A 25-ös elítélt
A 25-ÖS ELÍTÉLT
scifi
Big Eniac ötletéből
Tartalom
Egy bolygót elözönlenek az idegenek. Egy elítélt feladata, hogy visszautazva az időben, megakadályozza ezt. De nem térhet vissza szülőbolygójára valamiért... OTT családot alapít, amikor mégis jönnek érte...
Mi történik, sikerült-e a terv, és mi lett az elítélt sorsa?
A 25-ÖS ELÍTÉLT
scifi
- Helló, Dzsoni!
A férfi összerezzent. Milyen régen nem szólították már így! Vagy harminc éve...
Megállította a hintaszék billegését. Nem fordult a hang felé. A hang tulajdonosa a háta mögött szólt. Zengő, fiatalos, friss férfihang... Ismerős, nagyon ismerős...
A férfi szívét elöntötte az öröm. Már olyan rég a feledés homályába merült az az idő, amikor ők ketten... barátok voltak.
Leon! - kiáltotta egy hang belül. A másodperc tört részéig ízlelgette a szót, a nevet, amelyet azóta sem ejtett ki hangosan. Csak gondolataiban tűnt fel néha, ritkán a férfi arca. S most itt van! Itt van... végre.
A széles terasz, ahol a hintaszék áll, a kertre néz. Innen lépcső visz az árnyas kertbe. Sem a teraszt, sem a lépcsőt nem védi korlát. A kerten túl a tóra a telihold fénye vetül. A fák közül idelátszik a víztükör csillogása. De a teraszt homály borítja, a fák lombja beárnyékolja. A hintaszékben ősz hajú férfi ül, arcát nem látni. Háta mögül most fiatal férfi lép elő, és a hintaszéket megkerülve, megáll a terasz szélén.
-Helló, Dzsoni! - ismétli, és bár a homály teljesen eltakarja, az ősz hajú férfi mégis jól látja, hogy mosolyog.
Ő nem mosolyog vissza. Csak nézi csendben, némán. Lassan feláll. Fejük most egy magasságban van. Hallják egymás lélegzését. Egy lépésre egymástól... aztán megölelik egymást.
- Menjünk - mondja a jövevény.
Milyen egyszerű ez igy! „Menjünk!” De neki nem... már nem. Talán, ha akkor jön, amikor várta... amikor a büntetés letelt... azazhogy... amikor a feladatot teljesítette. Mostmár... mostmár semmi sem ilyen egyszerű. Semmi, semmi.
Habozott. Induljon? Most? Pedig milyen régen vár erre a percre! Éppen harminc éve... Azt hitte, könnyű lesz. Várta, mikor lesz a száműzetésnek végre vége. De most, most... amikor már... amikor már idegyökerezett... mint a fák... mint a fák. És megöregedett közben.
Az ősz férfi alakja az évek alatt kissé megtört. Nem az a délceg ifjú már, aki egykoron megjelent itt. De a szemben állón semmi jele az öregedésnek. Ő éppoly fiatal, mint akkor volt, azon a napon... azon a rettenetes, szörnyű napon. Amikor neki el kellett hagynia övéit, mindent, ami valamit is jelentett a számára... barátait, szerelmét, szüleit... mindent, amit szeretett. Igazságtalanul. És a várakozással eltelt harminc hosszú, hosszú év nyomát érzi minden porcikájában.
Leon nem. Ő nem öregedett meg. Tartása délceg, hangja a régi... Szerencsés. Ő ott maradhatott, ahol az idő nem ÚGY telik, mint itt. Ha ő is maradhatott volna... De már hiába kesereg ezen. AZT már nem kaphatja vissza. Ha visszamegy is, már semmi nem lesz ugyanolyan. Már nem biztos, hogy sikerül újra beilleszkednie. Mert azok ott... ott mind megmaradtak szinte ugyanolyannak, mint akkor voltak. Azonban ő... hát bizony, öregemberré lett közben.
- Menjünk! - ismételte az idegen.
Az ősz férfi állt szótlanul néhány másodpercig. Aztán elindult befelé a házba.
A hálószoba nyitott ajtajában megállt. A sötét szobából halk mocorgás hallatszott, majd nyugodt, egyenleges szuszogás. Övéi alszanak itt békésen, nyugodtan. Övéi... felesége és fia, akik már megszokták, hogy ő holdtöltekor mindig a teraszon tölti az éjszakát.
Az ősz férfi a sötétben is jól látta még mindig szép feleségét, amint a széles ágyon kisfiát átkarolva, békésen alszik. Kisfiuk ilyenkor, amikor ő éjjel a teraszon üldögél, mindig anyja mellett alszik. Az asszony hosszú sötét haja szétterül a párnán, a fiúcska aranyfürtös fejecskéje az anyja karján nyugszik. Milyen szépek is így! A férfi sóhajt. S most hagyja itt őket?
Húsz évig egyedül volt. Várt. Mindhiába... S amikor a reményt már végképp elvesztette, itteni szokás szerint megnősült. Akkor már érezte magán az öregedés jeleit. Hogy visszajusson oda, ahonnan jött, arra már nem lesz lehetőség, hiába is várja, akkor úgy gondolta.
A szép fiatal nő a laboratóriumban, ahol dolgozott, munkatársa volt. Szép mosolya, kedvessége, szerénysége nagy hatással volt rá. Így aztán egy szép napon itteni szokás szerint megkérte a kezét, és ő igent mondott...
Aztán megszületett a gyermek... A gyermek, amely teljessé tette itteni életét. Boldogságot adott, értelmet mindennapjainak. Volt, hogy teljesen elfeledte, honnan származik, elfeledte, hogy miért is jött annak idején. Csak élte a mindennapokat, s csak akkor eszmélt föl, amikor az új holdtölte elérkezett. Akkor újra feléledt benne a honvágy, és ismét hintaszékébe ült, ki a teraszra, hogy a csillagokat nézze, és kis időre elfeledkezzen a hétköznapokról. Soha nem gondolta volna, hogy ennyire nehéz lesz elmenni innen.
Szemébe akaratlanul is könnyek tolultak.
Leon a vállára tette a kezét.
- Induljunk, Dzsoni. Már várnak minket. -
II. fejezet
A teremben most nem volt senki, csak ők ketten. Középen széles ülőalkalmatosság, azon foglaltak helyet Leon és ő. Vártak.
Az ajtón most sorban idős férfiak léptek be egymás mögött, földig érő sötét köpenyben. A fotocellás ajtó becsukódott a hátuk mögött.
A vének tanácsa hat főből állt, akik most, szemben velük, egymás mellett megálltak. Szúrós tekintetük rájuk szegeződött. Elérkezett hát az idő, az idő a számonkérésre.
Dzsoni nem szólt. Leon sem mozdult. Várta az első kérdést.
A legidősebb vén Leonhoz fordult.
- Önt, mint a feladat végrehajtásának felügyeletével megbízott személyt, súlyos kötelességszegéssel vádolom.
- Miért, uram? - kérdezte Leon. Színlelte, hogy meglepődött.
- Nem számolt be arról, hogy a száműzött családot alapított, pedig tudta - mint ahogyan neki is tudnia kellett - hogy tilos a mi fajunknak más fajokkal keverednie. Miért nem akadályozta meg?
- Nem volt módomban.
- Ezt hogyan érti?
- Amikor megtehettem volna, már késő volt.
- Kérem, részletesen magyarázza ezt meg.
- A feladat teljesítését követő tíz évben kiderült, hogy a hatás nem megfelelő, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Újabb tíz év kellett, mire az új szer teszteredménye megfelelőnek mutatkozott. Ezekről az eredményekről a vének tanácsának részletesen beszámoltam. Akkoriban az eredmények analizálását végeztem, és a huszonötös elítélt megfigyelése másodlagos volt egy rövid ideig. Az alatt az idő alatt történt, hogy ő az ottani szokás szerint családot alapított, és gyermeket nemzett. Hogy nem hozhattam haza, azt Önök rendelték így... Ugye?
Amikor tudomást szereztem arról, hogy családja lett, már késő volt, és úgy döntöttem, újabb tíz év elegendő lesz arra, hogy a gyermeke eléggé felnő ahhoz, hogy az anyja tovább nevelhesse - egyedül - felelte Leon. Szavai kimérten, higgadtan csengtek, a vének tanácsa feszülten figyelt.
Dzsoni szíve megsajdult e szavak hallatán. Hát ő csak játékszer volt mindvégig, s ebben barátja is részt vett? Ő azt sem tudta, hogy figyelemmel kísérik ottani tevékenységét, és nagyon fájt, hogy nem jöhetett vissza azonnal a feladata végrehajtása után...
És mit jelent az, hogy a feladat teljesítése nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket? Hát akkor ő hiába tett meg mindent legjobb tudása szerint, és végezte el a feladatot oly lelkiismeretesen, annyi nehézség árán? És egyáltalán: ki végezte el másodszor, tíz év után? És miért várták meg, mi lesz az eredménye, és csak akkor akarták őt visszavinni... Ez hogyan lehetséges? Ehhez neki mi köze volt? Minderre magyarázatot kell kérnie. Hiszen amíg ezek itt játszadoztak az ő életével, ő lassan megöregedett... Ki fogja neki visszaadni az ifjúságát, ki fogja őt kárpótolni mindezért?
Bosszantotta, hogy Leon olyan nyugodtan válaszolgat a kérdésekre az ő életéről, mit sem törődve az ő érzelmeivel, mindazzal, ami vele az elmúlt harminc esztendőben történt.
Igen, ő is tisztában volt azzal, hogy más fajokkal tilos keveredniük. De mire várt volna? Úgy hitte: már nem térhet vissza hazájába, szülőbolygójára... Maradt volna egyedül? Próbálta... nem volt jó...
- A választ elfogadjuk. Az elítélt feladatát elvégezte, ezáltal felmentést nyert bűne alól. Az emlékezettörlést elrendelem. Önt teszem felelőssé, hogy a törlést elvégezzék rajta, még a mai napon. Holnap reggel jelentést kérek. Most kísérje a szálláshelyére, és adjon meg mindent, amire szüksége van, vagy amit kíván. Hagyja pihenni az utolsó nagy erőpróba előtt. Szeretnénk, ha holnaptól ugyanolyan hasznos és tökéletes tagja lenne társadalmunknak, mint „azelőtt” volt.
Ezzel a vének elvonultak. Amikor a fotocellás ajtó becsukódott mögöttük, Dzsoni felállt. Leonra nézett. Az lehajtott fejjel ült még néhány másodpercig, majd ő is felállt és egymás mellett indultak az ajtó felé.
III. fejezet
A szállás nagyon kényelmes volt, minden luxussal fel volt szerelve. A kör alakú helyiség egyik oldalán, szemben a kényelmes fekhellyel, hatalmas ablak nyílt a tájra. Magasan voltak, innen messzire lehetett látni: a kéklő hegyeket, a zöld mezőket, a különös épületeket. De Dzsoni tudta: mindez csak illúzió, itt már régen nincs a szó szoros értelmében vett „természet”, minden elveszett, megsemmisült, amikor az invázió... az invázió miatt. Amiért neki annak idején mennie kellett.
Leon frissítőt hozott. A szobában légkondícionáló biztosította a kellemes közérzetet. De „odakint” százágra süt a nap, csak úgy ragyog az épületek tetején. Az ég valószínűtlenül kék, rajta hófehér bodros bárányfelhők vonulnak, apró árnyékokat vetve a talajra.
- Van-e valami kívánságod? - kérdezte Leon.
- Nincs... nincs - mondta Dzsoni. Szemét nem vette le a látványról.
Leon leült Dzsoni mellé a kényelmes ágy szélére. Látta, hogy barátja a tájat kémleli, gondolatai messze járnak. Talán a kényszerűségből elhagyott szeretteire gondol... bizonyára. Szívből sajnálta jóbarátját, látta, mennyire szenved attól, hogy itt kell lennie. Tudta, milyen rettenetes lesz alávetnie majd magát az emlékezettörlési procedúrának. Tudta, hogy barátja nem akarja elfelejteni új otthonát, családját... de mit lehet tenni? A parancsnak engedelmeskedniük kell, bármi áron.
Néhány percig némán ültek. Aztán Leon megszólalt:
- Visszamennél, ha lehetne? -
Dzsoni szeme elkerekedett.
- Hát lehet? -
Leon nem válaszolt. Majd ismét megkérdezte:
- Mennél, ha lehetne?
Dzsoni szíve nagyot dobbant. Ha lehetne...
- Persze. De tudom, hogy ez lehetetlen. -
- Odaadnád az itteni hosszú életet a rövidke boldog ottani életért? Mi várhat ott rád? Felneveled a gyermekedet, aztán elmúlsz, és kész. Itt viszont várnak rád a régi barátok, a szüleid, a régi szerelmed, mert tudod, hogy itt nem ÚGY múlt az idő, mint OTT...
- Dehát nem látod, hogy hogy nézek ki? Hogy csupa ősz a hajam! Hogy megöregedtem! A régi szerelmem rám sem ismerne, és a szüleimnél is öregebb vagyok! Az én életemnek már úgyis vége... - Dzsoni lehajtotta a fejét, szomorúan, lemondóan. Már nem vár semmit az élettől. Mostmár itt csak szenvedés lesz, amíg tart... ha véget nem vet neki előbb.
Leon nagyon sajnálta őt. Megértette, milyen érzések kavaroghatnak benne.
- Tudod, az emlékezettörléssel együtt visszakapod korábbi életedet is. Ugyanis az eljárást össze fogják kapcsolni egy regenerációs folyamattal is, ami egy teljesen új módszer, de eddig jó eredményeket értünk el az alkalmazásával. Remélem, beleegyezel. Anélkül nem alkalmazhatják. Utána azonban semmire sem fogsz emlékezni, és pontosan úgy fogsz kinézni, olyan leszel, mint amikor elmentél. A... a családodat nem fogod látni többé, de ha látnád, akkor sem ismernéd fel őket többé. Jobb lesz így, hidd el.
Dzsoni nem szólt. Gondolkodott. Leon hagyta, hadd eméssze meg a hallottakat. Az ablakhoz állt, nézte a vonuló felhőket, nézte, amint a nap egyre lejjebb süllyed a horizonton. Hamarosan este lesz. Akkor pedig menniük kell. Várják őket a rehabilitációs központban.
- Tényleg hiába végeztem el a feladatot? - kérdezte váratlanul Dzsoni.
- Tényleg. A parancs az volt, hogy figyeljem az eredményét. Amikor a szer eljutott a célba, és hatnia kellett volna, semmi nem történt. Valószínűleg a fertőtlenítőszerek, amivel az ivóvízhálózatot kezelik, semlegesítették a hatását. Ezért új szerre volt szükség. Hamar változtatni kellett az összetételén, és ismét eljuttatni a célba. Ezt pedig csak egyvalakire lehetett bízni... vagyis rám... Ugyanis az akció teljesen titkos volt, nem tudott róla más, csak a vének tanácsa, a szert kikísérletező tudósok és én. Nekem kellett tehát vállalnom, hogy az új szert eljuttatom neked. De mivel tilos volt a kapcsolattartás, így ez lehetetlen volt... Mostmár nem vonhattalak be... Egy új módszert dolgoztunk ki: egyszerűbbet, hatékonyabbat. Kár, hogy akkor régen ez a módszer még nem létezett... Mostmár nem közvetlenül a vízhálózatba kellett eljuttatnom a szert, hanem az új módszer segítségével elég volt a légkör felső rétegébe permeteznem, elég nagy koncentrációval. Ott a felhőkbe jutva szétáramlott a légköri áramlásoknak köszönhetően az egész bolygó légterébe, onnan pedig az esők hatására kicsapódva, bejutott a talajvízbe, onnan pedig az ivóvízbe... Igen, tudom, ez kissé lassúnak tűnik, de nem volt más lehetőség... és azt is tudom, hogy ennek volt hátulütője is: a bolygón vadon élő állatok meddősége, hiszen ők a szabadban lévő vizekből isznak... De náluk sokkal nagyobb a regenerálódási sebesség, mert sokkal gyakoribb a szaporulat, így nem telt el sok idő, hogy elmúljon a hatás...
Szóval, amikor a szer - némi késéssel, de végre hatni látszott, megnyugodtunk. Akkor már nem volt más hátra, mint azt a kis időt kivárni, amíg teljes lesz a hatás. A parancs szerint addig nem hozhattalak vissza... Sajnos, ez is a büntetésed része volt... Igen, igen, ne is mondd, tudom, hogy igazságtalanul.
Meg aztán úgy látszik, nem voltunk tisztában vele, mennyire sok idő telt el OTT ez alatt. Csak most szembesültünk ezzel... sajnos. Ezért ne haragudj senkire.
Szóval, amikor kiderült, hogy teljes a siker, akkor vissza akartalak hozni az eredeti terv szerint. Azonban akkorra már családod volt, a kisded megszületett, és te olyan boldognak látszottál... Nem kérdezhettem meg: haza akarsz-e jönni vagy sem... Egyetlen dolgot tehettem: megvártam, amíg a gyermek kicsit nő, s utána hozlak haza.
Most azonban kérlek, ne aggódj, reggelre minden a régi lesz. Semmire sem fogsz emlékezni, ami OTT történt veled, és ismét fiatal leszel, pont, mint én. Jó lesz? - nézett Leon Dzsoni szemébe biztatóan.
Dzsoni tekintetében most látszott először némi lelkesedés, csillogás. Ismét bizakodó lett. Akkor hát minden rendben lesz - vélte. Vagy mégsem? Mindegy. Úgysem fog emlékezni semmire sem. És ez jó. Jó lesz, biztosan. De akarja-e? - Akarom? - kérdezte önmagától. A választ azonban még nem tudta. Még nem döntötte el.
- Vissza tudnál juttatni... oda? - kérdezte Leontól váratlanul.
