A hajléktalan

Bobby Leng:


A hajléktalan
vers



Hajlék. Milyen nemes e szó.
Lehet ház, lakás, kis kusornyó.
Lehet apró nádkunyhó, lak, nyaraló.

Védelem, árnyék, mentsvár a hajlék.
Tető, menedék, fedél, szélárnyék.
Barlang, üreg, verem, kotorék.

Hajléktalanná válni iszonyú dolog.
Örök szenvedés, amíg a szív dobog.
Peremvidék. De az élet-láng még lobog.

Hajléktalanul sokan kornyadoznak
Köszönhetően másoknak vagy maguknak
Akik ebből kimászni sohase tudnak.

A hajléktalan magával viszi mindenét
Kis kocsin huzigálja, toligálja „fedelét”
Vagy rongyos szatyorban cipeli életét.

Egy élet. Ez volt. Talán mérnök vagy tanár.
Vagy bíró, vagy suszter, szaki, vájár.
Bányász, öntő, focista, - a rúd rájár.

Értékes életek dőltek romba valamiért.
Egyszercsak vége lett, a jólét végetért.
A rongyok közt nem látni, ki mihez ért.

Fésületlen, toprongyos, koszos, ápolatlan.
Nem látszik rajta, mennyire bárdolatlan.
Tanult vajon ez ember, avagy tanulatlan.

Fájdalmas évek gyötrődése az arcára gyűrt redőkben.
Olyan idők nyoma ez, amely már örök, és időtlen.
A lélek üres, a lét élettelen, - csak árnyék - erőtlen.

Régen délceg lehetett, elegáns, gazdag is talán.
Csak egy rossz döntés, rossz lépés az út során
S már más neve lóg házának, lakának ajtaján.

Könnyű ám átkerülni a másik oldalra, úgy bizony.
A körülmény, mások befolyása, kétes vagyon.
Hamisság, álnokság, árulás, hiba, bűn... melyik vajon.

Ha ma még azt gondoljuk, hogy tuti biztos a létünk
Azt hisszük, hogy végleg a helyes úton járunk, lépünk
Akkor is lehet, hogy minderről sajna hamis a képünk.

Megvethetsz valakit, mert mocskos, hajléktalan
És azt gondolod, hogy az ő hibája, hogy hontalan
Miközben te élsz boldogan, vidáman, gondtalan.

De lehet, hogy valamiért elveszíted a biztos háttered.
Lehet, hogy utcára kerülsz, hogy gondolni sem mered.
És utána téged is megvetnek a többi emberek.

Pillanat műve csupán, vagy hosszú folyamat?
Senkinek se biztos az, hogy mindig jómódú marad.
Ma neki, holnap neked, hogy nem jut majd egy falat.

Hajlék. Csodás szó, önmagában mindent kifejez.
Vár, palota, lakás, kunyhó, bármilyen lehet.
Otthon, biztos menedék, s titkokat rejt, fedez.

Hajléktalannak lenni annyi, hogy mindez nincsen.
Nincs hová lehajtani a fejet, mert elveszett minden.
És sajnos, minden mindegy már ezen a szinten.

A városokban sok hajléktalan ődöng, ácsorog.
Kuporog, vacog, ázik, ha az esővíz rácsorog.
Bizony, sok ember van, aki rámordul, rámorog.

De nézz csak rá: láthatod, hogy rossz élet jutott neki.
Hogy miért, azt se te, se más soha meg nem kérdezi.
De a sors - akár így, akár úgy - két kézzel veri.

Egy sorstragédia tükröződik a szemében.
Egy fitying se nincs soha a zsebében.
Egy csikk, vagy italos üveg van a kezében.

Más öröme nincs már, néha kicsit koldul.
Sok embertársa lenézően tőle elfordul.
Néha egy-egy őr, vagy rendőr rámordul.

Mit se törődik mindezzel, csak ácsorog.
Vagy lekuporodik kartonpapírra, nem morog.
Már azt is elviseli, ha gyakran a gyomra korog.

Összegörnyed, olykor már magatehetetlen.
S már saját mocskában fetreng és sóhajt rekedten.
Hát ide jutott. Íme egy élet. Magába roskadtan, elfeledten.

Megvetik, akik körötte, akik arra járnak.
Pedig megbecsült tagja volt egy családnak.
Lakótárs volt, oszlopos tagja egy háznak.

