Syuron.hu

ÉDEN
sci-fi
Big Eniac ötletéből



A férfi a rácsos ablakon át a hatalmas parkot nézte. Amikor éppen nincs "foglalkozáson", mindig itt ül az ablak előtt, és néz a távolba... éjjel is. Illetve főleg éjjel. Nézi a sok-sok csillagot. Mindig is foglalkoztatta, érdekelte a távoli, elérhetetlen csillagok világa. Azazhogy ma már nem éppen elérhetetlen...

Mára az űrkutatás annyira kiteljesedett, hogy a rádióteleszkópokkal bemért galaxisokba ember irányította űrhajókat tudnak küldeni... Az ő balszerencséje is így kezdődött. Nagyon sok éve már ennek... sok, nagyon-nagyon sok év magány a hibernátorban... és csak ő, egyedül ő tudja, hogyan történt. Társai, akik bizonyíthatnák, mind, egytől-egyik halottak... Egyedül maradt, teljesen egyedül.


Amikor csak teheti, a naplóját olvasgatja. Még jó, hogy ezt nem vették el tőle. Vagyis, ha megtalálták volna, biztosan elveszik. De jó kis rejtekhelyet talált neki: a fal és a szekrény közötti keskeny résbe csúsztatta be, jó mélyen. Itt nem keresték, és nem is láthatta senki. Csak akkor vette elő, amikor már biztos volt benne, hogy senki nem fogja zavarni.
Személyes tárgyai közül semmit nem tarthatott meg. Azt mondták, még kárt tenne magában... Valóban, néha vannak dühkitörései, dehát hogyne lennének, amikor nem hisznek neki! Az orvosok azt állítják, hogy minden szava hazugság vagy kitaláció, lázálom csupán, egy beteg elme szüleménye... Nem, nem, mindez megtörtént, ma is azt állítja.

Sokszor fogta el a kétely egy-egy hosszadalmas, vallatásnak is beillő beszélgetés után. De amikor a naplót újra a kezébe vette, ismét átlélte az eseményeket, olyan elevenen, olyan kézzel foghatóan, hogy az nem lehet merő képzelődés!
Pedig nincsen rá semmi bizonyíték... Sajnos. Az ő élete már megpecsételődött. Itt kell leélnie a még hátralévő életét, az intézet zárt falai között. Látogatót nem fogadhat, innen ki nem mehet, gyakorlatilag fogoly.
Bűnösnek tartják. Azt mondják, hogy meggyilkolta a hajó legénységét. De mi oka lett volna rá?... Azt állítják, azért nem fegyintézetben raboskodik, mert elméje megháborodott, és nem beszámítható. Így az elmegyógyintézet vendége lesz - élete végéig.

Pedig semmi bűne. Tudata, elméje és erkölcse, élete tisztaságához semmi kétség nem férhet. De nem hisznek neki. Bűnösnek tartják... vagy inkább elmebetegnek... Jaj, bele fog ebbe őrülni. Hiába bizonygatja nap mint nap az igazát, már annyi idő óta...
Persze, a napló bizonyíthatná...
De a naplót nem adhatja oda... akkor rájönnének, hogy... hogy hol járt, mit tapasztalt. De az Éden-I-et titokban kell tartania. Márpedig ha a napló valakinek a kezébe kerül, akkor minden kiderülhetne. És azt nem akarja. Megszenvedett érte... és ez maradjon örökre az ő titka... az ő titkuk. Az övé, és azoké, akik akkor ott voltak vele.

Persze, nehéz ez így. Csak a naplóban leírtak bizonyíthatnák a hajó balesetét, vagyis azt, hogyan, miként sérült meg valójában. És azt is, hogyan pusztultak el a társai... a hajó legénysége. De szavai bizonyítására mégsem használhatja fel.
Az tartja benne a lelket, hogy egyszer talán jön valaki, egy új orvos, aki végre nem úgy kezeli, mint egy elmebajost, és hinni fog neki, vagy történik valami, ami meggyőzi végre őket... talán. Egyszer.
Addig is ki kell tartania! Muszály!


-------


Már több mint négy éve raboskodik itt. Az egyik ápoló jó barátja lett az évek alatt. Ha egyáltalán barátnak nevezheti. Úgy tekint rá, mint egy szelíd őrültre, akivel tiszta pillanataiban igazán jól el lehet beszélgetni. Egyszer azt mesélte, hogy új lakót hoztak az intézetbe, és nagyjából ugyanazok a tünetei, mint az övé. Ez azonnal felkeltette a férfi érdeklődését. Az ápoló gyanútlanul elmesélte, hogy az alattuk lévő szobában helyezték el az új beteget. És azt is mondta, hogy az illető egy nő... navigátor volt a Hajnal űrhajón. De hiszen akkor... ! Akkor ő Soraya Smidth, akivel együtt keltek útra oly sok éve! És aki annyira fontos volt a számára....
De nem, az nem lehetséges. Ennyi év után hogyan kerülhetett volna ide? És hol volt mindeddig? Hiszen őrajta kívül senki más nem élte túl a Hajnal katasztrófáját! A hajóval CSAK Ő érkezett vissza a Földre!!!
Sorayát ő maga temette az űrbe a katasztrófa után! Hogyan lehetséges akkor mégis, hogy Ő, hogy ITT...
De mindezt félretéve, nagyon jó lenne vele beszélni! Ha csakugyan ő az, akkor neki tudnia kell, mi az igazság! És neki sem hisznek! Mert ha hinnének, akkor nem zárták volna be ide, a bolondok közé őt is! Beszélniük kell! Ha csakugyan ő az, tudnia kell, hogy... hogy él! És neki is nagyon fontos, hogy lássa! És ezért mindent meg fog tenni!


Mit tegyen?! Mit tegyen? Egész nap csak ezen törte a fejét. Éjjel nem tudott aludni, szüntelenül csak az járt az eszében, hogy valahogy érintkezniük kell! A foglalkozásokon is csak erre tudott gondolni, nem is figyelt oda... már nem érdekelte semmi más. És közben múltak a napok, és semmi nem jutott eszébe, hogyan lehetne vele kapcsolatba lépnie.
Egyszer, amikor a délutáni foglalkozásra kísérte az ápoló, az orvosi szobából éppen akkor vezettek ki egy nőt. Fehér kezeslábasban volt, mint minden ápolt az épületben. Vállig érő barna haja kócosan lógott az arcába. Lehajtott fejjel ment az ápolók között.
Úgy látszott, a külvilág megszűnt számára, abból semmit nem érzékel, nem vesz tudomást.

Szembe találkoztak a széles folyosón. A nő felemelte a fejét, ránézett. Kifejezéstelen tekintetében nyoma sem látszott az egykori önmagának. Arca sápadt volt, és a szeme... most sötéten izzott. Pedig de sokszor belenézett annak idején szép zöld szemébe... Furcsa. Hogyan lehetséges ez? Rosszul emlékszik talán? Lehet. De a vonásai... ő az, semmi kétség!

- Soraya! - kiáltott fel önkéntelenül.
Nem tudta, mit remélt. Hogy a nyakába ugrik örömében? Talán. De nem ismerte fel a férfit.

-------


A férfi nagyon szomorú lett. Úgy érezte, most vesztette el igazán. Mindeddig abban a hitben volt, hogy ő is meghalt, amikor a Hajnalt megtámadta az a... valami.
Amikor megtudta, hogy itt van, feltámadt benne a remény. Eddigi életében ő volt az egyetlen, akire az életét rábízhatta volna, és viszont... szerették egymást. Tisztán, lángolón. Amikor a legénységgel együtt a lány is elpusztult - legalábbis eddig azt hitte - úgy érezte, mindennek vége.
És most itt van... azazhogy mégsincs itt, lélekben nincs. Csak a teste. Ha beszélhetne vele! Ha lelket önthetne belé! Ha összefoghatnának... talán be tudnák bizonyítani, hogy mi történt akkor, a Hajnalon! Hogy nem bűnös! Sem őrült! Hiszen mostmár nincs egyedül, mostmár ketten vannak! Kell ennél jobb bizonyíték?

És ekkor megvilágosodott előtte, mit kell tennie. Csak egyetlen dolgot tehet: eljuttatja hozzá a naplót.
Azt reméli, ha elolvassa, feltámadnak benne a régi érzések, és újra a régi Soraya lesz, az ő Sorayája..

Aztán éjjel munkához láttott. Lepedője széléből keskeny csíkokat hasított, és összekötözte. Amikor már jó hosszú volt, rákötözte a végére a naplót, kinyitotta az ablakot és a rácsok között kilógatta. Remélte, hogy elég hosszú ahhoz, hogy az alatta lévő ablakig érjen, a lány szobája ablakáig, és Soraya le tudja oldani róla a könyvet.

Várt. Hallotta, amint a könyv kemény fedele az ablaküveghez koccan, többször egymás után. Aztán a lepedőből sodort kötél hirtelen könnyű lett. Leoldotta tehát. Lehet, hogy álmából ébredt, és meglátta az ablaka előtt himbálózó valamit. Lehet, hogy amikor kézbe vette, felismerte.

Sajnos, az akkor nem jutott eszébe, hogy hogyan jut vissza hozzá. Hogy visszaadja-e valaha. Vagy észreveszik nála, és elkobozzák...


------------------------------

Soraya valóban leoldotta a könyvet.
A szobában más is tartózkodott. Az intézet igazgatója, és a hajózási intézet, egyben a nemzetbiztonság parancsnoka. Őket kellett értesítenie, ha valami történik.
Most tehát VALAMI TÖRTÉNT.
Amíg az igazgató és a parancsnok meg nem érkeztek, a lány az ágya szélén ült. A könyvet maga mellé tette az ágyra. Nem nyitotta ki, nem olvasott bele. Pedig megtehette volna. Utasítást kapott rá, hogy ne tegye. De egyébkét is úgy érezte: nem tartozik rá, ami abban szerepel.

Amikor a férfiak a szobába léptek, a lány felállt, és a könyvet a parancsnoknak nyújtotta.

A parancsnok elvette. Bízott benne, hogy a lány nem olvasott bele utasításának megfelelően. Nem akarta felfedni a napló tartalmát a lány és az intézet igazgatója előtt. Most még nem. Lehet, hogy sohasem fogja megtenni. Nem teheti.
Ők feladatukat elvégezték.
- Köszönöm a közreműködésüket. Kisasszony, maga elmehet. Szabadon távozhat az intézetből. Az igazgató úr majd kiállítja a szükséges iratokat. Viszontlátásra.

Azzal a parancsnok szalutált, és sarkon fordult. A lány és az igazgató is vigyázzban álltak, amíg a párnázott ajtó be nem csukódott mögötte. Aztán a lány kezdte összeszedni a személyes holmiját. Nem sok volt, alig néhány darab. Remélte, még ma hazamehet. Igaz, hogy éjjel volt, de nagyon szeretett volna már otthon lenni...

Az igazgató pár pillanatig nézte, amint a kis kézitáskába pakol a lány. Aztán azt mondta:
- Kérem, reggel jöjjön be az irodámba az irataiért. Addig is, jó éjszakát...

Ellentmondást nem tűrő hangsúlyára a lány önkéntelenül felegyenesedett és szalutált.
- Igen, uram - mondta határozottan.
Nem is tudta, miért tette. Hiszen az igazgató nem tagja a Szervezetnek... Mindegy - gondolta. Ezt az éjszakát még kibírja... csak már lenne túl ezen a színjátékon... Szegény Ben Barynski... ha tudná... Talán soha nem fogja megtudni. Talán örökre ezek között a falak között kell maradnia... Miért teszik vele ezt? Nem értette, miért nem tudhatja meg az igazat. Neki, Barynskinek semmit nem árultak el. Persze, ez nem az ő dolga.
Vajon, ha elolvassák a naplót, utána elengedik a kapitányt? Vagy örökre bezárva marad itt, e falak között?

Mostmár magának is bevallhatja: bántja ez az egész eset. Legjobb lett volna nem elvállalni... Na de tehetett egyebet? Nem, nem volt más választása... Nem csak a karrierje, a munkája, de lehet, hogy még az élete is veszélybe került volna... Legalábbis ezt érzékeltették vele, amikor a megbízást kapta.


A NAPLÓ

Alexander Andreas nemzetbiztonsági parancsnok a hajózási intézetbe fuvaroztatta magát. Szobájába érve azonnal hozzá akart látni a napló áttanulmányozásához.

Ben Barynski igazán kiváló űrhajós... volt... vagy lesz... A maga korában. Sajnos, annyi év a hibernátorban megbomlasztotta az elméjét... legalábbis jelenleg mindenki így tudja. Csak a parancsnok és a vezérkar tudja az igazságot: Barynski kapitány minden szava valószínűleg színtiszta igazság. Csakhogy.... de ez hosszú, hosszú történet.

Emlékszik, hogy amikor néhány évvel ezelőtt a Hajnal visszatért arról a rettenetesen hosszú útról, Barynskit a Rehabilitációs Intézetbe zárták... Egyedül tért vissza, a legénység hamvai megsemmisültek az űrben... ő maga „temette el” őket ily módon, mint mondta...
Nagyon érdekes dolgokról mesélt. Sajnos, hiába, mert senki nem hitt neki. Legalábbis eleinte. A Hajnal megsemmisült, amikor becsapódott az óceánba. A kapitány kis siklója szerencsére idejében katapultált, így, amikor a Hajnal roncsai elmerültek a mélyben, ő messzire hányódott már attól a helytől...
Semmi nem támasztotta alá a kapitány elbeszélését. Semmilyen adathordozó vagy berendezés sem maradt épen, hiába hozatták a felszínre a roncsokat és vizsgáltattak át minden darabkát. Egyébként is rejtélyesnek találták, hogy annyi mindent kibírt a hajó az űrben, és éppen itt, a Földön esett darabjaira... Vagy talán éppen azért? Hiszen a legjobb minőségű anyag is elhasználódik egyszer...
alighanem.
A legénység haláláért is Barynskit okolták, azt állították, hogy az ő hibája volt, hogy a nem megfelelő irányítás... a nem kellő időben és helytelenül kiadott parancsok... stb, stb...
Később már nagyon is fontos volt, amit állított. De mostmár nem változtattak hozzáállásukon, s elhitették vele, hogy őrültnek tartják és nem adnak hitelt a szavainak... Így érték el, hogy nem lett botrány az ügyből, és sikerült a legteljesebb titokban tartani mindazt, amit mondott. Űrkutatási szempontból fontos volt mindaz, amit elmondott, de tények híján igyekeztek inkább eltussolni mindezt. Hiszen ő azt állította, hogy amikor a Földre visszatért, a hajója műszerei szerint 3427. december 7.-e volt! Hát ép ésszel el lehet azt képzelni, hogy ez lehetséges lenne? Hát persze, hogy nem! Vagyis hát bizonyos körülmények között... De a műszerek megsemmisültek, bizonyíték nincs rá, amit állít... Ha hitelt adnának a szavainak, akkor el kellene fogadniuk, hogy létezik időutazás! Persze, létezhet, miért is ne, a jövőben bármi lehetséges. A tudomány csodákra képes. De akkor is, neki nem fogják megmondani, hogy elhiszik, amit állít!
Nem, Barynskinak nem mondhatják meg, hogy nem a saját korába érkezett! A vezérkar szerint nem célszerű. Hiszen még „csak” 24O7. november 3.-a volt akkor! Több mint ezer évvel korábbra érkezett!
El lehet képzelni, mi történt volna, ha kitudódik, hogy igenis lehetséges az időben utazni?!

Vajon Andreas kapitány mit tenne Ben helyében? Lehet, hogy már beleőrült volna... Vajon egyszer megmondhatja-e majd neki, hogy...


Sóhajtott.

Most az jutott eszébe, hogy bevált a „csel”. Vagyis sikerült „becsapni” Ben Barynskit. A kapitánynál talált fénykép alapján beszerveztek egy lányt, aki megtévesztésig hasonlít Barynski szerelmére, Soraya Smidth-re. Neki volt a feladata eljátszani, mintha Soraya lenne, bemenni az intézetbe, és várni... mert arra számítottak, hogy Ben egyszer úgyis érintkezésbe lép vele. Az ápoló is be volt avatva, természetesen... Neki kellett kifecsegnie, hogy Soraya az intézetben van. Ezzel megzavarják Barynskit, aki mindent elkövet majd, hogy valahogy találkozzon a lánnyal. Akkor pedig sokminden kiderülhet... az időutazással kapcsolatban is.
A napló megszerzése külön öröm a parancsnoknak. Tudták, hogy van ilyen, mert az ápoló egyszer véletlenül észrevette... de nem akarták a kapitány tudta nélkül elvenni... Pedig megtehették volna... De a parancsnok nem híve az ilyen megoldásoknak. Inkább megtévesztették Barynskit, s bár ez a módszer sem egy becsületes módszer, de erőszakkal azért mégse... nem, azt nem.

---------

A parancsnok a naplót az íróasztalra fektette. Néhány pillanatig nézte, Talán tétovázott, hogy kinyissa-e...
Nem tudta, mit fog benne találni. De sejtése volt... Hiszen annyiszor kihallgatták már szegény Bent, hogy már kívülről tudja minden szavát...
Valószínűleg a napló is ugyanezt fogja tartalmazni. S ha mégsem...?

- Lássunk hát neki! - gondolta, és kinyitotta az első lapon.

