Syuron.hu

Bobby Leng:
A hitetlen
vers


Az üzletembernek nagyon sok fontos dolga volt.
Éjjel-nappal nyüzsgött, s ettől jól ment a bolt.
Csörgött a telefonja, rohangált helyről-helyre.
Városból ki, aztán be, le a völgybe, fel a hegyre.
Két lábbal a földön állni - ez volt a szlogenje
Minden lehetőséget kihasználni, hajtani egyre-egyre.
Annyira fontos volt saját maga szemében
Betegnek lenni? Soha! Ki ér rá, ugyan, kérem!
Lazítani? Azt nem, a munka percre se nem állhat.
Hisz akkor az üzlet a konkurencia martalékává válhat!
Ide-oda járt országhatárokon át, sülve-főve
Minden nap száguldozott belföldre, külföldre.
Sok időt töltött autójával a girbe-gurba utakon
S sztrádákon szédítő iramban. Tobzódik bulikon
Haverokkal, dúskálva mindenféle élvezeti cikkben
És lányokkal dorbézol éjjel, akiknek erkölcsük nincsen.
Pörög, pörög, nyüzsög, rohangászik az élet sűrűjében.
És nincsen semmi, amit meg ne kaphatna életében.
Csak nevet azokon, akik lassabban járnak
Akik a bajos, bizonytalan és tilos dolgoktól fáznak
És nem hisz semmiben és senkiben, csak önmagában
A pénzben, a luxusban, a hihetetlen gazdagságban
Ez jár neki, azt gondolja, s el is hiszi, meggyőzi magát
És úgy véli, hogy a sok munkás okozza minden baját
Akik csak követelőznek, s hétvégén nem dolgoznak
És nem örülnek ám minden ócska eléjük vetett koncnak
Hálátlan népség, akiknek nem elég csak a munka
És nem érti, hogy a kis potom pénzből nekik hogy nem futja
Lesajnálja, lenézi, megveti s megalázza őket
S úgy kezeli a dolgozókat, mint a gonosztevőket
Akik a gyáraiban neki a profitot hozzák
Akiktől a portán a cuccaikat is elkobozzák
Léhűtő mind - kiáltja, s máris megy mulatni
Nem érti, hogy miért kéne nekik normális bért adni
Amiből szerencsétlenek valahogy megélhetnének
Mert ára van mindennek: ruhának, kolbásznak, kenyérnek
De ő nem hisz se dolgozóban, se senkiben, másban
Csakis a tőzsdében, a haverokban és saját magában
És hiába intik óva, hogy baj lehet ám még belőle
És fellázadhatnak a munkásai egyszer egykettőre
Á, dehogyis, gyáva ez mind, az kész csoda lenne
Csodák meg nincsenek, legalábbis errefelé egyelőre
Nem hisz a csodákban, semmiben, csak a pénzben
Akármilyen is legyen a valuta, a drága pénznem
Csak röhög a képébe a figyelmeztetőknek
Hogy vigyázz, mert egyszer neked is lőttek
Csak nevet, nevet, mert olyan biztos önmagában
Hogy semmi baj nem érheti a nagy gazdagságban.

