Syuron.hu

Elizabeth Stone:
A tükör



A gigoló a zuhanytól felfrissülve, üdén lépett a szobába. A szobának három falán volt ablak, hatalmas üvegtáblái csillogva néztek a világba. A fény széles pászmában áramlott be, szinte elvakította a fiatalembert. Elégedetten dőlt le az ágyra. Aztán hirtelen felült, mert amit meglátott, az cseppet sem volt ínyére. Mintha hályog hullt volna le a szeméről, mintha villámcsapás érné, mintha megvilágosodott volna az elméje, úgy érezte.
A fésülködő tükör előtt, a kis bársony puffon egy nő ült, és lassú mozdulatokkal fésülte skandináv szőkére festett, fakó fürtjeit. A cirádás keretbe foglalt ovális, hatalmas tükörből visszanézett rá a női arc.
Hát ez volt az a látvány, amelytől olyannyira megdöbbent az aranyifjú.

Pedig neki nem volt más dolga, mint az ilyen, gazdag és idősebb hölgyeket elvinni, szórakozni, akik nem kevés pénzért őt választották kísérőjükül. Istenadta külsejét így használta fel, hogy jól éljen. A jólétért nem kellett megerőltetnie magát: szálfa termete, izmos alkata és kellemes külseje, selymes, csillogó fényű haja igen vonzóvá tette a hölgyek körében. Olajbarna, napsütötte bőrét, éjfekete haját, izzó tekintetét igen kedvelték a nők. Szinte kézről-kézre adták. Volt drága kocsija, szép lakása, csodás berendezési tárgyai, bútorai, ékszerei és előkelő, elegáns ruhái. És pénze is volt elég, mert a hölgyek nem voltak szűkmarkúak egy-egy kellemesen eltöltött este után.
A gigoló nem szívesen vitte ágyba klienseit. Csak akkor volt erre hajlandó, ha külön megkérték erre. Nem ez volt a feladata, hanem, hogy operába, színházba, szerencsejáték-barlangba vagy éttermekbe, táncolni vigye az elegáns, gazdag hölgyeket, jelenlétével szórakoztassa őket, és hogy az illető hölgy ne legyen egyedül, sőt: kérkedhessen elegáns partnerével a többi hölgy előtt.
Néha azért előfordult, hogy volt ilyen kérés, de legtöbbször elutasította. Még akkor is, ha fiatal volt az illető hölgy. Mert manapság voltak sokan gazdag, előkelő, de igen magányos ifjú hölgyek is, akik nem találtak maguknak megfelelő partnert egy-egy fontos összejövetelre. Ilyenkor került ő szóba, és akkor csöngött a telefonja...
Nem ő volt a nagyvárosban az egyedüli gigoló. Volt egy szervezet, amely ilyen ifjak kiközvetítésével foglalkozott. Voltak közöttük fiatalabbak és idősebbek, fehér bőrűek és szőkék, akiknek világoskék szeme csak úgy világított. Voltak aztán barnák és nem olyan magasak, zömökebbek vagy izmosabbak is, és voltak egészen vékony testalkatú fiatal vagy idősebb férfiak is. Bármelyiküket lehetett választani, mindegyik igen művelt és finom lelkű, nem modoros, de udvarias egyéniség volt, és tiszta, elegáns, korrekt és elbűvölő. Ezek a férfiak külön felvételi vizsgán kerültek elbírálásra: akárki nem kerülhetett a köreikbe. Hiszen a cég hírneve mindennél fontosabb volt, nemcsak a bevétel, vagy a százalék érdekelte a tulajdonosokat.
A gigolókról mások nem tudták, mivel foglalkoznak. Csak a hölgyek, de nekik titoktartási kötelezettségük volt.
Néha becsúszott kisebb baleset, amikor kliens és szolgáltató egymásba szerettek. Ilyenkor el kellett dönteni, mi legyen. Előfordult, hogy a gigoló elköltözött a városból, de olyan is, amikor a hölgy ragaszkodott hozzá, hogy összeházasodjanak. Ezt kerülte a cég lehetőleg, mert a rangon aluli házasság sose szül jó vért. Ott mindig akad végül kalamajka.

De térjünk csak vissza a napsütötte szobába, ahol főhősünk döbbenten ült az ágy közepén. Egy átmulatott, és át-italozott éjszaka után megtörtént a baj: nem volt önkontroll, és a hölgy a gigoló ágyában landolt. Persze ezt mindketten akarták. De most, hogy elmúlt az éj varázsa, már minden megváltozott.

