A kilenc bíra
Big Eniac ötletéből írta:
Elizabeth Stone
KILENC BÍRA
misztikus novella
Valamikor, réges-régen, még az IDŐK kezdetén, valahol a világűrben elszabadult egy csapat szörnyeteg. Sajátjaik kitagadták, kiközösítették, rabságba vetették, megbélyegezték, majd száműzték őket összeférhetetlenségükért, azért, mert nem tudtak abban a közösségben élni, és nem hagyták a többieket sem. A vége az lett, hogy járták a galaxisokat, mindenütt megfertőzték a civilizációkat, majd mindenhol ugyanúgy jártak, mint szülőföldjükön. Ahová csak beszabadultak, káoszt hoztak az ott élőkre, és minden, ami addig szép volt, romhalmazzá, zűrzavarrá lett, háborúk dúltak, és lassanként mindennek vége lett. Mindenütt ugyanezt tették. Végül már csak egyetlenegy hely maradt, ahol még nem jártak: a Föld.
Hogy kik voltak ezek a szörnyetegek? Elmesélem.
Egyikük volt a Kapzsiság. Másikuk a Hazugság. Harmadikuk az Önzés. Negyedik a Gonoszság. Ötödik a Békétlenség. Hatodik az Ostobaság. Hetediküket úgy hívták: Bűn. Nyolcadikuk volt a Gyávaság. Kilencedikük pedig az Álnokság.
Ezek a szörnyetegek nem voltak ugyan szépek, de mai szemmel nézve nem voltak annyira rémisztőek. Külsőleg legalábbis nem. De amit tettek, ahogyan viselkedtek, nos, az már maga volt a borzalom.
Ezek a szörnyetegek eljutottak tehát a Földre. Amikor megérkeztek, még alig-alig volt néhány tucatnyi emberféle a bolygón. Így hát azzal kellett beérniük, hogy egymásnak uszították a néhány törzset, melyek ezért állandóan harcban álltak egymásal. Pedig hely aztán lett volna elég a számukra, zsákmány is... De amint ráakadtak egymásra, azonnal kezdetét vette az öldöklés. Mert mind a kilenc szörnyeteg befészkelte magát a tudatukba, és ott sugdostak a fülükbe, percnyi pihenőt se adva nekik. A gondolati úton sugallt békétlenség, önzés, gonoszság, álnokság, gyávaság, kapzsiság ostoba módon bűnbe vitte, öldöklésbe hajszolta őket. Így, a harcoktól meggyengülve, megfogyatkozva alig élték túl a különböző természeti csapásokat. A kilenc szörnyeteg nagyon jól szórakozott, elemükben voltak, élvezték hatalmukat és a legnagyobb hatalmú társukat, Ostobaságot dícsérték.
Aztán így, lassan-lassan, az idők folyamán, évszázadokon és ezredeken át annyira beleélték magukat szerepükbe, annyira beásták magukat az emberiség tudatába, annyira eluralkodtak a gondolatokban, hogy nem volt emberfia végül, akinek tőlük teljesen és tökéletesen tiszta, szörnymentes maradt volna a gondolkodása. Talán még azt is bátran állíthatjuk, hogy már így születtek az utódok: magukban hordozták a kilenc szörnyeteg alaptermészetét tartalmazó géneket.
A kilenc szörnyeteg tehát befészkelte magát a földi lét, az emberiség sejtjeibe. Az őáltaluk okozott gondolkodásmód miatt kirobbant háborúskodásban, bajban, az ezt követő járványokban, betegségekben, szegénységben, megalázottságban, leigázottságban, kirablástól meggyengült emberi faj pedig nem tudott úrrá lenni felettük.
A kilenc szörnyeteg pedig egy-egy csoportból kiemelt, segített és pártfogolt egy-egy karizmatikus egyént, és őt helyezve piedesztálra, példaképül, vagy hadvezérré tette, vagy királyságot adott neki, kinek ezt, kinek azt. Mivel ezek az egyének mind-mind, egytől-egyik az ő támogatásukat élvezték, így a kilenc szörnyeteg tulajdonságai ezekben a kiválasztott egyénekben testesültek meg, erősödtek fel, szabadultak el, és lett általuk ezen személyeknek szinte emberfeletti, korlátlan hatalma a többiek felett.
