Ózon
Bobby Leng:
Ózon
sci-fi
Egyszer volt, valahol az űrben
Egy bolygó, pont, mint a Föld.
Messziről gyönyörű, színes világ
Habócsás, fehér, kék és zöld.
A csodás bolygón nyüzsög az élet
Mindenki lót-fut rajta valahová
Közben mérhetetlenül szemetelnek
Szemét kerül mindenbe, fölé s alá.
A rengeteg termék a modern világban
Elkerülhetetlen, azt mondják mind.
És a szeméttelepek óriásisága
Jelent a bolygónak nagy-nagy kínt.
Azt, mit milliós városok ontanak
Azt megemészteni már nem tudja
Nincs hely, nincs völgy, és üreg
Amely mindezt a mocskot befogadja.
A járművek s gyárak füstöt okádnak
És szmogtól szürke már mind a lég
Köhög és prüszköl a városlakó mind
De gazdagodik sok gyártó cég.
Tudósok ülnek laboratóriumban
És próbálják helyrehozni azt
Ami évtizedek óta beteggé tesz
Minden lakost ama Nap alatt.
A bolygó haldoklik, csendben, némán
De jelét adja, hogy beteg nagyon.
Letarolt erdők, sivár vidékek
Jelzik, hogy csak a pénz számít, a vagyon.
Lakóparkoknak helyet csinálnak
A hegyoldalban, házak lesznek itt.
Az erdő helyén majd autó tülköl
De a pénzért cserébe mit is veszít?
A tengerek mélyén sok rozsdás hordó
Tartalma méreg vagy atomhulladék.
Ott nem látják, hát nincs is, vélik
Sokan bután, nem gondolkodnak ma még.
És a tengerek élővilága kizsigerelve
Hatalmas gyomrú hajókba kerül
Majd megy a gyárakba, piacokra
Előlük nincs lény, amely megmenekül.
Aztán sok-sok tonnányi szemét lesz
Mert nem fogy el és megromlik majd
Kidobva, megsemmisítőbe kerülnek
A csodálatos tápláló sok jó falat.
És elégetnek sok kenyeret, mást is
Minden élelmet, amely nem kel el.
Miért gyártanak, termelnek annyit?
Erre a kérdésre senki nem felel.
Mindegy, de gyógyír és megoldás
Kell. Látja, aki nem oly ostoba.
A tudósok éjt nappallá téve dolgoznak
Hogy a bolygó ne legyen mostoha.
Ám sok-sok évi munkájuk hiába
Mert szemléletváltás kell, és csoda.
És erre rá is jöttek mind, de mégis
Tervekkel mindnek tele az asztala.
Volt egy közülük, egy kiváló
Okos és éles eszű, nagyszerű.
Vezető beosztásban, sok kollégával
Próbálkozásuk mindennemű.
Így és úgy és mindenféleképpen
Ezt és azt is kitaláltak ezreket.
Évek alatt mind a sutba dobták
Nem hasznosította senki ezeket.
Így aztán egyszercsak egy este
A tudós megelégelte a dolgokat.
Bezárkózott a szobájába, és
Haját tépte, s kiáltott nagyokat.
A tudós őrjöngött a szobájában
Mert sok tíz éve úgy elrepült
Hogy eredménye a kutatásnak
Realizálásra eddig nem került.
Tört-zúzott, székeket rúgott
Dobálta sarokba a könyveit
Tépte és szaggatta fecnikbe
Miszlikbe, ronggyá a jegyzeteit.
Hiába volt hát minden eddig
A problémára orvossága nincs
Hogy a légkör melegszik egyre
Szívét szorítja, szorítja a bilincs.
Mennyi elvesztegetett évibe
Beletelt, s mégse jutott semmire.
Kísérlet kísérletet követett, mégis
A megoldás most is oly messzire.
Haját tépi és járkál fel-alá egyre
Ajkáról szállnak a szitokszavak
Ordít, ahogy csak a torkán kifér.
A talpa alatt a sok jegyzet-cafat.
Mit ér már mindez, végre is, mostmár?
Abbahagyja hát, mert érdektelen.
Nem sikerült semmi, az idő elment
És ő már elborult, szinte esztelen.
Agyának egyetlen rezgése sincsen
Egyetlen szeglete se, ami józan még.
Szinte beleőrül, hogy nem sikerült, és
Egyre csak forróbb felette az ég.
S akkor kiment az épületből végre
Friss levegőért, hátha jobban lesz.
Megnyugodni illene mostmár
Mert az őrületbe kergeti ez.
Elkeseredett lelkében vívnak
A rosszabbnál rosszabb gondolatok.
Vége van, a reményt elvesztette
A türelme végleg, végleg elfogyott.
Feladja tervét - gondolta végül
Míg kék az ég és míg zöld a fű
Addig csak él, és nem csinál semmit
Elvesztegetett a sok drága idő.
Elcsitult a haragnak árja végül
S gondolataiba merülve bement.
Összeszedte mind, amit széttépett
Amikor a pohár színültig betelt.
Hazamegy, gondolta, és ledől az ágyra
Hogy kiüríthesse elméjét teljesen.
Másra nem vágyott, csak nyugalomra
S hogy asszonya rámosolyogjon kedvesen.
De előbb még van itt egy kis dolga
Valami anyagot sokszorosítania kell.
Ezt kérték tőle, valamilyen okból
Menne már, de még ez tartja fel.
Közben azért még járt az agya rajta
Hogy hogyan juthatott ilyen messzire el
Pedig volt sok jó gondolata, tudja
S ha beválik, sok elismerést bezsebel.
Kipróbáltak már egy anyagot, amely
A légkörbe juttatva szétporladt ott.
Nagyon vékony réteggel bevonta
A légkört és megszűrte kicsit a napot.
Egy ideig jó volt, nem égetett már
Annyira az a fránya napsugár.
Ámde a pénz elfogyott, és akkor
A kísérletnek is lett végleg vége már.
Pedig tudja, hogy hasznot hozott ez:
Az országokban éledt a gazdaság
Nem égtek ki a növények és sehol
Nem volt akkora végre a szárazság.
De most olyasmit kéne létrehozni
Ami senkinek nem kerül semmibe.
Nem kell vegyileg anyag hozzá
És méghozzá gyorsan és izibe.
Elkeseredett, mert nem volt most
Semmi okos gondolata ilyesmire.
S közben a keze járt, és fénymásolt
Csak úgy gyűlt a sok papír a kezibe.
A tudós végül nagyon elunta
És otthagyva mindent, hazament.
Lefeküdt aludni, gondolta, mostmár
Mindez neki mától semmit se jelent.
Annyit küszködött, annyi sok bánat
Annyi sok munka van mindeme mögött
Annyi csalódás és újra-újrakezdés
A sok kedves, szorgos munkatárs között.