Kerülgetik, mert bűzlik a szerencsétlen.
Nincs semmi módja rá, hogy jobban éljen.
Lesz-e majd olyan, hogy a holnaptól ne féljen?

Megvetik, megverik, leköpködik és bántják.
Naponta sokszor, oly sokszor megalázzák.
Már soha, sehol, semmiért nem várják.

Nyűg csak, egy csődtömeg, Ellátandó kolonc.
Lefagyott lábujjakkal, sántikálva bolyong.
Nem sír, nem panaszkodik, nem zajong.

Némán meghúzódik egy hideg sarokban.
Neki mindegy már, hogy merre, hol van.
Aluljáróban-e, állomáson, vagy egy bokorban.

Nincsen hajléka. Pedig ő is egy ember.
Érző lény, fájdalmat, örömet érző idegekkel.
Mégis az utcán éri minden este, minden reggel.

A hajléktalanság átok. Kényelmetlen, nyűgös.
Nagyon kellemetlen, faramuci és zűrös.
De mindezért leginkább nem a hajléktalan a bűnös.

Hinnéd, hogy neki jó ez így, pedig dehogy.
Hinnéd, hogy nem kell neki, csak egy ócska rongy.
Nem jóltápláltak ők, inkább mindegyik lefogy.

Nappali melegedőkben meleg ételhez juthat.
Ám utána mennie kell, hát az utcára rogyva kushad.
Mi jut neki? A park, egy bokor, egy kispad.

Éjjelre befogadják a hajléktalanszállók őket.
Vannak helyek, ahol csak férfiakat, van, ahol nőket.
És a hajléktalan létszámok egyre csak nőnek.

De nem mindeniknek jut hely. Azok szerencsések.
Aki nem szerencsés, várják zeg-zugok, kerítések.
Nincs máshová menni. Hová is mehetnének?

Ki fogadhatná be őket a saját hajlékába?
Mindenkinek gondja van, megvan a sajátja.
Behúzódhatnak olykor elhagyott, üres házba.

Nyáron még csak-csak elvannak valahogyan.
Ámde télen, nagy hidegben is kint élnek sokan.
Sokan már azt se érzékelik, hogy köröttük mi van.

Mély, bódult álomba merülten alszanak kábán.
A fagyott lábbeli éjjel is ott van sokuk lábán.
Végül tüdőbajos lesz, átfázik a hideg járdán.

Görbült ujjakkal szorítja kis motyóját álmában is.
Rongyokba burkolt újságpapír és karton-piramis.
Kábultságához nem kell se LSD, se kokain, se hasis.

Jótét lelkek jönnek, a forró teát helyükbe hozzák.
Szerencsétlen sorsuk miatt szegényeket szánják.
Segítenek nekik, és nem sértegetik őket, nem bántják.

Szelet kenyér, pohár forró tea, de jó a hidegben.
- Vannak, akik műanyagsátrat építettek a hegyekben.
Ott élnek, az erdőkben, bokrosokban, számkivetetten.

Ne hidd, hogy nem lenne igényük semmi másra.
Ne hidd, hogy nem lenne szükségük szép lakásra.
De nincs pénzük, amit rakhatnának élire, rakásra.

Ne hidd, hogy nem menne szívesen haza este.
Ne hidd, hogy nem kívánná a fürdőkádat a teste.
Ne hidd, hogy ez mind rabló, rosszindulatú beste.

Régen, réges-régen volt már ilyenben része.
Volt munkája, családja, kocsija, pénze.
És tudott is valamicskét tenni félre.

De ez már mind nincsen, most csak az utca.
Mostmár se albérletre, se kocsira nem futja.
S hogy vége lesz-e ennek valaha, nem tudja.

Hazatérni, s hogy várjon rá is valaki végre, jó lenne.
Egy család, gyerek, asszony, férj, hozzájuk menne.
Egy fotel, egy ágy, ahová végre leheveredne.

Jó lenne tartozni valahová, s nem lődörögni idekint.
Élni tisztességben, munkával, az elvárások szerint.
De sajnos, a remény elveszett, így hát csak legyint.

Hajlék. Milyen nemes, szép, tiszta is ez a szó.
Melegség, boldogság, békesség. Szívbemarkoló.
De már minden kapu bezárult, s leengedve a roló.



VÉGE