De egyszer mégis történt valami. Kilenc Bíra, kilenc önkéntes lovag, kilenc hős megelégelte a történteket, és elhatározta, hogy végetvet a kilenc szörnyeteg hatalmának. Mivel ők is kilencen voltak, azt gondolták, könnyedén elbánhatnak majd velük. Hitték, hogy a Jónak győzedelmeskednie kell a Rossz felett.
Eljöttek hát a Földre, hogy megtegyék azt, amit vállaltak, amit szent kötelességüknek gondoltak: hogy kiirtsák, legyőzzék és száműzzék a szörnyetegeket.
Kik voltak ők? Nem sejtitek?
Ők voltak a Kilenc JÓ, a Kilenc BÍRA, akik vállalták, hogy elbírálják, megbüntetik bűneikért a szörnyeket.
Az első volt a Bátorság. A másodiknak neve Bölcsesség. A harmadikat Tisztességnek hívták. A negyedik maga volt a Becsület. Az ötödik volt a Békesség, A hatodikuk a Hit. A hetedik az Önzetlenség. A nyolcadikuk a Remény. A kilencedik pedig a Szeretet.
Amikor megjelentek a Földön, az emberek elkezdtek újra hinni, és reménykedni. Remélték, hogy sorsuk jobbra fordulhat. Hogy háborúk és éhínség sújtotta földjükön még lehet béke, hogy lehet az életük jobb. Hiszen eddig csupán szenvedésben és nélkülözésben volt részük, és csak kevesüknek adatott meg a gazdagság, a jólét.
Akkor harcba szállt a kilenc Bíra a kilenc szörnnyel. De sajnos, eleinte úgy tűnt, elbizakodottak voltak. Nem sikerült őket kiűzniük a Földről. Annyira beépültek az eltelt megszámlálhatatlan esztendő, végtelennek tűnő idő alatt az emberek tudatába, hogy már nem lehetett onnan csak úgy egyszerűen kitépni, kitörölni és megsemmisíteni őket...
A harc kegyetlen volt és félelmetes. Olykor egyikük volt fölül, máskor másikuk. Hol a jó győzedelmeskedett - látszólag és átmenetileg - hol pedig a rossz. A szörnyek is, a lovagbírák is - merthogy öröklétűek voltak - nem tudták egymást igazán legyőzni sohasem. És mivel egyforma számban voltak jelen, erőfölényt egyik csapat sem mondhatott magáénak.
De amikor a lovagbírák voltak győzőfélben, akkor a földi emberek boldogok voltak. Fellélegezhettek: A Békesség, a Bölcsesség, a Hit, a Becsület, az Önzetlenség, a Remény, a Bátorság, a Tisztesség és a Szeretet bölcsességre, békességre, megértésre, tiszteletre, szeretetre tanította őket. Ameddig ők voltak uralmon, és hatalmukkal kordában tudták tartani a kilenc szörnyet, minden rendben is ment.
Aztán valahogyan, ki tudja, hogyan, a szörnyek ismét erőre kaptak, és megint felülkerekedtek. Ezért aztán ismét, újra és újra kezdődött minden elölről...
És valószínűleg ez így is lesz, ameddig csak ember él a Földön, ameddig csak világ a világ, vagyis az Idők Végezetéig...
Mert lassan már nem tudjuk, kiben rejtőzik közülünk a kilenc szörnyeteg valamelyike, hiszen az arc nem árul el már semmit, az emberi faj képes elrejteni valódi szándékát és gondolatait, és képes rá, hogy ugyanakkor annak teljesen az ellenkezőjét nyilvánítsa ki, elhitetve a többiekkel azt, hogy az az Igazság...
Úgy hiszen, emiatt SOHA nem lesz az emberek között, az emberek Földjén IGAZÁN, IGAZI BÉKE, SOHA nem lehet IGAZI BARÁTSÁG, őszinte SZERETET, igaz HIT, tökéletes TISZTESSÉG, BÁTORSÁG, ÖNZETLENSÉG, BECSÜLET, BÖLCSESSÉG.
