A jó lovag
Bobby Leng:
A jó lovag
-vers-
A jó lovag bátor volt, merész és becsületes.
Ezerfelé járt már, mégse tudta, mit is keres.
A hölgyek mindenütt vágytak és epekedtek utána
Bármerre járt is a lovag, kinek termete szálfa.
A hölgyeknek udvarolni, ahhoz nagyon értett.
Akármerre járt is, mindegyiknek tette a szépet.
Bár nem kereste az ilyen veszélyes helyzeteket
Sok hölgynek bókolt már s csókolta a kis kezeket.
Akárhol megszállt, hát csak úgy vonzotta a nőket
Pedig nem ő volt, aki hívta, csalogatta volna őket
Megtalálták a módját, hogy körötte sündörögjenek
És kicsikarjanak tőle némi kis mosolyt, kegyet
A jóképű bajnokot vitézi híre messzire megelőzte
S akárki hölgynek is útjába akadt, majd elalélt tőle
Néhány kókadt mosoly, mi a bajusz alól kikandikált
Néhány fejbiccentés, intés, mi a hölgyeknek kijárt
S mert legény a talpán, ez már messziről is látszott
A hölgyeknél e rejtélyes idegen nagy szerepet játszott
Csak az urak beszédében szerepelt, mint vádlott
Pedig udvarias volt, tisztelet- s illemtudó, és bárdolt
Irigye, rosszakarója akadt ám neki mégis bőven
Azok körében is, akik nősek, de annál is, aki nőtlen
Vetélytársat láttak benne, bár nem maradt soká
Sehol. Elpárolgott, mielőtt az ígéretét beváltaná.
Mert ígérni, mi se könnyebb ennél, ezt jól tudja
De nem várta meg, míg valaki az ígéretét behajtja.
S amerre járt, sok epedő hölgy sóvárgón rebegett:
„Be kár, hogy szerelmünk be nem teljesülhetett!”
És így siránkozott a kis mosónő, meg a grófnő
És így szepegett a kocsmában a dizőz, meg a delnő
És sírt utána sok leány és tördelte kis fehér kezét
És búslakodott és a bánat majd elvette az eszét
De a jó lovag, becsületére legyen mondva
Egyik liliomot se tépte le, sárba egyiket se tiporta
Mindet meghagyta vágyakozni, de vajon miért tette?
Egyikhez se lett volna soha semmiféle kedve?
Nem ez volt itten a baj, csupán hogy egyiket se szerette
Hát ezért volt, hogy asszonyává semelyiket se tette
Nem vitte rá a lélek, ő jó lovag hírében állott
Szerelem nélkül egyik madám ágyába se vágyott
Csak járta, járta egyre a messzi tájakat, szerte a világot
Völgybe le, mezőkön át, s fel a hegyekre hágott
Csak egyet nem mert megtenni ez a nagyon bátor
Hogy hazatérjen, s hogy miért, azt kérdezgeti magától
Talán mert ott az a szépséges leány, aki várja
A leánykérés lenne, csak ez a dolog van már hátra
De a leány oly szép, hogy ha ránéz, a szíve remeg
És hogyha a leány nem igent mond neki, hanem nemet
Hát ettől fél ő annyira, mert szerelmes szíve gyenge
S ha kikosaraznák, az neki borzasztó szégyen lenne
De vágyik rá, a nap minden percében áhítja, óhajtja őt
A szívszerelmét, a gyönyörűszép ifjú és gyenge nőt
És naphosszat csak egyetlen mondat motoszkál agyába’
Mert csak egyre tud gondolni, az imádott nőre vágyva
Hogy miért is kerülte el a menyegzői bált s a végzetet:
„Be kár, hogy szerelmünk be nem teljesülhetett!”
S mikor már éjhajába ezüst szálak is bőven vegyültek
Már egyre terhesebbé vált, ha útjába hetyke hölgyek kerültek
Egyre jobban vágyott a kandalló előtti hintaszékbe
Pipázni csendben, az esti homályba belemerülve
Kis családja körében. Szerető hitves karjaiba vágyott
Mert már nagyon elunta ezt a hölgyekkel teli világot
Csak egy szem, egyetlen hölgy mosolyát kívánta látni
És mostmár tudta, hogy akadályoztathatja őt bármi
Hazaindul, hol ez a szépséges hajadon őt várja
S remélte, hogy karjába omlik, midőn őt meglátja.
