A Király
Elizabeth Stone
misztikus történet
A szerzetes a poros, sárgult írások fölé hajolt.
A gyertya csonkig égett, s régen feljött a sápadt Hold.
A cella ablakában kis bagoly kíváncsiskodott.
A fényre éji pille szállt oda, ő pedig fürgén utánakapott.
Denevér szárnya zizzent odakint az éjben.
De hiába: cirpelése nem zengett a szerzetes fülében.
Ő csupán a szakadt írásokra, különös jelekre figyelt.
Fáradt szemmel nézte a kusza tollvonást, a sok rejtélyes jelt.
Ekörül vibráltak oly rég már a gondolatai tar fejének.
A régmúltból sok tekercs, a sok kódex, a falapok, képek -
Meg akarta fejteni titkát mindegyikének. -
A kápolnából felhallatszott a kántáló szerzetesi ének.
Évek teltek el, futottak tova észrevétlen.
Neki mindig csak a pergamenek zizegtek a kezében.
Darócruhájába már beköltözött a moly
De ő csak olvas, arca mindig komoly.
Az ismeretlen jeleket, formákat bújja
S ha nem boldogul, akkor újra meg újra.
Jegyzeteket készít, libatollát tintába mártja.
Alatta serceg a pergamen, a durva hártya.
Oly régóta foglalkoztatja a tudás reménye
Oly régóta ásta be magát a könyvtár mélyére
Olyan sok óra, nap, esztendő szállt már
Tova a titkos időnek puha szárnyán...
Egyszerre aztán végre összeállt a kép
Máig se tudja, hogyan és miképp.
A sok jegyzet fölé hajolva
Amelyet szinte szánt már az orra
Vaksi szemével alig lát már szegény -
Olyan ez, mint egy romantikus regény -
Ahogy lassan kialakul előtte a titok
Amelyet elméje végre most megnyitott
Fáradozása hiábavaló nem volt hát mégsem
Hogy annyit görnyedt a könyvtárak szentélyében
Hogy cellája jeges hidegében csak a gyertya fénye
Adott kis fényt és meleget neki, évről évre
De ő csak tette, mit úgy hitte, célja életének
Gémberedett, reszkető, fáradt kezének.
Most ím itt fekszik előtte a kopott, szálkás faasztalon
Egy fél élet munkája ez a pergamen-halom
Hát meglelte a lényeget, az összefüggéseket
Bár nehéz volt összefűzni a töredékeket
De boldog, hogy megvan hát végre
- S fáradtan dőlt le deszkából ácsolt fekhelyére
Hogy holnap majd ismét megnézze újra
Annyira fáradt már a háta, az ujja.
Imádságot lehel félálomban a szája
A durva pokrócot se húzza magára
A hideg cella deres homálya rejti
Hogy mi van az írásokban, senki se sejti
Csak ő, csak ő, jaj, elmondhatja-e másnak
A kolostor apátjának, vagy a falu plébánosának
De nem, inkább maradjon csak titok mindörökre
Igen, maradjon... - s észrevétlen összerándul az ökle
Nem adja másnak e titkot, csak az övé marad
Hiszen olyan világos ez, mint a Nap
Ez csak neki szól, soha senki másnak
De majd még elgondolkodik rajta másnap
Csoda ez, egyenesen csoda! De pihenni kéne végre
Aluszik mélyen, amíg a Nap fel nem jő az égre.
A hajnali imára hívó harang fel nem ébresztheti
A zárt cellaajtón dörömbölőket be nem engedheti
Előbb eltenni mindent titokban
Ott áll a láda a sötét sarokban
Elnyeli mélye a titkos írást
Hogy nem látja más, gondolja bízvást
Lakatot rája, kulcsát elrejti
Nem tudhatja meg tőle biz’ senki
Mit rejt az írás, sohase mondja
Csak imájában, ott a templomba’
A kápolnának hideg kövén, ha térdel
Gondolatban elsuttogja, imája kérlel
Kéri, hogy hadd tarthassa magának
Megengedi-e az Úr botor szolgájának
Mert ha kiderülne, minden megváltozna
És azt nem akarja, nem akarhatja.
Az írásokban mire lelt vajon
A szerzetes azon a napon?