Egy nap ragyogó, új kocsijába beszállott
Magával vitte telefonját, bőrkabátot is, mert fázott
Sok pénzt is egy táskába szépen becsomagolt
Aztán biztonsági övet magára becsatolt
Mostmár elindulhat, nem érheti baj, tudja
Mert a sok pénzből az úton majd mindenre futja
Hosszú útra indult, de várja a szuperúj sztráda
Sima aszfalt, jó ritmus, sebes autó, ami drága
Beült hát és elindult, nem is lassított egész úton
S hogy mi történhetett, azt bizony én nem tudom
De egyszercsak füstölni kezdett a motorháztető
És leállt az autó, de sajnos senki nincs, ki erre jő
Ki segíthetne, mert telefonja sajnos most néma
Nincsen térerő, hogy valakit is innen felhívna
Ezért kiállt szépen az útnak kellős közepére
Kémlelt előre, hátra, de hiába nézett a messzeségbe
Nem jött itt senki, kihalt volt teljesen a pálya
A beton meg forró a naptól, cipőtalpa nem állja
Beült hát a méregdrága autóba, hogy kicsit várjon
Levette cipőjét, hogy a lába annyira ne fájjon
Mert beledagadt a szép, fényes, vadiúj cipőbe
Már szidja magát, miért volt ennyire dőre
Miért nem vette fel a kopott kitaposottat
Öltönyének varrásai meg annyira nyomnak
Pedig az is most a legújabb modell éppen
- Morcosan morfondírozik magában ekképpen
Bosszantja ez az egész kényelmetlen dolog
És magában hosszasan, bosszúsan dohog
De nincs mit tenni, hát az autót mégis lezárja
És el kell indulnia, mert az útja végén valaki várja
Fontos találka, azt el nem szabad halasztania
Olyan üzlet, amit tilos elszalasztania
Ilyen nem lesz máskor, tudja, talán soha
Hát az élet vele épp most miért oly mostoha
Nekivág gyalog a rettentő hosszú útnak
Amerre az útmenti jegenyesorok futnak
Hogy legalább estére valahogy odaérjen
Majd felkéredzkedik egy autóra szépen
És a saját szép kocsijáért majd visszaküld valakit
És a szolgálataiért majd odadob neki valamit
És addig-addig morfondírozott és gondolkodott
Amíg letért az útról, vagy a lába alól egyszerre elfogyott
Nem tudni, hogy történt, egyszerre ott állt a semmi közepén
És már izzadt nagyon, még a haja is izzott a fején
A nap úgy tűzött rá, hogy már alig-alig bírta
Kis vizet kívánt, és hogy bejusson egy árnyékba
Cserepes ajkait mostmár összecsukni se tudta
Hólyagos talpairól már levált a cipője burka
Szétnézett körben, de sajnos semmit se látott
Annyira nem ismerte ezt a vidéki, ócska világot
Sehol egy ember, egy autó, egy ház, se semmi
Remény sincs rá, hogy egy falatot tudna enni
A telefon néma, a zakója gyűrött és izzadt
A nadrágja sáros, bogáncsos és szabdalt
Inge foltos, nyakkendőjét már régen eldobta
Nem is értette, hogy ilyen útra miért is hozta
Aktatáskáját már régen elejtette valahol messze
És már teljesen elment az egésztől a kedve
Már azt se tudja, merre és hol járhat
Keresne egy utat, egy régit, egy jártat
De csak a pusztaság veszi mindenütt körül
De ott a láthatáron egy erdő látszik. Most örül
Hátha ott megpihenhetne, árnyékra lelne
És a fák hűvösében végre leheveredhetne
S csak ment, ment a délibábos kép felé
Az meg csak távolodott, mint hogyha értené
Hogy neki mennyire kell, s kínozni akarná
Egyre messzebbre és messzebbre csalná
A kietlen tájon, ahol madár se, szellő se jár
Ahol nincs kegyelem, ahol árnyék se vár
Ahol ha leheveredsz a tűző napon
Akkor ottmaradsz végleg, aranyom
Nos hát, ment az üzletember elbutulva
Kábultan lépegetett, egy, kettő, balt a jobbra
De nem haladt valahogy, az erdő még messze
És felkapta a fejét minden aprócska neszre
Aztán lassacskán közelgett a kegyes alkony
Ő meg csak ment, s átvergődött minden hanton
Meg-megbotolva, követte az erdő vonalát
Gondolta, addig megy, ameddig lát
De nincsen nála se zseblámpa, se semmi
Hát hogy fog így a sötétben továbbmenni
De menni kell, meg percre se állhat
Pedig a lába már jobban nem is fájhat
S akkor megállt. A nap az erdő mögé bukott
A szürkület beállt, és ő egyszerre megnyugodott
Állt a pusztaságnak a kellős közepében
Az ég föléboltosult, s csak állt a feltámadt szélben
Agya kitisztult, megkönnyebbült, meglassúdott
Szíve se zakatolt már, és teljesen felocsúdott
Körbetekintve hihetetlen nyugalmat érzett
Szinte templomi béke szállta meg evégett
Úgy érezte most, hogy részévé lett az egésznek
A világmindenség csodálatos természetének
Egy kis parányi porszem, egy kis semmi csupán
Ami átesik a léhától magot elválasztó rosta lyukán
Olyan érzés szállta meg, mintha fürödne, úszna
Lebegve lebegne a légben a semmiben úszva
Testtelen, súlytalan, gondolattalan kis semmi
Már azt se tudja, miért s hová is akart menni
Nem érdekes már az, ami eddig volt fontos
Annak helyén már csak ürességet hordoz.