----------

„Sajnos, a mai napig még mindig nem sikerült kapcsolatot teremtenünk semmilyen idegen bolygó lakta lényekkel, pedig őseink már sok adatot összegyűjtöttek, amelyek arra utaltak, hogy valahol az univerzumban igenis VAN rajtunk kívül is értelmes élet. Mégis azt kell hinnünk, hogy ezek az adatok valótlanok voltak, hiszen még ma sem támasztja alá semmi valódiságukat. Így problémáinkkal magunkrahagyva, egyedül kell boldogulnunk, nem várhatunk segítséget máshonnan.
A Föld természeti kincseit már réges-rég kiaknázta az emberiség. Fel- és elhasználtunk mindent, még a tartalékokat is. Hiába találtak fel különböző újrahasznosítható energiát, utóbb kiderült: valamennyi tévedés volt... sajnos. Új lehetőségek után kellett tehát nézni. Vajon hol lehet olyan hely a naprendszerben és azon is túl, valahol a messzi világűrben, ahol rálelhetne az emberiség a neki olyan nagyon szükséges anyagokra?
Ezért aztán az Egyesült Nemzetek Tanácsa galaktikus felfedező útra küldött számos űrhajót. De természetesen nemcsak most. Az elmúlt évtizedekben is küldtek ilyen hajókat, s a felderítő útról időközben visszatérő hajók legénysége érdekes felfedezésekről számolt be, A naprendszerünktől távol eső pontokon leltek olyan égitesteket, melyeknek természeti kincseit érdemes lenne kiaknázni... ha mégoly költséges lenne is. A Tanács egyelőre úgy döntött, minden hajót megvár, döntését nem akarta elsietni.
Azonban néhány hajó a többinél távolabbra indult, így nagyon sokára, akár évtizedek múlva jut csak vissza a Földre.
És az idő csak múlt.

Egy-egy űrhajó tizenkét főnyi legénységgel kelt útra. Számolniuk kellett azzal, hogy hosszú ideig úton lesznek, vagy soha nem térnek vissza, hiszen felfedező útjaikon már számtalanszor kerültek a hajók mágneses vagy meteor viharba, s a megrongálódott hajótest alig volt képes arra, hogy visszatérjen utasaival a Földre.

A Tanács kijelölt a csillagtérképen egy-egy területet, amit egy hajó legénységének át kellett vizsgálnia. A parancs úgy szólt, hogy amennyiben azon a területen nem lelnek megfelelő égitestre, kutassanak tovább az eredeti útvonalat követve, vagy csatlakozhatnak más kutató hajókhoz, ha azoknak segítségre van szüksége. 3215. január 20.-án kelt útnak kis csapatunk a Hajnal névre "keresztelt" hajóval. A hajót mindennel jól felszerelték, mint a többi száznegyvenkilenc hajót. Így kelt útra akkor százötven hajó, minden hajón tizenketten, hat férfi és hat nő.
A Hajnalnak én, Ben Barynski lettem a kapitánya.
A munkabeosztást mint kapitány hamar elkészítettem, s tennivalóink lefoglaltak minket, észre se vettük, amint az első néhány hónap eltelt. Amíg a Földtől távolodva hajóztunk, társainkkal még tartottuk a rádiókapcsolatot, de a Naprendszer távolabbi pontjairól már nem voltak foghatók a jelek. Magunkra maradtunk a nagy feketeségben, száguldva a titkokkal teli ismeretlen felé.
Mostmár nem maradt más hátra, minthogy a hátralévő sok-sok évnyi, sőt: sok-sok fényévnyi utat a hibernátorok belsejében, mély, tudattalan és hideg álomba merülve tegyük meg, a gépekre bízva magunkat, az életünket.


Amikor elértük a számunkra kijelölt zónát, a gépek lassan, és egyesével ébresztettek minket. Először engem, a kapitányt, majd a navigátort, aztán a biológust, a technikusokat, és a többieket sorban.
Szerencsére minden rendben működött, mindannyian rendben felébredtünk, és mindenki egészséges. A hosszú, dermedt álom után a kedélyállapotunk nem a legjobb, de ez érthető. Ennek ellenére várakozással tekintünk az elkövetkező feladatokra.
Hihetetlen, s magam sem hiszem sokszor, hogy mennyi ideig tartott ideérkeznünk. A naptár szerint már 3321. december 1.-ét írunk... Eltelt több mint százhat év! Persze az IDŐ végtelen folyásában mit jelent ez a mákszemnyi néhány évecske? Hiszen csak amióta ismerjük a naprendszerünket, illetve vissza tudunk tekinteni történelmére, azóta is már évmilliárdok teltek el! Hát mik vagyunk mi, a mi utazásainkkal, vagy mostani utazásunkkal ehhez képest?



Az automata vezérlés által rögzített adatok szerint több kisbolygó mellett is elhaladtunk már. Vajon miért nem ébresztett minket akkor a gép? És vajon lesz-e elég időnk átvizsgálni valamennyit? Mert az emberi élet véges... az űr pedig végtelen.

Ebben a zónában később néhány kisebb aszteroida mellett haladtunk el. Sajnos, nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy leszállhassunk valamelyikre is. Pedig köztudott, hogy az ilyen, leszakadt kőzethalmaz legtöbbször igazi kincseket rejt magában... Persze van köztük olyan is, amelyik csak fagyott jég, és nem tartalmaz szilárd anyagot. De a legtöbbjük mégis az emberiség számára aranybánya lehetne... ha egyáltalán megközelíthető lenne. Némelyik olyan sebességgel szeli az űrt, hogy csak igen nagy nehézségek árán lehetne valamit is kezdeni vele.


Most egy ismeretlen kisbolygó felé közeledünk. Ez lesz az tehát, amelyet először vizsgálunk át.


A landolás

A bolygó messziről teljesen szürkének tűnt. Közeledve azonban láthatóvá vált a felszín: alacsony, lekerekitett formájú, sziklás dombok, kopárnak tűnő völgyek, a völgyek mélyén kicsinyke tavak csillognak, és növényzet látszólag csak a tavakat szegélyezi. Látni keskeny folyókat, amint messzire futnak, de végül a tavakba torkollnak. Azonban érdekes módon nincsenek nagy óceánok, nem tagolódik a szárazföld nagy kontinensekre. A bolygót egybefüggő, áttetsző pára boritja.
A mérések alapján a bolygó egy központi csillag körüli körpályán, ellipszis alakban forog, nagy kört írva le így az űrben. Holdja nincsen. Saját tengelye körüli forgása a Földéhez viszonyitva igen gyors: a műszerek szerint a földi nap 24 órás periódusa alatt háromszor van éjszaka és nappal, vagyis 4 órás időközönként van reggel és este... Érdekes lesz majd megtapasztalni!
Földi értelemben vett időjárásváltozások (hurrikánok, felhőörvények, stb.) innen fentről nem láthatók. Műszeres analizálásokat végeztünk mindenre kiterjedően. Eszerint: a kis bolygó "sarkai"-t nem boritja jég, mint a Földön: csak a műszerek mutatják a helyét, vizuálisan nem felfedezhető. Ezek szerint az egész bolygó felszinén közel azonos a hőmérséklet, 61,7 Fahrenheit, vagyis igen kellemes, 16,7 Celsius fok. A "levegő" összetétele csekély eltéréssel azonos a földiével. Ez örömmel töltött el mindannyiunkat, mert reményt ad arra, hogy talán szkafander nélkül szállhatunk ki az űrhajóból.
Műszereinkkel élő szervezeteket kerestünk. Növényi eredetű szerves anyagok jelenlétét műszereink kimutatták, de állati életre utaló jeleket nem találtunk. Fentről jól látható volt egy nagyobb kiterjedésű élénkzöld folt: ez majdnem a bolygó egynegyedét beboritotta. Ez persze csalóka, hiszen a bolygó sokszorosan kisebb a Földnél, s igy a zöld folt nagysága is alig lehet nagyobb vagy olyasmi, mint a Földön egy nagyobbacska erdő...

Látszólag optimális a bolygó arra, hogy akár mélyrétegű fúrásokkal anyagokat gyűjtsünk és minden vizsgálati eredményt rögzítsünk. Csak remélni lehet, hogy az előzetes méréseknek megfelelően ezek a tanulmányok kedvező eredményt hoznak, és az emgeriség számára értékes anyagokat rejtenek a talaj mélyebb rétegei. Nehéz munka vár itt még ránk, tudtuk mindannyian.
Persze ez még messze van: először megkezdtük a körpályára állást. Amikor űrhajónk belépett az apró bolygó közvetlen légkörébe, furcsa érzés kerített hatalmába minket: mintha taszítana minket ez a bolygó, mintha nem akarná, hogy leszálljunk: talán mágneses ellenhatás, vagy nem tudni mi a csoda taszít minket... Azonban műszereink ilyenfajta mágneses hatást nem mértek, akkor csak valami ismeretlen erő lehet... De mi? Ilyennel eddigi útjainkon még soha nem találkoztunk!
Rossz előérzettel landoltunk egy köves-kavicsos, szilárdnak tetsző talajú sík területen, egészen közel a fentről zöld foltnak látszó magas, növénnyel sűrűn benőtt fennsíkhoz.

Éden

Fékező fúvókáink óriási port kavartak: meg kellett várnunk, amíg a porfelhő leülepedik. Ez igen sok időbe tellett, így egyenlőre - mivel a portól semmit sem lehetett látni - az űrhajóban kellett maradnunk.

Várnunk kellett. A közben eltelt időszak alatt további méréseket végeztünk. Azonban akármennyire is kedvezőnek tűntek a feltételek, megállapodtunk abban, hogy egyenlőre szkafanderben szállunk ki a hajóból.

Amikor végre eljött a pillanat, hogy a bolygó felszínére lépjünk, a szélrózsa minden irányába - kettesével haladva egymás mellett, a biztonsági előírásoknak megfelelően - szétszéledtünk. Feladatunk az volt, hogy - egyenlőre a felszínen - mindent megnézzünk, megvizsgáljunk és anyagot gyűjtsünk az analizálásokhoz. Mindenki örömmel vetette bele magát ebbe a munkába:: végre az egyhangú utazás után szilárd talajon járhattunk.

A talajt - ahol nem volt köves - finom, mohaszerű, bársonyosan puha növényzet
boritotta. Ez sehol sem volt egybefüggő, csak kisebb-nagyobb foltokban láttuk. Valószinűleg a talaj finomszemcsés, száraz, porszerű, a földi sivatagra emlékeztető állaga miatt nem tudott elterjedni az egész felszínen. Gyér levélzetű, tüskés bokrokat, bozótot kisebb csoportokban, elvétve lehetett látni. Amikor közelebb mentünk, hogy leveléből mintát vegyünk, akkor láttuk, hogy aprócska, tölcséres, sárgásfehér virágokkal vannak tele a kopár ágak. A virágokból is vettünk mintát a későbbi vizsgálatokhoz. Fás törzsű növényeket egyáltalán nem láttunk, illetve csak a magasfennsik burjánzó növényei hasonlítottak a földi fákhoz: törzsük szürkésfekete, levélzetük kerek, viaszos fényű és nagyon dús, nagyon zöld.

Soraya és én a dús, erdőszerű képződmény felé vettük az irányt. Úgy véltem, az én tisztem az, hogy a legnehezebb feladatot én végezzem, és ehhez társként Sorayát választottam. Végülis minden férfi mellé nőt osztottam be: úgy éreztem, így helyes. Már sok alkalommal vált be ez a módszer, most is ezt követtem legjobb belátásom szerint. Kapitányként én rendelkeztem a feladatok elosztásáról, és ez ellen senkinek nem volt kifogása.

Az „erdő”-höz érve behatoltunk a „fák” közé. A talaj itt a humuszhoz hasonló állagú, de szürkés színű, tápanyagban csodálatosképpen gazdag. A fákról lehullott levélzet puha szőnyegként borította a nedves talajt, alatta hajszálvékony hófehér fonalak szőtték át-meg át a talaj felszínét. Ez az analizátor szerint kezdetleges gombaféle lehetett. Behatoltunk a magasfennsík növényzetei közé. Mintha dzsungelben járnánk, a sűrű, párás evegőben alig láttunk valamit. Felkapcsoltuk sisaklámpáinkat. A nedves falevelek csillogtak, szkafandereinkre hullottak a nedvességcseppek. A sisakba épített akusztikus érzékelők alig hallható zajokat közvetítettek fülünkbe: lépteink a puha talajon alig okoztak némi zajt, inkább surrogást lehetett hallani. Jólesett sétálni az "erdőben", a Földre emlékeztetett itt minden, a trópusi őserdők lehettek valaha ilyenek. Persze ma már nem léteznek ezek az erdők, és sajnos, az erdő által táplált élőlények is kipusztultak, s bár a modern technika lehetővé tette, hogy sejtjeiket, DNS-eiket sok intézetünk tárolja, mégis, alkalmas hely híján nem tudtuk még újraéleszteni őket...

Bolyongásunk hosszú ideig tartott, egészen besötétedett, mire a dús növényzet elengedett minket, hatása alól szabadulni tudtunk. Kilépve a nyílt terepre, s eltávolodva visszanéztünk, és megcsodáltuk, amint a bolygó napja vízszintes sugaraival bevilágít a fák közé, s a párás félhomály sejtelmesen, némán borul az erdőre. Egészen csodálatos látvány volt.
Az erdőben is, és távolodva is, a sisakunkba épített felvevővel mindent rögzítettünk.

Később, amikor a hajóban a felvételeket értékeltük, valaki felvetette, hogy valaha az Édenkert lehetett ilyen dús, ilyen csodálatos. Soraya ötlete az volt, hogy nevezzük el ezt a területet Éden-nek, sőt, a bolygót is elnevezhetnénk ÉDEN-I.-nek. Mindenki éljenzett az ötlet hallatán, egyhangúan elfogadtuk a javaslatot, s mostantól mindenki csak úgy nevezte: Éden.

A yeti

Ahogy telt az idő, úgy gyűlt a sok kőzetminta, meg a felszíni minták. Volt, aki az analizálásokat végezte, volt, aki még most is a bolygó felszínét járta új fúrásokat végezve.
Történt egyszer, hogy egyikünk - társától kissé eltávolodva - a magasfennsík sziklás peremén járt, amikor egy nyílásra lett figyelmes. A nyílás elég nagy volt, akkora, hogy szkafanderesen is kényelmesen befért rajta. Amint egyre beljebb haladt, felfigyelt arra, hogy a folyosón körben a falakon halvány fény dereng. Közelebb lépett, és mintát vett a világító valamikből. Bársonyos mohaféle borította a falakat mindenütt. Talpa alatt ruganyos volt a talaj, nem kongott, mint ahogyan az a barlangokban a köveken haladva szokásos. Azt is a világító mohaféle takarta, mint a falakat. Innen hát a halvány derengés - gondolta. A mérőműszer adatai szerint egyre melegebb lett a hőmérséklet, végül megállt a számláló a 22 Celsius foknak megfelelő Fahrenheit-fokon. Érdekes - gondolta - mi fűtheti ezt a folyosót?

Mind beljebb-beljebb haladt, s egy forduló után a folyosó kiöblösödött, és egy hatalmas teremben folytatódott. Társunk nem tudta, mi vár rá odabent, ezért óvatosan, a kiszögellésekhez lapulva közeledett. Megpillantott a nagy terem közepén egy nagy halom valamit. Megállt és figyelt. Amint szeme hozzászokott a sötéthez, rájött, hogy a terem közepén nagy halomban szőrös valamik, állatok alszanak egymás hegyén-hátán. Sokat nem lehetett belőlük kivenni, csupán annyit, hogy egész testüket szürkésfekete dús szőrzet borítja, és méretük az egykor a földi Amerika egyes vidékein honos Grizzly-medvéhez hasonlatos. Érdekes - tűnődött társunk - hogy még egyikünk sem találkozott egyetlen példányukkal sem kint terepen. Persze, jobb is - gondolta. - Elég veszélyes lenne... - Vajon mivel táplálkozhatnak? Sokáig figyelte az alvó medveféléket, majd óvatosan kilopakodott a barlangból, és az űrhajóban beszámolt a tapasztaltakról.

A kutatásokat azután más irányban folytattuk, és azóta senki nem találkozott többé ilyen lényekkel. A barlangnak pedig még a tájára sem mentünk... eléggé fel nem róható módon, úgy gondolom. Jobb az óvatosság!
Azonban történt még egy érdekes felfedezés. Az egyik nap a füves pusztát járva az egyik folyócska mellett, egy kicsiny mókusféle állatkát pillantottunk meg. Barna-szürke csíkok borították a testét, dús szőrű farka fekete színű, lábain apró karmok látszanak, fülei hegyesen felfelé merednek, pofácskája fehér, szeme nagy és sárgásbarna. A talajon kutatva rágcsált valamit, hogy mit, azt nem sikerült megállapítnunk. Végül a kis állatka eltűnt egy mélyedésben. Szerencsére sikerült fotót készíteni róla még idejében, amit később részletesen megvizsgálhattunk.

Ilyen állatkával ittlétünk alatt azután már többé nem találkoztunk.

Pihenőidőnket az űrhajóban a gyűjtött anyagok analizálásával, és megbeszéléssel
töltöttük. Néhányunk kissé depressziós volt, mert megviselte a hosszú űrutazás, s azóta, amióta leszálltunk ezen a különös bolygón, nem tudott hozzászokni a "nappalok és éjszakák" ennyire sűrű váltakozásához.
Pedig nyolc órás periódusokra osztottuk az időnket, és úgy váltottuk egymást, hogy mindig legyen ügyeletes a vezérlőben, aki a pillanatnyi problémákat elhárítja, és irányítja a kiszolgáló robotokat, amelyek kényelmünket biztosították itt a mostoha körülmények között is.

