Éden
ÉDEN
sci-fi
Big Eniac ötletéből
A férfi a rácsos ablakon át a hatalmas parkot nézte. Amikor éppen nincs "foglalkozáson", mindig itt ül az ablak előtt, és néz a távolba... éjjel is. Illetve főleg éjjel. Nézi a sok-sok csillagot. Mindig is foglalkoztatta, érdekelte a távoli, elérhetetlen csillagok világa. Azazhogy ma már nem éppen elérhetetlen...
Mára az űrkutatás annyira kiteljesedett, hogy a rádióteleszkópokkal bemért galaxisokba ember irányította űrhajókat tudnak küldeni... Az ő balszerencséje is így kezdődött. Nagyon sok éve már ennek... sok, nagyon-nagyon sok év magány a hibernátorban... és csak ő, egyedül ő tudja, hogyan történt. Társai, akik bizonyíthatnák, mind, egytől-egyik halottak... Egyedül maradt, teljesen egyedül.
Amikor csak teheti, a naplóját olvasgatja. Még jó, hogy ezt nem vették el tőle. Vagyis, ha megtalálták volna, biztosan elveszik. De jó kis rejtekhelyet talált neki: a fal és a szekrény közötti keskeny résbe csúsztatta be, jó mélyen. Itt nem keresték, és nem is láthatta senki. Csak akkor vette elő, amikor már biztos volt benne, hogy senki nem fogja zavarni.
Személyes tárgyai közül semmit nem tarthatott meg. Azt mondták, még kárt tenne magában... Valóban, néha vannak dühkitörései, dehát hogyne lennének, amikor nem hisznek neki! Az orvosok azt állítják, hogy minden szava hazugság vagy kitaláció, lázálom csupán, egy beteg elme szüleménye... Nem, nem, mindez megtörtént, ma is azt állítja.
Sokszor fogta el a kétely egy-egy hosszadalmas, vallatásnak is beillő beszélgetés után. De amikor a naplót újra a kezébe vette, ismét átlélte az eseményeket, olyan elevenen, olyan kézzel foghatóan, hogy az nem lehet merő képzelődés!
Pedig nincsen rá semmi bizonyíték... Sajnos. Az ő élete már megpecsételődött. Itt kell leélnie a még hátralévő életét, az intézet zárt falai között. Látogatót nem fogadhat, innen ki nem mehet, gyakorlatilag fogoly.
Bűnösnek tartják. Azt mondják, hogy meggyilkolta a hajó legénységét. De mi oka lett volna rá?... Azt állítják, azért nem fegyintézetben raboskodik, mert elméje megháborodott, és nem beszámítható. Így az elmegyógyintézet vendége lesz - élete végéig.
Pedig semmi bűne. Tudata, elméje és erkölcse, élete tisztaságához semmi kétség nem férhet. De nem hisznek neki. Bűnösnek tartják... vagy inkább elmebetegnek... Jaj, bele fog ebbe őrülni. Hiába bizonygatja nap mint nap az igazát, már annyi idő óta...
Persze, a napló bizonyíthatná...
De a naplót nem adhatja oda... akkor rájönnének, hogy... hogy hol járt, mit tapasztalt. De az Éden-I-et titokban kell tartania. Márpedig ha a napló valakinek a kezébe kerül, akkor minden kiderülhetne. És azt nem akarja. Megszenvedett érte... és ez maradjon örökre az ő titka... az ő titkuk. Az övé, és azoké, akik akkor ott voltak vele.
Persze, nehéz ez így. Csak a naplóban leírtak bizonyíthatnák a hajó balesetét, vagyis azt, hogyan, miként sérült meg valójában. És azt is, hogyan pusztultak el a társai... a hajó legénysége. De szavai bizonyítására mégsem használhatja fel.
Az tartja benne a lelket, hogy egyszer talán jön valaki, egy új orvos, aki végre nem úgy kezeli, mint egy elmebajost, és hinni fog neki, vagy történik valami, ami meggyőzi végre őket... talán. Egyszer.
Addig is ki kell tartania! Muszály!
-------
Már több mint négy éve raboskodik itt. Az egyik ápoló jó barátja lett az évek alatt. Ha egyáltalán barátnak nevezheti. Úgy tekint rá, mint egy szelíd őrültre, akivel tiszta pillanataiban igazán jól el lehet beszélgetni. Egyszer azt mesélte, hogy új lakót hoztak az intézetbe, és nagyjából ugyanazok a tünetei, mint az övé. Ez azonnal felkeltette a férfi érdeklődését. Az ápoló gyanútlanul elmesélte, hogy az alattuk lévő szobában helyezték el az új beteget. És azt is mondta, hogy az illető egy nő... navigátor volt a Hajnal űrhajón. De hiszen akkor... ! Akkor ő Soraya Smidth, akivel együtt keltek útra oly sok éve! És aki annyira fontos volt a számára....
De nem, az nem lehetséges. Ennyi év után hogyan kerülhetett volna ide? És hol volt mindeddig? Hiszen őrajta kívül senki más nem élte túl a Hajnal katasztrófáját! A hajóval CSAK Ő érkezett vissza a Földre!!!
Sorayát ő maga temette az űrbe a katasztrófa után! Hogyan lehetséges akkor mégis, hogy Ő, hogy ITT...
De mindezt félretéve, nagyon jó lenne vele beszélni! Ha csakugyan ő az, akkor neki tudnia kell, mi az igazság! És neki sem hisznek! Mert ha hinnének, akkor nem zárták volna be ide, a bolondok közé őt is! Beszélniük kell! Ha csakugyan ő az, tudnia kell, hogy... hogy él! És neki is nagyon fontos, hogy lássa! És ezért mindent meg fog tenni!
Mit tegyen?! Mit tegyen? Egész nap csak ezen törte a fejét. Éjjel nem tudott aludni, szüntelenül csak az járt az eszében, hogy valahogy érintkezniük kell! A foglalkozásokon is csak erre tudott gondolni, nem is figyelt oda... már nem érdekelte semmi más. És közben múltak a napok, és semmi nem jutott eszébe, hogyan lehetne vele kapcsolatba lépnie.
Egyszer, amikor a délutáni foglalkozásra kísérte az ápoló, az orvosi szobából éppen akkor vezettek ki egy nőt. Fehér kezeslábasban volt, mint minden ápolt az épületben. Vállig érő barna haja kócosan lógott az arcába. Lehajtott fejjel ment az ápolók között.
Úgy látszott, a külvilág megszűnt számára, abból semmit nem érzékel, nem vesz tudomást.
Szembe találkoztak a széles folyosón. A nő felemelte a fejét, ránézett. Kifejezéstelen tekintetében nyoma sem látszott az egykori önmagának. Arca sápadt volt, és a szeme... most sötéten izzott. Pedig de sokszor belenézett annak idején szép zöld szemébe... Furcsa. Hogyan lehetséges ez? Rosszul emlékszik talán? Lehet. De a vonásai... ő az, semmi kétség!
- Soraya! - kiáltott fel önkéntelenül.
Nem tudta, mit remélt. Hogy a nyakába ugrik örömében? Talán. De nem ismerte fel a férfit.
-------
A férfi nagyon szomorú lett. Úgy érezte, most vesztette el igazán. Mindeddig abban a hitben volt, hogy ő is meghalt, amikor a Hajnalt megtámadta az a... valami.
Amikor megtudta, hogy itt van, feltámadt benne a remény. Eddigi életében ő volt az egyetlen, akire az életét rábízhatta volna, és viszont... szerették egymást. Tisztán, lángolón. Amikor a legénységgel együtt a lány is elpusztult - legalábbis eddig azt hitte - úgy érezte, mindennek vége.
