Syuron.hu

Elizabeth Stone:
A Zöld Szív-project



A Csapat tagjai nagyon szerették egymást. Ez abból is kitűnik, hogy leghőbb vágyuk is azonos volt: a legtöbbet segíteni, ahol csak lehet. De nem ám valamiféle kicsinyes dologra gondoltak! Ők az egész világot célozták meg tenni akarásukkal, segítő szándékukkal, csakis és kizárólag erre vágytak teljes szívükből.
Hogy pontosan mit szerettek volna, azt nagyon is jól tudták. De csak maguk között beszéltek róla, vágyaikról senki nem tudhatott. Miért is mondták volna el bárkinek is? Hogy kinevessék őket? Ugyan!
Szóval, az akarattal nem volt itt baj, csupán egyvalami hiányzott még: a pénz. Mert tudjuk, hogy pénz nélkül semmi vágyat megvalósítani nem lehetséges. Így az övékét sem. Mindegyik csapattag szegény volt, talán nem annyira, mint a templom egere, de semmilyen lehetőség nem adódott a vágyak megvalósítására. Merthogy sem járművük nem volt, hogy bármerre is eljussanak, ahol segíteni lehetne, ráadásul a saját megélhetésük is igen nagyon kérdéses volt sokszor, nemhogy még segítséget adjanak másoknak. Pedig a szívük telis-tele volt szeretettel, csak még ott dekkolt benne, és nem tudott kijutni. Pedig annyira nagy volt ez a szeretetadás-vágy, hogy szinte belefért volna a szívükbe az egész világ. Legalábbis így hitték, és a szándékuk is az volt, hogy egyszer talán sikerülhet nekik mindaz, amit elterveztek.
Sok idő telt el. Évek jöttek és mentek, hosszú-hosszú idő múlt el úgy, hogy semmi nem változott. A Csapat tagjai álmodoztak tovább, ha beszélgettek, szinte minden alkalommal felmerült ez a téma. De a vége mindig az elkeseredettség lett, hogy hiába a vágyakozás a tenni akarásra, bizony, megakadályozza őket ebben a Sors.
Aztán egyszer megtörtént, amit annyira vártak. Megtörtént a Csoda! Nagy összeget nyertek szerencsejátékon. Nem is nagy összeget, hanem egyenesen óriásit. Hát ezzel aztán már lehet mit kezdeni - gondolták -, és az örömük határtalan volt. Kinyílt számukra a világ, már semmi akadálya nincsen annak, hogy valóra válthassák terveiket! Most már a tettek mezejére léphetnek! De minél hamarabb, annál jobb!