A díszes tükörből egy eltorzult asszonyi ábrázat meredt rá. Mintha mosolygott is volna, de az eltorzult vonásokból ez nem volt egészen bizonyosan kivehető.
A gigoló percekig meredt rémülten erre a furcsa képre. Aztán odament, és maga felé fordította a nőt, leguggolt eléje. Nézte, nézte, és nem akart hinni a szemének.
Valahogy most másképpen néz ki, mint tegnap este! Tegnap a kidekorált, vastagon sminkelt arc olyan szépnek, fiatalnak hatott! Most pedig itt ül vele szemben egy fura lény, valaki, akit nem ismer, akinek nincsen smink az arcán, ettől teljesen felismerhetetlen, és csúf.
Nézte az arcot a férfi. Nézte a vastagra fújt ajkakat, a megfeszített szemhéjakat, amelytől szinte becsukhatatlanok lettek a szemek, nézte a vékonyra rajzolt, művi és nem természetes vonalú szemöldököt, és a feszesre pumpált arcvonalakat. De látta a ráncos nyakat is, meg a fénytelen hajat, a magasra húzott műmelleket, és nagyon elment a kedve a foglalkozásától.
Hiszen az előbb, ahogyan a nő ott ült a tükör előtt, félmeztelenül, és fésülködött, ahogyan emelte a karját, a műmell minden mozdulatára le-fel mozdult, ahogy követte a kar útját... Hát, nem volt szép látvány. Pedig az akarna lenni, de olyan művi hatású valahogy! Mint minden más is az asszonyon - most már látja. Talán a fakó hajkorona sem a sajátja, talán paróka vagy beültetett idegen ember haja, ki tudja? És ő ezeket a dolgokat simogatta, csókolgatta éjjel borgőzösen?! Nahát, - gondolta - ez az, amit nem fog megtenni soha többé!

