Anyák
Elizabeth Stone:
Anyák
Van jó anya, meg van rossz anya.
A jó anya, ha kell, mindent feláldoz a gyermekeiért, a rossz anya semmivel sem törődik, csak saját magával.
A jó anya kezében összefutnak a szálak, mindent kézben tart, ha teheti, őnála a tűzhely melege, ő a megbízhatóság, a melegség, a biztonság, a jóság, a kedvesség, a határozottság, a szeretet, a törődés, nála az irányítás, elnavigálja az egész családot, szelíden, megértően, és mindig, minden körülményben a gyermekei pártján áll, őket támogatja, persze az ésszerűség keretei között, de nem adva tápot a szemtelenségnek, a rendetlenkedésnek, felelőtlenségnek, szófogadatlanságnak, gonoszkodásnak, egyszóval: igyekszik a lehető legjobbat kihozni a gyermekeiből, jó tulajdonságokkal ruházza fel őket, felelősséggel, gondoskodással veszi őket körül. És: nem jár szórakozni, mert tudja, hogy a kicsinek - kicsiknek - rá van szüksége, és ugyanabban a helyiségben alszik, hogy az első mocorgásra, nyöszörgésre, sírásra azonnal reagálhasson, odamehessen és jelenlétével, ölbe vétellel, csókokkal, simogatással megnyugtassa a rossz álmú gyermeket. Nem igaz az, hogy akkor elkapatja - nem, dehogy! A gyerekeknek nagyon nagy szüksége van az ilyesfajta gondoskodásra: érintésre, mosolyra, nyugtató szavakra. Csak gondoljunk bele: nekünk, felnőtteknek nincsenek olykor rossz éjszakáink, rémes álmaink, vagy álmatlanság nem gyötör olykor? S akkor nem volna jó egy megnyugtató szó, egy ölelés, egy mosoly? Hát a kisgyermeknek még ennél is sokkal nagyobb szüksége van mindezekre! Hiszen ő tőlünk függ, kiszolgáltatott a külvilággal szemben, és még sokmindent nem ért, sokmindentől fél. Hát nyugtassuk meg, ha kell, és ne féljünk attól, hogy majd elkanászodik! Különösen nem szerencsés egy pici csecsemőt külön szobában elhelyezni, és ha felsír éjjel, azzal nyugtatni magunkat: majd abbahagyja! Hát egy ilyen csöppségre milyen sok veszély leselkedhet! Ha például hasra fordul, belefulladhat a párnába - ilyen eset nem is egy volt már a történelem során -, vagy ha véletlenül beteg és hány, akkor az futhat a légcsövébe, s megfojthatja, - igaz, abbahagyta már a sírást, de lehet, hogy már nem is él!!! Vigyázni kell rá, óvni kell őt, ő a miénk, a mi felelősségünk, a mi testünk és vérünk, és a lelkünk rajta, hogyan bánunk vele. Ha majd öregek leszünk, akkor annyit kapunk vissza, amennyit pici korában adtunk magunkból. Mindig ez lebegjen a szemünk előtt! Erre vonatkozóan álljon itt egy nagyon tanulságos történet:
Egyszer volt egy hely, ahol az idősek, akik már nem tudtak dolgozni, felmentek a hegytetőre, ahol leültek egy fa alá, aztán éjjel jöttek a farkasok...
Az egyik családban is nagyon megidősödtek az öreg szülők. Egy nap, amikor már semmi hasznot nem hajtottak otthon, mert dolgozni nem tudtak már, akkor a fiú feltette őket a kocsira, befogta a lovat, aztán irány a hegy. Indulás előtt még egy pokrócot feldobott a kocsira, hogy legyen mivel betakarózniuk az úton. Az unoka látta ezt, könnyei hullottak, de nem tehetett az apja ellenében semmit.