- Igen. Azonban tudnod kell, hogy ez tilos. És hogy akkor nekem is mennem kell, mert a büntetésem nagyon szigorú lesz. Csak akkor úszhatom meg, ha veled megyek. De nem elég, ha egyszerűen csak odamegyünk. El kell rejtőznünk, hogy soha ne akadjanak a nyomunkra, mert akkor visszahoznak és megbüntetnek minket. Lehet, hogy amíg élünk, bújkálnunk kell. És neked családod van. Őket is magaddal kell hurcolnod, ha velük akarsz lenni. Vagy pedig el kell őket hagynod, és akkor mindegy, hol leszel, ha nem lehetsz velük. Akkor lehetsz itt is, nem igaz?
Dzsoni hallgatott. Tényleg, mi lenne a sorsa, ha visszamenne, ha visszamehetne hozzájuk? Nem, az nem lenne jó, mindig rejtőzködni... Akkor már inkább vállalja az eljárást, amivel elfelejthet mindent, és visszatérhet eredeti életéhez. Igen, mostmár eldöntötte. Lesz, ami lesz. Vállalja, beleegyezik mindenbe.
Leon kinézett az ablakon. Közben a nap lebukott a távoli hegyek mögött, a szobára félhomály borult.
Dzsoni is az ablakhoz ment. Elnézett a távolba, a lenyugvó nap vörösre festette a felhőket. A vörös fény néhány percre az arcukra vetült. Leon széles mozdulattal kifelé mutatott:
- Ez már az igazi naplemente. Látod? Nem illúzió...
Dzsoni csak most értette meg, hogy amit lát, az valódi. Nem vetített kép, mint amikor elment. Akkor hát... az invázió meg sem történt?... Akkor a gyerekek szaladgálhatnak a zöld mezőn, igazi virágot szagolhatnak, igazi szél lengeti az ágakat a fákon.... és azok ott, igazi felhők...
Jóleső érzés járta át. Szóval minden rendben van. És ő mostmár szabad, teljesen szabad. És talán megint ő lesz az egyik legjobb... mint régen.
IV. fejezet
Az intézetben már várták őket. A szoba küszöbén megtorpantak. Még sohasem jártak itt. Sem Leon, sem Dzsoni... „azelőtt.” A fehérre festett falak idegenül hatottak. Körben minden műszer, tárgy, asztal, szék, minden, minden fehér színű volt. Az orvosok szintén fehérben voltak: a nadrág, a köpeny, a cipő a lábukon... és az arcukon kendő is fehér. Mintha műtétre készülnének... Dzsoninak furcsa érzése támadt. Hirtelen kételkedni kezdett: biztos, hogy jó helyen járnak?
Az egyik orvos eléjük ment. Bevezette őket a szobába. Dzsonit egy fehér lepedővel takart ágyra fektették. Az ágy mellett különféle műszerek sokasága, monitorok, készülékek, vezetékek... Most az orvos valamennyit bekapcsolta. Dzsoni megborzongott. Ha elrontanak valamit, és ő... valami szellemileg leépült roncs lesz a kezelés után? ... De nem, nem, az lehetetlen, hiszen Leon mondta, hogy már másokon is alkalmazták, sikerrel. Ha hinni lehet Leonnak... de miért ne hinne? Még sohasem csapta be... emlékezete szerint.
A karjára, lábára, mellkasára tapadókorongos szerkentyűket helyeztek, melyekből hosszú vezetékek lógtak ki. Ezek mind különböző készülékekbe vezettek. A fejére pántot csatoltak, abból is színes vezetékek lógtak, és egy másik berendezéshez csatlakoztak. „Kezdődik...” gondolta Dzsoni.
Most az orvos megszólalt. Az arcára kötött fehér kendő mögül tompán hangzott, amit mondott.
- Kérem, engedje el magát. A karjába, a vénájába bekötünk egy infúziót, amely nyugtatót és egyben egy különleges szert tartalmaz, amitől az emlékezete törlődni fog. Most még meggondolhatja magát. Ha nem szeretné, hogy az OTT szerzett emlékei elvesszenek, akkor elmehet. De ha beleegyezik, akkor elkezdjük a műveletet, és akkor már nem tudjuk visszahozni az emlékeit. Ha belekezdünk, és közben meggondolja magát, emelje fel a kezét. De közlöm, hogy a sérült emlékállomány hatását még nem ismerjük, félig elvégzett műveletre még nem volt példa. A művelet ideje alatt ön csak félig lesz ébren, és fokozatosan fogja elveszíteni mindazt az emléket, amelyet az elmúlt harminc év alatt szerzett. Mégegyszer kérdem tehát: beleegyezik a törlésbe és a regenerálási műveletbe?
- Igen - válaszolta Dzsoni. Mit is tehetne egyebet? Szemével intett barátja felé, aki az ágy mellett állt. Leon bátorítólag megszorította a kezét, majd elfordult, és kiment a szobából. Legalábbis Dzsoni azt hitte. De Leon az ajtónál megfordult, és megállt. Az orvos felnézett és bólintott felé. Engedélyezte, hogy ittmaradjon... végig. Leon egy széket kerített és leült Dzsoni látókörén kívül. Nem akarta barátját zavarni a jelenlétével.
Dzsoni közben azon töprengett: vajon minden részletet ismernek ezek az orvosok itt? Milyen módszerrel törlődnek az emlékei? És minden OTTANI emléke?... És mi van, ha az „azelőtti” emlékei is... megsemmisülnek? Vajon hogyan élhetne azután emlékek nélkül...? Lehet egyáltalán úgy élni?
Bizonytalan, rossz érzés kerítette hatalmába. Megpróbált másra gondolni, de minduntalan előtolakodott a kétely.
- Akkor hát kezdjük - szólt most az orvos, és a gépeket sorra bekapcsolta. Az infúziót közben egy másik fehér köpenyes bekötötte, lassan csordogálni kezdett a furcsa folyadék.
Dzsoni melegséget érzett. Olyasmit, mintha a nyári nap melengetné. Igen, pontosan olyan érzése volt. Hát persze! Hiszen süt a nap... egészen elvakítja a fény... és a fák zöld lombja zizeg a szélben... De nem, nem, éjszaka van, holdtölte... Agyában szélsebesen kavarogtak a gondolatok, érzések.
A szer hatni kezdett... - gondolta. Biztosan azért, amiatt vannak ezek a furcsa érzések... úgy kavarognak a gondolatai, emlékei, mint amikor a tó mélyén felkavarodik az iszap, a föveny...
Aztán lassan minden a helyére került - megnyugodott. A gépek halk zizegése elálmosította. Szemét lehunyva feküdt az ágyon. Egészen kellemes volt... jóleső, simogató.
---
Az első dolog, ami most felötlött benne, az a bizonyos rettenetes villanás, ugyanakkor óriási csattanás... Igen, már emlékszik, mi is volt ez. Ez a balesete volt... aminek az egész elmúlt harminc év szenvedéseit köszönhette.
A baleset akkor történt, amikor űrhajójukkal az utolsó expedícióról hazafelé tartottak. Egy aszteroida mellett haladtak el, amikor annak oldalából egy váratlan robbanással levált egy óriási darab, és szélsebesen száguldott feléjük... Már nem lehetett kitérni előle... összeütköztek. Vagyis az a hatalmas kőtömb nekikcsapódott. Ő volt a navigátor. A legjobb mind közül. De hiába volt a legjobb, az ütközést ő sem tudta elhárítani. Az ütközéstől megrongálódott a hajó oldala. Azon a részen volt a legénységi szállás. A legénység nagy része éppen pihenőjét töltötte a kabinokban, így őket álmukban érte a becsapódás. Szerencsétlenségükre felszakadt a hajó oldala, és a légüres tér vákuuma kiszippantott mindent, ami a hajónak abban a részében volt... azokkal együtt, akik ott voltak...
Akkor tizenkilencen voltak a hajón. Köztük Leon is... Sajnos, elvesztettek tizenkét kiváló embert: férfiakat és nőket... a vének tanácsa akkor úgy döntött: az ő hibájából. Mert nem tudta elkerülni az ütközést. Hiába védekezett azzal, hogy már nem tudott kitérni, mégis büntetést róttak ki rá. Akkor lett ő a huszonötös elítélt... és akkor kapta AZT a feladatot... Azt ígérték, ha elvégzi, minden visszatérhet a régi kerékvágásba, és ismét repülhet...
---
Az emlékek agyába tolultak. Nem tudta megakadályozni. A szer, amelyet adagoltak, agyát stimulálva felidézte, majd törölte az emlékeket... Egyiket a másik után... hihetetlen összevisszaságban...
Az emlékek jöttek, csak jöttek...
---
A balesetnél megsérült hajóval alig tudtak visszatérni szülőbolygójukra... Azt hitték, valamennyien odavesznek. Alig maradt üzemanyag, a sérült hajó szinte teljesen irányíthatatlanná vált, és ami még elkeserítette őket, az az volt, hogy a küldetésben szerzett, begyűjtött minták is mind megsemmisültek, mindaz, amiért olyan messzire kellett menniük, és oly sok ideig voltak távol miatta... A feljegyzéseket tehát nem tudták bizonyítékokkal alátámasztani, így az egész küldetés kárbaveszett... Akkor nem rendelték el, hogy újból meg kell tenni azt az utat. A megmaradt legénység részére azért nem, mert elrendelték a kényszerpihenőjüket és gyógykezelésüket a mentális és fizikai sérülések kezelésére, új legénységet pedig egyelőre nem szerveztek... Pedig a küldetés célja igen érdekes és igencsak fontos volt: egy új galaxisban kutattak lakható bolygó után... s amit találtak, az minden képzeletet felülmúlt. A galaxis központi bolygója, „napja” körül több olyan kisebb méretű bolygó is keringett, ami nagyon hasonlított ahhoz, ahol ők élnek... Még nem voltak lakottak, egyik sem. De a gravitáció, a növényzet, a forgási sebesség, a légkör kis eltérésekkel ugyan, de hasonló volt... Azonban a begyűjtött minták megsemmisültek. Egyelőre... amíg új expedíciót nem indítanak.
Dzsoni igazságtalannak tartotta, hogy büntetést mérnek rá. Társai is védték, mindhiába.
Akkor a tanács úgy döntött, el kell hagynia egy rövid időre szülőbolygóját, nemcsak fizikailag, de az időben visszafelé is, hogy véghezvigyen egy olyan tettet, amivel a bolygójuk megmenekülhet attól a bizonyos inváziótól...
---
Dzsoni agya teljes kapacitással dolgozott. Az orvosok feszülten figyeltek. A berendezések egyenletes zümmögése jelezte: minden rendben.
Leon csendben várakozott. Nem kérdezte meg előre, meddig fog tartani. De akármeddig is tart, ő kivárja... ki KELL várnia. Ő tudja, miért...
Dzsoni emlékei kavarogtak. Régmúlt idők sejlettek fel, amikről a szülei, nagyszülei meséltek.
---
Amikor ő még meg sem született, a bolygójuk gyönyörűségesen szép volt. Hullámzó, tiszta vizek, kék égbolt, burjánzó zöld növényzet borította a felszínét. Béke uralkodott, a bűnözést, a betegségeket már réges-régen kiirtották génjeikből. A születések szabályozásával - melyet törvénybe iktattak, és amelyet a bolygó teljes lakossága elfogadott - elérték, hogy a lakosság lélekszáma soha nem haladta meg az ideális mértéket, amely megfelelt annak, hogy a bolygó élhető legyen, hogy természeti kincsei elegendőek legyenek a lakosság ellátására.
De egyvalamire nem számítottak ebben a nagy békességben. Arra, hogy más bolygók lakossága túlszaporodhat. És hogy azok majd elindulnak új hazát keresni, leigázni, elfoglalni...
A nagy békesség lett az ő vesztük. Hiszen, mivel sem háborúk. sem bűnözés nem létezett már oly sok évszázad óta, nem gondoltak arra, hogy védelmi rendszert kellene fenntartani. S bár űrhajózással bejárták a környező, elérhető galaxisok többségét, még mindig akadtak számukra ismeretlenek. Egy ilyen ismeretlen galaxisból, egy végletekig túlnépesedett bolygóról indult el az a sok-sok űrhajó is, amelyek utasai elözönlötték szülőbolygóját...
Gyakorlatilag elfoglalták a bolygót. Az őslakosság visszaszorult alig néhányszáz négyzetkilométernyi területre. A megszállók elkülönítették, elzárták őket. A vének tanácsa igyekezett fenntartani azt a látszatot, mintha a zavartalan életvitel továbbra is biztosított lenne, de...
A minimális ellátásról sikerült ugyan gondoskodni, de a sarokba szorított őslakosság végül lázongani kezdett.
Közben titkos kutatások folytak, senki nem tudta, mifélék. Dzsoni is csak akkor tudta meg, amikor A FELADATTAL megbízták.
---
Dzsoni arcizma megrándult. Az orvos figyelmét nem kerülte el az apró rezdülés. Még most is ott állt Dzsoni mellett, figyelme mindenre kiterjedt. Egyszerre felügyelte a törlést és az „alany” viselkedését, reakcióit. A különleges gépek egyike vezérelte azt, hogy Dzsoni emlékei közül melyeket kell törölni. Közben egy apró monitoron látni lehetett a Dzsoni agyában kavargó emlékképeket. Az orvosoknak csak akkor kellene beavatkozniuk, ha a férfi emlékei összekeverednek. Már nem először végeznek ilyen műveletet, mégis teljes figyelmükre szükség van mindaddig, amíg a törlés tart.
A berendezés olyan emléket nem törölhet, amely a WiWo-n, a szülőbolygón, AZT MEGELŐZŐEN történt. A mostani alanynál ez volt a kikötése a tanácsnak. Persze minden alanynál más volt az előírás... Az eddigi alanyoknál semmilyen rendkívüli esemény nem történt, utólag sem derült ki semmilyen mellékhatás vagy sérülés, deformáció... Most is így lesz, bizonyosan.
Leon közben mindent jól szemügyre vett. Látta, hogy az emlékképek rögzítésre kerülnek. Szóval nem vesznek el! Pedig az orvos azt mondta... Erről neki nem volt tudomása. Azt is látta, hogy a rögzítés milyen módon történik. Nem a szokványos módon, a berendezés memóriájába kerül eltárolásra. Dzsoni fejénél egy másik gép zümmögött. Ez nem asztalon állt, mint a többi. Ez önmagában, hatalmasan terpeszkedett az ágy végében. Az egyik oldalában kis fiolák, kapszulák sorakoztak. Minden sorban hat fiola.
De majdnem mindegyik üres volt, azazhogy az alsó sor tele volt valami fénylő kék folyadékkal.
A legfelső sorban lévő fiolák közül az első félig megtelt már. Leon le sem vette a szemét a derengő kék fényről, amely a fiolából áradt. Talán abba ürülnek Dzsoni emlékei... talán.
Dzsoni emlékezett.
---
Vissza kellett tehát utaznia a múltba egy bizonyos szerkezet segítségével. Ez nagyon veszélyes utazás volt, nemigen alkalmazták még. Most azonban a tanács szerint végveszély állt fenn, így ő, mint kísérleti alany, alá kellett hogy vesse magát... ha akarta, ha nem.
A feladat valójában az volt, hogy egy szert kell eljuttatnia az Iumer galaxis Miriana bolygójára, oda, ahonnan a bolygóját elözönlő milliárdnyi idegen bolygólakó érkezett... Vissza az időben, háromszáz évvel azelőttre.
A szer, amit vinnie kellett, lett volna hivatott arra, hogy a mirianaiak szaporodását megállítsa. Persze csak akkor, ha be sikerül juttatni az ivóvízhálózatba. És akkor bejutva minden szervezetbe, olyan hatást fejt ki, amely megakadályozza az utódok nemzését. Vagyis gyakorlatilag meddővé teszi mindkét nem egyedeit... hosszú-hosszú időre.
Leont bízták meg azzal, hogy a barátját felkészítse és elkísérje az útra. Az időben és térben száguldás eme formája néhány másodpercet vesz csupán igénybe, állítólag. Mármint ezzel a gépezettel. De eddig még alig használták néhányszor, és nem is mindig sikerrel... Hát, nem túl kecsegtető, annyi bizonyos. De a feladatot teljesíteni kell, ezt Dzsoni is, Leon is már megtanulta.
Így hát átvette a szert. Dzsoni meglepődött azon, hogy az egész nem volt több, mint egyetlen üvegcse. Elmondták neki, hogy néhány csepp elegendő belőle, ha a víztározóba juttatja. A nehézség a feladatban az, hogy Miriana MINDEN tározójába juttatnia kell belőle. Hogy hogyan teszi ezt meg, azt neki kell majd kitalálnia és megoldania. Hiszen az egész bolygót be kell utaznia miatta.
Dzsoni félt, hogyne félt volna. Nem tudhatta, hogy sikerül-e eljutnia a szépnevű, de ismeretlen bolygóra, vagy atomjai szétszóródnak a semmiben... a lét és nemlét határán... Kísérletezni indult, de ő maga is kísérletté vált csupán egy nagy játszmában, amely milliárdnyi mirianai születését akadályozza meg - szerencsés esetben - de ez az ára annak, hogy szülőbolygója, az egykor oly csodálatos WiWo talán megmenekülhessen...
Leonnal együtt szálltak a gépbe. Megszorították egymás kezét, megölelték egymást. Némán búcsúztak. Leon is vele tart, de vissza kell jönnie... már ha tud... ha a gép hibátlanul működik. Ő pedig egyedül marad egy ismeretlen világban, egyedül a feladattal, amit csak remélhet, hogy sikerül véghezvinnie.
Aztán csak álltak a gépben, s várták, mi lesz. Néhány pillanat telt el csupán, legalábbis úgy érezték, amikor a szerkezet kijelzője zöldre váltott, ami azt jelentette: megérkeztek. Kiszálltak. Egy sziklás hegycsúcson álltak.