Probléma volt még az is, hogy nem lehetett szkafander nélkül kiszállni a hajóból.
Illetve ki lehetett volna szállni, de közösen úgy döntöttünk, hogy mégse tesszük. Mert, bár a levegő majdnem használható volt számunkra is, nem kockáztathattuk meg a sisak levételét egészségkárosodás nélkül. Ez a tény is nyomasztott kicsit minket.

Azonban, ami igazán foglalkoztatott bennünket, és sokat beszélgettünk róla, az mégis inkább az volt, hogy a barlangban tapasztalt melegedésnek mi az oka, és a fura állatfélékről is sokat beszéltünk. Sajnos, azokról nem tudott társunk éles képet készíteni, így az alig kivehető felvételek vizsgálata nem sok eredménnyel járt.

De kérdéseinkre hamarosan megkaptuk a választ. Ugyanis egyszer a biológusunk éppen az egyik tavacska partján haladt, amikor arra lett figyelmes, hogy a partot sűrűn ellepő, magas, szálas vízinövények erősen hajladoznak nem messze tőle. Megállt és türelmesen várakozott. Nemsokára meglátta, hogy hatalmas, medveszerű lények egy kis csoportja - három felnőtt és egy kölyök egyed - a vízinövények között kutat. Rögtön felismerte: ezek azok a lények, amelyeket a barlangban már látott egyikünk.
Biológusunk megpróbált észrevétlen maradni, és meglátta, ami már oly régen foglalkoztatott minket: a lények éppen táplálkoztak. A vízbe nyúltak első végtagjaikkal, és hosszúkás valamiket húztak ki belőle, amit a szájukba vettek és élvezettel szopogattak, majszoltak. Közelebb lopózva társunk jól kivehetően látta, hogy egy hínárszerű vízinövény az, amit a szájukba vesznek, de rajta végig sűrűn aprócska élőlények voltak rátapadva, amit a szőrös "medvék" vagy "yetik" - egyszóval a nagy lények - élvezettel eszegettek. Elrágcsálták a vízinövényeket is. Lassan, ráérősen ettek, a kicsiny lénynek is adtak, aki még nagyon ügyetlen volt: mindig leejtette és amikor utána nyúlt, majdnem elmerült a folyadékban... A felnőttek láthatóan nagyon vigyáztak rá, gondosan és aggódva figyelték, hogyan táplálkozik.

Társunknak szerencsére mindvégig sikerült észrevétlen maradnia. Ha észrevették volna ezek a hatalmas lények, belátlatatlan következményei lehettek volna a találkozásnak...
A vacsoránál beszámolt a látottakról. A lényeket most egészen közelről láthatta. Sok használható felvételt készített. Szerencsére a felvevő hang nélkül működik, így nem zavarta meg a lényeket.
Emberszerűnek és ugyanakkor majomhoz hasonlatosnak találtuk őket, így mostmár - úgy éreztük, teljes joggal - elneveztük őket yetinek. Az elkövetkező időkben, amig a bolygón tartózkodtunk, mindig így emlegettük őket.

A rengés

Már majdnem készen voltunk az egész bolygó kőzet- és biológiai feltérképezésével, és már csak néhány adat hiányzott. Úgy terveztük, hogy utoljára szállunk ki a felszínre. A bolygó adottságai igen jók, nagyon sok és hasznos anyagot tartalmaznak a kőzetek, a talaj, a felszín alatt is, és mélyebben is.
Az eddigi adatok már mind rögzítésre kerültek, igazán jó eredmények születtek.

Az utolsó alkalom ez a mostani, s aztán búcsúzás... visszük a jó hírt a Földnek.
Társaim már visszatértek a hajóra, egyedül én voltam már csak kint. Visszafelé a fennsík sziklái mellett kellett elhaladnom. Egyszerre csak halk morajlásra lettem figyelmes. Azt gondoltam, hogy talán a "yetik" tartózkodnak a közelben, ezért - eléggé meggondolatlanul és elővigyázatlanul - elindultam a hang irányába. A sziklás talajon nem volt túl könnyű a járás, de csak mentem előre, a hang irányába, végül vagy negyedórányi menetelés után ráakadtam egy mélyedésre, egy üregre a talajon. Az üreg falai simák voltak. Átmérője lehetett körülbelül 2-3 méter is, ellipszis alakú. Az üregben valamiféle folyadék csillogott, és - gőzölgött! A moraj a folyadék alól, a mélyből hallatszott. Időnként fel- felerősödött, ilyenkor a folyadék felszíne buborékos lett, szinte forrni látszott, és "medréből", a mélyedésből ki-kicsapott. Az üreg szélén állva éreztem, hogy talpam alatt finoman remeg a talaj. Időnként, amikor a morajlás felerősödött, a remegés is erősebbé vált, szinte félelmetes volt. Azonnal mintákat gyűjtöttem: a folyadékból, a kőzetre rakódott fehéres anyagból, és a kőzetből is.

Később a hajóban kielemeztük a mérési eredményeket. Eszerint a gőzölgő folyadék vízhez hasonló anyag, de kénes tartalmú és élő szervezeteknek nyoma sincs benne - persze ez hőfokát tekintve érthető, hiszen 60 Celsius fokos a műszer szerint. A páratartalom itt 70 %-os, de nemcsak ezért lenne nehéz a lélegzés, hanem kénes tartalma miatt is. Megértettük, hogy bizonyára ez a jelenség a magyarázata annak, hogy a fennsík alatti barlangban miért volt melegebb, mint a szabadban.

Az álom

Utolsó éjszakánkat töltöttük a bolygón. Reggel összegyűltünk a hajó ebédlőjében, hogy táplálékot vegyünk magunkhoz. Kivétel nélkül mindannyiunknak rossz hangulata volt. Reggelinél - amit a robotok szolgáltak fel számunkra - senki nem beszélt. De később, reggeli után megbeszéltük a dolgot. Kiderült, hogy kivétel nélkül mindenki rosszul aludt: rémálmok gyötörtek valamennyiőnket.


Valamennyien UGYANAZT álmodtuk! Hogyan lehetséges ez?!
Szűk folyosóban futunk előre, aminek látszólag nincsen vége, sötétség és némaság vesz körül: a folyosó fekete falai visszaverik lihegésünket és rohanó lépteink zaját: és mi csak futunk, futunk... végül egy óriási terembe érünk, és egy hatalmas, fura építmény előtt találjuk magunkat. Olyasféle lehet ez, mint ami a Földön valaha élt elődeink idején a templomokban volt szokásos. Az épitmény tetején szikrázó, aranyozott, ékkövekkel sűrűn kirakott trónusszerű valamin egy idős "ember", legalábbis emberi lénynek látszó látomás ül, fehér gyolcsba burkolva: szakálla hosszan elfedi köntösét. Lábai bársonyos prémekbe burkolva, szeme izzón mered ránk. Kezét felénk nyújtja, hosszú, vékony és hegyes ujjával a távolba mutat. Kezét követve szemünkkel, megfordulunk, és a hátunk mögötti falon megpillantjuk ...a képet, a képeket. Óriási, vetített mozgóképekhez hasonlóan megelevenedik a fal, s látjuk önmagunkat, a hajónkat, mely körül még sok-sok más hajó parkol: látjuk a letaposott, sivárrá tett tájat, a beszennyezett vizeket, az égre meredő épitményeket, a távolban füstölgő szeméthalmokat, a leöldösött idegen élőlényeket, a bolygó testén éktelenkedő, óriási sebeket, amelyeket a külszíni kőzetfejtés gépmonstrumai téptek, vájtak a talajba... A szürke égbolton már alig szüremlik át a fény... és végül látjuk a hajókba áramló embertársainkat, amint egymást taposva igyekeznek innen el... és látjuk a sietve felszálló űrhajókat, és az utánuk ittmaradó kopár pusztasággá, halottá vált bolygót... „EZT AKARJÁTOK?!” - halljuk agyunkba nyilallni a kérdést.
Az ijesztő, de annyira valóságosnak látszó képek sokkolóan hatnak ránk, megfordulunk, de a trónus helyén csak fekete űr van, semmi, mérhetetlen a csend... és mi menekülnénk, de lábunk nem mozdul, kezünket mozditanánk, de bénán lóg csak a testünk mellett, kiáltanánk, de torkunkból nem jön ki hang... megbénított minket ez a kép: az előre vetített jövő rémisztő képe.

A nyomasztó álom után valamennyien verejtékben úszva ébredtünk, s alig tudtunk magunkhoz térni hatása alól.


A start

Rossz hangulatban, szótlanul dolgoztunk. Megtettük az előkészületeket a startra. Elérkezett az idő: indulnunk kell. Közben mindannyian csak az álmunkra tudtunk gondolni, és valami folyton azt ismételgette agyunkban, sürgetően: INNEN EL, INNEN EL!

Feltettem a kérdést társaimnak:
- Mit gondoltok, mit tegyünk? Mindenki mondja el a véleményét. Komolyan vegyük-e az álmunkat? Emellett szól, hogy mindannyian ugyanazt álmodtuk, ami nem lehet véletlen. Ezt a bolygót valamiért ŐRZI VALAKI VAGY VALAMI, egy titokzatos erő, ami több, hatalmasabb, mint mi magunk.
Megtehetjük, hogy figyelmen kívül hagyjuk mindezt. Ebben az esetben az a kérdés, vállaljuk-e ezt a nehéz terhet, és számoljunk be mindarról, amit itt találtunk. Ez azt jelentené, hogy a későbbiekben majd valamikor megindul itt a kitermelés, lehetséges, hogy sok embertársunk telepedik majd le itt, és akkor az is lehetséges, hogy igaza lesz a jóslatnak.
De megtehetjük azt is, hogy elhagyjuk Éden I-et, kitöröljük az összes rá vonatkozó adatot és elfelejtjük örökre, hogy valaha itt jártunk. -

Amikor elhallgattam, egyszerre óriási hangzavar tört ki a teremben. Mindenki egyszerre beszélt. Vitatkoztunk és érveltünk. Volt, aki hitt az álombeli jóslatnak, látomásnak. Volt, aki rémülten hallgatta csak az össze-vissza kiabálókat. Volt, aki
kételkedett...

Végül megelégeltem és csendet intettem. Egyesével mindenkit megkérdeztem a véleményéről, hogy döntést hozhassunk. Legtöbben amellett szavaztak, hogy hagyjuk el a bolygót, minél előbb, és folytassuk a keresést az univerzum más tájain. Azonban ez mégsem ilyen egyszerű. Amikor elindultunk, minden hajó úticélja rögzítve lett a földi Központban. Tehát nem tudjuk letagadni, hogy itt jártunk volna. Tegyük fel, hogy EZT a bolygót NEM említjük, az adatokat töröljük, és a környező bolygók valamelyikén, esetleg e szektor aszteroidáin vizsgálódunk tovább - és tételezzük fel, találunk is valamit. Akkor majd OTT megkezdődik a kitermelés, és előbb-utóbb - és ez csak idő kérdése lesz - mégis rátalál majd valaki ERRE a bolygóra is, az Éden-I.-re. Akkor nem tettünk túl sokat a bolygó érdekében. És az is igaz, hogy a Földnek szüksége van az új ásványokra, természeti kincsekre...
Mit tegyünk hát?

Végül mindenki amellett szavazott, hogy a begyűjtött mintákat hagyjuk a bolygón, és minden adatot törölni kell, ami erre a szektorra vonatkozik. Azazhogy... nemcsak törölni kell, de más adatokat kell helyette rögzíteni. Mégpedig arról, hogy ezeken a bolygókon, sőt, az aszteroidákon sem, egyáltalán NINCS semmi értékelhető, az emberiség számára hasznosítható... érc, ásvány, semmi, semmi.
Igen ám, de ez morális kérdést is felvet. Mert egyben ez hazugság is. És igaz, hogy megvédünk egy bolygót, és rajta az érintetlen édent, igen. De ugyanakkor az is igaz, hogy máshol kell kutatni majd, mert az emberiségnek NAGYON NAGY SZÜKSÉGE VAN a kimerült készletei pótlására! Megtehetjük ezt a Földdel? Igen vagy nem?

Mindenki ezen rágódott. Csend volt, mély, halálos csend. Csak a gépek, műszerek egyhangú zümmögése hallatszott.

Végül megegyeztünk abban, hogy megmásítjuk az adatokat.
Közös és egységes döntésünk véglegesitése után startoltunk, és elhagytuk e csodás édeni tájat. Nem hagytunk magunk után mást, csak az emlékünket - ha egyáltalán annak lehet nevezni a talpunk alatt lenyomódott apró növényeket, a puha talajba mélyedő lábnyomainkat... és azt a kevés hamut, ami az indítófúvóka perzselése nyomán maradt a sziklás talajon... Aztán majd azt is eltünteti az IDŐ, ahogyan a lehajolt "fűszálak" is kiegyenesednek, és a talajon maradt lábnyomainkat is be fogja fedni a por... Megborzongtunk. Arra gondoltunk, hogy talán évmiliókon keresztül semmi változás nem lesz e parányi égitesten...

Távolodtunk. Szivünkbe markolt a tudat: talán a Föld is ilyen lehetett valaha, az IDŐK kezdetén, az ÉLET hajnalán. Most csupán egy a biztos: lelkünk egy darabkáját itthagyjuk az ÉDEN I-en. Lehet, hogy egyszer majd más is idetéved, de reménykedünk benne, hogy hasonlóan fogja elhagyni is, mint mi most ... ÉRINTETLENÜL - ÉS ÖRÖKRE.


Hazafelé

Már elhagytuk az Éden I.-et, amikor valami nagyon furcsa dologra figyeltem fel. A többiek mind valahogy aluszékonyak lettek. Szinte félálomban jártak-keltek, a dolgukat is csak éppen hogy ellátták. Mintha nem érdekelte volna őket semmi. Az adatokat már megváltoztattuk, és arra készültünk, hogy pályamódosítást hajtsunk végre. Illetve csak készültünk volna, mert valahogy olyan érzésem volt, hogy a parancsaimat nem értették meg. Talán meg sem hallották... Furcsa, nagyon furcsa.
A hajó orvosa kérésemre egyenként megvizsgálta a legénység tagjait. Igaz, ő is abban a fura aluszékonyságban szenvedett, de erőt vett magán, és végrehajtotta a feladatot. Az eredmény megdöbbentő volt - legalábbis számomra.

Minden megvizsgált személy vérében egy szokatlan anyag volt jelen. Azt is mondhatnám, hogy vírus, de nem az volt. Egyszerűen a vérlemezkék belsejébe ágyazódott, sokszorosan elágazó parányi „valami” volt, de hogy mi, arról az orvosnak sem volt sejtése. Nem találkozott még ehhez hasonló jelenséggel. Ez a valami nem szaporodott, nem csinált semmit, nem burjánzott, nem mozgott, de akkor is: ott volt, és nem kellett volna ott lennie. Valószínűnek tartottam, hogy ez okozhatja aluszékonyságukat, érdektelenségüket. A hajóorvost arra kértem, most vizsgáljon meg engem is. Érdekes, de nálam nem talált ilyen jellegű eltérést. A régebbi adataimhoz képest semmi eltérés nem mutatkozott. Ez elgondolkodtatott. De csak ENGEM. Mert a jelenség felfedezése sem az orvost, sem a többieket egyáltalán nem érdekelte.
Naphosszat ezen törtem a fejem. De én nem vagyok biológus, sem orvos, persze, nem jutottam közelebb a megoldáshoz.
Most azt kellett kiderítenem, ki mit fogyasztott. Mindenki ugyanazt, hiszen itt nincs lehetőség változatos étkezésre, minden élelmiszer tartósított. Tehát nem ez a megoldás. De akkor micsoda? Mi lehet az, ami a többieknél ezt okozza, és nálam pedig nem? Én miben vagyok más?

Aztán eszembe jutott valami. Utolsó nap, amikor már mindenki a hajón volt, és én is visszafelé tartottam az utolsó mintavételből, a szkafanderem meghibásodott. Talán annak tudható be, hogy a talaj forró volt ott, amerre jártam, és a kénes gőz is megrongálhatta a fennsíknál... talán. Elég nehezen jutottam vissza a hajóba, mert a sérült ruha minduntalan meggyűrődött és akadályozta a haladást. Persze, minél tovább voltam kint, annál valószínűbb, hogy a bolygó levegője bejuthatott a sérült részen. Én semmilyen változást nem észleltem magamon, amikor visszatértem, a ruhát pedig a megsemmisítőbe dobtam. Hiszen mindannyiunknak több garnitúra ilyen ruhája van, megjavítani hibátlanul nem lehetséges. Ahol egyszer megsérült, ott újra meg fog, a meggyengült anyag mostmár könnyedén újra elszakad.
Talán ez lehet az oka? Hogy a bolygó levegője érte a bőrömet? Esetleg olyan anyag is van benne, ami elkerülte a vegyelemzéskor a figyelmünket, valami apró, de annál fontosabb tényező, s ez valami módon bizonyos kémiai hatással volt a szervezetemre, a véremre?
Érdekes. Azt gondolná az ember, hogy épp ellenkezőleg hatott. Hogy károsította, s nem pedig védelmezte más egyéb behatásokkal szemben. Most mégis ez történt. Társaim szervezete valamire másként reagál. De MI lehet az a VALAMI, ami ilyen hatással van rájuk? Ha nem akarok nagyobb bajt magunknak, nekem kell kiderítenem, mert úgy látszik, ez a probléma senki mást nem érdekel. Márpedig megoldást kell rá találnom, mert ha nem, akkor... akkor... jobb nem belegondolni, mi lesz, mi lehet.