De a lovagbírák SOHA nem adják fel a harcot. Hiszik, hogy egyszer mégiscsak győzedelmeskedni fog a Jó a Rossz felett. Azért bíznak ebben töretlenül, mert nyolcadik társuk, a legnagyobb hatalmú Remény mindannyiuknak erőt ad, és hatalmát minden ember szívébe, lelkébe elplántálta, tudatába beépült, onnan már nincs erő, ami eltávolíthatná, evégből pedig minden ember a Föld nevű bolygón minden rosszat csak úgy tud elviselni, hogy abban reménykedik: egyszer vége lesz, hogy MINDEN ROSSZNAK EGYSZER VÉGE SZAKAD, ÉS AKKOR MINDEN REMÉNY SZERINT CSAK JÓ KÖVETKEZHET VÉGRE!
Ha nem így lenne, mi, emberek nem tudnánk többé HINNI a CSODÁKBAN, az EMBERI JÓSÁGBAN, a SEGÍTŐKÉSZSÉGBEN, a SZERETETBEN: egymásban. Hiszen ha baj van, ha kilátástalan a helyzet, akkor valami CSODA folytán valaki vagy valakik, vagy egy jelenség, vagy akármi az ember segítségére siet, és mi újra tudunk HINNI, BÍZNI és REMÉLNI, REMÉNYKEDNI.
A kilenc Bíra mindig velünk lesz. Ha akarjuk, velük együtt legyőzhetnénk magunkban, az egész emberiségben a Másik Kilencet, a kilenc szörnyet.
Vajon mindannyian akarjuk? Úgy vélem, a többség igen. De talán mindig voltak és lesznek olyanok, akik a szörnyek által kínált és ígért könnyebb utat, a kellemes, gondtalan életet, vagy a hatalmat, gazdagságot választják, mindegy, milyen áron.
Hát csak nézzünk magunkba, s lássuk meg, melyik kilences csoport van nyerésben gondolatainkban éppen! Tehetünk róla, hogy változtassunk, hatalmunk van felettük, hatalmunkban áll így vagy úgy, jól vagy rosszul dönteni, de a döntésünket és az abból fakadó sorsunkat vállalni kell, azt más meg nem teheti helyettünk. És akárhogy is döntöttünk, annak hatása lesz a többi emberre, talán az egész emberiségre. Véghezvihetünk nagy tetteket, és aprókat is, amik éppúgy fontosak lehetnek. De csak akkor leszünk igazán boldogok, ha a lovagbírák útját követjük. Ha az ő segítségüket fogadjuk el. Ha megtagadjuk a kétes értékű ajánlatokat, amelyeket a szörnyek tesznek nekünk, szüntelenül fülünkbe sugdosva.
Mindenkinek saját döntése, melyik útra lép. Az Emberiség jövője, a Föld jövője szempontjából azonban egyáltalán nem mindegy. Mindig erre gondoljunk, és csak ez vezérelje tetteinket. És az, hogy soha ne veszítsük el a reményt. Ő, a Remény mindig ott lesz velünk és segíteni fog. És ha észrevesszük és elfogadjuk a Hit segítségét is, akkor röpke kis porszem-létünk lehet értékes és boldog.
Létünknek sokminden adhat értelmet. Ezt az IDŐ szempontjából olyan csekélyke, másodpercnyi időt töltsük hasznosan, okosan, bölcsen, békességben, tevékenyen, segítőkészen, szorgalmasan, becsületesen és tisztességesen, legyünk képesek a szeretetre, és tanuljunk meg nemet mondani az álnok szörnyek sugdosásának. Győzzük le magunkban az irántuk fakadó félelmünket, és akkor nem lesz mitől tartanunk sohasem.
És ha MINDEN EMBER EGYSZER NEMET MONDANA a szörnyeknek, akkor sikerülhetne megtisztítani tőlük a Földet, akkor innen is menekülniük kellene, örökkön-örökké száműzetésben bolyongva a végtelen kozmoszban, és sehol nem tudnák megvetni a lábukat többé.
Milyen szépséges álom... Remélem, egyszer valóra válik. Remélem. Remélem... és hiszem. Hiszek benne. Erőt belőlük merítek. A Hitből, és a Reményből. És a többi Bíra is mindig itt vannak velem. Szívemben. Lelkemben. Életemben. Cselekedeteimben. Gondolkodásomban. Lényemben. Egész létemben. Ők segítenek nekem. Segíthetnek, de csak, ha akarom.
Vezérelhetnének, ha nem akarnám? Ha nem ÍGY akarnám? Az Én döntésem Ez. Na és a Tiéd?