Ezen a bolygón még soha nem járt wiwo-i. Most éjjel volt, de nem volt sötét. Az égen több kisebb holdat is láttak, de volt egy, ami jóval nagyobb volt - vagy csak közelebb volt - mint a többi. Kerek, fénylő, aranysárga gömbjével bevilágította az egész tájat. Jól látszott a távolban egy nagyváros, amely egészen a szemhatárig húzódott.
Mielőtt elbúcsúztak volna, Leon azt mondta:
- Talán, ha majd érted küldenek, akkor is holdtölte lesz. Úgyhogy figyelj jól, barátom! És várj, mert jönni fogok!
Megölelték egymást, aztán Dzsoni elindult a sziklák között a város felé.
---
Dzsoni agyában össze-vissza kavarogtak az emlékek.
---
Milyen furcsa is ez az egész! Hiszen ő, mint a huszonötödik elítélt - vagy bűnös - azt sem tudja, miért kapta ezt a számot. Talán Leon tudja. Egyszer - ha minden sikerül - meg fogja kérdezni tőle. Csak annyit tud, hogy már évszázadok óta nem volt bűnözés. Bizonyára az előző huszonnégy elítélt is épp olyan szerencsétlen véletlen áldozata, mint ő...
Leon... a mindig jó barát... Sem Leon, sem ő eredeti nevét már régesrégen nem is használja. Dzsoni wiwo-i neve KimaLor. Leon barátja neve pedig eredetileg KonoTar. Mégis, miért szólítják egymást másként?
Ez még gyermekkorukra vezethető vissza. Akkor valahogyan beszabadultak a digitális könyvtár egy addig ismeretlen zugába, és felfedeztek egy egész csomó addig soha nem látott filmet. Ezeket a filmeket bújták naphosszat, s a benne szereplők nevei közül megtetszett nekik ez a két név. Attól kezdve csak így szólították egymást. Ezek a nevek aztán rajtuk ragadtak - végleg.
Hogy honnan valók voltak azok a régi filmek? Valaha a Föld nevű bolygón ilyen filmekkel szórakoztatták magukat az őslakosok. Az egyik titkos expedíció alkalmával hozták magukkal a wiwo-iak...
A földiek egykor ezeket a filmeket nagy helyiségek belső falára vetítették, és kényelmes székekből nézték... Milyen érdekes! A WiWo-n ez a fajta szórakozás teljesen ismeretlen. Pedig nem lehet rossz...
Dzsoni és Leon már kiskoruktól testi-lelki, elválaszthatatlan jóbarátok voltak. Mindent együtt csináltak, tanultak, szórakoztak... Később pedig mindketten a kibernetikai intézetben dolgoztak. De míg Dzsonit az űrutazás érdekelte, addig Leon a kutatás felé fordult teljes figyelmével. De barátok maradtak, és ezt mindenki tudta róluk: mind szüleik, mind barátaik, munkatársaik.
V. fejezet
Leon visszatért, Dzsoni pedig - nagy nehézségek árán - elvégezte a rábízott feladatot. Sok időt és energiát fektetett bele, de végül sikerült. Azután elhelyezkedett egy nagyváros kutatóintézetében - mert valamiből neki is élnie kellett. Amíg nem volt keresete, hol itt, hol ott töltötte az éjszakákat - nem volt könnyű. De amikor már dolgozott, a munkájáért kapott pénzből bérelhetett egy kisebb lakást, és utána minden rendben ment.
Megpróbált úgy élni, dolgozni, viselkedni, mint az őslakosok. Termete, fizimiskája, alakja alig tért el a mirianaiakétól. Így aztán tökéletesen sikerült beolvadnia. Olyan nevet vett fel, amely ott mindennapos volt. Az ottani neve Malonius lett, mindenki így szólította. Az évek alatt jól megszokta, megszerette ezt a nevet. Megbarátkozott helyzetével, mit is tehetett volna mást?
De mindig várta, hogy Leon érte jön... Különösen holdtöltekor érzett kényszert arra, hogy kimenjen a szabadba, és várjon, egyre várjon... Ilyenkor olyan helyet keresett, ahonnét zavartalanul egyedül lehet... Hitte, bárhol is legyen, Leon úgyis rátalál... mert megígérte.
Közben pedig telt-múlt az idő. Megismerte a mirianaiakat. Mentalitásuk, életük, törvényeik, az egész bolygó nem volt már számára olyan ellenszenves, olyan idegen, mint akkor, amikor idejött. Hiszen akkor dühös volt rájuk, a jövőbeni invázió miatt. De itt, közöttük, átértékelődött az egész. Vajon a WiWo túlnépesedése esetén ők másként jártak volna-e el? Nem igyekeztek volna-e egy másik, alkalmas bolygót elfoglalni? Még akkor is, ha már lakják... De, biztosan. Hiszen a WiWo-hoz hasonló bolygók felkutatása most is - vagyis hát a jövőbeni WiWo-n, ahonnan jött - folyik, - igaz, nem hódítási céllal... Azazhogy ki tudja, mi az igazi célja... De ha... tegyük fel: ha... akkor már ők is, biztosan más galaxisok felé kacsingatnának, mert nem is tehetnének egyebet, bizony nem! A lakosságnak élettér kell, és azt mégse lehet, ugye, hogy akik már nem férnek el, azokat kiirtsák...
Valamikor, réges-régen a háborúk, a betegségek megritkították a lakosságot, és ez alól egyetlen lakott bolygó sem volt kivétel. De amióta sem járványok, sem háborúk nincsenek, - legalábbis Dzsoni úgy hitte - azóta egyetlen módszer adódott mindössze: a születésszabályozás. És ahol ezt nem mérték fel, és nem tudatosult, és nem hoztak rá megfelelő törvényeket, bizony elképzelhető, hogy...
Így, mivel már más megvilágításba került az egész, Dzsoni úgy érezte: megbékélt egy kicsit.
Megismerte a kollégáit, és beleszeretett az egyik fiatal asszisztensnőbe. Közben pedig múltak az évek, és ő csak várta, egyre várta, hogy Leon majd érte jön... De nem jött.
---
Dzsoni arcán - aszerint, hogy jó vagy rossz emlék merült fel a tudatában - hol mosoly, hol keserűség árnya suhant át. Látta ezt az orvos. Megértette, hogy Dzsoni egyre mélyebbre süllyed az emlékek tengerébe.
---
Ahogy telt-múlt az idő, Dzsoni rájött, hogy az ő képességei nem azonosak az itteniekével. Például: ő lát a sötétben is. Vagy: a kisebb sebek, karcolások percek alatt begyógyulnak a testén. Rájött arra is, hogy itt másként múlik az IDŐ. Az ő bolygóján a lakosság átlagéletkora eléri a háromszáz évet. Közben nagyon lassan öregszenek, a fiatalkor az első száz évben tart, és így tovább... Itt, a Mirianán viszont még a száz évet sem éri el az átlagéletkor, és a fiatalkori évek mindössze az első harminc évet töltik ki. Utána kezdődik a sejtek, az egész test, a látás és minden más képesség elöregedése.
Sajnos, rá kellett jönnie, hogy itt valamiért az ő szervezete is hamarabb öregszik. De furcsamód nem mindenben észlelte ezt a változást. Például a sötétben látás képessége megmaradt neki... Vajon miért? Ki tudja...
Amikor eltelt húsz év, és Leon még mindig nem jött, a kolleganőjét itteni szokás szerint elvette feleségül. Azonban ez megváltoztatta egész itteni életét - életüket.
A Mirianán nagy pánikot keltett, amikor kiderült, hogy egyáltalán nem születnek utódok. Eleinte még volt néhány születés, de később már egyáltalán nem. Ezért Dzsoni is, és Mira is - így hívták a feleségét - el voltak rá készülve, hogy kettesben élik le az életüket. Nagyon megdöbbentek, amikor kiderült: Mira állapotos... Vagyis rá hiába hatott a szer, Dzsoni úgy látszik, immunis volt rá... Szerencséjükre... vagy szerencsétlenségükre. Mert amikor Mira hízni kezdett, el kellett dönteniük, mi legyen. Mira sem lóghatott ki a sorból, mert ha a többiek rájönnek, annak beláthatatlan következményei lehettek volna.
Végül úgy döntöttek, ezt soha nem fogják elárulni senkinek. Ezért kerestek egy távoli, lakatlan helyen egy kis házat. Megvették, és ott született meg a kisfiuk. Erről persze senki nem tudott. A ház egy kis tó partján állt. Az élelmüket Dzsoni a tó élőlényeiből szerezte be. Kis kertet is művelt a ház mellett, ahol a szükséges táplálékkiegészítőket megtermelte. Nem volt tehát hiány semmiben. Éltek békében, csendben, a világtól elvonultan. Gyermekükről senki nem tudott.
Az intézetben, ahol előtte dolgoztak, még egy ideig tanakodtak a kollegáik, hogy vajon hová lettek, oly hirtelen tűntek el, és hogy senkinek nem szóltak róla. De aztán feledésbe merült az egész.
Dzsoni és Mira boldogok voltak. A kisfiú, aki a Don nevet kapta, szépen fejlődött.
Mira sokszor kérdezte Dzsonit: hogyan lehetséges, hogy nekik mégis született gyermekük. De Dzsoni nem mondhatta el az igazságot. Mira előtt eltitkolta azt is, hogy lát a sötétben. Ez igen nehéz volt... Észrevette, hogy az asszony néha gyanakodva figyelte őt. Például olyankor, amikor kint a kertben, vagy valami más munka közben megsérült. Az asszony látta, hogy hogyan gyógyul meg szinte azonnal. Kérdezte is, hogy hogyan lehetséges ez, de Dzsoni csak a fejét ingatta, és a vállát vonogatta: ő sem tudja...
Nem mondhatta el, hogy más bolygó az otthona, hogy a bolygóján valójában még meg sem született... Ezt még kimondani is borzasztó!
Mira úgysem értené meg... De ha megértené, vajon elfogadná-e akkor is őt? Vagy megijedne, és elmenekülne a gyermekükkel? Ezt nem kockáztathatja meg... Még nem. Talán egyszer...
Minduntalan a gyermeket figyelte. Vajon lesz-e olyan képessége, ami rendkívüli? De nem, szerencsére nem volt semmi. Legalábbis látszólag... vagy egyelőre.
Éltek hát boldogan a tóparti kis házban.
Remélte, Leon itt is rátalál majd. Hogy hogyan, azt nem tudta. Csak várt. Mindig... minden percben. De a szíve fájt, ha arra gondolt, hogy el kell majd hagynia övéit... új otthonát.
Aztán mindig jött egy újabb holdtölte. Ilyenkor Dzsoni kiült a tó felé néző teraszra. Hintaszékében órákig billegett. Ilyenkor gondolkodott. Leonra és a többiekre gondolt, akiket ott kellett hagynia. Szerelmére, a szép szőke lányra, mosolyára, villogó fogsorára, szép fekete szemére... Anyjára és apjára, a nagyszüleire, a házra, ahol felnőtt... a barátokra, az iskolára, tanáraira... Mindez a múlt homályába veszett... Csak ilyenkor éledtek újra az emlékek, amikor egyedül volt. Ilyenkor szabad utat adott a gondolatainak.
Volt olyan, hogy nem gondolt semmire. Csak ült a hintaszékben, és nézte a holdfény csillogását a tó tükrén. Hallgatta, ahogy a hullámok halkan csobbannak a parti köveken, nézte az apró fehér tajtékokat, amelyek felbukkantak, majd eltűntek... Néha éjjeli madár szólt, és a kert gyümölcsfáinak levelei közt halkan zizegett a szél...
Csodálatos érzés volt. Úgy érezte: minden az övé. Már nem érzett vágyat arra, hogy másként éljen. Jóleső érzés volt, hogy ott bent, a háta mögött, a szobában alszanak az övéi... ÖVÉI.
Aztán mégis eljött a nap, amikor mennie kellett. De nehéz volt! Leon jött, és neki vele kellett tartania.
Amikor bement utoljára a hálószobába, hogy még egyszer megsímogassa tekintetével fiát, feleségét, egy lezárt, vaskos borítékot tett az asszony éjjeliszekrényére.
Már régen megírt benne mindent, de nem adta oda. Még nem. Várta az alkalmat. Ez az alkalom most jött el. Ha Mira elolvassa, ami benne van, mindent meg fog érteni. Talán majd egyszer mesél a kisgyermeknek az apjáról... hogy ne felejtse el egészen.
Hogyan fognak majd élni ezentúl - nélküle? Meg tudnak-e élni majd? Biztosan. Mira talpraesett asszony, nem félti. De a gyermek... a gyermek még kicsi, alig tíz éves. Ha megnő, majd segít az anyjának. Csak azt sajnálta, hogy nem fog találni magának társat... mert nem született senki, és még hosszú ideig nem is fog. Mi lesz így vele?... Ez a kérdés nyugtalanította. De mit tehet? Talán, ha magával vihetné...
---
Dzsoni emlékei végére érkezett. Arcán a vonásai kisímultak, szeme kinyílt.
Az orvos a gépeket ellenőrizte. Leon látta, hogy a fiola megtelt azzal a fluoreszkáló kék folyadékkal. Az orvos odament, lezárta. Címkét ragasztott rá, és az alsó sorba tette.
Leon figyelmét semmi nem kerülte el.
Felállt, és a barátjához ment. Az nyitott szemmel feküdt az ágyon, de látszott, hogy még nincs teljesen magánál. Azonban a változás rajta annál szembeötlőbb volt. Ősz hajszálai eltűntek, arca, teste megfiatalodott.
Végetért tehát a „művelet”, a rehabilitáció... Az emlékezettörléssel egyidőben a regenerálás is megtörtént.
Az orvos intett Leonnak. Félrevonultak.
- A barátjának hosszú pihenésre lesz szüksége. Vigye el egy nyugodt helyre, ahol kikapcsolódhat. Legalább egy hónapra van szüksége ahhoz, hogy teljesen visszaálljon eredeti fizikai állapota, és hogy belerázódjon újra az itteni életbe. Az emlékeit kitöröltük, de meg nem történtté tenni nem tudtuk. Csak remélni lehet, hogy egyáltalán nem bukkan fel semmi a múltból, ami megzavarhatja. Erről önnek kell gondoskodnia a jövőben. Jó ideig ne hagyja magára, kérem. Később, amikor már minden rendben lesz, a barátja újra repülhet... persze csak akkor, ha előtte a vizsgálatok alatt mindent rendben találnak majd. Pihenjenek, szórakozzanak, és minden rendben lesz...
Leon a kék folyadékkal telt üvegcsére pillantott.
- Lehetséges-e visszaállítani az emlékeket?
A lényegretörő kérdés meglepte az orvost. Még senki nem kérdezte ezt.
- Igen... lehetséges. De még senki nem kért ilyet, így nem is próbáltuk ki, természetesen.
- Az eljárás ugyanez, csak fordítva?
- Igen. Csak hosszadalmasabb. Lerombolni valamit sokkal könnyebb, mint újra felépíteni... ugye, érti?
- Igen. Köszönöm. Mindent köszönök - mondta Leon.
Barátjához lépett. Dzsoni szeme nyitva, mintha nyitott szemmel álmodna. De tekintete üres, fénytelen. Csak nincs valami baj? - dobbant meg Leon szive.
Megfogta barátja karját. Az összerezzent. Álmos tekintettel meredt Leonra.
- Gyere, Dzsoni. Mennünk kell.
Dzsoni nem válaszolt. Nehézkesen felült. Leon segített neki felállni.
Lassan kisétáltak a teremből.
---
Másnap Leon beszámolt a Tanácsnál a végzett feladatról. Szerinte minden rendben ment. Dzsoni még alszik, pihen. Elmondta, hogy a professzor szerint, aki a törlést végezte, Dzsoninak hosszú időre lesz szüksége a teljes felépüléshez. Ezért kérte, hogy ne rendeljék be még legalább egy hónapig, és ő szeretné minden lépését figyelemmel kísérni, óvni, vigyázni rá. A vének beleegyeztek, de kikötötték, hogy bármi szokatlant észlelne, azonnal jelezze, hogy megtehessék a szükséges intézkedéseket.
Amikor végzett, Leon nem tért vissza azonnal a szállásra, ahol Dzsonit hagyta. Elment az intézetbe, ahol a törlést végezték. Megkereste az orvost. Egy félreeső helyen hosszasan beszélgettek.
Utána Leon kiment a városon kívülre. Az alacsony dombon túl kis patak kanyargott, partját leomló lombú fák szegélyezték. Az egyik fa egészen föléje hajlott a víznek. Ez volt Leon kedvenc helye. Ha a lombsátor alá húzódott, senki nem láthatta, tökéletes magányban lehetett.
Most is így tett. Járművét távol hagyta, a dombom túl. Ide mindig gyalog jött. Élvezte, ahogy surrogott a fű a lába alatt, ahogy az apró rovarok felröppentek léptei nyomán. Élvezte, ahogy az arcát lágy szellő símogatta. Az öreg fák között találta meg mindig a nyugalmát.
A lombsátor alatt leült a fűbe. Felnézett. A hosszú keskeny levelek zizegtek a feje fölött, közöttük át-áttünedezett szikrázva a fény. Hanyatt dőlt. Jólesett a hűvös fű érintése, a növények, a talaj illata... megnyugtatta.
Dzsonit is el fogja ide hozni. Hiszen ő még soha nem járhatott itt. Amikor elment, még minden kopár volt, és nem is lehetett gondtalanul járkálni szabadon. Mindenhol veszély fenyegetett, mert a leigázók mindenütt ott voltak, és nem voltak egyáltalán barátságosak...
De ennek már vége. Meg sem történt... Dzsoninak és neki hála.