Elindultak hát, fel a hegyre. Az unoka is velük tartott. Ám amikor odaértek a hegytetőn a fához, és az öregek leszálltak nagy keservesen a kocsiról, az unoka elvette az öregektől a pokrócot. Az apa rászólt: azt meg minek akarod elhozni? Az unoka csak annyit válaszolt: Kell majd neked, amikor én hozlak téged ide.
Az apa elszégyellte magát, feltette ismét az öregeket a kocsira, és lassan hazaballagtak...
Okuljatok, kedves anyák és apák. Az élet rövid, különösen, ha az ember egy kicsinykét már idősödik. Mindig úgy cselekedjünk a gyermekinkkel, ahogyan mi szerettük volna egykoron, hogy a mi szüleink hogyan bánjanak velünk. Semmi mást nem kell tennünk. Nem nevelni kell, hanem szépen élni. Nem úgy kell a gyermekkel foglalkozni, hogy: most pedig leülünk, és én nevellek téged. Nem. A mindennapi életünkkel, bármit is teszünk - azzal mutatunk példát. És a gyermekünk mindenhová jön velünk, látja, hogyan viselkedünk, hogyan cselekszünk, látja és érzi a döntéseinket, annak súlyát, és együtt él velünk. Ezáltal nevelődik a jóra. A megértésre, a szeretetre. Akármilyen picinykének és nevetségesnek is tűnhet a problémája, azt azonnal hallgassuk meg és keressünk rá megoldást. Ha például gondja van az oviban, vagy a suliban, vagy bárhol, akkor azonnal járjunk utána, ne torkolljuk le, ne kicsinyeljük le az ő problámáját, gondját. Mit szólnánk hozzá, ha mivelünk is így bánnának a főnökeink, vagy a párunk? Az ő gondja legyen a miénk is, oldjuk meg, beszéljük meg, és lehetőleg mindig adjunk neki igazat. Mert ő ránk támaszkodhat csupán, mi nem tagadhatjuk meg semmilyen körülmények között! Neki csak mi vagyunk, ő nélkülünk egyedül van a világban, s ha még mi is elhagyjuk, kinevetjük, vagy lehurrogjuk, vagy netán még meg is büntetjük, akkor aztán olyan ellenállást fejt ki, és olyan dacos lesz, hogy nehéz lesz a bizalmát visszaszerezni. Ha érzi, hogy mindig bátran fordulhat hozzánk, nem lesz rossz, nem lesz konok, gonosz, pimasz, szemtelen, de megértő lesz, és szeretni fog minket a maga módján.Sok türelem kell hozzá, az igaz, de gondoljunk csak bele: minekünk milyen volt a gyermekkorunk? Kihez fordulhattunk, ha bármi bajunk volt? Mellénk álltak-e? Igazat adtak-e? Igazságtalanok voltak-e velünk? Mindig arra gondoljunk, milyen gyermekkorunk volt, a mi szüleink mit tettek ebben vagy abban az esetben. Talán nekünk is vannak régi, be nem gyógyult sebeink, igazságtalanságba torkollott vitáink, igazságtalan büntetések, satöbbi. Hát csak így, kedves leendő szülők, anyukák és apukák! Mert egyszer a kis jövevényből is anyuka vagy apuka lesz, és ha most mindent elszúrunk, akkor azt a mi saját kisunokánk fogja megsínyleni, mert az könnyen visszakaphatja a mi rossz nevelési módszerünket, s akkor meg már nagyon nehéz lesz helyrehozni mindent, mert nem lesz beleszólásunk, csak viták és viták, sértődések sokasága...
Kedves anyukák! Legyetek büszkék az anyaságotokra! Ugyanis ez öröktől való, szent kötelesség, mi több, lehetőség, egy olyan, ami csak nektek adatik meg, a női nemnek. Mit nem adnának a férfiak, ha csak egy picit is éreznének ebből a csodás érzésből!