Eszébe jutottak a gyermekkori boldog évek
Amikor a kispadon ültek a kapuban a vének
A kis falucskában, ahol valaha megszületett
Anyja felszelte neki a friss kerek kenyeret
Forró volt, roppanós a héja, a béle foszlós
Anyja megtöltött neki tejjel egy kis korsót
Annak az íze most szinte szájába belemászik
Most hirtelen mindenre emlékszik, s oda vágyik
A hatalmas csendben a szél újra elült
A szürkületben egy madárraj felette elrepült
Felnézett rájuk, a lelkét csodás béke uralja
Már nem hajtja a városi élet ziháló motorja
Nem zakatol az élete, lecsitult, meglassúbbodott
A szívére, lelkére ez a táj nyugalmat hozott
Most nem sürgős semmi, ő, mintha nem is lenne
Annyira eggyé vált, felolvadt, elmorzsolódott benne
Csak állt a pusztaság füvén, fájdalma megszűnt
Zsibbadt lábaiból a fáradtság egyszerre eltűnt
Csak állt, arcát az ég felé, felfelé fordítva
Könnye kicsordult, magát akaratlanul elsírta
Nem volt szívén bánat, se gond, se felelősség
Se bűntudat, se láz, se sietség, se reménység
Vágyat se érzett, nem volt éhes vagy szomjas
És most az se érdekelte, hogy mi lesz holnap
Csak nézte a sötétedő eget. Fohászkodott.
Valahonnan előbukkant, hogy régen még tudott.
Most magától nyílt fohászra suttogva a szája
Nem gondolt rá, hogy valahol valaki várja
Csak az ég csillagait nézte, hogy előtűntek
Egyenként, és egyszerre csak nagyon sokan lettek
Mint gyémántszemecskék a bársonyon, úgy ragyogtak
Nem érezte magát kicsit se elhagyottnak
Csak állt ott, és a karjait egyszerre kitárta
Mint aki az áldást az égből, felülről várja
Szemét lehunyta, és a szíve megtelt boldogsággal
És egy ismeretlen érzéssel: szeretet utáni vággyal
Most érezte meg igazán, hogy hiányzik neki
Mert megértette, hogy őt már senki se szereti
Szüleit elhagyta, a kis faluját már régen nem járta
A faluban régi barátok, sok ismerős hiába várta
Megváltozott. Bedarálta őt a városi gyalázatos élet
De úgy döntött, hogy ennek most ő itt vet véget
Ez az érzés, amit itt kapott, az megváltoztatta őt
Mostmár nem sajnálja majd magától az időt
Nem rohan többé, nem fogja újra a hibát elkövetni
Nem fog a gazdagságával uralkodni, kérkedni
Felkeresi újra régen látott, poros kis faluját
Ahol már... ki tudja, hány éve, hogy nem is járt
Meglátogatja barátait, ismerőseit és a vén szüléket
Kiteszik majd a kapu elé a padot, s a kisszéket
Összejönnek a szomszédokkal, és beszélgetnek
És ettől mindnyájan nagyon boldogok lesznek.

Az ég sötét, a férfi csoffadtan, ziláltan kódorog.
Kint a pusztán sétálva lézeng, magányosan bolyong.
Érzi szívében, lelkében a vezérlő szeretetet
Az angyali jóságos, mindent megbocsátó kezet
Vezeti valamerre, nem tudni, miként, s hová
Egyszerre beér az erdőbe, fák közé, lombok alá
Ott már ledőlhet, fáradtságát csak mostanra érzi
A fák ágai között még mindig az ég csillagait nézi
Csillagok hunyorognak le rá, huncutul, cinkosan
Miközben a városban biztosan az idő továbbrohan
De ő most nem gondol rá, eszébe se jut már, bizony
És az se, hogy a drága kocsit otthagyta valahol az úton
Mit ér a sok vacak, ha használni egyiket se lehet
Ha se telefon, se autó, se út, se ház, - mik is ezek?
Hol vannak most? Kell-e egyáltalán valamelyik még?
Visszamegy-e a városba, ahol várja a pénz, a cég?
Várják a haverok, akik mégcsak nem is barátok
Várja a léha élet, a sok gond, meg az ócska lányok
Szórni a pénzt egyszerre mindkét kezével
A pénz, ami most a nullával, semmivel ér fel
Itt, ezen a tájon nincsen értéke gazdagságnak, pénznek
Mert itt kint a szabadban ez nem feltétele a létnek
Itt kint nincsen semmi, csak a csönd, a hatalmasság
Csak a Teremtő van, de a városban amazok nem hallják
Ő is csak most értette meg ezt a kerek egészet
Csak, amikor a csillagos, rejtelmes égre felnézett
Akkor érezte át a súlyát az emberi lét titkának
Hogy mindenkire boldogság, és csodák várnak
Az élet maga a csoda, amit ajándékba, ha kapunk
Akkor mi a világ legszerencsésebbjei vagyunk
Hogy láthatjuk köröttünk zsibongni a világot
Talán ő is, tudtán kívül is, mindig is erre vágyott
Reggel majd kijut valahogy ebből az erdőből újra
Talán rátalálhat majd megint az aszfaltos útra
Talán majd más lesz az élete mostantól, az lehet
Mert megértette, hogy tovább már ez így nem mehet
Egy csoda térítette le biztos a megszokott, lázas útról
Hogy felébredhessen, és mindent újrakezdhessen újból
Hát hisz mostmár, nem marad ezentúl hitetlen
Csak érjen haza, megváltoztat mindent menten
Mert béke szállt szívére, lelkére, s minden porcikára
De legyen is elég ennyi töprengés mára
Az éji csöndben levél se rezzen, madár se rebben
És hiába van itt a mobiltelefonja a zsebben
Halott az is, mint eddigi élte, amit eldobhat véle
Telefont, mindent, ami további létének nem lesz része.
Másképpen fog már gondolkodni mindenről ezután
A munkásairól is a gyárban. Nem lesz ezentúl kufár
Rendes bért ad, de lehet, hogy gyárát majd el is adja
Más életcélt tűz ki maga elé, már másképp akarja
Végetvet a léhaságnak, mert ez útvesztőbe visz csupán
Nem akarja tovább így élni, elfecsérelni éveit bután
Talán, ha nem késő, még majd családot is alapíthat
E két kéz tán majd egyszer még csecsemőt is ringat...