Az írások arról tanúskodnak sorban
Hogy egy család, - mely tudja is, hol van -
Évszázadokra visszamenőleg
- A férfi tagok, utódok, ősöket illetőleg
És azok testén, bizonyos helyen főleg
Egy jel van, mellyel az öröklés jelölé meg
Hogy sose felejtse, mit tett az őse
Soha nem múló jelt hord a bőre
Minden fiúnak e furcsa családban
Erről olvasott a réges-régi írásban.
És íme, neki is ott van ez a jegy mindig
Vérvörös színű folt, szinte izzik
Ó, akkor hát mind-mind ősei, atyái
Jelölve voltak, nem tudta róluk ezt soha senki
Neki se mondták, ő se láthatta
Hisz oly helyen van, ruha takarta
Senki se sejtette, sohase láthatta
Hogy ott a jel, a tűzfolt, ott van alatta
Csak születésükkor a fiúknak anyja
De az igazságot ő sem tudhatta.
Minden fiúnak - mondja az írás -
Volt egy adottsága is: a gyógyítás.
Kivétel nélkül sorsa ez lett, ezt kapta
Jövőjét mindőjüknek e dolog meghatározta
Egy útjuk lehetett csak, - vagy nem élni vele
De miért tették volna, gondoljunk csak bele!
Olyan adottság ez, olyan tulajdonság
Amellyel segíthet másokon. E jóság
Ez olyan kincs, amely oly ritka dolog
A gyógyultak szíve pedig hálásan dobog
Imádkozva érte és áldva őt
Csodálva az önzetlen jótevőt.
Elindult hát a szerzetes, űzte kíváncsisága
Hogy elmenjen, visszatérjen egykori falujába
És ott megtudjon mindent, mit az írás nem említett
Hogy van-e leszármazottja még az övéinek.
S meg akarta tudni azt is végre-valahára
Hogy van-é néki is gyógyító tudománya
S ha van, hát bizony, nem térhet a kolostorba vissza
Mert gyógyítania kell, akkor az új út iránya tiszta
Akkor nem is maradhat más választása
Mint addigi életét örökre hagyva hátra
Hirdesse az Úrnak szent nevét
És Feléje fordítsa elméjét s szívét
Úgy gyógyítson, járva heted-hét vidéket
Mint annak idején az Úrnak Fia a népet
Ez lesz a szent teher, mit vállára raktak
Az Égiek, és mostmár ő is csak egyet akarhat:
Követni a belső parancsot, lelkének szavát
És szolgálni az elesettek, szegények javát
Kiknek nem adatott meg, hogy fizessenek a gyógyulásért
A gazdag orvosok kuruzslásáért
Hanem akik hisznek, hihetnek a csodában
Azokért fog könyörögni minden imában
És ha egyszer majd vége lesz az ő életének
- Hiszen már régen túl van élete delének -
Akkor majd boldogan tér meg az ő Urához
Mert méltó lesz akkor a kijelölt sorsához
Melynek útjáról soha le nem térhet
Az, hogy adni tud, soha nem ér véget
Adni hitet, gyógyulást, hitet a gyógyulásban
Mellyel a hitetlen is hinni kezd az ő Urában
Mert a gyógyítás képességét, ezt adta neki
És ezt kapták sokadíziglen visszamenőleg ősei.
Hála hát érte, mindazok hálája
Akik hittek, és meggyógyultak nála
Ha a hit erős, és fogják a kezed
Akkor meggyógyulsz, hogy észre se veszed
Szív és lélek, test és elme befogadja a hitet
Az embert a hit gyógyítja, az menti meg.
Meggyógyulsz, ha eléggé erős a hited
Ha nem is tudod, de érzed, és hiszed.
A faluban a vének emlékeik közt kutatnak
Hogy mi s hogy volt, nyoma nincs annak
Ki emlékszik, aki hallotta apáitól régen
Hogy él-e még valaki közülük, vagy mégsem
Igen, a család utolsó férfisarja
Rég elment már, hogy merre, senki se tudja
Hogy él-e még, s hová sodorta élete útja.
Hallgatta őket, hallgatta áhítattal, újra meg újra
Nem árulta el, hogy ő lenne az, ki az utolsó
E famíliából, az utolsó gyógyító
Hisz még azt se tudja, van-e ily adottsága
Ami mindenkinek csak hasznára válna
De eljött az idő, hogy végre kipróbálja
S bár tudja, hogy társai s a kolostor visszavárja
Már inkább lelke ajtaját végre kitárja
És a gyógyítás lesz zarándoklása utitársa.