A Bírák nemcsak a szörnyeknek bírái. A mi tetteinket is ők hivatottak bírálni, a mi bíráink is egyben. Hiszen egyszer mindenkinek felelnie kell a tetteiért... Ők segítenek, de a döntés mindig az Emberé. És a Bírák dolga, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel. Előbb vagy utóbb, de mindenképpen. Ők nem sietnek. Nem felejtenek... És egyszer fizetni kell. A szörnyek által sugallt téves és rossz tettekért a büntetést el nem lehet kerülni. Az adósság behajtása könyörtelenül végbemegy, akár akarjuk, akár nem. A Bírák csak így tudják egyensúlyban tartani a világegyetemet. És nekünk, embereknek csak addig jó, amíg ők velünk lesznek. Amíg el nem fáradnak, amíg fel nem adják a harcot, amíg azt nem látják, hogy értelmetlen küzdeniük, hogy az Emberiség már nem érdemes rá, mert mi nem akarjuk már a segítségüket. Ha nekünk már macerás lesz a szörnyek elleni harc, és már nem is akarjuk magunkban és világunkban legyőzni őket, ha hagyjuk, hogy ők garázdálkodjanak, hogy ők irányítsanak... No, ha ez bekövetkezik, akkor aztán tényleg, végleg minden elveszett. Mesés, gyönyörű világunk eltűnik, szétfoszlik, szétolvad a Semmiben. Felelősek vagyunk! Felelősek minden esőcseppért, minden falevélért, minden lélegzetvételünkért, minden gondolatunkért, őseinkért és utódainkért, egymásért, az Emberiség jövőjéért, egy élhető világért, egy olyan mesés birodalomért, mint amilyen biztosan nincs mégegy az egész világegyetemben: a csodálatos Földért. Nemcsak otthonunk ez nekünk, hanem ez a számunkra a MINDEN. Innen nincs kiút, innen nem lehet elmenekülni, itt kell élni. Vigyáznunk kell rá, közös otthonunkra. Nagyon, nagyon. Ha akarjuk, a Kilenc Bíra mindig segíteni fog. Én akarom...
És Te?
-----
VÉGE
Elizabeth Stone
KILENC BÍRA
misztikus novella
Valamikor, réges-régen, még az IDŐK kezdetén, valahol a világűrben elszabadult egy csapat szörnyeteg. Sajátjaik kitagadták, kiközösítették, rabságba vetették, megbélyegezték, majd száműzték őket összeférhetetlenségükért, azért, mert nem tudtak abban a közösségben élni, és nem hagyták a többieket sem. A vége az lett, hogy járták a galaxisokat, mindenütt megfertőzték a civilizációkat, majd mindenhol ugyanúgy jártak, mint szülőföldjükön. Ahová csak beszabadultak, káoszt hoztak az ott élőkre, és minden, ami addig szép volt, romhalmazzá, zűrzavarrá lett, háborúk dúltak, és lassanként mindennek vége lett. Mindenütt ugyanezt tették. Végül már csak egyetlenegy hely maradt, ahol még nem jártak: a Föld.
Hogy kik voltak ezek a szörnyetegek? Elmesélem.
Egyikük volt a Kapzsiság. Másikuk a Hazugság. Harmadikuk az Önzés. Negyedik a Gonoszság. Ötödik a Békétlenség. Hatodik az Ostobaság. Hetediküket úgy hívták: Bűn. Nyolcadikuk volt a Gyávaság. Kilencedikük pedig az Álnokság.
Ezek a szörnyetegek nem voltak ugyan szépek, de mai szemmel nézve nem voltak annyira rémisztőek. Külsőleg legalábbis nem. De amit tettek, ahogyan viselkedtek, nos, az már maga volt a borzalom.