Így történt hát, hogy az öreg autót, ami az udvaron árválkodott évek óta, most már elő lehetett vakarni a rárakódott por és levél alól, ki lehetett pofozni, hogy aztán azzal lehessen útra kelni, véghezvinni mindazt a csodálatos tervet, ami legbensőbb titkuk volt mindeddig.
A legelső feladat megvolt hát. Az öreg autó köhögve, prüszkölve szelte a kilométereket, és a szupermarket parkolójában odacsusszant a fénylő csodaautók közé. Persze, rettentően kirítt a sorból, de a Csapatot, ez cseppet sem érdekelte. Mit számít ez?
A bevásárlókosarakat színültig töltötték hatalmas, sok kilós élelmiszeres zsákokkal, alig fért be a rozzant autó csomagtartójába. Aztán irány a menhely!
A város határában az állatmenhelyen nagyon örültek a rengeteg állateledelnek, merthogy a zsákokban természetesen az volt! Megígérték, hogy minden hónapban fognak hozni, legalább ennyit, de majd összeírják a gondnokok, mennyi kell, és akkor ők majd személyesen gondoskodnak róla, és elhozzák. Mert azt akarják, hogy minden peták értékű adomány ide jusson, és ne tűnjön el kézen-közön, mint azt oly sokszor tapasztalni lehet, ha az ember odafigyel az adományok útjára.
Ez volt tehát a második feladat. A következő az lesz, hogy amennyi állatmenhelyet csak lehet, felkeresnek, és ugyanígy járnak el vele.
No, ez is megtörtént, bár eltartott egy kis ideig.
Persze, fárasztó volt ez, nem is kicsit. De ki bánja? Adni. Ez a lényeg. Ennél nincs jobb és örömtelibb. Nem abban van a poén: a Bahamákon lógatni a lábat és unatkozni! Nem-nem! Adj! Az a valami! Csak próbálja ki, aki még nem tette, és megtapasztalhatja!
Utána következtek a gyermekmenhelyek és egyéb, különleges alapítványok. Mindent személyesen intézett a Csapat, abba senkit bele nem vont, mert úgy tartották, hogy csak saját magukban bízhatnak.
Aztán az olyan kistelepüléseket keresték fel, amelyek szinte a világ végén voltak, és már alig laktak ott emberek. De éltek ott - és ezt az újságokból és egyéb médiákból tudták - olyan sanyarú sorsú emberek, akik nagyonis rászorultak a segítségre.
Ide nemcsak élelmet és ruhaneműt kellett hozni. Hozni kellett ötletet, segítőkészséget is. Mert volt bizony olyan hely, ahol rendbe kellett tenni a házakat, amelyet úgy tudtak megcsinálni, hogy az ott lakó, életerős fiatalokat bevonták, és ripsz-ropsz kijavították a kerítéseket, a házakon a vakolatot, és belül pedig mindent ragyogó fehérre meszeltek, meg, még amelyik házat kívülről kellett, azt is bemeszelték. Olyan gyönyörű szép lett, hogy csak no! Csodájára lehetett járni, komolyan mondom!
És fúrtak és faragtak, ha kellett, meg mostak vagy takarítottak. Példát mutattak, ha kellett, jóságukkal, segítőkészségükkel. Pénzt nemigen adtak, de élelmiszert azt igen. Még főztek is néhol, ha kellett. Az apró, maszatos gyerekeket megmosdatták, és hozattak salakot a sáros utakra. Felásták a kerteket és bevetették magvakkal. Megnyesték az elhanyagolt gyümölcsfákat. Megfésülték a kócos kicsiket, akik mosolyogva ültek az ölükben, és vidáman rajcsúroztak, immár kicsinosított házaik udvarában.
Egyetlen kikötésük volt csupán: a rend fenntartása, a tisztaság megtartása, karban tartása, a házak rendben tartása. Tilos volt a szemetet elhajigálni, azt el kellett a tűzhelyekben tüzelni, mert annak melegénél főzni is lehet. Kikötés volt még, hogy a kijavított kerítések kapujának mindig csukva és zárva kellett lennie. Ott senki nem szaladgálhat ki és be, rendesen kell viselkedni, tilos hangosan kiabálni, sem bent a házban, sem az utcán. Egyszóval: rendesen kell viselkedni. Ez volt a feltétele annak, hogy máskor is ellátogassanak ide sok-sok ajándékkal megrakodva. Ezeket a feltételeket egyáltalán nem nehéz betartani, gondolták. És úgy is lett, mert mindannyiszor, ha visszatértek egy-egy ilyen helyre, örömmel látták, hogy munkájuk, segítségük nem volt hiábavaló.