Persze tudta, hogy a feladatot időnként újra és újra végre kell hajtaniuk. Mostmár nem ülhetnek ölbe tett kézzel. A kijuttatott anyag ugyan meddőséget okozott, száz százalékos eredménnyel, de ez a hatás nem végleges. Vagyis az akkori újszülöttek szervezetéből úgy jó harminc év alatt kiürülhet. Ők már képesek lesznek utódokat nemzeni. Persze addigra a társadalmuk létszáma megfeleződik, vagy harmadára csökken, a számítások alapján. De éppen amiatt, hogy majd újra megindul a szaporodás, - és számítani kell rá, hogy ismét korlátlanul - amiatt majd újra be kell vetni ezt a szert... mert ugye nem akarhatják, hogy megismétlődjön az invázió... soha, soha.
Leon csak remélte, hogy majd más módszert találnak ki a tudósok. De ha nem, akkor megint neki és Dzsoninak kell visszamennie... mint gyakorlott időutazóknak... haha... önkéntelenül felnevetett.
Szegény Dzsoni! Mit érezhet? Ürességet? Vagy semmit? Hiszen - elméletileg - nem emlékszik semmire.
Mindegy... most majd kiderül. Hiszen a nap minden percében úgyis együtt lesznek. Bármi történjék is, arról ő tudni fog.
---
VI. fejezet
Dzsoni nyitott szemmel feküdt. A mennyezetet nézte. Nem gondolt semmire. Fáradt volt, de aludni nem tudott. Senki nem volt mellette, még Leon sem. Pedig megszokta, hogy Leon mindig és mindenütt ott van... egészen hiányzott.
Most lépéseket hallott. Felült. Leon lépett be mosolyogva.
- Nos, hogy érzed magad?
- Fáradtan. Meg álmosan. Csak azt nem tudom, miért. És hol vagyok egyáltalán? Beteg voltam? Beteg, ugye? Mert látom, te sem sietsz dolgozni... Biztosan beteg voltam, és most pihennem kell... De miért nem az otthonomban vagyok?
Leon tétovázott, mit válaszoljon. Jobb, ha most hagyja, hogy azt higgye: beteg volt.
Bólintott.
- Mit akarsz most csinálni? Menjünk el enni valamit? Vagy kiránduljunk egyet a környéken? Van egy jó hely, amit meg akarok neked mutatni. Nos? - nézett barátjára biztatóan, várakozóan.
- Először együnk valamit, aztán jöhet a kirándulás - mondta Dzsoni kedvetlenül. Igazából semmihez sem volt kedve, de barátját nem akarta megbántani, látta, mennyire lelkes.
A nap már magasan járt, amikor kiértek a dombhoz. A járművet hátrahagyva elindultak gyalog. Dzsoni lassan, fáradtan szedte a lábait. De szeme itta a gyönyörű táj minden szépségét. Így, ilyen közelről ő még soha nem látott ilyen szépséges helyet. Ámbár... mintha... mintha a távoli múltból valami felsejlene... valami, homályosan.
A fa lombja lehajlott a víz fölé. Dzsoninak nagyon tetszett ez a hely. Emlékeztette valamire... mire is? Nem tudta. Nem emlékezett.
Beléptek a lombsátor alá. Leon rögtön a földre heveredett, Dzsoni még nézelődött néhány percig, aztán követte barátját. Mellé heveredett a zizegő fűbe. A fű érintése hűvös volt, kellemes, puha, lágy... mint... mint... szóval valami ismerős érzés. De konkrétan nem tudta volna megmondani, hogy micsoda.
Leon látta a tétovaságot, bizonytalanságot barátja arcán. Látta, hogy küszködik az érzéseivel.
- Mi a baj?
- Semmi... vagyis... ez a hely úgy emlékeztet engem valamire... egy érzésre, vagy valami másra, nem tudom. Miért nem emlékszem rá?
Leon tétovázott. Ha elmondja neki, hogy emlékezettörlésen esett át, akkor el kell mondania azt is, hogy milyen emlékeket töröltek és miért. Akkor pedig hiába volt minden... Akkor vágyódni fog a kisfia, felesége után - legalábbis nagyon valószínű.
Egyelőre nem mondhat semmit. Majd meglátjuk - gondolta.
- Hunyd le a szemed, és ne gondolj semmire! Csak élvezd az érzést, amit ez a hely nyújt. A vízcsobogást, a lomb susogását... ne gondolj most semmi másra! - mondta határozott hangon Leon. Szerette volna, ha a barátja minél hamarabb felépül és túl lesz ezen az egész dolgon. Remélte, visszatérhetnek azok a feledhetetlen, boldog idők, amikor ők ketten, mint igazi jó barátok, folyton együtt lógtak, együtt jártak mindenhová... a lányok után is, persze...
Még fel kell keresniük Dzsoni szüleit is. Nemsokára. És azt a lányt...Dzsoni kedvesét. Már várja Dzsonit...
Dzsoninak még nem is mondta, hogy az eredeti indulás után egy nappal érkeztek vissza az időgéppel ebbe a világba. Vagyis nem harminc év telt el, csak egyetlen nap. És ez azért is jó, mert az egész esetre senki nem emlékszik, mint olyasmire, ami meg se történt - mint az invázió maga, ami miatt az egész kalamajka kialakult.
Így Dzsoni ténylegesen nem veszítette el a harminc évet. Az emlékezettörléssel egyidőben a rehabilitációja is megtörtént, így mostmár külső nyoma sincs annak, mennyi időt töltött el a Mirianán. És emléke sincs már róla, egyetlenegy sem. Remélhetőleg.
Persze, amiről eddig nem beszélt neki, mostmár nem is teheti meg. Nem kavarhatja össze a barátját. Talán az lenne a legjobb, ha neki, Leonnak is csinálnának egy kis emlékezettörlést... Mert ezt a terhet egyedül nagyon nehéz cipelni... Vajon bírja majd? Nem rokkan majd bele?
---
A napok lassan teltek. Dzsonin látszott, hogy unatkozik. Mintha valami hiányozna az életéből. Talán a munka? Lehet.
Leon mindenhová elkísérte barátját. Mindenféléről beszélgettek, ami csak az eszükbe jutott. De Dzsoni nem tudott szabadulni a hiányérzettől, amit szinte állandóan érzett.
Egyszer a kabátja belső zsebében talált egy kicsire hajtogatott papírlapot. Széthajtogatta. Színes ceruzával razjolt gyerekrajz volt, kusza vonalak... Kék tó, mellette kis ház, a kéménye füstöl... mellette egy férfi meg egy nő, közöttük kisgyerek... Dzsoni szívét melegség járta át. Kik ők, és miért ez a fura érzés?
Leon orra alá dugta a rajzot. Leon zavarba jött. De csak egy másodpercre. Aztán azt mondta: nem tudja, kik ezek, és hogy hogyan került a kabátja zsebébe. Legjobb lesz, ha eldobja - mondta gyorsan, aztán másfelé nézett. Nem akart ezzel tovább foglalkozni.
Dzsoni azonban észrevette a pillanatnyi zavart barátja viselkedésében. Bántotta, hogy Leon nem őszinte vele.
Később is sokszor elővette a rajzot, nézegette. Ismerős érzések kavarogtak benne. De hiába kutatott emlékei között, nem tudott rájönni, kik ezek, és miért érzi úgy, mintha ismerné őket.
Ahogy múlt az idő, Dzsoni egyre jobban érezte magát. Szép szülőbolygója minden zegét-zugát bejárták Leonnal. A tengerpartokon sétáltak a hófehér fövenyen, a magas, hófödte hegycsúcsok fölött elrepültek gépükkel, jártak ódon, lakatlan városokban, nagy pusztaságokon, és sűrű, sötét erdőkben...
Aztán egy nap Dzsoni találkozott régi kedvesével. Leon szervezte meg a randevút... De hiába mosolygott a szép lány olyan kedvesen, Dzsoni mégis ürességet érzett. Mintha soha nem szerette volna ezt a kedves teremtést... Vajon miért?
Amikor ezt megmondta a lánynak, annak könnyek szöktek a szemébe. De erős maradt. Elbúcsúztak. Dzsoni nem szerette volna, ha tovább is vár rá, hiszen ő nem akar tőle semmit... semmit, soha többé...
Az ő szíve másé... de hogy kié, azt nem tudta. Csak érzett valami furcsát. Szeretett valakit. Talán a rajzon az asszonyt a kisgyerekkel? A furcsa érzés mindig hatalmába kerítette, ahányszor csak elővette a papirost.
---
Leon látta, hogy a barátja rendbejött. De azt is látnia kellett, hogy amikor a rajzot nézegeti, szenved. Hiányérzetén nem tud úrrá lenni, hiába minden erőfeszítése. Elmondja neki, mi történt? Hogy kik azok ott a képen? Nem teheti. Mert akkor biztos, hogy Dzsoninak nem lesz többé itt maradása.
---
Egy esős napon, amikor a szállásukon maradtak, Dzsoni ismét elővette azt a papirost. Már egészen gyűrött volt, annyiszor vette kézbe. Nézte, nézegette, forgatta, aztán eltette. Majd ismét elővette...
Leon megkérdezte:
- Mi a baj?
- Valahogy az az érzésem, hogy közöm van ezekhez itt a rajzon. Miért van ez így?
Leon először nem válaszolt. Tűnődött. Most mit tegyen?
Aztán hirtelen döntött.
- Gyere velem!
Elmentek az intézetbe. Leon megkereste az orvost, aki annak idején az emlékezettörlést végezte Dzsoninak.
Félrehívta, néhány szót váltottak. Az orvos bólintott, majd intett Dzsoninak.
Bementek a terembe, ahol azok a bizonyos gépek, berendezések álltak. Dzsoninak fel kellett feküdnie az asztalra, és rácsatolták a gépeket. Az orvos elővette a kék fényű fiolát...
Dzsoni nem értette, mi történik. Mégis, az érzés, ahogyan ott fekszik, ismerős volt valahonnan. Leonra nézett. Barátja bátorítólag megszorította a kezét, és távolabb lépett.
Az orvos kissé nyugtalan volt. Majd jelentenie kell, hogy az a fiola eltűnt... vagy hallgatnia kell róla mélyen...
---
VII. fejezet
Amikor Dzsoni és Leon kilépett az időgépből, megölelték egymást. A mirianai nap éppen lebukni készült a látóhatár mögött. A szürkületben, a távolban egy tó tükrén megcsillant a nap utolsó fénye. A tóparton kis ház... mint azon a bizonyos gyerekrajzon... A ház körül megannyi dús lombú fa...
Dzsoni mostmár mindenre emlékezett.
- Menj, barátom - mondta Leon.
- Köszönöm. Soha nem felejtelek el... - Dzsoninak nehezére esett megválni a barátjától. Tudta: soha többé nem fogja látni őt. Amit Leon érte tett, azzal kockára tette WiWo-i karrierjét, egész életét... megbüntethetik érte, ha rájönnek....
Ha rájönnek, hogy ő visszakapta az emlékeit, és visszajött ide... övéihez. Ahová tartozik. Leon visszacsempészte.
Hogy Leon hogyan fogja ezt elintézni a WiWo-n?... azt nem tudta. Olyan nagyon nem is érdekelte. Önző dolog, igen. Tudja. De Leon nagyon talpraesett, meg fogja oldani. Bízik a barátjában. A VOLT barátjában... mostmár.
Leon beszállt a gépbe, Dzsoni pedig elindult a tóparti kis ház felé a sötétben. A csillagok benépesítették az eget. Szépséges fekete bársony teleszórva apró, szikrázó gyémántokkal... milyen szép... milyen meseszép... pont, mint a WiWo-n... pont, mint AMOTT.
---
Leon várt néhány napot. Aztán felkereste a vének tanácsát. Bejelentette, hogy Dzsoni rehabilitációja látszólag rendben haladt, azonban egy váratlan pillanatban a tengerbe vetette magát, amikor helikopterükkel éppen a víz fölött szálltak... Úgy látszik, mégsem sikerült tökéletesen végrehajtani a regenerációt, vagy az emlékezettörlés nem sikerült teljesen... Ki tudja mostmár?
Dzsonit mindenki meggyászolta. Aztán lassan feledésbe merült. Sok idő telt el. Aztán egy nap Leonnak ismét feladatul adták, hogy a szert juttassa el a Mirianára... most Dzsoni nélkül. Még egy inváziót nem kockáztathatnak meg... így hát időről időre meg kell ismételni az akciót, hogy gátat vessenek a túlszaporodásnak a Mirianán.
Leon nem alapított családot a WiWo-n. Talán nem találta meg a megfelelő lányt? Vagy egyszerűen egyedül szeretett volna élni? Ki tudja. Erről soha, senkinek nem beszélt. Amióta Dzsoni nem volt többé, nem volt ő sem már ugyanaz. Vidámsága, örök derűje a múlté, munkáiba temetkezett. Szavát se hallották szinte soha. Kedvetlen lett, szomorú. Vagy életunt.
Amikor a feladatot megkapta, felvillanyozódott. A szert magához vette, és beszállt az időgépbe.
---
A feladatot elvégezte. A Mirianán is akkorra sok idő telt el. Mégis szerette volna, ha viszontláthatja barátját...
Elhatározta, hogy titokban felkeresi.
A tóparti kicsi ház már nem volt olyan szép, mint régen. Omladozó vakolat, lyukas tető, ledőlt kerítés... A kert gondozatlan, a hintaszék a teraszon kopottan, törötten árválkodik... Mi történt?
Belépett a kert felől a házba. Az asztalnál hajlott korú férfi ült, karjára borulva aludt. A csipketerítőn gyűrött papírlap, ceruzarajz. Idős férfit és asszonyt ábrázolt. Rajta elmaszatolódott foltok: bizonyára könnyek.
Leon nem ébresztette fel a férfit. Valószínűleg ő lehet Dzsoni fia. Bizonyára gyászol. Gyászolja a szüleit... az anyját... és Dzsonit. Leon megértette: Leon nincs többé. Mostmár igazából. Elment... örökre.
---
Leon tűnődött. Aztán megváltoztatta az időgép beállítását. Visszafelé pergette a számokat. Csak ő tudja, miért. Amikor végre elérte a megfelelő időpontot, megállította a számlálót. Beszállt a gépbe. Sóhajtott. Izgult. Szíve hevesen vert, homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. Amit most tesz, az tilos. Egyenesen büntetendő. Ezért súlyos a döntés, amit hozott.
Amikor, néhány másodperc múltán megérkezett és kiszállt a gépből, szétnézett a tájon. Arcán elégedettség tükröződött. Homloka kisímult, szája szegletében huncut mosoly jelent meg.
Aztán újra átállította a gép számlálóját. De nem szállt be, csak az ajtót zárta be. Ezzel a mozdulattal örökre száműzte magát ide... a Mirianára.
Aztán elindult, hogy végre úgy éljen, ahogyan mindig is szeretett volna... szabadon.
---
Az időgép megérkezett a WiWo-ra. De amikor kinyílt, nem volt benne senki. Csak egy kis papírlap volt a padlón. A legöregebb vén felvette, és hangosan olvasni kezdte.
„Nem térek vissza. Ne keressenek. Leon”
A vének egymásra néztek.
- Engedjük, hogy eltűnjön előlünk?
- Ha megkerestetjük, meg kell büntetnünk. Szökevénynek számít. Tudására szükségünk van itt, a WiWo-n.
- Majd egyszer, talán kerestetni fogjuk. Most azonban hagyjuk, hogy egy kicsit lélegzethez jusson. Neki is szüksége van a feltöltődésre, úgy hiszen... mint mindenkinek. Úgy gondolom, egyelőre hagyjuk őt békén. Ha szükségünk lesz rá, majd érte küldünk... - mondta a legöregebb vén ellentmondást nem tűrő hangon. - Remélem, egyetértenek velem?
Ki mert volna vele ellenkezni? A vének összenéztek. A szemekben kétkedést lehetett felfedezni, de senki nem szólt. Így hát Leont nem kereste senki... hosszú, hosszú ideig.
---
Dzsoni a teraszon ült a hintaszékben. Alkonyodott. Elnézett a távoli hegyek felé. A tóparton sirályok vijjogtak, hangjukat fel-felkapta a szél. Dzsoni ölében szőke gyermek kuporgott, egészen befészkelte magát az apja karjai közé. Kezében egy fából faragott apró lovacskát szorongatott. Ez volt a kedvenc játéka. A faragás nem volt valami szép, aprólékos, de a gyermek nagyon szerette. Hiszen az apja készítette neki.
A tó felől sötét hajú asszony lépkedett a kerten át. Ruhájába bele-belekapott a hegyek felől mind erősebben fújó szél.
- Helló, Dzsoni! - szólt váratlanul egy kellemes, dörmögő férfihang Dzsoni háta mögül. Dzsoni összerezzent. Aztán elmosolyodott. A gyermeket letette öléből, felállt és megfordult. Egy szót se szólt. Nem is tudott volna. A könnyek elöntötték a szemét, és elszorították a torkát.
Megölelték egymást. Mert Leon volt a dörmögő hang gazdája. Ki más is lehetett volna, mint a szívbéli, igaz jó barát?
A gyermek anyja elé szaladt, kézenfogva közeledtek.
A két férfi csak állt, percekig szótlanul.
Aztán Dzsoni törte meg a csendet.
- Nem mondod, hogy menjünk? Hogy mennünk kell?
- Nem.
Nem magyarázott semmit, Dzsoni mégis megértette. Ittmaradhat. Végleg.
- És te? Te meddig maradhatsz?... Meddig maradsz? - kérdezte.
Leon hallgatott néhány másodpercig. Elnézett a távolba, majd elcsukló hangon mondta:
- Örökre... Van-e helyed a számomra, barátom?
Összenéztek. Mosolyogtak. Mintha egy percre megállt volna az idő...