Ezek a szörnyetegek eljutottak tehát a Földre. Amikor megérkeztek, még alig-alig volt néhány tucatnyi emberféle a bolygón. Így hát azzal kellett beérniük, hogy egymásnak uszították a néhány törzset, melyek ezért állandóan harcban álltak egymásal. Pedig hely aztán lett volna elég a számukra, zsákmány is... De amint ráakadtak egymásra, azonnal kezdetét vette az öldöklés. Mert mind a kilenc szörnyeteg befészkelte magát a tudatukba, és ott sugdostak a fülükbe, percnyi pihenőt se adva nekik. A gondolati úton sugallt békétlenség, önzés, gonoszság, álnokság, gyávaság, kapzsiság ostoba módon bűnbe vitte, öldöklésbe hajszolta őket. Így, a harcoktól meggyengülve, megfogyatkozva alig élték túl a különböző természeti csapásokat. A kilenc szörnyeteg nagyon jól szórakozott, elemükben voltak, élvezték hatalmukat és a legnagyobb hatalmú társukat, Ostobaságot dícsérték.
Aztán így, lassan-lassan, az idők folyamán, évszázadokon és ezredeken át annyira beleélték magukat szerepükbe, annyira beásták magukat az emberiség tudatába, annyira eluralkodtak a gondolatokban, hogy nem volt emberfia végül, akinek tőlük teljesen és tökéletesen tiszta, szörnymentes maradt volna a gondolkodása. Talán még azt is bátran állíthatjuk, hogy már így születtek az utódok: magukban hordozták a kilenc szörnyeteg alaptermészetét tartalmazó géneket.
A kilenc szörnyeteg tehát befészkelte magát a földi lét, az emberiség sejtjeibe. Az őáltaluk okozott gondolkodásmód miatt kirobbant háborúskodásban, bajban, az ezt követő járványokban, betegségekben, szegénységben, megalázottságban, leigázottságban, kirablástól meggyengült emberi faj pedig nem tudott úrrá lenni felettük.
A kilenc szörnyeteg pedig egy-egy csoportból kiemelt, segített és pártfogolt egy-egy karizmatikus egyént, és őt helyezve piedesztálra, példaképül, vagy hadvezérré tette, vagy királyságot adott neki, kinek ezt, kinek azt. Mivel ezek az egyének mind-mind, egytől-egyik az ő támogatásukat élvezték, így a kilenc szörnyeteg tulajdonságai ezekben a kiválasztott egyénekben testesültek meg, erősödtek fel, szabadultak el, és lett általuk ezen személyeknek szinte emberfeletti, korlátlan hatalma a többiek felett.
De egyszer mégis történt valami. Kilenc Bíra, kilenc önkéntes lovag, kilenc hős megelégelte a történteket, és elhatározta, hogy végetvet a kilenc szörnyeteg hatalmának. Mivel ők is kilencen voltak, azt gondolták, könnyedén elbánhatnak majd velük. Hitték, hogy a Jónak győzedelmeskednie kell a Rossz felett.
Eljöttek hát a Földre, hogy megtegyék azt, amit vállaltak, amit szent kötelességüknek gondoltak: hogy kiirtsák, legyőzzék és száműzzék a szörnyetegeket.
Kik voltak ők? Nem sejtitek?
Ők voltak a Kilenc JÓ, a Kilenc BÍRA, akik vállalták, hogy elbírálják, megbüntetik bűneikért a szörnyeket.
Az első volt a Bátorság. A másodiknak neve Bölcsesség. A harmadikat Tisztességnek hívták. A negyedik maga volt a Becsület. Az ötödik volt a Békesség, A hatodikuk a Hit. A hetedik az Önzetlenség. A nyolcadikuk a Remény. A kilencedik pedig a Szeretet.
Amikor megjelentek a Földön, az emberek elkezdtek újra hinni, és reménykedni. Remélték, hogy sorsuk jobbra fordulhat. Hogy háborúk és éhínség sújtotta földjükön még lehet béke, hogy lehet az életük jobb. Hiszen eddig csupán szenvedésben és nélkülözésben volt részük, és csak kevesüknek adatott meg a gazdagság, a jólét.
Akkor harcba szállt a kilenc Bíra a kilenc szörnnyel. De sajnos, eleinte úgy tűnt, elbizakodottak voltak. Nem sikerült őket kiűzniük a Földről. Annyira beépültek az eltelt megszámlálhatatlan esztendő, végtelennek tűnő idő alatt az emberek tudatába, hogy már nem lehetett onnan csak úgy egyszerűen kitépni, kitörölni és megsemmisíteni őket...
