A boszorkánytölcsér meséje
Bobby Leng:
A boszorkánytölcsér meséje
A homokpusztában nincs, csak csillogó homok
vándorlása állandó, mindig más, állandóan mozog
sehol se látni másutt ilyen titokzatosan szépet
a homokdűnék között a szél is gyakran eltéved.
Pedig gyakori vendég a szél, ha nagy a meleg
felkapja, amott eldobja - a homok szétpereg
hordja-viszi, terelgeti a poros homokdűnéket
röpke idő alatt képes átrendezni az egészet.
A szürkéssárga homok felszínén fűszál se terem
messzire ellátni: se fa, se bokor semerre sem
a mindig mozgó felszínen gyökeret semmi nem ereszt
s a dűnéken át keresztül semmilyen út nem vezet.
Mesés e birodalom, ahol most járok
mindenfelé csak homokot, és homokot látok.
a forróságban szinte izzik minden
a szél elült, hajam szála se rebben.
De ni csak: amott a távolban porfelhő támad
szellőcske kél, meglebbenti a ruhámat
a porfelhő kavarogva közeleg, suhog,
pár méter magas tölcsérré alakulva forog.
Lába a földet éri, a tölcsérnek a szája
felkapja a homokot, és szerteszét dobálja
a tölcsér széles fele följebb kavarog
ide-oda dülöngélve, szédülten pörög-forog.
E kis széltölcsér, kis forgószelecske
a hatalmas tornádók evidéki kisöccse
ha apró holmit talál, mindent felkap, elsodor
elviszi, repíti - ez a forgószél-modor.
De amikor éppen nem fúj a szél: pihen
- s a nyári nagy melegben gyakran van ilyen
akkor állni látszik az idő, s izzik a lég
és nem kék, hanem szinte szürkésfehér az ég.
Ilyenkor a homokszemek se peregnek
se állatok, se bogarak nem jönnek-mennek
azt hinnéd, hogy erre még a madár se jár
mert olyan kihalt ez a fenséges, néma táj.
S ha végre kis szellő lengedezni kezd
hallasz körül s körül mindenféle neszt
de csak a homok pereg, pereg szenvtelenül
volt mindig, s lesz mindig, időtlenül.
Itt csak a szél az úr, játékosan futkos ide-oda
hol erről, hol arról kerülget, s fut tova
majd a sík terepre érve örvényt kavar
- a rengeteg homok látványa pazar.
Itt nincsen más játékszere a szélnek
mert itt se fák, se bokrok meg nem élnek
de a tölcsért, mit a dombok között kavar
gyakran boszorkányok foglalják el hamar.
Felkapja őket, s visongva kapaszkodnak bele
láthatatlanná válva eggyé olvadnak vele
csak a hangjukat hallani, ahogy kavarognak
súlyos szoknyájaik a homokszemekkel suhognak.
A szélörvény felkapja a sok éles homokszemet
sustorogva, zörögve száguld a szél a síkság felett
az örvényben a suhogó szoknyájú boszorkák marakodnak
veszekednek, tépik egymást, zajosan civakodnak.
Az örvény pora eltakarja őket, a tölcsér belsejében vannak
egymásba kapaszkodva, vihogva sebesen forognak
szemfényvesztő gyorsasággal száguldanak át a tájon
s a homok felett reszket a délibáb a pusztaságon.
Majd mikor elunják, az örvénylő homok is eloszlik
a kép, mely elvarázsolt, pillanat alatt szertefoszlik
várom, hogy újra felbukkanjon, félelmetesen sivítva
hogy benne megint boszorkák pörögjenek visítva.
De eltűntek, - a szél elült, a mennyboltról tűzeső hullik
a Nap delelőn, úgy éget, ereje, heve cseppet se múlik
a forró dűnék homokja süti meztelem talpam
néma csend van, még a szellő se nevet rajtam.
Elült a homokvihar, mit a kis gyenge szellő kavart
s egy percig előlem homálya mindent eltakart
elillant, füstbe ment, íme, már nyoma se maradt
szinte sajnálom, hogy úgy eltűnt egy röpke perc alatt.
De lámcsak, újra megjelennek amott, és erre forognak
a poros homoktölcsér belsejében szédülten visongnak
zörögve dobálják szerte az éles homokszemeket
a boszorkák - beterítik vele hajamat, ruhámat, szememet.
A homokdomboknak tetején sétálva elnézem
hogy csillog minden kis porszem a fényben
boszorkák tánca, a szél játéka nem rémít engem
hiszen én kíváncsin mindig is őket kerestem.
A széltölcsér, boszorkánytölcsér idáig elérve
félelmetesen süvítve, csörögve, zenélve
ruhámba, hajamba belekap, szemem becsukja
tovaszáguld... meddig él, merre fut, ki tudja?