Évek tizedje, sok-sok idő elmúlt
Részeredmények, költségek garmada
Volt csak a vége, és mindig újra
És lámcsak: nincs semmi haszna ma.
Rosszul volt, fájt a feje, forgott a világ
A plafon körbe-körbe szaladt
Majd’ leesett az ágyról, miközben
Vacogó foggal lapult a paplan alatt.
Aztán eszébe ötlött és fészkelt
Agyába végül egy újabb gondolat:
Mindig mondták, hogy ne sokat legyen
A fénymásoló mellett, az ózon miatt.
Merthogy ózont termel és árthat
Az emberi szervezetnek e dolog.
Mosolygott most, és megnyugodva
Nagy és mély alvásba fogott.
Ámde rémálmok sora gyötörte
Aludva mélyen védtelen volt ellenük.
Nagy és őrült gnómok kínozták
Akiknek szörnyűséges volt a kezük.
S az álmok csak jöttek, egyre jöttek
Sóhajtozva forgolódott és izzadott
Verítékben úszott a szerencsétlen
Önkívületében védekezni se tudott.
Agyának lázas gondolatai között
Lepergett előtte ismét az előző nap
Ahogy őrjöngött a szobájában
S azt hitte: menten gutaütést kap.
Aztán az álmok végre elcsitultak
És békésebbre változott most a kép
Látta magát, amint az épületből
Lobogó hajjal, remegve az utcára lép.
Álmában látta, hogy másnap ismét
Tervezni s jegyzetelgetni kezdhetett.
Megvan az új irány, amivel mostmár
Hamarosan végre elkészülhetett.
Tervezett-rajzolt, és le is gyártották:
Ózongyártó hatalmas gépeket.
Ezeket kell üzembe helyezni
És akkor az eredmény jó lehet.
Így is történt, s vitették oly helyre
Hol ózonlyuk nődögélt, alakult
Beindult a gyártás nagyüzemben
S távolodott az ijesztő jövő és múlt.
Meg is lett haszna, boldogok voltak
Visszaállt minden, mint rég, rendesen.
Ő pedig elismerést kapott e tárgyban
Hogy segíteni tudott a világ-természeten.
S a tudós álmodott egyre, mindig, újra
Álmában jó megoldásokra is jutott
Éberen nem értékelte munkáját senki
De álmában végre jó dolgokba fogott.
Álmodta: csak egy a gond, hogy újra
Ne legyen ez, azért csak tenni kell.
A sok-sokmilliós nagyvárosok szmogját
Hogyan lehetne megsemmisíteni, űzni el?
Erre is meglett a megoldás hamar:
Szélturbinával szétfújatják a füstködöt
Majd a tengerek vizéből valamennyit
Átalakítanak labor-körülmények között.
Szétválasztják Hidrogénre és Oxigénre
A hidrogénből csinálnak más anyagot
Kémiai adalékokkal megtoldva, hogy
Kapjanak belőle jó fűtőanyagot.
Az oxigént pedig a levegőbe nyomva
Feldúsítják a sok nagyváros felett
A felélt és poros-piszkos ájert
S így mostmár itt is jobban élni lehet.
Meg óriási szűrőkkel szűrik ki majd
A levegőből a szállongó por-anyagot
Hogy hogyan, az még nincs kidolgozva
... Álmában a tudós sóhajt egy nagyot.
Vagy pedig a másik, amit kigondoltak
Hogy a városok fölött eső legyen:
Felhőképző készülékeket használnak
S kimossák a szennyet e helyeken.
S a tudós álmodott egyre, mindig, újra
Álmában jó megoldásokra is jutott
Éberen nem értékelte munkáját senki
De álmában végre jó dolgokba fogott.
Volt még egy tervük: búra alá vonni
A nagyvárosokat, hogy onnan a szmog
Ne tudjon másfelé elterjedni onnan
Hiszen megsemmisülni sose fog.
A füstköd eloszlik a levegőben ugyan
De a légkörben örökre ottmarad.
Ezért növekszenek az ózonlyukak
Rohamosabban, mint millió évek alatt.
A búrák a városok s gyárak fölött majd
Megakadályozzák mindezt, biztosan.
A felélt s füstös levegőt megtisztítva
Újra használhatóvá tenni valahogyan.
... Igen-igen, szűrőket kell gyártani gyorsan
Ami a káros anyagot összegyűjtheti
Átalakítja, besűríti, zsugorítja
Hogy nyoma se maradjon neki.
S ha mégis, a kapott anyagot mostmár
Útburkolatba belekeverni is lehet
Hasznosítva így, kárba semmi se vész
Ha okos az ember, sokmindent tehet.
Mit elrontott, neki kell helyrehozni
Nincsen külső erő, ami segít
Nincs lehetőség egy újabb világra
Ahová bolygóközi jármű repít.
S a tudós álmodott egyre, mindig, újra
Álmában jó megoldásokra jutott
Éberen nem értékelte munkáját senki
De álmában végre jó dolgokba fogott.
A kényszer nagy úr, kiötlik a megoldást
Tudósok és kétkezi s paraszti józan ész
Tenni a lakosság jövőjéért mindahányan
Fürgén s kétségbeesetten mindenre kész.
Kevés az ivóvíz, mert már elszennyezték
A talajba került vegyi szerek, s hulladék
Mérgek és erős savak, habzó mocsok
A tenger, a tó, folyó már régen nem kék.
Sürgősen tisztításra vár a talaj s vizek
Nincs idő tutyimutyizni, tallabillézni már
Az egész bolygó kétségbeesetten küzd
És sajnos úgy fest, jóvátehetetlen a kár.
Addig is, gondolták: a tengervízből sótlanítással
Még ivóvíz is jócskán nyerhető
És az ásványi sók hasznossága miatt
Építésnél a vakolatba is keverhető.
Belélegezve légúti gondokra jó lesz
Mint a sóbarlang és sólámpa most
Lehetne minden háznak ilyen készüléke
Levegőből-tüdőből kikergetné a koszt.
Meg kéne szüntetni az óriás városok
Méretét, ahol túl sok az, aki benne él.
A sok autó és más jármű és gyárak
Minden levegőt lassanként felél.
Beteg és asztmás az egész nép ottan
Észre kék’ venni végre mostmár
A porban, piszokban, tüsszögve élnek
És minden kisgyermek is, de kár.
S a tudós álmodott egyre, mindig, újra
Álmában jó megoldásokra jutott
Éberen nem értékelte munkáját senki
De álmában végre jó dolgokba fogott.
Ha megszüntethető lenne az autózás
És senki se sietne-rohanna sehova
Csak tömegközlekedéssel járna
Eljöhetne akkor a nyugalom kora.
Utópia talán, de mégis közös érdek
Csakhogy jelenleg még a pénz beszél
De mégis el kell érni, hogy végre
A józan ésszerűség legyen a cél.