---
A hegyre keresztet állítottak
Keresztet a bűnösnek, latornak
Melyen majd büntetését elnyeri
Ott haldokolhat, onnan senki többé le nem engedi
Amíg csak él.
Az ostoba népnek megengedték, így választhatott
Hogy mely lator haljon kínhalált a hegyen amott
A nép vérre szomjazott.
Hiába tett, mutatott nekik, értük annyi sok szép s jó csodát
Hiába hívta őket magával, s itták nemrég még minden szavát
Hiába látták saját szemükkel, mily hatalmas ő
Mily hatalmas benne a hit, e csodás erő.
Az ítélet megdöbbentő, mint a tanítványok gyávasága
Éppen, mint saját vére, saját népe árulása...
A keresztet is hóhéra vele cipelteti
Alig bírja, oly nehéz, a vállát feltöri
Akáciából fonott koronát nyomtak a fejére
Íme a Király - de ő megbocsátón tekint a népre
Pedig szemébe hull, szemébe csordul bíborszín vére
Csak anyja sír, zokog befelé, csendesen érte.
Amikor aztán szögekkel verve
Felállítják, felszögelik a keresztre
Jajszava nincsen, megadón tűri
Anyja már roskad: nem bírja nézni
Ártatlan bárány, bűntelen, vétlen
Nincs, ki megmenthetné, mindenki tétlen
Szenvedése mivégre? Kínja halálos
Itt tolong őrjöngve az egész város
Katonák sorfala között a pórnép
Akik már únják vigyázni végképp
Nem is értik a csőcseléket
Miért nem szánják, hisz ez is egy élet
De nekik őrtállni szigorú parancsba adták
Állnak hát sorban, némán, nyelvüket harapták
Nehogy egy szó is elhagyja az ajkuk
Mert uruk dühe bosszút állna rajtuk.
A kereszten megcsillan a nap utolsó fénye
A megfeszített arcán lecsurran ártatlan vére
Áldozatot hoz, szenvedése halálos kín
- Hirtelen sötét lett, odalett minden szín
Vihar támadt, és lecsapott az őrjöngő tömegre
Futott a nép szanaszét, ki arra, ki erre
Csak egyetlen őr, egy római ottmaradt
Állt ott a tomboló fekete ég alatt
Nézte a keresztre felszegelt szerencsétlent
Ártatlanul szenved e bárány, jaj, mivé lett!
Szánta, sajnálta őt, s tudta, hogy igaztalan a büntetése
- Úgy érezte: vasmarok szorításában vergődik a szíve.
Mint gyémántcseppek, könnyek szöktek a két szemébe
De a szánalom könnyeit hirtelen eső mosta a mélybe
Látta, hogy nem múlik a kín a kereszten
A szenvedésnek vége nem jött még el.
Megszánta szegényt, nem nézheti már a kínt
És akkor - nem látta senki, tanúja nincs -
Könyörületből, hogy végetvessen a szörnyű haláltusának
Megragadta nyelét borotvaéles, hegyes dárdájának
Felemelte, s a kínlódó ember oldalába döfött
Épp a szívébe, annak bordái között.
A kereszten szenvedő egy utolsót sóhajtott, nyögött
Akkor egy pici lángnyelv jelent meg a kereszt fölött. -
A dárda nyomának meglett a hatása
Szegény kiszenvedett végre-valahára
Oldala megnyílt, vére kicsordult
A dárda eltört, hegye kicsorbult
Ártatlan bárány vére csurran a földre
Zuhogó, ömlő eső mossa a földbe...
Később, még egyszer kiment egy este
A római katona, fel a Golgota-hegyre
A keresztet a földre fektetve találta
És szinte földbe gyökerezett a lába
Mert ahol az ártatlannak vére a földre folyott
Ott egy bíborszín virágú rózsabokor nyújtózkodott
Letépett egy szép szál virágot szórakozottan
És mellvértjébe rejtette titokban ottan
Hogy emlékezzen.
