobatja az iskolából. De a fiú csak nevetett. Erre az apa felkereste az igazgatónőt és elérte nála, hogy megfenyitsék a fiút. Ezután már senki nem csodálkozott azon, hogy az igazgatónőnek óriási rózsacsokrot küldött egy ismeretlen, benne illatos kártyával, amin egy romantikus, forró randevúra hívta őt. A csokrot a férj vette át, és tombolt a dühtől. Az asszony csak nehezen tudta meggyőzni férjét, hogy nincs más férfi az életében. Persze nem volt nehéz kideritenie, hogy ki küldte a virágot. Mindenki tudta, hogy a megfenyített fiú tette. Az igazgatónő tajtékzott, mondván, ez a tréfa már minden határon túlmegy, s a következő esetnél kizárja őt.
Persze a fiú cseppet sem ijedt meg ettől, csak nevetett a barátaival a jól sikerült, durva tréfán.
Ezt a fiút és családját mindenki ismerte az iskolában. Szülei jómódúak voltak, igy nem kellett azon gondolkodnia, hogy mit fog kezdeni, ha tanulmányainak vége. Édesapja szerette volna, ha a fia az ő bútorgyártó vállalkozását veszi majdan át, de a fiú mindig azt mondogatta: még ezt a nyarat szabadon szeretné eltölteni a barátaival. Az édesanya általában nem szólt bele a dolgaikba. Igaz, tanácsot sem lehetett tőle kérni, mert csak annyit mondott mindig: te tudod.
A lányról az iskolában nem sokat tudtak. Alig ismerték, olyan csendes, visszahúzódó volt. Ha kérdezgették, nem szívesen válaszolt, inkább kitért a válaszadás elől.
A fiú sem tudott róla semmit, Nem tudta, mennyire szegények. Nem tudta, hogy a lány apja favágó t és most a messzi északon dolgozik. Havonta küld pénzt a feleségének, aki egy külvárosi bárban konyhai kisegitő, és késő éjszakáig dolgozik. Keveset keres, és még az apa által küldött pénzzel együtt is csak nagyon nehezen tud megélni a lányával.
De szerencsére a lány jó tanuló. Ösztöndíjas lett, így a könyvek, jegyzetek, eszközök árát ezzel fedezni tudta. Nagy könnyebbség volt ez sokat dolgozó szüleinek. Jó, hogy már vége az iskolának... Csak az a baj, hogy az egyetem is sokba fog kerülni...
Tervezte, hogy majd egyszer, ha végez az egyetemen, és jó álláshoz jut, magához veszi szüleit, és nem kell többé ilyen nehéz munkát végezniük.
Így hát a két fiatal semmiben nem hasonlított egymásra. Mint a tűz és a víz: egyik nemtörődöm, felszínes, míg a másik szorgalmas, kötelességtudó, csendes, befelé forduló, szerény.
--------------------------------
Most a zene egyszerre elhallgatott, és a zenekar szedelőzködni kezdett. Észre se vették, mennyire elszaladt az idő: éjfélre járt. Ideje mostmár hazamenni.
A fiatalok csoportokba verődve, beszélgetve, nevetgélve indultak a bálteremből ki az ajtó felé. A fiú és a lány még most sem szólt, ők is elindultak a többiek után. Amikor végül az utcán álltak, a fiú törte meg a csendet:
- Elkisérhetlek? -
A lány néhány pillanatig tétovázott. De most nem volt kedve a kihalt utcákon egyedül hazamenni... Félt talán? Lehetséges.
- Igen - válaszolta csendesen, alig hallhatóan, kezével zavartan rendezgette ruhája redőit. Aztán elindultak egymás mellett, csendben.
A lány még soha nem járt egyetlen fiúval sem: lekötötte a tanulás, a lányok csavargásaiban sem vett soha részt, nem is törődött vele. Most úgy érezte, talán eljött a pillanat, amikor fellélegezhet, amikor ő is ugyanúgy élhet, szórakozhat, randevúzhat, mint a többi fiatal. Persze, megfordult a fejében: mi van, ha a fiú ugyanúgy fog vele viselkedni, mint a többi lánnyal?
De ezt a kellemetlen gondolatot elhessegette: most nem akart ünneprontó dolgokra gondolni. Most csak örülni akart, mert a jóleső zsibongás a tánc után még megmaradt benne, hatása még tartott. Most csak egyet akart: felhőtlenül örülni a fiatalságnak, amit ez a pillanat kínált.
Egy darabig szótlanul baktattak egymás mellett. Lassan kiértek a magas házak közül, elmaradtak a fényárban úszó üzletek, a vakítóan kivilágított kirakatok.
