Syuron.hu

Bobby Leng:


A háborúk lélektana
-vers-


A háború mindenkiből állatot csinál
Akiben az agresszió csírája létezik.
A szelíd emberek szelídek maradnak
S ha ölnek, hát önvédelemből teszik.

A háború filozófiája: ölj vagy téged ölnek.
Vagy te, vagy ő, válassz s cselekedj.
Vagy ha nem véded magad s társaid
Akkor végetek van: nekik s neked.

Van, hogy kik fegyvert fognak a kezükbe
És ezzel vérszemet kapnak s öldökölnek
Ők azok, akik egyébként is ilyenek
Csak visszatartották eddig őket.

Eladdig olyan helyzet még nem adódott
Ahol kegyetlenkedésük helyt kapott.
De belül ott szunnyadozott mindig
Amit a háború most felszínre hozott.

És önnön hangjuktól és fegyver-erőtől
Megbátorodva teszik, amit csak lehet.
Ők azok, akik akár fegyvertelenekre
Akár nőre-gyerekre is emelnek kezet.

Itt már a józan észnek szerepe nincsen
Mert elveszett a vérgőzös puskafüstben.
Lemészárolva mind, aki az „ellen”
És aki él s mozog mind-mind nemkülönben.

Parancs kiadva, megszegni tilos.
Ha megszeged, kivégeznek menten.
Statáriális bíróság mondja ki és véged
És ki ravaszt húz, szeme se rebben.

S ha megszöknél, elszöknél mindentől
Mert annyira gyűlölöd a sok halált
És fegyvered eldobva menekülnél
A kegyelmet ne reméld, ne várd.

Dezertőr lennél és halál várna újra
Mert a seregben szigor van csak.
Hogyan is tarthatnának fegyelmet
Ha nem volna érvénye parancsnak?

És menni kell és tenni, amit mondtak
És menetelni, haladni, akárhogy fáj.
Húzni-vonszolni a terheket s magunkat
Sárban, fagyban, hőben, mert muszáj.

Sátrat fölverni fáradtan, félve
Ruhástul aludni, elgyötörten.
És hajnalban vagy még az éjjel
Feltápászkodni s menni innen.

Mert jön a front, már hallani újra
A lövéseket és a mennydörgéseket.
Itt van a nyakunkon a másik sereg
Úgyhogy készüljünk, gyerekek.

Bajtársak, a bajban társak, igen.
Mind fáradt és piszkos, maszatos.
De itt most nincs víz és étel sincsen
Csak az, hogy mind-mind csatakos.

Este pedig, ha a fegyverropogásnak
Kis szünete támad, hát pihenhetünk.
Levelet írunk, fényképet nézünk
Mert csak ez maradt már meg nekünk.

Sóhajtva gondolunk otthonra, rájuk
Akik messze aggódva várnak miránk.
Nem tudják, nem sejtik, mit szenvedünk
Hogy nincs ételünk, vizünk, tiszta ruhánk.

Csak a remény maradt, hogy egyszer még
Hazajuthatunk mindannyian talán.
És remélhetőleg csak egy emlékkép lesz
A katonatársakkal a szobáink falán.

Mert a parancsot kiadni fölülről könnyű:
Ölj, lövöldözz, robbants, és minden mást.
De kit? Nem ismerjük, sose láttuk őket
Akiket ellenségnek kikiáltanánk.

Füst száll a harcmező felett és jajgat
Az a sok ember, aki megsebesült.
Vérében ázik a föld, és sáros mocskában
A többiek bakancsa bokáig merült.

Van, kinek repesz és gránát tépte a testét
És annyira szenved hogy eszénél sincs
Akinek odalett már a keze vagy lába
Van, kinek hajában megőszült a tincs.

De csak haladnak, távolodnak a hazától
És könnyük és véres verítékük pereg
De már nem látnak mást, csak a földet
Mert lehajtott fővel halad a sereg.

És mennek, mert a parancsuk úgy szól.
De minél messzebb van, úgy vesz a remény.
Halványul egyre, ahogy távolodnak
És úgy fakul a szívükben is a fény.

Itt jönnek apa a fiával és nagyapával
Itt van három generáció, itt halad.
Csak a legidősebbek maradhattak otthon
Így egészült ki milliószámúra a had.

Otthon a kisgyermekek és a nők várnak:
Majd eljön a nap, hogy derül az ég.
Amikor visszajönnek apák, nagyapák
Fiaikkal, unokákkal. Az lesz a szép.

