A háború
Bobby Leng:
A háború
-vers-
Egyszercsak a békének hirtelen vége
Háborúba menni, harcolni, védeni kéne
Ezt kívánják el a nagyurak az asztal körül
Ahol tárgyalgatnak, s végül mind-mind örül
Hogy milyen jól megoldották: harc lesz, biza’
És most ellenség lesz, aki eddig volt jó koma.
Most hát fegyverbe mind, aki egészséges
Pedig mindenki pokolba kívánja ezt az egészet
De mese nincs, harcolni kell, menni muszáj
Hiába sír a gyermek és átkozódik a száj.
Nagyurak kitalálták a fehér asztalnál szépen.
Mert már unták a békét, tartott már nagyon régen.
Valami okot keresve kerestek, végül megtalálták.
Ki kellett robbantani, magától nem, hiába várták.
A férfiak tapossák a havat, sarat, rajtuk sok kiló.
Mindent visznek, mint csiga a házát, ez tudnivaló.
Fáj már a láb, a hát, a derék, és fáj, nagyon, a lélek.
Mert bármily bátrak is, semmit se tudnak, és félnek.
Ki oly őrült, hogy ne félne, ne féltené magát, szeretteit?
Mert semmit se tudnak, mert nem mondtak el semmit nekik.
Itt jön a barát, a szomszéd, az apa, a fiú, sok ismerős.
Bizonytalanságban, csak mennek, kétségek között.
Elfáradtak már, erejük végére értek, de menni kell.
Kihullanak, elhullanak, hevernek, száz és ezer.
Ezer jó férfi, jó apa, jó fiú, rendes vagy épp galád.
S ki galád, az örül, hogy végre fegyvert fogott.
És öldököl, ha a front épp olyan helyzetet hozott.
Mert kiben megbújt az állat, az most végre kitörhet.
A háború állatot csinál az emberből, s most öldökölhet.
De aki nem rátermett a hadakozásra, az fél mindig.
És tele van már vele, a fronttal, harccal, untig.
Szeretne otthon lenni, nem pedig itt, a kietlenben
Vonulni egyre, kifáradtan, végletekig kimerülten.
Nem látni a végét, kilátás semmi, remény semmi.
Hogy meddig kell még hol erre, hol arra menetelni.
Ha parancs jön, csinálni kell, megtagadni nem lehet.
Sokan elszöktek mégis, vajon az útjuk merre vezet?
Túlélhetik-e, vagy elfogják őket valahol, a vadonban?
Olyan helyen, amelyről eddig azt se tudták, hol van.
Vonulnak hát, egymás mögött, végeláthatatlan sorban.
Egy-egy sóhaj, kiáltás hallik hol innen, hol onnan.
Ismerősök-ismeretlenek, már ez is olyan érdektelen.
Mindegy, csak végre valahol megállj, pihenő legyen.
A bakancs feltörte a lábat, a kapca összecsomósodott.
Gyűrt, mint a lélek, mint amilyen életet e háború hozott.
Nem jó ez senkinek: nekik se, s akik otthonmaradtak
Jaj, mi lehet velük, a munkák vajon hogyan haladnak:
De menni kell, hiába hullnak itt és otthon is a könnyek.
Tágas a táj, kietlen vidék, ismeretlenek a hegy-völgyek.
Mégis csak tovább, tovább, jön a kiáltás, a parancs.
Haladj, menj, kiáltja a tiszt, mert holnap kezdődik a harc.
Mindenki itt van, aki mozogni tud, mind halálra szánt.
A tanító, az ügyvéd, a gazdatiszt, a haragos, a jóbarát.
Ágyútöltelékek lesznek-e, vagy győztesen térnek vissza?
Vagy vérüket, könnyüket majd a föld, e föld szomjasan issza?
Fáradt és tört arcok, kifejezéstelen tekintetek mind.
Mert már megadták a sorsnak magukat, állják a kínt.