Egyszer, egy éjjel volt egy titokzatos látogatója
Fáradt arcú fiatal ember, testét fedte hófehér tóga
Kezét nyújtotta - rajta a sebhely
Amelyet vertek irdatlan szegekkel
A katona őt azonnal felismerte ott
Úgy megilletődött, hogy szólni sem tudott
Csak leborult némán, saruja elébe
De a férfi kedvesen lehajolt érte
Felemelte arcát, hogy nézzen a szemébe
De az érezte, hogy nem méltó a férfi kegyére.
Tudta, hogy tekintetét ő rá nem emelheti
Úgy érezte, hogy gyarló szemével nem illetheti
Ruhája szegélyét kezével nem érintheti
Mit is mondhatna most ő szavakkal neki?
Miért jött hozzá, még nem értette
Talán elvinni őt jött el érette?
Megérdemelné, hiszen megölte
Még most is látja, hogy vére ömlik a földre...
Szeretet, jóság, melegség áradt feléje
Erőt vett magán hát, s felnézett végre
Suttogta: Királyom, Uram, nem vagyok méltó
Senki sem fogható hozzád, szived oly jó
Nem méltó hozzád, hogy hajlékomba jöjj
Ha meg akarsz engem ölni, hát tedd meg, és ölj
Hiszem erődet, látom jóságodat
Követlek bárhová, tudasd szándékodat..
A kedves vendégnek ragyog a mosolya
Nem, barátom, még nem viszlek magammal sehova
De hátravan még valami nagyon fontos dolog
Könyörületedért cserébe most neked valamit adni fogok
Egy olyan erőt, amellyel másokat megsegíthetsz
Gyógyító erőt, melyből mindig erőt meríthetsz
Hiteddel gyógyíts, higgy magadban s bennem
Legyél virágszál az égi kertben
Felruházlak immár e hatalommal
Menj, indulj zarándokútra azonnal
És mondom néked: minden fiadra
Átszáll ez, s lesz mindnek tulajdonja
És az ő fiának, majd száll annak fiára
Mindaddig, míg családfádnak lesz egyetlen ága.
Ím, megjelöllek - s mutat az ujja
Oldala felé - a katona tudja
Saját oldalán érzi a vendégnek ujját
Pont ott, hol dárdájával szivet szúrt át
Érezte, hogy éget, jaj, Uram, Királyom
Nem akarhatod, hogy mindig így fájjon!
Nem - mosolyog bátorítóan a Király
E semmiségre csak nem mondod, hogy fáj?
Tekints kezeim, lábaim vérző sebére!
- A katona összeszorult torokkal nézte.
- Aztán egyszercsak elmúlt az álom
S ott találta magát fekve az ágyon
Nem hitte, amit még az imént látott
Hogy a szobában a Király állott
A Király, a Mindenek Felett Való isteni ember
- Fekszik a katona bénultan, mozdulni sem mer
De a jel, az csak mégse volt álom?
Ijedten felült tüstént az ágyon
Hogy kezét érintse oldalához nyúlva
És ott a jel! Hitetlenkedve tapintja újra- meg újra.
- Köszönöm néked, Isteni Bárány
Imámat halljad, és forró hálám
Indulok máris, úgy, amint mondád
Segítek mindnek, kit bánt a kórság
Kinek fáj itt és ott is meg máshol
Gyógyuljon hittel, imával, legyen bárhol
Indulok, járok sokfelé, ígérem
Sarjat növesztek, s nevelem szépen
Hogy ő is legyen Királynak hűséges katonája
Hogy ez legyen majd minden utódom hivatása
Köszönöm, Uram!
---
A szerzetes a családfa utolsó ága
Már tudja, hogy neki is a gyógyítás a hivatása
S bár érti, hogy végeszakad a láncnak
Mert nem adhatja tovább már a fiának
Lejegyzé hát mind, amit tapasztalt
Telerakja pergamennel a hatalmas asztalt
Könyvtárat épít, templomot, kápolnát
S hogy átadhassa minden tudását
Megalapította a gyógyítás iskoláját
- Bár nem ágaztathatja tovább családfáját.
Sok emberöltő telt el azóta
És az embereknek sok lett a gondja
De sokan, sok százan, ezren, milliárdan
Hittek és hisznek még a Királyban
Hisznek az Úrban, a gyógyulásban
Testnek és léleknek gyógyulásában.
Te is hihetsz!