És most itt van... azazhogy mégsincs itt, lélekben nincs. Csak a teste. Ha beszélhetne vele! Ha lelket önthetne belé! Ha összefoghatnának... talán be tudnák bizonyítani, hogy mi történt akkor, a Hajnalon! Hogy nem bűnös! Sem őrült! Hiszen mostmár nincs egyedül, mostmár ketten vannak! Kell ennél jobb bizonyíték?
És ekkor megvilágosodott előtte, mit kell tennie. Csak egyetlen dolgot tehet: eljuttatja hozzá a naplót.
Azt reméli, ha elolvassa, feltámadnak benne a régi érzések, és újra a régi Soraya lesz, az ő Sorayája..
Aztán éjjel munkához láttott. Lepedője széléből keskeny csíkokat hasított, és összekötözte. Amikor már jó hosszú volt, rákötözte a végére a naplót, kinyitotta az ablakot és a rácsok között kilógatta. Remélte, hogy elég hosszú ahhoz, hogy az alatta lévő ablakig érjen, a lány szobája ablakáig, és Soraya le tudja oldani róla a könyvet.
Várt. Hallotta, amint a könyv kemény fedele az ablaküveghez koccan, többször egymás után. Aztán a lepedőből sodort kötél hirtelen könnyű lett. Leoldotta tehát. Lehet, hogy álmából ébredt, és meglátta az ablaka előtt himbálózó valamit. Lehet, hogy amikor kézbe vette, felismerte.
Sajnos, az akkor nem jutott eszébe, hogy hogyan jut vissza hozzá. Hogy visszaadja-e valaha. Vagy észreveszik nála, és elkobozzák...
------------------------------
Soraya valóban leoldotta a könyvet.
A szobában más is tartózkodott. Az intézet igazgatója, és a hajózási intézet, egyben a nemzetbiztonság parancsnoka. Őket kellett értesítenie, ha valami történik.
Most tehát VALAMI TÖRTÉNT.
Amíg az igazgató és a parancsnok meg nem érkeztek, a lány az ágya szélén ült. A könyvet maga mellé tette az ágyra. Nem nyitotta ki, nem olvasott bele. Pedig megtehette volna. Utasítást kapott rá, hogy ne tegye. De egyébkét is úgy érezte: nem tartozik rá, ami abban szerepel.
Amikor a férfiak a szobába léptek, a lány felállt, és a könyvet a parancsnoknak nyújtotta.
A parancsnok elvette. Bízott benne, hogy a lány nem olvasott bele utasításának megfelelően. Nem akarta felfedni a napló tartalmát a lány és az intézet igazgatója előtt. Most még nem. Lehet, hogy sohasem fogja megtenni. Nem teheti.
Ők feladatukat elvégezték.
- Köszönöm a közreműködésüket. Kisasszony, maga elmehet. Szabadon távozhat az intézetből. Az igazgató úr majd kiállítja a szükséges iratokat. Viszontlátásra.
Azzal a parancsnok szalutált, és sarkon fordult. A lány és az igazgató is vigyázzban álltak, amíg a párnázott ajtó be nem csukódott mögötte. Aztán a lány kezdte összeszedni a személyes holmiját. Nem sok volt, alig néhány darab. Remélte, még ma hazamehet. Igaz, hogy éjjel volt, de nagyon szeretett volna már otthon lenni...
Az igazgató pár pillanatig nézte, amint a kis kézitáskába pakol a lány. Aztán azt mondta:
- Kérem, reggel jöjjön be az irodámba az irataiért. Addig is, jó éjszakát...
Ellentmondást nem tűrő hangsúlyára a lány önkéntelenül felegyenesedett és szalutált.
- Igen, uram - mondta határozottan.
Nem is tudta, miért tette. Hiszen az igazgató nem tagja a Szervezetnek... Mindegy - gondolta. Ezt az éjszakát még kibírja... csak már lenne túl ezen a színjátékon... Szegény Ben Barynski... ha tudná... Talán soha nem fogja megtudni. Talán örökre ezek között a falak között kell maradnia... Miért teszik vele ezt? Nem értette, miért nem tudhatja meg az igazat. Neki, Barynskinek semmit nem árultak el. Persze, ez nem az ő dolga.
Vajon, ha elolvassák a naplót, utána elengedik a kapitányt? Vagy örökre bezárva marad itt, e falak között?
Mostmár magának is bevallhatja: bántja ez az egész eset. Legjobb lett volna nem elvállalni... Na de tehetett egyebet? Nem, nem volt más választása... Nem csak a karrierje, a munkája, de lehet, hogy még az élete is veszélybe került volna... Legalábbis ezt érzékeltették vele, amikor a megbízást kapta.
A NAPLÓ
Alexander Andreas nemzetbiztonsági parancsnok a hajózási intézetbe fuvaroztatta magát. Szobájába érve azonnal hozzá akart látni a napló áttanulmányozásához.
Ben Barynski igazán kiváló űrhajós... volt... vagy lesz... A maga korában. Sajnos, annyi év a hibernátorban megbomlasztotta az elméjét... legalábbis jelenleg mindenki így tudja. Csak a parancsnok és a vezérkar tudja az igazságot: Barynski kapitány minden szava valószínűleg színtiszta igazság. Csakhogy.... de ez hosszú, hosszú történet.
Emlékszik, hogy amikor néhány évvel ezelőtt a Hajnal visszatért arról a rettenetesen hosszú útról, Barynskit a Rehabilitációs Intézetbe zárták... Egyedül tért vissza, a legénység hamvai megsemmisültek az űrben... ő maga „temette el” őket ily módon, mint mondta...
Nagyon érdekes dolgokról mesélt. Sajnos, hiába, mert senki nem hitt neki. Legalábbis eleinte. A Hajnal megsemmisült, amikor becsapódott az óceánba. A kapitány kis siklója szerencsére idejében katapultált, így, amikor a Hajnal roncsai elmerültek a mélyben, ő messzire hányódott már attól a helytől...
Semmi nem támasztotta alá a kapitány elbeszélését. Semmilyen adathordozó vagy berendezés sem maradt épen, hiába hozatták a felszínre a roncsokat és vizsgáltattak át minden darabkát. Egyébként is rejtélyesnek találták, hogy annyi mindent kibírt a hajó az űrben, és éppen itt, a Földön esett darabjaira... Vagy talán éppen azért? Hiszen a legjobb minőségű anyag is elhasználódik egyszer...
alighanem.
A legénység haláláért is Barynskit okolták, azt állították, hogy az ő hibája volt, hogy a nem megfelelő irányítás... a nem kellő időben és helytelenül kiadott parancsok... stb, stb...
Később már nagyon is fontos volt, amit állított. De mostmár nem változtattak hozzáállásukon, s elhitették vele, hogy őrültnek tartják és nem adnak hitelt a szavainak... Így érték el, hogy nem lett botrány az ügyből, és sikerült a legteljesebb titokban tartani mindazt, amit mondott. Űrkutatási szempontból fontos volt mindaz, amit elmondott, de tények híján igyekeztek inkább eltussolni mindezt. Hiszen ő azt állította, hogy amikor a Földre visszatért, a hajója műszerei szerint 3427. december 7.-e volt! Hát ép ésszel el lehet azt képzelni, hogy ez lehetséges lenne? Hát persze, hogy nem! Vagyis hát bizonyos körülmények között... De a műszerek megsemmisültek, bizonyíték nincs rá, amit állít... Ha hitelt adnának a szavainak, akkor el kellene fogadniuk, hogy létezik időutazás! Persze, létezhet, miért is ne, a jövőben bármi lehetséges. A tudomány csodákra képes. De akkor is, neki nem fogják megmondani, hogy elhiszik, amit állít!
