ALPHA-K 629
Alpha-K 629
ALPHA-K 629
sci-fi
Tartalom
A Föld végveszélybe került, a maradék ember a mélybe kényszerült. Vagy mégsem mindenki?... A végeláthatatlan víz picinyke szigetet ölelt körül. A szigeten két ember rekedt: apa és fia. Vajon mi lett a sorsuk? Megmenekülhettek-e?
Sok-sok év múlt el. A mélyben élőknek gyermekeik születtek, s azok is felnőttek közben. Egyszer egy fiatal tudós kísérletezésbe kezdett... titokban. Felfedezett egy törvényszerűséget... és emiatt felrúgta a szabályokat. A felfedezése miatt még az élete is veszélybe került. De nem csak az övé...
I. fejezet
- Az építkezés befejeződött. -
A kijelentést nem követte tapsvihar, éljenzés. Az óriási téren rengetegen gyűltek össze. A szónok emelvényen állt. A hangszórók rettenetes erővel közvetítették hangját. Mindenki némán állt, várakozóan. Arcukat maszk védte a folyton szállongó porral telített forró levegő ellen, testüket egyforma szürke védőruha fedte. A szónok levegő után kapkodva lélegzett. Néhány percre feltette maszkját. Mélyeket szippantott az oxigénpalack tartalmából. Gyorsan visszanyerte erejét.
Levette maszkját, és újra beszélni kezdett.
- Hamarosan megkezdjük a kitelepítést. Csak a legszükségesebb tárgyakat vihetik magukkal. Minden más itt marad. A létfenntartáshoz szükséges gépek, berendezések beépítése megtörtént, működésre képes állapotban vannak. Beüzemelésük megtörtént. A vízellátók, víztisztítók teljesítménye alkalmas a lakosság teljes ellátására több évtizedig, szükség esetén tovább is. Az élelmiszerkészletek betárolása időközben megtörtént, a raktárakban elegendő élelmiszert halmoztunk fel a hosszú távú ellátásra. Gondoltunk a vetőmagvak megőrzésére is, melyet alkalmas időben és helyen hasznosítani tudunk majd. Kísérleti és egészségügyi laboratóriumok tucatjait hoztuk létre, minden szinten van belőlük elegendő. A kísérleti laboratóriumok hűtőkamráiban őseinktől örökölt, kihalt fajok DNS-eit őrizzük. Betároltuk a bolygónkon jelenleg még élő fajok génjeit tartalmazó sejteket is.
Szünetet tartott. De már nem tette fel a maszkot. Megpróbált nem gyengének látszani. A Tanács nem lehet gyenge. Sohasem. - Külön szinten vannak a kertek a növénytermesztők számára, és külön szinten helyeztük el az állatokat az őket ellátó robotokkal együtt. A legalsó szinteken vannak a kiszolgálóegységek, az energiatermelés gépei, a javítóműhelyek, és itt helyeztük el az elektromos járműveket is, melyekkel a szinteken lévő folyosókon, a munkahelyek és lakóegységek között lehet közlekedni. A szintek közötti liftek tíz lakóegységenként, és öt munkahelyenként vannak elhelyezve. Ezek közül minden második hagyományos működésű, a többi automatikus, állandó mozgásban van, nem áll le. Ezek a nyitott kabinok olyan lassan mozognak fel és le, hogy alkalmasak arra, hogy bárki be- vagy kiléphessen, nem kell félni balesettől az idősebbeknek vagy kicsinyeknek sem.
A szónok egyre nehezebben, lassabban beszélt. Szemei előtt sötét karikák táncoltak. A por égette torkát, a forróságtól izzott a levegő. Most valaki oldalról a keze ügyébe helyezett egy könnyű kis maszkot, amelyhez nem csatlakozott lélegző készülék. Ezt feltette. Orra, szája némiképp védve volt. Amikor megszólalt, hangja a maszk mögül fátyolosan, tompán hallatszott.
- A lakóhelyeket olyan levegőszűrő- és tisztítórendszerrel láttuk el, ami biztositja a léthez szükséges levegőt. Az energiaellátás megoldottuk: olyan generátorokat szereltünk fel, amelyek folyamatosan működve, önnön hulladékukat felhasználva újabb energiát termelnek, ezért nem kell aggódnunk emiatt a jövőben.
- Összegezve kijelenthetem tehát, hogy a Tanács igen jó munkát végzett. Mindent figyelembe vettünk a kényelmes, biztonságos és megfelelően nyugalmas léthez bolygónk maradék lakossága számára.
A Tanács tagjai fogják a költözést irányítani. Mindenkinek el kell fogadnia az utasításaikat, mert ez a feltétele annak, hogy a költözés zökkenőmentes legyen. Hogy a zavart, vitát, nézeteltéréseket elkerüljük, azért a lakóegységek teljesen egyformák. Mindegyikben van hírkommunikációs rendszer, ez biztosítja majd, hogy a szórakoztató video- és hangcsatornákon kívül a Tanács utasításairól, híreikről mindenki időben értesülhessen.
A hírcsatornán minden nap délelőtt két órában nevelési, oktató és tudományos műsor lesz, ez kötelező jellegű.
Kis szünetet tartott. Néhány pillanatra elsötétült előtte minden. De újrakezdte. Minden szem rászegeződött.
- A kényelmes bútorok minden lakóegységben egyezőek, mind színben, mind formában. Remélem, ez nem okoz majd gondot senkinek, mert már eddig is ilyen berendezések között éltünk. Azonban egyvalamit igen szigorú ellenőrzés alá vetünk a jövőben: minden berendezési tárgyat óvnia kell a lakosságnak. Ugyanis a felszíni gyárakat bezártuk, a felszínen semmilyen termelés mától nem lesz. Az elromlott berendezést csak javítani lehet, kicserélni már nem. A felszín alatti életre tehát berendezkedtünk. A felszíni lakóegységeket még ma el kell hagynia mindenkinek. Ezt ellenőrizni fogjuk. Maradni senkinek nem lehet, a saját érdekében, természetesen. Később nem lesz módja csatlakozni hozzánk, mivel a felszíni nyílásokat elzárjuk, oda be - és onnan ki - jutni a jövőben már nem lehet. Kivételt nem tehetünk. Ezzel óvjuk meg a felszín alatt élőket mindattól, ami idefent lehetetlenné tette az életet.
Felsóhajtott. Tüdeje sípolva zihált, lábai remegtek. De végső erejét megfeszítve folytatta:
- Most pedig mindenki térjen vissza lakóegységébe, és amikor elkészült, jelezze a saját hívóján a következőképpen: A Tanács hívószámát mindenki személyi hívójára elküldtük a rendszeren keresztül, így az rögzítve van. Mostantól nem titkos.
Azonban másra ne használják, csak a jelzésre, amelyet a következőképpen kell leadni: a készüléken található Y jelzésű gombot kell egyszer megnyomni. Meg kell várni, amíg a kijelzőn felvillan a sárga fény kétszer egymás után, ez jelenti azt, hogy a Tanács elfogadta a jelzést. Ha ez megtörtént, az illető a lakóegysége előtti térre megy, csatlakozik a többiekhez.
A Tanács tagjai fogják irányítani a költözést. Amikor minden jelzés befutott, és mindenki készen áll, jelt adunk. A jel az lesz, hogy a személyi hívókon két csipogást fognak hallani.
Ekkor elindulhatnak a lejárat felé. A családok tagjait kérem, ne szakadjanak el egymástól, mert ez megnehezíti a rendezett vonulást. Kicsinyeiket ne engedjék el maguk mellől, egymást követve haladjanak, egy csoportban.
Hogy ki melyik szinten fog lakni, az véletlenszerű. A levonulás a lifteken történik, egy liftbe 10-nél többen nem szállhatnak le. Minden 10-es csoportot egy tanácstag fog vezetni itt fent és odalent egy másik fogja várni, aki elvezet mindenkit a lakóegységéhez. Nem lehet választani a lakóegységek között, sorban fognak megtelni, először a legbelső, majd a következő és így tovább. Kérem, hogy mindenki lehetőleg maradjon csendben, ne zavarjuk a vonulást. Remélem, nem lesz rendbontás. Nem kell senkinek türelmetlenkednie. Mindenki számára biztosítottunk megfelelő helyet, kivételezés még a Tanács tagjai számára sem történt. A Tanács tagjai részére minden szinten egy lakóegységet biztosítottunk. Így minden szinten lesz tanácstag, aki mindig és mindenben rendelkezésre áll.
A szónok befejezte mondandóját. Rogyadozó léptekkel elhagyta az emelvényt. A téren állók fegyelmezetten, csendben elvonultak, ki-ki a maga lakóegységébe, hogy összeszedje azt a kevéske személyes holmiját, amit magával vihet...
II. fejezet
Amikor a költözés megtörtént, a nyílásokat elzárták. A lakosság elfoglalta új helyét.
Eleinte nem ment zökkenőmentesen, itt-ott viszálykodás, súrlódás támadt. De a Tanács tagjai mindenütt ott teremtek, és rend lett.
A felszínen már semmi és senki nem maradt. Legalábbis a Tanács nyilvántartásai szerint...
Az egész bolygót folyton-folyvást szállongó por lepte, vastagon befedve mindent. Az elhagyott lakóegységek árván bámultak vaksi ablakszemeikkel a kopár tájra. A bolygón már csak ez az egyetlen város állt. Az energiaforrások mára teljesen kiaknázódtak, a levegő- és környezetszennyezés olyan méreteket öltött, hogy a növények jó része elpusztult, a tengerek elfertőződtek, a bolygón élő állatok kilencven százaléka kipusztult...
Az éghajlat megváltozott az egész bolygó területén, miután a növényzet szinte teljesen kipusztult. A levegő szinte belélegezhetetlenné vált, forró lett és égető. A forróságtól a sarkok vastag jégtakarója lassanként megolvadt, a tengerszintek olyannyira megemelkedtek, hogy a bolygó összes városa - kivéve ezt az egyet - víz alá került. A lakosság jó része elpusztult, s aki megmaradt, a mostoha körülmények miatt legyengült, és a legyengült szervezeten úrrá lettek és végzetessé váltak az újabb- és újabb fajta betegségek. Különösen az idősek és kicsinyek között volt nagyarányú a pusztulás.
Tudósokból, mérnökökből Tanácsot hoztak létre, hogy az egyetlen megmaradt város életét irányítsa. De hiába igyekeztek, egyre lehetetlenebbé vált az élet. Belátták: nem maradt más választásuk, csak egyetlenegy: hogy megépítsék, létrehozzák a felszín alatti várost.
---
Amíg a szükséges tartóanyagok, eszközök, gépek, szűrők, használati tárgyak, élelmiszerek, tároló alkalmatosságok, kiszolgáló robotok legyártása folyamatban volt, a Tanács tagjai nem hagyták el tanácskozóépületüket, hogy minden percet az irányításnak, tervezésnek szentelhessenek.
A Tanács tíz mérnökből és tíz tudósból állt, akik az élet minden területét képviselték. Volt közöttük fiatal és idős, s mindkét nemhez tartozó. De egyvalami közös volt bennük: Tudásuk kimagasló volt, és jellemük kiválósága megkérdőjelezhetetlen. Kétség soha nem merült fel erkölcseikkel kapcsolatban, saját érdekeiket mindig háttérbe szorította a közösség által érzett felelősség. Efelől bárki bizonyos lehetett. Ezért is esett rájuk a választás.
---
Még az elején tartottak a munkálatoknak, amikor az egyik tudós megjegyezte:
- Már csak a csodában reménykedhetünk... - A többiek felkapták a fejüket. Nem értették, mire gondol. Hiszen a munkálatok jó ütemben haladnak, a lakosság megnyugodott, hiszen biztosítva látják a továbbélés lehetőségét.
- Mi lesz, ha sok évtized múltán feléljük készleteinket, s amit termelünk, nem lesz elegendő? Mi lesz akkor?
Bolygónkat elhagyni nem vagyunk és nem leszünk képesek. Szárazföldünk alig maradt, szerencse, hogy e legmagasabban épült városban kihúzhattuk idáig. Azt, hogy a mélyben meddig vagyunk biztonságban, nem tudhatjuk. A víz nyomása rettenetes erővel feszíti a falakat, s bár az üregek falait megerősítettük, mégis tartanunk kell attól, hogy egyszer csak összeroppannak. Nem beszélve arról, hogy megindulhat a népesség szaporodása, ha a feltételek jobbak lesznek a felszíninél. Az élelem betárolásánál pedig csak a jelenlegi lakosság létszámát vettük figyelembe. Mi lesz, ha idejekorán elfogy? Vagy pedig szűk lesz a hely?
- Ugyan, ne aggodalmaskodjon már! - szólalt meg egy másik tanácstag. - Valamilyen problémák mindig vannak, mindig voltak és valószínűleg lesznek is. Majd megoldjuk őket, ne féljen. Most koncentráljunk inkább a feladatokra - tette hozzá még, és újra irataiba merült. Gondolataiba azonban beférkőzött a kétely: mi van, ha tudóstársának igaza van, illetve lesz? Hiszen minden lehetséges variációt ki kéne dolgozni, mert később erre már nemigen lesz lehetőség lent a mélyben!
A lázas munkában mindenkiről szakadt a verejték, ha nem muszáj, senki nem mozdul ki... A hőség iszonyú. Eső már több éve nem esett, a levegőben szállongó porszemcsék éles késekként hasogatják a légzőszerveket...
Mindenki tudta, hogy ez úgysem mehetne sokáig, elpusztulnának hamarosan. A hőség már így is igen sok áldozatot szedett: mára alig maradtak néhány tízezren.
A tudós önkéntelenül felsóhajtott. A többiek összenéztek. Kollegájukat gondok gyötrik... de nemcsak őt. Hiszen mindegyikükben megfogalmazódott már különböző módokon a kérdés: meddig? És erre sajnos még nem lehet tudni a választ. Nem reménykedhetnek abban, hogy megváltozik idefenn valami is... hogy újra növény sarjad a vastag porban, hogy a tengerek vize újból kitisztul és élettel telik meg, mint a teremtés hajnalán... hogy a levegő lehűl és friss, belélegezhető lesz... vagy hogy más bolygót kereshetnek életterükül... semmi-semmi remény. Legalábbis belátható időn belül.
De dolgozni kell. Mert a bolygó megmaradt lakossága ezt várja, bízik bennük, és a reményt nem szabad elvenni tőlük. Ha nem lenne remény, pánik lenne úrrá rajtuk, és akkor ki tudja, mi lenne... Így is oly nehéz az élet. Tudták ezt jól mind a húszan. Ők húszan, a Tanács tagjai... Kik is ők valójában?
Kik ők, hogy vették a bátorságot: ennyi embert irányítani, felettük állni, elbírálni tetteiket, szervezni munkájukat...
Feljebbvalók, többek ők, mint azok ott a lakóegységekben, a gyárakban, a műhelyekben, írnokházakban? Nem többek, nem jobbak, de őket választották ki maguk közül, ők kaptak bizalmat, minden téren elfogadják döntéseiket.
Meg kell tehát ezeknek az elvárásoknak felelni, és legjobb tudásukat adni, mert nem szabad hibázni. Mert akkor a jól szervezett élet, ez a nehéz élet egy szempillantás alatt összeomolhat. Ha nem most, akkor ott lent, és az katasztrófához vezetne. Hiszen onnan már nincsen visszaút...
Dolgoztak hát, erejüket megfeszítve, mert amíg belemerültek a munkába, addig nem gyötrődtek a rossz gondolatok szorításában.