VÉGE
scifi
Big Eniac ötletéből
Tartalom
Egy bolygót elözönlenek az idegenek. Egy elítélt feladata, hogy visszautazva az időben, megakadályozza ezt. De nem térhet vissza szülőbolygójára valamiért... OTT családot alapít, amikor mégis jönnek érte...
Mi történik, sikerült-e a terv, és mi lett az elítélt sorsa?
A 25-ÖS ELÍTÉLT
scifi
- Helló, Dzsoni!
A férfi összerezzent. Milyen régen nem szólították már így! Vagy harminc éve...
Megállította a hintaszék billegését. Nem fordult a hang felé. A hang tulajdonosa a háta mögött szólt. Zengő, fiatalos, friss férfihang... Ismerős, nagyon ismerős...
A férfi szívét elöntötte az öröm. Már olyan rég a feledés homályába merült az az idő, amikor ők ketten... barátok voltak.
Leon! - kiáltotta egy hang belül. A másodperc tört részéig ízlelgette a szót, a nevet, amelyet azóta sem ejtett ki hangosan. Csak gondolataiban tűnt fel néha, ritkán a férfi arca. S most itt van! Itt van... végre.
A széles terasz, ahol a hintaszék áll, a kertre néz. Innen lépcső visz az árnyas kertbe. Sem a teraszt, sem a lépcsőt nem védi korlát. A kerten túl a tóra a telihold fénye vetül. A fák közül idelátszik a víztükör csillogása. De a teraszt homály borítja, a fák lombja beárnyékolja. A hintaszékben ősz hajú férfi ül, arcát nem látni. Háta mögül most fiatal férfi lép elő, és a hintaszéket megkerülve, megáll a terasz szélén.
-Helló, Dzsoni! - ismétli, és bár a homály teljesen eltakarja, az ősz hajú férfi mégis jól látja, hogy mosolyog.
Ő nem mosolyog vissza. Csak nézi csendben, némán. Lassan feláll. Fejük most egy magasságban van. Hallják egymás lélegzését. Egy lépésre egymástól... aztán megölelik egymást.
- Menjünk - mondja a jövevény.
Milyen egyszerű ez igy! „Menjünk!” De neki nem... már nem. Talán, ha akkor jön, amikor várta... amikor a büntetés letelt... azazhogy... amikor a feladatot teljesítette. Mostmár... mostmár semmi sem ilyen egyszerű. Semmi, semmi.
Habozott. Induljon? Most? Pedig milyen régen vár erre a percre! Éppen harminc éve... Azt hitte, könnyű lesz. Várta, mikor lesz a száműzetésnek végre vége. De most, most... amikor már... amikor már idegyökerezett... mint a fák... mint a fák. És megöregedett közben.
Az ősz férfi alakja az évek alatt kissé megtört. Nem az a délceg ifjú már, aki egykoron megjelent itt. De a szemben állón semmi jele az öregedésnek. Ő éppoly fiatal, mint akkor volt, azon a napon... azon a rettenetes, szörnyű napon. Amikor neki el kellett hagynia övéit, mindent, ami valamit is jelentett a számára... barátait, szerelmét, szüleit... mindent, amit szeretett. Igazságtalanul. És a várakozással eltelt harminc hosszú, hosszú év nyomát érzi minden porcikájában.
Leon nem. Ő nem öregedett meg. Tartása délceg, hangja a régi... Szerencsés. Ő ott maradhatott, ahol az idő nem ÚGY telik, mint itt. Ha ő is maradhatott volna... De már hiába kesereg ezen. AZT már nem kaphatja vissza. Ha visszamegy is, már semmi nem lesz ugyanolyan. Már nem biztos, hogy sikerül újra beilleszkednie. Mert azok ott... ott mind megmaradtak szinte ugyanolyannak, mint akkor voltak. Azonban ő... hát bizony, öregemberré lett közben.
- Menjünk! - ismételte az idegen.
Az ősz férfi állt szótlanul néhány másodpercig. Aztán elindult befelé a házba.
A hálószoba nyitott ajtajában megállt. A sötét szobából halk mocorgás hallatszott, majd nyugodt, egyenleges szuszogás. Övéi alszanak itt békésen, nyugodtan. Övéi... felesége és fia, akik már megszokták, hogy ő holdtöltekor mindig a teraszon tölti az éjszakát.
Az ősz férfi a sötétben is jól látta még mindig szép feleségét, amint a széles ágyon kisfiát átkarolva, békésen alszik. Kisfiuk ilyenkor, amikor ő éjjel a teraszon üldögél, mindig anyja mellett alszik. Az asszony hosszú sötét haja szétterül a párnán, a fiúcska aranyfürtös fejecskéje az anyja karján nyugszik. Milyen szépek is így! A férfi sóhajt. S most hagyja itt őket?
Húsz évig egyedül volt. Várt. Mindhiába... S amikor a reményt már végképp elvesztette, itteni szokás szerint megnősült. Akkor már érezte magán az öregedés jeleit. Hogy visszajusson oda, ahonnan jött, arra már nem lesz lehetőség, hiába is várja, akkor úgy gondolta.
A szép fiatal nő a laboratóriumban, ahol dolgozott, munkatársa volt. Szép mosolya, kedvessége, szerénysége nagy hatással volt rá. Így aztán egy szép napon itteni szokás szerint megkérte a kezét, és ő igent mondott...
Aztán megszületett a gyermek... A gyermek, amely teljessé tette itteni életét. Boldogságot adott, értelmet mindennapjainak. Volt, hogy teljesen elfeledte, honnan származik, elfeledte, hogy miért is jött annak idején. Csak élte a mindennapokat, s csak akkor eszmélt föl, amikor az új holdtölte elérkezett. Akkor újra feléledt benne a honvágy, és ismét hintaszékébe ült, ki a teraszra, hogy a csillagokat nézze, és kis időre elfeledkezzen a hétköznapokról. Soha nem gondolta volna, hogy ennyire nehéz lesz elmenni innen.
Szemébe akaratlanul is könnyek tolultak.
Leon a vállára tette a kezét.
- Induljunk, Dzsoni. Már várnak minket. -
II. fejezet
A teremben most nem volt senki, csak ők ketten. Középen széles ülőalkalmatosság, azon foglaltak helyet Leon és ő. Vártak.
Az ajtón most sorban idős férfiak léptek be egymás mögött, földig érő sötét köpenyben. A fotocellás ajtó becsukódott a hátuk mögött.
A vének tanácsa hat főből állt, akik most, szemben velük, egymás mellett megálltak. Szúrós tekintetük rájuk szegeződött. Elérkezett hát az idő, az idő a számonkérésre.
Dzsoni nem szólt. Leon sem mozdult. Várta az első kérdést.
A legidősebb vén Leonhoz fordult.
- Önt, mint a feladat végrehajtásának felügyeletével megbízott személyt, súlyos kötelességszegéssel vádolom.
- Miért, uram? - kérdezte Leon. Színlelte, hogy meglepődött.
- Nem számolt be arról, hogy a száműzött családot alapított, pedig tudta - mint ahogyan neki is tudnia kellett - hogy tilos a mi fajunknak más fajokkal keverednie. Miért nem akadályozta meg?
- Nem volt módomban.
- Ezt hogyan érti?
- Amikor megtehettem volna, már késő volt.
- Kérem, részletesen magyarázza ezt meg.
- A feladat teljesítését követő tíz évben kiderült, hogy a hatás nem megfelelő, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Újabb tíz év kellett, mire az új szer teszteredménye megfelelőnek mutatkozott. Ezekről az eredményekről a vének tanácsának részletesen beszámoltam. Akkoriban az eredmények analizálását végeztem, és a huszonötös elítélt megfigyelése másodlagos volt egy rövid ideig. Az alatt az idő alatt történt, hogy ő az ottani szokás szerint családot alapított, és gyermeket nemzett. Hogy nem hozhattam haza, azt Önök rendelték így... Ugye?
Amikor tudomást szereztem arról, hogy családja lett, már késő volt, és úgy döntöttem, újabb tíz év elegendő lesz arra, hogy a gyermeke eléggé felnő ahhoz, hogy az anyja tovább nevelhesse - egyedül - felelte Leon. Szavai kimérten, higgadtan csengtek, a vének tanácsa feszülten figyelt.
Dzsoni szíve megsajdult e szavak hallatán. Hát ő csak játékszer volt mindvégig, s ebben barátja is részt vett? Ő azt sem tudta, hogy figyelemmel kísérik ottani tevékenységét, és nagyon fájt, hogy nem jöhetett vissza azonnal a feladata végrehajtása után...
És mit jelent az, hogy a feladat teljesítése nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket? Hát akkor ő hiába tett meg mindent legjobb tudása szerint, és végezte el a feladatot oly lelkiismeretesen, annyi nehézség árán? És egyáltalán: ki végezte el másodszor, tíz év után? És miért várták meg, mi lesz az eredménye, és csak akkor akarták őt visszavinni... Ez hogyan lehetséges? Ehhez neki mi köze volt? Minderre magyarázatot kell kérnie. Hiszen amíg ezek itt játszadoztak az ő életével, ő lassan megöregedett... Ki fogja neki visszaadni az ifjúságát, ki fogja őt kárpótolni mindezért?
Bosszantotta, hogy Leon olyan nyugodtan válaszolgat a kérdésekre az ő életéről, mit sem törődve az ő érzelmeivel, mindazzal, ami vele az elmúlt harminc esztendőben történt.
Igen, ő is tisztában volt azzal, hogy más fajokkal tilos keveredniük. De mire várt volna? Úgy hitte: már nem térhet vissza hazájába, szülőbolygójára... Maradt volna egyedül? Próbálta... nem volt jó...
- A választ elfogadjuk. Az elítélt feladatát elvégezte, ezáltal felmentést nyert bűne alól. Az emlékezettörlést elrendelem. Önt teszem felelőssé, hogy a törlést elvégezzék rajta, még a mai napon. Holnap reggel jelentést kérek. Most kísérje a szálláshelyére, és adjon meg mindent, amire szüksége van, vagy amit kíván. Hagyja pihenni az utolsó nagy erőpróba előtt. Szeretnénk, ha holnaptól ugyanolyan hasznos és tökéletes tagja lenne társadalmunknak, mint „azelőtt” volt.
Ezzel a vének elvonultak. Amikor a fotocellás ajtó becsukódott mögöttük, Dzsoni felállt. Leonra nézett. Az lehajtott fejjel ült még néhány másodpercig, majd ő is felállt és egymás mellett indultak az ajtó felé.
III. fejezet
A szállás nagyon kényelmes volt, minden luxussal fel volt szerelve. A kör alakú helyiség egyik oldalán, szemben a kényelmes fekhellyel, hatalmas ablak nyílt a tájra. Magasan voltak, innen messzire lehetett látni: a kéklő hegyeket, a zöld mezőket, a különös épületeket. De Dzsoni tudta: mindez csak illúzió, itt már régen nincs a szó szoros értelmében vett „természet”, minden elveszett, megsemmisült, amikor az invázió... az invázió miatt. Amiért neki annak idején mennie kellett.
Leon frissítőt hozott. A szobában légkondícionáló biztosította a kellemes közérzetet. De „odakint” százágra süt a nap, csak úgy ragyog az épületek tetején. Az ég valószínűtlenül kék, rajta hófehér bodros bárányfelhők vonulnak, apró árnyékokat vetve a talajra.
- Van-e valami kívánságod? - kérdezte Leon.
- Nincs... nincs - mondta Dzsoni. Szemét nem vette le a látványról.
Leon leült Dzsoni mellé a kényelmes ágy szélére. Látta, hogy barátja a tájat kémleli, gondolatai messze járnak. Talán a kényszerűségből elhagyott szeretteire gondol... bizonyára. Szívből sajnálta jóbarátját, látta, mennyire szenved attól, hogy itt kell lennie. Tudta, milyen rettenetes lesz alávetnie majd magát az emlékezettörlési procedúrának. Tudta, hogy barátja nem akarja elfelejteni új otthonát, családját... de mit lehet tenni? A parancsnak engedelmeskedniük kell, bármi áron.
Néhány percig némán ültek. Aztán Leon megszólalt:
- Visszamennél, ha lehetne? -
Dzsoni szeme elkerekedett.
- Hát lehet? -
Leon nem válaszolt. Majd ismét megkérdezte:
- Mennél, ha lehetne?
Dzsoni szíve nagyot dobbant. Ha lehetne...
- Persze. De tudom, hogy ez lehetetlen. -
- Odaadnád az itteni hosszú életet a rövidke boldog ottani életért? Mi várhat ott rád? Felneveled a gyermekedet, aztán elmúlsz, és kész. Itt viszont várnak rád a régi barátok, a szüleid, a régi szerelmed, mert tudod, hogy itt nem ÚGY múlt az idő, mint OTT...
- Dehát nem látod, hogy hogy nézek ki? Hogy csupa ősz a hajam! Hogy megöregedtem! A régi szerelmem rám sem ismerne, és a szüleimnél is öregebb vagyok! Az én életemnek már úgyis vége... - Dzsoni lehajtotta a fejét, szomorúan, lemondóan. Már nem vár semmit az élettől. Mostmár itt csak szenvedés lesz, amíg tart... ha véget nem vet neki előbb.
Leon nagyon sajnálta őt. Megértette, milyen érzések kavaroghatnak benne.
- Tudod, az emlékezettörléssel együtt visszakapod korábbi életedet is. Ugyanis az eljárást össze fogják kapcsolni egy regenerációs folyamattal is, ami egy teljesen új módszer, de eddig jó eredményeket értünk el az alkalmazásával. Remélem, beleegyezel. Anélkül nem alkalmazhatják. Utána azonban semmire sem fogsz emlékezni, és pontosan úgy fogsz kinézni, olyan leszel, mint amikor elmentél. A... a családodat nem fogod látni többé, de ha látnád, akkor sem ismernéd fel őket többé. Jobb lesz így, hidd el.
Dzsoni nem szólt. Gondolkodott. Leon hagyta, hadd eméssze meg a hallottakat. Az ablakhoz állt, nézte a vonuló felhőket, nézte, amint a nap egyre lejjebb süllyed a horizonton. Hamarosan este lesz. Akkor pedig menniük kell. Várják őket a rehabilitációs központban.
- Tényleg hiába végeztem el a feladatot? - kérdezte váratlanul Dzsoni.
- Tényleg. A parancs az volt, hogy figyeljem az eredményét. Amikor a szer eljutott a célba, és hatnia kellett volna, semmi nem történt. Valószínűleg a fertőtlenítőszerek, amivel az ivóvízhálózatot kezelik, semlegesítették a hatását. Ezért új szerre volt szükség. Hamar változtatni kellett az összetételén, és ismét eljuttatni a célba. Ezt pedig csak egyvalakire lehetett bízni... vagyis rám... Ugyanis az akció teljesen titkos volt, nem tudott róla más, csak a vének tanácsa, a szert kikísérletező tudósok és én. Nekem kellett tehát vállalnom, hogy az új szert eljuttatom neked. De mivel tilos volt a kapcsolattartás, így ez lehetetlen volt... Mostmár nem vonhattalak be... Egy új módszert dolgoztunk ki: egyszerűbbet, hatékonyabbat. Kár, hogy akkor régen ez a módszer még nem létezett... Mostmár nem közvetlenül a vízhálózatba kellett eljuttatnom a szert, hanem az új módszer segítségével elég volt a légkör felső rétegébe permeteznem, elég nagy koncentrációval. Ott a felhőkbe jutva szétáramlott a légköri áramlásoknak köszönhetően az egész bolygó légterébe, onnan pedig az esők hatására kicsapódva, bejutott a talajvízbe, onnan pedig az ivóvízbe... Igen, tudom, ez kissé lassúnak tűnik, de nem volt más lehetőség... és azt is tudom, hogy ennek volt hátulütője is: a bolygón vadon élő állatok meddősége, hiszen ők a szabadban lévő vizekből isznak... De náluk sokkal nagyobb a regenerálódási sebesség, mert sokkal gyakoribb a szaporulat, így nem telt el sok idő, hogy elmúljon a hatás...
Szóval, amikor a szer - némi késéssel, de végre hatni látszott, megnyugodtunk. Akkor már nem volt más hátra, mint azt a kis időt kivárni, amíg teljes lesz a hatás. A parancs szerint addig nem hozhattalak vissza... Sajnos, ez is a büntetésed része volt... Igen, igen, ne is mondd, tudom, hogy igazságtalanul.
Meg aztán úgy látszik, nem voltunk tisztában vele, mennyire sok idő telt el OTT ez alatt. Csak most szembesültünk ezzel... sajnos. Ezért ne haragudj senkire.
Szóval, amikor kiderült, hogy teljes a siker, akkor vissza akartalak hozni az eredeti terv szerint. Azonban akkorra már családod volt, a kisded megszületett, és te olyan boldognak látszottál... Nem kérdezhettem meg: haza akarsz-e jönni vagy sem... Egyetlen dolgot tehettem: megvártam, amíg a gyermek kicsit nő, s utána hozlak haza.
Most azonban kérlek, ne aggódj, reggelre minden a régi lesz. Semmire sem fogsz emlékezni, ami OTT történt veled, és ismét fiatal leszel, pont, mint én. Jó lesz? - nézett Leon Dzsoni szemébe biztatóan.
Dzsoni tekintetében most látszott először némi lelkesedés, csillogás. Ismét bizakodó lett. Akkor hát minden rendben lesz - vélte. Vagy mégsem? Mindegy. Úgysem fog emlékezni semmire sem. És ez jó. Jó lesz, biztosan. De akarja-e? - Akarom? - kérdezte önmagától. A választ azonban még nem tudta. Még nem döntötte el.
- Vissza tudnál juttatni... oda? - kérdezte Leontól váratlanul.