Nem, Barynskinak nem mondhatják meg, hogy nem a saját korába érkezett! A vezérkar szerint nem célszerű. Hiszen még „csak” 24O7. november 3.-a volt akkor! Több mint ezer évvel korábbra érkezett!
El lehet képzelni, mi történt volna, ha kitudódik, hogy igenis lehetséges az időben utazni?!
Vajon Andreas kapitány mit tenne Ben helyében? Lehet, hogy már beleőrült volna... Vajon egyszer megmondhatja-e majd neki, hogy...
Sóhajtott.
Most az jutott eszébe, hogy bevált a „csel”. Vagyis sikerült „becsapni” Ben Barynskit. A kapitánynál talált fénykép alapján beszerveztek egy lányt, aki megtévesztésig hasonlít Barynski szerelmére, Soraya Smidth-re. Neki volt a feladata eljátszani, mintha Soraya lenne, bemenni az intézetbe, és várni... mert arra számítottak, hogy Ben egyszer úgyis érintkezésbe lép vele. Az ápoló is be volt avatva, természetesen... Neki kellett kifecsegnie, hogy Soraya az intézetben van. Ezzel megzavarják Barynskit, aki mindent elkövet majd, hogy valahogy találkozzon a lánnyal. Akkor pedig sokminden kiderülhet... az időutazással kapcsolatban is.
A napló megszerzése külön öröm a parancsnoknak. Tudták, hogy van ilyen, mert az ápoló egyszer véletlenül észrevette... de nem akarták a kapitány tudta nélkül elvenni... Pedig megtehették volna... De a parancsnok nem híve az ilyen megoldásoknak. Inkább megtévesztették Barynskit, s bár ez a módszer sem egy becsületes módszer, de erőszakkal azért mégse... nem, azt nem.
---------
A parancsnok a naplót az íróasztalra fektette. Néhány pillanatig nézte, Talán tétovázott, hogy kinyissa-e...
Nem tudta, mit fog benne találni. De sejtése volt... Hiszen annyiszor kihallgatták már szegény Bent, hogy már kívülről tudja minden szavát...
Valószínűleg a napló is ugyanezt fogja tartalmazni. S ha mégsem...?
- Lássunk hát neki! - gondolta, és kinyitotta az első lapon.
----------
„Sajnos, a mai napig még mindig nem sikerült kapcsolatot teremtenünk semmilyen idegen bolygó lakta lényekkel, pedig őseink már sok adatot összegyűjtöttek, amelyek arra utaltak, hogy valahol az univerzumban igenis VAN rajtunk kívül is értelmes élet. Mégis azt kell hinnünk, hogy ezek az adatok valótlanok voltak, hiszen még ma sem támasztja alá semmi valódiságukat. Így problémáinkkal magunkrahagyva, egyedül kell boldogulnunk, nem várhatunk segítséget máshonnan.
A Föld természeti kincseit már réges-rég kiaknázta az emberiség. Fel- és elhasználtunk mindent, még a tartalékokat is. Hiába találtak fel különböző újrahasznosítható energiát, utóbb kiderült: valamennyi tévedés volt... sajnos. Új lehetőségek után kellett tehát nézni. Vajon hol lehet olyan hely a naprendszerben és azon is túl, valahol a messzi világűrben, ahol rálelhetne az emberiség a neki olyan nagyon szükséges anyagokra?
Ezért aztán az Egyesült Nemzetek Tanácsa galaktikus felfedező útra küldött számos űrhajót. De természetesen nemcsak most. Az elmúlt évtizedekben is küldtek ilyen hajókat, s a felderítő útról időközben visszatérő hajók legénysége érdekes felfedezésekről számolt be, A naprendszerünktől távol eső pontokon leltek olyan égitesteket, melyeknek természeti kincseit érdemes lenne kiaknázni... ha mégoly költséges lenne is. A Tanács egyelőre úgy döntött, minden hajót megvár, döntését nem akarta elsietni.
Azonban néhány hajó a többinél távolabbra indult, így nagyon sokára, akár évtizedek múlva jut csak vissza a Földre.
És az idő csak múlt.
Egy-egy űrhajó tizenkét főnyi legénységgel kelt útra. Számolniuk kellett azzal, hogy hosszú ideig úton lesznek, vagy soha nem térnek vissza, hiszen felfedező útjaikon már számtalanszor kerültek a hajók mágneses vagy meteor viharba, s a megrongálódott hajótest alig volt képes arra, hogy visszatérjen utasaival a Földre.
A Tanács kijelölt a csillagtérképen egy-egy területet, amit egy hajó legénységének át kellett vizsgálnia. A parancs úgy szólt, hogy amennyiben azon a területen nem lelnek megfelelő égitestre, kutassanak tovább az eredeti útvonalat követve, vagy csatlakozhatnak más kutató hajókhoz, ha azoknak segítségre van szüksége. 3215. január 20.-án kelt útnak kis csapatunk a Hajnal névre "keresztelt" hajóval. A hajót mindennel jól felszerelték, mint a többi száznegyvenkilenc hajót. Így kelt útra akkor százötven hajó, minden hajón tizenketten, hat férfi és hat nő.
A Hajnalnak én, Ben Barynski lettem a kapitánya.
A munkabeosztást mint kapitány hamar elkészítettem, s tennivalóink lefoglaltak minket, észre se vettük, amint az első néhány hónap eltelt. Amíg a Földtől távolodva hajóztunk, társainkkal még tartottuk a rádiókapcsolatot, de a Naprendszer távolabbi pontjairól már nem voltak foghatók a jelek. Magunkra maradtunk a nagy feketeségben, száguldva a titkokkal teli ismeretlen felé.
Mostmár nem maradt más hátra, minthogy a hátralévő sok-sok évnyi, sőt: sok-sok fényévnyi utat a hibernátorok belsejében, mély, tudattalan és hideg álomba merülve tegyük meg, a gépekre bízva magunkat, az életünket.
Amikor elértük a számunkra kijelölt zónát, a gépek lassan, és egyesével ébresztettek minket. Először engem, a kapitányt, majd a navigátort, aztán a biológust, a technikusokat, és a többieket sorban.
Szerencsére minden rendben működött, mindannyian rendben felébredtünk, és mindenki egészséges. A hosszú, dermedt álom után a kedélyállapotunk nem a legjobb, de ez érthető. Ennek ellenére várakozással tekintünk az elkövetkező feladatokra.
Hihetetlen, s magam sem hiszem sokszor, hogy mennyi ideig tartott ideérkeznünk. A naptár szerint már 3321. december 1.-ét írunk... Eltelt több mint százhat év! Persze az IDŐ végtelen folyásában mit jelent ez a mákszemnyi néhány évecske? Hiszen csak amióta ismerjük a naprendszerünket, illetve vissza tudunk tekinteni történelmére, azóta is már évmilliárdok teltek el! Hát mik vagyunk mi, a mi utazásainkkal, vagy mostani utazásunkkal ehhez képest?
Az automata vezérlés által rögzített adatok szerint több kisbolygó mellett is elhaladtunk már. Vajon miért nem ébresztett minket akkor a gép? És vajon lesz-e elég időnk átvizsgálni valamennyit? Mert az emberi élet véges... az űr pedig végtelen.