---
A tudósok, mérnökök éjt nappallá téve dolgoztak. Terveztek, irányítottak, mindenütt ott voltak. Jelenlétük megnyugtató volt a többiek számára, megbíztak bennük, tisztelték és talán szerették is őket.
III. fejezet
Odalent lassan telt az idő. Már hosszú ideje éltek a felszín alatt, és úgy tűnt, minden rendben megy.
A kertek szintjén, a mesterséges tápanyaggal feldúsított termőtalajon szépen fejlődtek a növények. Az állatok szintjén is állandó felügyeletet tudtak biztosítani az ott fejlődő egyedeknek. Ezek az egyedek felnőtt példányai termelték az élelem egy részét, például azt a fehér színű, kellemes és tápláló italt, amit tejnek neveztek, s amelyből olyan sokféle terméket: élelmiszert lehetett elkészíteni. S bár szintetikus úton előállított ételeket is fogyasztottak, de a szervezetnek szüksége volt természetes táplálékra is a továbbéléshez.
Egy külön szint volt a konyhák és kiszolgálóhelyiségei, éttermek, hűtőtárolók részére, melyekben kisméretű robotok mozogtak surrogva fürgén. Mindent ezekkel végeztettek: ők voltak, akik betakarították a termést, s abból különböző ételféleségeket készítettek, majd a hűtőkamrákba szállították az elkészült élelmiszert. Mivel jórészt csak növényeket és az azokból készült ételeket fogyasztotta a megmaradt lakosság, növényalapú élelmiszerek, tápszerek tették ki a tárolók tartalmának szinte teljes egészét. Az ezekből készült eledelek ízletesek és táplálóak voltak, nem kellett éheznie senkinek.
A víztisztító is jól működött, hála a pontos tervezésnek. A már egyszer elhasznált vízből néhány óra alatt ismét kristálytiszta, iható, vagy bármi másra, például fürdésre vagy ételek elkészítésére is alkalmas vizet nyertek.
Ebben az elszeparált környezetben betegség egyáltalán nem volt már hosszú ideje, így a lakosság halandósága jelentősen lecsökkent.
Külön szinten, a kórház- illetve egészségügyi intézmények szintjén, a laboratórium után volt az az egység, ahol elektromos energia felhasználásával működő készülék szolgált arra, hogy megfelelő módon szabaduljanak meg a hulladéktól. Sajnos, itt kellett megsemmisíteni az elpusztult egyedeket is, bár ez nem éppen kedvező megoldás volt, de a lehetőségek erősen korlátozottak voltak, így ez ellen sem emelt senki szót...
Hagyományos temetés itt még csak szóba sem kerülhetett.
Ez a megsemmisítő mű biztosította azt, hogy egyáltalán ne gyűljön össze a hulladék. A működési mód biztosította a füstpor- hamu- és salakmentességet. Mondhatni, nyom nélkül volt képes eltüntetni, megsemmisíteni bármit, ami beléje került. Mivel igen veszélyes volt, ezért szünet nélkül őrizni kellett.
Minden kifogástalanul működött, a lakosság dolgozott, szórakozott, pihent vagy tanult, ugyanúgy, mint egykoron a felszín feletti világban. Csak a mozgásterük volt korlátozott, hiszen teljes életüket a folyosókon, a helyiségekben, liftekben, szinteken élték. De senki nem volt elégedetlen emiatt. Tudták, úgysem változtathatnak ezen.
A Tanácsnak alig akadt dolga, ezért az ellenőrzéssel foglalatoskodtak. Minden szintet átjártak, mindent leellenőriztek. A működést, a tisztaságot, a rendet, az élelmiszerellátást, a raktárakat, a konyhákat, a robotokat, gépeket, mindent de mindent. És amikor már mindennel végeztek, újra kezdték. Unalmas volt? Meghiszem azt. De a működés csak akkor lehet zökkenőmentes - mondogatták - ha minden rendben van. Márpedig mindennek rendben kell lennie ahhoz, hogy még sokáig, nagyon sokáig itt élhessenek.
---
Az idők folyamán új egyedek születtek a kórházszinten. Vékonyka hangjukon sivalkodtak, az anyák pedig dajkálták újszülöttjeiket. Az újszülöttek közül egy sem pusztult el, így egy idő után valóban fenyegetett a túlnépesedés veszélye. Élelem azonban volt bőségesen: állataik is szépen szaporodtak, a növénykertek dúsan teremtek, az éléskamrákat, raktárakat, hűtőhelyiségeket mindig újra fel tudták tölteni. Igaz, hogy igen szűkösen voltak, de ezen nem lehetett változtatni. A családok, akiknél több szaporulat is volt, kissé kényelmetlenül éltek, azonban panaszkodni senki nem panaszkodott ezért. A Tanács tagjai örömmel konstatálták, hogy a kolónia igen jól érzi magát még ilyen körülmények között is. A halandóság jelentősen lecsökkent. Úgy tűnt: nem jelent majd nehézséget, hogy nemzedékről nemzedékre itt éljék le életüket a felszín alatt.
IV. fejezet.
Hűvös szél korbácsolta a végeláthatatlan, szennyes tengervizet, tarajos hullámokat kergetve maga előtt. A víz kis szigetet ölelt körbe, kopár sziklák, hatalmas kőtömbök alkották a szigetet. Csak a déli csücsökben zöldellt némi növényzet. Magas, fás törzsű, széles levelű növények hajoltak a víz fölé. Árnyékukban néhány apró, négylábú élőlény keresgélt, talán gyümölcsöt, talán magvakat, valami élelmet.
A sziget északi végében, a kopár sziklák között magányos alak állt, és a távolba nézett. Nézte a ködbe vesző, háborgó vizet.
A víz hatalmas hullámokat vetve zúdult a parti sziklákra, majd visszahúzódott, de egy pillanat múlva ismét a partokat ostromolta. A látvány fennséges volt és félelmetes. A víz sötét volt, zavaros, de a figyelő most nem törődött ezzel. Ruháját, fedetlen üstökét a tenger felől fúvó szél tépázta, de nem érezte. Csak állt némán, merőn előre nézve, a vizet kémlelte a távolban, szemét összehúzva. Nagyon-nagyon figyelt.
Várt valamire. Vagy valakire.
Egyedül volt. Tagjai elgémberedtek a hosszú várakozásban. A víz aprócska cseppeket szórt rá, de nem törődött vele.
Egyenes háttal állt, nagyon régóta már. A bolygó ege lassan elveszítette fényét, szürkület borította a kopár tájat, de ő csak állt és várakozott tovább...
S az égbolton megjelentek az éjszaka megszokott apró fényei. Arra gondolt, hogy akire vár, az is ugyanezeket a fényeket látja, és ha felnéz rájuk, tudja, hogy merre jár... ugyanúgy tájékozódik, mint egykoron ősei.
Csónakkal jön, akire vár.
Arra gondolt, hogy akire vár, evezőjét százezerszer merítette már a tajtékzó habokba, s biztosan alig várja már, hogy végre partot érjen.
---
A csónakban térdeplő alak lanyhuló erővel markolta az evező szálkás nyelét. Az evező még nem kopott tenyere alatt fényesre és simára, és a csónak se rég észült. Az anyag nem volt éppen megfelelő, amelyből durva kezek nehézkesen faragták, teljesen át is ázott már, pereméig merült a háborgó habokba. Belseje megtelt vízzel, már a magányos utazó combjáig ért.
Visszaútja igen nehéz volt, mert most árral szemben kellett eveznie. Nem úgy, mint mikor útra kelt. Akkor csak hagyta magát sodortatni az áramlattal, mely a szigetet ölelte körül.
A csónakos számára ismeretlen volt a szigeten túl minden. Egészen kis csecsemő volt, amikor egyedül maradt apjával. Valahogyan elszakadtak a többiektől, a falut elárasztotta a szennyes víz. A parányi sziget - mely a szárazföldből maradt - alig kínált valami ehetőt, a tengerben csak algák teremtek. De a semminél az is jobb volt, és a gyermek lassacskán felnőtté érett, apja pedig megöregedett.
Amikor egyedül maradtak, az apa igen fáradságos munkával mélyedést vágott egy sziklába, hogy oltalmuk legyen az időjárás viszontagságai ellen. Száraz növényzetből fekhelyet készített kicsiny fiának, és elszoruló szívvel gondolt arra, hogy vajon hogyan tudja majd felnevelni az anyja nélkül... s van-e egyáltalán értelme? Hogyan lesz ezután?
A szép asszonyra gondolt, aki életét az övéhez kötötte, s boldoggá tette, bearanyozta napjait. Különösen, amikor megszületett a kis utód, a szemük fénye, a mindenük... Az asszony egészen fiatal volt még. Gyenge szervezetét igen megviselte. Végül megbetegedett és meghalt.
Az apa egyedül maradt a kis csöppséggel. Mindent megtett, hogy életben maradjon. Nehéz volt, átkozottul nehéz. Sokszor hagyta el a remény, sokszor volt úgy, hogy nincs tovább...
De élni kellett. És kitartani. Remélni a lehetetlent, bízni, bizakodni. Az idő lassan múlt, véget nem érően. A kis csecsemő ifjúvá serdült. És egy nap felfedezték, hogy a vízben különös élőlények fickándoznak. És aztán megjelentek másféle élőlények is benne, és egyszerre remény költözött a reménytelenségbe. S aztán azt is észrevették, hogy a víz szintje apadni kezd. S ahogy telt-múlt az idő, egyszer a sziget fölé felhők érkeztek, és eső áztatta a kopár sziklákat. A kiégett növényzet újból erőre kapott, és a repedésekben rejtőző, régen elfeledett, összeaszott magvakból kisarjadt az új élet, és nőtt és növekedett, és perzselő, forró szél helyett friss szelek fújtak, felkorbácsolva a tengert.
---
A csónakban ülő szikár alak szíve a torkában dobogott. El-elfúló lélegzettel, kábuló tudattal, nem lankadva merítette az evezőt újra és újra a vízbe. Izgatott volt inkább, mint fáradt. Most nem pihenhet, már közel járhat. Hallani, amint a sziklákról visszaverődnek a hullámok. Tudja, hogy nem tévedt el a végtelen vízen. Hiszen látja fönn a fénylő pontokat, melyek egész útján vezérelték. A parton várja valaki. Bizonyára türelmetlen már. Oly régen úton van már a csónakkal, hogy élelme, itala mind elfogyott. Ereje a végére ért, érzi, de még hajtja valami titokzatos erő. Hogy átadja a hírt, a hírt, ami megváltoztat mindent. Ezután már semmi nem lesz ugyanaz.
---
A sziklába vájt üreg előtt tűz égett. Ketten ültek a tűz mellett. Soványan, fáradtan, de boldogan. Nedves tagjaik jólesően átmelegedtek, a fény táncot járt arcukon. Hallgattak. Az idősebbik a hallottakat próbálta megemészteni, agyában egymást kergették a gondolatok. A fiatalabb fáradtan kortyolt valami forró italt egy ütött-kopott kis edényből.
Lepergett előtte megérkezése. Amint csónakja a parti sziklához koccant, s ő úgy ugrott ki belőle, mintha cseppet sem lenne fáradt... és amint elmondta a látottakat az Öregnek...
Amíg él, nem felejti el az Öreg arcát, szemét! A mindig rosszkedvű ráncos, hamuszínű arc megtelt élettel, kisimult, szinte szép lett. Szemében fellángolt a remény tüze...
Hallgattak. Hogyan lesz ezután? Elhagyják e szigetet, ez már bizonyos. És vége lesz, talán örökre vége lesz a nélkülözésnek!
V. fejezet
A felszín alatt az élet nem volt valami vidám. Az idő múlt, egyre csak múlt. Talán unalmasan is, ha úgy vesszük. A Tanács tagjai is egyre idősebbek lettek, és a gépek, berendezések is koptak, s egyre-másra elromlottak, nem győzték őket megjavítani. Olykor csekélyke kimaradás volt itt-ott a rendszerben, de egyébként általában véve zökkenőmentesnek volt mondható a működés.
Bizony, egyre nehezebben ment már a vezetőknek az, hogy napról-napra, újra és újra átjárják a sok szintet, s mindent a felügyeletük alatt tartsanak. Ezért elhatározták, hogy olyan ifjakat keresnek, akik majd átvehetik a helyüket, akiket fel lehet erre készíteni, akik alkalmasak arra, hogy a lakosság vezetői legyenek.
Azonban nem így történt.
Egy alkalommal a Tanács legidősebb tagja, egy mérnök a legfelső szintre igyekezett. Az egyik folyosón egy fekvő alakot pillantott meg, aki arcra borulva feküdt, karjait széttárva. Élettelennek tetszett. Mi történhetett? - nyilallt a kérdés agyába.
Sietve ott termett, lehajolt. A fekvő alakot megragadta, megfordította, hogy arcát megnézhesse. Amikor megpillantotta az arcot, meglepetten felkiáltott. A legfiatalabb tanácstag volt. Hogyan, hogy nem ismerte fel rögtön ruházatáról? Most látta csak, hogy nem a Tanács egyenruháját viseli. Miért?
Furcsa. Mi történhetett? Halott? Elájult? Gyorsan, gyorsan a személyi hívót, azonnal értesíteni a kórházszintet!
Mindenkinek a ruházatán - ez az előírás - a jobb kar alsó harmadára, a első oldalra rögzítették a személyi hívót. Így nem veszhet el, de ha kell, azonnal arca elé emelheti s beleszólhat, akinek szüksége van rá. Így tett most ő is. Beleszólt.
- Halló, kórház! Élettelen testet találtam. Sürgősen segítséget kérek! Nem tudom, mi történt.
Most tekintett csak a hívóra. Döbbenten látta, hogy üzemzavar vagy nem tudni mi okból nem működik. Hívását még kétszer megismételte, hiába. Akkor eszébe jutott, hogy a fekvő alaknak is van ilyen. Felemelte a karját. Döbbenten állapította meg, hogy a hívót leszakították az anyagról. Ismét a sajátját próbálta. Most végre sikerrel járt. Aki vette a hívást, bemérte a pontos helyet és intézkedett. Azonnal elindult a segítség.
Közben orvosok és ápolók készítették elő a műtőt, kézközelben helyezve minden eszközt, amire csak szükség lehet egy esetleges újraélesztéshez.
---
Néhány pillanat múlva megérkezett a mentőegység. Mi történhetett? Senki nem értette. Bűntény már a felszín feletti élet idején sem történt, nem volt értelme. Mindenkinek megvolt mindene. Mi értelme lett volna akkor? És amióta itt élnek, a
felszín alatt, végképp értelmét vesztette e szó: bűnözés. Szűkös élet folyt itt, az igaz, de senki nem szenvedett semmiben hiányt. Még azt is meg lehetne kockáztatni: boldogok voltak, akik itt éltek, a körülményekhez képest.
Az alélt tanácstagot különleges asztalra fektették. Az asztalba épített analizátorok pillanatok alatt elvégezték a szükséges vizsgálatokat, az eredményt pedig az óriási fali monitorra vetítették. A monitor villódzása betöltötte a termet, mindenki, aki jelen volt, rámeredt. Eszerint életfunkciói leálltak, mégpedig egy különleges szer hatására, melynek összetétele ismeretlen.
A döbbent csendet hirtelen egy műszer csipogása oszlatta szét. Mindenki látta, hogy a kijelzőn szabálytalan egymásutánban, de mégis határozottan elindultak a jelek: az asztalon fekvő alak életfunkciói ismét észlelhetőek!
---
A szokatlan esemény miatt rendkívüli tanácsülést hívtak össze.