- Igen. Azonban tudnod kell, hogy ez tilos. És hogy akkor nekem is mennem kell, mert a büntetésem nagyon szigorú lesz. Csak akkor úszhatom meg, ha veled megyek. De nem elég, ha egyszerűen csak odamegyünk. El kell rejtőznünk, hogy soha ne akadjanak a nyomunkra, mert akkor visszahoznak és megbüntetnek minket. Lehet, hogy amíg élünk, bújkálnunk kell. És neked családod van. Őket is magaddal kell hurcolnod, ha velük akarsz lenni. Vagy pedig el kell őket hagynod, és akkor mindegy, hol leszel, ha nem lehetsz velük. Akkor lehetsz itt is, nem igaz?
Dzsoni hallgatott. Tényleg, mi lenne a sorsa, ha visszamenne, ha visszamehetne hozzájuk? Nem, az nem lenne jó, mindig rejtőzködni... Akkor már inkább vállalja az eljárást, amivel elfelejthet mindent, és visszatérhet eredeti életéhez. Igen, mostmár eldöntötte. Lesz, ami lesz. Vállalja, beleegyezik mindenbe.
Leon kinézett az ablakon. Közben a nap lebukott a távoli hegyek mögött, a szobára félhomály borult.
Dzsoni is az ablakhoz ment. Elnézett a távolba, a lenyugvó nap vörösre festette a felhőket. A vörös fény néhány percre az arcukra vetült. Leon széles mozdulattal kifelé mutatott:
- Ez már az igazi naplemente. Látod? Nem illúzió...
Dzsoni csak most értette meg, hogy amit lát, az valódi. Nem vetített kép, mint amikor elment. Akkor hát... az invázió meg sem történt?... Akkor a gyerekek szaladgálhatnak a zöld mezőn, igazi virágot szagolhatnak, igazi szél lengeti az ágakat a fákon.... és azok ott, igazi felhők...
Jóleső érzés járta át. Szóval minden rendben van. És ő mostmár szabad, teljesen szabad. És talán megint ő lesz az egyik legjobb... mint régen.
IV. fejezet
Az intézetben már várták őket. A szoba küszöbén megtorpantak. Még sohasem jártak itt. Sem Leon, sem Dzsoni... „azelőtt.” A fehérre festett falak idegenül hatottak. Körben minden műszer, tárgy, asztal, szék, minden, minden fehér színű volt. Az orvosok szintén fehérben voltak: a nadrág, a köpeny, a cipő a lábukon... és az arcukon kendő is fehér. Mintha műtétre készülnének... Dzsoninak furcsa érzése támadt. Hirtelen kételkedni kezdett: biztos, hogy jó helyen járnak?
Az egyik orvos eléjük ment. Bevezette őket a szobába. Dzsonit egy fehér lepedővel takart ágyra fektették. Az ágy mellett különféle műszerek sokasága, monitorok, készülékek, vezetékek... Most az orvos valamennyit bekapcsolta. Dzsoni megborzongott. Ha elrontanak valamit, és ő... valami szellemileg leépült roncs lesz a kezelés után? ... De nem, nem, az lehetetlen, hiszen Leon mondta, hogy már másokon is alkalmazták, sikerrel. Ha hinni lehet Leonnak... de miért ne hinne? Még sohasem csapta be... emlékezete szerint.
A karjára, lábára, mellkasára tapadókorongos szerkentyűket helyeztek, melyekből hosszú vezetékek lógtak ki. Ezek mind különböző készülékekbe vezettek. A fejére pántot csatoltak, abból is színes vezetékek lógtak, és egy másik berendezéshez csatlakoztak. „Kezdődik...” gondolta Dzsoni.
Most az orvos megszólalt. Az arcára kötött fehér kendő mögül tompán hangzott, amit mondott.
- Kérem, engedje el magát. A karjába, a vénájába bekötünk egy infúziót, amely nyugtatót és egyben egy különleges szert tartalmaz, amitől az emlékezete törlődni fog. Most még meggondolhatja magát. Ha nem szeretné, hogy az OTT szerzett emlékei elvesszenek, akkor elmehet. De ha beleegyezik, akkor elkezdjük a műveletet, és akkor már nem tudjuk visszahozni az emlékeit. Ha belekezdünk, és közben meggondolja magát, emelje fel a kezét. De közlöm, hogy a sérült emlékállomány hatását még nem ismerjük, félig elvégzett műveletre még nem volt példa. A művelet ideje alatt ön csak félig lesz ébren, és fokozatosan fogja elveszíteni mindazt az emléket, amelyet az elmúlt harminc év alatt szerzett. Mégegyszer kérdem tehát: beleegyezik a törlésbe és a regenerálási műveletbe?
- Igen - válaszolta Dzsoni. Mit is tehetne egyebet? Szemével intett barátja felé, aki az ágy mellett állt. Leon bátorítólag megszorította a kezét, majd elfordult, és kiment a szobából. Legalábbis Dzsoni azt hitte. De Leon az ajtónál megfordult, és megállt. Az orvos felnézett és bólintott felé. Engedélyezte, hogy ittmaradjon... végig. Leon egy széket kerített és leült Dzsoni látókörén kívül. Nem akarta barátját zavarni a jelenlétével.
Dzsoni közben azon töprengett: vajon minden részletet ismernek ezek az orvosok itt? Milyen módszerrel törlődnek az emlékei? És minden OTTANI emléke?... És mi van, ha az „azelőtti” emlékei is... megsemmisülnek? Vajon hogyan élhetne azután emlékek nélkül...? Lehet egyáltalán úgy élni?
Bizonytalan, rossz érzés kerítette hatalmába. Megpróbált másra gondolni, de minduntalan előtolakodott a kétely.
- Akkor hát kezdjük - szólt most az orvos, és a gépeket sorra bekapcsolta. Az infúziót közben egy másik fehér köpenyes bekötötte, lassan csordogálni kezdett a furcsa folyadék.
Dzsoni melegséget érzett. Olyasmit, mintha a nyári nap melengetné. Igen, pontosan olyan érzése volt. Hát persze! Hiszen süt a nap... egészen elvakítja a fény... és a fák zöld lombja zizeg a szélben... De nem, nem, éjszaka van, holdtölte... Agyában szélsebesen kavarogtak a gondolatok, érzések.
A szer hatni kezdett... - gondolta. Biztosan azért, amiatt vannak ezek a furcsa érzések... úgy kavarognak a gondolatai, emlékei, mint amikor a tó mélyén felkavarodik az iszap, a föveny...
Aztán lassan minden a helyére került - megnyugodott. A gépek halk zizegése elálmosította. Szemét lehunyva feküdt az ágyon. Egészen kellemes volt... jóleső, simogató.
---
Az első dolog, ami most felötlött benne, az a bizonyos rettenetes villanás, ugyanakkor óriási csattanás... Igen, már emlékszik, mi is volt ez. Ez a balesete volt... aminek az egész elmúlt harminc év szenvedéseit köszönhette.
A baleset akkor történt, amikor űrhajójukkal az utolsó expedícióról hazafelé tartottak. Egy aszteroida mellett haladtak el, amikor annak oldalából egy váratlan robbanással levált egy óriási darab, és szélsebesen száguldott feléjük... Már nem lehetett kitérni előle... összeütköztek. Vagyis az a hatalmas kőtömb nekikcsapódott. Ő volt a navigátor. A legjobb mind közül. De hiába volt a legjobb, az ütközést ő sem tudta elhárítani. Az ütközéstől megrongálódott a hajó oldala. Azon a részen volt a legénységi szállás. A legénység nagy része éppen pihenőjét töltötte a kabinokban, így őket álmukban érte a becsapódás. Szerencsétlenségükre felszakadt a hajó oldala, és a légüres tér vákuuma kiszippantott mindent, ami a hajónak abban a részében volt... azokkal együtt, akik ott voltak...
Akkor tizenkilencen voltak a hajón. Köztük Leon is... Sajnos, elvesztettek tizenkét kiváló embert: férfiakat és nőket... a vének tanácsa akkor úgy döntött: az ő hibájából. Mert nem tudta elkerülni az ütközést. Hiába védekezett azzal, hogy már nem tudott kitérni, mégis büntetést róttak ki rá. Akkor lett ő a huszonötös elítélt... és akkor kapta AZT a feladatot... Azt ígérték, ha elvégzi, minden visszatérhet a régi kerékvágásba, és ismét repülhet...
---
Az emlékek agyába tolultak. Nem tudta megakadályozni. A szer, amelyet adagoltak, agyát stimulálva felidézte, majd törölte az emlékeket... Egyiket a másik után... hihetetlen összevisszaságban...
Az emlékek jöttek, csak jöttek...
---
A balesetnél megsérült hajóval alig tudtak visszatérni szülőbolygójukra... Azt hitték, valamennyien odavesznek. Alig maradt üzemanyag, a sérült hajó szinte teljesen irányíthatatlanná vált, és ami még elkeserítette őket, az az volt, hogy a küldetésben szerzett, begyűjtött minták is mind megsemmisültek, mindaz, amiért olyan messzire kellett menniük, és oly sok ideig voltak távol miatta... A feljegyzéseket tehát nem tudták bizonyítékokkal alátámasztani, így az egész küldetés kárbaveszett... Akkor nem rendelték el, hogy újból meg kell tenni azt az utat. A megmaradt legénység részére azért nem, mert elrendelték a kényszerpihenőjüket és gyógykezelésüket a mentális és fizikai sérülések kezelésére, új legénységet pedig egyelőre nem szerveztek... Pedig a küldetés célja igen érdekes és igencsak fontos volt: egy új galaxisban kutattak lakható bolygó után... s amit találtak, az minden képzeletet felülmúlt. A galaxis központi bolygója, „napja” körül több olyan kisebb méretű bolygó is keringett, ami nagyon hasonlított ahhoz, ahol ők élnek... Még nem voltak lakottak, egyik sem. De a gravitáció, a növényzet, a forgási sebesség, a légkör kis eltérésekkel ugyan, de hasonló volt... Azonban a begyűjtött minták megsemmisültek. Egyelőre... amíg új expedíciót nem indítanak.
Dzsoni igazságtalannak tartotta, hogy büntetést mérnek rá. Társai is védték, mindhiába.
Akkor a tanács úgy döntött, el kell hagynia egy rövid időre szülőbolygóját, nemcsak fizikailag, de az időben visszafelé is, hogy véghezvigyen egy olyan tettet, amivel a bolygójuk megmenekülhet attól a bizonyos inváziótól...
---
Dzsoni agya teljes kapacitással dolgozott. Az orvosok feszülten figyeltek. A berendezések egyenletes zümmögése jelezte: minden rendben.
Leon csendben várakozott. Nem kérdezte meg előre, meddig fog tartani. De akármeddig is tart, ő kivárja... ki KELL várnia. Ő tudja, miért...
Dzsoni emlékei kavarogtak. Régmúlt idők sejlettek fel, amikről a szülei, nagyszülei meséltek.
---
Amikor ő még meg sem született, a bolygójuk gyönyörűségesen szép volt. Hullámzó, tiszta vizek, kék égbolt, burjánzó zöld növényzet borította a felszínét. Béke uralkodott, a bűnözést, a betegségeket már réges-régen kiirtották génjeikből. A születések szabályozásával - melyet törvénybe iktattak, és amelyet a bolygó teljes lakossága elfogadott - elérték, hogy a lakosság lélekszáma soha nem haladta meg az ideális mértéket, amely megfelelt annak, hogy a bolygó élhető legyen, hogy természeti kincsei elegendőek legyenek a lakosság ellátására.
De egyvalamire nem számítottak ebben a nagy békességben. Arra, hogy más bolygók lakossága túlszaporodhat. És hogy azok majd elindulnak új hazát keresni, leigázni, elfoglalni...
A nagy békesség lett az ő vesztük. Hiszen, mivel sem háborúk. sem bűnözés nem létezett már oly sok évszázad óta, nem gondoltak arra, hogy védelmi rendszert kellene fenntartani. S bár űrhajózással bejárták a környező, elérhető galaxisok többségét, még mindig akadtak számukra ismeretlenek. Egy ilyen ismeretlen galaxisból, egy végletekig túlnépesedett bolygóról indult el az a sok-sok űrhajó is, amelyek utasai elözönlötték szülőbolygóját...
Gyakorlatilag elfoglalták a bolygót. Az őslakosság visszaszorult alig néhányszáz négyzetkilométernyi területre. A megszállók elkülönítették, elzárták őket. A vének tanácsa igyekezett fenntartani azt a látszatot, mintha a zavartalan életvitel továbbra is biztosított lenne, de...
A minimális ellátásról sikerült ugyan gondoskodni, de a sarokba szorított őslakosság végül lázongani kezdett.
Közben titkos kutatások folytak, senki nem tudta, mifélék. Dzsoni is csak akkor tudta meg, amikor A FELADATTAL megbízták.
---
Dzsoni arcizma megrándult. Az orvos figyelmét nem kerülte el az apró rezdülés. Még most is ott állt Dzsoni mellett, figyelme mindenre kiterjedt. Egyszerre felügyelte a törlést és az „alany” viselkedését, reakcióit. A különleges gépek egyike vezérelte azt, hogy Dzsoni emlékei közül melyeket kell törölni. Közben egy apró monitoron látni lehetett a Dzsoni agyában kavargó emlékképeket. Az orvosoknak csak akkor kellene beavatkozniuk, ha a férfi emlékei összekeverednek. Már nem először végeznek ilyen műveletet, mégis teljes figyelmükre szükség van mindaddig, amíg a törlés tart.
A berendezés olyan emléket nem törölhet, amely a WiWo-n, a szülőbolygón, AZT MEGELŐZŐEN történt. A mostani alanynál ez volt a kikötése a tanácsnak. Persze minden alanynál más volt az előírás... Az eddigi alanyoknál semmilyen rendkívüli esemény nem történt, utólag sem derült ki semmilyen mellékhatás vagy sérülés, deformáció... Most is így lesz, bizonyosan.
Leon közben mindent jól szemügyre vett. Látta, hogy az emlékképek rögzítésre kerülnek. Szóval nem vesznek el! Pedig az orvos azt mondta... Erről neki nem volt tudomása. Azt is látta, hogy a rögzítés milyen módon történik. Nem a szokványos módon, a berendezés memóriájába kerül eltárolásra. Dzsoni fejénél egy másik gép zümmögött. Ez nem asztalon állt, mint a többi. Ez önmagában, hatalmasan terpeszkedett az ágy végében. Az egyik oldalában kis fiolák, kapszulák sorakoztak. Minden sorban hat fiola.
De majdnem mindegyik üres volt, azazhogy az alsó sor tele volt valami fénylő kék folyadékkal.
A legfelső sorban lévő fiolák közül az első félig megtelt már. Leon le sem vette a szemét a derengő kék fényről, amely a fiolából áradt. Talán abba ürülnek Dzsoni emlékei... talán.
Dzsoni emlékezett.
---
Vissza kellett tehát utaznia a múltba egy bizonyos szerkezet segítségével. Ez nagyon veszélyes utazás volt, nemigen alkalmazták még. Most azonban a tanács szerint végveszély állt fenn, így ő, mint kísérleti alany, alá kellett hogy vesse magát... ha akarta, ha nem.
A feladat valójában az volt, hogy egy szert kell eljuttatnia az Iumer galaxis Miriana bolygójára, oda, ahonnan a bolygóját elözönlő milliárdnyi idegen bolygólakó érkezett... Vissza az időben, háromszáz évvel azelőttre.
A szer, amit vinnie kellett, lett volna hivatott arra, hogy a mirianaiak szaporodását megállítsa. Persze csak akkor, ha be sikerül juttatni az ivóvízhálózatba. És akkor bejutva minden szervezetbe, olyan hatást fejt ki, amely megakadályozza az utódok nemzését. Vagyis gyakorlatilag meddővé teszi mindkét nem egyedeit... hosszú-hosszú időre.
Leont bízták meg azzal, hogy a barátját felkészítse és elkísérje az útra. Az időben és térben száguldás eme formája néhány másodpercet vesz csupán igénybe, állítólag. Mármint ezzel a gépezettel. De eddig még alig használták néhányszor, és nem is mindig sikerrel... Hát, nem túl kecsegtető, annyi bizonyos. De a feladatot teljesíteni kell, ezt Dzsoni is, Leon is már megtanulta.
Így hát átvette a szert. Dzsoni meglepődött azon, hogy az egész nem volt több, mint egyetlen üvegcse. Elmondták neki, hogy néhány csepp elegendő belőle, ha a víztározóba juttatja. A nehézség a feladatban az, hogy Miriana MINDEN tározójába juttatnia kell belőle. Hogy hogyan teszi ezt meg, azt neki kell majd kitalálnia és megoldania. Hiszen az egész bolygót be kell utaznia miatta.
Dzsoni félt, hogyne félt volna. Nem tudhatta, hogy sikerül-e eljutnia a szépnevű, de ismeretlen bolygóra, vagy atomjai szétszóródnak a semmiben... a lét és nemlét határán... Kísérletezni indult, de ő maga is kísérletté vált csupán egy nagy játszmában, amely milliárdnyi mirianai születését akadályozza meg - szerencsés esetben - de ez az ára annak, hogy szülőbolygója, az egykor oly csodálatos WiWo talán megmenekülhessen...
Leonnal együtt szálltak a gépbe. Megszorították egymás kezét, megölelték egymást. Némán búcsúztak. Leon is vele tart, de vissza kell jönnie... már ha tud... ha a gép hibátlanul működik. Ő pedig egyedül marad egy ismeretlen világban, egyedül a feladattal, amit csak remélhet, hogy sikerül véghezvinnie.
Aztán csak álltak a gépben, s várták, mi lesz. Néhány pillanat telt el csupán, legalábbis úgy érezték, amikor a szerkezet kijelzője zöldre váltott, ami azt jelentette: megérkeztek. Kiszálltak. Egy sziklás hegycsúcson álltak.