Ebben a zónában később néhány kisebb aszteroida mellett haladtunk el. Sajnos, nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy leszállhassunk valamelyikre is. Pedig köztudott, hogy az ilyen, leszakadt kőzethalmaz legtöbbször igazi kincseket rejt magában... Persze van köztük olyan is, amelyik csak fagyott jég, és nem tartalmaz szilárd anyagot. De a legtöbbjük mégis az emberiség számára aranybánya lehetne... ha egyáltalán megközelíthető lenne. Némelyik olyan sebességgel szeli az űrt, hogy csak igen nagy nehézségek árán lehetne valamit is kezdeni vele.
Most egy ismeretlen kisbolygó felé közeledünk. Ez lesz az tehát, amelyet először vizsgálunk át.
A landolás
A bolygó messziről teljesen szürkének tűnt. Közeledve azonban láthatóvá vált a felszín: alacsony, lekerekitett formájú, sziklás dombok, kopárnak tűnő völgyek, a völgyek mélyén kicsinyke tavak csillognak, és növényzet látszólag csak a tavakat szegélyezi. Látni keskeny folyókat, amint messzire futnak, de végül a tavakba torkollnak. Azonban érdekes módon nincsenek nagy óceánok, nem tagolódik a szárazföld nagy kontinensekre. A bolygót egybefüggő, áttetsző pára boritja.
A mérések alapján a bolygó egy központi csillag körüli körpályán, ellipszis alakban forog, nagy kört írva le így az űrben. Holdja nincsen. Saját tengelye körüli forgása a Földéhez viszonyitva igen gyors: a műszerek szerint a földi nap 24 órás periódusa alatt háromszor van éjszaka és nappal, vagyis 4 órás időközönként van reggel és este... Érdekes lesz majd megtapasztalni!
Földi értelemben vett időjárásváltozások (hurrikánok, felhőörvények, stb.) innen fentről nem láthatók. Műszeres analizálásokat végeztünk mindenre kiterjedően. Eszerint: a kis bolygó "sarkai"-t nem boritja jég, mint a Földön: csak a műszerek mutatják a helyét, vizuálisan nem felfedezhető. Ezek szerint az egész bolygó felszinén közel azonos a hőmérséklet, 61,7 Fahrenheit, vagyis igen kellemes, 16,7 Celsius fok. A "levegő" összetétele csekély eltéréssel azonos a földiével. Ez örömmel töltött el mindannyiunkat, mert reményt ad arra, hogy talán szkafander nélkül szállhatunk ki az űrhajóból.
Műszereinkkel élő szervezeteket kerestünk. Növényi eredetű szerves anyagok jelenlétét műszereink kimutatták, de állati életre utaló jeleket nem találtunk. Fentről jól látható volt egy nagyobb kiterjedésű élénkzöld folt: ez majdnem a bolygó egynegyedét beboritotta. Ez persze csalóka, hiszen a bolygó sokszorosan kisebb a Földnél, s igy a zöld folt nagysága is alig lehet nagyobb vagy olyasmi, mint a Földön egy nagyobbacska erdő...
Látszólag optimális a bolygó arra, hogy akár mélyrétegű fúrásokkal anyagokat gyűjtsünk és minden vizsgálati eredményt rögzítsünk. Csak remélni lehet, hogy az előzetes méréseknek megfelelően ezek a tanulmányok kedvező eredményt hoznak, és az emgeriség számára értékes anyagokat rejtenek a talaj mélyebb rétegei. Nehéz munka vár itt még ránk, tudtuk mindannyian.
Persze ez még messze van: először megkezdtük a körpályára állást. Amikor űrhajónk belépett az apró bolygó közvetlen légkörébe, furcsa érzés kerített hatalmába minket: mintha taszítana minket ez a bolygó, mintha nem akarná, hogy leszálljunk: talán mágneses ellenhatás, vagy nem tudni mi a csoda taszít minket... Azonban műszereink ilyenfajta mágneses hatást nem mértek, akkor csak valami ismeretlen erő lehet... De mi? Ilyennel eddigi útjainkon még soha nem találkoztunk!
Rossz előérzettel landoltunk egy köves-kavicsos, szilárdnak tetsző talajú sík területen, egészen közel a fentről zöld foltnak látszó magas, növénnyel sűrűn benőtt fennsíkhoz.
Éden
Fékező fúvókáink óriási port kavartak: meg kellett várnunk, amíg a porfelhő leülepedik. Ez igen sok időbe tellett, így egyenlőre - mivel a portól semmit sem lehetett látni - az űrhajóban kellett maradnunk.
Várnunk kellett. A közben eltelt időszak alatt további méréseket végeztünk. Azonban akármennyire is kedvezőnek tűntek a feltételek, megállapodtunk abban, hogy egyenlőre szkafanderben szállunk ki a hajóból.
Amikor végre eljött a pillanat, hogy a bolygó felszínére lépjünk, a szélrózsa minden irányába - kettesével haladva egymás mellett, a biztonsági előírásoknak megfelelően - szétszéledtünk. Feladatunk az volt, hogy - egyenlőre a felszínen - mindent megnézzünk, megvizsgáljunk és anyagot gyűjtsünk az analizálásokhoz. Mindenki örömmel vetette bele magát ebbe a munkába:: végre az egyhangú utazás után szilárd talajon járhattunk.
A talajt - ahol nem volt köves - finom, mohaszerű, bársonyosan puha növényzet
boritotta. Ez sehol sem volt egybefüggő, csak kisebb-nagyobb foltokban láttuk. Valószinűleg a talaj finomszemcsés, száraz, porszerű, a földi sivatagra emlékeztető állaga miatt nem tudott elterjedni az egész felszínen. Gyér levélzetű, tüskés bokrokat, bozótot kisebb csoportokban, elvétve lehetett látni. Amikor közelebb mentünk, hogy leveléből mintát vegyünk, akkor láttuk, hogy aprócska, tölcséres, sárgásfehér virágokkal vannak tele a kopár ágak. A virágokból is vettünk mintát a későbbi vizsgálatokhoz. Fás törzsű növényeket egyáltalán nem láttunk, illetve csak a magasfennsik burjánzó növényei hasonlítottak a földi fákhoz: törzsük szürkésfekete, levélzetük kerek, viaszos fényű és nagyon dús, nagyon zöld.
Soraya és én a dús, erdőszerű képződmény felé vettük az irányt. Úgy véltem, az én tisztem az, hogy a legnehezebb feladatot én végezzem, és ehhez társként Sorayát választottam. Végülis minden férfi mellé nőt osztottam be: úgy éreztem, így helyes. Már sok alkalommal vált be ez a módszer, most is ezt követtem legjobb belátásom szerint. Kapitányként én rendelkeztem a feladatok elosztásáról, és ez ellen senkinek nem volt kifogása.
Az „erdő”-höz érve behatoltunk a „fák” közé. A talaj itt a humuszhoz hasonló állagú, de szürkés színű, tápanyagban csodálatosképpen gazdag. A fákról lehullott levélzet puha szőnyegként borította a nedves talajt, alatta hajszálvékony hófehér fonalak szőtték át-meg át a talaj felszínét. Ez az analizátor szerint kezdetleges gombaféle lehetett. Behatoltunk a magasfennsík növényzetei közé. Mintha dzsungelben járnánk, a sűrű, párás evegőben alig láttunk valamit. Felkapcsoltuk sisaklámpáinkat. A nedves falevelek csillogtak, szkafandereinkre hullottak a nedvességcseppek. A sisakba épített akusztikus érzékelők alig hallható zajokat közvetítettek fülünkbe: lépteink a puha talajon alig okoztak némi zajt, inkább surrogást lehetett hallani. Jólesett sétálni az "erdőben", a Földre emlékeztetett itt minden, a trópusi őserdők lehettek valaha ilyenek. Persze ma már nem léteznek ezek az erdők, és sajnos, az erdő által táplált élőlények is kipusztultak, s bár a modern technika lehetővé tette, hogy sejtjeiket, DNS-eiket sok intézetünk tárolja, mégis, alkalmas hely híján nem tudtuk még újraéleszteni őket...