Még egy nagy álom várt megvalósításra: a fiatalokkal való törődés. Hiszen eléggé sok fiatal valahogy parttalanná, kirekesztetté vált, holott sokuknak családja, szülei is voltak, nem voltak egyáltalán árvák. Mégis számkivetettek lettek, mert nem tudták elfogadni a szeretetlenséget, a meg nem értést, a nem törődést, így mindenféle bandákhoz verődtek, csatlakoztak. Némelyiküket szekta szippantotta be, másikukat kábítószeres csoport, vagy éppen - ha szép fiatal lány volt az illető - futtatók kapták el, és kényszerítették prostitúcióra. Öngyilkosságot sokan dédelgettek és dédelgetnek a szívükben, legalábbis a szándékát. Nem is rejtik véka alá, elmondják különböző helyeken, például internetes fórumokon, egymásnak vagy a nagyvilágnak. Segélykiáltás ez a javából!
Ezeknek a fiataloknak a felkarolását szerette volna már régen elindítani a Csoport. Most végre lehetőség nyílt rá, azáltal, hogy megfelelő tőke állt rendelkezésre. Az első lépés az volt, hogy kerestek egy olyan helyet, egy eldugott, lakatlan szegletet, ahol ezek a fiatalok elbújhatnak, de egymás között jól megférnének, segítenék egymást.
Hosszas keresés után akadtak rá a valaha gyönyörű, ma már elhanyagolt és kissé romos, elhagyott udvarházra. Akadtak itt lakóházak, melléképületek, hatalmas kert, földek és körötte erdő és dombok. Ezt a területet mind megvásárolta a Csapat. Ide jöhetnek most már a fiatalok. Úgy körülbelül kétszáz fiatal befogadására volt alkalmas a szép épületegyüttes. Valaha egy nemesi családé volt a kúria, melegházzal, angolkerttel - mondta el az illetékes, aki eladta nekik a helyet.
Amikor a vétel lebonyolódott, és a papírok is rendben voltak végre, akkor kezdődött a szervezés. Mindenhol meghirdették szándékukat, hogy várják azokat a fiatalokat, akik valamiért nem érzik magukat biztonságban, vagy meg nem értettség miatt rosszul érzik magukat a családjukban, és a szenvedélybeteg klinikákat is végigjárta a Csoport. A hirdetményben szerepelt, hogy a fiatalok dolga lesz rendbe hozni az épületeket, lakhatóvá tenni, ehhez minden segítséget megkapnak, cserébe pedig itt lakhatnak majd, és teljes ellátást kapnak, orvosi felügyelettel, pszichológussal, ápolóval. A fiatalok közül fog majd kikerülni, közülük választják majd ki a konyhást, a gondnokot, a kertészt, és minden más, szükséges munkát irányító vezetőt, aki majd a többieket vezeti a különböző munkák során. És majd jönnek önkéntes segítők, felnőtt mesterek is.
Lassan-lassan megérkezett a sok fiatal. Az épület egyik szárnya alkalmas volt arra, hogy ott berendezkedjenek, és a többi részt pedig majd a későbbiek során fogják rendbe tenni. A szükséges építőanyag is megérkezett közben, a szállítók mindent szépen lepakoltak.
Végre munkához láthattak. Ment a munka, pezsgett az élet. A helyet elnevezték Emo Farmnak a fiatalok. Hogy miért, ki tudja? Nekik tetszett ez a név, jól érezték magukat. Enni kaptak rendesen, dolgoztak szépen, senkit se kellett biztatni. Mindenki hajtott a közös célért.