Meg kell érteni mindenkinek végre
Hogy minek a pénz, ha nincs jövő
A természet nem képes regenerálni
Amit elrontottak, és ez a fő.
Így, vagy úgy, a hibát elkövették
És sok idő lesz, amíg helyreáll
És a régi kerékvágásba térhet
Minden, és nem vár a korai halál.
Becsülni kell, ami van, az ottlakóknak.
A sok tudós töri folyton a fejét.
Mit oktalan pénzhajhászásból elkövet más
Helyrehozni, mert itt a lét a tét.
A sok tudós erőlködik naphosszat
Éveken át és mind a fejét töri
Kiagyal százféle megoldást újra
Miközben a gazdag csak a zsebét tömi.
Környezetüknek részei mind-mind
Mi lesz, ha már nem lesz környezet?
Műanyagokból nem lehet pótolni
Virtuális világban élni hogyan lehet?
Szennyezett levegő, növénytelenül
Állatok nélkül kopár, élettelen
Lesz ez a bolygó, ahol élnek
Félresöpörni e témát hát helytelen.
S a tudós álmodott egyre, mindig, újra
Rémálmok gyötrik most is szegényt
Nem látja, csak a feketeséget
A bolygó halálát. Nem lát már fényt.
Ha eszébe jutna valakinek végre
Mit kell tenni, hát jobb, ha kiált
Hallja meg mindenki, aki nem érzi
Ennek most még a súlyát, baját.
Városon kívül nem gazdag az élet
Egyszerűségben élnek jó sokan.
A boldogság nem a zsúfolt városok sajátja
Mert ott senki se ér rá, csak rohan.
Kilépni a városok neon-bűvköréből
A nyüzsgést szépen hátrahagyó
Az idő megáll a fák és rétek között, ez
Ha odaért, megtapasztalható.
Most még van ilyen, de nem sokáig.
Ha így haladnak, hamarost vége lesz.
Vízben és földön minden elpusztul
Az ózonlyuk- s üvegház-hatása ez.
A megoldást megkeresni erre
Ki ott él, neki kell, ki lenne más
Alkalmas arra, hogy amit elrontott
Helyrehozza, s jöjjön a jó változás.
S a tudós csak álmodik folyvást
Reszket és izzad is már bele.
Szakad a víz róla, nagyon szenved
Még álmában is a hócipője tele.
Mert ő is, mint társai, tudja, mi használna
S ha kitalálták már, gyorsan tenni kell.
Helyrehozni, amíg nincsen késő
Amit a modern világ könnyedén rontott el.
A tudós, ki oly sokat töprengett régtől
Kollegáival mindenféle megoldásokon
Meg nem nyugodhat, amíg nem érte
El a teljes eredményt, mesterfokon.
Ösztökéli a vezetőket sorra, egyre
Hogy észretérjenek és siessenek
Ne sajnálják rá a harácsolt tőkét
Ha azt akarják, hogy unokáik legyenek.
Ha a felszíne megsemmisül a bolygónak
Kihalt lesz, bizony, teljesen halott.
Egy fűszál, egy lepke, egyetlen bogárka
Se lakja majd, üres lesz, ez tudott.
Álmában egy tévéműsorban a tudós elmondta
Hogy sokfelé járt már, szép e világ.
Gyönyörködött oly sokféle vidékben
És reméli, még sok szépet lát.
Mondja, meséli, lobogó hajjal
Izzó szemekkel, emlékeiben él.
Felidézi és szemei előtt peregnek
A boldog percek, ahogy mesél.
„Én láttam a hegyormokon a napkeltét
S napnyugtát a havas hegycsúcsokon.
Láttam a zuhatagokat szédítőn zuhogni
És a szelet éreztem sík pusztaságokon.
Láttam sok virágot és dús legelőket
Amin vadaknak százai keltek át
Hatalmas szárnyú madarat szállni
És láttam a határtalan, kék óceánt.
De meddig még, és úgy száz év múlva
Sivatag lesz-e a talaj csupán?
Élettelen, mint a Marsé, mondjuk
S az akkoriak majd néznek bután.
Ők már nem láthatják mindeme csodákat?
E szépségeket, gyönyörű itt ez a föld.
Őnekik mit hagyunk örökül, halld hát
Ezt kiáltom én most a hegyek fölött.
Nem lesz fa, fű, mely az oxigént ontja!
Nem lesz víz már, ami még iható.
Nem lesz állat, nem lesz étel, semmi
E bolygó már nem is lesz lakható.
Nemcsak a környezet pusztul el akkor
Hanem ami abból élt: a lakosok is.
Mit esznek, mit isznak, s halálra fagynak
Hinni, hogy megmaradhatnak - hamis!
S álmodik szegény, álmában is még
Szörnyen szenved, mert tudja, mi baj.
Akkora már, hogy kilyukad a gyomor
És reszket a kéz-láb, s kihullik a haj.
A tudósnak sok még a feladata, tudja
Meg kell változtatni, ami most rossz.
De nemcsak az ő dolga lenne, nem-nem
Nem ő, ki fontos döntéseket hoz.
Kapjanak észbe azok, kiknek dolga
Hogy tegyenek, váltsanak, amíg lehet.
Hiába ad ő ötleteket és irányvonalat
Ha semmi mást egyelőre nem tehet.
Össze kell fogniuk az illetékeseknek
Vezetőknek és mindnek, akik követik
Hogy legyen jövő, hogy legyen bolygó
Még, amin az unokák életüket majd élhetik.
S álmában kiált, reméli: hallják
Mindazok, akiknek tenniük kell.
Kiáltoz, ádáz szavakat dobálgat
Álmából rémülten ébred most fel.
De ülve az ágyának szélén most is
Rémálma gyötrő hatása alatt marad
Ó, be kár, hogy út nincs, mi vinne
Ki e világból, mely tovaszalad!
Fejét csóválja, izzadt homlokát
Megtörli, de szívét szorítja az
Hogy tudja: nem hallgatnak rá, és
Lelkének nincsen semmi vigasz.
Vigyázz, világ, vigyázz, ki lakja!
Ez nem tréfadolog, de nem ám!
Most még azt hiszik, hogy jó az élet
És mindent megtehetnek éltük során.
De nem így van, korcsosul a népség
Egyre kevesebb utód születik.
Azoknak is nyolcvan százaléka beteg
Nyomorék vagy korán eltemetik.
Ha így megy még egy ideig, végleg
Lehúzhatják a lakosok a rolót.
Kipusztul minden, az állatvilág is
És a növényvilág zárja majd a sort.
Mi lesz, ha mindez bekövetkezik majd?
Évmilliók múltán elölről kezdődik-e?
Ki ér azt rá kivárni, kérdezhetnék
Ki az, kinek ily végtelen az ideje?