Bolyongásunk hosszú ideig tartott, egészen besötétedett, mire a dús növényzet elengedett minket, hatása alól szabadulni tudtunk. Kilépve a nyílt terepre, s eltávolodva visszanéztünk, és megcsodáltuk, amint a bolygó napja vízszintes sugaraival bevilágít a fák közé, s a párás félhomály sejtelmesen, némán borul az erdőre. Egészen csodálatos látvány volt.
Az erdőben is, és távolodva is, a sisakunkba épített felvevővel mindent rögzítettünk.
Később, amikor a hajóban a felvételeket értékeltük, valaki felvetette, hogy valaha az Édenkert lehetett ilyen dús, ilyen csodálatos. Soraya ötlete az volt, hogy nevezzük el ezt a területet Éden-nek, sőt, a bolygót is elnevezhetnénk ÉDEN-I.-nek. Mindenki éljenzett az ötlet hallatán, egyhangúan elfogadtuk a javaslatot, s mostantól mindenki csak úgy nevezte: Éden.
A yeti
Ahogy telt az idő, úgy gyűlt a sok kőzetminta, meg a felszíni minták. Volt, aki az analizálásokat végezte, volt, aki még most is a bolygó felszínét járta új fúrásokat végezve.
Történt egyszer, hogy egyikünk - társától kissé eltávolodva - a magasfennsík sziklás peremén járt, amikor egy nyílásra lett figyelmes. A nyílás elég nagy volt, akkora, hogy szkafanderesen is kényelmesen befért rajta. Amint egyre beljebb haladt, felfigyelt arra, hogy a folyosón körben a falakon halvány fény dereng. Közelebb lépett, és mintát vett a világító valamikből. Bársonyos mohaféle borította a falakat mindenütt. Talpa alatt ruganyos volt a talaj, nem kongott, mint ahogyan az a barlangokban a köveken haladva szokásos. Azt is a világító mohaféle takarta, mint a falakat. Innen hát a halvány derengés - gondolta. A mérőműszer adatai szerint egyre melegebb lett a hőmérséklet, végül megállt a számláló a 22 Celsius foknak megfelelő Fahrenheit-fokon. Érdekes - gondolta - mi fűtheti ezt a folyosót?
Mind beljebb-beljebb haladt, s egy forduló után a folyosó kiöblösödött, és egy hatalmas teremben folytatódott. Társunk nem tudta, mi vár rá odabent, ezért óvatosan, a kiszögellésekhez lapulva közeledett. Megpillantott a nagy terem közepén egy nagy halom valamit. Megállt és figyelt. Amint szeme hozzászokott a sötéthez, rájött, hogy a terem közepén nagy halomban szőrös valamik, állatok alszanak egymás hegyén-hátán. Sokat nem lehetett belőlük kivenni, csupán annyit, hogy egész testüket szürkésfekete dús szőrzet borítja, és méretük az egykor a földi Amerika egyes vidékein honos Grizzly-medvéhez hasonlatos. Érdekes - tűnődött társunk - hogy még egyikünk sem találkozott egyetlen példányukkal sem kint terepen. Persze, jobb is - gondolta. - Elég veszélyes lenne... - Vajon mivel táplálkozhatnak? Sokáig figyelte az alvó medveféléket, majd óvatosan kilopakodott a barlangból, és az űrhajóban beszámolt a tapasztaltakról.
A kutatásokat azután más irányban folytattuk, és azóta senki nem találkozott többé ilyen lényekkel. A barlangnak pedig még a tájára sem mentünk... eléggé fel nem róható módon, úgy gondolom. Jobb az óvatosság!
Azonban történt még egy érdekes felfedezés. Az egyik nap a füves pusztát járva az egyik folyócska mellett, egy kicsiny mókusféle állatkát pillantottunk meg. Barna-szürke csíkok borították a testét, dús szőrű farka fekete színű, lábain apró karmok látszanak, fülei hegyesen felfelé merednek, pofácskája fehér, szeme nagy és sárgásbarna. A talajon kutatva rágcsált valamit, hogy mit, azt nem sikerült megállapítnunk. Végül a kis állatka eltűnt egy mélyedésben. Szerencsére sikerült fotót készíteni róla még idejében, amit később részletesen megvizsgálhattunk.
Ilyen állatkával ittlétünk alatt azután már többé nem találkoztunk.
Pihenőidőnket az űrhajóban a gyűjtött anyagok analizálásával, és megbeszéléssel
töltöttük. Néhányunk kissé depressziós volt, mert megviselte a hosszú űrutazás, s azóta, amióta leszálltunk ezen a különös bolygón, nem tudott hozzászokni a "nappalok és éjszakák" ennyire sűrű váltakozásához.
Pedig nyolc órás periódusokra osztottuk az időnket, és úgy váltottuk egymást, hogy mindig legyen ügyeletes a vezérlőben, aki a pillanatnyi problémákat elhárítja, és irányítja a kiszolgáló robotokat, amelyek kényelmünket biztosították itt a mostoha körülmények között is.
Probléma volt még az is, hogy nem lehetett szkafander nélkül kiszállni a hajóból.
Illetve ki lehetett volna szállni, de közösen úgy döntöttünk, hogy mégse tesszük. Mert, bár a levegő majdnem használható volt számunkra is, nem kockáztathattuk meg a sisak levételét egészségkárosodás nélkül. Ez a tény is nyomasztott kicsit minket.
Azonban, ami igazán foglalkoztatott bennünket, és sokat beszélgettünk róla, az mégis inkább az volt, hogy a barlangban tapasztalt melegedésnek mi az oka, és a fura állatfélékről is sokat beszéltünk. Sajnos, azokról nem tudott társunk éles képet készíteni, így az alig kivehető felvételek vizsgálata nem sok eredménnyel járt.
De kérdéseinkre hamarosan megkaptuk a választ. Ugyanis egyszer a biológusunk éppen az egyik tavacska partján haladt, amikor arra lett figyelmes, hogy a partot sűrűn ellepő, magas, szálas vízinövények erősen hajladoznak nem messze tőle. Megállt és türelmesen várakozott. Nemsokára meglátta, hogy hatalmas, medveszerű lények egy kis csoportja - három felnőtt és egy kölyök egyed - a vízinövények között kutat. Rögtön felismerte: ezek azok a lények, amelyeket a barlangban már látott egyikünk.
Biológusunk megpróbált észrevétlen maradni, és meglátta, ami már oly régen foglalkoztatott minket: a lények éppen táplálkoztak. A vízbe nyúltak első végtagjaikkal, és hosszúkás valamiket húztak ki belőle, amit a szájukba vettek és élvezettel szopogattak, majszoltak. Közelebb lopózva társunk jól kivehetően látta, hogy egy hínárszerű vízinövény az, amit a szájukba vesznek, de rajta végig sűrűn aprócska élőlények voltak rátapadva, amit a szőrös "medvék" vagy "yetik" - egyszóval a nagy lények - élvezettel eszegettek. Elrágcsálták a vízinövényeket is. Lassan, ráérősen ettek, a kicsiny lénynek is adtak, aki még nagyon ügyetlen volt: mindig leejtette és amikor utána nyúlt, majdnem elmerült a folyadékban... A felnőttek láthatóan nagyon vigyáztak rá, gondosan és aggódva figyelték, hogyan táplálkozik.