Az asszony látta a férfi arcán a döbbenetet és az utálatot, undort. Megijedt, és sírva fakadt. A férfi erőt vett magán, és átölelte, odakísérte az ágyhoz, ahol leültette és ő is melléje ült. Köntösével betakarta a zokogó nőt, várta, hogy elmúljon a sírása.
Amikor az asszony végre megnyugodott, a férfi elmondta, mi bántja. Az asszony könnyeivel küszködve, hüppögve hallgatta. Aztán azt mondta, hogy minden kozmetikai vagy plasztikai beavatkozás csak azért van, mert tetszeni szeretne, és nem tud megbarátkozni az öregedés gondolatával. Hiszen pénze temérdek, mire használja, ha nem arra, hogy jól érezze magát? Mi haszna lenne akkor?
A férfi azt mondta erre:
- A férfi mindene a nő. A természetes nő. Ha ki is fested magad, azért nem kell eltorzítani a formádat! Semmilyen okod nem lehet arra, hogy eltérj a természetestől! Nézd csak meg magadat! Mit gondolsz, mi történik majd veled néhány év, vagy egy-két évtized múlva? Hogyan fog majd hatni a műbetétek dudora a petyhüdt, lógó - ne sértődj meg, mert ez az élet rendje - bőr alatt? Mindenütt ráncos leszel, ahol nem feszítteted ki a bőrödet, végül már mozdulni és pislogni se tudsz majd! De ezek a dudorok különböző helyeken - a popsidon, a melleden, az arcodon - ugyanilyenek lesznek! Hogy fog majd kinézni, mit gondolsz? Nevetséges lesz! Hiszen már most is az, mert természetellenes a látvány! Nem jobb lenne méltósággal megöregedni? Hiszen egy idősebb nő is lehet szép, ha tiszta, ápolt, gondozott és jól szabott, illő ruhákat hord, meg szép frizurákat! Még ékszer sem kell hozzá, elhiheted nekem! A legfontosabb nem mindig a külső. Persze valamennyire számít, de hamvas te már nem leszel, bármit is teszel! Csak magadat kínozod, nem érted? Milyen áldozatot vállalsz azért, hogy elhitesd magaddal: ifjúságod megmarad? És ha megbetegszel ezektől a vackoktól, és rámegy az egészséged, sőt, az életed? Megéri akkor? Nem jobb volna természetesen mozogni, járni, viselkedni, minthogy minden pillanatban arra figyelj, hogy ezek a beültetett műizék szét ne pukkadjanak? Hogy meg ne üsd magad, vagy el ne essél? Ne csináld már ezt, kérlek! Egyet mondhatok neked: minden nő úgy szép, ahogyan Isten megteremtette! Te is szebb lennél természetes valódban. Nézd meg magad, mivé lettél! Egy eltorzult micsoda! Lehetnél egy szép nő, aki tisztában van a korával, és annak megfelelően viselkedik és öltözik. Most meg úgy nézel ki, mint egy vén banya, aki úgy viselkedik, mint egy csitri! Ne tedd ezt, kérlek!
Egyébként pedig, - és ezt minden férfi tudja - a nő tükre a férfi szeme, aki szereti őt. Én legyek a te tükröd, és csakis én! Hiszen a szerető férfi szeme, nézése mindent elárul. Neki az ő szerelme a legszebb, legyen kövér vagy sovány, szőke vagy barna, öreg vagy fiatal! Neki úgy kell, ahogy van, semmi változtatást nem akar. Épp úgy jó neki szíve hölgye! Nem akar ő mást, csak szeretni őt! De ha a nő nem bízik magában, a szerelmében, nem bízik abban, hogy a szerelme elég erős, hogy megtartsa a szeretett férfit, akkor kezd el ilyen őrültségeket. Meg azok a nők, akik egyedül vannak, és azt hiszik, azért nem találtak még párt maguknak, mert nem elég szépek. Pedig nem így van. A mai nők épp azért találnak nehezen párt maguknak, mert az első randi után ágyba bújnak a férfival. Így a férfi már másnap nem talál rajta semmi izgalmasat! Semmi titokzatosat! Semmi nem inspirálja arra, hogy küzdjön azért, hogy megkapja őt! Hiszen megkapta az első alkalommal, a lepel lehullt, kitárulkozott az illető hölgy, később már nincs mit várni tőle. Mindent tud, minden titkát ismeri, és elég is volt belőle ennyi.
Ha betartanák a hölgyek a sorrendet, és hagynák, hogy a férfi meghódítsa őket, hogy udvarolgasson, tegye a szépet, esetleg hosszú ideig, akkor a férfi érezné, hogy fontos a nő számára, hogy a nő azt szeretné, ha védelmezné, oltalmazná őt és vágyakozna utána. De a nők sajnos ma már nem ilyenek. Mindig mindent elsietnek. Nem érnek rá. Aztán egyik kapcsolatnak vége, már bele is csapnak egy másikba azonnal. Bánat ellen is alkalmi partnert „használnak”. Ez még jó is lehetne, ha a férfiak ezt nem használnák ki. Bolondok is lennének, ha nem tennék! Ezt meg is értem. De a nőket nem! Ha ők elveszítik titokzatosságukat időnap előtt, akkor miért várják el a férfitól, hogy másként viselkedjen? Akkor már nincsen értelme az udvarlásnak, a virágcsokornak, a bonbonoknak, a kedves, finom beszélgetéseknek, hiszen a nő maga akarja, hogy durr bele módon, rögtön túllegyenek az egészen! Mire jó ez a nagy sietség, mondd?
Én csak azt mondom neked, hogy nem kéne, hogy így legyen. Lehetnél te is, mint minden más nő, visszafogottabb. Persze, tisztelet a kivételnek, lehet, hogy te olyan vagy, csak alaposan becsíptél este, - no és én is! De ha a férfiban munkálkodnak is az ösztönök, azért a nőnek kell hogy legyen tartása! Nem így gondolod?

A nő fejét a férfi vállán nyugtatta, könnyei felszáradtak. Megmakacsolta magát, mert azt gondolta, hogy a férfi megutálta őt. Gondolta, majd keres magának egy másik ilyen aranyifjút, aki majd kedvesebb lesz vele, és nem hordja le a sárga földig, mint ez. Pedig nagy tervei voltak a fiúval, most már bevallhatja magának. De hangosan nem mondta ki. Csak sajnálta, hogy így alakult.
Talán igaza van a gigolónak, és túlzásba vitte a kozmetikázást magán. Dehát olyan nehéz egy nőnek elfogadni a ráncokat, az idővel itt-ott már petyhüdtté vált bőrt, hát olyan nagy baj az, ha szép akar lenni? Minden nő álma, hogy szép legyen!