Gondolatban végigjárta eddig zűrös életét.
Kora ifjúságától máig, mikor az útról letért.
Úgy fogja föl az egészet, mint zarándoklatot
Egy új cél felé egy olyan létből, mely zaklatott.
Zarándokút, igen, nem lehet más ennek a célja.
Bár nincs kegyhely a közelben - gondolja még elalélva.
De hiszen kegyhely itt körben minden, az egész világ
Fűnek a szála, fának zizegő levele, ága, és minden virág
Csoda ez mind, egyenként és egy közös egészben
- Aztán álomba szenderül lassan egészen
Szeme lecsukódott, elaludt, álom nélküli éjjel.
Vagyonát vajon holnaptól szórja-e majd széjjel?
Kezd-e tényleg másfajta, szelíd és lassú életet?
Otthagyja-e előző életét, ami majd városon belül reked?
Hihetjük-e szavát, hogy holnaptól máshogy él majd?
Elhihetjük-e neki most a tétova ajkáról felszálló sóhajt?
Megtalálta-e a Teremtőt, s a Teremtő vezeti-e őt?
Vagy ismét elveszik a buja lét, gazdagság bugyrai közt?
Hogyan talál rá majd a pirkadat, a csodaszép, üde hajnal?
Közelít-e hozzá majd tüllruhájában, kibontott hajjal?
Ráteríti-e a megbékélés, tisztaság szép erényét?
Megtalálja-e holnaptól másfajta útját, lelki békéjét?
Zaklatott eddigi életét le tudja-e vetni s elhagyni majd?
Tud-e fogni egy új, egy szép, egy csendesebb talajt?
Higgyünk neki, jobb, ha benne nem kételkedünk.
Hiszen minden perc egy újnak a kezdete minekünk.
Nekünk, embereknek. Kezdjünk hát valami hasznosat.
Szépet, jót, kedveset, mert különben életünk elrohad.
Beleveszünk a rohanás mocskába, bűzös mocsarába
És utólag hiába kezdünk már siránkozva sajnálkozásba
Ha észre nem térünk időben, akkor befellegzett nekünk
Hát járjunk más úton, egy jobbat még most is kereshetünk.
Adva van a lehetőség mindenkinek, mert másra vagyunk szánva
Ne merüljünk el a rossz, a kéj, a vagyon mocsarába.
Minden ember többre hivatott, mindenki lehet áldott gyermek
Mindenkiben ott van a jó, amire mindannyiunk termett.
Hitetlenek leszünk, vagy megtérünk, kijózanodással
Csak rajtunk múlik, legyünk hát magunkkal belátással.
Ne vesszen el, ne vesszen kárba e földi létünk
Ezért jobb, ha már most egy tiszta útra lépünk.

Az üzletember aludt. Sokáig aludt, ki tudja, meddig.
Csendesen, békésen, hiszen az erdő fái rejtik.