Majdnem egy év telt el, mire minden a helyére került. De minden helyiség szépen kifestve, és berendezve - berendezési tárgyakat sokan csak úgy hoztak, ajándékba, amikor meghallották, mi folyik itt - a mesterek rendbe tették a régi, gyönyörű kandallókat, cserépkályhákat, kéményeket. Az épületeket kívülről is szépen lefestették. A kertet egy öreg kertész segítségével rendbetették a fiatalok, az erdőt kitakarították, a mezőn levágták a hatalmas, embermagasságú gazakat, hogy szép fű nőjön, és az ólakba is kerültek jószágok. Hoztak ide kutyát, macskát, amelyek a környéken kóboroltak. Sokat játszottak az állatokkal a fiatalok. Egymást is megismerték és megszerették a nehéz munka során. Megtanultak alkalmazkodni, elfogadni az idősebbek, a felnőttek irányítását, és egyikük se vágyott vissza oda, ahonnan jött. Itt minden fiatal meghallgatásra, megértésre talált, és szeretetre. Itt aztán mindegyikükről kiderült, hogy mihez van huzalma, mihez van kézügyessége, mire vágyik, és mi az, amit nélkülözött eddigi életében.
Itt nem lehetett drogozni, és szigorú fegyelem volt. A napirend soha nem változott, megszokott rendszer szerint éltek. Mindig ugyanakkor volt ébresztő, reggeli, ebéd és vacsora, vagy napközben pihenőidő. Itt nem hajtottak senkit agyon, de folyamatosan dolgozni kellett. Szépen, csendesen. Nem erőlködve, hanem egy megfelelő, lassabb tempó szerint. Hiszen ezek a fiatalok nem tanultak fizikai munkát soha eddigi életükben, meg kellett szokniuk először, és elvárások csak azután lehettek. De mindenki a saját tempója, tehetsége, tudása és akarata szerint teljesített, amit a többiek méltányoltak és mindenki megbecsülte a másikat, a másik munkáját, amelyet dícsérettel jutalmaztak.
Amikor mindennel elkészültek, egy parányi kápolnát építettek az erdő szélére. Nem tettek bele semmilyen vallási jelképet, mert a fiatalok között sokféle vallású vagy éppen ateista is akadt, így hát nem is egyszerre látogatták a kápolnát. Mindenki akkor ment oda szabad idejében, amikor csak akart, és addig maradt ott, ameddig szükségét érezte. Egyetlen kikötés volt csupán: Szólnia kell, amikor elmegy, és akkor is, ha visszaérkezik.
A fiatalok részére a megfelelő mennyiségű és minőségű élelmiszert és egyéb használati tárgyakat a messzi nagyvárosból hozták rendszeresen különböző cégek, amelyekkel a Csoport szerződést kötött erre a szolgáltatásra. Az élelmiszer jött, a Csoport fizetett a teljesítésnek megfelelően.
Később ezt a feladatot átvették a farm lakói és az itt dolgozó, lakó felnőttek. A Csoport dolga csak az elszámolás áttekintése és a fizetés volt. Később pedig már ez is megváltozott, mert a farm az állattenyésztésből és növénytermesztésből - melyet a mesterektől tanultak - meg tudtak élni, az alapvető élelmiszereket tehát már nem kellett hozatni, mindent megtermeltek itt maguknak. Még kenyeret sütni is megtanultak! Ez is nagy öröm volt számukra!
Itt, az Emo Farmon nem volt kötelező ittmaradni. Ha valamelyikük úgy döntött, hogy elmegy, azt nem gátolták meg ebben. De nem akart elmenni innen senki. Legalábbis most még nem.