Társunknak szerencsére mindvégig sikerült észrevétlen maradnia. Ha észrevették volna ezek a hatalmas lények, belátlatatlan következményei lehettek volna a találkozásnak...
A vacsoránál beszámolt a látottakról. A lényeket most egészen közelről láthatta. Sok használható felvételt készített. Szerencsére a felvevő hang nélkül működik, így nem zavarta meg a lényeket.
Emberszerűnek és ugyanakkor majomhoz hasonlatosnak találtuk őket, így mostmár - úgy éreztük, teljes joggal - elneveztük őket yetinek. Az elkövetkező időkben, amig a bolygón tartózkodtunk, mindig így emlegettük őket.
A rengés
Már majdnem készen voltunk az egész bolygó kőzet- és biológiai feltérképezésével, és már csak néhány adat hiányzott. Úgy terveztük, hogy utoljára szállunk ki a felszínre. A bolygó adottságai igen jók, nagyon sok és hasznos anyagot tartalmaznak a kőzetek, a talaj, a felszín alatt is, és mélyebben is.
Az eddigi adatok már mind rögzítésre kerültek, igazán jó eredmények születtek.
Az utolsó alkalom ez a mostani, s aztán búcsúzás... visszük a jó hírt a Földnek.
Társaim már visszatértek a hajóra, egyedül én voltam már csak kint. Visszafelé a fennsík sziklái mellett kellett elhaladnom. Egyszerre csak halk morajlásra lettem figyelmes. Azt gondoltam, hogy talán a "yetik" tartózkodnak a közelben, ezért - eléggé meggondolatlanul és elővigyázatlanul - elindultam a hang irányába. A sziklás talajon nem volt túl könnyű a járás, de csak mentem előre, a hang irányába, végül vagy negyedórányi menetelés után ráakadtam egy mélyedésre, egy üregre a talajon. Az üreg falai simák voltak. Átmérője lehetett körülbelül 2-3 méter is, ellipszis alakú. Az üregben valamiféle folyadék csillogott, és - gőzölgött! A moraj a folyadék alól, a mélyből hallatszott. Időnként fel- felerősödött, ilyenkor a folyadék felszíne buborékos lett, szinte forrni látszott, és "medréből", a mélyedésből ki-kicsapott. Az üreg szélén állva éreztem, hogy talpam alatt finoman remeg a talaj. Időnként, amikor a morajlás felerősödött, a remegés is erősebbé vált, szinte félelmetes volt. Azonnal mintákat gyűjtöttem: a folyadékból, a kőzetre rakódott fehéres anyagból, és a kőzetből is.
Később a hajóban kielemeztük a mérési eredményeket. Eszerint a gőzölgő folyadék vízhez hasonló anyag, de kénes tartalmú és élő szervezeteknek nyoma sincs benne - persze ez hőfokát tekintve érthető, hiszen 60 Celsius fokos a műszer szerint. A páratartalom itt 70 %-os, de nemcsak ezért lenne nehéz a lélegzés, hanem kénes tartalma miatt is. Megértettük, hogy bizonyára ez a jelenség a magyarázata annak, hogy a fennsík alatti barlangban miért volt melegebb, mint a szabadban.
Az álom
Utolsó éjszakánkat töltöttük a bolygón. Reggel összegyűltünk a hajó ebédlőjében, hogy táplálékot vegyünk magunkhoz. Kivétel nélkül mindannyiunknak rossz hangulata volt. Reggelinél - amit a robotok szolgáltak fel számunkra - senki nem beszélt. De később, reggeli után megbeszéltük a dolgot. Kiderült, hogy kivétel nélkül mindenki rosszul aludt: rémálmok gyötörtek valamennyiőnket.
Valamennyien UGYANAZT álmodtuk! Hogyan lehetséges ez?!
Szűk folyosóban futunk előre, aminek látszólag nincsen vége, sötétség és némaság vesz körül: a folyosó fekete falai visszaverik lihegésünket és rohanó lépteink zaját: és mi csak futunk, futunk... végül egy óriási terembe érünk, és egy hatalmas, fura építmény előtt találjuk magunkat. Olyasféle lehet ez, mint ami a Földön valaha élt elődeink idején a templomokban volt szokásos. Az épitmény tetején szikrázó, aranyozott, ékkövekkel sűrűn kirakott trónusszerű valamin egy idős "ember", legalábbis emberi lénynek látszó látomás ül, fehér gyolcsba burkolva: szakálla hosszan elfedi köntösét. Lábai bársonyos prémekbe burkolva, szeme izzón mered ránk. Kezét felénk nyújtja, hosszú, vékony és hegyes ujjával a távolba mutat. Kezét követve szemünkkel, megfordulunk, és a hátunk mögötti falon megpillantjuk ...a képet, a képeket. Óriási, vetített mozgóképekhez hasonlóan megelevenedik a fal, s látjuk önmagunkat, a hajónkat, mely körül még sok-sok más hajó parkol: látjuk a letaposott, sivárrá tett tájat, a beszennyezett vizeket, az égre meredő épitményeket, a távolban füstölgő szeméthalmokat, a leöldösött idegen élőlényeket, a bolygó testén éktelenkedő, óriási sebeket, amelyeket a külszíni kőzetfejtés gépmonstrumai téptek, vájtak a talajba... A szürke égbolton már alig szüremlik át a fény... és végül látjuk a hajókba áramló embertársainkat, amint egymást taposva igyekeznek innen el... és látjuk a sietve felszálló űrhajókat, és az utánuk ittmaradó kopár pusztasággá, halottá vált bolygót... „EZT AKARJÁTOK?!” - halljuk agyunkba nyilallni a kérdést.
Az ijesztő, de annyira valóságosnak látszó képek sokkolóan hatnak ránk, megfordulunk, de a trónus helyén csak fekete űr van, semmi, mérhetetlen a csend... és mi menekülnénk, de lábunk nem mozdul, kezünket mozditanánk, de bénán lóg csak a testünk mellett, kiáltanánk, de torkunkból nem jön ki hang... megbénított minket ez a kép: az előre vetített jövő rémisztő képe.
A nyomasztó álom után valamennyien verejtékben úszva ébredtünk, s alig tudtunk magunkhoz térni hatása alól.
A start
Rossz hangulatban, szótlanul dolgoztunk. Megtettük az előkészületeket a startra. Elérkezett az idő: indulnunk kell. Közben mindannyian csak az álmunkra tudtunk gondolni, és valami folyton azt ismételgette agyunkban, sürgetően: INNEN EL, INNEN EL!
Feltettem a kérdést társaimnak:
- Mit gondoltok, mit tegyünk? Mindenki mondja el a véleményét. Komolyan vegyük-e az álmunkat? Emellett szól, hogy mindannyian ugyanazt álmodtuk, ami nem lehet véletlen. Ezt a bolygót valamiért ŐRZI VALAKI VAGY VALAMI, egy titokzatos erő, ami több, hatalmasabb, mint mi magunk.
Megtehetjük, hogy figyelmen kívül hagyjuk mindezt. Ebben az esetben az a kérdés, vállaljuk-e ezt a nehéz terhet, és számoljunk be mindarról, amit itt találtunk. Ez azt jelentené, hogy a későbbiekben majd valamikor megindul itt a kitermelés, lehetséges, hogy sok embertársunk telepedik majd le itt, és akkor az is lehetséges, hogy igaza lesz a jóslatnak.