A kínt, aminek majd egyszer taláncsak lesz vége
Hogy hazatérhessen végre Istennek e gyötört népe.
Egymás ellen uszul nemzet és nemzet, politikából.
Mit is várnak hát e sok tudatlan, ártatlan emberfiától?
Hogy vérét hullassa, áldozza, áldozzon másokat
Öljön, vagy ölesse magát, miközben az elit mulat.
A szalonokban összegyűlve hallgatják a híreket
Hogy mi van a fronton, mi történt, ugyan, mi lehet?
Nyerésre-vesztésre, játszma csak, semmi más.
Hogy áll a helyzet, ki örül, kit a hideg is kiráz.
És otthon, az otthonmaradott csonka családok?
A kisgyermekek, az asszonyok, a félárva lányok?
Gyűjtik a rongyot, lepedőt, ruhát s takarót
Ápolnak majd sok sebet csonka tagot bekötni valót
Tépést csinálnak, hogy a front, hogyha arra jő
Segíthessenek. Elfutni nem lehet, mondván: ágyő
Mert itt a ház, a barom, a föld, és az anyahaza
Itt születtek, innen vonult be a sok ártatlan baka
Akiket visszavárnak, reménykedve, éjjel sírva
De a dolgukat teszik, és a lelkiismeretük tiszta
Nem tettek semmit, mégis ők bűnhődnek kegyetlen
Míg a gazdag urak most is jól élnek a sorstól kegyelten.
És be kell állni aratni, kapálni, futószalag mellé a gyárba.
És dolgozni kell, nem burkolózhatnak folyton gyászba.
Élni kell, addig is, amíg majd ők valamikor visszajönnek.
És imádkoznak értük, és sűrűn hullanak a könnyek.
A gyenge nők dolgoznak a földeken, a gyárakban.
Ápolják a sérülteket, betegeket a kórházi ágyakban.
Mindent megtesznek, a férfiak helyett férfiak lettek.
Erős karok helyett vékonyka, fehér karok dolgoznak, - és temetnek.
VÉGE
A háború
-vers-
Egyszercsak a békének hirtelen vége
Háborúba menni, harcolni, védeni kéne
Ezt kívánják el a nagyurak az asztal körül
Ahol tárgyalgatnak, s végül mind-mind örül
Hogy milyen jól megoldották: harc lesz, biza’
És most ellenség lesz, aki eddig volt jó koma.
Most hát fegyverbe mind, aki egészséges
Pedig mindenki pokolba kívánja ezt az egészet
De mese nincs, harcolni kell, menni muszáj
Hiába sír a gyermek és átkozódik a száj.
Nagyurak kitalálták a fehér asztalnál szépen.
Mert már unták a békét, tartott már nagyon régen.
Valami okot keresve kerestek, végül megtalálták.
Ki kellett robbantani, magától nem, hiába várták.
A férfiak tapossák a havat, sarat, rajtuk sok kiló.
Mindent visznek, mint csiga a házát, ez tudnivaló.
Fáj már a láb, a hát, a derék, és fáj, nagyon, a lélek.
Mert bármily bátrak is, semmit se tudnak, és félnek.
Ki oly őrült, hogy ne félne, ne féltené magát, szeretteit?
Mert semmit se tudnak, mert nem mondtak el semmit nekik.
Itt jön a barát, a szomszéd, az apa, a fiú, sok ismerős.
Bizonytalanságban, csak mennek, kétségek között.
Elfáradtak már, erejük végére értek, de menni kell.
Kihullanak, elhullanak, hevernek, száz és ezer.
Ezer jó férfi, jó apa, jó fiú, rendes vagy épp galád.
S ki galád, az örül, hogy végre fegyvert fogott.
És öldököl, ha a front épp olyan helyzetet hozott.
Mert kiben megbújt az állat, az most végre kitörhet.
A háború állatot csinál az emberből, s most öldökölhet.
De aki nem rátermett a hadakozásra, az fél mindig.
És tele van már vele, a fronttal, harccal, untig.