Megvitatták a tapasztaltakat, és mindenre kiterjedően nyomozást rendeltek el. A nyomozást a Tanács tagjainak kellett elvégezniük, egyrészt a titoktartás, másrészt felkészültségük miatt.
A dologról egyelőre hallgatni kell, nem tudódhat ki. Akik ott voltak akkor, azok sem tájékoztathatták a lakosságot most még, majd csak a nyomozás eredményének ismeretében ismertethetik a történteket. Talán. De az is lehet, hogy erről örökre hallgatni kell.
VI. fejezet
A húszas számú tanácstag, ahogy múlt az idő, egyre jobban érezte magát. Szervezete egészséges és erős, hamar felépült. Mégis a kórházszobában kellett őt tartani, egyrészt biztonsági okok miatt, másrészt megfigyelése végett. Mert lehet hogy már egészen jól van, mégis tartani lehet attól, hogy valami utólagos, nem kívánt negatív hatás lép fel...
Közben a Tanács többi tagja néhányszor meglátogatta. Különböző kérdéseket tettek fel az esettel kapcsolatban, azonban semmire nem emlékezett. Utolsó emlékéről tudott csak beszámolni, amint a szokásos ellenőrző útján, a kilences szinten tartózkodott, és az utolsó szektor
szerszámtárolójának ajtaját szokatlan módon, félig nyitva találta. Amint odalépett hogy becsukja, furcsa érzése támadt, benézett a sötét nyílásba. Ekkor a karján egy szúrást érzett. A következő pillanatban elveszítette az eszméletét.
---
Ahogy múlt az idő, egyre több minden kiderült a titokzatos eseményről.
Amióta a felszín alatt éltek, a lakók névsorát ötnaponta ellenőrizték. Így meglehetősen pontos nyilvántartás készült, melyet gépek rögzítettek megsemmisíthetetlen és megmásíthatatlan adathordozókra. Minden egyén karján a személyi hívója egyúttal azt a célt is szolgálta, hogy egészségi állapotáról, hollétéről, helyzetéről stb. információkat közöljön bármely időszakban, amely információk feldolgozás után rögzítésre kerültek. Így derült fény arra például, hogy egy személyi hívó mindig ugyanazokat az adatokat szolgáltatja mind helyzetéről, mind egészségi állapotáról és hollétéről. Miután már több alkalommal is azonos adatok futottak be a feldolgozó központba, az ott dolgozóknak ezt jelenteniük kellett a Tanács felé.
A lakóegység, ahonnan a jelzés jött, a biolaboratórium egyik kutató munkatársáé volt. Azonnal odasiettek. Beléptek. A szőnyegen hevert a személyi hívó. Egyébként a szobában minden a helyén volt, látszólag rendben. Csak a lakó tűnt el. A 629-es lakóegységben néma csend honolt.
---
Az 1155-A jelzésű robot apró kerekei nesztelenül gurultak előre a fém padozaton. A nyomában siető alak a Tanács különleges egyenruháját viselte, ami biztosította számára, hogy senki ne tartóztassa fel, bárhová is megy, bárhol tartózkodik a szintek között. Céltudatosan haladt előre, semerre nem nézve, csak a kis robotot követte, aki sebesen gurult kerekein. A robotot egykoron arra programozták, hogy a Tanács tagjainak minden lehetséges utasítását végrehajtsa, már amire képes. És elég sok mindenre volt képes. Úgynevezett kiszolgáló robot volt, amelyből minden szinten elhelyeztek a lift melletti tárolóban egyet.
Az 1155-A jelzésű robotok megértették a szavakat, melyeket membránjaikkal felfogva, beazonosítottak és utasításokat hajtottak végre. De ezen felül elülső részükön szám- illetve betűklaviatúra volt elhelyezve, melyen tetszés szerinti utasítást lehetett adni nekik. Optikai érzékelőik alkalmasak voltak mind személyek, mind tárgyak felismerésére és beazonosítására, így biztonságosan tudtak közlekedni, anélkül, hogy bármibe beleütköztek volna. Hang adására is képesek voltak, sőt igény szerint bizonyos dallamot is ki tudtak magukból bocsátani, ha a kezelő személy ezt kívánta. illetve parancsolta.
Testük két oldalán két hosszú, hajlékony kar szolgálta a célt, hogy a liftet, vagy más - például ételkiadó - automatát kezeljenek az utasítást adó kívánsága szerint.
A kis robot és kísérője beléptek a liftbe. A robot az utasításnak engedelmeskedve működésbe hozta a liftet, amely elindult felfelé. Ezen a szinten - a zsilipekhez vezető szervízszinten - már csak a Tanács tagjai tartózkodhattak, és ők is csak a szervízszemélyzet kíséretében.
Most csak az 1155-A jelzésű robot kísérte a sietős alakot, aki egy nagyobbacska csomagot cipelt.
Formaruháján jól láthatóan több helyen is feltüntették tulajdonosának megkülönböztető számát. E számok szerint a ruha viselője a huszadik tanácstag, vagyis a legfiatalabb.
VII. fejezet
A nyomozást végző csoport megállapította, hogy az utolsó szinten a tárolóból eltűnt egy védőruha - szkafander, ha úgy tetszik. Ezeket a szkafandereket megőrizték ugyan, de az évek során nem végeztek rajtuk karbantartást. Az oxigénpalackokat sem ellenőrizték. Valószínűleg valamennyi üres. Ilyen tárolókban elzáratlanul pihen az összes szkafander, melyet a felszín felett viseltek védőruhaként valaha. Mindenkinek volt, még a növendék vagy újszülött egyedeknek is, enélkül nem tudtak volna meglenni a szabad ég alatt.. Bár az oxigénpalackokat eleinte nem használták, de a felszín feletti élet utolsó időszakában már mindenki kapott, s szükség szerint felfrissülhettek belőle, ha nem is használták állandóan.
Vajon mire kellett ez a felszerelés? Kijutni innen nem lehet, kódolva van a lejárati üreg nyílása. Ha nem volna kódolva, akkor sem lehetne kijutni soha többé, mert a zsilipelőket végleg lezárták. Tudták, hogy soha nem térhetnek vissza a fertőzött felszínre.
---
A digitális adathordozókon tárolt adatok átvizsgálása nem vezetett eredményre. Ez külön bosszantó volt. Hogyan tűnhet el valaki, ha egyszer nem tud kijutni a felszínre? Vagy mégis? De mi módon?
E kérdés nem hagyta nyugodni a tanácstagokat. Kutattak és kutattak, minden fellelhető adatot átnéztek, átvizsgáltak. Mindhiába.
Végül elővették a könyvtárakból a rég megsárgult, különleges anyagra készített mérnöki tervrajzokat, feljegyzéseket, dokumentumokat.
Igy derült fény arra az aprócska. ám igen lényeges tényre, hogy bizonyos "vészhelyzet"-re való tekintettel - mit értettek ez alatt vajon? - fenntartottak egy fél méter átmérőjű nyílást, ezt nem zárták le véglegesen. A nyitókód a Tanács tagjainak szkafanderébe volt rögzítve, a bal oldali vállpánt külső oldalán. Szemmel nem látható, vegyi eljárással, véglegesen és kitörölhetetlenül rögzített hosszú számsor, egyénre szabva. Minden tanácstagnak más volt a kódja, de egyik sem hasonlított a másikéra. Ha a vállpántot a jobb karon elhelyezett személyi hívóval megérintette a tulajdonosa, a készülék beolvasta a kódot, melyet aztán a zsilipelő kijelzőjének érzékelőjéhez érintve a vastag, többszörösen szigetelt és sokrétegű ötvözetből készített, nehéz páncélajtó kinyílt.
Ez a lehetőség az idő múlásával teljesen feledésbe merült. Kimenni innen egyáltalán nem volt miért, s nem is gondoltak rá egyáltalán. Sajnos, most kellett a Tanács tagjainak szembesülnie azzal, hogy valaki mégis kijuthatott a felszínre. Vállalta a biztos pusztulást is. Miért?
VIII. fejezet
A 629-es szoba lakója már a felszín alatt született. Emlékei nincsenek a régmúltról, de szülei sokszor meséltek neki régen kihalt állatokról, növényekről, a nagy vizek tajtékzó hullámairól, egykori gondtalan fürdőzésekről és sétákról, kirándulásokról, a mindennapok örömeiről.
És meséltek arról, hogy voltak alapítványok, tömörülések, szervezetek, amelyek jól látták, hogy közel a vég. De a figyelmeztetéseiket senki nem vette komolyan.
Egy-egy nagyarányú talaj- vagy vízszennyezés következményeiről készült baljóslatú beszámolók, előrejelzések süket fülekre találtak. Vezetőik úgy gondolkodtak, hogy ha nem érinti őket személy szerint, értékeik, családjuk nem sínylette meg, akkor nem törődtek vele. Úgy gondolták, hogy a természet rendje egy idő után helyreáll, mint ahogy eddig mindig így történt. Nem gondoltak arra, hogy egyszer olyan mértékű lehet a károsodás, hogy a természet már nem képes önnön sebei begyógyítására többé...
--
Aztán egyszer csak vége lett a szabad életnek. Bekövetkezett a legrosszabb... A káros, szennyező anyagok megfertőzték a levegőt, a talajt, a vizeket. A lakosság részére védőruha viselését tették kötelezővé, de az állat- és növényfajok nem tudtak védekezni, a méreg áthatotta élő szöveteiket és sorra pusztultak el.
És meséltek az egymást követő katasztrófákról is. A talaj rengései, a nagyarányú esőzések, a szakadatlan forróság, az éghajlatok összemosódása, a sarkok jegének megolvadása... a tengerszint jelentős emelkedése... a bolygó ózonrétegének elvékonyodása miatt a káros sugárzások okozta betegségek... a legyengült lakosságot járvány tizedelte, a városok víz alá kerültek... És a vezetők már nem tudtak úrrá lenni a helyzeten. Kitört az általános pánik... Senki nem tudta, mit kell tenni. Elmenekülni a bolygóról nem lehetett, s nem is volt hova. Nem ismert a tudomány olyan másik bolygót, ahol a létfeltételek alkalmasak lettek volna a letelepedésre...
Az utolsó megmaradt városban zsúfolódott össze a lakosság. És mivel már nem voltak vezetőik, rákényszerültek, hogy maguk közül válasszanak. Így került sor arra, hogy a húsz legműveltebb, legtanultabb egyént kiválasztották, és rájuk bízták az életüket. A jövőt.
Ők pedig nem tehettek mást, együttes erővel, éjt nappallá téve azon fáradoztak, hogy megoldják a lehetetlen helyzetet, és túléljék az egészet, ha egyáltalán lehetséges. S így született az egyetlen megoldás mint lehetőség: le a mélybe!
És meséltek a szülei arról, hogy nagyarányú építkezésbe kezdtek a felszín alatt, és hogy mindent pontosan megszerveztek, semmit nem bíztak a véletlenre.
És elmesélték, hogy a felszín alá menekült, megmaradt lakosság egy idő után belenyugodott sorsába. Bele kellett nyugodnia, hogy már soha nem láthatja az égboltot az ezernyi csillogó fénnyel, hogy nem fürödhet soha a tengerekben, és
nem sétálhat mezítláb a füvön... És nem láthat szálló madarat, és nem érezheti, milyen a langyos eső... és nem érezheti a lágy szellő ölelését, nem hallgathatja a levelek zizegését ...
Felvételek, fotók, egyéb dokumentumok szép számmal maradtak fenn, melyeket bárki számára hozzáférhetővé tettek a könyvtárak. Hallgatni, nézni jó volt, aki ismerte a régi világot, annak azért, aki még nem, az pedig láthatta, milyen volt régen, milyen kincsek voltak birtokukban, melyekkel rosszul, nagyon rosszul gazdálkodtak, és ezért elveszett, örökre elveszett...
---
A 629-es szoba lakója is így ismerte meg az elveszett világot. Tanulmányait ebben az irányban folytatta: biológus lett. Tudását elismerték, így a biolaborban dolgozhatott. Itt óriási vehemenciával vetette magát bele a kutatásokba. Egy külön helyiséget kért és kapott. Senki nem tudta, mit művel ott, lekódolta a bejáratot, rajta kívül senki oda be nem juthatott.
IX. fejezet
A 1155-A jelű robot a nyílást bezárta, és elhelyezkedett mellette a parancs szerint.
A nyomozást végző kis csapat itt lelt rá. Megpróbáltak az adatrögzítőjében fellelhető adatokhoz hozzájutni, hogy kiderüljön valami az esetről. De a kis robot adattára teljesen üres volt. Egyetlen parancsa: csak egyvalakinek engedelmeskedhet. Azaz... furcsa, de valaki arra is beprogramozta: a kijáratot nyitnia kell, ha jel érkezik a felszínről...
Felmerült a kérdés: üzemen kívül helyezzék-e a robotot. De végül elvetették, és úgy döntöttek, hogy megfigyelőt helyeznek el, és ha jel érkezik, azonnal akcióba lépnek. Akkor talán fény derül végre erre az egész... esetre.
A kockázatokra fel kellett készülni. Nem tudni, mi várható, ha az ajtó ismét kinyílik.
A zsilipelő környékét minden lehetséges műszerrel megvizsgálták, de nem észleltek semmilyen eltérést. Sem káros sugárzást, sem mérgező vegyi anyagokat, semmit nem lehetett kimutatni. Mit jelenthet ez? A kijárat nyitásakor nem került be semmi idegen anyag. Ez megnyugtató volt, ugyanakkor nyugtalanító is. Mi lehet a felszínen? Mostmár mindegyre ez foglalkoztatta a Tanács tagjait. Tudósok bevonásával sorra vettek minden elképzelhető variációt és ideát.
A Tanács egy tagjának feladata volt, hogy megfigyelés alatt tartsa az eltűnt szobáját. Elég sok időt töltött már a lakóegységben, szinte minden zugot ismert. Átnézett mindent, ami érdekes lehet. De nem talált semmit... egészen mostanáig. Most is ott álldogált a szoba közepén és tanácstalanul nézelődött körbe. És akkor vette észre azt a kis fehér valamit...
Hogyan nem tűnt fel neki eddig? Odasietett. A kényelmes pamlag puha párnái között volt egy, ami színével elütött a többitől. Honnan szerezhette? De most nem ez a fontos. Ez a párna zöld volt, mint valaha a mohaszőnyeg a háztetőkön, mint a lekaszált fű, mint az elhervadt levél... Oldalán a varrás kibomlott, s az a fehér kis valami onnan kandikált kifelé. Felkapta a párnát, és a résen kihúzta a fehér valamit. Egy jegyzetfüzet volt, nem túl vastag, néhány lapból állt, a többi lapot kitépték. De a néhány lapot teleírták sietős kezek kusza sorokkal. Az utolsó lapon maradt egy fél oldal üresen.
Beleolvasott.
..."A kísérleteket még folytatom, de már majdnem biztos a végeredmény.
A magokból sikerült egészséges növényeket nevelnem ezek között a körülmények között is, ami arra enged következtetni, hogy elképzelésem helyes volt... "
... "ha a Tanács értesülne erről, először nem hinnének nekem, de meggyőzném őket, bemutatnám a kísérleti szobát... "
... "miért nem próbálnak meg feljutni a felszínre ennyi idő után? Én meg fogom tenni..."
Azonnal meg kell ezt mutatnia tanácstársainak! Át kell tanulmányozniuk ezt a jegyzetet. Furcsa gondolatok kavarogtak agyában. Sietett. Az iratot zubbonya alá rejtette. Még nem tudhat erről más. Csak ők. A Tanács.