Az orvosi laborban láttam hozzá a munkához. Persze nem ment ez könnyen. Senkitől nem kaptam segítséget. Akármilyen parancsot adtam is társaimnak, mindenki úgy tett, mintha nem is hallaná. De furcsa! Ilyet még soha nem tapasztaltam.

Nem vagyok biológus. Sem orvos. Akármilyen kísérletet is végeztem, egyáltalán semmire nem jutottam. Csekély ismeretanyagommal bizony nem sokra mentem. Felhagytam tehát ezzel, és megpróbáltam kikérdezni újra a legénység tagjait - egyesével.

Nehezen haladtam ezzel is. Mintha álomkór lenne úrrá rajtuk! Alig tudtam kicsikarni valami válaszfélét belőlük. Végül mégis eredményre jutottam. Kiderült, hogy az utolsó napon valami gyümölcsfélét hozott valaki a hajóra. A földi almára hasonlító, pirosas színű, lédús gyümölcsöt én is láttam az étkezőben egy tálban. Később eltűnt, gondoltam, valaki a tároló hűtőbe tette, hogy majd otthoni tudósaink is analizálni tudják. Sajnos, nem így történt. Amikor a vezérlőben voltam, valaki feldarabolta, és mindenki megkóstolta. Még ízlett is nekik. Sajnálták, hogy nem hoztak belőle a hajóra többet... persze, nekem nem mertek róla szólni, mert tudták, hogy nagyon haragudni fogok érte, és még büntetést is kaphatnak. Megszegni az előírásokat, ez nem volt szokás az én hajómon. Soha nem egyeznék bele ilyesmibe, tudták ezt jól. De a gyümölcs - mint mondták - olyan gusztusos, olyan szép, kívánatos volt, hogy nem tudtak neki ellenállni...
Szóval ez az egyetlen dolog, amit mindenki fogyasztott, kivéve engem. Ennek a gyümölcsnek tulajdonítható be a furcsa elfajulás a vérükben. Csak erre tudok gondolni.
Aztán Soraya olyasmit mondott, amitől elállt a lélegzetem.
A gyümölcsből egyetlen szeletkét nekem is félretettek. De tudták, hogy nem fogom elfogyasztani, ezért meg akartak vele tréfálni. Soraya apró pici darabkákra vágta, és az ételembe keverte, amikor az automatához mentem egy pohár italért.
Nem vettem észre, nem volt domináns íze, sem állaga. Azt sem vettem észre, hogy a hátam mögött összekacsintanak...

Egyszóval én is fogyasztottam a gyümölcsből, tudtomon kívül. Idétlen vicc volt, annyi bizonyos. Lehet, hogy valamennyien az életünkkel fizetünk érte! Komoly űrhajósoktól nem vártam volna ilyen könnyelmű cselekedetet. De hogy Soraya, az ÉN Sorayám is benne legyen, sőt... hát az aztán nagyon nem ínyemre való. Ha nem szeretném annyira, úgy tekinteném, hogy megmérgezett, és nagyon megbüntetném őt...
Most azonban más a helyzet. Nem elég az, hogy ő a kedvesem, de még azt is figyelembe kell vennem, hogy olyan furcsán viselkedik... mint valamennyien, a többiek. Azt kell gondolnom, hogy a gyümölcs hatásától engem a szakadt ruhámon keresztül bejutó, idegen levegő összetétele védelmez. A többieknek nincs ilyen szerencséje... és csak a jó ég tudja, mi lesz a következménye mindennek.
Mindenesetre most meg kell ezt emésztenem, és nem tudom, túl tudom-e magam tenni ezen az idétlen viccelődésen valaha is.

A legénységet aludni küldtem. Nem tehettem mást. Hiszen használhatatlanok lettek, a parancsaimnak már nem engedelmeskednek... senki, még Soraya sem. Csak néz rám azzal a csodálatos zöld szemeivel, úgy, hogy a szívem majd megszakad, de nem tesz semmit, bármit is mondok vagy kérek tőle.... Még jó, hogy egyáltalán válaszolt a kérdéseimre...

Őt is aludni küldtem. Aztán a vezérlőbe mentem, mert el kell döntenem, mit is tegyek. Legjobb lesz, ha a beteg legénységgel hazatérek. Mostmár nem jöhet számításba a pályakorrekció, és nem lehet arról szó, hogy aszteroidára, bolygóra, bármire is leszálljunk.
Minden előkészületet megtettem, amire szükség volt ahhoz, hogy hazajussunk. A legénység hibernálását magamnak kell majd felügyelnem, mert most nem egészségesek, és nem szeretném, ha valami gikszer történne... utána majd magam is a hibernátorban fogok utazni, természetesen.

-----------------------------

A legénység minden tagja már a hibernátorokban van. Most én következem. Remélem, hazáig - és ez nem csekélység - semmilyen probléma nem lesz. Most tehát én is elmegyek „aludni”... hideg, mély álom lesz, viszolygok tőle - mint minden űrhajós. Hiszen az emberi szervezetet nagyon megviseli, különösen, ha ilyen hosszú időre kerül valaki hűtött állapotba... Több mint száz év... azért nem semmi, ismerjük el. Kicsit félek. Ilyenkor mindenki fél. Mert nem biztos, igen, semmi biztosíték arra, hogy fel is ébredek majd... valaha, egyáltalán. És ez az érzés minden alkalommal ugyanúgy bennem van, és akármelyik űrhajóssal beszéltem erről, mindenki így érzett, aki valaha is hibernálva volt.

Mert ez az álom nem puha, meleg, nem ölel körül, mint egy kellemes álom. Nem. Ez rideg, kellemetlen, durva és lélektelen. Nem bársonyos, hanem hideg, borzongató. De nincs mit tenni, mert az emberi élet véges, és az út szinte végtelen. Ki tudná kibírni élve máshogyan? Nincs hát más választás, bizony, nincsen. Mert azt a fajta utazást sajnos még nem találták fel, amivel az IDŐBEN is haladni lehet ide, oda, előre és hátra. Ha ez lehetséges lenne, az ember már réges-régen bebarangolta volna az ismeretlent. De most még nagyon komoly korlátai vannak.

Most gondolatban búcsúzom. Amikor megközelítjük a galaxisunkat, a gépek fel fognak ébreszteni. Csak engem. A társaim ébresztését magam fogom felügyelni. Figyelni akarom az ébredésüket, látni és tudni akarom, milyen egészségi állapotban lesznek akkor. Remélem, minden rendben lesz. Remélem... remélem.

-----------------------------

Az automata felébresztett. Kábultan léptem ki a gépből, agyam még nem működött tökéletesen. Bódultan lépkedtem, kicsit szédültem is. Ez mindig így van, minden alkalommal... sajnos. A vezérlőbe érve vörös fénynyalábok villódzása csapott a szemembe. Eltakartam a szemem egy pillanatra, olyan bántó volt ez a vakító figyelmeztető fény.
Szívem hevesebben vert, mire odaértem a vezérlőpulthoz. Szinte minden kijelző vörösen izzott vagy villogott. Mi történhetett?
Mindent sorban leellenőriztem. Még csak közelében sem járunk a mi galaxisunknak! Mi történhetett, miért ébresztett akkor fel a gép? Ja, persze, hiszen úgy van programozva, hogy vészjelzés esetén az automata vezérlés felébressze a parancsnokot, vagy azt, aki a legmagasabb rangot viseli a legénység közül.
Most tehát meg kell bizonyosodnom arról, hogy mi okozta a zűrzavart a műszerek működésében. Megsérült-e a hajó burkolata, vagy a vezérlőmű?

Melegem volt. Biztosan azért, mert most ébredtem. A hőmérsékletkülönbség izzadságcsöppeket csalt a homlokomra. De nem, ez nem szokott így történni, máskor nem éreztem ilyet. Akkor hát valószínűleg a légkondícionáló romlott el, s azért ébresztett a gép. Ugyanis semmi más problémát nem észleltem. Sem a műszerek, sem a burkolat, semmi nem látszott hibásnak, vagyis nem mérhető semmi eltérés a szokásos normálishoz képest. Egyedül ez a meleg...

Egyre melegebb lett a hajóban. De a légkondíciolálót sajnos nem tudtam megjavítani. Mi okozta a hibáját, nem tudom. Túlmelegedés észlelhető, ez világos. Megnéztem a hibernátorokat, sajnos, azok is kezdtek felmelegedni. Fel kell ébresztenem a legénységet. De sikerül-e vajon? Ilyen problémával még soha nem találkoztam.
A folyosókat elzáró ajtókat megnyitottam, mert így elértem, hogy a párhuzamos folyosókon megindult a légmozgás. Egy kicsit lehűtött, de a valóságos hőmérséklet nem változott ettől sem. Igen meleg volt a hajón. Kétségbe estem. A legénység tagjait egyenként ébreszteni kezdtem. Sajnos, nem sikerült. A kapszulák felmelegedtek, így nem sikerült a szokásos fokozatos hőmérsékletemelkedést elérni...
Ez rettenetes. Végig kellett néznem, amint a legénységem tagjai mind lassan meghalnak a túlmelegedett hibernátorokban. Egyetlen egyet sem sikerült megmentenem...

Nagyon melegem volt. A vörös vészjelzések után mostmár a szirénák is bekapcsoltak. A hajó minden szintjén volt ilyen, így elképzelhető, milyen rettenetes hangzavar támadt... Alig tudtam elviselni. Agyamba hasítottak a szörnyű éles hangok, nem elég, hogy alig voltam már észnél a melegtől.

És akkor észrevettem, hogy a hajó burkolata mégis megsérült. Csak az az aprócska kijelző eddig nem tűnt fel... a hajó alsó felén valószínűleg egy meteorit felszakította a palástot. Az automata elszigetelte ugyan az ott lévő kabinokat, de az űr hidege valahogyan mégis beszivárgott a csöveken keresztül, és megrongálta a légkondícionáló rendszert. Miért éppen azt, nem tudom. Talán, mert annak csövei mindenütt ott futnak a folyosókon, kabinokban, a falakban, mindenütt...

A javítórobotok meg tudják-e vajon reparálni, mostmár csak ez a kérdés. Meg kell próbálni, mert ha a hevülés ilyen gyorsan történik, kigyulladhat a vezérlőpult, az elektromos berendezések hűtés nélkül tönkremennek, és én is, hát szóval, meg fogok halni... természetesen. Én sem fogom bírni már sokáig.

A hiba helyét lokalizálni kellett. Odaküldtem a speciális robotokat. Az elszeparált helyek körül elzárták a csővezetékeket, így azon egy folyosó kivételével mindenhol helyreállt a működés. Lassan kezdett csökkenni a hőmérséklet. Sokáig tartott, amíg a normális szint közelébe csökkent, de mostmár jobban éreztem magam, és nem kellett attól tartanom, hogy a vezérlőmű tönkremegy.
Visszatértem a hibernátorokhoz. Sajnos, azok végleg elromlottak. Megjavítani nem lehetett, a benne lévő testek sem bírnák sokáig... Nem tehetek egyebet, a zsilipelőn át az űrbe kell bocsátanom a kapszulákat...
Nem lesz könnyű feladat, de a robotok majd odaviszik őket. Nekem csak irányítanom kell a műveletet.

A zsilipelőnél kiderült, hogy valami furcsa, fekete színű, olajosan fénylő, kocsonyás, dermedt folyadékszerű valami ragadt a nyílás környékére. Amikor kinyitottam a nyílást, hogy a testeket egyesével az űrbe bocsássam, azt kellett látnom, hogy a folyadékszerű valami, mint valami nyúlós ragacs, megpróbál a nyíláson át betüremkedni a hajó belsejébe. Sajnos, a sugárfegyverem nem volt velem, pedig most nagy hasznát vehettem volna. De nem gondoltam, hogy szükségem lesz rá a temetésnél. Tudom, hogy az alapvető szabályt szegtem meg ezzel, mert egy asztronautának mindig, minden körülmények között óvatosnak kell lennie. Én pedig... korántsem voltam az. Most az egyszer nem.
Most vissza kellett mennem a fegyveremért. Amikor visszatértem a sugárvetővel a kezemben, addigra a sűrű massza már egészen belepte a társaim kapszuláit. Láthatólag gyorsan burjánzó, szaporodó, irdatlan sejttömegről van szó, ami él, de hogy hogyan, arról fogalmam sem volt. Hiszen az űr olyan rettenetesen hideg, hogy abban élő organizmus - eddigi tudásunk szerint - nem létezhet...
Most mégis itt állok vele szemtől szemben, és meg kell tennem, amit nem szívesen teszek: ismeretlen élőlényt kell elpusztítanom. De kénytelen vagyok, mert nem tudhatom, mire képes. Az életem veszélyben van, ez tisztán látható.

Fegyveremet kioldottam, és az éles fénynyaláb a fekete, hullámzó valamibe csapott. Füst csapott fel, és mintha valami éles jajongásfélét hallottam volna a sisakmembránban... Most nem figyelhettem erre, újra lőttem, mostmár le sem vettem az ujjam a kioldógombról. Lőttem mindenhová, ahol csak azt a valamit láttam. Mindaddig, amíg csak egyetlen csepp mozgó tömeget láttam...

Amikor vége volt, csak a füstőlő ragacs ráégett maradványa maradt a zsilipelő falain és a kapszulákon. Sajnos a kapszulák megsérültek a lövöldözésben, de már ez nem számított, hiszen úgyis... úgyis meg kell semmisítenem őket... nincs más választásom.

--------------------------


Később, amikor ismét a vezérlőben voltam, szomorúan gondoltam arra, hogy ez a valami, ami megtámadott minket, okozhatta a hajó sérülését és túlhevülését, és esetleg nem meteorit. De már mindegy... egyedül maradtam. Nagy bánat nyomta a szívemet, hogy elvesztettem a társaimat. Igaz, hogy nem az én hibám, de mint parancsnoknak, akkor is az én felelősségem... mert a legénység mindig a parancsnokra bízza az életét, sorsát... Én pedig most nem voltam képes úrrá lenni a problémán, s ez az életükbe került... majdnem az enyémbe is.

De én élek. Hogyan fogok elszámolni a társaimmal, amikor majd hazatérek?

Hogy honnan jött az a „lény”, elképzelésem sem volt. Talán a bolygón ragadt a hajó külsejére? Pedig ehhez még csak hasonlót sem tapasztaltunk akkor. De mégis csakis úgy lehetséges, hogy valami igen parányi sejtkezdemény ragadhatott a burkolatra - akár a széllel - s az űr mostoha körülményei között burjánzani kezdett. Fel nem foghatom, hogyan, de mégis azt kell hinnem, hogy „neki” kedvező volt az űr hidege, a légüres tér... Már soha nem fogom megtudni, hogyan történhetett mindez...
De mindegy, mostmár teljesen mindegy... Társaim halottak, egyedül száguldok a végtelen feketeségben...

Mivel nagyon messze még a Föld, ismét be kell zárkóznom a hibernátorba. Nem tehetek mást... Isten veletek, barátaim, Isten veled, szerelmem... és viszont látásra, Föld.”

-------------------------------
-------------------------------

Ez volt az utolsó mondat. Azóta egyetlen betűt sem írtak a könyvbe. Vajon miért? Hiszen amióta visszatért a kapitány, azóta is oly sok minden történt vele. Miért nem írta le azokat a dolgokat is? Ki tudja...


A parancsnok megértette, miért nem adta ki a kezéből soha a naplót a kapitány. Úgy hitte: ha megtudják, mi áll benne, akkor hiába törölték ki a hajó memóriájából az Édenről szóló adatokat, akkor hiába volt minden, és veszélybe kerülhet a csodás kisbolygó. A kapitány nem tudja, hogy az az idő még nem érkezett el... ami neki már a múlt.


Alexander Andreas biztonsági és hajózási parancsnok sóhajtott, és becsukta a könyvet. Felnézett. Homlokán mély ráncok képződtek. Egyvégtében végigolvasta a naplót. Mély benyomást tettek rá az elolvasott sorok.
A kapitányra gondolt. Mennyit szenvedett! Maga előtt látta megtört fényű, fakó szemét, őszes haját, szája szegletében a keserű ráncokat.
Mostmár biztos volt benne, hogy valahogyan tudomására kell hozni a valóságot.
A valóságot, hogy nem háromezret írunk, csupán kétezerrel kezdődik az évszám, melyben jelenleg leledzik a Föld. Felfogja majd, s megérti, miért viselkedtek eddig vele úgy az emberek? Hogy miért nem hittek a szavainak?

Remélte, nem roppan össze, ha megtudja, hol van, és mikor. De tudnia kell.
Megérdemli. De nem ő fogja megmondani neki. Inkább valami finomabb módszer kellene.



Aztán homlokáról eltűntek a ráncok. Elmosolyodott. A naplóban szereplő Éden-I bolygó valójában NINCS veszélyben. Hogyan is lehetne, hiszen az emberiség MÉG NEM TART OTT, hogy annyira messzire küldhetne egyetlen hajót is...
Valójában nem érti, miért kapta azt a parancsot, hogy titkolják el Barynski előtt az IGAZSÁGOT. Hogy valójában NEM a harmadik évezredben, hanem „csupán” a második évezredben, egészen pontosan 2411. decemberében járunk... Hamarosan itt a Karácsony. Mert múlnak az évszázadok, de karácsony mindig lesz... remélhetőleg.