Amikor egy nő, egy asszony áldott állapotba kerül, minden megváltozik körülötte. Sugárzik a belső harmóniától, és ha szépen, méltósággal viseli állapotosságát, és nem teszi ki magát nevetség tárgyának gudra, szütyünke, kurta ruhákban, amiből tekintélyes pocakja kilátszik, akkor mindenki tisztelettel fogja kezelni. Sajnos sok olyat látni mindenfelé, hogy fiatal anyukák veszélynek teszik ki magukat és babájukat azzal, hogy nem vigyáznak rá, a nagy pocak kilátszik a szűk nadrág korca és a felcsúszott szűk felső között. Egyrészt megfázásveszélyes, másrészt ez így gusztustalan, és méltatlan is az állapotukban, mert nem kell úgy viselkedniük, mintha mi sem történt volna, már nem gyereklányok, az az idő elmúlt, tessék tudomásul venni! A babának az a jó, ha semmi nem szorítja, kényelmes, lenge, szépséges bő kismamaruhákat lehet vásárolni vagy készíteni vagy a barátnőtől elkérni, tessék méltósággal viselkedni, kedves anyukák!
LEGYENEK BÜSZKÉK ANYASÁGUKRA! Hiszen a család attól még nem család, hotgy egy férfi és egy nő összeházasodik! A család a gyermektől válik azzá, ami ténylegesen a világ alapjává teszi. Hiszen csak így maradhat fenn fajunk, ami a család fő funkciója, elsődleges és tényleges. Más szerepe nincs is, de ez a szerep csodás, ez lélekemelő, ha belegondolunk, akkor rajtunk is múlik, milyen lesz a jövő, milyen gyermekeket nevelünk, mivé válnak, és általuk az emberiség sorsa! Ez nagy felelősség, be kell látni. De az ember attól ember, hogy képes felelősséggel cselekedni, gondolkodni, és olyan döntéseket hozni, amely emberré teszi, vagyis: ösztöneinek tud parancsolni, nem állatiasan csak úgymond szaporodni, hát ezért ember az ember, és ezért lett a család mindenek alapja.
VÉGE
Anyák
Van jó anya, meg van rossz anya.
A jó anya, ha kell, mindent feláldoz a gyermekeiért, a rossz anya semmivel sem törődik, csak saját magával.
A jó anya kezében összefutnak a szálak, mindent kézben tart, ha teheti, őnála a tűzhely melege, ő a megbízhatóság, a melegség, a biztonság, a jóság, a kedvesség, a határozottság, a szeretet, a törődés, nála az irányítás, elnavigálja az egész családot, szelíden, megértően, és mindig, minden körülményben a gyermekei pártján áll, őket támogatja, persze az ésszerűség keretei között, de nem adva tápot a szemtelenségnek, a rendetlenkedésnek, felelőtlenségnek, szófogadatlanságnak, gonoszkodásnak, egyszóval: igyekszik a lehető legjobbat kihozni a gyermekeiből, jó tulajdonságokkal ruházza fel őket, felelősséggel, gondoskodással veszi őket körül. És: nem jár szórakozni, mert tudja, hogy a kicsinek - kicsiknek - rá van szüksége, és ugyanabban a helyiségben alszik, hogy az első mocorgásra, nyöszörgésre, sírásra azonnal reagálhasson, odamehessen és jelenlétével, ölbe vétellel, csókokkal, simogatással megnyugtassa a rossz álmú gyermeket. Nem igaz az, hogy akkor elkapatja - nem, dehogy! A gyerekeknek nagyon nagy szüksége van az ilyesfajta gondoskodásra: érintésre, mosolyra, nyugtató szavakra. Csak gondoljunk bele: nekünk, felnőtteknek nincsenek olykor rossz éjszakáink, rémes álmaink, vagy álmatlanság nem gyötör olykor? S akkor nem volna jó egy megnyugtató szó, egy ölelés, egy mosoly? Hát a kisgyermeknek