De sajnos mindenki nem jöhet mégsem.
Sokukat azt se tudják, hol esett el.
Ki temeti el a harctéri áldozatokat
Nem ismerik, nem tudják, hol az a hely.

Egy ismeretlen vidék, síkság és erdő
Ahol a csata dúl, a térkép szerint
Egy ország, egy más hely, ahol haltak
S mi lesz az élőkkel holnap megint?

Egymásnak esnek, ezrével lőnek
Füst száll az égre, s hangos moraj.
A vad és madár mind elmenekültek
De még messziről is nagy a robaj.

Már nem is gondol haza egyikük sem
Csak imádkozik, hogy túlélje a napot.
Hogy mi lesz holnap, egyik se tudja
Hogy melyikük él majd, s ki lesz halott.

Fásult a szív, az elme, a lélek
S a láb csak tapodja a talajt.
Mi az, ami egy ilyen szörnyűségbe
Országokat, népeket így belehajt?

Ki kívánta ezt? Éltünk békességben
Egyik nép a másik mellett, nahát.
Ki az az őrült, aki elkezdte mindezt
És befolyásolta más vezetők agyát?

Hát mire jó ez, mondják meg végre
Öldökölni és pusztítani, hát mire való?
Rombolni városokat, amik szépek
Olyan dolog, amire nincsen is szó.

Nem jobb volna otthon élni békén
És nevelni szépen a kicsi gyerekeket?
Dolgozni, építeni kellene inkább
- De most csak ölni s rombolni lehet.

Hány ima száll fel mostan az égre
A harc teréről és otthonról is?
Hány nyelven mondják millióan azt
Hogy vajon az Úristen most hol lakik?

Látja-e mindezt, velünk van-e még
S hogy tűrheti el, hogy ilyen legyen?
Igazság ez? Ó, legyen már vége
Béke mindenkinek, neked s nekem.

Hogy újra arathassuk az arany mezőket
A búzát, az életet, a kenyérgabonát
Hogy ölbe vehessük a gyermekeinket
S boldogok legyünk egy életen át.

Hogy múljon el már ez a vihar itt
Ami fölborít, fölszaggat földet s eget
Amit a politikusok egymás közt kitaláltak
- Nekik a térképen egy zászló csak a menet.

Egymás közt megbeszélik, hány a halott
S rezzenéstelenül mondnak százezreket.
Egyet nem értésük mibe hajszolta
A szerencsétlen, vétlen, naív embereket!

Nekik nem számít, mennyi áldozattal
Végződik majd a háborújuk, a harc.
Csakhogy meggyőzhessék ellenfelüket
S nincs a szótárukban a szó: kudarc.

Rengeteg pénzt és időt áldoznak érte
Mindegyikük, hogy igazuk legyen.
De az egyiknek se jut eszébe mégse
Hogy ne így, hanem máshogy tegyen.

A vége mindig az egyikük kudarca
A másik győz, és hatalma lesz.
Nem jobb lett volna megegyezni nekik
S nem lett volna ily veszteség ez.

Mert az is veszít, amelyik győzne.
Sok-sok dolgozó, termelő kezet.
A harc végeztével ráköszönt az ínség
Éppúgy érint majd ez minden felet.

S mikor majd a számvetés ideje eljön
És romokban áll majd az egész vidék
Ki fog majd vetni, aratni, s építeni
Hogy lesz elhordva a sok omladék?

Hová lettek a gyárak, üzemek, boltok
Nincs élelem, se munka, se lakás.
Romok, romok csak, végeláthatatlan
És tán sose lesz többé aratás.

Állunk csak majdan, hogyha vége
És nézzük a szörnyűséges pusztulást.
Nem lehet felfogni és megérteni
Azt a sokkoló látvány-hatást.

Újra kéne kezdeni mindent ismét
De nincs hozzá bátorság se, se erő.
Fáradt és elgyötört, vézna kezektől
Megmozdul vajon a tégla, a kő?

Odalett minden, mi addig jó volt.
Ami szép volt és boldogan élhető.
Ami nyugtot adott, mostanra hol van?
Hol a ház lakója, a kert, és hol a tető?

Hol az út, hol a vasút, a híd, az erdő?
Nagy lyukak tátonganak, benne sár.
Sebeket tépett a háború a földbe
És a sebhely mind begyógyításra vár.

Sok-sok idő kell, és sok-sok munka
Mire minden újra a helyére kerül.
Évek telhetnek, mire elvonul végre
A háború vészmadara a fejünk fölül.





VÉGE