Egy pillanatra eltűnődött. Karácsony... Igaz, itt, a kontinensnek ezen a felén nincs igazi tél, hóval, hideggel, mint... mint ott, ahol gyermekként nevelkedett. Ahol a Karácsony olyan... olyan különleges volt, mindig, minden esztendőben... olyan szép, felemelő, csodálatos, puha, meleg, bennsőséges, tiszta, felhőtlen, édes és boldogságos... A parancsnoknak egészen melege lett, ahogy eszébe jutottak a régi karácsonyi esték. A fahéjillatú homályban ott állt csillogó díszköntösbe rejtve a hatalmas fa a szoba közepén, s ő csak állt és nézte megbabonázva, nem tudott betelni a látásával... Aztán amikor kiküldték a szobából, és várnia kellett a csengőszóra, de amikor a vékonyka ezüstös hang átszűrődött végre a másik szobából, akkor rohant, mert tudta, hogy valami csodálatos ajándék várja a fa alatt... Ó, be gyönyörűséges is volt az ilyen este! A szülők cinkos mosolya, a zizegő papírcsomagolás, aztán örvendezés az ajándéknak, utána pedig a finom vacsora, az édes sütemények illata, a forró kakaó, és a közös imádság lefekvés előtt... S közben odakint sűrű pelyhekben hullott a hó, és másnapra egészen betakarta a falucska házait, kerítéseit, útjait... Ó, be szép, milyen szép is volt akkor minden Karácsony!
De itt nincs ilyen. Nem hullik hó, igaz, hűvösebb van, mint máskor, de azért az nem ugyanaz... Nincs ugyanaz a hangulat, hiszen lombosak a fák, és nyílnak a virágok... Milyen más is így!

Talán el kellene ismét utaznia arra a helyre... Amióta a szülei már nem lehetnek vele, azóta nem járt arrafelé. Még a kis temetőt se látogatta azóta. Tudja, hogy nem helyes, de egyszerűen nem volt ereje hozzá. Így behegedtek a sebek, nem is gondolt vele, az emlékeit teljesen elnyomta magában.
De most, hogy valahogyan ismét eszébe jutott a boldog gyermekkora, bűntudatot érzett. Talán hálátlannak tűnhet, hogy azóta nem járt „otthon”... Lehet, hogy az idén mégis ellátogat oda, a hófödte dombok közé, a kis falucska temetőjébe, és elviszi a megemlékezés virágait... talán. Talán.

Egészen elérzékenyült. Könnyek szöktek a szemébe. De nem, nem egy ilyen meglett férfihoz illő dolog így viselkedni! Ejnye, no!
Sóhajtott. Felállt, néhány lépést tett a szobában. Felnézett a mennyezetre, hogy könnyei eltűnjenek. Nem illő, hogy törölgesse a szemét, mint... mint egy nő.
Lassan megnyugodott. A régi képek tovatűntek, vissza kell csöppennie a jelenbe. Mert most kötelessége van.

Itt van ez az ügy, a Barynski-ügy.
Vajon, ha CSAK ÚGY megmondaná Ben Barynskinak a valóságos időt, el tudná-e viselni? Elhinné-e egyáltalán? Talán azt gondolná: nem is ő az őrült, hanem az, aki el akarja vele hitetni ezt a badarságot... mert szerinte biztosan az lenne. Hacsak... hacsak időutazása NEM VÉLETLEN, hanem tervezett.

Mert a fő kérdés az: hogyan került ide, pontosan IDE ÉS MOST, EBBE A KORBA! Hogyan lehetséges az, hogy ezer évet, TÖBB MINT EZER ÉVET visszafelé haladt az időben?!
Emlékszik, valamikor, ifjú korában a tanórákon tanultak arról, hogy léteznek párhuzamos világok, dimenziók... időhurkok, amelyek visszacsatolódnak valamely idősíkban... Azonban a valóságban még senki, SENKI nem találkozott még ilyesmivel. Elméleti síkon elfogadták, megtanulták, megjegyezték, hogy léteznek ezek a dolgok, de a valóság sokszor egészen más, mint az elmélet. A valóság kézzel fogható, tényleges, tényszerű, felfogható és megfejthető. Na de ami Ben Barynskival történt... hát az maga a fantazmagória... a csoda. Legalábbis jelenleg... MOST MÉG.
A napló szerint a harmadik évezredben is ismeretlen fogalom volt - illetve lesz - még - vagy majd? - az időutazás. De vajon igaz-e, amit leírt? Vagy csak titkolnia kellett valamiért? De ha - tételezzük fel - volt is már időutazás, és Ben csupán eltitkolja - akkor is, az erre alkalmas gépet, vagy berendezést, vagy tudomisén mit, bizonyára ő egyes egyedül képtelen volna megépíteni. Hiszen ő nem tudós, csupán egy űrhajó parancsnoka volt... még ha, tegyük fel, a legjobb is.
Akkor hát mire mennének azzal, ha megtudnák: képes volt Ben az időutazásra? Semmire. Így aztán jobb, ha nem is feszegetjük ezt...

De azért fura dolgok ezek! Hiszen Bennel megtörtént mindez. Vagyis számára ez már a MÚLT. De a jelenlegi időhöz olyan messzire van... illetve LESZ még, hogy az hihetetlen. Vagyis JÖVŐ. TÁVOLI JÖVŐ.
Vajon meg lehetne-e változtatni a jövőt? Vajon ha valahol valahogyan bele lehetne avatkozni az IDŐ folyásába, akkor máshogyan folytatódna tovább? Akkor mindez meg sem történne MAJD? Ha - tegyük fel, de tényleg csak tegyük fel - a kutatóknak sikerülne befejezniük a kísérletezést az időgéppel, akkor mi változna meg? Rosszabb lenne-e, vagy jobb az emberiségnek? Vajon a vezetők felelősséggel tudnának-e dönteni a megteendő feladatok kérdésében? Nem lenne-e káosz, nem fordulna-e fel fenekestül minden?

Sok nehéz és fájdalmas kérdés ez. Ezekre azonban senki nem tudja a választ. Talán soha nem derül ki. És talán soha nem fog megismétlődni ehhez hasonló eset. Lehet, hogy egyedi, egyszeri. De persze az is lehet, hogy majd, egyszer, a távoli - nagyon-nagyon távoli - jövőben mindennapos lesz az időutazás. Lehet, hogy majd lépten-nyomon alkalmazni fogják, és ide-oda jönnek-mennek majd nemcsak térben, hanem időben is.

A parancsnok mosolygott. Eszébe jutott az a bizonyos eset... az az ifjúkori eset. Amikor - az első randevú előtt - véletlenül magára öntött izgalmában egy csésze kávét, és átöltözni már nem volt idő. Így, foltos ingben ment a találkára... Hát, nem volt a kapcsolat hosszú életű...

Felnevetett. Ha megváltoztathatná, ami akkor megtörtént... Ha lenne ideje kicserélni az ingét, akkor az a lány... talán ma a felesége lenne. Lenne gyermekük, lehet, hogy több is... és boldogok lennének. De így... másnak a felesége lett, ő pedig agglegény maradt. Mert azóta sem akadt senki, aki méltó lett volna ANNAK a lánynak a helyére... bizony, nem. Soha, senki.



Most ismét Barynski jutott eszébe. Mit tegyen? Nem engedheti szabadon, mert a felettesei megtiltották. De egy bizonyos szökéshez hozzásegítheti, és úgy intézheti, hogy ne derüljön ki az ő szerepe. Hogy megszökik, ugye, arról senki nem tehet. Kijátssza az őrszemélyzet éberségét... Igen, intézkedni fog. Ad még egy esélyt ennek a szerencsétlen, sokat szenvedett embernek.
Még ha el is kell fognia majd, akkor is hozzá kell segítenie, hogy megtudja az igazságot arról, hogy hol, és mikor is van ő valójában. Meg kell tudnia, ki az a nő, akit Sorayának hisz. De ő nem mondhatja el neki. Ha megtudnák, leváltanák. Vagy vállalja a kockázatot? Vajon megér annyit, hogy utána közemberként éljen?
Ezen még el kell tűnődnie.

Most azonban még más dolga van. Egy nagy sárga borítékot vett elő. Beletette a naplót, és lezárta a borítékot. Gépkocsit rendelt, és elhajtott a városba.

Az utcákon senki nem járt. Késő éjjel volt, már majdnem hajnalodott.
A kocsi megállt egy városszéli apró ház előtt. Dudált. A parancsnok a kocsiban maradt. Várt.
Kisvártatva fény gyulladt az egyik ablakban, majd valaki kinyitotta az ablakot. Kihajolt rajta egy női alak. Soraya volt.
A parancsnok kiszállt. Intett a nőnek, hogy jöjjön le a kapuhoz. Ő is odaballagott, és türelmesen várt.
Amikor a nő hosszú pongyolában, bojtos papucsban, álmosan és kócosan a kapuhoz ért, intett, hogy nem kell kinyitni a kaput. A rácsok között átdugta a vaskos sárga borítékot.
A nő nem értette.

- Kérem - szólt halkan a parancsnok. - Hamarosan fel fogja önt keresni Ben Barynski. Arra kérem, adja át neki ezt. Bár lezártam, ha akarja, elolvashatja. A napló van benne, a kapitány naplója. A többit magára bízom. Mindent elmondhat neki. MOSTMÁR igen. Már nincsen jelentősége... semminek.

A nő két kezével magához szorította a csomagot. Bólintott. Mindent úgy tesz, ahogyan a parancsnok kéri. Most nem parancsolt, de mégis mindent meg fog tenni, amit csak kell. Kötelessége. Elvégre a Szolgálat tagja. És aki a Szolgálat tagja, annak engedelmeskednie kell... bármi áron. Még akkor is, ha nem érti a parancsot. Ha nem ért vele egyet, akkor is. Mindig, minden körülmények között.

Néhány pillanatig egymás szemébe néztek. A parancsnok tudta, mit várhat. Soraya is tisztában volt a helyzetével.

A sofőr unottan piszkálgatta a műszerfalat. Mennyire nem érdekli mindaz, ami ott történik! Oly sokszor vitte már a főnökét hasonló utakra... Tudta, hogy ilyenkor vaknak és süketnek kell lennie, ha jót akar magának... És ezt be is tartotta. Most sem fülelt, inkább a halk zenére figyelt, ami a hangszóróból áradt, és egy puha kendőcskével tisztogatta az amúgy is ragyogó gombokat.

Meg sem hallotta, amikor a főnöke elköszönt. Csak annyit vett észre, hogy nyílik a kocsi ajtaja, és a testes parancsnok bepréseli magát a hátsó ülésre, majd int, hogy indulhatnak. A sofőr megkérdezte:
- Most hová, uram?
- Mostmár haza.

A parancsnok egy kicsit megnyugodott. Talán sínre tette szegény szerencsétlen Ben Barynski ügyét. Vagy sorsát?... Nos, ez majd később kiderül.
Sóhajtott. Kinézett a kocsi ablakán. Keleten meghasadt az ég, a dombok fölött rózsaszínre váltott a mélykék szín. Az esthajnalcsillag ragyogása magára vonzotta a férfi tekintetét. Úgy tűnt neki: most ez az egyetlen biztos pont. Minden más képlékeny, bizonytalan és kétséges. Talán majd holnap... holnap majd másként fog érezni - gondolta. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Most nem akart semmire sem gondolni. Semmi felelősségteljesre, semmi kockázatosra. Csak arra, hogy most majd valamit helyrehoz, valamit kijavít, jóvátesz. Legalábbis megpróbálja. Remélte, még nem késő.

-----------------------------
-----------------------------

Ben Barynski várt. Eltelt már egy hét, de Sorayát nem látta viszont. Hiába kérdezte az ismerős ápolót is, ő nem tudott a lányról semmit. Talán átvitték másik intézetbe - vélte.
A második hét vége felé egy este, vacsora után az ápoló ragyogó arccal állított be hozzá. Azt mondta:
- Megtudtam, hogy azt a lányt elengedték. Végetértek a kezelései, és gyógyultan távozott. Honnan ismeri őt, uram? - kérdezte.

- Nagyon régen volt már az... Még ifjúkoromban ismertem. -

Az ápoló fürkészve nézte a férfi arcát. Látta a keserű mosolyt a szája szegletében, és nagyon megsajnálta, „Biztosan a szerelme volt” - gondolta. Nem faggatta tovább. Csendben tette a dolgát, előkészítette az ágyat az éjszakai pihenéshez, utána mégegyszer mindent leellenőrzött, majd, amikor végzett, hangtalanul kiment, és behúzta maga után az ajtót.
Bennek feltűnt, hogy nem hallotta a kulcs fordulásának zaját a zárban. Eddig mindig rázárták az ajtót, akárhányszor magára hagyták. Eljött hát a pillanat! - dobbant meg a szíve.

Halkan odalépett az ajtóhoz, és óvatosan lenyomta a kilincset. Az ajtó engedett - tényleg nem volt bezárva.
Ben kilesett a folyosóra. A folyosó teljesen üres volt, senki nem járt. Csend volt az egész épületben. Későre járt már, mindenki aludni tért. Kilépett a folyosóra. Vászoncipője semmilyen neszt nem okozott, ahogy előre haladt a fényes márványköveken. Az irodát kereste. Amikor odaért, halkan benyitott. Szerencsére nem volt bezárva. Kicsit furcsállotta, de gondolta: szerencséje van. A fiókos szekrényhez sietett, és kihúzta az S jelű fiókot. Smidth név után kutatott a kartonok között. Volt belőlük egy tucatnál is több. De őt csak egy bizonyos Soraya keresztnevű Smidth érdekelte.
Amikor a kezébe akadt a kartoték, a tartalmát gyorsan kivette. Összehajtotta, és a kabátja alá rejtette. Visszatette a fiókot, majd elhagyta az irodát.

Már nem ment vissza a szobájába. Gondolta, hátha a szerencse melléje szegődött, és kijuthat az épületből. Bár tudta, hogy ehhez csoda kellene... De hátha mégis... meg kell próbálni! Mit veszthet?

Halkan lopakodott a zegzugos folyosókon. Olyan halkan tudott lépkedni, hogy még a saját lélegzését is hallotta. Az épületben teljes volt a csend, a lakók is, a személyzet is az igazak álmát aludták már.
Ben csak attól tartott, hogy a bejáratnál útját fogják állni az őrök. Hogyan játszhatná ki a figyelmüket? Vagy talán, ha másik kijáratra akadna... Egy hátsó kijárat most jól jönne! - gondolta.

Óvatosan közelítette meg a kijáratot. Az ott a szabadulás, ki kell valahogy játszania az őröket!

Két őrt látott. Az egyik fel-alá sétált az üvegajtó előtt, a másik pedig oldalt egy asztal mellett ült, és az asztalon lévő monitorokat nézte. Most neki háttal voltak, ő pedig egy oszlop mögül leste őket némán.

Lázasan törte a fejét, mit tegyen. Hogyan, mivel terelhetné el a figyelmüket? De nem merte megkockáztatni. Most elindult visszafelé a folyosón. Hátha akad egy szolgálati bejárat, vagy talán a konyhán keresztül...
Igen, ez az! Hogy ez eddig nem jutott eszébe! Irány a konyha! De hol lehet ebben az ördögi, óriási épületmonstrumban?!
Sietősre vette a lépteit. Hamarosan hajnalodik, akkor aztán lassan felébrednek a lakók, vagy ha ők nem is, de a személyzet ellepi majd a folyosókat, ki ide, ki oda igyekszik majd a dolga után, és akkor ő kelepcébe kerül... Most kell cselekedni! Most - vagy soha!

A fordulónál fényes, kétszárnyas fém ajtó állta útját. A falon az ajtó mellett vörös betűkkel fehér tábla. A táblán felirat: „KONYHA” . Na végre! - könnyebbült meg. Remélte, nem zárták kulcsra az ajtaját. Ha szerencséje van...

És tényleg, az ajtó kinyílt. Átosont a félhomályos helyiségen. A másik oldalon több ajtót is látott. Kis kerek ablakok voltak vágva az ajtókba, mindegyikbe, kivéve egyet. Az ablakokon sorra benézett. Étkezőre néztek, egytől-egyig. Akkor talán az ablaktalan ajtó... - gondolta. Halkan lenyomta a kilincset. Engedett. Ezen még ő maga is nagyon meglepődött. Résnyire nyitotta. Friss levegő, huzat csapta meg az arcát. Az ajtó az utcára nyílt. Hogyan, hogy nem zárták be éjszakára?

Kisurrant a szabadba. Körbenézett. Közel- s távol senki emberfiát nem látott. Most az épület hátsó frontján volt, az őrök a sarkon túl, a hatalmas bejárati ajtónál vannak. Akkor hát szabad, végre szabad! Széttárta karjait, hatalmasat szippantott a szabad levegőből.
Legszívesebben ordított volna egy nagyot, hogy minden rossz kiszakadjon belőle, ami eddig nyomasztotta. De nem lehet, még nem. Egyébként is - nyilallt az agyába - mi lesz, ha észreveszik, hogy nincs a szobájában? Vajon keresni fogják? És ha nem találják az épületben, vajon üldözni fogják-e? És ha igen, és megtalálják? Jaj, erre most nem akart gondolni. Most csak arra, hogy valahol elrejtőzik, és áttanulmányozza a lány iratait. Mert abban kell lennie a megoldásnak... hogy hogyan került ide... hogy hol van... és meg kell találnia, természetesen. Mert mindent tudni akar, amit az iratok nem mesélhetnek el. És ami a legfontosabb: végre magához akarja ölelni, érezni akarja, érinteni, és a szemébe nézni... megsimogatni a haját... mert az minden szónál többet ér, többet jelent.