A férfi szinte érezte, mi játszódik le a nőben. Sajnálta is, hogy kirohanásával talán megbánthatta. Úgy érezte, gigolói pályafutása ezennel végetért. Nincs már kedve ahhoz, hogy mindenféle hölgyeket ide-oda cipeljen és vigyorogjon akkor is, ha nincsen kedve hozzá. Ezután az élmény után meg már azt fogja nézni, akármerre is jár, hogy vajon melyik nő mennyire természetes? Hát ennyire nagy divat lett ez a marhaság manapság? Hiszen ha ezután meglát egy csini cicababát, szinte biztos lehet benne, hogy minden alkatrésze művi! Hiszen tökéletes test nem létezik, ettől olyan izgalmas és csodálatos az élet! Miért is kellene tökéletesnek lennie? Attól szép, hogy egyik ilyen, másik olyan! Persze, lehet, hogy könnyen beszél az, akit ilyen külsővel áldott meg a sors, mint őt! Mit tenne például ő, ha alacsonynak, vagy csúnyának születik? Akkor is ezt mondaná? Meglehet. Most viszont teljesen elment a randizástól a kedve. Minden nőt más szemmel fog már nézni ezentúl. Hiszen miféle dolog az, hogy ha egy lányt randizás közben megsimogat, azon járjon az agya, arra gondoljon, hogy ez a mell vajon valódi-e? Brrr! Belegondolni is undorító és gusztustalan, ha elképzeli, miféle anyagok vannak beültetve némelyik nő bőre alá! Csak azért, hogy kerekdedebbnek látszódjon, vagy mi... A nők különösen a szájukkal vannak kiakadva. Elég sok nőcit látni, aki felfúvatta az ajkait, amitől úgy néz ki, mintha három néger adta volna neki kölcsön! És ezeket csókolgassam én férfi létemre? - gondolta. Meg a rengeteg festéket az arcukon? Meg a műszempillákat, amik beleakadnak az orromba, ha homlokon akarom csókolni az illető hölgyet? És ki tudja, hogy melyik lány kinek a hajával ékeskedik? Idegen fejekről való hajakat ültettetnek be maguknak a fejbőrükbe, hogy dúsabb legyen a loboncuk, meg hogy szép hosszú hajuk legyen, nem tudják kivárni, míg megnő, ezért ragasztatnak hozzá egy idegen embertől származó, idegen szőrszálakat! Ilyen tekintetben akár a lónak a farkából levágott szálakat is használhatnák, az is lenne ennyire gusztusos, nemde?
Legalábbis most így gondolja.
A sokkoló élmény, és a megvilágosodás után ez még friss élmény és friss gondolatok. Kérdés, hogy később másként fogja-e majd érezni magát, másként fog-e gondolkodni ezekről a dolgokról?
Ma ezek szerint a gazdag hölgyek túlnyomó többsége szinte cyborg! Nincs is már olyan messze, hogy robotlányokkal randizik majd a férfinép? Ó!
Inkább maradna a valóságban, és szeretne szeretni nem cyborg-hölgyeket. Szeretne ő a tükör lenni, hogy tekintetében meglássa majd a lány: mennyire szereti. Hogy meglássa: neki ő a legtökéletesebb. Vonásai, keze-lába, arca, haja, hangja, viselkedése, és minden, ami hozzá tartozik. A maga természetes valójában.
Azt már tapasztalta, hogy akkor érezte magát igazán jól, többnek, a legtöbbnek, amikor egy lány „úgy” nézett rá. Szerelemmel. Odaadással. Ilyenkor tökéletesnek érezte magát, valahogy magasabb is lett tőle, nőtt, megnőtt, hiszen a lány szemében ő volt a „leg”, minden tekintetben. Csúcs érzés, annyi szent! De nem rohant soha ajtóstul a házba. Valahogy a lányok mégis - vagy épp ezért? - mindig elpártoltak tőle. Többet vártak volna? Milyen butaság is ez? Hová siet a világ? Nem jó a sorrend! Most is ezt vallja! Türelem, türelem, csak azt tudja mondani és tanácsolni mindenkinek. Férfinek és nőnek egyaránt. Tiszteljék meg egymást azzal, hogy kedvesen, finoman közelítenek egymáshoz, és majd idővel és lassan minden kiderül róluk egymás számára. Nem kell az első alkalommal elmesélni mindent magukról. Fokozatosan kell megismerkedni. Annyi jó dolog történhet velük, annyi kellemes dolog, amire várni fognak, és várják már a találkozót, felkészítik a léküket-szívüket, ünneplőbe öltöznek és boldogok együtt. Mi lehet ennél szebb? Ennél kellemesebb, jobb? Meg kell adni a