Csendesebb környékre értek: itt már nem volt autóforgalom, a fiatalok kiabálása, lármája sem hallatszott már ide. Csendes volt az éjszaka, itt az utcai lámpák is alig adtak némi sápadt fényt. A távolból kutyaugatást hozott a langyos
szellő, a dús lombú fák levelei alig hallhatóan zizegtek a fejük fölött. A fiatalokat nem zavarta senki, csak ketten voltak az egész kihalt utcán.
A fiú váratlanul megkérdezte:
- Ugye, te ismersz engem? -
- Igen. Te vagy Nicolas, az örökös csínytevő, a lányok bálványa - felelte mosolyogva. - És te? Te tudod, hogy én ki vagyok? - kérdezte.
- A nevedet nem tudom. Kérlek, mondd meg. Biztosan a neved is olyan szép, mint te vagy - mondta a fiú, és várakozóan a lányra nézett.
A lány szégyenkezve lehajtotta a fejét. Hát hogyan is tudhatná az ő nevét ez a fiú, hogyan is vehette volna észre őt, az iskola legszürkébb kisegerét? Nem felelt azonnal.
A fiú látta a lány zavarát. Nem értette. Kedvesen így szólt:
- Nem számít, hogy hívnak. Az én kis tündérem leszel. Így foglak nevezni, ha nem bánod. Jó lesz? Kis tündér...
- A lány ráemelte a tekintetét. Égetett ez a tekintet, a fiú úgy érezte, forróság járja át tőle. Egészen zavarba jött az érzéstől.
Sokára szólalt csak meg a lány:
- Nina a nevem.
Nina! Milyen édes! Pont olyan különleges, egyszerű, mégis titokzatos, mint a tulajdonosa. Nina, a kis tündér! Én kicsi tündérem!
Egyszerre se szó, se beszéd, szembefordult a lánnyal, és röpke kis csókot lehelt az ajkára. A csók rövid volt, csak egy sóhajtás, egy lágy fuvallat...
Ninát eddig még soha nem csókolta meg senki. Élete első csókja ez.
Olyan volt, mint a tavaszi szellő, mint a jázmin illata. Ez a csók volt maga az ifjúság. Részegítőbb, szívdobogtatóbb, mint álmaiban elképzelte. Félszeg, óvatos, puha csók, édes, mint a méz. Érezte, hogy erre halvány, ici-pici, mégis szívdobogtató csókra örökké emlékezni fog.
Sokáig ballagtak egymás mellett szótlanul, zavartan. Már egészen messze kerültek a városközponttól, a csillogó fényektől, az előkelőségtől.
Itt már szegényesebb házak sorakoztak a sötét kertek mélyén. Az út menti terebélyes fák dús lombján az utcai lámpák halvány fénye alig hatolt át. A házak már egyre gyérebben, ritkábban álltak, egymástól távolabb. A fiatalok lépteinek koppanása visszhangot vert a kövezeten.
Végül kiértek a házak közül. A hold fénye messzire bevilágitotta a házak mögötti legelőket. Az utca végén, távolabb, egy földszintes ház állt magányosan, fehérre festett keritése messzire világitott a holdfényben. A lány arra mutatott:
- Én ott lakom - mondta.
Nicolas egészen a kertkapuig kisérte a lányt. Megálltak. A fiú alaposan szemügyre vette az egyszerű épületet, a füves kerten átívelő kockaköves járdát, a ház mellett álló óriási terebélyes fát. Nem szólt. Arcáról nem lehetett leolvasni
gondolatait. Nina tétován állt egy darabig, aztán kinyitotta a nyikorgó kertkaput. Ekkor a fiú odalépett, gyengéden átölelte. Ajkaik összeértek.
- Holnap eljöhetek? - kérdezte aztán halkan.
- Igen - válaszolta a lány, és elindult befelé. Léptei koppanását visszaverték a házfalak. A fiú hosszan nézett utána, megvárta, míg a lány eltűnik a bejárati ajtó mögött.
Sokáig állt a ház előtt, nézett a lány után.
Maga sem tudta, mire vár még.
Most nem volt kedve hazamenni. Elnézett messze, a távoli sík mezőre, ahol a pára ezüstösen rezgett a rét fölött. Éjszakai madár szólt, és valahonnan messziről egy elnyújtott vonítás hallatszott. A hold fénye ezüstbe burkolta a tájat.
Szél támadt, a fiú inge alá bújt, feldagasztotta a vakító fehér kelmét. Megborzongott.