-----------------------------------------

Furcsa dolgot vett észre. A város volt furcsa. A házak... valahogy olyan kicsik. Meg réges-régiek. Minden valahogyan olyan ódonnak tűnik... És nem látni egyetlen légitaxit sem. Az utcák üresek, az ablakokban nincsen semmi fény. És nincsenek fényárban úszó kirakatok, nincsenek fényreklámok, nincsen semmi zaj... néma csend honol az egész városban.
Sokáig ment a kihalt utcákon át, de nem találkozott sem emberrel, sem járművel. Egészen elfáradt.
Keresett egy szűk kis utcát egy ódon épület mögött, behúzódott egy kapualjba és elszenderedett. Hajnalodott, amikor felriadt. Álma nem volt nyugodt: félt, hogy elfogják, és vissza kell mennie az intézetbe. Fázott is: a küszöb igen kényelmetlen volt és hideg.

Összébb húzta magán a kabát szárnyait. Belső zsebében megzizzentek a papírok. Akkor jutott eszébe, hogy még át kell őket böngésznie, hiszen csak így akadhat Soraya nyomára.

A gyér fény is elég volt ahhoz, hogy az írást olvasni tudja. Megtudta, hogy hol lakik a lány. De a városban nem ismerős, és az utca, ahol a lány lakik, ki tudja, hol van? Térkép kellene... vagy egy légitaxi, a sofőr biztos minden helyet ismer a városban.

Felállt, gémberedett tagjait nyújtóztatta. Az utcán senki se járt még. Nagyon korán lehet - gondolta. Elindult, hogy valakitől megkérdezze: hol van az az utca, az a ház, amit keres.
Egyik utca után a másikba fordult, de sehol senkivel nem találkozott. Az utcák üresek voltak. Hajnali pára rezgett a házak között, homályba burkolva őket.
Egy téren haladt át, amikor egy kapualjból fiatal lány lépett ki. Ben Barynski hozzá sietett.
- Elnézést kérek, hölgyem! Legyen szives, mondja meg nekem, hol van ez az utca! - és a lány orra alá tartotta a papírt, amin a cím szerepelt.
A lány nézte a papírt egy pillanatig, aztán megrázta a fejét, és elment.
„De furcsa! Nem szólt egy szót sem!” - állapította meg a kapitány. Na, nem baj, majd csak összefut valaki mással, aki akar is, és tud is segíteni.


Tovább haladt a kihalt utcákon át. Közben figyelte az utcanévtáblákat, de egyik sem az volt, amelyet keresett.
Nem látott sehol sem parkoló járműveket, sem siető embereket... Ez hát az a - számára - szokatlan dolog! Amióta megszökött, sehol nem látott járműveket. Semmilyet. Hát mivel járnak az emberek? Egyáltalán: hol vannak? Csak az a lány, az lakik errefelé? És a többiek? Ha emlékezete nem csal, akkor a városokban sok ember szokott lakni, azért város! És az utcákon jönnek-mennek, intézik a dolgaikat, és mindenki siet valahová... De itt nincs senki! „Hát hová kerültem én?” - kiáltott benne egy hang rémülten.

Szíve hevesen vert, mostmár kezdett idegeskedni. Hát hogyan találja így meg Sorayát?! Pedig meg kell találnia, ha az ég a földdel összeszakad, akkor is! Tudnia kell mostmár, hogy... hogy hogyan maradt életben. Beszélnie kell vele! Mindenáron!

Közben haladt az ismeretlen utcákon, egyiket a másik után hagyva maga mögött. A magasabb házakat már mind elhagyta, errefelé csak kisebb kertes házak voltak már. Úgy tűnik, hogy elérte a külvárost. Itt már látott parkolni a házak előtt néhol különféle járműveket. De ezek is valahogy olyan... szokatlanok voltak.
Talán itt nagyobb szerencséje lesz. A ritkás léckerítéseken át beláthatott az udvarokba. Sajnos, nem mozdult semmi... Talán, ha valahová becsöngetne... De nem, valahogy nem akarózott...
Néhol csaholó kutya szaladt a kerítéshez, ugatása messzire visszhangzott. A kerítésekre erősített táblákról olvasta az utca nevét, és a házszámokat. Ez sem az, sajnos.... és ez sem. És a következő sem...
Mostmár egészen elkedvetlenedett. Ereje is kezdett a végére érni. Furcsa, hogy még mindig nincsen eléggé világos... mintha a nap is aludna még. Szürkülethez hasonló félhomály dereng a külváros felett, de a házakban csend van, és az ablakok mögött sem gyújtottak még sehol fényt.

Kezdett éhes lenni. És szomjas is... Fehér vászoncipőjét belepte a por. Elfáradt. Gondolta, ha talál egy parkot, vagy az út szélén egy padot, bizony, le fog ülni, hogy kipihenje magát. Lábai sajogtak a sok gyaloglástól. Ki tudja, milyen messzire került az intézettől? Vajon visszatalálna? Lehet. Az is igaz, hogy egyáltalán nem akar visszamenni oda, soha többé. Hogy akkor mi lesz vele, hol fog lakni, azt még nem tudta. De vissza ODA, azt már nem!

Az út szélén a házak előtt sorakoztak a postaládák. Milyen érdekes! Ilyet nagyon régen nem látni már a városokban... Még vidéken sem. Már minden olyan modern... De filmekről ismeri ezeket. Az intézetben unásig nézte a közösségi teremben lévő vetítőgép adta képet, mint mindenki más. Ez volt az egyetlen szórakozás... és végülis elment vele az idő. Addig sem unatkoztak... Csak az volt a furcsa, hogy csupa réges-régi filet vetítettek. De akkor úgy gondolta, a terápia része ez is.

A postaládák némelyikéből kikandikált néhány színes folyóirat. Hogyan, ezeket még gyártják? Körülnézett. Senkit sem látott az utcán. Odalépett, és az egyiket kiemelte. Tudta, hogy nem illik, hogy ez másé, de nagyon kíváncsi volt. Hátha ebből valamit megtudhat... na nem arról, hogy hol van a cím, amit keres, hanem egyáltalán... mert mostmár annyi minden kérdés felhalmozódott benne, nyugtalanította.

A hengerré hajtott folyóiratot kisímította, és olvasni kezdett. Néhány érdektelen főcím... néhány fotó ismeretlenekről... nem, nem, ez sem érdekes... Ja, persze! A dátum! Összecsukta, hogy az elején megnézze a nyomtatás dátumát.
Az apró betűket nehezen böngészte. A dátum szerint 2411. december 22.-e van. Micsoda?! Csak elírás lehet... mert nem kétezernek, hanem háromezernek kellene a szám elején állnia!
Visszadugta az újságot a postaládába, és egy másikhoz sietett. Onnan is kivette a lapot, és remegő kézzel nyitotta szét az első lapon. A dátum ugyanaz: 2411. december 22.
Úgy érezte, megáll a szívverése. Mintha villám sújtotta volna, úgy állt ott. Kezéből a földre ejtette az újságot, a lapok zizegve szóródtak szét a lábai körül. Nem, nem, nem és nem! Ez nem lehetséges! Ilyen nincs! Ki tréfálkozik vele?! És miért?!

Semmit nem értett. Még néhány percig állt a járdán kábán, próbálta összeszedni a gondolatait. Akkor ezért... akkor hát ezért hiszik azt, hogy bolond... De nem is lehet más, csak bolond! Hogyan is volna másképp lehetséges, hogy itt van, amikor ezer évvel később kéne lennie valahol egészen máshol, másik városban, az űrközpontban.... És tessék, most azt sem tudja, hol is van valójában... milyen város ez, egyáltalán, és vannak-e még országhatárok, és ha igen, mely ország ez, ahol intézetbe zárták... Hogyan is hihettek volna neki? Mert arra csak emlékezniük kéne, hogyha ő innen indult volna a Hajnallal! Hát persze, hogy - mivel el se indult, legalábbis tőlük nem - akkor ugye meg sem érkezhet! Akkor honnan jött, ki ő, mit akar... Persze, hogy intézetbe zárták, és jogosan hitték, hogy bolond... Miféle hajóval érkezett? Azt hiszik talán, hogy ufonauta?! Hogy más bolygóról érkezett ismeretlen, idegen űrlény?! Nem, azt biztosan nem, azt valószínűleg tudják, hogy az ismert világok közül egyiken sincsen ilyen jellegű értelmes élet...!
Az időben visszafelé utazott hát, több mint ezer évet! De ez NEM LEHETSÉGES! Még háromezer után sem találták fel az időgépet!

Semmit nem értett.
Megrázta a fejét. Most nem foglalkozhat ezzel a kérdéssel. Ez már úgyis mindegy. Most Sorayát kell megtalálnia. Vagy kicsodát. Mert ha... akkor az a lány sem Soraya... Vagy mégis? Hiszen ő is visszafelé jött az időben, akkor Soraya is megtehette ugyanezt! Meg kell tudnia! Mindenáron!

Agya egy pillanat alatt kitisztult. Megkeresi a lányt, akármi lesz, mostmár méginkább erős az akarat benne.

Ahogy lépett egyet, megzizzentek talpa alatt az újságlapok. Lehajolt, összeszedte, amennyire ez lehetséges volt, összehajtogatta és visszatette a postaládába. Körülnézett.
Az égbolt rózsaszínűre váltott. Mostmár kicsit világosabb lett, a hajnali köd oszlani kezdett. A kelő nap sugarai bearanyozták a magasabb fák csúcsát, a házak kéményeit. Feltámadt a szél, ismerős illatok, szagok csaptak az arcába. A tenger! Ilyen illata csak a tengernek van! Akkor már nincs messze a part, lehet, hogy a város a tengerpartra épült? Biztosan! És a szélső házsorok után már biztosan látni lehetne a tengert, ha elmenne odáig!
Szíve vadul kalapált. Ez a felfedezés boldogsággal töltötte el. És újult erővel áradt szét lelkében a remény. Valaha ő is tengerparton élt, és az ő hazájában az űrkikötő közel volt az óceánhoz...
Valaha?!... Talán inkább MAJD! Nem, nem és nem! Erre nem akart most gondolni. Mert ha belegondol... akkor lehet, hogy bele is bolondul. És akkor joggal lenne az intézetnek a lakója...!

Egy kislány jött szembe a járdán, vékony pórázon aprócska ebet vezetett. A kis kutya minden fűszálat megszagolt, lassan haladtak. De a kislány türelmes volt, várt a kis állatra. Biztosan sétáltatja - gondolta Ben.

Odalépett a kislányhoz. Megkérdezte, tudja-e, hol az utca, amit keres. A kislány kis gondolkodás után ujjával a jobbra lévő útelágazás felé mutatott, és mosolygott. Ben megköszönte, intett és sietve elindult a mutatott irányba.

Az elágazás egy rövidke kis utcába vezetett. Itt alig volt néhány ház, mindkét oldalon hatalmas kertek voltak sok gyümölcsfával. Ez már a város vége, innen már út sem vezet tovább. Az utca végét bozótos zárja, csak visszafelé lehet haladni már.
Ismét megnézte a papíron a házszámot. Lassan haladt, minden ajtót, kaput alaposan megnézett. Kereste a táblát, amire a házszám van kiírva. Sajnos, nem mindegyiken volt, vagy ha volt is, megette már a rozsda, és alig lehetett kibetűzni.

Az egyik ház előtt megállt. A házszám stimmelt. Díszes rácsos kerítés, a ház előtt virágoskert. A virágok tömény illata szétáradt a reggeli utcán.

Állt a kapu előtt, de nem nyitott be. Nem mert. Bátorságot gyűjtött, és már éppen le akarta nyomni a kilincset, amikor kinyílt a bejárati ajtó, egy nő lépett ki rajta, és bezárta az ajtót. Őt nem vette észre.
Ben kicsit oldalt lépett, így a kapu vaskos oszlopa éppen eltakarta. Megvárta, amíg a nő kilép a kapun. Ő VOLT.
Bennek a torkában dobogott a szíve. Alig tudott megszólalni. Inkább csak lehelte:
- Soraya... -

A nő ijedten fordult felé. Látszott, hogy nem vette észre eddig.
- Soraya - ismételte Ben halkan. Majd odalépett a nőhöz, és átölelte. Az nem ölelte meg őt.
A férfi elengedte, és hátrébb lépett. Fürkészve nézett a nő arcába. Most idegennek tetszettek a sötét szemek, a szép arc. Nem látszott rajta öröm, vagy meglepetés. És ezek a szemek... Soraya szeme halványzöld... vagy rosszul emlékszik már, ennyi idő távlatából?

- Én nem vagyok Soraya... - mondta a nő.
- Ho..hogyan? Az nem lehet! Az nem... az nem lehetséges... Hiszen... dehát ismerlek! Mi az, hogy nem te vagy... Soraya, az ÉN SORAYÁM?!

Ben nagyon izgatott lett. Hát mégis... mégis úgy történt minden... és Soraya halott.
De akkor ki ez a lány?

A nő most ráemelte szomorú tekintetét. Néhány másodpercig nézték egymást.
„Hogyan is gondolhattam, hogy Ő ÉL?! Hogy ITT VAN! Hogy újra együtt lehetünk...” - gondolta a kapitány. Szívébe végtelen, kimondhatatlan bánat költözött. Akkor hát mostmár minden mindegy. Felnézett az égre. A nap fényével már elöntötte a földet, az ég tiszta volt és kék... és olyan hatalmas, távoli... és idegen.
Most el kéne menni. De nincsen hová. Elfutni. Mi elől is? Vagy újra hajóra szállni, és száguldani az ismeretlen űrben, mindaddig, amíg a szív utolsót dobban...
Igen, az lenne jó. A legjobb, ami még jöhet. Vajon lehetséges lesz valaha? Szeretne OTT elveszni, elenyészni. OTT, ahová mostmár tartozik. Sehová máshová nem, csak ODA. A távoli, nagyon-nagyon távoli messzeségbe... ott az ő helye. Csakis ott.

Összehúzott szemmel nézte az égen felbukkanó, majd tovatűnő hófehér bolyhos bárányfelhőket. Most egy madárraj szállt el felettük. Felocsúdott. A lányra nézett, aki most is ott állt, és nézte őt. Idegenül, de barátságosan, megértően. Türelmesen, talán szánakozva.

Most intett: kövesse. Nem szólt. Kinyitotta a nehéz, nyikorgó vaskaput, beengedte rajta a férfit. Bementek a lakásba. Hellyel kínálta Bent, aki egy pamlagot választott. Leült. A nő is leült egy kényelmes, hatalmas fotelba a férfival szemben.

- Örülök, hogy megérkezett. Ne haragudjon, kérem, hogy mindjárt a lényegre térek, de már vártam önt.

Az asztalkán ott hevert a sárga boríték. Most felvette, és a férfinak nyújtotta. Az először nem vette el, kicsit tétovázott.
- Mi ez? - kérdezte.
- A napló - mondta a nő tárgyilagosan.

Ben gyorsan elvette.
- Nem olvastam el - mondta a nő szenvtelen hangon.
- Miért nem?! - kérdezte megütközve a férfi.
- Mert nem az én dolgom, mi van benne. Én nem ismerem magát. Nem akarom tudni a személyes érzéseit, elhiheti. És most elmesélek önnek valamit. Kérem, ne szóljon közbe, hallgasson végig. Talán megért engem... és megbocsát.

A lány sóhajtott, és lesütötte a szemét. Az asztalterítő rojtjait babrálta a kezével.

Ben összeszorította ajkait. Dühös volt. Vagy inkább csalódott? Maga sem tudta pontosan.

A nő megköszörülte a torkát. Ben szemébe nézett, és így szólt:
- Nemrégiben megkeresett engem a Nemzetközi Űrkutatási Központ egyik fontos alkalmazottja. Mint mondta, ő az űrkutatás biztonságával és tudományos fejlesztésekkel foglalkozó szárny vezetője. Elmondta, hogy már nagyon közel járnak egy bizonyos - ámde mindeddig titokban tartott - kutatás végkifejletéhez, amelynek az a célja, hogy a szerves és szervetlen anyagokat más idősíkokba és más dimenzióba juttassák, annak sérülése nélkül. Szerinte a kísérletek nagyon jól haladnak, bár voltak kisebb-nagyobb zökkenők, azért a pozitív eredmény, vagyis a siker nem kétséges immár a számukra.
Elmondta, nemsokára jelentkezni fog nálam az Űrhajózási Intézet parancsnoka, és azt fogja kérni: legyek a Titkosszolgálat alkalmazottja, legalább átmenetileg, amíg egy bizonyos ügyet lebonyolítanának. Mint a Szolgálat tagja, fel kell vennem egy másik nevet, persze csak ideiglenesen. A részleteket majd a parancsnok elmondja - mondta - , de arra kért, legyek mindenben a segítségükre, és a parancsnok minden kérését teljesítsem. Nemzetbiztonsági és űrkutatási okokból - és azért, hogy a most folyó kutatás végre befejeződhessen, mert az ügy talán pontot tehet a végére. Értésemre adta: nem mondhatok nemet, mert ezzel megakadályoznám az egész emberiség javát szolgáló találmány kifejlesztését, és mivel ez nagyon fontos, így veszélybe is kerülhetek... Persze, megesketett, hogy mindez titokban marad.
Amikor mindezt elmondta, elment. És tényleg, néhány nap múlva megjelent nálam a hajózási parancsnok. Arra kért, adjam ki magam Soraya Smidth-nek, és néhány napra vonuljak be a Rehabilitációs Intézetbe. Ez az intézet kifejezetten űrben mentálisan sérült asztronauták számára van fenntartva. Azért engem kért erre, mert - mint mondta - sok ezer más közül választottak ki, akik valamennyire is hasonlítottak egy bizonyos nőre - de én hasonlítok rá a legjobban. Úgy mondta: megtévesztésig.
Mi mást tehettem volna, igent mondtam. Ő elmondta, hogy minderre azért van szükség, mert az Intézet egyik lakója tényekkel alá nem támasztott dolgokat állít. Egyetlen dolog bizonyíthatná: van egy naplója, amit soha nem ad ki a kezéből. Ezt kellene megszerezni, mert ebből talán kiderülhetne az igazság.
Ez teljesen másként hangzott, mint amit eddig tudtam a dologról. Elmondtam a parancsnoknak, hogy már megkerestek ebben az ügyben, és teljesen más okot hoztak fel. A parancsnok a kutatásról természetesen nem tudott, de megkért, hogy a beszélgetésünk maradjon köztünk, egyelőre ne említsem senkinek, nehogy veszélybe kerüljek emiatt. Elmondta: hasonló titok van az egész dolog mögött, mert az intézetnek az a lakója, akinek a naplóját meg kell szerezni - ez volt ön - azt állítja, hogy 3215. január 2O.-án kelt útra űrhajójával, de az, hogy most, 2411. decemberében itt lehessen, csak akkor lehetséges, ha valamikor a jövőben már feltalálták - vagy fel fogják találni - az időutazást.
Mit tehettem volna mást: tagja lettem a Szolgálatnak, és hamis papírokkal mint Soraya Smidth, a Gyógyintézet lakója lettem. A naplót átadtam a parancsnoknak. Később, miután elolvasta, elhozta, azzal, hogy ön fog jelentkezni érte, és mindent elmondhatok önnek, amit erről a dologról tudok.
Kérem, ne vessen meg azért, amit tettem, hogy félrevezettem önt. Nem tudom, ki volt az ön életében Soraya Smidth, de úgy sejtem, fontos lehetett önnek. Nem akartam az érzelmeivel játszani, csupán hazafiúi - honleányi - kötelességemet teljesítettem.
Most, hogy elmondtam mindent, megkönnyebbültem. Remélem, nem szomorítottam el túlságosan - fejezte be a történetet a nő.