A Csoport nagyon boldog volt, hogy sikerre vitt egy ilyen fontos dolgot. Remélték, hogy majd, ha ezek a fiatalok kirepülnek innen - valószínűleg ez előbb-utóbb bekövetkezik - akkor majd újak jönnek a helyükbe, és úgy fog működni ez, mint egy túlélési kolónia, ahol szeretetben és békességben él mindenki egymással.
A Csoport azt se bánta volna, ha minderre nem lett volna szükség. Mert akkor az azt jelentette volna, hogy minden családban megértik, szeretik és féltik, óvják a fiatalokat, akiknek erre igen nagy szükségük van. A fiatalok már nem gyerekek, de még nem is felnőttek. Bár kinőttek a gyermekkorból, de még nem rendelkeznek az életből vett tapasztalatokkal. Ezért igen sebezhetőek, befolyásolhatóak, szeretetéhesek. Szükségük lenne tanácsra, irányításra, útmutatásra. Ugyanakkor nem mindig fogadják el az irányítást, a jószándékú tanácsokat, és nem mindig értik meg szüleiket, mint ahogy a szülők sem értik meg mindig őket. A lázadás, másként gondolkodás időszaka ez, amelyen minden fiatal átesik. De a szülő, ha szépen bánik a gyermekével, ha szeretettel fordul felé, ha nem próbálja meg ráerőltetni az akaratát, és saját életével követendő példát tud adni a gyermekének, akkor a fiatalok nem keresnek másutt megértést, mert ez az időszak az, amelyben annyira vágynak arra, hogy elismerjék őket, hogy valamire tartsák, hogy fontos legyen a személye, és hogy valahová tartozzék. Hogy úgy szeressék, ahogy van. Ha ügyes, ha ügyetlen, ha szép, ha n kevésbé. Veszélyes időszak ez. Ki így, ki úgy éli meg. Van, aki elhagyja az otthonát, de van, aki csendben szened, és lelki beteg lesz, aztán van, aki szerencsés és szerető családban élhet. Ez utóbbi volna üdvös minden egyes fiatal részére! De amíg ez nincs így, bizony, szükség van arra, hogy jószándékú emberek összefogjanak és megfogják az ilyen elcsellengő, tévelygő fiatalok kezét, és helyes útra tereljék őket, hogy majd ők is családot alapíthassanak, és a saját példájukból okulva ne kövessék el ugyanazokat a hibákat, és nagyon szeressék gyermekeiket.