Vagy kerítenek egy másik bolygót
Mely szintén tönkremegy kezük alatt?
Ám a lakható bolygók száma a közelükben
A tudósok szerint a nulla számértékre apadt.
A tudósokat lám, rémálmok gyötrik
És mindazokat, akik aggódnak már
A rémálmok ködébe beleveszni látszik
Minden, mi volt, s mérhetetlen a kár.
A rémálom gyötri, egyre csak gyötri
Az emberi elmét, mert rettegve fél.
Van is mitől: a gondtalan évek
Tobzódása már-már mindent felél.
S a rémálom terjeng, egyre csak terjeng
Elárasztja a szegény ám okos agyat.
Nem marad más, csak a rémálom, mert e
Bolygó csak egy porszem Napja alatt.
A rémséges álmokban minden megbolondult
Az időjárás: a hideg, az esők, a meleg
A vulkánok újra mind felébredtek
És a talaj őrült tektonikus rengésbe kezd.
Ugyanis lent, a kéregben robbantottak
Hogy a mélynek lemezei közül gyorsan
Kinyerhessék az ottrekedt kincseket
És kiszivattyúzhassák hamar onnan.
Csakhogy ezzel felszakadtak az alvó
Millió évek óta nyugvó mélyrétegek
Árkok és vulkánok nyíltak a mélyben:
Elmozdultak az addig zárt kőzetlemezek.
Füst, láva, folyékony, izzó olvadék lövellt fel
Az óceánok mélyén és a talaj felett
No, most ijedjetek meg, akik okozták
Elbújni ugyanis ez elől már nem lehet.
Semmi nem rejt már, hiába a pénz
Ami miatt felrúgtak mindent a kapzsik.
Nem számított a biztonság, se semmi
Most meg már késő, ha sirám hallik.
Még egy darabig volt, akik bírták
Bár a vadállomány teljesen kihalt
És a növényvilág is megsemmisült
Semmi se maradt az izzó ég alatt.
Majd sivár pusztaság lett, hóval, jéggel
Az óceánok vize ki-kicsapott
Elsöpörve a nagyvárosokat is
Ahol a rengeteg népség lakott.
Megbújva, egymás elől eltitkolva
Ételt rejtegetve nép alig maradt.
Az a néhány már nem sokáig húzza
Az ételük nekik is csak néhány falat.
Majd jött még árvíz és tornádó, tájfun
Ami a bolygó felszínét eltörölte
Elmosta, elfújta, feldarabolta mind
A teljes felszínt tisztára, simára söpörte.
A tudóst éberen is rémálmok gyötrik
Izzadt homloka mögött zúg és zakatol
Hogy hová juthatnak, ha nem kapnak észbe
Minden bajért mindenki most majd meglakol.
Nem lesz már, nincsen, nem marad semmi.
Fentről nézve csak kopár, sivár vidék.
A szél akadálytalanul tombolhat, szállhat
Mert megsemmisül minden más maradék.
Nem lesz tudós, aki figyelmeztetne: álmát
Megszakítja félbe végleg a rút halál.
Vele hal az egész társadalma s a bolygó
Felszíne megsemmisülten, üresen áll.
Sok-sok idő telik el, száz s ezer évek
A bolygó felszíne még mindig halott.
Az újraéledő képessége mostmár
Szegény bolygónak teljesen elfogyott.
Telik-múlik az idő. Mért is ne: végtelen.
Millió évek múlnak el nyomtalanul.
Majd lassan-lassan kis csírák, sejtek
Jelennek meg: Valami ismét alakul!
A mélyben lávába olvadtan eltűnik
A réges-régi civilizáltnak hitt világ.
Nyoma sem marad, darab jel sem
Hogy itten valaha „értelmes” élet járt.
Nem marad ház, sem út, sem jármű
Se tárgy, se eszköz, se semmi más.
Újrakezdődhet... És ha jön majd újra
Az „értelem”, hát biztos megint nem vigyáz.
Ki tudja, hányszor ismétlődött már
Újra és újra elölről mindez ismét?
Dicsőn jön, aki gyarmatosít, de
Ugyanúgy gyászosan takarodik innét!
Értelmes elmék rémálma mindez
Mostmég talán, de meddig mehet?
Le kéne már fogni, bilincsbe verni
A mocskot ontó, tékozló sok kezet!
Az álom súlyos: bolygójuk menthetetlen
S menthetetlen minden, ami rajta él.
Nem marad más, csak a szállongó por
Amiben fürdik, kavarog zúgva a szél.
Az ismeretlen, névtelen bolygó haldoklik.
Végkimerülésben szenved, készül a vég.
S kik látják már, hogy baj van, azok közül
Kevés, ki tenni képes, akar, tud - ma még.
Minek kell történnie, hogy végre együtt
Összefogjon mindenki, aki ott él?
Hogy belássa: nincs jövő, ha a jelenben
Nem tesznek semmit, - legyen közös a cél!
Rémálmok ébren is gyötrik az elmét
Nagyon kínos, fájó lesz az ébredés
Mert megoldás még nincs, hiába minden
Bármit is tesz, az mind-mind kevés.
Fáradt, kimerült a tudós reggel
Korán van még, az ég oly sötét.
A bolygó Napja nem mutatkozik még
Derengés sincs, fekete az ég.
Sóhajt és arcát simítja, ráncot
Vont rá az éjjel kínja, míg aludt.
S a reggel se jobb, mert bizony, sajnos
Lelke zaklatott, kimerült, dúlt.
Bolygója haldoklik, tudja ő jól
Szenved és mostmár a végére jár
Kimerült, a végelgyengülése itt van
És neki látnia mindezt annyira fáj.
Hasonlóságot láttok-e benne
Ama bolygó és a Föld között?
Látjátok-e a tennivalókat
A súlyos gondolatok mögött?
Mert bár igaz, hogy AZ nem a MI Földünk.
Elmeséltem nektek egy MÁSIK helyet.
Van, vagy csak volt? - egy dolog biztos:
Nem becsülték a bolygójukon az életet.
A távoli bolygó, amelyről meséltem, innét
Távcsővel se látni, olyan kicsi.
Takarja azt a csillagok garmadája
Ahogy az űrt ismeretlen helyen szeli.
Talán a fénye évezredekig még
Ott villog a csillagok között
Annyira távol, tán nem is látni
Sohase égboltunkon a fejünk fölött.
De tán egyszer mégis volt, valahol az űrben
Egy bolygó, pont, mint a Föld.
Messziről gyönyörű, színes világ
Habócsás, fehér, kék és zöld.
S ha egyszer volt is e bolygó, neve sincsen.
Tán nem is látta senki, - ma már halott.
Mint kopár kavics, csupasz homokszem
Melyen valaha talán sok-sok élet lakott.
