Apák
Elizabeth Stone:
Apák
Apuka dolgozik, és ha lehetséges, eltartja a családot. Legalábbis tradícionálisan így kéne lennie. Ma már ez nem így van, sajnos-e, vagy szerencsére, ki-ki döntse el maga. Mégis úgy kéne lennie, hogy övé lenne a munka oroszlánrésze, a feleség, az anya otthon van és neveli a gyermeket, vagy gyermekeket, főz-mos-takarít, várja haza szeretett urát, kedvesen, öleléssel, meleg étellel, barátságos otthonnal. Ez kéne hogy legyen a helyes, követendő. Azonban ma már az anyák is dolgozni kényszerülnek, lótnak-futnak egész nap, és a munkájuk egy része az apákra marad. Akik vagy szívesen átvesznek belőle, vagy morognak érte, és nem teszik. Lehet, hogy inkább - akár emiatt is - beülnek a haverokkal egy sörre munka után, és nem törődnek az otthoni dolgokkal. Pedig otthon ugyanúgy szükség van rájuk is, mint az anyukákra. Foglalkozni kéne a gyerekkel egy kicsit, és egy kicsit otthon lenni - csak ennyi! Ott lenni, amikor kell, játszani kicsit a gyerekkel, beszélgetni vele, meg a nejével, megbeszélni a teendőket, vagy kis butaságokat, vagy fontos dolgokat, nevetgélni, viccelődni, - egyszóval OTT LENNI, AMIKOR KELL. Ez a legfontosabb. Meg az, hogy odafigyeljen a gyermekére, a nejére. Hányszor látni különböző helyeken olyat, hogy kisgyerek rángatja az apja vagy az anyja ruháját vagy kezét, és sír, vagy kiabál, esetleg sivalkodik, perceken keresztül, mert a szülők éppen nagyon el vannak foglalva beszélgetéssel, telefonálgatással, vagy bármi mással, csak eggyel nem: a gyermekükkel. Pedig ő a legfontosabb, vegyük már tudomásul végre! Nincs fontosabb, nem szabad, hogy más fontosabb legyen az életünkben, mint Ő. Őt mi akartuk, hogy legyen, hogy megszülessen, és ennek megfelelően kell viselkednünk. Mindig, mindenhol! Figyeljünk oda rá, ha szól, válaszoljunk, hallgassuk meg!Nekünk hogy esne, ha ő vagy bárki más nem figyelne arra, amit mondunk, oda se nézne, mintha nem is léteznénk! Ugye, milyen rosszul tud esni? Pedig mi felnőttek vagyunk! Hát még egy kisgyerek, akinek mindig minden fontos, azonnal kell, például, ha éhes vagy szomjas, vagy mellékhelyiségbe kell mennie, vagy csak egyszerűen kérdezni akar valamit. Legyünk vele türelmesek, válaszoljunk, szükségleteinek megfelelően etessük és itassuk meg, ha kell, foglalkozzunk vele, még akkor is, ha egy kicsit szivesebben hallgatnánk most zenét, vagy lennénk a barátainkkal. Kötelességünk lett Ő, minden percben gondolnunk kell RÁ, mert nem egy kócbaba, akit leteszünk a sarokba, és ott elvan. Ő ÉL, VAN, MOZOG, BESZÉL, SÍR VAGY NEVET, de mindig kellünk neki, mindig vele kell hogy legyünk, hogy ott legyünk, amikor szüksége van ránk. Mert ő is figyel ránk, fogja a kezünket, minden szavunkat beissza a tudata, és kedvünkbe akar járni, megfelelni az elvárásainknak, csak még a tudása kevés hozzá. Még van, aminek nem tud megfelelni, amit nem tud teljesíteni. Ne akarjunk belőle csodalényt faragni, ne úgy mutogassuk a barátainknak, mint valami szuperzsenit. Egyszerű gyermekként bánjunk vele, de nagyon szeressük. Hálás lesz, szeretni fog, és nem tesz semmit ellenünkre, ha türelmesek vagyunk vele. Érzi, ha szeretik, és viszontszeret. Lesi minden rezdülésünket, és fél, hogymár nem fogjuk szeretni, ha rosszalkodik. Ne büntessük, hanem mondjuk meg neki, hogy ha neveletlenkedik, akkor mi szomorúak leszünk, mintha mondjuk mi elrontanánk az ő kedvenc játékát, akkor ő is szomorú lenne.
A legfontosabb, hogy FELTÉTEL NÉLKÜL SZERESSÜK. Ne szabjunk neki olyan feladatokat vagy korlátokat, amit nem tud betartani, teljesíteni. Korához kell méretezni minden elvárást, és akkor nem lesz baj. Akkor minden megy simán, magától. Ez mindig beválik.
Nagy felelősség egy család. Van, aki jó apa, de van, aki cseppet sem való apának - nem törődik semmivel, csak a haverokkal, saját magával, a korsó sörrel, a focimeccsel a TV-ben, és felőle aztán össze is dőlhet a világ, nem lehet a nyugalmából kizökkenteni. Nem érdekli, mi van a nejével, a gyerekkel, a suliban vagy az oviban, hogy új cipő kéne vagy iskolatáska a gyereknek. Lehet, hogy jobban szereti a gondjait a haverokkal a kocsmában megbeszélni, és otthon egy szót se szól róla - aztán ha a nejnek valahogy tudomására jut mégis, akkor aztán nagy perpatvar támad...
Kedves apukák! Jól gondolják meg, hogy akarnak-e ekkora felelősséget, kötöttséget! Mert ha bizonytalanok a kérdésben, inkább bele se fogjanak! Mostmár több életért is felelnek úgymond, nemcsak a sajátjukért!