X. fejezet
A csónak ismét útra kelt. De most két utasa volt. A tenger csendes volt, szokatlanul csendes. Amint kiértek a sziget védelméből, a csónakot elkapta az áramlat. És ők hagyták sodortatni magukat. Távolodtak a szigettől.
És ahogy távolodtak, lett a sziget egyre kisebb. Tudták, hogy nem térnek vissza ide sohasem. Torkukat furcsa érzés szorongatta.
Végül szemük elől eltűnt a sziget. Eddigi életük egy szakasza emlékké vált immár. A sziget, mely oltalmazta őket, otthont adott nekik.
Mostmár csak előretekint szemük. Keresi a láthatáron az új otthon, az új szárazföld sziluettjét. S amikor megpillantják végre, a viszontagságos múlt ködbe vész. Csak egyvalami fontos mostmár: elérni a partot, és letelepedni ott, ahol már dús a növényzet és bőséges élelmet kínál. Otthont teremteni, és várni. Várni azokra, akik ugyanígy rátalálnak e földre majd... egyszer.
XI. fejezet
A 629-es lakó kilépett a felszínre.
Szemét elkápráztatta a napfény. Mesterséges világításhoz szokott szemét hosszú ideig lehunyva tartotta. Csak állt némán, mozdulatlanul. Várt.
Aztán lassan kinyitotta a szemét.
A szokatlanul erős fény könnyeket csalt a szemébe. A könnyek lecsorogtak az arcán. Sisakját nem vette le, hogy letörölje. Még nem tudta, hogy megteheti-e.
Amit látott, felülmúlt minden képzeletet. Körben minden zöld volt, harsogóan, frissen, mintha nem is igazi, hanem festett lenne...
Mindenütt növények, óriásiak, valódiak, élőek... hihetetlen, mégis igaz!!!
De várjunk csak! Mindez, ha igaz is, nem biztos, hogy nem ártalmas... Meg kell bizonyosodnia! Mert odalent minden olyan... olyan biztonságot adó, olyan kényelmes... olyan más.
Védőruhája műszerein megjelentek az új értékek.
Hihetetlen - gondolta. A kijelzőkön vibráló halovány zöld fények megmutatták neki a valóságot. A jelent.
Igazolva látta elképzelését, megannyi kísérlete nem volt hiábavaló, s a valóság messze meghaladta azt, amiről csak álmodni mert.
Levette a sisakját és a kesztyűjét. Állt a fényben, hunyorogva. Először életében megérezte a levegő mozgását: szellő simogatta arcát, kócolta fürtjeit.
Beszívta a friss levegőt. Még soha nem érezte ezt az érzést. Belsejét átjárta, - furcsa borzongást érzett. Részegítő, csodálatos érzést.
Csend volt. A szél bele-belekapott a levelekbe, fűszálakba, s azok halk, finom zizegéssel mozdultak.
Sohasem gondolta volna, hogy a csend ilyen. Ott lent a csend egészen más: amikor azt gondolnád, hogy teljes a csend, akkor is gépek surrognak, zümmögnek halkan, állandóan. A tisztítók, szűrők, újrahasznosítók szünet nélkül, folyamatosan működnek, nincs megállás - nem is lehet. De itt ez a csend, ez más.
Áhítatot érzett, amilyet még sohasem.
Lassan körbefordulva nézelődött. Csodálattal, megelégedéssel töltötte el, amit látott: a talajt vastag zöld növényszőnyeg borította. Indák fonódtak egymásba és tekeregtek tova, felfutottak mindenre, a körül álló hatalmas épületekre is. Leveleikkel és virágaikkal ellepték, beborították a legmagasabb tornyokat is. Az égbolt ragyogó kék volt, melyen hófehér habos bárányfelhők úsztak át lassan. A színeknek e hihetetlen kavalkádja olyan szép volt, amit elképzelni sem tudott eddig. A régi filmeket sokszor bámulta önfeledten, de a halovány képkockák nem tudták érzékeltetni a fennséges valóságot.
Ilyen gondolatok kavarogtak agyában, miközben elindult, hogy szemrevételezze, tanulmányozza a környéket. Vajon túlélte-e a szörnyűséges pusztulást valamilyen állat?
Hiszen ha a növényvilág a lakosság elvonulása óta szemmel láthatóan csodálatosképpen HELYRE TUDOTT ÁLLNI, akkor talán megvan a remény arra is, hogy néhány egyed is valamely fajból talán fenn tudott maradni... mert azóta oly sok év telt el... oly sok, sok, sok...
Lábai egyre gyorsabban, szaporábban lépdeltek. Az óriási épületek mellett elhaladva annyira kicsinek érezte magát. Nyomasztotta ez az érzés. Minél előbb ki szeretett volna jutni a városból.
Végre nyílt terepen volt. Halk morajlás ütötte meg a fülét. Mi lehet ez? Valami kimagasló pontot keresett szemével, amire feljutva elláthat messze, a távolba. Csak az épületek magasodtak ki a felszínből. Felment hát az egyik épület lépcsőjén egészen addig, ameddig a lépcső vezetett. Így jutott fel a tetőre.
Szíve hangosan, sebesen vert. Fülében érezte, hallotta minden dobbanását. Szinte fájt... Még soha nem érzett ilyet.
Erős szél csapta meg, tépázta, lökdöste testét. Itt fenn egészen hűvös volt. Borzongás futott végig rajta. A morajlást most erősebben hallotta. Lassan körbefordult. Kutató szemei előtt kibontakozott a távoli táj.
Ameddig a szeme ellátott, minden oldalról zöldellő sík mezők, kimagasló facsoportok, bokros ligetek terültek el. Zöld, zöld, minden csupa zöld. Némelyik növényt színes virágok borították, az üde látványban hosszan gyönyörködött.
Sokáig nézelődött, mire szeme hozzászokott a távolsághoz. Odalent minden olyan közeli, kézzel fogható...
Akkor látta meg az egyik oldalon a fák takarásában a vizet. Színe egybemosódott az ég színével, azért nem vette azonnal észre... biztosan. Szíve nagyot dobbant: oda kell mennem, látnom kell!
Szinte futva szedte a lépcsőfokokat, sietett ki az épületből, abba az irányba, ahol az imént a vizet látta.
Az épületeket elhagyva a sűrű növényzet között az előrehaladás igen nehéz volt: mindenbe beleakadt. Tövisek tépték, karmolták, arcába gallyak csapódtak, lábára indák, gyökerek tekeredtek... Botladozva, de kitartóan haladt előre. Sokára ért oda. Egészen kifulladt. A sűrű növényzetnek hirtelen lett vége. Kilépett a homokos partra. A víz félkör alakban öblöt vájt a szárazföldbe. Hullámai hófehér tajtékot vetve csaptak ki újra meg újra a napfénytől szikrázó nedves fövenyre. Belegázolt a vízbe. Majd újra a partra lábalt, levette ruháját. Érezni akarta, milyen...
Az ismeretlen érzés jó volt, nagyon jó. Ruhátlanul lubickolt a habokban. Különös érzés volt... A hullámok csapdosták a testét, érezte, egyre könnyebb lesz. Egyensúlyát vesztette, lábaival, kezeivel kalimpált. Nevetni kezdett. Önkéntelenül, önfeledten.
Mi ez? Eddig soha nem nevetett. Odalent senki sem. Nem volt rá oka. Senkinek. Nevetett, nem tudta abbahagyni. Összegörnyedt, görcsösen nevetett. Fájt, mégis jólesett ez az ismeretlen érzés.
Észbe kapott. Mennie kell. Kisietett a partra, felkapta ruháját, visszaindult a házak felé.
Arra gondolt, hogy mekkora lehet e felszín feletti világ. Szülei mesélték egykoron, hogy akkoriban a tenger teljesen körbeölelte a várost. És most? A szárazföld nagynak látszik... Mit jelent ez? Talán a tengerszint csökkenését? Vagy
a szárazföld tektonikus mozgás által kiemelkedett volna? De akkor azt odalent is észrevették volna, a műszerek bizonyára érzékelték volna a talajmozgást, ha ők nem is. Mindegy! A fontos, hogy idefent újra alkalmas az életre minden körülmény!
A tudósokra még sok munka vár.
Vajon elhiszik majd neki ezt odalent? Egyáltalán: észrevették-e már, hogy eltűnt? Biztosan. Mit gondolnak róla? És ha visszamegy, megbüntetik-e? Bizonyosan kérdőre vonják majd, amiért annak a másiknak, akinek a ruháját viseli, olyan szert adott, ami... ami nagy adagban akár halálos is lehet. De ő tudta, mit csinál. Nagyon is jól tudta.
Megfigyelte, hogy rendszeresen, mindig ugyanakkor végzik a szinteken az ellenőrzéseket. Elrejtőzött a felső szintek egyikén egy takarítóhelyiségben. Ajtaját félig nyitva hagyta. Számított arra, hogy be fog lépni az ellenőrzést végző. Igy is történt. És akkor ő egy injekciós tűvel megszúrta a karján. A fecskendőbe felszívott anyagot a laboratóriumban kísérletezte ki - saját magán, kifejezetten erre a célra. A szer nem volt veszélytelen. Volt, hogy hosszú ideig öntudatlan állapotba került tőle, de végül az utolsó eredmény már megfelelt és biztonságosnak tetszett. Neki legalábbis nem lett semmilyen baja a kisérlet után, utólag sem. Ezért merte alkalmazni a célja eléréséhez.
Mindent kiszámított előre, pontosan. Kiszzámította, mennyi időre van szükség, hogy a másik magához térjen kábulatából, kiszámította, mennyi idő kell, hogy a felszínre jusson... Mert nem térhetett addig magához, amíg ő ki nem jutott a felszínre. Nem lepleződhetett le hamarabb, mintsem véghezvihette volna tervét. Sikerülnie kellett. Ezen múlott minden. S ha most idő előtt leleplezték volna, a későbbiek során biztosan figyelemmel kísérik minden tevékenységét. Nem nyílt volna több alkalom rá, hogy megpróbálja... és akkor oda minden reménye.
----
Visszamenjen egyáltalán? Igen, ez a kérdés is felmerült benne. Meg kell fontolni ezt is. De nem, nem lehet egyedül itt maradnia.
Mindenkinek, aki lent van, meg kell adnia a lehetőséget, hogy láthassa ezt. Aki még nem látott ilyet, azért. Akinek csak emlékeiben él már, annak pedig azért...
Meg kell győznie a Tanácsot, hogy ugyanolyan gépeket, szűrőket és tisztítókat, vízforgatókat, komposztálókat használjanak idefent is majd, mint ami odalent olyan jól bevált. És akkor nem következik be újfent ugyanaz, ami már egyszer tönkretette ezt a mesevilágot. Még egyszer nem történhet meg! És ha a kísérletei eredményét, és az itteni, fenti állapotokat összevetve és megvizsgálva, mindent megfontolva elfogadják javaslatait, boldog, nagyon boldog jövő vár rájuk. Mert akkor mindannyian feljöhetnek végre, és nevethetnek, és lubickolhatnak a tengerben, sétálhatnak a napfényes mezőn, virágot szedhetnek...
S talán lehetőség nyílik majd dédelgetett álmai megvalósítására is: a réges-régen kihalt állatfajok újraélesztésére...
A kolibrire gondolt. Arra a kis smaragdszínű, csillogó tollú madárkára a titkos szobában.
Ez még a legelején történt. Frissen végzett biológusként, rövid ideje dolgozott a laboratórium munkatársaként. Tapasztalatlan volt, gyakorlatlan. De bátran vágott bele a kísérletekbe, fiatal volt még és forrófejű.
A madár egy különleges, sejtekkel és génállománnyal folytatott kísérlet során, hosszas és bonyolult folyamat végeredményeként "jött létre", kelt életre... nagy örömére. A kísérletnek az ALPHA-KOLIBRI-629. nevet adta. A-K-629. Igen. Alpha - az első, a kezdet. 629 - az ő szobájának száma. Kérésére megkapta az elkülönített szobát. A felszín feletti utolsó rögzített adatokat alapul véve hozta létre benne a klímát, flórát és faunát. Azon fáradozott, hogy ugyanazon körülményeket megteremtse és kísérleteket végezzen - mindannyiuk érdekében.
Hihetetlen energiával vetette bele magát akkor a munkába. Mindenkinek megvolt a maga területe, nemigen folytak bele egymás munkájába. Ezért nem kellett attól tartania, hogy felfedezik a mesterkedését.
Áttanulmányozott az archívumban egy sereg oktató filmet, előkutatott régi iratokat, tudományos könyveket, mert tudnia kellett, mindent tudnia kellett a régmúlt fenti világról. Hogy megteremthesse pontos mását ott, a hermetikusan elzárt szobában, mesterséges környezetben, laboratóriumi feltételek között. Hosszú-hosszú évek fáradságos munkája volt ebben a kísérletsorozatban.
Eredményei biztatóak voltak, de erről még nem adhatott számot. Még maga sem volt vele tisztában egészen. Ezért rendszeresen hamis adatokat közölt, és ŐK hagyták, hadd folytassa. Nem tulajdonítottak neki túlzott jelentőséget, úgy is mondhatnánk: senkit nem érdekelt igazán a tudósok munkája. Afféle csodabogaraknak tartották őket.
Eljött az idő, amikor védőruha nélkül léphetett végre a kisérleti szobába. Ekkor kiengedte a pici kolibrit az akkorra már hatalmasra nőtt növények, virágok közé.
A csodás kis lény számára megfelelő környezetnek bizonyult e hely, s ő megannyiszor gyönyörködött benne, örömét lelte a kis lény szertelen csapongásában.
Nem volt megállás. Egyik kísérlet követte a másikat. Sok-sok fáradságos munka! De megérte. Abban a szobában megállt számára az idő. Más környezet, más klíma... más idő, más dimenzió, ahol megfeledkezett minden másról.
---
Mégis, ez a világ más idefönt. Még a titkos szobánál is szebb. És óriási, hihetetlenül óriási. Ez itt maga a valóság. Itt a fény vakító, míg odalent a mesterséges világítás halovány és gyenge, mégis bántó... Itt a színek ragyognak, pompájuk káprázatos.
Most értette meg, hogy mikor szülei meséltek neki kiskorában a régi időkről, miért csillogott mindig könny a szemükben, és miért lettek mindig olyan szomorúak...
A szülei... sajnos már elmentek. Nem érhették meg... Gondolatban gyakran látja őket, nem felejti arcukat, mozdulataikat. Mindig vele lesznek.
XII. fejezet
A nyíláshoz érkezett. Most meg kell adnia a jelzést, hogy a kis robot belülről kinyithassa. Innen nem lehet sem lezárni, sem kinyitni, a zárszerkezet belül van.
Várakozott. Sisakját kezében lóbálta, gondolataiba mélyedt.
A lejárat lassan kinyílt. Az eléje táruló látványra kicsit sem számított. Döbbenete kiült arcára. A Tanács tagjai léptek ki, sorban egymás után, védőruhában, sisakban.
Az erős napfény könnyeket csalt a szemükbe, ugyanúgy, mint nemrégiben neki. Valamennyien hunyorogva álltak a vakító fényben.
Szóval megtalálták a jegyzeteit. És kinyitották a titkos szobát. Amit ott láttak, meggyőzte őket - szavak nélkül. Csak arra vártak, hogy visszatérjen. Mert azt bizonyosra vették. Valahonnan tudták. Megérezték. Csak bizonyosságot akartak.
Tétován állt.
Látták, hogy nem visel sisakot.
Senki nem szólt. Értették egymást szavak nélkül is. Körülnéztek.
Majd levették sisakjaikat, s nagyot szippantottak a friss felszíni levegőből.