Szeretne otthon lenni, nem pedig itt, a kietlenben
Vonulni egyre, kifáradtan, végletekig kimerülten.
Nem látni a végét, kilátás semmi, remény semmi.
Hogy meddig kell még hol erre, hol arra menetelni.
Ha parancs jön, csinálni kell, megtagadni nem lehet.
Sokan elszöktek mégis, vajon az útjuk merre vezet?
Túlélhetik-e, vagy elfogják őket valahol, a vadonban?
Olyan helyen, amelyről eddig azt se tudták, hol van.
Vonulnak hát, egymás mögött, végeláthatatlan sorban.
Egy-egy sóhaj, kiáltás hallik hol innen, hol onnan.
Ismerősök-ismeretlenek, már ez is olyan érdektelen.
Mindegy, csak végre valahol megállj, pihenő legyen.
A bakancs feltörte a lábat, a kapca összecsomósodott.
Gyűrt, mint a lélek, mint amilyen életet e háború hozott.
Nem jó ez senkinek: nekik se, s akik otthonmaradtak
Jaj, mi lehet velük, a munkák vajon hogyan haladnak:
De menni kell, hiába hullnak itt és otthon is a könnyek.
Tágas a táj, kietlen vidék, ismeretlenek a hegy-völgyek.
Mégis csak tovább, tovább, jön a kiáltás, a parancs.
Haladj, menj, kiáltja a tiszt, mert holnap kezdődik a harc.
Mindenki itt van, aki mozogni tud, mind halálra szánt.
A tanító, az ügyvéd, a gazdatiszt, a haragos, a jóbarát.
Ágyútöltelékek lesznek-e, vagy győztesen térnek vissza?
Vagy vérüket, könnyüket majd a föld, e föld szomjasan issza?
Fáradt és tört arcok, kifejezéstelen tekintetek mind.
Mert már megadták a sorsnak magukat, állják a kínt.
A kínt, aminek majd egyszer taláncsak lesz vége
Hogy hazatérhessen végre Istennek e gyötört népe.
Egymás ellen uszul nemzet és nemzet, politikából.
Mit is várnak hát e sok tudatlan, ártatlan emberfiától?
Hogy vérét hullassa, áldozza, áldozzon másokat
Öljön, vagy ölesse magát, miközben az elit mulat.
A szalonokban összegyűlve hallgatják a híreket
Hogy mi van a fronton, mi történt, ugyan, mi lehet?
Nyerésre-vesztésre, játszma csak, semmi más.
Hogy áll a helyzet, ki örül, kit a hideg is kiráz.
És otthon, az otthonmaradott csonka családok?
A kisgyermekek, az asszonyok, a félárva lányok?
Gyűjtik a rongyot, lepedőt, ruhát s takarót
Ápolnak majd sok sebet csonka tagot bekötni valót
Tépést csinálnak, hogy a front, hogyha arra jő
Segíthessenek. Elfutni nem lehet, mondván: ágyő
Mert itt a ház, a barom, a föld, és az anyahaza
Itt születtek, innen vonult be a sok ártatlan baka
Akiket visszavárnak, reménykedve, éjjel sírva
De a dolgukat teszik, és a lelkiismeretük tiszta
Nem tettek semmit, mégis ők bűnhődnek kegyetlen
Míg a gazdag urak most is jól élnek a sorstól kegyelten.
És be kell állni aratni, kapálni, futószalag mellé a gyárba.
És dolgozni kell, nem burkolózhatnak folyton gyászba.
Élni kell, addig is, amíg majd ők valamikor visszajönnek.
És imádkoznak értük, és sűrűn hullanak a könnyek.
A gyenge nők dolgoznak a földeken, a gyárakban.
Ápolják a sérülteket, betegeket a kórházi ágyakban.
Mindent megtesznek, a férfiak helyett férfiak lettek.
Erős karok helyett vékonyka, fehér karok dolgoznak, - és temetnek.
VÉGE