VÉGE
Ózon
sci-fi
Egyszer volt, valahol az űrben
Egy bolygó, pont, mint a Föld.
Messziről gyönyörű, színes világ
Habócsás, fehér, kék és zöld.
A csodás bolygón nyüzsög az élet
Mindenki lót-fut rajta valahová
Közben mérhetetlenül szemetelnek
Szemét kerül mindenbe, fölé s alá.
A rengeteg termék a modern világban
Elkerülhetetlen, azt mondják mind.
És a szeméttelepek óriásisága
Jelent a bolygónak nagy-nagy kínt.
Azt, mit milliós városok ontanak
Azt megemészteni már nem tudja
Nincs hely, nincs völgy, és üreg
Amely mindezt a mocskot befogadja.
A járművek s gyárak füstöt okádnak
És szmogtól szürke már mind a lég
Köhög és prüszköl a városlakó mind
De gazdagodik sok gyártó cég.
Tudósok ülnek laboratóriumban
És próbálják helyrehozni azt
Ami évtizedek óta beteggé tesz
Minden lakost ama Nap alatt.
A bolygó haldoklik, csendben, némán
De jelét adja, hogy beteg nagyon.
Letarolt erdők, sivár vidékek
Jelzik, hogy csak a pénz számít, a vagyon.
Lakóparkoknak helyet csinálnak
A hegyoldalban, házak lesznek itt.
Az erdő helyén majd autó tülköl
De a pénzért cserébe mit is veszít?
A tengerek mélyén sok rozsdás hordó
Tartalma méreg vagy atomhulladék.
Ott nem látják, hát nincs is, vélik
Sokan bután, nem gondolkodnak ma még.
És a tengerek élővilága kizsigerelve
Hatalmas gyomrú hajókba kerül
Majd megy a gyárakba, piacokra
Előlük nincs lény, amely megmenekül.
Aztán sok-sok tonnányi szemét lesz
Mert nem fogy el és megromlik majd
Kidobva, megsemmisítőbe kerülnek
A csodálatos tápláló sok jó falat.
És elégetnek sok kenyeret, mást is
Minden élelmet, amely nem kel el.
Miért gyártanak, termelnek annyit?
Erre a kérdésre senki nem felel.
Mindegy, de gyógyír és megoldás
Kell. Látja, aki nem oly ostoba.
A tudósok éjt nappallá téve dolgoznak
Hogy a bolygó ne legyen mostoha.
Ám sok-sok évi munkájuk hiába
Mert szemléletváltás kell, és csoda.
És erre rá is jöttek mind, de mégis
Tervekkel mindnek tele az asztala.
Volt egy közülük, egy kiváló
Okos és éles eszű, nagyszerű.
Vezető beosztásban, sok kollégával
Próbálkozásuk mindennemű.
Így és úgy és mindenféleképpen
Ezt és azt is kitaláltak ezreket.
Évek alatt mind a sutba dobták
Nem hasznosította senki ezeket.
Így aztán egyszercsak egy este
A tudós megelégelte a dolgokat.
Bezárkózott a szobájába, és
Haját tépte, s kiáltott nagyokat.
A tudós őrjöngött a szobájában
Mert sok tíz éve úgy elrepült
Hogy eredménye a kutatásnak
Realizálásra eddig nem került.
Tört-zúzott, székeket rúgott
Dobálta sarokba a könyveit
Tépte és szaggatta fecnikbe
Miszlikbe, ronggyá a jegyzeteit.
Hiába volt hát minden eddig
A problémára orvossága nincs
Hogy a légkör melegszik egyre
Szívét szorítja, szorítja a bilincs.
Mennyi elvesztegetett évibe
Beletelt, s mégse jutott semmire.
Kísérlet kísérletet követett, mégis
A megoldás most is oly messzire.
Haját tépi és járkál fel-alá egyre
Ajkáról szállnak a szitokszavak
Ordít, ahogy csak a torkán kifér.
A talpa alatt a sok jegyzet-cafat.
Mit ér már mindez, végre is, mostmár?
Abbahagyja hát, mert érdektelen.
Nem sikerült semmi, az idő elment
És ő már elborult, szinte esztelen.
Agyának egyetlen rezgése sincsen
Egyetlen szeglete se, ami józan még.
Szinte beleőrül, hogy nem sikerült, és
Egyre csak forróbb felette az ég.
S akkor kiment az épületből végre
Friss levegőért, hátha jobban lesz.
Megnyugodni illene mostmár
Mert az őrületbe kergeti ez.
Elkeseredett lelkében vívnak
A rosszabbnál rosszabb gondolatok.
Vége van, a reményt elvesztette
A türelme végleg, végleg elfogyott.
Feladja tervét - gondolta végül
Míg kék az ég és míg zöld a fű
Addig csak él, és nem csinál semmit
Elvesztegetett a sok drága idő.
Elcsitult a haragnak árja végül
S gondolataiba merülve bement.
Összeszedte mind, amit széttépett
Amikor a pohár színültig betelt.
Hazamegy, gondolta, és ledől az ágyra
Hogy kiüríthesse elméjét teljesen.
Másra nem vágyott, csak nyugalomra
S hogy asszonya rámosolyogjon kedvesen.
De előbb még van itt egy kis dolga
Valami anyagot sokszorosítania kell.
Ezt kérték tőle, valamilyen okból
Menne már, de még ez tartja fel.
Közben azért még járt az agya rajta
Hogy hogyan juthatott ilyen messzire el
Pedig volt sok jó gondolata, tudja
S ha beválik, sok elismerést bezsebel.
Kipróbáltak már egy anyagot, amely
A légkörbe juttatva szétporladt ott.
Nagyon vékony réteggel bevonta
A légkört és megszűrte kicsit a napot.
Egy ideig jó volt, nem égetett már
Annyira az a fránya napsugár.
Ámde a pénz elfogyott, és akkor
A kísérletnek is lett végleg vége már.
Pedig tudja, hogy hasznot hozott ez:
Az országokban éledt a gazdaság
Nem égtek ki a növények és sehol
Nem volt akkora végre a szárazság.
De most olyasmit kéne létrehozni
Ami senkinek nem kerül semmibe.
Nem kell vegyileg anyag hozzá
És méghozzá gyorsan és izibe.
Elkeseredett, mert nem volt most
Semmi okos gondolata ilyesmire.
S közben a keze járt, és fénymásolt
Csak úgy gyűlt a sok papír a kezibe.
A tudós végül nagyon elunta
És otthagyva mindent, hazament.
Lefeküdt aludni, gondolta, mostmár
Mindez neki mától semmit se jelent.
Annyit küszködött, annyi sok bánat
Annyi sok munka van mindeme mögött
Annyi csalódás és újra-újrakezdés
A sok kedves, szorgos munkatárs között.