A Csapat hát itt is megtette kötelességét, a célját elérte, melyet kitűzött maga elé, amelyre annyira vágyott.

Végre következhetett a legnagyobb álom megvalósítása.
Ez nem volt más, minthogy elköltözzenek egy másik kontinens sivatagos részére. De nem ám akárhová! Nekik pont egy tengerparti, vad rész kellett. Egy olyan, ahol messze-messze kilométerekre nem lakik senki, nincsen lakott település, sem öböl, sem kikötő, semmi ilyesmi. Egy teljesen lakatlan, érintetlen területet szemeltek ki a tervük megvalósítására.
Beszereztek egy hatalmas lakókocsit, illetve lakóautót. Ebben fognak majd lakni mindaddig, ameddig nem tudnak házat építeni valahogyan maguknak. Persze, hogy a tervük sikerül majd, afelől semmilyen kétségük nem volt.
Felpakoltak hát sok-sok, sőt: rengeteg konzervet meg palackos vizet, és útnak indultak.
Az egyik kikötőben felszálltak a kompra, a másikban meg le, innen aztán már a lakóautóval kellett továbbmenni céljuk felé. Pontosan tudták, hogy hová tartanak.

Kissé tovább tartott az út, mint előre tervezték, dehát a Csapat kedve ettől egyáltalán nem lett rosszabb, lelkesedésük mit sem lankadt. Hiszen most jön még csak a java!
Amikor végre odaértek, ahol elképzelték a terv megvalósítását, beljebb haladtak a tengerparttól. De csak egy kissé. Néhány száz métert csupán. Kipihenték az út fáradalmait, és mindezek után az első dolguk az volt, hogy hozzáláttak egy ivóvíznyerő kút elkészítéséhez. Ehhez még indulás előtt beszereztek mindent. Egy komplett kútfúró apparátus állt rendelkezésükre. Ez nem foglalt a lakóautóban nagy helyet, mert az eszközök nem voltak nagyok. Víz volt elég az óceánban, ez kellett hozzá, kavicsot találtak a parton épp eleget, még ez is kellett, a fúrókészülék meg nem volt nagy. A csöveket otthonról hozták, abból viszont elég sok kellett, de az meg elfért a lakóautó tetején, így tényleg nem okozott gondot az idehozatala.
Amikor a kúttal elkészültek, és már jött a víz, csak annyi volt a dolguk, hogy egy-két napig pumpálni kell belőle ki a vizet, amíg iható nem lesz. Mert eleinte eléggé fövenyes, iszapos, homokos, miegymás. De néhány nap után már tökéletesen iható, kristálytiszta és jéghideg víz jött. Volt ám öröm! Most már nincsen gond ivóvízre, ez a legfontosabb. A tiszta víz.
Következett a második fázis. A párszáz méterre lévő tengerig egy csatornát kell ásniuk. Hát ez már nem kis falat! Kicsit hosszú ideig tartott, de végül ez is megvolt. A mély árok szélessége úgy hat-nyolc méter lehetett. Ez már pofás kis öböl, nemde? Itt fog majd ringatózni a csónak - gondolák. Amikor átvágták a gátat, ami a tengertől elválasztotta a csatornát, beözönlött a tengervíz. Nézték, ahogy habosan, vadul zúdul bele, és nagyon boldogok voltak.
Az volt a tervük, hogy majd hozatnak ide munkagépeket, és tovább ásatják a csatornát. Mélyebbet és szélesebbet. Mert a kontinensnek, ahol most vannak, szóval annak a területnek egy óriási hányadát megvásárolták. Azt szerették volna, ha a csatorna vizéből a környező sivatagos részeket locsolni lehetne. És miért ne lehetne?
Amikor a csatorna készen volt, hozattak szivattyúkat, meg nagy átmérőjű csöveket. Locsolni kezdték a homokot, a sós vízzel. Gondolták, ezzel is lehet, nem fontos hozzá az édesvíz. Azt akarták kipróbálni, mire mennek így.
Amíg ezekkel a dolgokkal bíbelődtek, a csatorna széleinél a homok kizöldült. A régen várakozó, száraz növény magvak kisarjadtak és megvetették a lábukat. Nem zavarta őket, hogy a víz sós. Volt persze, amelyik növénynek nem tett jót. De a többség így is kihajtott és zöldellt.
Ezek után következett még egy óriási nagy dolog: fákat kellett hozatni, különbözőeket. Vagyis mindenfélét. És ültetni őket, sorban is meg össze-vissza.
A Csapat dolgozott és dolgozott. Ültettek, locsoltak, aztán megint ültettek és megint locsoltak. Veteményeskertet is készítettek maguknak, ahol a saját élelmük egy részét meg tudták termelni. De ültettek gyümölcsfákat is, hogy majd a saját asztalukra legyen mindig friss gyümölcs.
Közben egész kis erdő alakult ki a sivatag homokján. De sajnos, a szél folyton hordta és hordta a homokot, a dűnék folyton mozogtak. Néha ezt-azt betemettek. A csapat megfigyelte, mely irányból van az uralkodó széljárás. Rengeteg követ hordtak össze, és falat építettek a szél útjába. Így már meg tudták állítani a homok vándorlását. Legalábbis kevésbé hordta már a szél. Erre az oldalra sűrűbben ültettek fákat, bokrokat, jobban és többet locsoltak, hogy a növények gyökerei meg a fű megkösse a homokot, ne tudjon elmozdulni. A fák lombja, a sűrű bokrok pedig meggátolták a szelet abban, hogy akadálytalanul fújjon.

A sivatagnak mind nagyobb területét sikerült beültetniük. Minél nagyobb terület került beültetésre, annál többet kellett locsolni. De mivel a fák árnyékot adtak, ahogyan nőttek és nőtt a lombjuk, így a víz sem tudott már olyan gyorsan elpárologni alóluk. A növények árnyékában meghúzódtak a sivatag állatai, a lombok között madarak csicsegtek, és a Csapat által készített itatók is megtették a hatásukat: a kitikkadt állatok gyakran látogatták, különösen éjjel.