V é g e .
ALPHA-K 629
sci-fi
Tartalom
A Föld végveszélybe került, a maradék ember a mélybe kényszerült. Vagy mégsem mindenki?... A végeláthatatlan víz picinyke szigetet ölelt körül. A szigeten két ember rekedt: apa és fia. Vajon mi lett a sorsuk? Megmenekülhettek-e?
Sok-sok év múlt el. A mélyben élőknek gyermekeik születtek, s azok is felnőttek közben. Egyszer egy fiatal tudós kísérletezésbe kezdett... titokban. Felfedezett egy törvényszerűséget... és emiatt felrúgta a szabályokat. A felfedezése miatt még az élete is veszélybe került. De nem csak az övé...
I. fejezet
- Az építkezés befejeződött. -
A kijelentést nem követte tapsvihar, éljenzés. Az óriási téren rengetegen gyűltek össze. A szónok emelvényen állt. A hangszórók rettenetes erővel közvetítették hangját. Mindenki némán állt, várakozóan. Arcukat maszk védte a folyton szállongó porral telített forró levegő ellen, testüket egyforma szürke védőruha fedte. A szónok levegő után kapkodva lélegzett. Néhány percre feltette maszkját. Mélyeket szippantott az oxigénpalack tartalmából. Gyorsan visszanyerte erejét.
Levette maszkját, és újra beszélni kezdett.
- Hamarosan megkezdjük a kitelepítést. Csak a legszükségesebb tárgyakat vihetik magukkal. Minden más itt marad. A létfenntartáshoz szükséges gépek, berendezések beépítése megtörtént, működésre képes állapotban vannak. Beüzemelésük megtörtént. A vízellátók, víztisztítók teljesítménye alkalmas a lakosság teljes ellátására több évtizedig, szükség esetén tovább is. Az élelmiszerkészletek betárolása időközben megtörtént, a raktárakban elegendő élelmiszert halmoztunk fel a hosszú távú ellátásra. Gondoltunk a vetőmagvak megőrzésére is, melyet alkalmas időben és helyen hasznosítani tudunk majd. Kísérleti és egészségügyi laboratóriumok tucatjait hoztuk létre, minden szinten van belőlük elegendő. A kísérleti laboratóriumok hűtőkamráiban őseinktől örökölt, kihalt fajok DNS-eit őrizzük. Betároltuk a bolygónkon jelenleg még élő fajok génjeit tartalmazó sejteket is.
Szünetet tartott. De már nem tette fel a maszkot. Megpróbált nem gyengének látszani. A Tanács nem lehet gyenge. Sohasem. - Külön szinten vannak a kertek a növénytermesztők számára, és külön szinten helyeztük el az állatokat az őket ellátó robotokkal együtt. A legalsó szinteken vannak a kiszolgálóegységek, az energiatermelés gépei, a javítóműhelyek, és itt helyeztük el az elektromos járműveket is, melyekkel a szinteken lévő folyosókon, a munkahelyek és lakóegységek között lehet közlekedni. A szintek közötti liftek tíz lakóegységenként, és öt munkahelyenként vannak elhelyezve. Ezek közül minden második hagyományos működésű, a többi automatikus, állandó mozgásban van, nem áll le. Ezek a nyitott kabinok olyan lassan mozognak fel és le, hogy alkalmasak arra, hogy bárki be- vagy kiléphessen, nem kell félni balesettől az idősebbeknek vagy kicsinyeknek sem.
A szónok egyre nehezebben, lassabban beszélt. Szemei előtt sötét karikák táncoltak. A por égette torkát, a forróságtól izzott a levegő. Most valaki oldalról a keze ügyébe helyezett egy könnyű kis maszkot, amelyhez nem csatlakozott lélegző készülék. Ezt feltette. Orra, szája némiképp védve volt. Amikor megszólalt, hangja a maszk mögül fátyolosan, tompán hallatszott.
- A lakóhelyeket olyan levegőszűrő- és tisztítórendszerrel láttuk el, ami biztositja a léthez szükséges levegőt. Az energiaellátás megoldottuk: olyan generátorokat szereltünk fel, amelyek folyamatosan működve, önnön hulladékukat felhasználva újabb energiát termelnek, ezért nem kell aggódnunk emiatt a jövőben.
- Összegezve kijelenthetem tehát, hogy a Tanács igen jó munkát végzett. Mindent figyelembe vettünk a kényelmes, biztonságos és megfelelően nyugalmas léthez bolygónk maradék lakossága számára.
A Tanács tagjai fogják a költözést irányítani. Mindenkinek el kell fogadnia az utasításaikat, mert ez a feltétele annak, hogy a költözés zökkenőmentes legyen. Hogy a zavart, vitát, nézeteltéréseket elkerüljük, azért a lakóegységek teljesen egyformák. Mindegyikben van hírkommunikációs rendszer, ez biztosítja majd, hogy a szórakoztató video- és hangcsatornákon kívül a Tanács utasításairól, híreikről mindenki időben értesülhessen.
A hírcsatornán minden nap délelőtt két órában nevelési, oktató és tudományos műsor lesz, ez kötelező jellegű.
Kis szünetet tartott. Néhány pillanatra elsötétült előtte minden. De újrakezdte. Minden szem rászegeződött.
- A kényelmes bútorok minden lakóegységben egyezőek, mind színben, mind formában. Remélem, ez nem okoz majd gondot senkinek, mert már eddig is ilyen berendezések között éltünk. Azonban egyvalamit igen szigorú ellenőrzés alá vetünk a jövőben: minden berendezési tárgyat óvnia kell a lakosságnak. Ugyanis a felszíni gyárakat bezártuk, a felszínen semmilyen termelés mától nem lesz. Az elromlott berendezést csak javítani lehet, kicserélni már nem. A felszín alatti életre tehát berendezkedtünk. A felszíni lakóegységeket még ma el kell hagynia mindenkinek. Ezt ellenőrizni fogjuk. Maradni senkinek nem lehet, a saját érdekében, természetesen. Később nem lesz módja csatlakozni hozzánk, mivel a felszíni nyílásokat elzárjuk, oda be - és onnan ki - jutni a jövőben már nem lehet. Kivételt nem tehetünk. Ezzel óvjuk meg a felszín alatt élőket mindattól, ami idefent lehetetlenné tette az életet.
Felsóhajtott. Tüdeje sípolva zihált, lábai remegtek. De végső erejét megfeszítve folytatta:
- Most pedig mindenki térjen vissza lakóegységébe, és amikor elkészült, jelezze a saját hívóján a következőképpen: A Tanács hívószámát mindenki személyi hívójára elküldtük a rendszeren keresztül, így az rögzítve van. Mostantól nem titkos.
Azonban másra ne használják, csak a jelzésre, amelyet a következőképpen kell leadni: a készüléken található Y jelzésű gombot kell egyszer megnyomni. Meg kell várni, amíg a kijelzőn felvillan a sárga fény kétszer egymás után, ez jelenti azt, hogy a Tanács elfogadta a jelzést. Ha ez megtörtént, az illető a lakóegysége előtti térre megy, csatlakozik a többiekhez.
A Tanács tagjai fogják irányítani a költözést. Amikor minden jelzés befutott, és mindenki készen áll, jelt adunk. A jel az lesz, hogy a személyi hívókon két csipogást fognak hallani.
Ekkor elindulhatnak a lejárat felé. A családok tagjait kérem, ne szakadjanak el egymástól, mert ez megnehezíti a rendezett vonulást. Kicsinyeiket ne engedjék el maguk mellől, egymást követve haladjanak, egy csoportban.
Hogy ki melyik szinten fog lakni, az véletlenszerű. A levonulás a lifteken történik, egy liftbe 10-nél többen nem szállhatnak le. Minden 10-es csoportot egy tanácstag fog vezetni itt fent és odalent egy másik fogja várni, aki elvezet mindenkit a lakóegységéhez. Nem lehet választani a lakóegységek között, sorban fognak megtelni, először a legbelső, majd a következő és így tovább. Kérem, hogy mindenki lehetőleg maradjon csendben, ne zavarjuk a vonulást. Remélem, nem lesz rendbontás. Nem kell senkinek türelmetlenkednie. Mindenki számára biztosítottunk megfelelő helyet, kivételezés még a Tanács tagjai számára sem történt. A Tanács tagjai részére minden szinten egy lakóegységet biztosítottunk. Így minden szinten lesz tanácstag, aki mindig és mindenben rendelkezésre áll.
A szónok befejezte mondandóját. Rogyadozó léptekkel elhagyta az emelvényt. A téren állók fegyelmezetten, csendben elvonultak, ki-ki a maga lakóegységébe, hogy összeszedje azt a kevéske személyes holmiját, amit magával vihet...
II. fejezet
Amikor a költözés megtörtént, a nyílásokat elzárták. A lakosság elfoglalta új helyét.
Eleinte nem ment zökkenőmentesen, itt-ott viszálykodás, súrlódás támadt. De a Tanács tagjai mindenütt ott teremtek, és rend lett.
A felszínen már semmi és senki nem maradt. Legalábbis a Tanács nyilvántartásai szerint...
Az egész bolygót folyton-folyvást szállongó por lepte, vastagon befedve mindent. Az elhagyott lakóegységek árván bámultak vaksi ablakszemeikkel a kopár tájra. A bolygón már csak ez az egyetlen város állt. Az energiaforrások mára teljesen kiaknázódtak, a levegő- és környezetszennyezés olyan méreteket öltött, hogy a növények jó része elpusztult, a tengerek elfertőződtek, a bolygón élő állatok kilencven százaléka kipusztult...
Az éghajlat megváltozott az egész bolygó területén, miután a növényzet szinte teljesen kipusztult. A levegő szinte belélegezhetetlenné vált, forró lett és égető. A forróságtól a sarkok vastag jégtakarója lassanként megolvadt, a tengerszintek olyannyira megemelkedtek, hogy a bolygó összes városa - kivéve ezt az egyet - víz alá került. A lakosság jó része elpusztult, s aki megmaradt, a mostoha körülmények miatt legyengült, és a legyengült szervezeten úrrá lettek és végzetessé váltak az újabb- és újabb fajta betegségek. Különösen az idősek és kicsinyek között volt nagyarányú a pusztulás.
Tudósokból, mérnökökből Tanácsot hoztak létre, hogy az egyetlen megmaradt város életét irányítsa. De hiába igyekeztek, egyre lehetetlenebbé vált az élet. Belátták: nem maradt más választásuk, csak egyetlenegy: hogy megépítsék, létrehozzák a felszín alatti várost.
---
Amíg a szükséges tartóanyagok, eszközök, gépek, szűrők, használati tárgyak, élelmiszerek, tároló alkalmatosságok, kiszolgáló robotok legyártása folyamatban volt, a Tanács tagjai nem hagyták el tanácskozóépületüket, hogy minden percet az irányításnak, tervezésnek szentelhessenek.
A Tanács tíz mérnökből és tíz tudósból állt, akik az élet minden területét képviselték. Volt közöttük fiatal és idős, s mindkét nemhez tartozó. De egyvalami közös volt bennük: Tudásuk kimagasló volt, és jellemük kiválósága megkérdőjelezhetetlen. Kétség soha nem merült fel erkölcseikkel kapcsolatban, saját érdekeiket mindig háttérbe szorította a közösség által érzett felelősség. Efelől bárki bizonyos lehetett. Ezért is esett rájuk a választás.
---
Még az elején tartottak a munkálatoknak, amikor az egyik tudós megjegyezte:
- Már csak a csodában reménykedhetünk... - A többiek felkapták a fejüket. Nem értették, mire gondol. Hiszen a munkálatok jó ütemben haladnak, a lakosság megnyugodott, hiszen biztosítva látják a továbbélés lehetőségét.
- Mi lesz, ha sok évtized múltán feléljük készleteinket, s amit termelünk, nem lesz elegendő? Mi lesz akkor?
Bolygónkat elhagyni nem vagyunk és nem leszünk képesek. Szárazföldünk alig maradt, szerencse, hogy e legmagasabban épült városban kihúzhattuk idáig. Azt, hogy a mélyben meddig vagyunk biztonságban, nem tudhatjuk. A víz nyomása rettenetes erővel feszíti a falakat, s bár az üregek falait megerősítettük, mégis tartanunk kell attól, hogy egyszer csak összeroppannak. Nem beszélve arról, hogy megindulhat a népesség szaporodása, ha a feltételek jobbak lesznek a felszíninél. Az élelem betárolásánál pedig csak a jelenlegi lakosság létszámát vettük figyelembe. Mi lesz, ha idejekorán elfogy? Vagy pedig szűk lesz a hely?
- Ugyan, ne aggodalmaskodjon már! - szólalt meg egy másik tanácstag. - Valamilyen problémák mindig vannak, mindig voltak és valószínűleg lesznek is. Majd megoldjuk őket, ne féljen. Most koncentráljunk inkább a feladatokra - tette hozzá még, és újra irataiba merült. Gondolataiba azonban beférkőzött a kétely: mi van, ha tudóstársának igaza van, illetve lesz? Hiszen minden lehetséges variációt ki kéne dolgozni, mert később erre már nemigen lesz lehetőség lent a mélyben!
A lázas munkában mindenkiről szakadt a verejték, ha nem muszáj, senki nem mozdul ki... A hőség iszonyú. Eső már több éve nem esett, a levegőben szállongó porszemcsék éles késekként hasogatják a légzőszerveket...
Mindenki tudta, hogy ez úgysem mehetne sokáig, elpusztulnának hamarosan. A hőség már így is igen sok áldozatot szedett: mára alig maradtak néhány tízezren.
A tudós önkéntelenül felsóhajtott. A többiek összenéztek. Kollegájukat gondok gyötrik... de nemcsak őt. Hiszen mindegyikükben megfogalmazódott már különböző módokon a kérdés: meddig? És erre sajnos még nem lehet tudni a választ. Nem reménykedhetnek abban, hogy megváltozik idefenn valami is... hogy újra növény sarjad a vastag porban, hogy a tengerek vize újból kitisztul és élettel telik meg, mint a teremtés hajnalán... hogy a levegő lehűl és friss, belélegezhető lesz... vagy hogy más bolygót kereshetnek életterükül... semmi-semmi remény. Legalábbis belátható időn belül.
De dolgozni kell. Mert a bolygó megmaradt lakossága ezt várja, bízik bennük, és a reményt nem szabad elvenni tőlük. Ha nem lenne remény, pánik lenne úrrá rajtuk, és akkor ki tudja, mi lenne... Így is oly nehéz az élet. Tudták ezt jól mind a húszan. Ők húszan, a Tanács tagjai... Kik is ők valójában?
Kik ők, hogy vették a bátorságot: ennyi embert irányítani, felettük állni, elbírálni tetteiket, szervezni munkájukat...
Feljebbvalók, többek ők, mint azok ott a lakóegységekben, a gyárakban, a műhelyekben, írnokházakban? Nem többek, nem jobbak, de őket választották ki maguk közül, ők kaptak bizalmat, minden téren elfogadják döntéseiket.
Meg kell tehát ezeknek az elvárásoknak felelni, és legjobb tudásukat adni, mert nem szabad hibázni. Mert akkor a jól szervezett élet, ez a nehéz élet egy szempillantás alatt összeomolhat. Ha nem most, akkor ott lent, és az katasztrófához vezetne. Hiszen onnan már nincsen visszaút...
Dolgoztak hát, erejüket megfeszítve, mert amíg belemerültek a munkába, addig nem gyötrődtek a rossz gondolatok szorításában.