Évek tizedje, sok-sok idő elmúlt
Részeredmények, költségek garmada
Volt csak a vége, és mindig újra
És lámcsak: nincs semmi haszna ma.
Rosszul volt, fájt a feje, forgott a világ
A plafon körbe-körbe szaladt
Majd’ leesett az ágyról, miközben
Vacogó foggal lapult a paplan alatt.
Aztán eszébe ötlött és fészkelt
Agyába végül egy újabb gondolat:
Mindig mondták, hogy ne sokat legyen
A fénymásoló mellett, az ózon miatt.
Merthogy ózont termel és árthat
Az emberi szervezetnek e dolog.
Mosolygott most, és megnyugodva
Nagy és mély alvásba fogott.
Ámde rémálmok sora gyötörte
Aludva mélyen védtelen volt ellenük.
Nagy és őrült gnómok kínozták
Akiknek szörnyűséges volt a kezük.
S az álmok csak jöttek, egyre jöttek
Sóhajtozva forgolódott és izzadott
Verítékben úszott a szerencsétlen
Önkívületében védekezni se tudott.
Agyának lázas gondolatai között
Lepergett előtte ismét az előző nap
Ahogy őrjöngött a szobájában
S azt hitte: menten gutaütést kap.
Aztán az álmok végre elcsitultak
És békésebbre változott most a kép
Látta magát, amint az épületből
Lobogó hajjal, remegve az utcára lép.
Álmában látta, hogy másnap ismét
Tervezni s jegyzetelgetni kezdhetett.
Megvan az új irány, amivel mostmár
Hamarosan végre elkészülhetett.
Tervezett-rajzolt, és le is gyártották:
Ózongyártó hatalmas gépeket.
Ezeket kell üzembe helyezni
És akkor az eredmény jó lehet.
Így is történt, s vitették oly helyre
Hol ózonlyuk nődögélt, alakult
Beindult a gyártás nagyüzemben
S távolodott az ijesztő jövő és múlt.
Meg is lett haszna, boldogok voltak
Visszaállt minden, mint rég, rendesen.
Ő pedig elismerést kapott e tárgyban
Hogy segíteni tudott a világ-természeten.
S a tudós álmodott egyre, mindig, újra
Álmában jó megoldásokra is jutott
Éberen nem értékelte munkáját senki
De álmában végre jó dolgokba fogott.
Álmodta: csak egy a gond, hogy újra
Ne legyen ez, azért csak tenni kell.
A sok-sokmilliós nagyvárosok szmogját
Hogyan lehetne megsemmisíteni, űzni el?
Erre is meglett a megoldás hamar:
Szélturbinával szétfújatják a füstködöt
Majd a tengerek vizéből valamennyit
Átalakítanak labor-körülmények között.
Szétválasztják Hidrogénre és Oxigénre
A hidrogénből csinálnak más anyagot
Kémiai adalékokkal megtoldva, hogy
Kapjanak belőle jó fűtőanyagot.
Az oxigént pedig a levegőbe nyomva
Feldúsítják a sok nagyváros felett
A felélt és poros-piszkos ájert
S így mostmár itt is jobban élni lehet.
Meg óriási szűrőkkel szűrik ki majd
A levegőből a szállongó por-anyagot
Hogy hogyan, az még nincs kidolgozva
... Álmában a tudós sóhajt egy nagyot.
Vagy pedig a másik, amit kigondoltak
Hogy a városok fölött eső legyen:
Felhőképző készülékeket használnak
S kimossák a szennyet e helyeken.
S a tudós álmodott egyre, mindig, újra
Álmában jó megoldásokra is jutott
Éberen nem értékelte munkáját senki
De álmában végre jó dolgokba fogott.
Volt még egy tervük: búra alá vonni
A nagyvárosokat, hogy onnan a szmog
Ne tudjon másfelé elterjedni onnan
Hiszen megsemmisülni sose fog.
A füstköd eloszlik a levegőben ugyan
De a légkörben örökre ottmarad.
Ezért növekszenek az ózonlyukak
Rohamosabban, mint millió évek alatt.
A búrák a városok s gyárak fölött majd
Megakadályozzák mindezt, biztosan.
A felélt s füstös levegőt megtisztítva
Újra használhatóvá tenni valahogyan.
... Igen-igen, szűrőket kell gyártani gyorsan
Ami a káros anyagot összegyűjtheti
Átalakítja, besűríti, zsugorítja
Hogy nyoma se maradjon neki.
S ha mégis, a kapott anyagot mostmár
Útburkolatba belekeverni is lehet
Hasznosítva így, kárba semmi se vész
Ha okos az ember, sokmindent tehet.
Mit elrontott, neki kell helyrehozni
Nincsen külső erő, ami segít
Nincs lehetőség egy újabb világra
Ahová bolygóközi jármű repít.
S a tudós álmodott egyre, mindig, újra
Álmában jó megoldásokra jutott
Éberen nem értékelte munkáját senki
De álmában végre jó dolgokba fogott.
A kényszer nagy úr, kiötlik a megoldást
Tudósok és kétkezi s paraszti józan ész
Tenni a lakosság jövőjéért mindahányan
Fürgén s kétségbeesetten mindenre kész.
Kevés az ivóvíz, mert már elszennyezték
A talajba került vegyi szerek, s hulladék
Mérgek és erős savak, habzó mocsok
A tenger, a tó, folyó már régen nem kék.
Sürgősen tisztításra vár a talaj s vizek
Nincs idő tutyimutyizni, tallabillézni már
Az egész bolygó kétségbeesetten küzd
És sajnos úgy fest, jóvátehetetlen a kár.
Addig is, gondolták: a tengervízből sótlanítással
Még ivóvíz is jócskán nyerhető
És az ásványi sók hasznossága miatt
Építésnél a vakolatba is keverhető.
Belélegezve légúti gondokra jó lesz
Mint a sóbarlang és sólámpa most
Lehetne minden háznak ilyen készüléke
Levegőből-tüdőből kikergetné a koszt.
Meg kéne szüntetni az óriás városok
Méretét, ahol túl sok az, aki benne él.
A sok autó és más jármű és gyárak
Minden levegőt lassanként felél.
Beteg és asztmás az egész nép ottan
Észre kék’ venni végre mostmár
A porban, piszokban, tüsszögve élnek
És minden kisgyermek is, de kár.
S a tudós álmodott egyre, mindig, újra
Álmában jó megoldásokra jutott
Éberen nem értékelte munkáját senki
De álmában végre jó dolgokba fogott.
Ha megszüntethető lenne az autózás
És senki se sietne-rohanna sehova
Csak tömegközlekedéssel járna
Eljöhetne akkor a nyugalom kora.
Utópia talán, de mégis közös érdek
Csakhogy jelenleg még a pénz beszél
De mégis el kell érni, hogy végre
A józan ésszerűség legyen a cél.