Most távolabb állt a háztól, az út szélén. Még egyszer felnézett a házra. Körben minden csendes volt.
Lassan elindult a város felé.
A lánynak nem jött álom a szemére. Gondolataiban ezerszer végigélte ismét a történteket, nem tudott betelni vele. Szívében nőttön-nőtt a remény, hogy talán szép lesz ez a nyár. Fülébe csengett Nicolas hangja: Kis tündér, én kis tündérem...
--------------------------------
Reggel nem érzett kialvatlanságot, fáradtságot. Édesanyja már korán elment, csak egy papirlapot hagyott a konyhaasztalon. Felírta rá szokása szerint a tennivalókat. A lány megreggelizett, majd hozzáfogott, hogy elvégezze, amit az édesanyja meghagyott számára. Felkészítette az ebédet, kitakarította a konyhát, kivitte a szemetet, és rendet rakott az egész lakásban.
Az ebéd elkészült. Édesanyja csak késő éjjel szokott hazatérni, rá nem kell várnia az ebéddel. Egyedül ebédelt meg, majd elmosogatott, és elrakta az edényeket. Sóhajtott. Soká lesz még este - gondolta - és önkéntelenül is kinézett
az útra.
Már minden tennivalóval végzett, és most tanulnia sem kell másnapra, az iskolának vége. Kiment a kertbe, leült a fa alá a fehérre festett padra.
Gondolataiba merülve üldögélt. Haját borzolta a szél, arcát simogatta. Arra gondolt: lehet, hogy el sem jön a fiú. Lehet, hogy becsapta, csak játszik vele...
Innen messzire lehetett látni. Jobb felé a városba vezetett az út, balra a messzeségbe veszett. A legelőkön túl, rezgő párába burkolózva távoli hegyek lánca rajzolódott ki. A hegyek felé futott az út is.
A hegyek lábánál sűrű lombú erdőség húzódott.
A lány tudta, hogy a hegyeken túl a távolban valahol ott az óceán. Hányszor gondolt rá: milyen jó lenne egyszer, csak legalább egyetlen egyszer elmenni oda, közelről hallgatni a hullámok sustorgását, a morajlást, belegázolni a hűs habokba, nézni a sirályok röptét... Talán soha nem jut el.
Gondolataiból motorzúgás riasztotta föl. A városból kivezető úton feltűnt egy motorkerékpáros. Egyébként nem volt erre forgalom - máskor nem jár erre senki.
A lány kiváncsian nézte a közelgő járművet és utasát.
A motoros sebesen közeledett. Már egészen közel ért, amikor hirtelen fékezett és megállt a ház előtt. Nina ekkor ismerte fel: Nicolas volt. Hát mégis eljött!
Nicolas nem sietett. Komótosan leszállt a nyeregből, a sisakot a kormányra akasztotta, megigazította ruházatát, rakoncátlan szőke fürtjeit hátrasímította a kezével. Majd megfordult és a ház felé indult. Az alacsony kertkapura tette a kezét, és benyitott.
A lány felállt a padról, és sietve indult elé. Nagyon örült, kimondhatatlanul.
- Szervusz, kis tündér. Eljössz velem? - kérdezte kedvesen.
- Hová? - kérdezte a lány.
- Meglepetés. Öltözz melegen, motorozni fogunk. - Csak ennyit mondott. A lány beszaladt a házba, hogy átöltözzön. Nicolas a ház előtt várta, hogy elkészüljön.
A lány izgatottan készülődött. Eddig még senkivel nem randevúzott, s nem ült még motoron sem, soha. De szive repesett örömében: egészen izgatott volt, remélte, szép lesz ez a nap. Nem volt a szívében bizalmatlanság, és nem félt. Meg sem fordult a fejében. Annyira őszintén hitt Nicolasban. A gyermeki naívság a tiszta szívű emberek erénye.
Amikor végre elkészült és kijött a házból, a fiú elnézte egyszerű ruházatát: kék farmert, hozzá fehér blúzt viselt, és egy piros kardigán volt a karjára vetve. A nyakába fehér kendőt kötött. Dús haját meg-meglebbentette a friss szellő. Fehér sportcipőt vett a lábára, ruganyos léptekkel közeledett. A fiúnak egyre jobban tetszett a lány. "Milyen egyszerű, és mégis milyen szép" - gondolta. A lány észrevette, hogy nézi, és zavarba jött. Azt gondolta, hogy talán nem tetszik a fiúnak a ruhája, gazdagabb lányokhoz van szokva, és bizony kicsit szégyellte a szegénységüket. De aztán gondolatban megránditotta a vállát: annyi baj legyen - és a szorongást messzire űzte gondolataiból.