A harc kegyetlen volt és félelmetes. Olykor egyikük volt fölül, máskor másikuk. Hol a jó győzedelmeskedett - látszólag és átmenetileg - hol pedig a rossz. A szörnyek is, a lovagbírák is - merthogy öröklétűek voltak - nem tudták egymást igazán legyőzni sohasem. És mivel egyforma számban voltak jelen, erőfölényt egyik csapat sem mondhatott magáénak.
De amikor a lovagbírák voltak győzőfélben, akkor a földi emberek boldogok voltak. Fellélegezhettek: A Békesség, a Bölcsesség, a Hit, a Becsület, az Önzetlenség, a Remény, a Bátorság, a Tisztesség és a Szeretet bölcsességre, békességre, megértésre, tiszteletre, szeretetre tanította őket. Ameddig ők voltak uralmon, és hatalmukkal kordában tudták tartani a kilenc szörnyet, minden rendben is ment.
Aztán valahogyan, ki tudja, hogyan, a szörnyek ismét erőre kaptak, és megint felülkerekedtek. Ezért aztán ismét, újra és újra kezdődött minden elölről...
És valószínűleg ez így is lesz, ameddig csak ember él a Földön, ameddig csak világ a világ, vagyis az Idők Végezetéig...
Mert lassan már nem tudjuk, kiben rejtőzik közülünk a kilenc szörnyeteg valamelyike, hiszen az arc nem árul el már semmit, az emberi faj képes elrejteni valódi szándékát és gondolatait, és képes rá, hogy ugyanakkor annak teljesen az ellenkezőjét nyilvánítsa ki, elhitetve a többiekkel azt, hogy az az Igazság...
Úgy hiszen, emiatt SOHA nem lesz az emberek között, az emberek Földjén IGAZÁN, IGAZI BÉKE, SOHA nem lehet IGAZI BARÁTSÁG, őszinte SZERETET, igaz HIT, tökéletes TISZTESSÉG, BÁTORSÁG, ÖNZETLENSÉG, BECSÜLET, BÖLCSESSÉG.
De a lovagbírák SOHA nem adják fel a harcot. Hiszik, hogy egyszer mégiscsak győzedelmeskedni fog a Jó a Rossz felett. Azért bíznak ebben töretlenül, mert nyolcadik társuk, a legnagyobb hatalmú Remény mindannyiuknak erőt ad, és hatalmát minden ember szívébe, lelkébe elplántálta, tudatába beépült, onnan már nincs erő, ami eltávolíthatná, evégből pedig minden ember a Föld nevű bolygón minden rosszat csak úgy tud elviselni, hogy abban reménykedik: egyszer vége lesz, hogy MINDEN ROSSZNAK EGYSZER VÉGE SZAKAD, ÉS AKKOR MINDEN REMÉNY SZERINT CSAK JÓ KÖVETKEZHET VÉGRE!
Ha nem így lenne, mi, emberek nem tudnánk többé HINNI a CSODÁKBAN, az EMBERI JÓSÁGBAN, a SEGÍTŐKÉSZSÉGBEN, a SZERETETBEN: egymásban. Hiszen ha baj van, ha kilátástalan a helyzet, akkor valami CSODA folytán valaki vagy valakik, vagy egy jelenség, vagy akármi az ember segítségére siet, és mi újra tudunk HINNI, BÍZNI és REMÉLNI, REMÉNYKEDNI.
A kilenc Bíra mindig velünk lesz. Ha akarjuk, velük együtt legyőzhetnénk magunkban, az egész emberiségben a Másik Kilencet, a kilenc szörnyet.
Vajon mindannyian akarjuk? Úgy vélem, a többség igen. De talán mindig voltak és lesznek olyanok, akik a szörnyek által kínált és ígért könnyebb utat, a kellemes, gondtalan életet, vagy a hatalmat, gazdagságot választják, mindegy, milyen áron.
Hát csak nézzünk magunkba, s lássuk meg, melyik kilences csoport van nyerésben gondolatainkban éppen! Tehetünk róla, hogy változtassunk, hatalmunk van felettük, hatalmunkban áll így vagy úgy, jól vagy rosszul dönteni, de a döntésünket és az abból fakadó sorsunkat vállalni kell, azt más meg nem teheti helyettünk. És akárhogy is döntöttünk, annak hatása lesz a többi emberre, talán az egész emberiségre. Véghezvihetünk nagy tetteket, és aprókat is, amik éppúgy fontosak lehetnek. De csak akkor leszünk igazán boldogok, ha a lovagbírák útját követjük. Ha az ő segítségüket fogadjuk el. Ha megtagadjuk a kétes értékű ajánlatokat, amelyeket a szörnyek tesznek nekünk, szüntelenül fülünkbe sugdosva.