Barynski szótlanul hallgatta végig a történetet. Arcán megkeményedtek a vonások. Lelkében óriási vihar dúlt. Hogyan is lehetséges, hogy most itt van, ezer évvel azelőtt, hogy megszületett volna?! Nem csak ostoba és kegyetlen tréfa ez? De miért, miért tennék ezt vele? És a lány szemébe nézve látja: mindez igaz.

Akkor hát ki ez a lány? Ki ő, aki annyira hasonlít RÁ! Aki teljesen felkavarta, aki miatt most itt van, és aki talán segíthet neki... mert segítségre szorul, semmi kétség.

- Ki ön, kisasszony?
- Sara Bernard vagyok. Foglalkozásomra nézvést orvos. Gyermekorvos - tette hozzá.
- Megtévesztésig hasonlít Soraya Smidth-re - mondta most halkan Ben. - Bár az ő szeme színe nem ilyen sötét - tette hozzá tétován.
- Igen... úgy látom, hitelesen sikerült eljátszanom őt - mondta a lány.
- Hihetetlen, ami velem történik. Vajon megkérhetem arra, hogy segítsen elrejtőzni? Nem szeretnék visszamenni az intézetbe...
- Nálam ellehet, ameddig csak akar. De attól tartok, itt fogják legelőször keresni. Talán jobb lenne valahol messzire innen... -

A férfi tűnődve nézett maga elé. Hová is mehetne? Fogalma sincsen. A lány hagyta, hadd eméssze meg a hallottakat. Hiszen nem akármi az, amit most hallott...

- Miért olyan kihalt a város? Hová lettek az emberek? - kérdezte kis idő múlva.
- A külvárosokba és zöldövezetbe költöztek. Már nem akarnak ezekben a házakban lakni. Ugyanis kiderült, hogy az az anyag, amelyből ezek az épületek készültek valaha, valamilyen módon károsak az egészségre, és megbetegítik az embereket. Ezért aztán nagyon sokan elköltöztek, szinte alig maradtak. Most nagyon sok ház üresen áll...

Bennek felcsillant a szeme. Mi lenne, ha... ha az egyik ilyen épületben rejtőzne el? Senki nem találná meg, ahhoz át kellene fésülni az egész várost... és kinek jutna eszébe, hogy ilyen közel rejtőzhet? Ha a doktornő segít neki, és gondoskodik az ellátásáról, akkor ez lehetne a megoldás!

Azonnal el is mondta Sarának a tervét. A lány fanyalogva ugyan, de beleegyezett. Most azonban el kell mennie - mondta - és csak estére jön vissza. Addig is átengedte az otthonát Ben kapitánynak. Megígérte: hoz tisztességes ruhát. Megengedte, hogy megtisztálkodjon, hogy rendbehozza magát, egyen és igyon, amit talál, aztán pedig pihenjen le. Este pedig megbeszélik, mit tehetnének.

A lány elment. Ben ülve maradt még egy kis ideig. Tétován nézelődött a lakásban. Milyen kedves nő! ... És mennyire hasonlít HOZZÁ...

Hanyatt dőlt a pamlagon. Nézte a mennyezetet. Képzelete messze járt, lelki szemei előtt egészen más képek peregtek... egészen elkábult tőlük.
Lassan elnyomta az álom.

----------------------------

Este Sara vendéggel érkezett. A hajózási intézet parancsnoka volt a vendég. Ben még nem ismerte személyesen. A parancsnok elmondta, hogy „az ügy” miatt, vagyis Ben miatt hívatták ma az Űrkutatási Központba, ahol már az illetékes miniszter is várta. Azonnali hatállyal felfüggesztették. Ugyanis Ben Barynski szökéséért egyértelműen őt tették felelőssé. Valaki elárulta... valószínűleg. Mármint azt, hogy úgy intézte: Ben megszökhessen. Több órán át késleltette a keresési akciót, és teljesen másfelé irányította az embereit... ugyanis nem akarja, hogy megtalálják Bent.

Ben nagyon meglepődött. Azon is, hogy megrendezték a szökését. Meg azon is, hogy a parancsnok ilyen nyíltan és őszintén beszél.
Nem tudta mire vélni az egészet. Azt sem értette, miért jött ide a parancsnok. De erre is hamarosan választ kapott.

- A hajózási intézetben még semmit sem tudnak az én elbocsátásomról. Még most is én vagyok a legnagyobb felettes. Éppen holnap kellene a kilövőállomásról az én vezénylésemmel indítani egy űrhajót, ötfőnyi legénységgel. Arra gondoltam, megkérdezem: részt akar-e venni az utazásban? Ha minden az elképzelésem és számításaim szerint alakul, akkor minden visszakerülhet a helyére. Elmagyarázom, hogyan.

És beszélni kezdett. Ben nagy érdeklődéssel hallgatta, de nem szólt közbe. Sara is mélyen hallgatott, de a szeme úgy csillogott, mintha legalábbis ő is űrhajós lenne... pedig szinte semmit nem értett az egészből. Csak azt tudta: a dolgok jóra fordulhatnak szegény kapitány életében.

A parancsnok részletesen elmondta, milyen módszerrel számította ki a valószínűség elmélete szerint, hogy Bennek milyen időben és térben kell jelen lennie egy bizonyos ponton ahhoz, hogy visszacsatlakozhasson az időhurokba, amely ide térítette. Ezért rendelkezésre bocsátja a most induló hajót teljes legénységgel. Sőt: ő maga is részese kíván lenni a nagyszerű kísérletnek, amely természetesen a legteljesebb titok marad az illetéktelenek előtt.

Ben Barynski kapitánynak nagyon tetszett a gondolat. Természetesen azonnal ráállt, bár - mint nem tudományokkal foglalkozó ember - nem mindent értett a számításokból, de mint űrhajós, elfogadta a lehetőségét a sikernek. Ezért lázasan törte a fejét: miként hálálhatná meg a parancsnok hozzá való jóságát. Amikor erről említést tett, a parancsnok közölte: nem csupán Ben miatt, hanem saját maga miatt is teszi mindezt, és nem vár érte hálát, köszönetet.

Végül megegyeztek, hogy Ben azonnal vele tart, máris indulnak a kilövőállomásra, hiszen az sok-sok mérföldre van, s reggelre ott kell lenniük, különben lemaradnak az indításról. Ugyanis még senkit nem értesített, hogy több utas lesz... Nem tehette. Nem tudódhat ki. Majd csak az utolsó pillanatban fogja közölni... hogy hogyan, azt még ő maga sem tudta. De meg fogja oldani - közölte.

A férfiak búcsúzni készültek. De Sara közölte: engedje meg a parancsnok, hogy velük tartson a hajón. A parancsnok elképedt: hiszen a lány semmilyen kiképzést nem kapott, míg ő nap mint nap különböző nehéz feladatokat végez, és még így is elképzelhető, hogy nem fogja bírni az űrutazás nehézségeit. Akkor hogyan engedhetné meg, hogy Sara velük tartson?!

Ben távolabb lépett. Nem érdekelte túlságosan, hogy velük jön-e a lány, vagy sem. De a parancsnok elképzelése teljesen rabul ejtette. Ha igazak a számítások, de ha csak valamennyire is bejönnek, hát akkor... el sem merte képzelni, mi lesz akkor.

Közben a parancsnok és Sara hevesen vitáztak. Végül a lány győzött. Egy levelet írt, azt az asztalon hagyta. A bejárónő reggel felbontja, és mindent el fog intézni, amit meghagyott neki. Ha nem térne vissza - mert ennek a lehetősége is fennálll - a ház az övé lehet. S ha vissza is térne, akkor is addig még sok idő fog elmúlni... talán évek. Ki tudja? Ő most ezt még nem tudhatja, hiszen nem ismeri az űridő fogalmát. De most ez nem is számít. Ami számít: nem akar kimaradni a kísérletből, még akkor sem, ha az életére nézve is veszélyes. Mi az, ami visszatarthatná? Semmi nem köti ide.

Aztán mégegyszer körülnézett. Bejárta a ház helyiségeit, gondolatban búcsúzott a kedves otthontól. De semmi érzelem, indulni kell.

Amikor kiértek az utcára, mégegyszer felnézett a házra. Talán most láthatja utoljára. De várnak rá új élmények, amelyeket nem szalaszthat el.

Beszálltak a parancsnoki kocsiba. A sofőr indított, és elhajtottak a távoli hegyek felé.

----------------------------


Az út eleinte síkságon vezetett, de később elkanyarodott, és egy ideig a tengerparttal párhuzamosan futott. Aztán elérkeztek a hegyek lábához, ahol először egy alagúton kellett átvágniuk, majd fel a szerpentinútra, a hegyeken át, messze, a távoli kilövőállomásra.

Amikor hajlanban odaértek, a parancsnok röviden elmondott mindent, amit szükségesnek tartott az irányítószemélyzetnek. Aztán űrruhát kért mindhármuk számára, és csatlakoztak az öt űrhajóshoz. Arra már nem volt idő, hogy pihenjenek, vagy hogy bekapjanak néhány falatot, pedig igencsak éhesek voltak.

Megsürgette az indulást. Hamarabb kell a kilövést indítani - közölte. Az űrhajósok kicsit morgolódtak, de az indítószemélyzet már egyébként is a helyén állt, startra készen, így nem jelentett akadályt a korábbi időpont.

Aztán a parancsnok elbúcsúzott a szolgálati kocsi sofőrjétől, megkérte, ne térjen vissza, ha lehetséges, legalább egy ideig. Ugyanis biztosan faggatni fogják, és nem akar neki kellemetlenséget. Kérte, legalább egynéhány napig húzódjon meg máshol, ne jelentkezzen. Aztán olyan mesét találhat ki, amilyet csak akar. Mondthatja, hogy elrabolták, vagy akármit, csak ne az igazságot. Egy idő után sajnos úgyis ki fogják találni, mi történt, és a kilövőállomás dolgozóit is előveszik, de akkorra ő már biztos távolban lesz, nem árthatnak neki... nekik.


Aztán eljött a pillanat. A hajó dübörögve, rázkódva hagyta el a földet, ők pedig nagy várakozással tekintettek a jövő elé.

------------------------------------

A pályamódosításra csak később, napok múlva adott a parancsnok utasítást. Minden számítását és elképzelését a hajó kapitánya és legénysége elé tárta. Ők ugyanis semmit nem sejtetttek a valódi okról, amiért hárommal többen utaznak. Most azonban, bár némi rezignációval, de elfogadták az új parancsot - mi mást is tehettek volna - és így megkezdődhetett a versenyfutás az idővel.

Amikor a kérdéses ponthoz értek, Ben és kísérői nagyon izgatottak lettek. Vajon mi fog történni? Megtörténik-e vajon, amire várnak? Vagy csak utaznak, utaznak az űrben, mindhiába keresve a pontot, amelybe beleolvadhatnának?!


Mindannyian a vezérlőben voltak. Aggódtak és reménykedtek, és féltek. Mi lesz most? Jó fog velük történni, vagy rossz? Esetleg semmi...

Hirtelen piros fények gyulladtak, s a hangszórókból ütemes szirénahang bömbölt.

A parancsnok és a kapitány a gombokat nyomogatták, hogy megszűnjön a káosz. A többiek a hátuk mögött álltak, izgatottan szorongatták egymás kezét. Csak Ben állt hátrébb, Sarával az oldalán. A lány biztatóan nézett a férfi szemébe, az bólintott, mintha búcsúzna, így, szavak nélkül.

Aztán csend lett. A kapitány felállt székéből, társaihoz lépett, hogy megnyugtassa őket. Mostmár minden rendben lesz - mondta, majd visszafordult a pult felé.

Döbbenten nyújtotta előre a kezét, s reszkető mutatóujjával a parancsnok széke felé mutatott.
A parancsnok széke üres volt.

A háttérben, ahol eddig Sara és Ben álltak, most nem volt senki. A teremben csupán az öt űrhajós tartózkodott, ott álltak tanácstalanul a helyiség közepén. Nem értették, hogyan történhetett mindez. Nehéz elképzelniük, hogy a hajózási parancsnok számításai beváltak, hogy igaza lett, és csatlakoztak az időhurokhoz éppen ott és akkor, amikor az a lehető legoptimálisabb volt... TALÁN ÍGY TÖRTÉNT.

A kapitány tért magához legelőször. Kiadta a parancsot: új koordinátákat betáplálni, és irány a Föld. Irány HAZA.

-------------------------------------

Sara a kapu előtt állt, szokásos utcai ruhájában. Mintha mi sem történt volna... Nem tudta még felfogni, hogy mindez hogyan lehetséges. Hiszen megtörtént vele a sok szokatlan dolog, sőt: úgy bírta az űrutazás nehéz napjait, hogy maga is meglepődött rajta. Mindez nem tartott sokáig: néhány napja csupán, hogy elutazott az állomásra... és most itt van megint. Vajon mi változott meg a lelkében? Csak annyit érzett: már soha nem lesz ugyanolyan, mint annak előtte.

Belépett az ajtón. Az asztalon NEM VOLT OTT a boríték. Tétován nézett körül. Mit keres, maga sem tudta. Aztán ráeszmélt: azt akarja megtudni, hogy MIKOR tért vissza. Mert azt mostmár tudta, hogy a parancsnok terve sikerült, és Ben visszajutott oda, ahonnan jött... vagy valahová, az Ő IDEJÉBE.

Céltalanul ténfergett a lakásban. Néhány dolog mintha hiányozna... például a szép váza, amit tavaly vett egy aukción... vagy a hintaszék a kandalló mellett... Hová lettek vajon?
Aztán egy pillanatra megállt a szép tájakat ábrázoló falinaptár előtt. A napokat mindig lapozni kell, illetve le kéne tépni, de ő mindig sajnálta letépni. Csak hajtott rajta egyet minden napon... Az előző évekről maradt naptárakat mindig eltette emlékbe, ki tudja, hányat őriz már a padláson... nem is tudja, miért.
Közelebb lépett. A naptár 24O7. november 3.-át mutatta. Na nem, ez nem lehetséges. Úgy telt el több mint négy év, hogy nem cserélt naptárat, nem hajtotta át az előző nap lapját? Na nem, ezt nem hiszi. Ő a pontosság mintaképe, a lakásban minden helyiségben tart órát!
A karórájára nézett. Ebben a kicsi szerkezetben a naptár is benne rejtőzik, jelenleg eléggé újnak számít, még nem elterjedt. De neki nagyon megtetszett, amikor az üzletben meglátta... Pedig eléggé drága holmi... De ő mindig fontosnak tartotta, hogy mindig tudja a napot is, ne csak az órát...
A csuklóján nem a megszokott, törésbiztos, vízálló, stopperrel is ellátott, viszonylag nagyméretű, de mégis praktikus és szép, mutatós fémláncos karóra van! A régi, aranyozott kis ékszeróráját viseli!
Ezt az órát elvesztette már évekkel ezelőtt... hogyan lehetséges akkor, hogy most ezt viseli? Talán mégis az a helyes dátum, amit a falinaptár mutat? Hogyan is győződhetne meg róla, hogy valóban az-e a helyes időpont? Talán, ha elmenne az újságoshoz, és venne egy lapot... Annál biztosabban semmi nem bizonyítaná, annyi szent. De nem... majd holnap. Most fáradt. És holnap is pihenni fog, érezte. Nem megy be dolgozni a kórházba, majd telefonon beteget jelent. Reméli, megértőek lesznek vele... Most azonban irány az ágy! Csak még előtte egy gyors, langyos, kellemes zuhanyozás, az felpezsdíti, és kellemes álmot ad. Majd bebújik egy tiszta selyempizsamába, és orráig húzza a takarót... mert most erre, csakis erre van szüksége.