A fiú felvette bukósisakját, és egy másikat a lánynak nyújtott.
Mindkét bukósisak fekete szinű volt, vörös lángok voltak ráfestve, ugyanúgy, mint a motor fekete tankjára. A lány, mielőtt felvette volna a sisakot, megforgatta, megnézegette. Tetszett neki a szép festés. A fiú mosolyogva nézte.
Aztán beinditotta a motort. Felültek rá, és elindultak a távolba vesző magas hegyek irányába.
A motoron hűvös szél csapott arcukba, a lány hosszú tincseit ide-oda cibálta, arcukba csapkodta. A kilométerek gyorsan fogytak, hamar a hegy lábához értek. Itt az út beleveszett az erdők sötétjébe. Egy órával később már a hegy oldalában kanyargó árnyékos szerpentinúton haladtak. Itt a haladás lassabb volt, hegynek felfelé.
Nina szorosan átkarolta a fiú derekát. Az erdő sűrű, sötét és hűvös. Kicsit fázott. A pulóver melege most jól jött.
--------------------------------------
A túloldalon folytatódott az út.
Néha ki-kibukkant az út az erdőből: a hegy oldalában, sziklás szakaszokon, a korlát mellett kellett haladni, és ilyenkor gyönyörűséges panoráma tárult a szemük elé.
Az egyik pihenőnél megálltak. Innen messzire lehetett látni. Lenéztek a völgybe. Fennséges csend honolt a tájon, csak madárcsicsergést és apró állatok neszezését lehetett hallani. A csendet nem érezték nyomasztónak. Leültek a fűbe, csendesen szemlélődtek. Lent aprócska házakat láttak, piros tetejük elszórtan villant ki a fák lombjai közül. Messzebb megművelt földek különböző színű szalagjait lehetett látni: aranyszín gabonaföldek, zöld kukoricások, frissen szántott barna földsávok és rétek váltakoztak, s rajtuk át- meg átsuhant egy-egy felhő árnyéka.
A szántóföldek, gyümölcsösök és legelők, a sík vidék látképe beleveszett a messzeségbe. Hátuk mögött, a másik oldalon a hegyek mindent eltakartak: innen már nem lehetet látni a zajos, füstös várost, ahonnan jöttek.
A csendet néha a völgyből felhallatszó kiáltás vagy az állatok bőgése, kolompkondulás törte meg csupán.
Aztán újra motorra ültek és továbbhaladtak, le a hegy túlsó oldalán.
A hegy déli lejtőjén, közel a hegy lábához, szőlőültetvények és gyümölcsösök, kertek között haladtak. Bennük aprócska kunyhók bújtak meg a lombok között. Néha szerszámokat cipelő emberekkel találkoztak, akik gyalogosan, vagy kordén igyekeztek a hazafelé. Jól benne voltak már a délutánban.
Az egyik kanyarodó után megálltak. A fiú a láthatár szélén húzódó szürke homályos sáv felé mutatott:
- Ott az óceán - mondta.
A lány hunyorogva nézett az erős fényben, a nap pont szemben sütött, és könnyeket csalt a szemébe. De könnyein át is látta a tenger vékonyka, szürke ködbe burkolózó sávját. A tengert, ahová mindig is vágyott... Meghatódottan nézett a távolba.
Nem tudott szólni, csak rámosolygott a fiúra ifjú szíve minden hálájával, boldogságával.
Végre a hegyről lefutó út a síkságra ért. Kis falucskán haladtak keresztül. Vakító fehér falú házak között kanyargott az út. A falut elhagyva széles síkságra értek. Jobbra a távolban egy folyó csillogó szalagja látszott. A folyó is az óceán felé fut - akárcsak ők.
Itt megálltak. Az út melletti dús fűre telepedtek. Nina Nicolas vállára hajtotta a fejét. A fiú átölelte a lányt, és lenézett selymes hajára. Jó érzés, kellemes érzés volt így itt ülni vele... Ez a lány itt más, mint a többiek. Sejtette, hogy több lesz, mint futó kaland...
Rövidke pihenő után újra elindultak az óceán felé a kihalt alkonyatban.
Lakatlan tájon haladtak át. A lányt olyan érzés töltötte el, mintha már az örökkévalóság óta jönnének együtt, mintha mindig is ismerték volna egymást. Egyre erősödő vonzalmat érzett Nicolas iránt, és ez jó volt, nagyon jó. És csak ölelte szorosan a fiú derekát, mintha soha nem akarná elengedni. Lehunyta a szemét, és úgy érezte: súlytalanul repül, repül...