Ezen a bolygón még soha nem járt wiwo-i. Most éjjel volt, de nem volt sötét. Az égen több kisebb holdat is láttak, de volt egy, ami jóval nagyobb volt - vagy csak közelebb volt - mint a többi. Kerek, fénylő, aranysárga gömbjével bevilágította az egész tájat. Jól látszott a távolban egy nagyváros, amely egészen a szemhatárig húzódott.
Mielőtt elbúcsúztak volna, Leon azt mondta:
- Talán, ha majd érted küldenek, akkor is holdtölte lesz. Úgyhogy figyelj jól, barátom! És várj, mert jönni fogok!
Megölelték egymást, aztán Dzsoni elindult a sziklák között a város felé.
---
Dzsoni agyában össze-vissza kavarogtak az emlékek.
---
Milyen furcsa is ez az egész! Hiszen ő, mint a huszonötödik elítélt - vagy bűnös - azt sem tudja, miért kapta ezt a számot. Talán Leon tudja. Egyszer - ha minden sikerül - meg fogja kérdezni tőle. Csak annyit tud, hogy már évszázadok óta nem volt bűnözés. Bizonyára az előző huszonnégy elítélt is épp olyan szerencsétlen véletlen áldozata, mint ő...
Leon... a mindig jó barát... Sem Leon, sem ő eredeti nevét már régesrégen nem is használja. Dzsoni wiwo-i neve KimaLor. Leon barátja neve pedig eredetileg KonoTar. Mégis, miért szólítják egymást másként?
Ez még gyermekkorukra vezethető vissza. Akkor valahogyan beszabadultak a digitális könyvtár egy addig ismeretlen zugába, és felfedeztek egy egész csomó addig soha nem látott filmet. Ezeket a filmeket bújták naphosszat, s a benne szereplők nevei közül megtetszett nekik ez a két név. Attól kezdve csak így szólították egymást. Ezek a nevek aztán rajtuk ragadtak - végleg.
Hogy honnan valók voltak azok a régi filmek? Valaha a Föld nevű bolygón ilyen filmekkel szórakoztatták magukat az őslakosok. Az egyik titkos expedíció alkalmával hozták magukkal a wiwo-iak...
A földiek egykor ezeket a filmeket nagy helyiségek belső falára vetítették, és kényelmes székekből nézték... Milyen érdekes! A WiWo-n ez a fajta szórakozás teljesen ismeretlen. Pedig nem lehet rossz...
Dzsoni és Leon már kiskoruktól testi-lelki, elválaszthatatlan jóbarátok voltak. Mindent együtt csináltak, tanultak, szórakoztak... Később pedig mindketten a kibernetikai intézetben dolgoztak. De míg Dzsonit az űrutazás érdekelte, addig Leon a kutatás felé fordult teljes figyelmével. De barátok maradtak, és ezt mindenki tudta róluk: mind szüleik, mind barátaik, munkatársaik.
V. fejezet
Leon visszatért, Dzsoni pedig - nagy nehézségek árán - elvégezte a rábízott feladatot. Sok időt és energiát fektetett bele, de végül sikerült. Azután elhelyezkedett egy nagyváros kutatóintézetében - mert valamiből neki is élnie kellett. Amíg nem volt keresete, hol itt, hol ott töltötte az éjszakákat - nem volt könnyű. De amikor már dolgozott, a munkájáért kapott pénzből bérelhetett egy kisebb lakást, és utána minden rendben ment.
Megpróbált úgy élni, dolgozni, viselkedni, mint az őslakosok. Termete, fizimiskája, alakja alig tért el a mirianaiakétól. Így aztán tökéletesen sikerült beolvadnia. Olyan nevet vett fel, amely ott mindennapos volt. Az ottani neve Malonius lett, mindenki így szólította. Az évek alatt jól megszokta, megszerette ezt a nevet. Megbarátkozott helyzetével, mit is tehetett volna mást?
De mindig várta, hogy Leon érte jön... Különösen holdtöltekor érzett kényszert arra, hogy kimenjen a szabadba, és várjon, egyre várjon... Ilyenkor olyan helyet keresett, ahonnét zavartalanul egyedül lehet... Hitte, bárhol is legyen, Leon úgyis rátalál... mert megígérte.
Közben pedig telt-múlt az idő. Megismerte a mirianaiakat. Mentalitásuk, életük, törvényeik, az egész bolygó nem volt már számára olyan ellenszenves, olyan idegen, mint akkor, amikor idejött. Hiszen akkor dühös volt rájuk, a jövőbeni invázió miatt. De itt, közöttük, átértékelődött az egész. Vajon a WiWo túlnépesedése esetén ők másként jártak volna-e el? Nem igyekeztek volna-e egy másik, alkalmas bolygót elfoglalni? Még akkor is, ha már lakják... De, biztosan. Hiszen a WiWo-hoz hasonló bolygók felkutatása most is - vagyis hát a jövőbeni WiWo-n, ahonnan jött - folyik, - igaz, nem hódítási céllal... Azazhogy ki tudja, mi az igazi célja... De ha... tegyük fel: ha... akkor már ők is, biztosan más galaxisok felé kacsingatnának, mert nem is tehetnének egyebet, bizony nem! A lakosságnak élettér kell, és azt mégse lehet, ugye, hogy akik már nem férnek el, azokat kiirtsák...
Valamikor, réges-régen a háborúk, a betegségek megritkították a lakosságot, és ez alól egyetlen lakott bolygó sem volt kivétel. De amióta sem járványok, sem háborúk nincsenek, - legalábbis Dzsoni úgy hitte - azóta egyetlen módszer adódott mindössze: a születésszabályozás. És ahol ezt nem mérték fel, és nem tudatosult, és nem hoztak rá megfelelő törvényeket, bizony elképzelhető, hogy...
Így, mivel már más megvilágításba került az egész, Dzsoni úgy érezte: megbékélt egy kicsit.
Megismerte a kollégáit, és beleszeretett az egyik fiatal asszisztensnőbe. Közben pedig múltak az évek, és ő csak várta, egyre várta, hogy Leon majd érte jön... De nem jött.
---
Dzsoni arcán - aszerint, hogy jó vagy rossz emlék merült fel a tudatában - hol mosoly, hol keserűség árnya suhant át. Látta ezt az orvos. Megértette, hogy Dzsoni egyre mélyebbre süllyed az emlékek tengerébe.
---
Ahogy telt-múlt az idő, Dzsoni rájött, hogy az ő képességei nem azonosak az itteniekével. Például: ő lát a sötétben is. Vagy: a kisebb sebek, karcolások percek alatt begyógyulnak a testén. Rájött arra is, hogy itt másként múlik az IDŐ. Az ő bolygóján a lakosság átlagéletkora eléri a háromszáz évet. Közben nagyon lassan öregszenek, a fiatalkor az első száz évben tart, és így tovább... Itt, a Mirianán viszont még a száz évet sem éri el az átlagéletkor, és a fiatalkori évek mindössze az első harminc évet töltik ki. Utána kezdődik a sejtek, az egész test, a látás és minden más képesség elöregedése.
Sajnos, rá kellett jönnie, hogy itt valamiért az ő szervezete is hamarabb öregszik. De furcsamód nem mindenben észlelte ezt a változást. Például a sötétben látás képessége megmaradt neki... Vajon miért? Ki tudja...
Amikor eltelt húsz év, és Leon még mindig nem jött, a kolleganőjét itteni szokás szerint elvette feleségül. Azonban ez megváltoztatta egész itteni életét - életüket.
A Mirianán nagy pánikot keltett, amikor kiderült, hogy egyáltalán nem születnek utódok. Eleinte még volt néhány születés, de később már egyáltalán nem. Ezért Dzsoni is, és Mira is - így hívták a feleségét - el voltak rá készülve, hogy kettesben élik le az életüket. Nagyon megdöbbentek, amikor kiderült: Mira állapotos... Vagyis rá hiába hatott a szer, Dzsoni úgy látszik, immunis volt rá... Szerencséjükre... vagy szerencsétlenségükre. Mert amikor Mira hízni kezdett, el kellett dönteniük, mi legyen. Mira sem lóghatott ki a sorból, mert ha a többiek rájönnek, annak beláthatatlan következményei lehettek volna.
Végül úgy döntöttek, ezt soha nem fogják elárulni senkinek. Ezért kerestek egy távoli, lakatlan helyen egy kis házat. Megvették, és ott született meg a kisfiuk. Erről persze senki nem tudott. A ház egy kis tó partján állt. Az élelmüket Dzsoni a tó élőlényeiből szerezte be. Kis kertet is művelt a ház mellett, ahol a szükséges táplálékkiegészítőket megtermelte. Nem volt tehát hiány semmiben. Éltek békében, csendben, a világtól elvonultan. Gyermekükről senki nem tudott.
Az intézetben, ahol előtte dolgoztak, még egy ideig tanakodtak a kollegáik, hogy vajon hová lettek, oly hirtelen tűntek el, és hogy senkinek nem szóltak róla. De aztán feledésbe merült az egész.
Dzsoni és Mira boldogok voltak. A kisfiú, aki a Don nevet kapta, szépen fejlődött.
Mira sokszor kérdezte Dzsonit: hogyan lehetséges, hogy nekik mégis született gyermekük. De Dzsoni nem mondhatta el az igazságot. Mira előtt eltitkolta azt is, hogy lát a sötétben. Ez igen nehéz volt... Észrevette, hogy az asszony néha gyanakodva figyelte őt. Például olyankor, amikor kint a kertben, vagy valami más munka közben megsérült. Az asszony látta, hogy hogyan gyógyul meg szinte azonnal. Kérdezte is, hogy hogyan lehetséges ez, de Dzsoni csak a fejét ingatta, és a vállát vonogatta: ő sem tudja...
Nem mondhatta el, hogy más bolygó az otthona, hogy a bolygóján valójában még meg sem született... Ezt még kimondani is borzasztó!
Mira úgysem értené meg... De ha megértené, vajon elfogadná-e akkor is őt? Vagy megijedne, és elmenekülne a gyermekükkel? Ezt nem kockáztathatja meg... Még nem. Talán egyszer...
Minduntalan a gyermeket figyelte. Vajon lesz-e olyan képessége, ami rendkívüli? De nem, szerencsére nem volt semmi. Legalábbis látszólag... vagy egyelőre.
Éltek hát boldogan a tóparti kis házban.
Remélte, Leon itt is rátalál majd. Hogy hogyan, azt nem tudta. Csak várt. Mindig... minden percben. De a szíve fájt, ha arra gondolt, hogy el kell majd hagynia övéit... új otthonát.
Aztán mindig jött egy újabb holdtölte. Ilyenkor Dzsoni kiült a tó felé néző teraszra. Hintaszékében órákig billegett. Ilyenkor gondolkodott. Leonra és a többiekre gondolt, akiket ott kellett hagynia. Szerelmére, a szép szőke lányra, mosolyára, villogó fogsorára, szép fekete szemére... Anyjára és apjára, a nagyszüleire, a házra, ahol felnőtt... a barátokra, az iskolára, tanáraira... Mindez a múlt homályába veszett... Csak ilyenkor éledtek újra az emlékek, amikor egyedül volt. Ilyenkor szabad utat adott a gondolatainak.
Volt olyan, hogy nem gondolt semmire. Csak ült a hintaszékben, és nézte a holdfény csillogását a tó tükrén. Hallgatta, ahogy a hullámok halkan csobbannak a parti köveken, nézte az apró fehér tajtékokat, amelyek felbukkantak, majd eltűntek... Néha éjjeli madár szólt, és a kert gyümölcsfáinak levelei közt halkan zizegett a szél...
Csodálatos érzés volt. Úgy érezte: minden az övé. Már nem érzett vágyat arra, hogy másként éljen. Jóleső érzés volt, hogy ott bent, a háta mögött, a szobában alszanak az övéi... ÖVÉI.
Aztán mégis eljött a nap, amikor mennie kellett. De nehéz volt! Leon jött, és neki vele kellett tartania.
Amikor bement utoljára a hálószobába, hogy még egyszer megsímogassa tekintetével fiát, feleségét, egy lezárt, vaskos borítékot tett az asszony éjjeliszekrényére.
Már régen megírt benne mindent, de nem adta oda. Még nem. Várta az alkalmat. Ez az alkalom most jött el. Ha Mira elolvassa, ami benne van, mindent meg fog érteni. Talán majd egyszer mesél a kisgyermeknek az apjáról... hogy ne felejtse el egészen.
Hogyan fognak majd élni ezentúl - nélküle? Meg tudnak-e élni majd? Biztosan. Mira talpraesett asszony, nem félti. De a gyermek... a gyermek még kicsi, alig tíz éves. Ha megnő, majd segít az anyjának. Csak azt sajnálta, hogy nem fog találni magának társat... mert nem született senki, és még hosszú ideig nem is fog. Mi lesz így vele?... Ez a kérdés nyugtalanította. De mit tehet? Talán, ha magával vihetné...
---
Dzsoni emlékei végére érkezett. Arcán a vonásai kisímultak, szeme kinyílt.
Az orvos a gépeket ellenőrizte. Leon látta, hogy a fiola megtelt azzal a fluoreszkáló kék folyadékkal. Az orvos odament, lezárta. Címkét ragasztott rá, és az alsó sorba tette.
Leon figyelmét semmi nem kerülte el.
Felállt, és a barátjához ment. Az nyitott szemmel feküdt az ágyon, de látszott, hogy még nincs teljesen magánál. Azonban a változás rajta annál szembeötlőbb volt. Ősz hajszálai eltűntek, arca, teste megfiatalodott.
Végetért tehát a „művelet”, a rehabilitáció... Az emlékezettörléssel egyidőben a regenerálás is megtörtént.
Az orvos intett Leonnak. Félrevonultak.
- A barátjának hosszú pihenésre lesz szüksége. Vigye el egy nyugodt helyre, ahol kikapcsolódhat. Legalább egy hónapra van szüksége ahhoz, hogy teljesen visszaálljon eredeti fizikai állapota, és hogy belerázódjon újra az itteni életbe. Az emlékeit kitöröltük, de meg nem történtté tenni nem tudtuk. Csak remélni lehet, hogy egyáltalán nem bukkan fel semmi a múltból, ami megzavarhatja. Erről önnek kell gondoskodnia a jövőben. Jó ideig ne hagyja magára, kérem. Később, amikor már minden rendben lesz, a barátja újra repülhet... persze csak akkor, ha előtte a vizsgálatok alatt mindent rendben találnak majd. Pihenjenek, szórakozzanak, és minden rendben lesz...
Leon a kék folyadékkal telt üvegcsére pillantott.
- Lehetséges-e visszaállítani az emlékeket?
A lényegretörő kérdés meglepte az orvost. Még senki nem kérdezte ezt.
- Igen... lehetséges. De még senki nem kért ilyet, így nem is próbáltuk ki, természetesen.
- Az eljárás ugyanez, csak fordítva?
- Igen. Csak hosszadalmasabb. Lerombolni valamit sokkal könnyebb, mint újra felépíteni... ugye, érti?
- Igen. Köszönöm. Mindent köszönök - mondta Leon.
Barátjához lépett. Dzsoni szeme nyitva, mintha nyitott szemmel álmodna. De tekintete üres, fénytelen. Csak nincs valami baj? - dobbant meg Leon szive.
Megfogta barátja karját. Az összerezzent. Álmos tekintettel meredt Leonra.
- Gyere, Dzsoni. Mennünk kell.
Dzsoni nem válaszolt. Nehézkesen felült. Leon segített neki felállni.
Lassan kisétáltak a teremből.
---
Másnap Leon beszámolt a Tanácsnál a végzett feladatról. Szerinte minden rendben ment. Dzsoni még alszik, pihen. Elmondta, hogy a professzor szerint, aki a törlést végezte, Dzsoninak hosszú időre lesz szüksége a teljes felépüléshez. Ezért kérte, hogy ne rendeljék be még legalább egy hónapig, és ő szeretné minden lépését figyelemmel kísérni, óvni, vigyázni rá. A vének beleegyeztek, de kikötötték, hogy bármi szokatlant észlelne, azonnal jelezze, hogy megtehessék a szükséges intézkedéseket.
Amikor végzett, Leon nem tért vissza azonnal a szállásra, ahol Dzsonit hagyta. Elment az intézetbe, ahol a törlést végezték. Megkereste az orvost. Egy félreeső helyen hosszasan beszélgettek.
Utána Leon kiment a városon kívülre. Az alacsony dombon túl kis patak kanyargott, partját leomló lombú fák szegélyezték. Az egyik fa egészen föléje hajlott a víznek. Ez volt Leon kedvenc helye. Ha a lombsátor alá húzódott, senki nem láthatta, tökéletes magányban lehetett.
Most is így tett. Járművét távol hagyta, a dombom túl. Ide mindig gyalog jött. Élvezte, ahogy surrogott a fű a lába alatt, ahogy az apró rovarok felröppentek léptei nyomán. Élvezte, ahogy az arcát lágy szellő símogatta. Az öreg fák között találta meg mindig a nyugalmát.
A lombsátor alatt leült a fűbe. Felnézett. A hosszú keskeny levelek zizegtek a feje fölött, közöttük át-áttünedezett szikrázva a fény. Hanyatt dőlt. Jólesett a hűvös fű érintése, a növények, a talaj illata... megnyugtatta.
Dzsonit is el fogja ide hozni. Hiszen ő még soha nem járhatott itt. Amikor elment, még minden kopár volt, és nem is lehetett gondtalanul járkálni szabadon. Mindenhol veszély fenyegetett, mert a leigázók mindenütt ott voltak, és nem voltak egyáltalán barátságosak...
De ennek már vége. Meg sem történt... Dzsoninak és neki hála.