Megfürdött, és ágyba bújt. Egy darabig még a történtek jártak az eszében, és Ben... mostmár, így utólag, bevallhatja magának: nagyon tetszett neki a férfi. No, mindegy.... ez már a múlt... vagy a jövő...
Aztán hirtelen eszébe villant, hogy ha a naptár igazat állít, akkor négy év elveszett az életéből. Vagyis... dehogyis veszett el! Most újra élheti, és akkor nem elveszített, hanem nyert négy évet! Akkor azért hiányzik az a néhány tárgy a lakásból! Hiszen azokat egytől-egyig valamikor az elmúlt négy év alatt vásárolta... és a karóráját sem veszítette még el... majd csak EL FOGJA VESZÍTENI... valamikor.
És akkor hirtelen világossá vált minden. Ez elégedettséggel - talán még azt is mondhatnánk. boldogsággal - töltötte el. De mindenesetre megnyugodott. Ben már jó helyen van, és neki is megadatott az, ami másnak nem: másként élheti meg azt a pár évet, ami elmúlt ugyan, de most értelmet adhat neki, másként, teljesen másként töltve el.
De mostmár aludjunk... késő van már - gondolta, és a fáradtságtól lassan álomba szenderült. Álmában apró mosolyra húzódott a szája, és mindaddig ott volt az a kis ráncocska a szája szegletében, amíg reggel fel nem ébredt.

------------------------------------

A hajózási parancsnok a szolgálati autó hátsó ülésén, kényelmesen, szivarozva ült, és a suhanó tájat nézte. Most a sofőrt elválasztó plasztiklapba épített mikrofon membránjához hajolt.
- Hová megyünk? - kérdezte prózaian.
A sofőr rezzenéstelen arccal, de szemében kíváncsisággal nézett a visszapillantó tükörbe, ahonnan nagyon jól látta a főnökét. Csodálkozott, hogy a parancsnok máris elfelejtette útjuk célját.
- Hazafuvarozom önt - válaszolta szenvtelen hangon.
- Aha - suttogta halkan a parancsnok, és megértette: számításai beváltak. Most örülnie kellene. De valahogy nem igazán... Miért? Kis keserű szájízt érez. Mert a történtekről senkinek nem beszélhet. Hiába is tenné: senki nem hinne neki. Csak ő és Soraya - azazhogy Sara - emlékezhetnek mindarra, ami velük megesett. Ha sokáig hajtogatnák, valószínűleg ők is ott kötnének ki, a rehabilitációs intézetben... vagy valamely más, zárt intézmény még zártabb szobájában.

Akkor hát sikerült. Most vajon mi az, ami törlődött? Milyen nap lehet ma?

- Milyen nap van ma? - kérdezte.
A sofőr értetlenül nézett. Kis szünetet tartott, mielőtt válaszolt volna. Mi baj van a főnökével? Miért kérdezi ezeket? Ő, aki a pontosság mintaképe!
- De uram... -
- No, csak válaszoljon! - dörrent rá amaz.
A sofőr a visszapillantóból rosszalló, lesújtó pillantást vetett főnökére, és kényszeredetten válaszolt.
- Ma pontosan 24O7. november 3.-a van, még pontosabban 19 óra 21 perc 3O másodperc. Elégedett a válaszommal, uram?
- Iigen, igen, persze... - felelte habozva a parancsnok.
Elveszett volna az utóbbi négy esztendő? Hogyan lehetséges ez? Miként? Elszámolta volna magát? Hiszen a számításai szerint az indulás előtti nap kellett volna visszatérnie, ha mindent jól csinált... Vagy éppenhogy így a helyes, és valamit kihagyott a láncolatból? Valami logikai elemet? Mire nem számított? Mi volt az, amit nem láthatott előre?

Próbálta megfejteni a titkát, de nem sikerült. Aztán hirtelen a homlokára csapott a tenyerével. Hát persze! Hogy erre nem gondolt korábban! Ha az időhurokba megfelelően tudtak bekapcsolódni, akkor az összes zavaró tényező megszűnt, és visszatért a normális idő, mégpedig az összes, Ben Barynskivel kapcsolatos történés nélkül! Vagyis Ben Barynski meg sem érkezett - nem érkezhetett - ide, néhány ével több mint ezer évvel korábbra! Akkor pedig minden rendben van! MINDEN A LEGNAGYOBB RENDBEN!
Sóhajtott. Akkor ő sincs lapátra téve, vagyis elbocsátva! Akkor megmaradt az állása, nincs miért kirúgják! Hiszen meg sem történt ez az egész! És nem tud róla ezáltal senki!
Akkor hát nincs Ben, nincs probléma! Nincs Ben, nincs Soraya-Sara-ügy! Ha most elmenne hozzá, vajon megismerné-e? Vagy az ő memóriájából törlődött vajon az egész dolog? Ki tudja. Nem, mégsem fogja felkeresni. Talán sohasem. Miért is tenné? Így jó.

Igaz, van egy óriási titka. Ez a titok azonban nem nyomasztó, s bár soha nem mondhatja el senkinek, és örökre meg kell magában őriznie, de ez nem olyasmi, amit fájlalna. Sőt. Sőt, kicsit örül is neki. Vagy nem, nem is kicsit. Mert ezzel a titokkal - úgy érzi - óriásira nőtt saját szemében. Mert nem semmi az, amit véghezvitt. S ráadásul úgy, hogy engedélye sem volt hozzá, és a számításokat is ő maga végezte... mint kiderült, pontosan, igen, tökéletesen... Büszke volt magára, nagyon, nagyon büszke. És ettől még boldogabb lett, ha ez még lehetséges.

Mosolygott. Elnyomta a szivart, és a kocsi ajtaján lévő hamutartó dobozkát becsukta. Első dolga lesz holnap, hogy a szivargyűjteményét elajándékozza, és nem fog többé rágyújtani. Megváltoztatja ezt a rossz szokást. Mostmár másként akar élni: értelmesen, egészségesen. És talán még nem öreg hozzá, hogy megnősüljön... talán még nem TÚL öreg.

Megkönnyebbülten, felszabadultan dőlt hátra a drága bőrülésen. Tudta: holnap át fogja gondolni az egész életét. Átértékeli az eddigieket, és új életet kezd. Miként, az még nem fogalmazódott meg egyértelműen. De változás lesz, abban már most teljesen bizonyos.
Ez az elhatározás nagyon jó érzéssel töltötte el. Célt adott, és reményt az egyhangú agglegényéletének. És ez valami érdekes zsibongássá, pezsgéssé alakult a szíve tájékán, amitől olyan jó kedvre derült, hogy amikor kiszállt a kocsiból, megölelte a sofőrjét. Ez még soha nem fordult elő, így a sofőr teljesen megdöbbent ettől az érzelemkitöréstől. De aztán legyintett egyet, elköszönt, beszállt a kocsiba és elhajtott. Egész úton csóválta a fejét. Nem értette, miért viselkedett a főnöke ilyen furcsán.
Másnapra azonban el is felejtette az egészet.

-----------------------------------

Ben Barynski a vezérlőpultnál ült. A társai a hibernátorban, ébresztésre várva. Megértette: sikerült a terv, most visszakerült a Hajnalra, és újraélheti, talán nagyobb szerencsével azokat a bizonyos kérdéses perceket, amelyek végzetesekké váltak a társai és saját maga számára.
Sietnie kell. Sorra odalépett a kapszulákhoz, és mindegyiknél beindította az ébresztést. A technológia ugyan egyfajta korlátok közé szorítja az ébresztés idejét, de ő most siettetni fogja. Muszáj. Kénytelen, ha még életben akarja látni őket.
Most felcsendült a sziréna, és vörös fénykévék csaptak a félhomályos falakra. Megismétlődik - gondolta.

Már az utolsó kapszula programozó gombjait nyomogatta. Még be tudta fejezni, aminek kifejezetten örült. Az első társa már kilépett a gépből, és sorra követték őt a többiek. Az utolsó éppen Soraya volt. A szép világoszöld szemek lassan kinyíltak, még kissé kifejezéstelen arc nézett vissza a kapitányra, de ő már tudta: a kedves már ébredezik, mostmár életben marad, már minden rendben lesz... remélte.

A kapitány félve nézett kis csapatán végig. Nem tudta, vajon mi maradt annak a különös gyümölcsnek a hatásából a szervezetükben. Vajon most tud-e velük kontaktust teremteni? Most megértik-e, amit mond, elfogadják-e a parancsait és végre is hajtják azokat?
Kérdésére azonnal megérkezett a válasz: a többiek sorban elfoglalták a helyüket a vezérlőpultnál, a riasztást megszüntették. Lokalizálták a hibát, amely a káoszt okozta, és a robotokat odairányították, ahol a javítást el kell végezni. Egyikük a zsilipelőhöz kísérte a robotot, hogy kiengedje a külső palást javításához.
Ben sietve utánairamodott. Fegyverrel a kézben közelített. Társa azt hitte: őt akarja bántani. De ő intett, hogy nyithatja a zsilipelő ajtaját.
Amikor az ajtó kinyílt, azonnal tüzelt. Ő tudta, mire. Társa elhűlve ugrott hátra. Nem értette, hiszen ő még nem látott semmit... de Ben megsemmisítő csapást mért a támadóra, amely bűzös ragaccsá amortizálódott az ajtókeretben. A robot gyorsan eltávolította, majd tapadókorongjaival gyorsan haladva a hajó külső burkolatán, a megadott helyen elvégezte a javítást - erre tervezték kifejezetten.

Amikor mindezzel végzett, és beirányították, visszakerült a helyére, akkor Ben összehívta a társait, és mindent elmondott. Nem tudta, hisznek-e majd neki. Gondolta, mondandóját alá tudja támasztani majd a naplójában leírtakkal.

A többiek ijedten hallgatták. Persze, egyetlen szavát sem hitték el. Hogyan is hihették volna: az időutazás mint olyan egyáltalán elképzelhetetlen, nem létezik, és minden kísérletezés kudarcba fulladt mindeddig.
Akkor Ben elővette a naplóját. Körbeadta. Amikor a többiek sorra kinyitották, a fejüket csóválták, és nem olvastak bele. Becsukták, és tovább adták.

Aztán visszaadták. Ben nem értette. Bizonygatni akarta, hogy minden szó, ami abban van, színtiszta igazság. Kinyitotta a naplót, hogy szavainak hitelt adjon általa.
És akkor döbbent csak meg igazán.
A NAPLÓ MINDEN LAPJA TÖKÉLETESEN ÜRES VOLT. EGYETLEN SORT SEM JEGYEZTEK BELE.

Nem értette. Mégis el kellene hitetni a társaival, hogy amit elmesélt nekik, az igaz volt.
Aztán letett erről. Inkább arra kérte őket, hogy térjenek vissza vele az ÉDEN-I-re, és próbáljanak meg ott letelepedni. A Föld már nem az otthonuk többé, tartsanak össze és legyenek ők az új telepesek. Szerinte semmi biztosíték nincsen arra, hogy nem kerülnek bele megint egy újabb csapdába, egy újabb időhurokba, és akkor soha nem kerülnek haza, soha, soha...
Szerencsére az Éden-I-re mindenki emlékezett. Hogyan is lehetne azt elfelejteni? De ami utána történt...

- Gondoljátok át, és döntsetek szívetek szerint - kérte a kapitány mindannyiukat. Aztán Sorayához forult:
- Neked mi a véleményed erről?
- Tudhatod, hogy én veled kapcsolatban elfogult vagyok. Szeretlek, és követni foglak. Ha visszamégy az Édenre, én veled tartok. Veled akarok élni, akárhol is történjék mindez. Ha a többség úgy dönt, hogy visszamegy a Földre, még akkor is visszavihetnek minket az Édenre... csak a hajó berendezései nélkül semmi esélyünk szerintem... de ha úgy akarod, meghalok veled, érted... mindegy, akárhogy, feltétlenül és feltétel nélkül támogatlak. Szeretlek, és ezen semmi nem változtathat.

Másnap a legénység a reggelinél bejelentette a kapitánynak a döntését. Mindenki elfogadta az ötletet, hogy térjenek vissza az Édenre. Talán ott jobb életük lesz, szebb mindenesetre, mintha visszamennének, mintha a bizonytalan visszautat választanák. Mert akármeddig is tanakodtak az éjjel, rá kellett jönniük: a kapitány soha nem akarta még becsapni őket, nem is volt rá semmi oka. Így nekik sincs semmi okuk arra, hogy ne higgyenek neki... El kell hát fogadniuk, hogy amit mondott, az színtiszta igazság.

--------------------------------

Amikor az Éden-I-en kiszálltak a hajóból, a kapitány karjába vette Sorayát, és néhány lépést tett vele a süppedős talajon.
- Ez legyen a közös életünk első napja. Én, mint kapitány, összeadhatom magunkat. Holnap megesküszünk, ha te is akarod.

Soraya bólintott, és hozzásimult a kapitányhoz.

Amikor Ben kissé távolabb letette a lányt, levette a sisakját. Nagyot szíppantott a szokatlan levegőből. Érezte, hogy tüdeje tágul, és megtelik az ismeretlen szagokkal. De nem bánta. Még akkor sem, ha mindezért keserves árat kell majd fizetnie...
De emlékezett rá, hogy amikor megsérült a szkafandere, a bejutott levegő megvédte őt a gyümölcs hatásától, és semmiféle károsodást nem okozott a szervezetében.
És emlékezett arra is, hogy a mérések mit mutattak, melyeket végeztek, s nincs oka arra, hogy kételkedjen helyességükben. És akkor nincs, szinte egyáltalán nincsen mitől tartania. És akkor szabadon, SZABADON élhetnek itt, boldogságban, békességben, nyugalomban... és szerelemben.

Egy új élet hajnala ez. Egy olyan tiszta, békés életé, amelyben nem lehetett részük eleddig. A hajó készletei, berendezései sok-sok, még annál is több esztendőre biztosítják az élethez való feltételeket, a hajó akkora, hogy bármennyi gyermek is születik az idők folyamán, bőségesen elférnek... a többi pedig majd jön magától.
Reménykedett benne, hogy soha senki más nem talál rá erre a csodás kis paradicsomi, idilli bolygóra rajtuk kívül. Nem volt kedve hozzá, hogy bárki mással, másokkal is megossza. És gondolta, a többiek is hasonlóképpen gondolkodnak.
A többiek... Ők még nem élték át azokat a szörnyűségeket, amelyeket ő. Ők talán még most is hitetlenkednek, ha ránéznek, látja a szemükben a kételyt. De ez el fog múlni, majd elfelejtik... és talán ő is elfelejti, megpróbálja elfelejteni. Mert az élet megy tovább... és ő boldog, igenis boldog akar lenni végre. Most valahogyan nem is értette, mi tartotta vissza ettől eddig? Talán a kötelességtudat? Minden más valahogy fontosabb volt a számára?
De most ím elérkezett az idő, hogy a fontossági sorrenden változtasson. Talán nem kellett volna belerángatnia a tervébe a többieket, de úgy vélte, majd ők is boldogok lesznek itt... biztosan.

A Földön, majd ezer évvel korábban, „tévedésből” eltöltött évekre egyszer úgy fog majd emlékezni, mint egy rossz álomra. De mégsem volt az hiábavaló, hiszen annak jóvoltából került vissza ide, s lehet végre boldog. Boldog, Sorayával.


Eszébe jutott az álom, amely miatt annak idején törölni kényszerültek a koordinátákat a hajó memóriájából.
Persze, amikor úgy döntöttek, letelepednek az Éden-I-en, hiányoztak az adatok, amelyek alapján visszatérhettek volna. De nem okozott túl nagy gondot az adatok visszaállítása... hiszen a legjobb emberekkel volt körülvéve!
Remélte, a bolygó szellemének - vagy hogyan is lehetne nevezni azt a valakit vagy valamit, amely álmukban megjelent akkor - nem lesz ellenére, ha letelepednek itt. És CSAK ŐK. Nem hoznak ide másokat, és soha nem fognak elmenni innen. De sokasodni fognak, persze bizonyos határokon belül, és nem ész nélkül... és az ő életük igen véges egy bolygóéhoz képest. Ha mindezeket figyelembe vesszük, talán megengedi nekik a sors, hogy kihasználják a lehetőséget, és itt boldoguljanak, hogy itt éljék le a számukra még hátralévő időt... maradék, rövidke életüket. Remélte: a bolygó egyszerű, mégis csodálatos flóráját és faunáját nem zavarja meg, nem befolyásolja ittlétük.
Persze, az is lehet, hogy maga a SORS akarta, hogy visszajöjjenek ide. Maga a sors intézte úgy, hogy időhurokba kerüljön, s minden úgy történjék, ahogyan történt... Talán. S ha így van, akkor minden rendben van... mert a sors ellen úgysem lehet hadakozni.
És így a Hajnal hajóval érkezett maroknyi ember e bolygón élheti meg új léte hajnalát... ironikus, ugye?

Ben Barynski mellkasát összeszorította valami. Gyomra remegett, szíve hevesen vert. Először arra gondolt: nem kellett volna levennie a sisakot, megártott ez a levegő. De nem... könnyek csorogtak végig az arcán. Elérzékenyült. Miért? Talán az, hogy... nos, igen, valószínűleg a boldogság, amely most eltölti, az csalt könnyeket a szemébe...
Még soha nem tapasztalt érzés töltötte el. Jóleső izgalommal gondolt arra: valami elkezdődött. Valami, ami más, ami csodálatos és titokzatos, de mégis oly közeli, valóságos, kézzel fogható és kellemes, szerelemmel és szeretettel teli... Várakozás... remény. Remény egy új élet kezdetére... és beteljesedésére.


---------------------------


VÉGE