Az út a folyóval párhuzamosan futott. Itt már erősebben fújt a szél, a nap lemenőben volt, alkonyi párák rezegtek a mező felett.
Egy útelágazáshoz érkeztek. Itt az út kétfelé vált: egyik út, a szélesebb, továbbvitt a messzeségbe, a másik, keskenyebb pedig lekanyarodott a tenger felé. A motor erre a keskeny útszalagra kanyarodott rá.
Itt már egészen jól lehetett hallani a hullámok morajlását. Egyszerre csak elfogyott az út: itt kavicsos-homokos volt a talaj, a motor kereke mélyen süppedt bele, csak lassan haladhattak. Megálltak.
Az óceán partján széles homokos terület húzódott. Távolabb mindkét irányban sziklákkal teleszórt partszakasz látszott, s a sziklákra fel-felcsapódva, habosan tört meg a tenger hullámzása.
A tajtékos víz fölött sirályok szálltak, kiáltásukat elvitte a szél.
A motort a parttól messzebb hagyták. Nicolas levette a cipőjét, és intett Ninának is, hogy tegyen ugyanúgy. Nina tétovázott. Végül ő is ledobta a cipőket, és felgyűrte a nadrágszárát. Talpa alatt érezte a naptól még langyos homok símogatását. Előrefutott. Nicolas lassan bandukolt utána, élvezte a föveny érintését meztelen talpán.
Nina egészen a vízig futott. Belegázolt a habokba. Megállt, megfordult.
Nicolas is odaért. Szemben álltak. Megfogta a lány mindkét kezét, mélyen egymás szemébe néztek.
- Köszönöm, hogy elhoztál ide. Legtitkosabb álmom volt az, hogy egyszer lássam az óceánt - mondta Nina. Nicolas elmosolyodott. Nem is tudta, hogy erre vágyik Nina. De így még jobb, mert látta, milyen boldog a lány.
- Én már sokszor jártam itt. De ahányszor csak eljövök, mindig rabul ejt a látvány - mondta, és elnézett a távolba.
Nina nagyon boldog volt. Érezte, ahogyan a bársonyos hullámok nyaldossák a bokáját. Örült, nagyon örült. A víz fehér tajtékot vetett, ahogy csobogva a partra futott.
Most a szél felerősödött, a tenger csendes morajlása zúgássá változott. A feljövő hold fényében a fehér habok vakítóan világítottak, csodálatos és elbűvölő volt a látvány a lány számára, aki ilyet még soha nem látott.
Álltak kéz a kézben egymás mellett, a végtelen óceán felé fordulva, bokáig a vízben. A hullámok egyre haragosabban csapkodtak, nadrágjuk szára térdig vizes lett.
Kisétáltak a partra. Leültek a langyos homokra, a fiú átkarolta a lány vállát, és Nina hálásan hozzábújt. Elbűvölve nézte a hatalmas vizet, érezte az illatát, egészen belebódult a boldogságba. Szinte álomnak tetszett az egész...
A mind jobban sűrűsödő homályban alakjuk összeolvadt, a beálló sötétség lassan körülölelte őket.
A szél a hajukba kapott, vízcseppek permetezve hullottak rájuk. A sirályok elültek, már nem volt teremtett lélek rajtuk kivül az egész partszakaszon.
Előtűntek a csillagok. Milliárdnyi csillogó ékkő az ég tintakék bársonyán. Milyen szépséges, fennséges látvány! Fenn a hatalmas ég, lenn a végtelen, tajtékzó óceán! Szemük mélyen beitta a látványt. Érezték: ezt az élményt soha nem fogják elfelejteni.
Nicolas egyszer caak hanyatt feküdt, karját széttárta. Egészen parányinak érezte magát, ahogy a csillagokat nézte. Megérintette a lány karját, mintegy kérve, tartson vele. Nina megértette, s ő is ledőlt a fövenyre, szemét az égre emelte.
Sokáig szemlélődtek így, némán. Átadták magukat a határtalan boldogságnak. S szívükben észrevétlen, titokban kibimbózott a szerelem.
A hold fénye beragyogta a tengert és a szárazföldet, ezüst fénnyel vonta be a fiatalokat.
A szél finom homokszemcséket szórt a ruhájukra, a tenger apró vízcseppeket permetezett rájuk. De ők meg sem érezték mindezt.
Mindketten csak egyetlenegyre: ugyanarra tudtak gondolni... hogy ez gyönyörű, csodálatos, boldog pillanat soha, soha ne érjen véget.
VÉGE