VÉGE
misztikus történet
A szerzetes a poros, sárgult írások fölé hajolt.
A gyertya csonkig égett, s régen feljött a sápadt Hold.
A cella ablakában kis bagoly kíváncsiskodott.
A fényre éji pille szállt oda, ő pedig fürgén utánakapott.
Denevér szárnya zizzent odakint az éjben.
De hiába: cirpelése nem zengett a szerzetes fülében.
Ő csupán a szakadt írásokra, különös jelekre figyelt.
Fáradt szemmel nézte a kusza tollvonást, a sok rejtélyes jelt.
Ekörül vibráltak oly rég már a gondolatai tar fejének.
A régmúltból sok tekercs, a sok kódex, a falapok, képek -
Meg akarta fejteni titkát mindegyikének. -
A kápolnából felhallatszott a kántáló szerzetesi ének.
Évek teltek el, futottak tova észrevétlen.
Neki mindig csak a pergamenek zizegtek a kezében.
Darócruhájába már beköltözött a moly
De ő csak olvas, arca mindig komoly.
Az ismeretlen jeleket, formákat bújja
S ha nem boldogul, akkor újra meg újra.
Jegyzeteket készít, libatollát tintába mártja.
Alatta serceg a pergamen, a durva hártya.
Oly régóta foglalkoztatja a tudás reménye
Oly régóta ásta be magát a könyvtár mélyére
Olyan sok óra, nap, esztendő szállt már
Tova a titkos időnek puha szárnyán...
Egyszerre aztán végre összeállt a kép
Máig se tudja, hogyan és miképp.
A sok jegyzet fölé hajolva
Amelyet szinte szánt már az orra
Vaksi szemével alig lát már szegény -
Olyan ez, mint egy romantikus regény -
Ahogy lassan kialakul előtte a titok
Amelyet elméje végre most megnyitott
Fáradozása hiábavaló nem volt hát mégsem
Hogy annyit görnyedt a könyvtárak szentélyében
Hogy cellája jeges hidegében csak a gyertya fénye
Adott kis fényt és meleget neki, évről évre
De ő csak tette, mit úgy hitte, célja életének
Gémberedett, reszkető, fáradt kezének.
Most ím itt fekszik előtte a kopott, szálkás faasztalon
Egy fél élet munkája ez a pergamen-halom
Hát meglelte a lényeget, az összefüggéseket
Bár nehéz volt összefűzni a töredékeket
De boldog, hogy megvan hát végre
- S fáradtan dőlt le deszkából ácsolt fekhelyére
Hogy holnap majd ismét megnézze újra
Annyira fáradt már a háta, az ujja.
Imádságot lehel félálomban a szája
A durva pokrócot se húzza magára
A hideg cella deres homálya rejti
Hogy mi van az írásokban, senki se sejti
Csak ő, csak ő, jaj, elmondhatja-e másnak
A kolostor apátjának, vagy a falu plébánosának
De nem, inkább maradjon csak titok mindörökre
Igen, maradjon... - s észrevétlen összerándul az ökle
Nem adja másnak e titkot, csak az övé marad
Hiszen olyan világos ez, mint a Nap
Ez csak neki szól, soha senki másnak
De majd még elgondolkodik rajta másnap
Csoda ez, egyenesen csoda! De pihenni kéne végre
Aluszik mélyen, amíg a Nap fel nem jő az égre.
A hajnali imára hívó harang fel nem ébresztheti
A zárt cellaajtón dörömbölőket be nem engedheti
Előbb eltenni mindent titokban
Ott áll a láda a sötét sarokban
Elnyeli mélye a titkos írást
Hogy nem látja más, gondolja bízvást
Lakatot rája, kulcsát elrejti
Nem tudhatja meg tőle biz’ senki
Mit rejt az írás, sohase mondja
Csak imájában, ott a templomba’
A kápolnának hideg kövén, ha térdel
Gondolatban elsuttogja, imája kérlel
Kéri, hogy hadd tarthassa magának
Megengedi-e az Úr botor szolgájának
Mert ha kiderülne, minden megváltozna
És azt nem akarja, nem akarhatja.
Az írásokban mire lelt vajon
A szerzetes azon a napon?