---
A tudósok, mérnökök éjt nappallá téve dolgoztak. Terveztek, irányítottak, mindenütt ott voltak. Jelenlétük megnyugtató volt a többiek számára, megbíztak bennük, tisztelték és talán szerették is őket.
III. fejezet
Odalent lassan telt az idő. Már hosszú ideje éltek a felszín alatt, és úgy tűnt, minden rendben megy.
A kertek szintjén, a mesterséges tápanyaggal feldúsított termőtalajon szépen fejlődtek a növények. Az állatok szintjén is állandó felügyeletet tudtak biztosítani az ott fejlődő egyedeknek. Ezek az egyedek felnőtt példányai termelték az élelem egy részét, például azt a fehér színű, kellemes és tápláló italt, amit tejnek neveztek, s amelyből olyan sokféle terméket: élelmiszert lehetett elkészíteni. S bár szintetikus úton előállított ételeket is fogyasztottak, de a szervezetnek szüksége volt természetes táplálékra is a továbbéléshez.
Egy külön szint volt a konyhák és kiszolgálóhelyiségei, éttermek, hűtőtárolók részére, melyekben kisméretű robotok mozogtak surrogva fürgén. Mindent ezekkel végeztettek: ők voltak, akik betakarították a termést, s abból különböző ételféleségeket készítettek, majd a hűtőkamrákba szállították az elkészült élelmiszert. Mivel jórészt csak növényeket és az azokból készült ételeket fogyasztotta a megmaradt lakosság, növényalapú élelmiszerek, tápszerek tették ki a tárolók tartalmának szinte teljes egészét. Az ezekből készült eledelek ízletesek és táplálóak voltak, nem kellett éheznie senkinek.
A víztisztító is jól működött, hála a pontos tervezésnek. A már egyszer elhasznált vízből néhány óra alatt ismét kristálytiszta, iható, vagy bármi másra, például fürdésre vagy ételek elkészítésére is alkalmas vizet nyertek.
Ebben az elszeparált környezetben betegség egyáltalán nem volt már hosszú ideje, így a lakosság halandósága jelentősen lecsökkent.
Külön szinten, a kórház- illetve egészségügyi intézmények szintjén, a laboratórium után volt az az egység, ahol elektromos energia felhasználásával működő készülék szolgált arra, hogy megfelelő módon szabaduljanak meg a hulladéktól. Sajnos, itt kellett megsemmisíteni az elpusztult egyedeket is, bár ez nem éppen kedvező megoldás volt, de a lehetőségek erősen korlátozottak voltak, így ez ellen sem emelt senki szót...
Hagyományos temetés itt még csak szóba sem kerülhetett.
Ez a megsemmisítő mű biztosította azt, hogy egyáltalán ne gyűljön össze a hulladék. A működési mód biztosította a füstpor- hamu- és salakmentességet. Mondhatni, nyom nélkül volt képes eltüntetni, megsemmisíteni bármit, ami beléje került. Mivel igen veszélyes volt, ezért szünet nélkül őrizni kellett.
Minden kifogástalanul működött, a lakosság dolgozott, szórakozott, pihent vagy tanult, ugyanúgy, mint egykoron a felszín feletti világban. Csak a mozgásterük volt korlátozott, hiszen teljes életüket a folyosókon, a helyiségekben, liftekben, szinteken élték. De senki nem volt elégedetlen emiatt. Tudták, úgysem változtathatnak ezen.
A Tanácsnak alig akadt dolga, ezért az ellenőrzéssel foglalatoskodtak. Minden szintet átjártak, mindent leellenőriztek. A működést, a tisztaságot, a rendet, az élelmiszerellátást, a raktárakat, a konyhákat, a robotokat, gépeket, mindent de mindent. És amikor már mindennel végeztek, újra kezdték. Unalmas volt? Meghiszem azt. De a működés csak akkor lehet zökkenőmentes - mondogatták - ha minden rendben van. Márpedig mindennek rendben kell lennie ahhoz, hogy még sokáig, nagyon sokáig itt élhessenek.
---
Az idők folyamán új egyedek születtek a kórházszinten. Vékonyka hangjukon sivalkodtak, az anyák pedig dajkálták újszülöttjeiket. Az újszülöttek közül egy sem pusztult el, így egy idő után valóban fenyegetett a túlnépesedés veszélye. Élelem azonban volt bőségesen: állataik is szépen szaporodtak, a növénykertek dúsan teremtek, az éléskamrákat, raktárakat, hűtőhelyiségeket mindig újra fel tudták tölteni. Igaz, hogy igen szűkösen voltak, de ezen nem lehetett változtatni. A családok, akiknél több szaporulat is volt, kissé kényelmetlenül éltek, azonban panaszkodni senki nem panaszkodott ezért. A Tanács tagjai örömmel konstatálták, hogy a kolónia igen jól érzi magát még ilyen körülmények között is. A halandóság jelentősen lecsökkent. Úgy tűnt: nem jelent majd nehézséget, hogy nemzedékről nemzedékre itt éljék le életüket a felszín alatt.
IV. fejezet.
Hűvös szél korbácsolta a végeláthatatlan, szennyes tengervizet, tarajos hullámokat kergetve maga előtt. A víz kis szigetet ölelt körbe, kopár sziklák, hatalmas kőtömbök alkották a szigetet. Csak a déli csücsökben zöldellt némi növényzet. Magas, fás törzsű, széles levelű növények hajoltak a víz fölé. Árnyékukban néhány apró, négylábú élőlény keresgélt, talán gyümölcsöt, talán magvakat, valami élelmet.
A sziget északi végében, a kopár sziklák között magányos alak állt, és a távolba nézett. Nézte a ködbe vesző, háborgó vizet.
A víz hatalmas hullámokat vetve zúdult a parti sziklákra, majd visszahúzódott, de egy pillanat múlva ismét a partokat ostromolta. A látvány fennséges volt és félelmetes. A víz sötét volt, zavaros, de a figyelő most nem törődött ezzel. Ruháját, fedetlen üstökét a tenger felől fúvó szél tépázta, de nem érezte. Csak állt némán, merőn előre nézve, a vizet kémlelte a távolban, szemét összehúzva. Nagyon-nagyon figyelt.
Várt valamire. Vagy valakire.
Egyedül volt. Tagjai elgémberedtek a hosszú várakozásban. A víz aprócska cseppeket szórt rá, de nem törődött vele.
Egyenes háttal állt, nagyon régóta már. A bolygó ege lassan elveszítette fényét, szürkület borította a kopár tájat, de ő csak állt és várakozott tovább...
S az égbolton megjelentek az éjszaka megszokott apró fényei. Arra gondolt, hogy akire vár, az is ugyanezeket a fényeket látja, és ha felnéz rájuk, tudja, hogy merre jár... ugyanúgy tájékozódik, mint egykoron ősei.
Csónakkal jön, akire vár.
Arra gondolt, hogy akire vár, evezőjét százezerszer merítette már a tajtékzó habokba, s biztosan alig várja már, hogy végre partot érjen.
---
A csónakban térdeplő alak lanyhuló erővel markolta az evező szálkás nyelét. Az evező még nem kopott tenyere alatt fényesre és simára, és a csónak se rég észült. Az anyag nem volt éppen megfelelő, amelyből durva kezek nehézkesen faragták, teljesen át is ázott már, pereméig merült a háborgó habokba. Belseje megtelt vízzel, már a magányos utazó combjáig ért.
Visszaútja igen nehéz volt, mert most árral szemben kellett eveznie. Nem úgy, mint mikor útra kelt. Akkor csak hagyta magát sodortatni az áramlattal, mely a szigetet ölelte körül.
A csónakos számára ismeretlen volt a szigeten túl minden. Egészen kis csecsemő volt, amikor egyedül maradt apjával. Valahogyan elszakadtak a többiektől, a falut elárasztotta a szennyes víz. A parányi sziget - mely a szárazföldből maradt - alig kínált valami ehetőt, a tengerben csak algák teremtek. De a semminél az is jobb volt, és a gyermek lassacskán felnőtté érett, apja pedig megöregedett.
Amikor egyedül maradtak, az apa igen fáradságos munkával mélyedést vágott egy sziklába, hogy oltalmuk legyen az időjárás viszontagságai ellen. Száraz növényzetből fekhelyet készített kicsiny fiának, és elszoruló szívvel gondolt arra, hogy vajon hogyan tudja majd felnevelni az anyja nélkül... s van-e egyáltalán értelme? Hogyan lesz ezután?
A szép asszonyra gondolt, aki életét az övéhez kötötte, s boldoggá tette, bearanyozta napjait. Különösen, amikor megszületett a kis utód, a szemük fénye, a mindenük... Az asszony egészen fiatal volt még. Gyenge szervezetét igen megviselte. Végül megbetegedett és meghalt.
Az apa egyedül maradt a kis csöppséggel. Mindent megtett, hogy életben maradjon. Nehéz volt, átkozottul nehéz. Sokszor hagyta el a remény, sokszor volt úgy, hogy nincs tovább...
De élni kellett. És kitartani. Remélni a lehetetlent, bízni, bizakodni. Az idő lassan múlt, véget nem érően. A kis csecsemő ifjúvá serdült. És egy nap felfedezték, hogy a vízben különös élőlények fickándoznak. És aztán megjelentek másféle élőlények is benne, és egyszerre remény költözött a reménytelenségbe. S aztán azt is észrevették, hogy a víz szintje apadni kezd. S ahogy telt-múlt az idő, egyszer a sziget fölé felhők érkeztek, és eső áztatta a kopár sziklákat. A kiégett növényzet újból erőre kapott, és a repedésekben rejtőző, régen elfeledett, összeaszott magvakból kisarjadt az új élet, és nőtt és növekedett, és perzselő, forró szél helyett friss szelek fújtak, felkorbácsolva a tengert.
---
A csónakban ülő szikár alak szíve a torkában dobogott. El-elfúló lélegzettel, kábuló tudattal, nem lankadva merítette az evezőt újra és újra a vízbe. Izgatott volt inkább, mint fáradt. Most nem pihenhet, már közel járhat. Hallani, amint a sziklákról visszaverődnek a hullámok. Tudja, hogy nem tévedt el a végtelen vízen. Hiszen látja fönn a fénylő pontokat, melyek egész útján vezérelték. A parton várja valaki. Bizonyára türelmetlen már. Oly régen úton van már a csónakkal, hogy élelme, itala mind elfogyott. Ereje a végére ért, érzi, de még hajtja valami titokzatos erő. Hogy átadja a hírt, a hírt, ami megváltoztat mindent. Ezután már semmi nem lesz ugyanaz.
---
A sziklába vájt üreg előtt tűz égett. Ketten ültek a tűz mellett. Soványan, fáradtan, de boldogan. Nedves tagjaik jólesően átmelegedtek, a fény táncot járt arcukon. Hallgattak. Az idősebbik a hallottakat próbálta megemészteni, agyában egymást kergették a gondolatok. A fiatalabb fáradtan kortyolt valami forró italt egy ütött-kopott kis edényből.
Lepergett előtte megérkezése. Amint csónakja a parti sziklához koccant, s ő úgy ugrott ki belőle, mintha cseppet sem lenne fáradt... és amint elmondta a látottakat az Öregnek...
Amíg él, nem felejti el az Öreg arcát, szemét! A mindig rosszkedvű ráncos, hamuszínű arc megtelt élettel, kisimult, szinte szép lett. Szemében fellángolt a remény tüze...
Hallgattak. Hogyan lesz ezután? Elhagyják e szigetet, ez már bizonyos. És vége lesz, talán örökre vége lesz a nélkülözésnek!
V. fejezet
A felszín alatt az élet nem volt valami vidám. Az idő múlt, egyre csak múlt. Talán unalmasan is, ha úgy vesszük. A Tanács tagjai is egyre idősebbek lettek, és a gépek, berendezések is koptak, s egyre-másra elromlottak, nem győzték őket megjavítani. Olykor csekélyke kimaradás volt itt-ott a rendszerben, de egyébként általában véve zökkenőmentesnek volt mondható a működés.
Bizony, egyre nehezebben ment már a vezetőknek az, hogy napról-napra, újra és újra átjárják a sok szintet, s mindent a felügyeletük alatt tartsanak. Ezért elhatározták, hogy olyan ifjakat keresnek, akik majd átvehetik a helyüket, akiket fel lehet erre készíteni, akik alkalmasak arra, hogy a lakosság vezetői legyenek.
Azonban nem így történt.
Egy alkalommal a Tanács legidősebb tagja, egy mérnök a legfelső szintre igyekezett. Az egyik folyosón egy fekvő alakot pillantott meg, aki arcra borulva feküdt, karjait széttárva. Élettelennek tetszett. Mi történhetett? - nyilallt a kérdés agyába.
Sietve ott termett, lehajolt. A fekvő alakot megragadta, megfordította, hogy arcát megnézhesse. Amikor megpillantotta az arcot, meglepetten felkiáltott. A legfiatalabb tanácstag volt. Hogyan, hogy nem ismerte fel rögtön ruházatáról? Most látta csak, hogy nem a Tanács egyenruháját viseli. Miért?
Furcsa. Mi történhetett? Halott? Elájult? Gyorsan, gyorsan a személyi hívót, azonnal értesíteni a kórházszintet!
Mindenkinek a ruházatán - ez az előírás - a jobb kar alsó harmadára, a első oldalra rögzítették a személyi hívót. Így nem veszhet el, de ha kell, azonnal arca elé emelheti s beleszólhat, akinek szüksége van rá. Így tett most ő is. Beleszólt.
- Halló, kórház! Élettelen testet találtam. Sürgősen segítséget kérek! Nem tudom, mi történt.
Most tekintett csak a hívóra. Döbbenten látta, hogy üzemzavar vagy nem tudni mi okból nem működik. Hívását még kétszer megismételte, hiába. Akkor eszébe jutott, hogy a fekvő alaknak is van ilyen. Felemelte a karját. Döbbenten állapította meg, hogy a hívót leszakították az anyagról. Ismét a sajátját próbálta. Most végre sikerrel járt. Aki vette a hívást, bemérte a pontos helyet és intézkedett. Azonnal elindult a segítség.
Közben orvosok és ápolók készítették elő a műtőt, kézközelben helyezve minden eszközt, amire csak szükség lehet egy esetleges újraélesztéshez.
---
Néhány pillanat múlva megérkezett a mentőegység. Mi történhetett? Senki nem értette. Bűntény már a felszín feletti élet idején sem történt, nem volt értelme. Mindenkinek megvolt mindene. Mi értelme lett volna akkor? És amióta itt élnek, a
felszín alatt, végképp értelmét vesztette e szó: bűnözés. Szűkös élet folyt itt, az igaz, de senki nem szenvedett semmiben hiányt. Még azt is meg lehetne kockáztatni: boldogok voltak, akik itt éltek, a körülményekhez képest.
Az alélt tanácstagot különleges asztalra fektették. Az asztalba épített analizátorok pillanatok alatt elvégezték a szükséges vizsgálatokat, az eredményt pedig az óriási fali monitorra vetítették. A monitor villódzása betöltötte a termet, mindenki, aki jelen volt, rámeredt. Eszerint életfunkciói leálltak, mégpedig egy különleges szer hatására, melynek összetétele ismeretlen.
A döbbent csendet hirtelen egy műszer csipogása oszlatta szét. Mindenki látta, hogy a kijelzőn szabálytalan egymásutánban, de mégis határozottan elindultak a jelek: az asztalon fekvő alak életfunkciói ismét észlelhetőek!
---
A szokatlan esemény miatt rendkívüli tanácsülést hívtak össze.