módját, higgye el ezt mindenki! És ha az idő múltával úgy gondolják, hogy nem tudnak egymás nélkül élni, akkor jöhet a házasság. A házasság szent dolog, megpecsételése két ember egymás iránti tiszteletének és szerelmének. Keretet ad, ugyanakkor korlátot és védelmet is azoknak, akik benne élnek, nevet és tisztességet a gyermeknek, biztonságot a jövőre nézve. Vállalják egymást és jövőjüket jóban-rosszban - ahogyan az az esketéskor elhangzik. Ezek csodás dolgok, ne rontsa el senki a saját életét azzal, hogy nem éli át ezeket a fontos, felemelő perceket, és az ehhez vezető hosszú udvarlás örömét, élményeit, várakozással teli titokzatos voltát!
Csak szánni, sajnálni lehet a mű-macákat! Hiszen azt visszacsinálni már nem lehet többé!
Olyan ez, mint a tetoválás. Vagy a pierszing. Fiatalnak még jól is állhat akár. Bár felesleges, fájdalmas és nagy baromság. Kivagyiság. Csakis. Lássátok, ez vagyok én! Botránkozzatok meg! Bámuljatok és csodáljatok! Hát nem, ez neki soha nem menne.
Szóval, fiatalnak még csak-csak elmegy az ilyen butaság. De idősebb korban...! Hogy néznek ki a nyanyák és tyatyák a strandon, ha lottyadt bőrükön ott díszeleg ifjúkori idiótaságuk ékes bizonyítéka eltávolíthatatlanul?
A kis unoka mit szól majd hozzá? Esetleg megkérdi: miféle életed volt neked, nagyikám? Irulhat-pirulhat akkor nagyanyó és nagyapó! Akkor majd szeretnék eltitkolni bevállalós ifjúságukat, múltjukat. Szeretnének olyan színben feltűnni unokáik és környezetük előtt, hogy ők a legszentebbek, a legerkölcsösebbek a világon! Mert azt mégse szeretnék, ha az unokák követnék a példájukat! Ezért eldugdossák a szekrények mélyére a színes magazinokat, melyek elején ott díszelegtek fiatalon és ruhátlanul kitárulkozva, pucéran és pimaszul kacéran. Ha meglátná a kis unoka, akkor azt nagyon szégyellnék!
A műanyaggal bélelt leányok, fiatal hölgyek és idősebb asszonyok mind-mind életük legnagyobb butaságát követik el. Sajnos, a pénz beszél, ezért az orvos, aki ezeket az implantátumokat behelyezi, nem kérdez semmit, csak teszi, amit elvárnak tőle. Pedig le kéne ezeket a nőket beszélni róla, talán pszichológushoz küldeni őket, hogy értékrendjüket helyre tegyék.
Jaj, ti gazdag nők! De nagyon eltévedtetek a tükrök útvesztőjében! Számotokra már nem a férfi tekintete a leghívebb tükör! A rideg-hideg, csillogó üveg-tükrök dzsungelébe belevesztetek, és már nem találtok ki belőle!
A pénzetekkel annyi minden mást, sok jót tehetnétek! Amit most tesztek, az drága és fájdalmas, meg hiábavaló. Talán egyszer megértitek majd. Addig is nézzetek egymásra. Lássátok meg egymáson a torzulásokat! Ne vetélkedjetek, hogy kié a szebb, amit beültettek ide vagy oda! Csúf ez így is, meg úgy is! Ezt én mondom, egy igazi férfi! És én már csak tudom... - így morfondírozott magában a gigoló. - Ki tudná énnálam jobban? Hiszen én vagyok, magam vagyok a tükör, a hölgyek tükre, az én szemem fénye az ő tükrük - ha akarják. Remélem, egyszer belenéz a szemembe az a lány is, Ő, akire várni fogok mindig. Akkor én lehetek az ő tükre, és ő lesz nekem a mindenem. Remélem, eljön az a nap... -

A gigoló sétált a parkban, a fák lombját nézte. Néha ki-kibukkant az égkékje, a fehér bárányfelhők, a toronyházak csúcsai.
Merengéséből egy érzés billentette, zökkentette ki, egy érzés, mintha valaki figyelné őt. Körülnézett, és egy távolabbi padon egy fiatal, fehér ruhás nő ült. Minden fehér volt rajta: a kabát, a sál, bő szárú nadrágja, de még a csizmája is fehér volt. Fekete haja hullámosan omlott a fehér kabát gallérjára. Tetszetős volt, figyelemfelkeltő, de ugyanakkor nem hivalkodó, mégis érdekes.
Őt figyelte ez a lány. Pillantásuk találkozott egy röpke pillanatra. A gigolónak tetszett a lány, és lehet, hogy a lánynak is tetszett a férfi.
A gigoló lassan sétálva elindult a pad felé...


VÉGE