Az írások arról tanúskodnak sorban
Hogy egy család, - mely tudja is, hol van -
Évszázadokra visszamenőleg
- A férfi tagok, utódok, ősöket illetőleg
És azok testén, bizonyos helyen főleg
Egy jel van, mellyel az öröklés jelölé meg
Hogy sose felejtse, mit tett az őse
Soha nem múló jelt hord a bőre
Minden fiúnak e furcsa családban
Erről olvasott a réges-régi írásban.
És íme, neki is ott van ez a jegy mindig
Vérvörös színű folt, szinte izzik
Ó, akkor hát mind-mind ősei, atyái
Jelölve voltak, nem tudta róluk ezt soha senki
Neki se mondták, ő se láthatta
Hisz oly helyen van, ruha takarta
Senki se sejtette, sohase láthatta
Hogy ott a jel, a tűzfolt, ott van alatta
Csak születésükkor a fiúknak anyja
De az igazságot ő sem tudhatta.
Minden fiúnak - mondja az írás -
Volt egy adottsága is: a gyógyítás.
Kivétel nélkül sorsa ez lett, ezt kapta
Jövőjét mindőjüknek e dolog meghatározta
Egy útjuk lehetett csak, - vagy nem élni vele
De miért tették volna, gondoljunk csak bele!
Olyan adottság ez, olyan tulajdonság
Amellyel segíthet másokon. E jóság
Ez olyan kincs, amely oly ritka dolog
A gyógyultak szíve pedig hálásan dobog
Imádkozva érte és áldva őt
Csodálva az önzetlen jótevőt.
Elindult hát a szerzetes, űzte kíváncsisága
Hogy elmenjen, visszatérjen egykori falujába
És ott megtudjon mindent, mit az írás nem említett
Hogy van-e leszármazottja még az övéinek.
S meg akarta tudni azt is végre-valahára
Hogy van-é néki is gyógyító tudománya
S ha van, hát bizony, nem térhet a kolostorba vissza
Mert gyógyítania kell, akkor az új út iránya tiszta
Akkor nem is maradhat más választása
Mint addigi életét örökre hagyva hátra
Hirdesse az Úrnak szent nevét
És Feléje fordítsa elméjét s szívét
Úgy gyógyítson, járva heted-hét vidéket
Mint annak idején az Úrnak Fia a népet
Ez lesz a szent teher, mit vállára raktak
Az Égiek, és mostmár ő is csak egyet akarhat:
Követni a belső parancsot, lelkének szavát
És szolgálni az elesettek, szegények javát
Kiknek nem adatott meg, hogy fizessenek a gyógyulásért
A gazdag orvosok kuruzslásáért
Hanem akik hisznek, hihetnek a csodában
Azokért fog könyörögni minden imában
És ha egyszer majd vége lesz az ő életének
- Hiszen már régen túl van élete delének -
Akkor majd boldogan tér meg az ő Urához
Mert méltó lesz akkor a kijelölt sorsához
Melynek útjáról soha le nem térhet
Az, hogy adni tud, soha nem ér véget
Adni hitet, gyógyulást, hitet a gyógyulásban
Mellyel a hitetlen is hinni kezd az ő Urában
Mert a gyógyítás képességét, ezt adta neki
És ezt kapták sokadíziglen visszamenőleg ősei.
Hála hát érte, mindazok hálája
Akik hittek, és meggyógyultak nála
Ha a hit erős, és fogják a kezed
Akkor meggyógyulsz, hogy észre se veszed
Szív és lélek, test és elme befogadja a hitet
Az embert a hit gyógyítja, az menti meg.
Meggyógyulsz, ha eléggé erős a hited
Ha nem is tudod, de érzed, és hiszed.
A faluban a vének emlékeik közt kutatnak
Hogy mi s hogy volt, nyoma nincs annak
Ki emlékszik, aki hallotta apáitól régen
Hogy él-e még valaki közülük, vagy mégsem
Igen, a család utolsó férfisarja
Rég elment már, hogy merre, senki se tudja
Hogy él-e még, s hová sodorta élete útja.
Hallgatta őket, hallgatta áhítattal, újra meg újra
Nem árulta el, hogy ő lenne az, ki az utolsó
E famíliából, az utolsó gyógyító
Hisz még azt se tudja, van-e ily adottsága
Ami mindenkinek csak hasznára válna
De eljött az idő, hogy végre kipróbálja
S bár tudja, hogy társai s a kolostor visszavárja
Már inkább lelke ajtaját végre kitárja
És a gyógyítás lesz zarándoklása utitársa.