Megvitatták a tapasztaltakat, és mindenre kiterjedően nyomozást rendeltek el. A nyomozást a Tanács tagjainak kellett elvégezniük, egyrészt a titoktartás, másrészt felkészültségük miatt.
A dologról egyelőre hallgatni kell, nem tudódhat ki. Akik ott voltak akkor, azok sem tájékoztathatták a lakosságot most még, majd csak a nyomozás eredményének ismeretében ismertethetik a történteket. Talán. De az is lehet, hogy erről örökre hallgatni kell.
VI. fejezet
A húszas számú tanácstag, ahogy múlt az idő, egyre jobban érezte magát. Szervezete egészséges és erős, hamar felépült. Mégis a kórházszobában kellett őt tartani, egyrészt biztonsági okok miatt, másrészt megfigyelése végett. Mert lehet hogy már egészen jól van, mégis tartani lehet attól, hogy valami utólagos, nem kívánt negatív hatás lép fel...
Közben a Tanács többi tagja néhányszor meglátogatta. Különböző kérdéseket tettek fel az esettel kapcsolatban, azonban semmire nem emlékezett. Utolsó emlékéről tudott csak beszámolni, amint a szokásos ellenőrző útján, a kilences szinten tartózkodott, és az utolsó szektor
szerszámtárolójának ajtaját szokatlan módon, félig nyitva találta. Amint odalépett hogy becsukja, furcsa érzése támadt, benézett a sötét nyílásba. Ekkor a karján egy szúrást érzett. A következő pillanatban elveszítette az eszméletét.
---
Ahogy múlt az idő, egyre több minden kiderült a titokzatos eseményről.
Amióta a felszín alatt éltek, a lakók névsorát ötnaponta ellenőrizték. Így meglehetősen pontos nyilvántartás készült, melyet gépek rögzítettek megsemmisíthetetlen és megmásíthatatlan adathordozókra. Minden egyén karján a személyi hívója egyúttal azt a célt is szolgálta, hogy egészségi állapotáról, hollétéről, helyzetéről stb. információkat közöljön bármely időszakban, amely információk feldolgozás után rögzítésre kerültek. Így derült fény arra például, hogy egy személyi hívó mindig ugyanazokat az adatokat szolgáltatja mind helyzetéről, mind egészségi állapotáról és hollétéről. Miután már több alkalommal is azonos adatok futottak be a feldolgozó központba, az ott dolgozóknak ezt jelenteniük kellett a Tanács felé.
A lakóegység, ahonnan a jelzés jött, a biolaboratórium egyik kutató munkatársáé volt. Azonnal odasiettek. Beléptek. A szőnyegen hevert a személyi hívó. Egyébként a szobában minden a helyén volt, látszólag rendben. Csak a lakó tűnt el. A 629-es lakóegységben néma csend honolt.
---
Az 1155-A jelzésű robot apró kerekei nesztelenül gurultak előre a fém padozaton. A nyomában siető alak a Tanács különleges egyenruháját viselte, ami biztosította számára, hogy senki ne tartóztassa fel, bárhová is megy, bárhol tartózkodik a szintek között. Céltudatosan haladt előre, semerre nem nézve, csak a kis robotot követte, aki sebesen gurult kerekein. A robotot egykoron arra programozták, hogy a Tanács tagjainak minden lehetséges utasítását végrehajtsa, már amire képes. És elég sok mindenre volt képes. Úgynevezett kiszolgáló robot volt, amelyből minden szinten elhelyeztek a lift melletti tárolóban egyet.
Az 1155-A jelzésű robotok megértették a szavakat, melyeket membránjaikkal felfogva, beazonosítottak és utasításokat hajtottak végre. De ezen felül elülső részükön szám- illetve betűklaviatúra volt elhelyezve, melyen tetszés szerinti utasítást lehetett adni nekik. Optikai érzékelőik alkalmasak voltak mind személyek, mind tárgyak felismerésére és beazonosítására, így biztonságosan tudtak közlekedni, anélkül, hogy bármibe beleütköztek volna. Hang adására is képesek voltak, sőt igény szerint bizonyos dallamot is ki tudtak magukból bocsátani, ha a kezelő személy ezt kívánta. illetve parancsolta.
Testük két oldalán két hosszú, hajlékony kar szolgálta a célt, hogy a liftet, vagy más - például ételkiadó - automatát kezeljenek az utasítást adó kívánsága szerint.
A kis robot és kísérője beléptek a liftbe. A robot az utasításnak engedelmeskedve működésbe hozta a liftet, amely elindult felfelé. Ezen a szinten - a zsilipekhez vezető szervízszinten - már csak a Tanács tagjai tartózkodhattak, és ők is csak a szervízszemélyzet kíséretében.
Most csak az 1155-A jelzésű robot kísérte a sietős alakot, aki egy nagyobbacska csomagot cipelt.
Formaruháján jól láthatóan több helyen is feltüntették tulajdonosának megkülönböztető számát. E számok szerint a ruha viselője a huszadik tanácstag, vagyis a legfiatalabb.
VII. fejezet
A nyomozást végző csoport megállapította, hogy az utolsó szinten a tárolóból eltűnt egy védőruha - szkafander, ha úgy tetszik. Ezeket a szkafandereket megőrizték ugyan, de az évek során nem végeztek rajtuk karbantartást. Az oxigénpalackokat sem ellenőrizték. Valószínűleg valamennyi üres. Ilyen tárolókban elzáratlanul pihen az összes szkafander, melyet a felszín felett viseltek védőruhaként valaha. Mindenkinek volt, még a növendék vagy újszülött egyedeknek is, enélkül nem tudtak volna meglenni a szabad ég alatt.. Bár az oxigénpalackokat eleinte nem használták, de a felszín feletti élet utolsó időszakában már mindenki kapott, s szükség szerint felfrissülhettek belőle, ha nem is használták állandóan.
Vajon mire kellett ez a felszerelés? Kijutni innen nem lehet, kódolva van a lejárati üreg nyílása. Ha nem volna kódolva, akkor sem lehetne kijutni soha többé, mert a zsilipelőket végleg lezárták. Tudták, hogy soha nem térhetnek vissza a fertőzött felszínre.
---
A digitális adathordozókon tárolt adatok átvizsgálása nem vezetett eredményre. Ez külön bosszantó volt. Hogyan tűnhet el valaki, ha egyszer nem tud kijutni a felszínre? Vagy mégis? De mi módon?
E kérdés nem hagyta nyugodni a tanácstagokat. Kutattak és kutattak, minden fellelhető adatot átnéztek, átvizsgáltak. Mindhiába.
Végül elővették a könyvtárakból a rég megsárgult, különleges anyagra készített mérnöki tervrajzokat, feljegyzéseket, dokumentumokat.
Igy derült fény arra az aprócska. ám igen lényeges tényre, hogy bizonyos "vészhelyzet"-re való tekintettel - mit értettek ez alatt vajon? - fenntartottak egy fél méter átmérőjű nyílást, ezt nem zárták le véglegesen. A nyitókód a Tanács tagjainak szkafanderébe volt rögzítve, a bal oldali vállpánt külső oldalán. Szemmel nem látható, vegyi eljárással, véglegesen és kitörölhetetlenül rögzített hosszú számsor, egyénre szabva. Minden tanácstagnak más volt a kódja, de egyik sem hasonlított a másikéra. Ha a vállpántot a jobb karon elhelyezett személyi hívóval megérintette a tulajdonosa, a készülék beolvasta a kódot, melyet aztán a zsilipelő kijelzőjének érzékelőjéhez érintve a vastag, többszörösen szigetelt és sokrétegű ötvözetből készített, nehéz páncélajtó kinyílt.
Ez a lehetőség az idő múlásával teljesen feledésbe merült. Kimenni innen egyáltalán nem volt miért, s nem is gondoltak rá egyáltalán. Sajnos, most kellett a Tanács tagjainak szembesülnie azzal, hogy valaki mégis kijuthatott a felszínre. Vállalta a biztos pusztulást is. Miért?
VIII. fejezet
A 629-es szoba lakója már a felszín alatt született. Emlékei nincsenek a régmúltról, de szülei sokszor meséltek neki régen kihalt állatokról, növényekről, a nagy vizek tajtékzó hullámairól, egykori gondtalan fürdőzésekről és sétákról, kirándulásokról, a mindennapok örömeiről.
És meséltek arról, hogy voltak alapítványok, tömörülések, szervezetek, amelyek jól látták, hogy közel a vég. De a figyelmeztetéseiket senki nem vette komolyan.
Egy-egy nagyarányú talaj- vagy vízszennyezés következményeiről készült baljóslatú beszámolók, előrejelzések süket fülekre találtak. Vezetőik úgy gondolkodtak, hogy ha nem érinti őket személy szerint, értékeik, családjuk nem sínylette meg, akkor nem törődtek vele. Úgy gondolták, hogy a természet rendje egy idő után helyreáll, mint ahogy eddig mindig így történt. Nem gondoltak arra, hogy egyszer olyan mértékű lehet a károsodás, hogy a természet már nem képes önnön sebei begyógyítására többé...
--
Aztán egyszer csak vége lett a szabad életnek. Bekövetkezett a legrosszabb... A káros, szennyező anyagok megfertőzték a levegőt, a talajt, a vizeket. A lakosság részére védőruha viselését tették kötelezővé, de az állat- és növényfajok nem tudtak védekezni, a méreg áthatotta élő szöveteiket és sorra pusztultak el.
És meséltek az egymást követő katasztrófákról is. A talaj rengései, a nagyarányú esőzések, a szakadatlan forróság, az éghajlatok összemosódása, a sarkok jegének megolvadása... a tengerszint jelentős emelkedése... a bolygó ózonrétegének elvékonyodása miatt a káros sugárzások okozta betegségek... a legyengült lakosságot járvány tizedelte, a városok víz alá kerültek... És a vezetők már nem tudtak úrrá lenni a helyzeten. Kitört az általános pánik... Senki nem tudta, mit kell tenni. Elmenekülni a bolygóról nem lehetett, s nem is volt hova. Nem ismert a tudomány olyan másik bolygót, ahol a létfeltételek alkalmasak lettek volna a letelepedésre...
Az utolsó megmaradt városban zsúfolódott össze a lakosság. És mivel már nem voltak vezetőik, rákényszerültek, hogy maguk közül válasszanak. Így került sor arra, hogy a húsz legműveltebb, legtanultabb egyént kiválasztották, és rájuk bízták az életüket. A jövőt.
Ők pedig nem tehettek mást, együttes erővel, éjt nappallá téve azon fáradoztak, hogy megoldják a lehetetlen helyzetet, és túléljék az egészet, ha egyáltalán lehetséges. S így született az egyetlen megoldás mint lehetőség: le a mélybe!
És meséltek a szülei arról, hogy nagyarányú építkezésbe kezdtek a felszín alatt, és hogy mindent pontosan megszerveztek, semmit nem bíztak a véletlenre.
És elmesélték, hogy a felszín alá menekült, megmaradt lakosság egy idő után belenyugodott sorsába. Bele kellett nyugodnia, hogy már soha nem láthatja az égboltot az ezernyi csillogó fénnyel, hogy nem fürödhet soha a tengerekben, és
nem sétálhat mezítláb a füvön... És nem láthat szálló madarat, és nem érezheti, milyen a langyos eső... és nem érezheti a lágy szellő ölelését, nem hallgathatja a levelek zizegését ...
Felvételek, fotók, egyéb dokumentumok szép számmal maradtak fenn, melyeket bárki számára hozzáférhetővé tettek a könyvtárak. Hallgatni, nézni jó volt, aki ismerte a régi világot, annak azért, aki még nem, az pedig láthatta, milyen volt régen, milyen kincsek voltak birtokukban, melyekkel rosszul, nagyon rosszul gazdálkodtak, és ezért elveszett, örökre elveszett...
---
A 629-es szoba lakója is így ismerte meg az elveszett világot. Tanulmányait ebben az irányban folytatta: biológus lett. Tudását elismerték, így a biolaborban dolgozhatott. Itt óriási vehemenciával vetette magát bele a kutatásokba. Egy külön helyiséget kért és kapott. Senki nem tudta, mit művel ott, lekódolta a bejáratot, rajta kívül senki oda be nem juthatott.
IX. fejezet
A 1155-A jelű robot a nyílást bezárta, és elhelyezkedett mellette a parancs szerint.
A nyomozást végző kis csapat itt lelt rá. Megpróbáltak az adatrögzítőjében fellelhető adatokhoz hozzájutni, hogy kiderüljön valami az esetről. De a kis robot adattára teljesen üres volt. Egyetlen parancsa: csak egyvalakinek engedelmeskedhet. Azaz... furcsa, de valaki arra is beprogramozta: a kijáratot nyitnia kell, ha jel érkezik a felszínről...
Felmerült a kérdés: üzemen kívül helyezzék-e a robotot. De végül elvetették, és úgy döntöttek, hogy megfigyelőt helyeznek el, és ha jel érkezik, azonnal akcióba lépnek. Akkor talán fény derül végre erre az egész... esetre.
A kockázatokra fel kellett készülni. Nem tudni, mi várható, ha az ajtó ismét kinyílik.
A zsilipelő környékét minden lehetséges műszerrel megvizsgálták, de nem észleltek semmilyen eltérést. Sem káros sugárzást, sem mérgező vegyi anyagokat, semmit nem lehetett kimutatni. Mit jelenthet ez? A kijárat nyitásakor nem került be semmi idegen anyag. Ez megnyugtató volt, ugyanakkor nyugtalanító is. Mi lehet a felszínen? Mostmár mindegyre ez foglalkoztatta a Tanács tagjait. Tudósok bevonásával sorra vettek minden elképzelhető variációt és ideát.
A Tanács egy tagjának feladata volt, hogy megfigyelés alatt tartsa az eltűnt szobáját. Elég sok időt töltött már a lakóegységben, szinte minden zugot ismert. Átnézett mindent, ami érdekes lehet. De nem talált semmit... egészen mostanáig. Most is ott álldogált a szoba közepén és tanácstalanul nézelődött körbe. És akkor vette észre azt a kis fehér valamit...
Hogyan nem tűnt fel neki eddig? Odasietett. A kényelmes pamlag puha párnái között volt egy, ami színével elütött a többitől. Honnan szerezhette? De most nem ez a fontos. Ez a párna zöld volt, mint valaha a mohaszőnyeg a háztetőkön, mint a lekaszált fű, mint az elhervadt levél... Oldalán a varrás kibomlott, s az a fehér kis valami onnan kandikált kifelé. Felkapta a párnát, és a résen kihúzta a fehér valamit. Egy jegyzetfüzet volt, nem túl vastag, néhány lapból állt, a többi lapot kitépték. De a néhány lapot teleírták sietős kezek kusza sorokkal. Az utolsó lapon maradt egy fél oldal üresen.
Beleolvasott.
..."A kísérleteket még folytatom, de már majdnem biztos a végeredmény.
A magokból sikerült egészséges növényeket nevelnem ezek között a körülmények között is, ami arra enged következtetni, hogy elképzelésem helyes volt... "
... "ha a Tanács értesülne erről, először nem hinnének nekem, de meggyőzném őket, bemutatnám a kísérleti szobát... "
... "miért nem próbálnak meg feljutni a felszínre ennyi idő után? Én meg fogom tenni..."
Azonnal meg kell ezt mutatnia tanácstársainak! Át kell tanulmányozniuk ezt a jegyzetet. Furcsa gondolatok kavarogtak agyában. Sietett. Az iratot zubbonya alá rejtette. Még nem tudhat erről más. Csak ők. A Tanács.