De megtehetjük azt is, hogy elhagyjuk Éden I-et, kitöröljük az összes rá vonatkozó adatot és elfelejtjük örökre, hogy valaha itt jártunk. -
Amikor elhallgattam, egyszerre óriási hangzavar tört ki a teremben. Mindenki egyszerre beszélt. Vitatkoztunk és érveltünk. Volt, aki hitt az álombeli jóslatnak, látomásnak. Volt, aki rémülten hallgatta csak az össze-vissza kiabálókat. Volt, aki
kételkedett...
Végül megelégeltem és csendet intettem. Egyesével mindenkit megkérdeztem a véleményéről, hogy döntést hozhassunk. Legtöbben amellett szavaztak, hogy hagyjuk el a bolygót, minél előbb, és folytassuk a keresést az univerzum más tájain. Azonban ez mégsem ilyen egyszerű. Amikor elindultunk, minden hajó úticélja rögzítve lett a földi Központban. Tehát nem tudjuk letagadni, hogy itt jártunk volna. Tegyük fel, hogy EZT a bolygót NEM említjük, az adatokat töröljük, és a környező bolygók valamelyikén, esetleg e szektor aszteroidáin vizsgálódunk tovább - és tételezzük fel, találunk is valamit. Akkor majd OTT megkezdődik a kitermelés, és előbb-utóbb - és ez csak idő kérdése lesz - mégis rátalál majd valaki ERRE a bolygóra is, az Éden-I.-re. Akkor nem tettünk túl sokat a bolygó érdekében. És az is igaz, hogy a Földnek szüksége van az új ásványokra, természeti kincsekre...
Mit tegyünk hát?
Végül mindenki amellett szavazott, hogy a begyűjtött mintákat hagyjuk a bolygón, és minden adatot törölni kell, ami erre a szektorra vonatkozik. Azazhogy... nemcsak törölni kell, de más adatokat kell helyette rögzíteni. Mégpedig arról, hogy ezeken a bolygókon, sőt, az aszteroidákon sem, egyáltalán NINCS semmi értékelhető, az emberiség számára hasznosítható... érc, ásvány, semmi, semmi.
Igen ám, de ez morális kérdést is felvet. Mert egyben ez hazugság is. És igaz, hogy megvédünk egy bolygót, és rajta az érintetlen édent, igen. De ugyanakkor az is igaz, hogy máshol kell kutatni majd, mert az emberiségnek NAGYON NAGY SZÜKSÉGE VAN a kimerült készletei pótlására! Megtehetjük ezt a Földdel? Igen vagy nem?
Mindenki ezen rágódott. Csend volt, mély, halálos csend. Csak a gépek, műszerek egyhangú zümmögése hallatszott.
Végül megegyeztünk abban, hogy megmásítjuk az adatokat.
Közös és egységes döntésünk véglegesitése után startoltunk, és elhagytuk e csodás édeni tájat. Nem hagytunk magunk után mást, csak az emlékünket - ha egyáltalán annak lehet nevezni a talpunk alatt lenyomódott apró növényeket, a puha talajba mélyedő lábnyomainkat... és azt a kevés hamut, ami az indítófúvóka perzselése nyomán maradt a sziklás talajon... Aztán majd azt is eltünteti az IDŐ, ahogyan a lehajolt "fűszálak" is kiegyenesednek, és a talajon maradt lábnyomainkat is be fogja fedni a por... Megborzongtunk. Arra gondoltunk, hogy talán évmiliókon keresztül semmi változás nem lesz e parányi égitesten...
Távolodtunk. Szivünkbe markolt a tudat: talán a Föld is ilyen lehetett valaha, az IDŐK kezdetén, az ÉLET hajnalán. Most csupán egy a biztos: lelkünk egy darabkáját itthagyjuk az ÉDEN I-en. Lehet, hogy egyszer majd más is idetéved, de reménykedünk benne, hogy hasonlóan fogja elhagyni is, mint mi most ... ÉRINTETLENÜL - ÉS ÖRÖKRE.
Hazafelé
Már elhagytuk az Éden I.-et, amikor valami nagyon furcsa dologra figyeltem fel. A többiek mind valahogy aluszékonyak lettek. Szinte félálomban jártak-keltek, a dolgukat is csak éppen hogy ellátták. Mintha nem érdekelte volna őket semmi. Az adatokat már megváltoztattuk, és arra készültünk, hogy pályamódosítást hajtsunk végre. Illetve csak készültünk volna, mert valahogy olyan érzésem volt, hogy a parancsaimat nem értették meg. Talán meg sem hallották... Furcsa, nagyon furcsa.
A hajó orvosa kérésemre egyenként megvizsgálta a legénység tagjait. Igaz, ő is abban a fura aluszékonyságban szenvedett, de erőt vett magán, és végrehajtotta a feladatot. Az eredmény megdöbbentő volt - legalábbis számomra.
Minden megvizsgált személy vérében egy szokatlan anyag volt jelen. Azt is mondhatnám, hogy vírus, de nem az volt. Egyszerűen a vérlemezkék belsejébe ágyazódott, sokszorosan elágazó parányi „valami” volt, de hogy mi, arról az orvosnak sem volt sejtése. Nem találkozott még ehhez hasonló jelenséggel. Ez a valami nem szaporodott, nem csinált semmit, nem burjánzott, nem mozgott, de akkor is: ott volt, és nem kellett volna ott lennie. Valószínűnek tartottam, hogy ez okozhatja aluszékonyságukat, érdektelenségüket. A hajóorvost arra kértem, most vizsgáljon meg engem is. Érdekes, de nálam nem talált ilyen jellegű eltérést. A régebbi adataimhoz képest semmi eltérés nem mutatkozott. Ez elgondolkodtatott. De csak ENGEM. Mert a jelenség felfedezése sem az orvost, sem a többieket egyáltalán nem érdekelte.
Naphosszat ezen törtem a fejem. De én nem vagyok biológus, sem orvos, persze, nem jutottam közelebb a megoldáshoz.
Most azt kellett kiderítenem, ki mit fogyasztott. Mindenki ugyanazt, hiszen itt nincs lehetőség változatos étkezésre, minden élelmiszer tartósított. Tehát nem ez a megoldás. De akkor micsoda? Mi lehet az, ami a többieknél ezt okozza, és nálam pedig nem? Én miben vagyok más?
Aztán eszembe jutott valami. Utolsó nap, amikor már mindenki a hajón volt, és én is visszafelé tartottam az utolsó mintavételből, a szkafanderem meghibásodott. Talán annak tudható be, hogy a talaj forró volt ott, amerre jártam, és a kénes gőz is megrongálhatta a fennsíknál... talán. Elég nehezen jutottam vissza a hajóba, mert a sérült ruha minduntalan meggyűrődött és akadályozta a haladást. Persze, minél tovább voltam kint, annál valószínűbb, hogy a bolygó levegője bejuthatott a sérült részen. Én semmilyen változást nem észleltem magamon, amikor visszatértem, a ruhát pedig a megsemmisítőbe dobtam. Hiszen mindannyiunknak több garnitúra ilyen ruhája van, megjavítani hibátlanul nem lehetséges. Ahol egyszer megsérült, ott újra meg fog, a meggyengült anyag mostmár könnyedén újra elszakad.
Talán ez lehet az oka? Hogy a bolygó levegője érte a bőrömet? Esetleg olyan anyag is van benne, ami elkerülte a vegyelemzéskor a figyelmünket, valami apró, de annál fontosabb tényező, s ez valami módon bizonyos kémiai hatással volt a szervezetemre, a véremre?
Érdekes. Azt gondolná az ember, hogy épp ellenkezőleg hatott. Hogy károsította, s nem pedig védelmezte más egyéb behatásokkal szemben. Most mégis ez történt. Társaim szervezete valamire másként reagál. De MI lehet az a VALAMI, ami ilyen hatással van rájuk? Ha nem akarok nagyobb bajt magunknak, nekem kell kiderítenem, mert úgy látszik, ez a probléma senki mást nem érdekel. Márpedig megoldást kell rá találnom, mert ha nem, akkor... akkor... jobb nem belegondolni, mi lesz, mi lehet.