még ennél is sokkal nagyobb szüksége van mindezekre! Hiszen ő tőlünk függ, kiszolgáltatott a külvilággal szemben, és még sokmindent nem ért, sokmindentől fél. Hát nyugtassuk meg, ha kell, és ne féljünk attól, hogy majd elkanászodik! Különösen nem szerencsés egy pici csecsemőt külön szobában elhelyezni, és ha felsír éjjel, azzal nyugtatni magunkat: majd abbahagyja! Hát egy ilyen csöppségre milyen sok veszély leselkedhet! Ha például hasra fordul, belefulladhat a párnába - ilyen eset nem is egy volt már a történelem során -, vagy ha véletlenül beteg és hány, akkor az futhat a légcsövébe, s megfojthatja, - igaz, abbahagyta már a sírást, de lehet, hogy már nem is él!!! Vigyázni kell rá, óvni kell őt, ő a miénk, a mi felelősségünk, a mi testünk és vérünk, és a lelkünk rajta, hogyan bánunk vele. Ha majd öregek leszünk, akkor annyit kapunk vissza, amennyit pici korában adtunk magunkból. Mindig ez lebegjen a szemünk előtt! Erre vonatkozóan álljon itt egy nagyon tanulságos történet:
Egyszer volt egy hely, ahol az idősek, akik már nem tudtak dolgozni, felmentek a hegytetőre, ahol leültek egy fa alá, aztán éjjel jöttek a farkasok...
Az egyik családban is nagyon megidősödtek az öreg szülők. Egy nap, amikor már semmi hasznot nem hajtottak otthon, mert dolgozni nem tudtak már, akkor a fiú feltette őket a kocsira, befogta a lovat, aztán irány a hegy. Indulás előtt még egy pokrócot feldobott a kocsira, hogy legyen mivel betakarózniuk az úton. Az unoka látta ezt, könnyei hullottak, de nem tehetett az apja ellenében semmit.
Elindultak hát, fel a hegyre. Az unoka is velük tartott. Ám amikor odaértek a hegytetőn a fához, és az öregek leszálltak nagy keservesen a kocsiról, az unoka elvette az öregektől a pokrócot. Az apa rászólt: azt meg minek akarod elhozni? Az unoka csak annyit válaszolt: Kell majd neked, amikor én hozlak téged ide.
Az apa elszégyellte magát, feltette ismét az öregeket a kocsira, és lassan hazaballagtak...
Okuljatok, kedves anyák és apák. Az élet rövid, különösen, ha az ember egy kicsinykét már idősödik. Mindig úgy cselekedjünk a gyermekinkkel, ahogyan mi szerettük volna egykoron, hogy a mi szüleink hogyan bánjanak velünk. Semmi mást nem kell tennünk. Nem nevelni kell, hanem szépen élni. Nem úgy kell a gyermekkel foglalkozni, hogy: most pedig leülünk, és én nevellek téged. Nem. A mindennapi életünkkel, bármit is teszünk - azzal mutatunk példát. És a gyermekünk mindenhová jön velünk, látja, hogyan viselkedünk, hogyan cselekszünk, látja és érzi a döntéseinket, annak súlyát, és együtt él velünk. Ezáltal nevelődik a jóra. A megértésre, a szeretetre. Akármilyen picinykének és nevetségesnek is tűnhet a problémája, azt azonnal hallgassuk meg és keressünk rá megoldást. Ha például gondja van az oviban, vagy a suliban, vagy bárhol, akkor azonnal járjunk utána, ne torkolljuk le, ne kicsinyeljük le az ő problámáját, gondját. Mit szólnánk hozzá, ha mivelünk is így bánnának a főnökeink, vagy a párunk? Az ő gondja legyen a miénk is, oldjuk meg, beszéljük meg, és lehetőleg mindig adjunk neki igazat. Mert ő ránk támaszkodhat csupán, mi nem tagadhatjuk meg semmilyen körülmények között! Neki csak mi vagyunk, ő nélkülünk