X. fejezet
A csónak ismét útra kelt. De most két utasa volt. A tenger csendes volt, szokatlanul csendes. Amint kiértek a sziget védelméből, a csónakot elkapta az áramlat. És ők hagyták sodortatni magukat. Távolodtak a szigettől.
És ahogy távolodtak, lett a sziget egyre kisebb. Tudták, hogy nem térnek vissza ide sohasem. Torkukat furcsa érzés szorongatta.
Végül szemük elől eltűnt a sziget. Eddigi életük egy szakasza emlékké vált immár. A sziget, mely oltalmazta őket, otthont adott nekik.
Mostmár csak előretekint szemük. Keresi a láthatáron az új otthon, az új szárazföld sziluettjét. S amikor megpillantják végre, a viszontagságos múlt ködbe vész. Csak egyvalami fontos mostmár: elérni a partot, és letelepedni ott, ahol már dús a növényzet és bőséges élelmet kínál. Otthont teremteni, és várni. Várni azokra, akik ugyanígy rátalálnak e földre majd... egyszer.
XI. fejezet
A 629-es lakó kilépett a felszínre.
Szemét elkápráztatta a napfény. Mesterséges világításhoz szokott szemét hosszú ideig lehunyva tartotta. Csak állt némán, mozdulatlanul. Várt.
Aztán lassan kinyitotta a szemét.
A szokatlanul erős fény könnyeket csalt a szemébe. A könnyek lecsorogtak az arcán. Sisakját nem vette le, hogy letörölje. Még nem tudta, hogy megteheti-e.
Amit látott, felülmúlt minden képzeletet. Körben minden zöld volt, harsogóan, frissen, mintha nem is igazi, hanem festett lenne...
Mindenütt növények, óriásiak, valódiak, élőek... hihetetlen, mégis igaz!!!
De várjunk csak! Mindez, ha igaz is, nem biztos, hogy nem ártalmas... Meg kell bizonyosodnia! Mert odalent minden olyan... olyan biztonságot adó, olyan kényelmes... olyan más.
Védőruhája műszerein megjelentek az új értékek.
Hihetetlen - gondolta. A kijelzőkön vibráló halovány zöld fények megmutatták neki a valóságot. A jelent.
Igazolva látta elképzelését, megannyi kísérlete nem volt hiábavaló, s a valóság messze meghaladta azt, amiről csak álmodni mert.
Levette a sisakját és a kesztyűjét. Állt a fényben, hunyorogva. Először életében megérezte a levegő mozgását: szellő simogatta arcát, kócolta fürtjeit.
Beszívta a friss levegőt. Még soha nem érezte ezt az érzést. Belsejét átjárta, - furcsa borzongást érzett. Részegítő, csodálatos érzést.
Csend volt. A szél bele-belekapott a levelekbe, fűszálakba, s azok halk, finom zizegéssel mozdultak.
Sohasem gondolta volna, hogy a csend ilyen. Ott lent a csend egészen más: amikor azt gondolnád, hogy teljes a csend, akkor is gépek surrognak, zümmögnek halkan, állandóan. A tisztítók, szűrők, újrahasznosítók szünet nélkül, folyamatosan működnek, nincs megállás - nem is lehet. De itt ez a csend, ez más.
Áhítatot érzett, amilyet még sohasem.
Lassan körbefordulva nézelődött. Csodálattal, megelégedéssel töltötte el, amit látott: a talajt vastag zöld növényszőnyeg borította. Indák fonódtak egymásba és tekeregtek tova, felfutottak mindenre, a körül álló hatalmas épületekre is. Leveleikkel és virágaikkal ellepték, beborították a legmagasabb tornyokat is. Az égbolt ragyogó kék volt, melyen hófehér habos bárányfelhők úsztak át lassan. A színeknek e hihetetlen kavalkádja olyan szép volt, amit elképzelni sem tudott eddig. A régi filmeket sokszor bámulta önfeledten, de a halovány képkockák nem tudták érzékeltetni a fennséges valóságot.
Ilyen gondolatok kavarogtak agyában, miközben elindult, hogy szemrevételezze, tanulmányozza a környéket. Vajon túlélte-e a szörnyűséges pusztulást valamilyen állat?
Hiszen ha a növényvilág a lakosság elvonulása óta szemmel láthatóan csodálatosképpen HELYRE TUDOTT ÁLLNI, akkor talán megvan a remény arra is, hogy néhány egyed is valamely fajból talán fenn tudott maradni... mert azóta oly sok év telt el... oly sok, sok, sok...
Lábai egyre gyorsabban, szaporábban lépdeltek. Az óriási épületek mellett elhaladva annyira kicsinek érezte magát. Nyomasztotta ez az érzés. Minél előbb ki szeretett volna jutni a városból.
Végre nyílt terepen volt. Halk morajlás ütötte meg a fülét. Mi lehet ez? Valami kimagasló pontot keresett szemével, amire feljutva elláthat messze, a távolba. Csak az épületek magasodtak ki a felszínből. Felment hát az egyik épület lépcsőjén egészen addig, ameddig a lépcső vezetett. Így jutott fel a tetőre.
Szíve hangosan, sebesen vert. Fülében érezte, hallotta minden dobbanását. Szinte fájt... Még soha nem érzett ilyet.
Erős szél csapta meg, tépázta, lökdöste testét. Itt fenn egészen hűvös volt. Borzongás futott végig rajta. A morajlást most erősebben hallotta. Lassan körbefordult. Kutató szemei előtt kibontakozott a távoli táj.
Ameddig a szeme ellátott, minden oldalról zöldellő sík mezők, kimagasló facsoportok, bokros ligetek terültek el. Zöld, zöld, minden csupa zöld. Némelyik növényt színes virágok borították, az üde látványban hosszan gyönyörködött.
Sokáig nézelődött, mire szeme hozzászokott a távolsághoz. Odalent minden olyan közeli, kézzel fogható...
Akkor látta meg az egyik oldalon a fák takarásában a vizet. Színe egybemosódott az ég színével, azért nem vette azonnal észre... biztosan. Szíve nagyot dobbant: oda kell mennem, látnom kell!
Szinte futva szedte a lépcsőfokokat, sietett ki az épületből, abba az irányba, ahol az imént a vizet látta.
Az épületeket elhagyva a sűrű növényzet között az előrehaladás igen nehéz volt: mindenbe beleakadt. Tövisek tépték, karmolták, arcába gallyak csapódtak, lábára indák, gyökerek tekeredtek... Botladozva, de kitartóan haladt előre. Sokára ért oda. Egészen kifulladt. A sűrű növényzetnek hirtelen lett vége. Kilépett a homokos partra. A víz félkör alakban öblöt vájt a szárazföldbe. Hullámai hófehér tajtékot vetve csaptak ki újra meg újra a napfénytől szikrázó nedves fövenyre. Belegázolt a vízbe. Majd újra a partra lábalt, levette ruháját. Érezni akarta, milyen...
Az ismeretlen érzés jó volt, nagyon jó. Ruhátlanul lubickolt a habokban. Különös érzés volt... A hullámok csapdosták a testét, érezte, egyre könnyebb lesz. Egyensúlyát vesztette, lábaival, kezeivel kalimpált. Nevetni kezdett. Önkéntelenül, önfeledten.
Mi ez? Eddig soha nem nevetett. Odalent senki sem. Nem volt rá oka. Senkinek. Nevetett, nem tudta abbahagyni. Összegörnyedt, görcsösen nevetett. Fájt, mégis jólesett ez az ismeretlen érzés.
Észbe kapott. Mennie kell. Kisietett a partra, felkapta ruháját, visszaindult a házak felé.
Arra gondolt, hogy mekkora lehet e felszín feletti világ. Szülei mesélték egykoron, hogy akkoriban a tenger teljesen körbeölelte a várost. És most? A szárazföld nagynak látszik... Mit jelent ez? Talán a tengerszint csökkenését? Vagy
a szárazföld tektonikus mozgás által kiemelkedett volna? De akkor azt odalent is észrevették volna, a műszerek bizonyára érzékelték volna a talajmozgást, ha ők nem is. Mindegy! A fontos, hogy idefent újra alkalmas az életre minden körülmény!
A tudósokra még sok munka vár.
Vajon elhiszik majd neki ezt odalent? Egyáltalán: észrevették-e már, hogy eltűnt? Biztosan. Mit gondolnak róla? És ha visszamegy, megbüntetik-e? Bizonyosan kérdőre vonják majd, amiért annak a másiknak, akinek a ruháját viseli, olyan szert adott, ami... ami nagy adagban akár halálos is lehet. De ő tudta, mit csinál. Nagyon is jól tudta.
Megfigyelte, hogy rendszeresen, mindig ugyanakkor végzik a szinteken az ellenőrzéseket. Elrejtőzött a felső szintek egyikén egy takarítóhelyiségben. Ajtaját félig nyitva hagyta. Számított arra, hogy be fog lépni az ellenőrzést végző. Igy is történt. És akkor ő egy injekciós tűvel megszúrta a karján. A fecskendőbe felszívott anyagot a laboratóriumban kísérletezte ki - saját magán, kifejezetten erre a célra. A szer nem volt veszélytelen. Volt, hogy hosszú ideig öntudatlan állapotba került tőle, de végül az utolsó eredmény már megfelelt és biztonságosnak tetszett. Neki legalábbis nem lett semmilyen baja a kisérlet után, utólag sem. Ezért merte alkalmazni a célja eléréséhez.
Mindent kiszámított előre, pontosan. Kiszzámította, mennyi időre van szükség, hogy a másik magához térjen kábulatából, kiszámította, mennyi idő kell, hogy a felszínre jusson... Mert nem térhetett addig magához, amíg ő ki nem jutott a felszínre. Nem lepleződhetett le hamarabb, mintsem véghezvihette volna tervét. Sikerülnie kellett. Ezen múlott minden. S ha most idő előtt leleplezték volna, a későbbiek során biztosan figyelemmel kísérik minden tevékenységét. Nem nyílt volna több alkalom rá, hogy megpróbálja... és akkor oda minden reménye.
----
Visszamenjen egyáltalán? Igen, ez a kérdés is felmerült benne. Meg kell fontolni ezt is. De nem, nem lehet egyedül itt maradnia.
Mindenkinek, aki lent van, meg kell adnia a lehetőséget, hogy láthassa ezt. Aki még nem látott ilyet, azért. Akinek csak emlékeiben él már, annak pedig azért...
Meg kell győznie a Tanácsot, hogy ugyanolyan gépeket, szűrőket és tisztítókat, vízforgatókat, komposztálókat használjanak idefent is majd, mint ami odalent olyan jól bevált. És akkor nem következik be újfent ugyanaz, ami már egyszer tönkretette ezt a mesevilágot. Még egyszer nem történhet meg! És ha a kísérletei eredményét, és az itteni, fenti állapotokat összevetve és megvizsgálva, mindent megfontolva elfogadják javaslatait, boldog, nagyon boldog jövő vár rájuk. Mert akkor mindannyian feljöhetnek végre, és nevethetnek, és lubickolhatnak a tengerben, sétálhatnak a napfényes mezőn, virágot szedhetnek...
S talán lehetőség nyílik majd dédelgetett álmai megvalósítására is: a réges-régen kihalt állatfajok újraélesztésére...
A kolibrire gondolt. Arra a kis smaragdszínű, csillogó tollú madárkára a titkos szobában.
Ez még a legelején történt. Frissen végzett biológusként, rövid ideje dolgozott a laboratórium munkatársaként. Tapasztalatlan volt, gyakorlatlan. De bátran vágott bele a kísérletekbe, fiatal volt még és forrófejű.
A madár egy különleges, sejtekkel és génállománnyal folytatott kísérlet során, hosszas és bonyolult folyamat végeredményeként "jött létre", kelt életre... nagy örömére. A kísérletnek az ALPHA-KOLIBRI-629. nevet adta. A-K-629. Igen. Alpha - az első, a kezdet. 629 - az ő szobájának száma. Kérésére megkapta az elkülönített szobát. A felszín feletti utolsó rögzített adatokat alapul véve hozta létre benne a klímát, flórát és faunát. Azon fáradozott, hogy ugyanazon körülményeket megteremtse és kísérleteket végezzen - mindannyiuk érdekében.
Hihetetlen energiával vetette bele magát akkor a munkába. Mindenkinek megvolt a maga területe, nemigen folytak bele egymás munkájába. Ezért nem kellett attól tartania, hogy felfedezik a mesterkedését.
Áttanulmányozott az archívumban egy sereg oktató filmet, előkutatott régi iratokat, tudományos könyveket, mert tudnia kellett, mindent tudnia kellett a régmúlt fenti világról. Hogy megteremthesse pontos mását ott, a hermetikusan elzárt szobában, mesterséges környezetben, laboratóriumi feltételek között. Hosszú-hosszú évek fáradságos munkája volt ebben a kísérletsorozatban.
Eredményei biztatóak voltak, de erről még nem adhatott számot. Még maga sem volt vele tisztában egészen. Ezért rendszeresen hamis adatokat közölt, és ŐK hagyták, hadd folytassa. Nem tulajdonítottak neki túlzott jelentőséget, úgy is mondhatnánk: senkit nem érdekelt igazán a tudósok munkája. Afféle csodabogaraknak tartották őket.
Eljött az idő, amikor védőruha nélkül léphetett végre a kisérleti szobába. Ekkor kiengedte a pici kolibrit az akkorra már hatalmasra nőtt növények, virágok közé.
A csodás kis lény számára megfelelő környezetnek bizonyult e hely, s ő megannyiszor gyönyörködött benne, örömét lelte a kis lény szertelen csapongásában.
Nem volt megállás. Egyik kísérlet követte a másikat. Sok-sok fáradságos munka! De megérte. Abban a szobában megállt számára az idő. Más környezet, más klíma... más idő, más dimenzió, ahol megfeledkezett minden másról.
---
Mégis, ez a világ más idefönt. Még a titkos szobánál is szebb. És óriási, hihetetlenül óriási. Ez itt maga a valóság. Itt a fény vakító, míg odalent a mesterséges világítás halovány és gyenge, mégis bántó... Itt a színek ragyognak, pompájuk káprázatos.
Most értette meg, hogy mikor szülei meséltek neki kiskorában a régi időkről, miért csillogott mindig könny a szemükben, és miért lettek mindig olyan szomorúak...
A szülei... sajnos már elmentek. Nem érhették meg... Gondolatban gyakran látja őket, nem felejti arcukat, mozdulataikat. Mindig vele lesznek.
XII. fejezet
A nyíláshoz érkezett. Most meg kell adnia a jelzést, hogy a kis robot belülről kinyithassa. Innen nem lehet sem lezárni, sem kinyitni, a zárszerkezet belül van.
Várakozott. Sisakját kezében lóbálta, gondolataiba mélyedt.
A lejárat lassan kinyílt. Az eléje táruló látványra kicsit sem számított. Döbbenete kiült arcára. A Tanács tagjai léptek ki, sorban egymás után, védőruhában, sisakban.
Az erős napfény könnyeket csalt a szemükbe, ugyanúgy, mint nemrégiben neki. Valamennyien hunyorogva álltak a vakító fényben.
Szóval megtalálták a jegyzeteit. És kinyitották a titkos szobát. Amit ott láttak, meggyőzte őket - szavak nélkül. Csak arra vártak, hogy visszatérjen. Mert azt bizonyosra vették. Valahonnan tudták. Megérezték. Csak bizonyosságot akartak.
Tétován állt.
Látták, hogy nem visel sisakot.
Senki nem szólt. Értették egymást szavak nélkül is. Körülnéztek.
Majd levették sisakjaikat, s nagyot szippantottak a friss felszíni levegőből.
V é g e .