---
A hegyre keresztet állítottak
Keresztet a bűnösnek, latornak
Melyen majd büntetését elnyeri
Ott haldokolhat, onnan senki többé le nem engedi
Amíg csak él.
Az ostoba népnek megengedték, így választhatott
Hogy mely lator haljon kínhalált a hegyen amott
A nép vérre szomjazott.
Hiába tett, mutatott nekik, értük annyi sok szép s jó csodát
Hiába hívta őket magával, s itták nemrég még minden szavát
Hiába látták saját szemükkel, mily hatalmas ő
Mily hatalmas benne a hit, e csodás erő.
Az ítélet megdöbbentő, mint a tanítványok gyávasága
Éppen, mint saját vére, saját népe árulása...
A keresztet is hóhéra vele cipelteti
Alig bírja, oly nehéz, a vállát feltöri
Akáciából fonott koronát nyomtak a fejére
Íme a Király - de ő megbocsátón tekint a népre
Pedig szemébe hull, szemébe csordul bíborszín vére
Csak anyja sír, zokog befelé, csendesen érte.
Amikor aztán szögekkel verve
Felállítják, felszögelik a keresztre
Jajszava nincsen, megadón tűri
Anyja már roskad: nem bírja nézni
Ártatlan bárány, bűntelen, vétlen
Nincs, ki megmenthetné, mindenki tétlen
Szenvedése mivégre? Kínja halálos
Itt tolong őrjöngve az egész város
Katonák sorfala között a pórnép
Akik már únják vigyázni végképp
Nem is értik a csőcseléket
Miért nem szánják, hisz ez is egy élet
De nekik őrtállni szigorú parancsba adták
Állnak hát sorban, némán, nyelvüket harapták
Nehogy egy szó is elhagyja az ajkuk
Mert uruk dühe bosszút állna rajtuk.
A kereszten megcsillan a nap utolsó fénye
A megfeszített arcán lecsurran ártatlan vére
Áldozatot hoz, szenvedése halálos kín
- Hirtelen sötét lett, odalett minden szín
Vihar támadt, és lecsapott az őrjöngő tömegre
Futott a nép szanaszét, ki arra, ki erre
Csak egyetlen őr, egy római ottmaradt
Állt ott a tomboló fekete ég alatt
Nézte a keresztre felszegelt szerencsétlent
Ártatlanul szenved e bárány, jaj, mivé lett!
Szánta, sajnálta őt, s tudta, hogy igaztalan a büntetése
- Úgy érezte: vasmarok szorításában vergődik a szíve.
Mint gyémántcseppek, könnyek szöktek a két szemébe
De a szánalom könnyeit hirtelen eső mosta a mélybe
Látta, hogy nem múlik a kín a kereszten
A szenvedésnek vége nem jött még el.
Megszánta szegényt, nem nézheti már a kínt
És akkor - nem látta senki, tanúja nincs -
Könyörületből, hogy végetvessen a szörnyű haláltusának
Megragadta nyelét borotvaéles, hegyes dárdájának
Felemelte, s a kínlódó ember oldalába döfött
Épp a szívébe, annak bordái között.
A kereszten szenvedő egy utolsót sóhajtott, nyögött
Akkor egy pici lángnyelv jelent meg a kereszt fölött. -
A dárda nyomának meglett a hatása
Szegény kiszenvedett végre-valahára
Oldala megnyílt, vére kicsordult
A dárda eltört, hegye kicsorbult
Ártatlan bárány vére csurran a földre
Zuhogó, ömlő eső mossa a földbe...
Később, még egyszer kiment egy este
A római katona, fel a Golgota-hegyre
A keresztet a földre fektetve találta
És szinte földbe gyökerezett a lába
Mert ahol az ártatlannak vére a földre folyott
Ott egy bíborszín virágú rózsabokor nyújtózkodott
Letépett egy szép szál virágot szórakozottan
És mellvértjébe rejtette titokban ottan
Hogy emlékezzen.