Elindult hát hona felé, szíve-lelke telve reménnyel
Személyében megmaradt minden lovagi erénnyel
Hűségesen, s ezt tanúsíthatná ezerszer bárki
Nem is lehetne nála becsületesebbet, jobbat találni.
Indult hát, és remegett a vágytól már keze-lába
Hiszen megértette: otthon szép mátkája várja.
Hátha nem unt még bele a nagy sok várakozásba
És nem ment férjhez, s dőlt mással a hitvesi ágyba.
De lehet, hogy amaz is épp úgy vágyik rá, mint ő reá
És minden napon ezeket a szavakat ő is mondaná
És egyre csak szomorún bámulja a felhős, kék eget:
„Be kár, hogy szerelmünk be nem teljesülhetett!”
És amint haladt a hazavezető, hosszú poros úton
Elgondolkodva, lovával poroszkálva egyre búsong
Azon, hogy mi lesz, ha hazaért, örül-e neki a lányka
No de félre a bú, hát persze, hogy boldogan várja
És ő ott-terem, lováról pattan, letérdel eléje, s a drága
Örömében odaomlik az ő erős, becsületes két karjába
És ő könnyeivel küzdve tenyerében tartja a szűzi kacsót
És mindent elfeled egyszerre, ami csak eddig volt
S csókolná ezerszer a neki nyújtott kicsinyke kezet
És oltárhoz viszi majd azt, akit szívéből annyira szeret
És majd öleli és csókolja, meg nekiadja becsületes nevét
Nekiadja vagyonát, erejét, szívét, lelkét, s mindenét
S az naptól fogva mindkettőjük majd mindig csak nevet:
Mert mikor csókjuk egybeforrt, és lelkük egybekelt
És egymás nézésével már a szemük mind betelt
S mikor egymás karjába e pár úgy belefeledkezett
Akkor végre elmondhatnák, mint méltó üzenet:
„Be jó, hogy szerelmünk végre beteljesülhetett!”
VÉGE
A jó lovag
-vers-
A jó lovag bátor volt, merész és becsületes.
Ezerfelé járt már, mégse tudta, mit is keres.
A hölgyek mindenütt vágytak és epekedtek utána
Bármerre járt is a lovag, kinek termete szálfa.
A hölgyeknek udvarolni, ahhoz nagyon értett.
Akármerre járt is, mindegyiknek tette a szépet.
Bár nem kereste az ilyen veszélyes helyzeteket
Sok hölgynek bókolt már s csókolta a kis kezeket.
Akárhol megszállt, hát csak úgy vonzotta a nőket
Pedig nem ő volt, aki hívta, csalogatta volna őket
Megtalálták a módját, hogy körötte sündörögjenek
És kicsikarjanak tőle némi kis mosolyt, kegyet
A jóképű bajnokot vitézi híre messzire megelőzte
S akárki hölgynek is útjába akadt, majd elalélt tőle
Néhány kókadt mosoly, mi a bajusz alól kikandikált
Néhány fejbiccentés, intés, mi a hölgyeknek kijárt
S mert legény a talpán, ez már messziről is látszott
A hölgyeknél e rejtélyes idegen nagy szerepet játszott
Csak az urak beszédében szerepelt, mint vádlott
Pedig udvarias volt, tisztelet- s illemtudó, és bárdolt
Irigye, rosszakarója akadt ám neki mégis bőven
Azok körében is, akik nősek, de annál is, aki nőtlen
Vetélytársat láttak benne, bár nem maradt soká
Sehol. Elpárolgott, mielőtt az ígéretét beváltaná.
Mert ígérni, mi se könnyebb ennél, ezt jól tudja
De nem várta meg, míg valaki az ígéretét behajtja.
S amerre járt, sok epedő hölgy sóvárgón rebegett:
„Be kár, hogy szerelmünk be nem teljesülhetett!”
És így siránkozott a kis mosónő, meg a grófnő
És így szepegett a kocsmában a dizőz, meg a delnő
És sírt utána sok leány és tördelte kis fehér kezét
És búslakodott és a bánat majd elvette az eszét
De a jó lovag, becsületére legyen mondva
Egyik liliomot se tépte le, sárba egyiket se tiporta
Mindet meghagyta vágyakozni, de vajon miért tette?