Meg kell érteni mindenkinek végre
Hogy minek a pénz, ha nincs jövő
A természet nem képes regenerálni
Amit elrontottak, és ez a fő.
Így, vagy úgy, a hibát elkövették
És sok idő lesz, amíg helyreáll
És a régi kerékvágásba térhet
Minden, és nem vár a korai halál.
Becsülni kell, ami van, az ottlakóknak.
A sok tudós töri folyton a fejét.
Mit oktalan pénzhajhászásból elkövet más
Helyrehozni, mert itt a lét a tét.
A sok tudós erőlködik naphosszat
Éveken át és mind a fejét töri
Kiagyal százféle megoldást újra
Miközben a gazdag csak a zsebét tömi.
Környezetüknek részei mind-mind
Mi lesz, ha már nem lesz környezet?
Műanyagokból nem lehet pótolni
Virtuális világban élni hogyan lehet?
Szennyezett levegő, növénytelenül
Állatok nélkül kopár, élettelen
Lesz ez a bolygó, ahol élnek
Félresöpörni e témát hát helytelen.
S a tudós álmodott egyre, mindig, újra
Rémálmok gyötrik most is szegényt
Nem látja, csak a feketeséget
A bolygó halálát. Nem lát már fényt.
Ha eszébe jutna valakinek végre
Mit kell tenni, hát jobb, ha kiált
Hallja meg mindenki, aki nem érzi
Ennek most még a súlyát, baját.
Városon kívül nem gazdag az élet
Egyszerűségben élnek jó sokan.
A boldogság nem a zsúfolt városok sajátja
Mert ott senki se ér rá, csak rohan.
Kilépni a városok neon-bűvköréből
A nyüzsgést szépen hátrahagyó
Az idő megáll a fák és rétek között, ez
Ha odaért, megtapasztalható.
Most még van ilyen, de nem sokáig.
Ha így haladnak, hamarost vége lesz.
Vízben és földön minden elpusztul
Az ózonlyuk- s üvegház-hatása ez.
A megoldást megkeresni erre
Ki ott él, neki kell, ki lenne más
Alkalmas arra, hogy amit elrontott
Helyrehozza, s jöjjön a jó változás.
S a tudós csak álmodik folyvást
Reszket és izzad is már bele.
Szakad a víz róla, nagyon szenved
Még álmában is a hócipője tele.
Mert ő is, mint társai, tudja, mi használna
S ha kitalálták már, gyorsan tenni kell.
Helyrehozni, amíg nincsen késő
Amit a modern világ könnyedén rontott el.
A tudós, ki oly sokat töprengett régtől
Kollegáival mindenféle megoldásokon
Meg nem nyugodhat, amíg nem érte
El a teljes eredményt, mesterfokon.
Ösztökéli a vezetőket sorra, egyre
Hogy észretérjenek és siessenek
Ne sajnálják rá a harácsolt tőkét
Ha azt akarják, hogy unokáik legyenek.
Ha a felszíne megsemmisül a bolygónak
Kihalt lesz, bizony, teljesen halott.
Egy fűszál, egy lepke, egyetlen bogárka
Se lakja majd, üres lesz, ez tudott.
Álmában egy tévéműsorban a tudós elmondta
Hogy sokfelé járt már, szép e világ.
Gyönyörködött oly sokféle vidékben
És reméli, még sok szépet lát.
Mondja, meséli, lobogó hajjal
Izzó szemekkel, emlékeiben él.
Felidézi és szemei előtt peregnek
A boldog percek, ahogy mesél.
„Én láttam a hegyormokon a napkeltét
S napnyugtát a havas hegycsúcsokon.
Láttam a zuhatagokat szédítőn zuhogni
És a szelet éreztem sík pusztaságokon.
Láttam sok virágot és dús legelőket
Amin vadaknak százai keltek át
Hatalmas szárnyú madarat szállni
És láttam a határtalan, kék óceánt.
De meddig még, és úgy száz év múlva
Sivatag lesz-e a talaj csupán?
Élettelen, mint a Marsé, mondjuk
S az akkoriak majd néznek bután.
Ők már nem láthatják mindeme csodákat?
E szépségeket, gyönyörű itt ez a föld.
Őnekik mit hagyunk örökül, halld hát
Ezt kiáltom én most a hegyek fölött.
Nem lesz fa, fű, mely az oxigént ontja!
Nem lesz víz már, ami még iható.
Nem lesz állat, nem lesz étel, semmi
E bolygó már nem is lesz lakható.
Nemcsak a környezet pusztul el akkor
Hanem ami abból élt: a lakosok is.
Mit esznek, mit isznak, s halálra fagynak
Hinni, hogy megmaradhatnak - hamis!
S álmodik szegény, álmában is még
Szörnyen szenved, mert tudja, mi baj.
Akkora már, hogy kilyukad a gyomor
És reszket a kéz-láb, s kihullik a haj.
A tudósnak sok még a feladata, tudja
Meg kell változtatni, ami most rossz.
De nemcsak az ő dolga lenne, nem-nem
Nem ő, ki fontos döntéseket hoz.
Kapjanak észbe azok, kiknek dolga
Hogy tegyenek, váltsanak, amíg lehet.
Hiába ad ő ötleteket és irányvonalat
Ha semmi mást egyelőre nem tehet.
Össze kell fogniuk az illetékeseknek
Vezetőknek és mindnek, akik követik
Hogy legyen jövő, hogy legyen bolygó
Még, amin az unokák életüket majd élhetik.
S álmában kiált, reméli: hallják
Mindazok, akiknek tenniük kell.
Kiáltoz, ádáz szavakat dobálgat
Álmából rémülten ébred most fel.
De ülve az ágyának szélén most is
Rémálma gyötrő hatása alatt marad
Ó, be kár, hogy út nincs, mi vinne
Ki e világból, mely tovaszalad!
Fejét csóválja, izzadt homlokát
Megtörli, de szívét szorítja az
Hogy tudja: nem hallgatnak rá, és
Lelkének nincsen semmi vigasz.
Vigyázz, világ, vigyázz, ki lakja!
Ez nem tréfadolog, de nem ám!
Most még azt hiszik, hogy jó az élet
És mindent megtehetnek éltük során.
De nem így van, korcsosul a népség
Egyre kevesebb utód születik.
Azoknak is nyolcvan százaléka beteg
Nyomorék vagy korán eltemetik.
Ha így megy még egy ideig, végleg
Lehúzhatják a lakosok a rolót.
Kipusztul minden, az állatvilág is
És a növényvilág zárja majd a sort.
Mi lesz, ha mindez bekövetkezik majd?
Évmilliók múltán elölről kezdődik-e?
Ki ér azt rá kivárni, kérdezhetnék
Ki az, kinek ily végtelen az ideje?