VÉGE
Apák
Apuka dolgozik, és ha lehetséges, eltartja a családot. Legalábbis tradícionálisan így kéne lennie. Ma már ez nem így van, sajnos-e, vagy szerencsére, ki-ki döntse el maga. Mégis úgy kéne lennie, hogy övé lenne a munka oroszlánrésze, a feleség, az anya otthon van és neveli a gyermeket, vagy gyermekeket, főz-mos-takarít, várja haza szeretett urát, kedvesen, öleléssel, meleg étellel, barátságos otthonnal. Ez kéne hogy legyen a helyes, követendő. Azonban ma már az anyák is dolgozni kényszerülnek, lótnak-futnak egész nap, és a munkájuk egy része az apákra marad. Akik vagy szívesen átvesznek belőle, vagy morognak érte, és nem teszik. Lehet, hogy inkább - akár emiatt is - beülnek a haverokkal egy sörre munka után, és nem törődnek az otthoni dolgokkal. Pedig otthon ugyanúgy szükség van rájuk is, mint az anyukákra. Foglalkozni kéne a gyerekkel egy kicsit, és egy kicsit otthon lenni - csak ennyi! Ott lenni, amikor kell, játszani kicsit a gyerekkel, beszélgetni vele, meg a nejével, megbeszélni a teendőket, vagy kis butaságokat, vagy fontos dolgokat, nevetgélni, viccelődni, - egyszóval OTT LENNI, AMIKOR KELL. Ez a legfontosabb. Meg az, hogy odafigyeljen a gyermekére, a nejére. Hányszor látni különböző helyeken olyat, hogy kisgyerek rángatja az apja vagy az anyja ruháját vagy kezét, és sír, vagy kiabál, esetleg sivalkodik, perceken keresztül, mert a szülők éppen nagyon el vannak foglalva beszélgetéssel, telefonálgatással, vagy bármi mással, csak eggyel nem: a gyermekükkel. Pedig ő a legfontosabb, vegyük már tudomásul végre! Nincs fontosabb, nem szabad, hogy más fontosabb legyen az életünkben, mint Ő. Őt mi akartuk, hogy legyen, hogy megszülessen, és ennek megfelelően kell viselkednünk. Mindig, mindenhol! Figyeljünk oda rá, ha szól, válaszoljunk, hallgassuk meg!Nekünk hogy esne, ha ő vagy bárki más nem figyelne arra, amit mondunk, oda se nézne, mintha nem is léteznénk! Ugye, milyen rosszul tud esni? Pedig mi felnőttek vagyunk! Hát még egy kisgyerek, akinek mindig minden fontos, azonnal kell, például, ha éhes vagy szomjas, vagy mellékhelyiségbe kell mennie, vagy csak egyszerűen kérdezni akar valamit. Legyünk vele türelmesek, válaszoljunk, szükségleteinek megfelelően etessük és itassuk meg, ha kell, foglalkozzunk vele, még akkor is, ha egy kicsit szivesebben hallgatnánk most zenét, vagy lennénk a barátainkkal. Kötelességünk lett Ő, minden percben gondolnunk kell RÁ, mert nem egy kócbaba, akit leteszünk a sarokba, és ott elvan. Ő ÉL, VAN, MOZOG, BESZÉL, SÍR VAGY NEVET, de mindig kellünk neki, mindig vele kell hogy legyünk, hogy ott legyünk, amikor szüksége van ránk. Mert ő is figyel ránk, fogja a kezünket, minden szavunkat beissza a tudata, és kedvünkbe akar járni, megfelelni az elvárásainknak, csak még a tudása kevés hozzá. Még van, aminek nem tud megfelelni, amit nem tud teljesíteni. Ne akarjunk belőle csodalényt faragni, ne úgy mutogassuk a barátainknak, mint valami szuperzsenit. Egyszerű gyermekként bánjunk vele, de nagyon szeressük. Hálás lesz, szeretni fog, és nem tesz semmit ellenünkre, ha türelmesek vagyunk vele. Érzi, ha szeretik, és viszontszeret. Lesi minden rezdülésünket, és fél, hogymár nem fogjuk szeretni, ha rosszalkodik. Ne büntessük, hanem mondjuk meg neki, hogy ha neveletlenkedik, akkor mi szomorúak leszünk, mintha mondjuk mi elrontanánk az ő kedvenc játékát, akkor ő is szomorú lenne.
A legfontosabb, hogy FELTÉTEL NÉLKÜL SZERESSÜK. Ne szabjunk neki olyan feladatokat vagy korlátokat, amit nem tud betartani, teljesíteni. Korához kell méretezni minden elvárást, és akkor nem lesz baj. Akkor minden megy simán, magától. Ez mindig beválik.
Nagy felelősség egy család. Van, aki jó apa, de van, aki cseppet sem való apának - nem törődik semmivel, csak a haverokkal, saját magával, a korsó sörrel, a focimeccsel a TV-ben, és felőle aztán össze is dőlhet a világ, nem lehet a nyugalmából kizökkenteni. Nem érdekli, mi van a nejével, a gyerekkel, a suliban vagy az oviban, hogy új cipő kéne vagy iskolatáska a gyereknek. Lehet, hogy jobban szereti a gondjait a haverokkal a kocsmában megbeszélni, és otthon egy szót se szól róla - aztán ha a nejnek valahogy tudomására jut mégis, akkor aztán nagy perpatvar támad...
Kedves apukák! Jól gondolják meg, hogy akarnak-e ekkora felelősséget, kötöttséget! Mert ha bizonytalanok a kérdésben, inkább bele se fogjanak! Mostmár több életért is felelnek úgymond, nemcsak a sajátjukért!
VÉGE