Távolodva tőlem, csendesül, lassan eloszlik
a boszorkákat kiszórta, aztán megszűnik
de messze megintcsak feltűnik, örvénylik
s cikk-cakkban ott repül a föld felett egy másik.
Boszorkák vihognak, csapkodnak benne
összekapaszkodva, verekedve és nevetve
félelmes, mégis szép a boszorkák tánca
pörögve-forogva homokszoknyájukat rázva.
Mindenki tudja, hogy így van ez e kihalt tájon
régesrég, mióta homok csak létezik e világon
hogy időtlen idők óta ott forognak szédülten
láthatatlanul, félelmesen suhogva a fényben
a boszorkányok a széltölcsér-örvényben
- játszanak a csillámló, tüzes dűnék ölében.
Ám ha végetér a nyár és megváltoznak a szinek
és feltámadnak a dűnék fölött a zord téli szelek
a kisöccsük nyugodni tér a következő nyárig
s itt a tél foga a hideg homokba belevásik.
A Nap messze került, alig hevít már fényes tüze
a dűnéket, dombokat dúlja a zord szél durva keze
de láthatatlan seprűjükön lovagolnak megint
a boszorkák, kiket az őrült szél száguldva repít.
Sivalkodásuk, süvítésük félelmetesen járja át a tájat
itt nincs akadálya a szélnek: nem talál fát, se házat
nem emelgethet tetőket, nem téphet levelet, gallyat
de akkor is hihetetlenül félelmes hangokat hallat.
S ha hóval hinti be a homokdombokat a tél
akkor az éles jégpihéket hordja hátán a szél
porrá zúzza a szépséges, néma tájat
sose nem pihen el, bizony, soha el nem fárad.
Amikor beköszönt a rémisztő, szörnyű, fagyalló hideg
e táj kietlensége most ijesztően, borzongatóan rideg
szűri az utazó gúnyáját a szél: átfújja, nem marasztal
de a legnagyobb fagy szorítása is megenyhül majd tavasszal.
Most csak a szél járja át süvítve ezt a néma tájat
dermesztő hidegsége áthűti minden kis porcikámat
tépi hajamat, kékre fagyasztja kezemet, a számat
lebbenti kendőmet, sálamat, és cibálja a ruhámat.
De a boszorkák szoknyája most is ott suhog
a szélben, mely a dűnék között szédülten robog
és visonganak a magasban, vidáman kergetőzve
minden pelyhet, pihét, még a szelet is megelőzve.
Nem riasztja őket a tél rettenetes hidege
nem bánják, hogy mindent elborít a tél dere
örülnek, ha fúj Észak rémisztő zord szele
felpattannak rá és együtt száguldanak vele.
Jó móka ez, süvít a szél, suhog a sok szoknya
visít a boszorkány, kibomlik szorosra fonott kontya
hosszú haja szétterül a végeláthatatlan pusztaságon
köddé válik, párába tűnik, majd szétoszlik a láthatáron.
Így játszanak a jéghideg, dermesztő téli légben
a téli nap derengő, áttetsző, kristályos fényében
játszanak és suhogva, süvítve, vidáman szállnak
örökkön örökké részei lesznek e szélfútta téli tájnak.
S ha végre megint közelít a Nap, s a hó is olvad
akkor a téli világ e tájon is eltűnik, magába roskad
a sok homok magába issza a hófehér életet: a havat
és csendes időszak üdvözli a beköszöntő tavaszt.
Most még a boszorkányok is végre elpihennek
a szél se fúj, és végre néhány madárka csicserget
lebegnek fenn, magasan, boldogan énekelnek
a kellemes tavaszban ők is új életre kelnek.
A homoktorlaszok tövében apró bogarak sütkéreznek
a mozdulatlan talajon kis színes gyíkok igyekeznek
ismeretlen céljuk felé, s hagynak lábukkal aprócska nyomokat
de mindegyik csak fut, rohan, megállás nélkül szalad.
A nedves homokba mélyedt régi, száraz magvak életre kelnek
kisarjadnak és vékonyka száron pici virágok lengedeznek
most még élettel teli e szörnyűséges sivatag egy ideig
ameddig a levegő izzó forrósággal ismét meg nem telik.
S ha jő a forró nyári idő, megint élettelen lesz itt minden
csak a boszorkánytölcsérek robognak át itt önfeledten
szórják ismét az éles homokszemeket szerteszét dobálva
majd beleolvadnak a gyönyörű, kietlen pusztaságba.
Egyformán folyik itt az idő: minden nyár s tél ugyanolyan
nem tudom, miért van ez így, és hogy lehet ez, hogyan?
Nincs változás, csak a dűnék felszínét rendezte át a szél
amely hol enyhe szellő, hol dühöngő orkán, ha kél.