Egyszer, egy éjjel volt egy titokzatos látogatója
Fáradt arcú fiatal ember, testét fedte hófehér tóga
Kezét nyújtotta - rajta a sebhely
Amelyet vertek irdatlan szegekkel
A katona őt azonnal felismerte ott
Úgy megilletődött, hogy szólni sem tudott
Csak leborult némán, saruja elébe
De a férfi kedvesen lehajolt érte
Felemelte arcát, hogy nézzen a szemébe
De az érezte, hogy nem méltó a férfi kegyére.
Tudta, hogy tekintetét ő rá nem emelheti
Úgy érezte, hogy gyarló szemével nem illetheti
Ruhája szegélyét kezével nem érintheti
Mit is mondhatna most ő szavakkal neki?
Miért jött hozzá, még nem értette
Talán elvinni őt jött el érette?
Megérdemelné, hiszen megölte
Még most is látja, hogy vére ömlik a földre...
Szeretet, jóság, melegség áradt feléje
Erőt vett magán hát, s felnézett végre
Suttogta: Királyom, Uram, nem vagyok méltó
Senki sem fogható hozzád, szived oly jó
Nem méltó hozzád, hogy hajlékomba jöjj
Ha meg akarsz engem ölni, hát tedd meg, és ölj
Hiszem erődet, látom jóságodat
Követlek bárhová, tudasd szándékodat..
A kedves vendégnek ragyog a mosolya
Nem, barátom, még nem viszlek magammal sehova
De hátravan még valami nagyon fontos dolog
Könyörületedért cserébe most neked valamit adni fogok
Egy olyan erőt, amellyel másokat megsegíthetsz
Gyógyító erőt, melyből mindig erőt meríthetsz
Hiteddel gyógyíts, higgy magadban s bennem
Legyél virágszál az égi kertben
Felruházlak immár e hatalommal
Menj, indulj zarándokútra azonnal
És mondom néked: minden fiadra
Átszáll ez, s lesz mindnek tulajdonja
És az ő fiának, majd száll annak fiára
Mindaddig, míg családfádnak lesz egyetlen ága.
Ím, megjelöllek - s mutat az ujja
Oldala felé - a katona tudja
Saját oldalán érzi a vendégnek ujját
Pont ott, hol dárdájával szivet szúrt át
Érezte, hogy éget, jaj, Uram, Királyom
Nem akarhatod, hogy mindig így fájjon!
Nem - mosolyog bátorítóan a Király
E semmiségre csak nem mondod, hogy fáj?
Tekints kezeim, lábaim vérző sebére!
- A katona összeszorult torokkal nézte.
- Aztán egyszercsak elmúlt az álom
S ott találta magát fekve az ágyon
Nem hitte, amit még az imént látott
Hogy a szobában a Király állott
A Király, a Mindenek Felett Való isteni ember
- Fekszik a katona bénultan, mozdulni sem mer
De a jel, az csak mégse volt álom?
Ijedten felült tüstént az ágyon
Hogy kezét érintse oldalához nyúlva
És ott a jel! Hitetlenkedve tapintja újra- meg újra.
- Köszönöm néked, Isteni Bárány
Imámat halljad, és forró hálám
Indulok máris, úgy, amint mondád
Segítek mindnek, kit bánt a kórság
Kinek fáj itt és ott is meg máshol
Gyógyuljon hittel, imával, legyen bárhol
Indulok, járok sokfelé, ígérem
Sarjat növesztek, s nevelem szépen
Hogy ő is legyen Királynak hűséges katonája
Hogy ez legyen majd minden utódom hivatása
Köszönöm, Uram!
---
A szerzetes a családfa utolsó ága
Már tudja, hogy neki is a gyógyítás a hivatása
S bár érti, hogy végeszakad a láncnak
Mert nem adhatja tovább már a fiának
Lejegyzé hát mind, amit tapasztalt
Telerakja pergamennel a hatalmas asztalt
Könyvtárat épít, templomot, kápolnát
S hogy átadhassa minden tudását
Megalapította a gyógyítás iskoláját
- Bár nem ágaztathatja tovább családfáját.
Sok emberöltő telt el azóta
És az embereknek sok lett a gondja
De sokan, sok százan, ezren, milliárdan
Hittek és hisznek még a Királyban
Hisznek az Úrban, a gyógyulásban
Testnek és léleknek gyógyulásában.
Te is hihetsz!
VÉGE