Egyszerre felébredt. Fázott, és korgott a gyomra.
Szomjúhozott, és eszébe ötlött magányos volta.
Az erdő fái között, homályos némaságban
Felült fektéből. Mit is keres ő itt egyáltalában?
Jaj, hát igen, tegnap az autója az úton lerobbant
Ő pedig elindult gyalog, s elfáradt, majd’ belerokkant.
Hol lehetek? - gondolta, s elindult valamerre
Amerre az erdő szélét, a mezőt sejtette
Szeretett volna már hazaérni végre újra
Megpihenni a puha ágyikójába bújva
De most még menni kell, s megkeresni az utat
Vagy legalább találni egy iható vizű kutat
És valakitől egy falás ételt kérni és kapni
Hátha van errefelé valaki, aki tudna neki enni adni
Hát csak ment, ment, amerre a szeme látott
Az erdőben ottfelejtette az öltönykabátot
Észre se vette, tán nem is érdekelte olyan nagyon
Talán majd minden rendbejöhet ezen a napon.

Kiért az erdőből. Szeme tágra nyílt, amikor látta
Hogy a kocsija nem messze tőle az úton várja
Ott az út fényes szalagja is, fut a távolba messze
Hogy-hogy pár lépés csupán, itt a közelbe’?
Nem érti, nem értheti, mi történik körülötte
Odament az autójához, s belenézett a tükörbe
Nem látott változást arcképén, csak, mint máskor
Jólfésült úrifiú ő, jólöltözött, gazdagságától bátor
Most vette csak észre, hogy jólszabott öltönyében
Itt feszít, méretre készített vadonatúj cipőjében
És az autójának sincsen semmiféle baja
Ettől aztán most égnek áll minden szál haja
Hát mi történt akkor tegnap, amikor eltévedtem
Talán megőrültem, vagy eszméletem elveszítettem?
Nem úgy volt, hogy éjjel az erdőben háltam?
- És megfordult, hogy végignézzen a láthatárban.
Megrémült, s konstatálta halálraváltan
Hogy egyetlen fa sincs széles e határban
Nemhogy erdő! Az út mentén gondozott kertek
Szőlők és gyümölcsösök közt néhány játszó gyermek
Parasztok dolgoznak, hajlonganak amarra, ott
- Lassacskán a nap is elbújik... Alkonyodott.

Az üzletember beszállt autójába, s gázt adott.
Visszafordult, mert gondolta, már nem várják amott.
Vagy mégis? De nem, most haza kell, hogy menjen
Meg kell tudnia, mi történhetett a tegnapi esten.
Történt-e egyáltalán valami, vagy csak beképzelte
- Lám, itt van a hátsó ülésen a táskányi pénze
Akkor hát minden rendben van, tán csak a fejében
Kuszálódott össze sok gondolat vagy talán minden.

Hazaért. Éjfélre járt már, megfürdött s aludni tért.
Luxusvillájában egyedül, magányosan élt.

Másnap reggel korán már a gyárába futott
És akkor mindenki csak bámulta, úgy csodálkozott.
Úgy néztek rá, mint akik talán kísértetet látnak
- Még a neve is más volt mostanra ennek a gyárnak!
Hát mi történt itt, kérem, valaki árulja el végre!
Az iroda is zárva. Hát hová lett az ő cége?
Akkor a folyosón jött egy ismerős, régi munkás
Tőle kérdi: mi történt itt tegnap óta, pajtás?
Tegnap?! kérdi csodálkozva a szaki
Már több hete, hogy eltűnt, talán nem hiszi?
Átvette az üzlettársa a céget, már új a főnökünk
Azóta minden más lett itt, azóta jobb nekünk
A fizetésünket azonnal rendesen megemelte
Merthogy maga eltűnt... - Feleli: Persze, persze!
Hát jól van, akkor majd ővele én is beszélek
Mert a cég felét eladom, s érte jó árat kérek
Aztán pedig a pénzzel innen lelépek örökre
Mert már nagyon vágyom másfajta örömre.

S megtette mindezt. Aztán a falujába hazatávozott.
Öreg szülei sírtak, amikor odalátogatott.
Nem látogatóba jöttem, hanem végleg, bizony
Hogy mostmár mindig együtt ülhessünk a kispadon.
Hogy együtt örülhessünk minden rezdülésnek
Minden régi barátnak, s bácsikának, nénikének
Mostmár az lesz a jó, ami eddig sose volt fontos
Az öreg szomszéd, a vidám kocsmáros, s a kövér boltos
És megvan-e még vajon a falu legszebb lánya
Bekötötték rég a fejét, vagy még mindig őt várja?

A régi hitetlen mostmár másképp gondolkodik
Egy varázslat, egy csoda egyszercsak mindent felborít.




VÉGE