Az orvosi laborban láttam hozzá a munkához. Persze nem ment ez könnyen. Senkitől nem kaptam segítséget. Akármilyen parancsot adtam is társaimnak, mindenki úgy tett, mintha nem is hallaná. De furcsa! Ilyet még soha nem tapasztaltam.
Nem vagyok biológus. Sem orvos. Akármilyen kísérletet is végeztem, egyáltalán semmire nem jutottam. Csekély ismeretanyagommal bizony nem sokra mentem. Felhagytam tehát ezzel, és megpróbáltam kikérdezni újra a legénység tagjait - egyesével.
Nehezen haladtam ezzel is. Mintha álomkór lenne úrrá rajtuk! Alig tudtam kicsikarni valami válaszfélét belőlük. Végül mégis eredményre jutottam. Kiderült, hogy az utolsó napon valami gyümölcsfélét hozott valaki a hajóra. A földi almára hasonlító, pirosas színű, lédús gyümölcsöt én is láttam az étkezőben egy tálban. Később eltűnt, gondoltam, valaki a tároló hűtőbe tette, hogy majd otthoni tudósaink is analizálni tudják. Sajnos, nem így történt. Amikor a vezérlőben voltam, valaki feldarabolta, és mindenki megkóstolta. Még ízlett is nekik. Sajnálták, hogy nem hoztak belőle a hajóra többet... persze, nekem nem mertek róla szólni, mert tudták, hogy nagyon haragudni fogok érte, és még büntetést is kaphatnak. Megszegni az előírásokat, ez nem volt szokás az én hajómon. Soha nem egyeznék bele ilyesmibe, tudták ezt jól. De a gyümölcs - mint mondták - olyan gusztusos, olyan szép, kívánatos volt, hogy nem tudtak neki ellenállni...
Szóval ez az egyetlen dolog, amit mindenki fogyasztott, kivéve engem. Ennek a gyümölcsnek tulajdonítható be a furcsa elfajulás a vérükben. Csak erre tudok gondolni.
Aztán Soraya olyasmit mondott, amitől elállt a lélegzetem.
A gyümölcsből egyetlen szeletkét nekem is félretettek. De tudták, hogy nem fogom elfogyasztani, ezért meg akartak vele tréfálni. Soraya apró pici darabkákra vágta, és az ételembe keverte, amikor az automatához mentem egy pohár italért.
Nem vettem észre, nem volt domináns íze, sem állaga. Azt sem vettem észre, hogy a hátam mögött összekacsintanak...
Egyszóval én is fogyasztottam a gyümölcsből, tudtomon kívül. Idétlen vicc volt, annyi bizonyos. Lehet, hogy valamennyien az életünkkel fizetünk érte! Komoly űrhajósoktól nem vártam volna ilyen könnyelmű cselekedetet. De hogy Soraya, az ÉN Sorayám is benne legyen, sőt... hát az aztán nagyon nem ínyemre való. Ha nem szeretném annyira, úgy tekinteném, hogy megmérgezett, és nagyon megbüntetném őt...
Most azonban más a helyzet. Nem elég az, hogy ő a kedvesem, de még azt is figyelembe kell vennem, hogy olyan furcsán viselkedik... mint valamennyien, a többiek. Azt kell gondolnom, hogy a gyümölcs hatásától engem a szakadt ruhámon keresztül bejutó, idegen levegő összetétele védelmez. A többieknek nincs ilyen szerencséje... és csak a jó ég tudja, mi lesz a következménye mindennek.
Mindenesetre most meg kell ezt emésztenem, és nem tudom, túl tudom-e magam tenni ezen az idétlen viccelődésen valaha is.
A legénységet aludni küldtem. Nem tehettem mást. Hiszen használhatatlanok lettek, a parancsaimnak már nem engedelmeskednek... senki, még Soraya sem. Csak néz rám azzal a csodálatos zöld szemeivel, úgy, hogy a szívem majd megszakad, de nem tesz semmit, bármit is mondok vagy kérek tőle.... Még jó, hogy egyáltalán válaszolt a kérdéseimre...
Őt is aludni küldtem. Aztán a vezérlőbe mentem, mert el kell döntenem, mit is tegyek. Legjobb lesz, ha a beteg legénységgel hazatérek. Mostmár nem jöhet számításba a pályakorrekció, és nem lehet arról szó, hogy aszteroidára, bolygóra, bármire is leszálljunk.
Minden előkészületet megtettem, amire szükség volt ahhoz, hogy hazajussunk. A legénység hibernálását magamnak kell majd felügyelnem, mert most nem egészségesek, és nem szeretném, ha valami gikszer történne... utána majd magam is a hibernátorban fogok utazni, természetesen.
-----------------------------
A legénység minden tagja már a hibernátorokban van. Most én következem. Remélem, hazáig - és ez nem csekélység - semmilyen probléma nem lesz. Most tehát én is elmegyek „aludni”... hideg, mély álom lesz, viszolygok tőle - mint minden űrhajós. Hiszen az emberi szervezetet nagyon megviseli, különösen, ha ilyen hosszú időre kerül valaki hűtött állapotba... Több mint száz év... azért nem semmi, ismerjük el. Kicsit félek. Ilyenkor mindenki fél. Mert nem biztos, igen, semmi biztosíték arra, hogy fel is ébredek majd... valaha, egyáltalán. És ez az érzés minden alkalommal ugyanúgy bennem van, és akármelyik űrhajóssal beszéltem erről, mindenki így érzett, aki valaha is hibernálva volt.
Mert ez az álom nem puha, meleg, nem ölel körül, mint egy kellemes álom. Nem. Ez rideg, kellemetlen, durva és lélektelen. Nem bársonyos, hanem hideg, borzongató. De nincs mit tenni, mert az emberi élet véges, és az út szinte végtelen. Ki tudná kibírni élve máshogyan? Nincs hát más választás, bizony, nincsen. Mert azt a fajta utazást sajnos még nem találták fel, amivel az IDŐBEN is haladni lehet ide, oda, előre és hátra. Ha ez lehetséges lenne, az ember már réges-régen bebarangolta volna az ismeretlent. De most még nagyon komoly korlátai vannak.
Most gondolatban búcsúzom. Amikor megközelítjük a galaxisunkat, a gépek fel fognak ébreszteni. Csak engem. A társaim ébresztését magam fogom felügyelni. Figyelni akarom az ébredésüket, látni és tudni akarom, milyen egészségi állapotban lesznek akkor. Remélem, minden rendben lesz. Remélem... remélem.
-----------------------------
Az automata felébresztett. Kábultan léptem ki a gépből, agyam még nem működött tökéletesen. Bódultan lépkedtem, kicsit szédültem is. Ez mindig így van, minden alkalommal... sajnos. A vezérlőbe érve vörös fénynyalábok villódzása csapott a szemembe. Eltakartam a szemem egy pillanatra, olyan bántó volt ez a vakító figyelmeztető fény.
Szívem hevesebben vert, mire odaértem a vezérlőpulthoz. Szinte minden kijelző vörösen izzott vagy villogott. Mi történhetett?
Mindent sorban leellenőriztem. Még csak közelében sem járunk a mi galaxisunknak! Mi történhetett, miért ébresztett akkor fel a gép? Ja, persze, hiszen úgy van programozva, hogy vészjelzés esetén az automata vezérlés felé