Vagy kerítenek egy másik bolygót
Mely szintén tönkremegy kezük alatt?
Ám a lakható bolygók száma a közelükben
A tudósok szerint a nulla számértékre apadt.
A tudósokat lám, rémálmok gyötrik
És mindazokat, akik aggódnak már
A rémálmok ködébe beleveszni látszik
Minden, mi volt, s mérhetetlen a kár.
A rémálom gyötri, egyre csak gyötri
Az emberi elmét, mert rettegve fél.
Van is mitől: a gondtalan évek
Tobzódása már-már mindent felél.
S a rémálom terjeng, egyre csak terjeng
Elárasztja a szegény ám okos agyat.
Nem marad más, csak a rémálom, mert e
Bolygó csak egy porszem Napja alatt.
A rémséges álmokban minden megbolondult
Az időjárás: a hideg, az esők, a meleg
A vulkánok újra mind felébredtek
És a talaj őrült tektonikus rengésbe kezd.
Ugyanis lent, a kéregben robbantottak
Hogy a mélynek lemezei közül gyorsan
Kinyerhessék az ottrekedt kincseket
És kiszivattyúzhassák hamar onnan.
Csakhogy ezzel felszakadtak az alvó
Millió évek óta nyugvó mélyrétegek
Árkok és vulkánok nyíltak a mélyben:
Elmozdultak az addig zárt kőzetlemezek.
Füst, láva, folyékony, izzó olvadék lövellt fel
Az óceánok mélyén és a talaj felett
No, most ijedjetek meg, akik okozták
Elbújni ugyanis ez elől már nem lehet.
Semmi nem rejt már, hiába a pénz
Ami miatt felrúgtak mindent a kapzsik.
Nem számított a biztonság, se semmi
Most meg már késő, ha sirám hallik.
Még egy darabig volt, akik bírták
Bár a vadállomány teljesen kihalt
És a növényvilág is megsemmisült
Semmi se maradt az izzó ég alatt.
Majd sivár pusztaság lett, hóval, jéggel
Az óceánok vize ki-kicsapott
Elsöpörve a nagyvárosokat is
Ahol a rengeteg népség lakott.
Megbújva, egymás elől eltitkolva
Ételt rejtegetve nép alig maradt.
Az a néhány már nem sokáig húzza
Az ételük nekik is csak néhány falat.
Majd jött még árvíz és tornádó, tájfun
Ami a bolygó felszínét eltörölte
Elmosta, elfújta, feldarabolta mind
A teljes felszínt tisztára, simára söpörte.
A tudóst éberen is rémálmok gyötrik
Izzadt homloka mögött zúg és zakatol
Hogy hová juthatnak, ha nem kapnak észbe
Minden bajért mindenki most majd meglakol.
Nem lesz már, nincsen, nem marad semmi.
Fentről nézve csak kopár, sivár vidék.
A szél akadálytalanul tombolhat, szállhat
Mert megsemmisül minden más maradék.
Nem lesz tudós, aki figyelmeztetne: álmát
Megszakítja félbe végleg a rút halál.
Vele hal az egész társadalma s a bolygó
Felszíne megsemmisülten, üresen áll.
Sok-sok idő telik el, száz s ezer évek
A bolygó felszíne még mindig halott.
Az újraéledő képessége mostmár
Szegény bolygónak teljesen elfogyott.
Telik-múlik az idő. Mért is ne: végtelen.
Millió évek múlnak el nyomtalanul.
Majd lassan-lassan kis csírák, sejtek
Jelennek meg: Valami ismét alakul!
A mélyben lávába olvadtan eltűnik
A réges-régi civilizáltnak hitt világ.
Nyoma sem marad, darab jel sem
Hogy itten valaha „értelmes” élet járt.
Nem marad ház, sem út, sem jármű
Se tárgy, se eszköz, se semmi más.
Újrakezdődhet... És ha jön majd újra
Az „értelem”, hát biztos megint nem vigyáz.
Ki tudja, hányszor ismétlődött már
Újra és újra elölről mindez ismét?
Dicsőn jön, aki gyarmatosít, de
Ugyanúgy gyászosan takarodik innét!
Értelmes elmék rémálma mindez
Mostmég talán, de meddig mehet?
Le kéne már fogni, bilincsbe verni
A mocskot ontó, tékozló sok kezet!
Az álom súlyos: bolygójuk menthetetlen
S menthetetlen minden, ami rajta él.
Nem marad más, csak a szállongó por
Amiben fürdik, kavarog zúgva a szél.
Az ismeretlen, névtelen bolygó haldoklik.
Végkimerülésben szenved, készül a vég.
S kik látják már, hogy baj van, azok közül
Kevés, ki tenni képes, akar, tud - ma még.
Minek kell történnie, hogy végre együtt
Összefogjon mindenki, aki ott él?
Hogy belássa: nincs jövő, ha a jelenben
Nem tesznek semmit, - legyen közös a cél!
Rémálmok ébren is gyötrik az elmét
Nagyon kínos, fájó lesz az ébredés
Mert megoldás még nincs, hiába minden
Bármit is tesz, az mind-mind kevés.
Fáradt, kimerült a tudós reggel
Korán van még, az ég oly sötét.
A bolygó Napja nem mutatkozik még
Derengés sincs, fekete az ég.
Sóhajt és arcát simítja, ráncot
Vont rá az éjjel kínja, míg aludt.
S a reggel se jobb, mert bizony, sajnos
Lelke zaklatott, kimerült, dúlt.
Bolygója haldoklik, tudja ő jól
Szenved és mostmár a végére jár
Kimerült, a végelgyengülése itt van
És neki látnia mindezt annyira fáj.
Hasonlóságot láttok-e benne
Ama bolygó és a Föld között?
Látjátok-e a tennivalókat
A súlyos gondolatok mögött?
Mert bár igaz, hogy AZ nem a MI Földünk.
Elmeséltem nektek egy MÁSIK helyet.
Van, vagy csak volt? - egy dolog biztos:
Nem becsülték a bolygójukon az életet.
A távoli bolygó, amelyről meséltem, innét
Távcsővel se látni, olyan kicsi.
Takarja azt a csillagok garmadája
Ahogy az űrt ismeretlen helyen szeli.
Talán a fénye évezredekig még
Ott villog a csillagok között
Annyira távol, tán nem is látni
Sohase égboltunkon a fejünk fölött.
De tán egyszer mégis volt, valahol az űrben
Egy bolygó, pont, mint a Föld.
Messziről gyönyörű, színes világ
Habócsás, fehér, kék és zöld.
S ha egyszer volt is e bolygó, neve sincsen.
Tán nem is látta senki, - ma már halott.
Mint kopár kavics, csupasz homokszem
Melyen valaha talán sok-sok élet lakott.
VÉGE