A Csapatnak volt még egy ötlete: víztisztító készülékeket hozattak. Most már tengervízből is tudtak ivóvizet, vagy legalábbis ihatóbb, sótlan vizet készíteni. Az igaz, hogy nem túl nagy mennyiségben, egyszerre csak kevesebbet, de ez nem szegte a kedvüket. Most már ezzel a vízzel locsoltak, és nem a kezeletlen, sós tengervízzel, és nem is a kút vizével.
Igen ám, de voltak gépeik, amelyeket működtetni nem volt könnyű emberi erővel, vagy robbanómotorral, hiszen ahhoz üzemanyag kell, meg fárasztó, ha ember működteti kézi erővel. A robbanómotorral még volt egy másik baj is: zajos. Zavarja a sivatag élővilágát.
Ezért beszereztek napelemes energiaforrást. Hiszen itt állandóan süt a nap, ráadásul erősen!
Most már ez is megvolt. A nagy napelem-táblákat a nap járásának megfelelően fordítani lehet, a cég, amelyik felszerelte, nagyon örült, mert elég komoly megrendelés volt ez, nagy területet fedtek le ezek az elemek. A szakemberek mindent bekötöttek, megszereltek, és igaz, hogy jól megkérték az árát, de hát messzire kellett a sok cuccot hozni. A Csapat nem sajnálta a pénzt.
Az emberek elmentek. Csend lett az oázisban. A csatorna mellett ott álltak a Csapat tagjai, és nézték művüket. A csatorna, vagy öböl, mindegy, hogyan nevezzük, már több kilométerre benyúlt a sivatagos kontinens belsejébe. Egészen a Csapat birtokának határáig vezette be a tengervizet. Két partján zöldellt a növényzet, pálmafák, és más, ültetett fák szegélyezték. A Csapat egész megvásárolt területét befásította már, sűrű erdő borította az egészet. A fák még nem voltak nagyok, csak úgy egy-másfél méter magasak, és épphogy csak megfogták még, vagyis épphogy megeredtek és a lombjuk is elég ritka volt és nem túl nagy, de néhol már egész jól összeértek ezek a kis lombok. Ahol több vizet kaptak, ahol jobban sikerült locsolni őket, ott már egészen komoly árnyékot adtak, néhol kis összefüggő ligetecskék alakultak ki. Alattuk zöldellt a fű és virágzott sokféle, itt őshonos növény, amilyet még soha nem láttak.
Gyönyörű volt.
Elégedettek voltak. Megvalósult az álmuk. Zöldövezet lett a kihalt sivatagból. Erre vágytak mindig. Hogy megmutathassák: ott is van élet, ahol mások azt gondolják, nem lehetséges. Így segítettek a világnak. Ha ezek az erdős területek növelhetők lennének, és mondjuk, a fele sivatagot be lehetne ültetni - miért ne lehetne? - akkor megváltozna az éghajlata. Hiszen a sivatag forró homokja miatt most még a felszálló meleg légáramlat az uralkodó, éjjel pedig - mivel nem tartja meg a hőt - nagyon lehűl. Ezt akadályozza meg a növényzet. Több eső fog esni, ha nagyobb terület lesz növénnyel fedett. És tovább terjed majd a növényzet az esők hatására. Meg mások is csatlakozhatnának ehhez a mozgalomhoz. Nagy szükség volna rá, igazán!
Mozgalom... Zöld mozgalom... A szeretet, a tenni akarás mozgalma. A szív mozgalma.
Így lett belőle a Zöld Szív-project.

Később, amikor mindez kitudódott - hogyan is maradhatott volna titokban? - mások is csatlakoztak hozzájuk. A mesterséges csatorna mellé kisebb-nagyobb faházak épültek, a csatorna vize sokféle csónakot ringatott. És csak jöttek és jöttek az emberek, mert látták, hogy ez a mozgalom igazán nagyszerű. Sok földdarabkát vettek még, így folyton nőtt, nőtt a zöldfelület, az erdőcskék lombját vígan lengette a szél, és a homokdűnék vándorlása is megállt ezeken a helyeken. Az eső is mintha gyakrabban esett volna azóta. A talaj nem tudott annyira átmelegedni nappal, éjjel pedig annyira lehűlni - a növények miatt, mint annak előtte.
A növények át- meg átszőtték gyökereikkel a rideg, élettelen homokot, így lett minden élő, lüktető, élettel teli. A csatorna is mind hosszabb lett, talán egyszer átéri a kontinenst, és elérkezik a másik óceán partjaihoz, s összeköt majd két világot...

Közben telt az idő, a Csapat pénze is fogyóban volt. De mindez nem érdekelte őket. A hátrahagyott hazájukban a beindított mozgalmaikat is istápolták, úgy, hogy barátaikat kérték fel az intézésre. Ők már nem költöztek vissza, mert úgy érezték, megtalálták az igazi mennyországot. Azt, amelyet maguk építettek saját maguknak. Itt lettek igazán boldogok. Boldogságukhoz még az is hozzájárult, hogy sok követőjük akadt.
Ahogy telt-múlt az idő, egyre többen jöttek és építkeztek itt. A települést pedig elnevezték a Zöld Szív Városának.
És ezt egy óriási tábla hirdeti a csatorna bejáratánál.



VÉGE