Egyikhez se lett volna soha semmiféle kedve?
Nem ez volt itten a baj, csupán hogy egyiket se szerette
Hát ezért volt, hogy asszonyává semelyiket se tette
Nem vitte rá a lélek, ő jó lovag hírében állott
Szerelem nélkül egyik madám ágyába se vágyott
Csak járta, járta egyre a messzi tájakat, szerte a világot
Völgybe le, mezőkön át, s fel a hegyekre hágott
Csak egyet nem mert megtenni ez a nagyon bátor
Hogy hazatérjen, s hogy miért, azt kérdezgeti magától
Talán mert ott az a szépséges leány, aki várja
A leánykérés lenne, csak ez a dolog van már hátra
De a leány oly szép, hogy ha ránéz, a szíve remeg
És hogyha a leány nem igent mond neki, hanem nemet
Hát ettől fél ő annyira, mert szerelmes szíve gyenge
S ha kikosaraznák, az neki borzasztó szégyen lenne
De vágyik rá, a nap minden percében áhítja, óhajtja őt
A szívszerelmét, a gyönyörűszép ifjú és gyenge nőt
És naphosszat csak egyetlen mondat motoszkál agyába’
Mert csak egyre tud gondolni, az imádott nőre vágyva
Hogy miért is kerülte el a menyegzői bált s a végzetet:
„Be kár, hogy szerelmünk be nem teljesülhetett!”
S mikor már éjhajába ezüst szálak is bőven vegyültek
Már egyre terhesebbé vált, ha útjába hetyke hölgyek kerültek
Egyre jobban vágyott a kandalló előtti hintaszékbe
Pipázni csendben, az esti homályba belemerülve
Kis családja körében. Szerető hitves karjaiba vágyott
Mert már nagyon elunta ezt a hölgyekkel teli világot
Csak egy szem, egyetlen hölgy mosolyát kívánta látni
És mostmár tudta, hogy akadályoztathatja őt bármi
Hazaindul, hol ez a szépséges hajadon őt várja
S remélte, hogy karjába omlik, midőn őt meglátja.
Elindult hát hona felé, szíve-lelke telve reménnyel
Személyében megmaradt minden lovagi erénnyel
Hűségesen, s ezt tanúsíthatná ezerszer bárki
Nem is lehetne nála becsületesebbet, jobbat találni.
Indult hát, és remegett a vágytól már keze-lába
Hiszen megértette: otthon szép mátkája várja.
Hátha nem unt még bele a nagy sok várakozásba
És nem ment férjhez, s dőlt mással a hitvesi ágyba.
De lehet, hogy amaz is épp úgy vágyik rá, mint ő reá
És minden napon ezeket a szavakat ő is mondaná
És egyre csak szomorún bámulja a felhős, kék eget:
„Be kár, hogy szerelmünk be nem teljesülhetett!”
És amint haladt a hazavezető, hosszú poros úton
Elgondolkodva, lovával poroszkálva egyre búsong
Azon, hogy mi lesz, ha hazaért, örül-e neki a lányka
No de félre a bú, hát persze, hogy boldogan várja
És ő ott-terem, lováról pattan, letérdel eléje, s a drága
Örömében odaomlik az ő erős, becsületes két karjába
És ő könnyeivel küzdve tenyerében tartja a szűzi kacsót
És mindent elfeled egyszerre, ami csak eddig volt
S csókolná ezerszer a neki nyújtott kicsinyke kezet
És oltárhoz viszi majd azt, akit szívéből annyira szeret
És majd öleli és csókolja, meg nekiadja becsületes nevét
Nekiadja vagyonát, erejét, szívét, lelkét, s mindenét
S az naptól fogva mindkettőjük majd mindig csak nevet:
Mert mikor csókjuk egybeforrt, és lelkük egybekelt
És egymás nézésével már a szemük mind betelt
S mikor egymás karjába e pár úgy belefeledkezett
Akkor végre elmondhatnák, mint méltó üzenet:
„Be jó, hogy szerelmünk végre beteljesülhetett!”
VÉGE