Mindenkinek saját döntése, melyik útra lép. Az Emberiség jövője, a Föld jövője szempontjából azonban egyáltalán nem mindegy. Mindig erre gondoljunk, és csak ez vezérelje tetteinket. És az, hogy soha ne veszítsük el a reményt. Ő, a Remény mindig ott lesz velünk és segíteni fog. És ha észrevesszük és elfogadjuk a Hit segítségét is, akkor röpke kis porszem-létünk lehet értékes és boldog.
Létünknek sokminden adhat értelmet. Ezt az IDŐ szempontjából olyan csekélyke, másodpercnyi időt töltsük hasznosan, okosan, bölcsen, békességben, tevékenyen, segítőkészen, szorgalmasan, becsületesen és tisztességesen, legyünk képesek a szeretetre, és tanuljunk meg nemet mondani az álnok szörnyek sugdosásának. Győzzük le magunkban az irántuk fakadó félelmünket, és akkor nem lesz mitől tartanunk sohasem.
És ha MINDEN EMBER EGYSZER NEMET MONDANA a szörnyeknek, akkor sikerülhetne megtisztítani tőlük a Földet, akkor innen is menekülniük kellene, örökkön-örökké száműzetésben bolyongva a végtelen kozmoszban, és sehol nem tudnák megvetni a lábukat többé.
Milyen szépséges álom... Remélem, egyszer valóra válik. Remélem. Remélem... és hiszem. Hiszek benne. Erőt belőlük merítek. A Hitből, és a Reményből. És a többi Bíra is mindig itt vannak velem. Szívemben. Lelkemben. Életemben. Cselekedeteimben. Gondolkodásomban. Lényemben. Egész létemben. Ők segítenek nekem. Segíthetnek, de csak, ha akarom.
Vezérelhetnének, ha nem akarnám? Ha nem ÍGY akarnám? Az Én döntésem Ez. Na és a Tiéd?
A Bírák nemcsak a szörnyeknek bírái. A mi tetteinket is ők hivatottak bírálni, a mi bíráink is egyben. Hiszen egyszer mindenkinek felelnie kell a tetteiért... Ők segítenek, de a döntés mindig az Emberé. És a Bírák dolga, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel. Előbb vagy utóbb, de mindenképpen. Ők nem sietnek. Nem felejtenek... És egyszer fizetni kell. A szörnyek által sugallt téves és rossz tettekért a büntetést el nem lehet kerülni. Az adósság behajtása könyörtelenül végbemegy, akár akarjuk, akár nem. A Bírák csak így tudják egyensúlyban tartani a világegyetemet. És nekünk, embereknek csak addig jó, amíg ők velünk lesznek. Amíg el nem fáradnak, amíg fel nem adják a harcot, amíg azt nem látják, hogy értelmetlen küzdeniük, hogy az Emberiség már nem érdemes rá, mert mi nem akarjuk már a segítségüket. Ha nekünk már macerás lesz a szörnyek elleni harc, és már nem is akarjuk magunkban és világunkban legyőzni őket, ha hagyjuk, hogy ők garázdálkodjanak, hogy ők irányítsanak... No, ha ez bekövetkezik, akkor aztán tényleg, végleg minden elveszett. Mesés, gyönyörű világunk eltűnik, szétfoszlik, szétolvad a Semmiben. Felelősek vagyunk! Felelősek minden esőcseppért, minden falevélért, minden lélegzetvételünkért, minden gondolatunkért, őseinkért és utódainkért, egymásért, az Emberiség jövőjéért, egy élhető világért, egy olyan mesés birodalomért, mint amilyen biztosan nincs mégegy az egész világegyetemben: a csodálatos Földért. Nemcsak otthonunk ez nekünk, hanem ez a számunkra a MINDEN. Innen nincs kiút, innen nem lehet elmenekülni, itt kell élni. Vigyáznunk kell rá, közös otthonunkra. Nagyon, nagyon. Ha akarjuk, a Kilenc Bíra mindig segíteni fog. Én akarom...
És Te?
-----
VÉGE