egyedül van a világban, s ha még mi is elhagyjuk, kinevetjük, vagy lehurrogjuk, vagy netán még meg is büntetjük, akkor aztán olyan ellenállást fejt ki, és olyan dacos lesz, hogy nehéz lesz a bizalmát visszaszerezni. Ha érzi, hogy mindig bátran fordulhat hozzánk, nem lesz rossz, nem lesz konok, gonosz, pimasz, szemtelen, de megértő lesz, és szeretni fog minket a maga módján.Sok türelem kell hozzá, az igaz, de gondoljunk csak bele: minekünk milyen volt a gyermekkorunk? Kihez fordulhattunk, ha bármi bajunk volt? Mellénk álltak-e? Igazat adtak-e? Igazságtalanok voltak-e velünk? Mindig arra gondoljunk, milyen gyermekkorunk volt, a mi szüleink mit tettek ebben vagy abban az esetben. Talán nekünk is vannak régi, be nem gyógyult sebeink, igazságtalanságba torkollott vitáink, igazságtalan büntetések, satöbbi. Hát csak így, kedves leendő szülők, anyukák és apukák! Mert egyszer a kis jövevényből is anyuka vagy apuka lesz, és ha most mindent elszúrunk, akkor azt a mi saját kisunokánk fogja megsínyleni, mert az könnyen visszakaphatja a mi rossz nevelési módszerünket, s akkor meg már nagyon nehéz lesz helyrehozni mindent, mert nem lesz beleszólásunk, csak viták és viták, sértődések sokasága...
Kedves anyukák! Legyetek büszkék az anyaságotokra! Ugyanis ez öröktől való, szent kötelesség, mi több, lehetőség, egy olyan, ami csak nektek adatik meg, a női nemnek. Mit nem adnának a férfiak, ha csak egy picit is éreznének ebből a csodás érzésből!
Amikor egy nő, egy asszony áldott állapotba kerül, minden megváltozik körülötte. Sugárzik a belső harmóniától, és ha szépen, méltósággal viseli állapotosságát, és nem teszi ki magát nevetség tárgyának gudra, szütyünke, kurta ruhákban, amiből tekintélyes pocakja kilátszik, akkor mindenki tisztelettel fogja kezelni. Sajnos sok olyat látni mindenfelé, hogy fiatal anyukák veszélynek teszik ki magukat és babájukat azzal, hogy nem vigyáznak rá, a nagy pocak kilátszik a szűk nadrág korca és a felcsúszott szűk felső között. Egyrészt megfázásveszélyes, másrészt ez így gusztustalan, és méltatlan is az állapotukban, mert nem kell úgy viselkedniük, mintha mi sem történt volna, már nem gyereklányok, az az idő elmúlt, tessék tudomásul venni! A babának az a jó, ha semmi nem szorítja, kényelmes, lenge, szépséges bő kismamaruhákat lehet vásárolni vagy készíteni vagy a barátnőtől elkérni, tessék méltósággal viselkedni, kedves anyukák!
LEGYENEK BÜSZKÉK ANYASÁGUKRA! Hiszen a család attól még nem család, hotgy egy férfi és egy nő összeházasodik! A család a gyermektől válik azzá, ami ténylegesen a világ alapjává teszi. Hiszen csak így maradhat fenn fajunk, ami a család fő funkciója, elsődleges és tényleges. Más szerepe nincs is, de ez a szerep csodás, ez lélekemelő, ha belegondolunk, akkor rajtunk is múlik, milyen lesz a jövő, milyen gyermekeket nevelünk, mivé válnak, és általuk az emberiség sorsa! Ez nagy felelősség, be kell látni. De az ember attól ember, hogy képes felelősséggel cselekedni, gondolkodni, és olyan döntéseket hozni, amely emberré teszi, vagyis: ösztöneinek tud parancsolni, nem állatiasan csak úgymond szaporodni, hát ezért ember az ember, és ezért lett a család mindenek alapja.
VÉGE