VÉGE
A boszorkánytölcsér meséje
A homokpusztában nincs, csak csillogó homok
vándorlása állandó, mindig más, állandóan mozog
sehol se látni másutt ilyen titokzatosan szépet
a homokdűnék között a szél is gyakran eltéved.
Pedig gyakori vendég a szél, ha nagy a meleg
felkapja, amott eldobja - a homok szétpereg
hordja-viszi, terelgeti a poros homokdűnéket
röpke idő alatt képes átrendezni az egészet.
A szürkéssárga homok felszínén fűszál se terem
messzire ellátni: se fa, se bokor semerre sem
a mindig mozgó felszínen gyökeret semmi nem ereszt
s a dűnéken át keresztül semmilyen út nem vezet.
Mesés e birodalom, ahol most járok
mindenfelé csak homokot, és homokot látok.
a forróságban szinte izzik minden
a szél elült, hajam szála se rebben.
De ni csak: amott a távolban porfelhő támad
szellőcske kél, meglebbenti a ruhámat
a porfelhő kavarogva közeleg, suhog,
pár méter magas tölcsérré alakulva forog.
Lába a földet éri, a tölcsérnek a szája
felkapja a homokot, és szerteszét dobálja
a tölcsér széles fele följebb kavarog
ide-oda dülöngélve, szédülten pörög-forog.
E kis széltölcsér, kis forgószelecske
a hatalmas tornádók evidéki kisöccse
ha apró holmit talál, mindent felkap, elsodor
elviszi, repíti - ez a forgószél-modor.
De amikor éppen nem fúj a szél: pihen
- s a nyári nagy melegben gyakran van ilyen
akkor állni látszik az idő, s izzik a lég
és nem kék, hanem szinte szürkésfehér az ég.
Ilyenkor a homokszemek se peregnek
se állatok, se bogarak nem jönnek-mennek
azt hinnéd, hogy erre még a madár se jár
mert olyan kihalt ez a fenséges, néma táj.
S ha végre kis szellő lengedezni kezd
hallasz körül s körül mindenféle neszt
de csak a homok pereg, pereg szenvtelenül
volt mindig, s lesz mindig, időtlenül.
Itt csak a szél az úr, játékosan futkos ide-oda
hol erről, hol arról kerülget, s fut tova
majd a sík terepre érve örvényt kavar
- a rengeteg homok látványa pazar.
Itt nincsen más játékszere a szélnek
mert itt se fák, se bokrok meg nem élnek
de a tölcsért, mit a dombok között kavar
gyakran boszorkányok foglalják el hamar.
Felkapja őket, s visongva kapaszkodnak bele
láthatatlanná válva eggyé olvadnak vele
csak a hangjukat hallani, ahogy kavarognak
súlyos szoknyájaik a homokszemekkel suhognak.
A szélörvény felkapja a sok éles homokszemet
sustorogva, zörögve száguld a szél a síkság felett
az örvényben a suhogó szoknyájú boszorkák marakodnak
veszekednek, tépik egymást, zajosan civakodnak.
Az örvény pora eltakarja őket, a tölcsér belsejében vannak
egymásba kapaszkodva, vihogva sebesen forognak
szemfényvesztő gyorsasággal száguldanak át a tájon
s a homok felett reszket a délibáb a pusztaságon.
Majd mikor elunják, az örvénylő homok is eloszlik
a kép, mely elvarázsolt, pillanat alatt szertefoszlik
várom, hogy újra felbukkanjon, félelmetesen sivítva
hogy benne megint boszorkák pörögjenek visítva.
De eltűntek, - a szél elült, a mennyboltról tűzeső hullik
a Nap delelőn, úgy éget, ereje, heve cseppet se múlik
a forró dűnék homokja süti meztelem talpam
néma csend van, még a szellő se nevet rajtam.
Elült a homokvihar, mit a kis gyenge szellő kavart
s egy percig előlem homálya mindent eltakart
elillant, füstbe ment, íme, már nyoma se maradt
szinte sajnálom, hogy úgy eltűnt egy röpke perc alatt.
De lámcsak, újra megjelennek amott, és erre forognak
a poros homoktölcsér belsejében szédülten visongnak
zörögve dobálják szerte az éles homokszemeket
a boszorkák - beterítik vele hajamat, ruhámat, szememet.
A homokdomboknak tetején sétálva elnézem
hogy csillog minden kis porszem a fényben
boszorkák tánca, a szél játéka nem rémít engem
hiszen én kíváncsin mindig is őket kerestem.
A széltölcsér, boszorkánytölcsér idáig elérve
félelmetesen süvítve, csörögve, zenélve
ruhámba, hajamba belekap, szemem becsukja
tovaszáguld... meddig él, merre fut, ki tudja?