Persze tudta, hogy a feladatot időnként újra és újra végre kell hajtaniuk. Mostmár nem ülhetnek ölbe tett kézzel. A kijuttatott anyag ugyan meddőséget okozott, száz százalékos eredménnyel, de ez a hatás nem végleges. Vagyis az akkori újszülöttek szervezetéből úgy jó harminc év alatt kiürülhet. Ők már képesek lesznek utódokat nemzeni. Persze addigra a társadalmuk létszáma megfeleződik, vagy harmadára csökken, a számítások alapján. De éppen amiatt, hogy majd újra megindul a szaporodás, - és számítani kell rá, hogy ismét korlátlanul - amiatt majd újra be kell vetni ezt a szert... mert ugye nem akarhatják, hogy megismétlődjön az invázió... soha, soha.
Leon csak remélte, hogy majd más módszert találnak ki a tudósok. De ha nem, akkor megint neki és Dzsoninak kell visszamennie... mint gyakorlott időutazóknak... haha... önkéntelenül felnevetett.
Szegény Dzsoni! Mit érezhet? Ürességet? Vagy semmit? Hiszen - elméletileg - nem emlékszik semmire.
Mindegy... most majd kiderül. Hiszen a nap minden percében úgyis együtt lesznek. Bármi történjék is, arról ő tudni fog.
---
VI. fejezet
Dzsoni nyitott szemmel feküdt. A mennyezetet nézte. Nem gondolt semmire. Fáradt volt, de aludni nem tudott. Senki nem volt mellette, még Leon sem. Pedig megszokta, hogy Leon mindig és mindenütt ott van... egészen hiányzott.
Most lépéseket hallott. Felült. Leon lépett be mosolyogva.
- Nos, hogy érzed magad?
- Fáradtan. Meg álmosan. Csak azt nem tudom, miért. És hol vagyok egyáltalán? Beteg voltam? Beteg, ugye? Mert látom, te sem sietsz dolgozni... Biztosan beteg voltam, és most pihennem kell... De miért nem az otthonomban vagyok?
Leon tétovázott, mit válaszoljon. Jobb, ha most hagyja, hogy azt higgye: beteg volt.
Bólintott.
- Mit akarsz most csinálni? Menjünk el enni valamit? Vagy kiránduljunk egyet a környéken? Van egy jó hely, amit meg akarok neked mutatni. Nos? - nézett barátjára biztatóan, várakozóan.
- Először együnk valamit, aztán jöhet a kirándulás - mondta Dzsoni kedvetlenül. Igazából semmihez sem volt kedve, de barátját nem akarta megbántani, látta, mennyire lelkes.
A nap már magasan járt, amikor kiértek a dombhoz. A járművet hátrahagyva elindultak gyalog. Dzsoni lassan, fáradtan szedte a lábait. De szeme itta a gyönyörű táj minden szépségét. Így, ilyen közelről ő még soha nem látott ilyen szépséges helyet. Ámbár... mintha... mintha a távoli múltból valami felsejlene... valami, homályosan.
A fa lombja lehajlott a víz fölé. Dzsoninak nagyon tetszett ez a hely. Emlékeztette valamire... mire is? Nem tudta. Nem emlékezett.
Beléptek a lombsátor alá. Leon rögtön a földre heveredett, Dzsoni még nézelődött néhány percig, aztán követte barátját. Mellé heveredett a zizegő fűbe. A fű érintése hűvös volt, kellemes, puha, lágy... mint... mint... szóval valami ismerős érzés. De konkrétan nem tudta volna megmondani, hogy micsoda.
Leon látta a tétovaságot, bizonytalanságot barátja arcán. Látta, hogy küszködik az érzéseivel.
- Mi a baj?
- Semmi... vagyis... ez a hely úgy emlékeztet engem valamire... egy érzésre, vagy valami másra, nem tudom. Miért nem emlékszem rá?
Leon tétovázott. Ha elmondja neki, hogy emlékezettörlésen esett át, akkor el kell mondania azt is, hogy milyen emlékeket töröltek és miért. Akkor pedig hiába volt minden... Akkor vágyódni fog a kisfia, felesége után - legalábbis nagyon valószínű.
Egyelőre nem mondhat semmit. Majd meglátjuk - gondolta.
- Hunyd le a szemed, és ne gondolj semmire! Csak élvezd az érzést, amit ez a hely nyújt. A vízcsobogást, a lomb susogását... ne gondolj most semmi másra! - mondta határozott hangon Leon. Szerette volna, ha a barátja minél hamarabb felépül és túl lesz ezen az egész dolgon. Remélte, visszatérhetnek azok a feledhetetlen, boldog idők, amikor ők ketten, mint igazi jó barátok, folyton együtt lógtak, együtt jártak mindenhová... a lányok után is, persze...
Még fel kell keresniük Dzsoni szüleit is. Nemsokára. És azt a lányt...Dzsoni kedvesét. Már várja Dzsonit...
Dzsoninak még nem is mondta, hogy az eredeti indulás után egy nappal érkeztek vissza az időgéppel ebbe a világba. Vagyis nem harminc év telt el, csak egyetlen nap. És ez azért is jó, mert az egész esetre senki nem emlékszik, mint olyasmire, ami meg se történt - mint az invázió maga, ami miatt az egész kalamajka kialakult.
Így Dzsoni ténylegesen nem veszítette el a harminc évet. Az emlékezettörléssel egyidőben a rehabilitációja is megtörtént, így mostmár külső nyoma sincs annak, mennyi időt töltött el a Mirianán. És emléke sincs már róla, egyetlenegy sem. Remélhetőleg.
Persze, amiről eddig nem beszélt neki, mostmár nem is teheti meg. Nem kavarhatja össze a barátját. Talán az lenne a legjobb, ha neki, Leonnak is csinálnának egy kis emlékezettörlést... Mert ezt a terhet egyedül nagyon nehéz cipelni... Vajon bírja majd? Nem rokkan majd bele?
---
A napok lassan teltek. Dzsonin látszott, hogy unatkozik. Mintha valami hiányozna az életéből. Talán a munka? Lehet.
Leon mindenhová elkísérte barátját. Mindenféléről beszélgettek, ami csak az eszükbe jutott. De Dzsoni nem tudott szabadulni a hiányérzettől, amit szinte állandóan érzett.
Egyszer a kabátja belső zsebében talált egy kicsire hajtogatott papírlapot. Széthajtogatta. Színes ceruzával razjolt gyerekrajz volt, kusza vonalak... Kék tó, mellette kis ház, a kéménye füstöl... mellette egy férfi meg egy nő, közöttük kisgyerek... Dzsoni szívét melegség járta át. Kik ők, és miért ez a fura érzés?
Leon orra alá dugta a rajzot. Leon zavarba jött. De csak egy másodpercre. Aztán azt mondta: nem tudja, kik ezek, és hogy hogyan került a kabátja zsebébe. Legjobb lesz, ha eldobja - mondta gyorsan, aztán másfelé nézett. Nem akart ezzel tovább foglalkozni.
Dzsoni azonban észrevette a pillanatnyi zavart barátja viselkedésében. Bántotta, hogy Leon nem őszinte vele.
Később is sokszor elővette a rajzot, nézegette. Ismerős érzések kavarogtak benne. De hiába kutatott emlékei között, nem tudott rájönni, kik ezek, és miért érzi úgy, mintha ismerné őket.
Ahogy múlt az idő, Dzsoni egyre jobban érezte magát. Szép szülőbolygója minden zegét-zugát bejárták Leonnal. A tengerpartokon sétáltak a hófehér fövenyen, a magas, hófödte hegycsúcsok fölött elrepültek gépükkel, jártak ódon, lakatlan városokban, nagy pusztaságokon, és sűrű, sötét erdőkben...
Aztán egy nap Dzsoni találkozott régi kedvesével. Leon szervezte meg a randevút... De hiába mosolygott a szép lány olyan kedvesen, Dzsoni mégis ürességet érzett. Mintha soha nem szerette volna ezt a kedves teremtést... Vajon miért?
Amikor ezt megmondta a lánynak, annak könnyek szöktek a szemébe. De erős maradt. Elbúcsúztak. Dzsoni nem szerette volna, ha tovább is vár rá, hiszen ő nem akar tőle semmit... semmit, soha többé...
Az ő szíve másé... de hogy kié, azt nem tudta. Csak érzett valami furcsát. Szeretett valakit. Talán a rajzon az asszonyt a kisgyerekkel? A furcsa érzés mindig hatalmába kerítette, ahányszor csak elővette a papirost.
---
Leon látta, hogy a barátja rendbejött. De azt is látnia kellett, hogy amikor a rajzot nézegeti, szenved. Hiányérzetén nem tud úrrá lenni, hiába minden erőfeszítése. Elmondja neki, mi történt? Hogy kik azok ott a képen? Nem teheti. Mert akkor biztos, hogy Dzsoninak nem lesz többé itt maradása.
---
Egy esős napon, amikor a szállásukon maradtak, Dzsoni ismét elővette azt a papirost. Már egészen gyűrött volt, annyiszor vette kézbe. Nézte, nézegette, forgatta, aztán eltette. Majd ismét elővette...
Leon megkérdezte:
- Mi a baj?
- Valahogy az az érzésem, hogy közöm van ezekhez itt a rajzon. Miért van ez így?
Leon először nem válaszolt. Tűnődött. Most mit tegyen?
Aztán hirtelen döntött.
- Gyere velem!
Elmentek az intézetbe. Leon megkereste az orvost, aki annak idején az emlékezettörlést végezte Dzsoninak.
Félrehívta, néhány szót váltottak. Az orvos bólintott, majd intett Dzsoninak.
Bementek a terembe, ahol azok a bizonyos gépek, berendezések álltak. Dzsoninak fel kellett feküdnie az asztalra, és rácsatolták a gépeket. Az orvos elővette a kék fényű fiolát...
Dzsoni nem értette, mi történik. Mégis, az érzés, ahogyan ott fekszik, ismerős volt valahonnan. Leonra nézett. Barátja bátorítólag megszorította a kezét, és távolabb lépett.
Az orvos kissé nyugtalan volt. Majd jelentenie kell, hogy az a fiola eltűnt... vagy hallgatnia kell róla mélyen...
---
VII. fejezet
Amikor Dzsoni és Leon kilépett az időgépből, megölelték egymást. A mirianai nap éppen lebukni készült a látóhatár mögött. A szürkületben, a távolban egy tó tükrén megcsillant a nap utolsó fénye. A tóparton kis ház... mint azon a bizonyos gyerekrajzon... A ház körül megannyi dús lombú fa...
Dzsoni mostmár mindenre emlékezett.
- Menj, barátom - mondta Leon.
- Köszönöm. Soha nem felejtelek el... - Dzsoninak nehezére esett megválni a barátjától. Tudta: soha többé nem fogja látni őt. Amit Leon érte tett, azzal kockára tette WiWo-i karrierjét, egész életét... megbüntethetik érte, ha rájönnek....
Ha rájönnek, hogy ő visszakapta az emlékeit, és visszajött ide... övéihez. Ahová tartozik. Leon visszacsempészte.
Hogy Leon hogyan fogja ezt elintézni a WiWo-n?... azt nem tudta. Olyan nagyon nem is érdekelte. Önző dolog, igen. Tudja. De Leon nagyon talpraesett, meg fogja oldani. Bízik a barátjában. A VOLT barátjában... mostmár.
Leon beszállt a gépbe, Dzsoni pedig elindult a tóparti kis ház felé a sötétben. A csillagok benépesítették az eget. Szépséges fekete bársony teleszórva apró, szikrázó gyémántokkal... milyen szép... milyen meseszép... pont, mint a WiWo-n... pont, mint AMOTT.
---
Leon várt néhány napot. Aztán felkereste a vének tanácsát. Bejelentette, hogy Dzsoni rehabilitációja látszólag rendben haladt, azonban egy váratlan pillanatban a tengerbe vetette magát, amikor helikopterükkel éppen a víz fölött szálltak... Úgy látszik, mégsem sikerült tökéletesen végrehajtani a regenerációt, vagy az emlékezettörlés nem sikerült teljesen... Ki tudja mostmár?
Dzsonit mindenki meggyászolta. Aztán lassan feledésbe merült. Sok idő telt el. Aztán egy nap Leonnak ismét feladatul adták, hogy a szert juttassa el a Mirianára... most Dzsoni nélkül. Még egy inváziót nem kockáztathatnak meg... így hát időről időre meg kell ismételni az akciót, hogy gátat vessenek a túlszaporodásnak a Mirianán.
Leon nem alapított családot a WiWo-n. Talán nem találta meg a megfelelő lányt? Vagy egyszerűen egyedül szeretett volna élni? Ki tudja. Erről soha, senkinek nem beszélt. Amióta Dzsoni nem volt többé, nem volt ő sem már ugyanaz. Vidámsága, örök derűje a múlté, munkáiba temetkezett. Szavát se hallották szinte soha. Kedvetlen lett, szomorú. Vagy életunt.
Amikor a feladatot megkapta, felvillanyozódott. A szert magához vette, és beszállt az időgépbe.
---
A feladatot elvégezte. A Mirianán is akkorra sok idő telt el. Mégis szerette volna, ha viszontláthatja barátját...
Elhatározta, hogy titokban felkeresi.
A tóparti kicsi ház már nem volt olyan szép, mint régen. Omladozó vakolat, lyukas tető, ledőlt kerítés... A kert gondozatlan, a hintaszék a teraszon kopottan, törötten árválkodik... Mi történt?
Belépett a kert felől a házba. Az asztalnál hajlott korú férfi ült, karjára borulva aludt. A csipketerítőn gyűrött papírlap, ceruzarajz. Idős férfit és asszonyt ábrázolt. Rajta elmaszatolódott foltok: bizonyára könnyek.
Leon nem ébresztette fel a férfit. Valószínűleg ő lehet Dzsoni fia. Bizonyára gyászol. Gyászolja a szüleit... az anyját... és Dzsonit. Leon megértette: Leon nincs többé. Mostmár igazából. Elment... örökre.
---
Leon tűnődött. Aztán megváltoztatta az időgép beállítását. Visszafelé pergette a számokat. Csak ő tudja, miért. Amikor végre elérte a megfelelő időpontot, megállította a számlálót. Beszállt a gépbe. Sóhajtott. Izgult. Szíve hevesen vert, homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. Amit most tesz, az tilos. Egyenesen büntetendő. Ezért súlyos a döntés, amit hozott.
Amikor, néhány másodperc múltán megérkezett és kiszállt a gépből, szétnézett a tájon. Arcán elégedettség tükröződött. Homloka kisímult, szája szegletében huncut mosoly jelent meg.
Aztán újra átállította a gép számlálóját. De nem szállt be, csak az ajtót zárta be. Ezzel a mozdulattal örökre száműzte magát ide... a Mirianára.
Aztán elindult, hogy végre úgy éljen, ahogyan mindig is szeretett volna... szabadon.
---
Az időgép megérkezett a WiWo-ra. De amikor kinyílt, nem volt benne senki. Csak egy kis papírlap volt a padlón. A legöregebb vén felvette, és hangosan olvasni kezdte.
„Nem térek vissza. Ne keressenek. Leon”
A vének egymásra néztek.
- Engedjük, hogy eltűnjön előlünk?
- Ha megkerestetjük, meg kell büntetnünk. Szökevénynek számít. Tudására szükségünk van itt, a WiWo-n.
- Majd egyszer, talán kerestetni fogjuk. Most azonban hagyjuk, hogy egy kicsit lélegzethez jusson. Neki is szüksége van a feltöltődésre, úgy hiszen... mint mindenkinek. Úgy gondolom, egyelőre hagyjuk őt békén. Ha szükségünk lesz rá, majd érte küldünk... - mondta a legöregebb vén ellentmondást nem tűrő hangon. - Remélem, egyetértenek velem?
Ki mert volna vele ellenkezni? A vének összenéztek. A szemekben kétkedést lehetett felfedezni, de senki nem szólt. Így hát Leont nem kereste senki... hosszú, hosszú ideig.
---
Dzsoni a teraszon ült a hintaszékben. Alkonyodott. Elnézett a távoli hegyek felé. A tóparton sirályok vijjogtak, hangjukat fel-felkapta a szél. Dzsoni ölében szőke gyermek kuporgott, egészen befészkelte magát az apja karjai közé. Kezében egy fából faragott apró lovacskát szorongatott. Ez volt a kedvenc játéka. A faragás nem volt valami szép, aprólékos, de a gyermek nagyon szerette. Hiszen az apja készítette neki.
A tó felől sötét hajú asszony lépkedett a kerten át. Ruhájába bele-belekapott a hegyek felől mind erősebben fújó szél.
- Helló, Dzsoni! - szólt váratlanul egy kellemes, dörmögő férfihang Dzsoni háta mögül. Dzsoni összerezzent. Aztán elmosolyodott. A gyermeket letette öléből, felállt és megfordult. Egy szót se szólt. Nem is tudott volna. A könnyek elöntötték a szemét, és elszorították a torkát.
Megölelték egymást. Mert Leon volt a dörmögő hang gazdája. Ki más is lehetett volna, mint a szívbéli, igaz jó barát?
A gyermek anyja elé szaladt, kézenfogva közeledtek.
A két férfi csak állt, percekig szótlanul.
Aztán Dzsoni törte meg a csendet.
- Nem mondod, hogy menjünk? Hogy mennünk kell?
- Nem.
Nem magyarázott semmit, Dzsoni mégis megértette. Ittmaradhat. Végleg.
- És te? Te meddig maradhatsz?... Meddig maradsz? - kérdezte.
Leon hallgatott néhány másodpercig. Elnézett a távolba, majd elcsukló hangon mondta:
- Örökre... Van-e helyed a számomra, barátom?
Összenéztek. Mosolyogtak. Mintha egy percre megállt volna az idő...
VÉGE