Távolodva tőlem, csendesül, lassan eloszlik
a boszorkákat kiszórta, aztán megszűnik
de messze megintcsak feltűnik, örvénylik
s cikk-cakkban ott repül a föld felett egy másik.
Boszorkák vihognak, csapkodnak benne
összekapaszkodva, verekedve és nevetve
félelmes, mégis szép a boszorkák tánca
pörögve-forogva homokszoknyájukat rázva.
Mindenki tudja, hogy így van ez e kihalt tájon
régesrég, mióta homok csak létezik e világon
hogy időtlen idők óta ott forognak szédülten
láthatatlanul, félelmesen suhogva a fényben
a boszorkányok a széltölcsér-örvényben
- játszanak a csillámló, tüzes dűnék ölében.
Ám ha végetér a nyár és megváltoznak a szinek
és feltámadnak a dűnék fölött a zord téli szelek
a kisöccsük nyugodni tér a következő nyárig
s itt a tél foga a hideg homokba belevásik.
A Nap messze került, alig hevít már fényes tüze
a dűnéket, dombokat dúlja a zord szél durva keze
de láthatatlan seprűjükön lovagolnak megint
a boszorkák, kiket az őrült szél száguldva repít.
Sivalkodásuk, süvítésük félelmetesen járja át a tájat
itt nincs akadálya a szélnek: nem talál fát, se házat
nem emelgethet tetőket, nem téphet levelet, gallyat
de akkor is hihetetlenül félelmes hangokat hallat.
S ha hóval hinti be a homokdombokat a tél
akkor az éles jégpihéket hordja hátán a szél
porrá zúzza a szépséges, néma tájat
sose nem pihen el, bizony, soha el nem fárad.
Amikor beköszönt a rémisztő, szörnyű, fagyalló hideg
e táj kietlensége most ijesztően, borzongatóan rideg
szűri az utazó gúnyáját a szél: átfújja, nem marasztal
de a legnagyobb fagy szorítása is megenyhül majd tavasszal.
Most csak a szél járja át süvítve ezt a néma tájat
dermesztő hidegsége áthűti minden kis porcikámat
tépi hajamat, kékre fagyasztja kezemet, a számat
lebbenti kendőmet, sálamat, és cibálja a ruhámat.
De a boszorkák szoknyája most is ott suhog
a szélben, mely a dűnék között szédülten robog
és visonganak a magasban, vidáman kergetőzve
minden pelyhet, pihét, még a szelet is megelőzve.
Nem riasztja őket a tél rettenetes hidege
nem bánják, hogy mindent elborít a tél dere
örülnek, ha fúj Észak rémisztő zord szele
felpattannak rá és együtt száguldanak vele.
Jó móka ez, süvít a szél, suhog a sok szoknya
visít a boszorkány, kibomlik szorosra fonott kontya
hosszú haja szétterül a végeláthatatlan pusztaságon
köddé válik, párába tűnik, majd szétoszlik a láthatáron.
Így játszanak a jéghideg, dermesztő téli légben
a téli nap derengő, áttetsző, kristályos fényében
játszanak és suhogva, süvítve, vidáman szállnak
örökkön örökké részei lesznek e szélfútta téli tájnak.
S ha végre megint közelít a Nap, s a hó is olvad
akkor a téli világ e tájon is eltűnik, magába roskad
a sok homok magába issza a hófehér életet: a havat
és csendes időszak üdvözli a beköszöntő tavaszt.
Most még a boszorkányok is végre elpihennek
a szél se fúj, és végre néhány madárka csicserget
lebegnek fenn, magasan, boldogan énekelnek
a kellemes tavaszban ők is új életre kelnek.
A homoktorlaszok tövében apró bogarak sütkéreznek
a mozdulatlan talajon kis színes gyíkok igyekeznek
ismeretlen céljuk felé, s hagynak lábukkal aprócska nyomokat
de mindegyik csak fut, rohan, megállás nélkül szalad.
A nedves homokba mélyedt régi, száraz magvak életre kelnek
kisarjadnak és vékonyka száron pici virágok lengedeznek
most még élettel teli e szörnyűséges sivatag egy ideig
ameddig a levegő izzó forrósággal ismét meg nem telik.
S ha jő a forró nyári idő, megint élettelen lesz itt minden
csak a boszorkánytölcsérek robognak át itt önfeledten
szórják ismét az éles homokszemeket szerteszét dobálva
majd beleolvadnak a gyönyörű, kietlen pusztaságba.
Egyformán folyik itt az idő: minden nyár s tél ugyanolyan
nem tudom, miért van ez így, és hogy lehet ez, hogyan?
Nincs változás, csak a dűnék felszínét rendezte át a szél
amely hol enyhe szellő, hol dühöngő orkán, ha kél.
VÉGE