A kóbor kutya éneke
Bobby Leng:
A kóbor kutya éneke
Vigyél haza! Könyörgök, rimánkodok, fáradt vagyok már, és gyenge
Kopott a bundám, fáj már a lelkem, rekedt a hangom, alig van már élet benne.
Az éhségtől dülöngélek már, jártányi erőm is alig van, láthatod
Vedd észre végre, hogy mivé lettem... ha hagysz meghalni, örökre bánhatod.
Ne kergess el kerted végéből, nyisd ki a kapudat, engedj be, esdeklem
Kérve kérlek, végy magadhoz, szánj meg, ne dobj el, ne űzz el engem.
Ne vedd el az utolsó reményem, lelked mélyén biztosan sajnálsz kicsit
Adjál egy falatot, nem kerül sokba, mégha sokan tévesen azt is hiszik.
Nézz rám, szánj meg, látod, hogy milyen keshedt, sovány vagyok
Bordám majd’ kiszúrja bőröm, és az éhségtől a szemem is kopog.
Kócos a bundám, elhagytak, kidobtak, jaj, mi lesz énvelem
Befelé sírok és jajgatok, éjjel-nappal a könnyem nyelem.
Nézz a szemembe, benne van minden szörnyűséges bánatom
Hogy nincsen gazdám, egyre csak ezt fájlalom.
Szomorúan ücsörgök az út szélén, hátha végre megszánnak
És végre egy hálás VAU hagyhatja el kiszáradt számat.
Étlen-szomjan járok-kelek, kidobott ételt keresek a szemétben
Hogy valaki megsajnál, elhív, elvisz magához, csak azt remélem.
Rettentően sajnálom, hogy látványommal gondot okozok
Nem tehetek róla, sajnos, hogy gondozatlan vagyok.
Felelősség nincsen abban, aki egyszercsak kidobott
Ő is, mint még sajnos sokan, a gonoszak közé tartozott.
Vigyél haza, fogadjál be, jusson nekem is egy falatka
Asztalodról kis maradék, s végre a fogam ételt harapna.
Meleg kuckó télire, és hozzá naponta kis darab kenyér
Hát én mondom, nekem ez egy mennyországgal is felér!
De csak vágyom rá, mert most még óhaj ez, s nem való
Tudom azt, hogy megfagyok, éhen veszek, ha leesik a hó.
Ti a meleg házatokban vígan vagytok mindannyian bent
Én meg itt kint vacogok, és elpusztulok, annyi szent.
Vigyél haza, nagyon kérlek, könyörgök, lekushadok
Gyere értem, édes gazdim, szeretetedért szeretetet adok.
Vágyom rá, már nagyon régen, kereslek mindenütt téged
Téged, aki végre enyém lehet, s én pedig a tiéd leszek végleg.
Örök hűség és barátság, hála, engedd bizonyítanom
Hogyha eljössz, ha rámakadsz, örök hűséggel fogadom.
Hányan jönnek-mennek itten, ügyet se vetnek sajnos énrám.
Néha sóhaj, néha sirám, néha vonítás hagyja el ezért a szám.
Járok-kelek, de hiába mutogatom soványka, ványadt testemet
Ilyen csúnya kóbor kutyát ki akarna, engem senki se szeret.
Kidobtak és senkinek nem kellettem még
Fekhelyem a kies mező, fedelem a rideg ég.
Itt kucorgok, ott vacogok, fázom és rettentően éhezem
Nincsen sehol harapnivaló, egy darabka csont, falat élelem.
Pedig nem én tehetek róla, hogy lett az életem.
Ártatlanul bűnhődöm, a szívemben rettegés van, félelem.
Éhezem. A szemem csillog, ha valakit meglátok
Vigyél haza, s legyünk holtig tartó hűséges jóbarátok.
Már nagyon-nagyon régen csakis terád várok
Én nem árullak el, nem csaplak be, mint az ember-barátok.
Nincsen senkim, a bűnöm csak az, hogy megszülettem
És már rögtön kidobott, hontalan kiskutya lettem.
Nincsen ólam, nincs hol laknom, nincsen mit ennem
Nem bántok én senkit, mégse tűrnek meg seholsem engem.
Nincs fekhelyem, nincs ki szeret, néha simogat
Mégse hallatom soha sehol a panaszomat.
Lehet, hogy nem vagyok szép és nem szép a hangom
De jön a tél, jön a hideg, és nincsen hol laknom.
Nincsen meleg ólam, ahol esténként a fejem álomra hajtom.
Ha nem segítesz rajtam, nélküled nem élhetek, meg kell halnom.
Csak egy pici hely, egy ház, amit védhetek, egy falat kenyér, ha lehetne kapnom.
Ne légy kegyetlen, fogadj be engem, s ígérem, minden szabályodat betartom.
Egy rossz kabát, vagy marék szalma, kicsi széna, ha lehetne az almom.
Ha megadnád, hogy naponta kis meleg ételt, ha kérhetném, ha lehetne kapnom...
Csak szeress kicsit, simogass néha, és jó lesz nekem kint is, a gangon.
Csak engedd meg kérlek, hogy érted lehessen élnem és halnom.
VÉGE
A kóbor kutya éneke
Vigyél haza! Könyörgök, rimánkodok, fáradt vagyok már, és gyenge
Kopott a bundám, fáj már a lelkem, rekedt a hangom, alig van már élet benne.
Az éhségtől dülöngélek már, jártányi erőm is alig van, láthatod
Vedd észre végre, hogy mivé lettem... ha hagysz meghalni, örökre bánhatod.
Ne kergess el kerted végéből, nyisd ki a kapudat, engedj be, esdeklem
Kérve kérlek, végy magadhoz, szánj meg, ne dobj el, ne űzz el engem.
Ne vedd el az utolsó reményem, lelked mélyén biztosan sajnálsz kicsit
Adjál egy falatot, nem kerül sokba, mégha sokan tévesen azt is hiszik.
Nézz rám, szánj meg, látod, hogy milyen keshedt, sovány vagyok
Bordám majd’ kiszúrja bőröm, és az éhségtől a szemem is kopog.
Kócos a bundám, elhagytak, kidobtak, jaj, mi lesz énvelem
Befelé sírok és jajgatok, éjjel-nappal a könnyem nyelem.
Nézz a szemembe, benne van minden szörnyűséges bánatom
Hogy nincsen gazdám, egyre csak ezt fájlalom.
Szomorúan ücsörgök az út szélén, hátha végre megszánnak
És végre egy hálás VAU hagyhatja el kiszáradt számat.
Étlen-szomjan járok-kelek, kidobott ételt keresek a szemétben
Hogy valaki megsajnál, elhív, elvisz magához, csak azt remélem.
Rettentően sajnálom, hogy látványommal gondot okozok
Nem tehetek róla, sajnos, hogy gondozatlan vagyok.
Felelősség nincsen abban, aki egyszercsak kidobott
Ő is, mint még sajnos sokan, a gonoszak közé tartozott.
Vigyél haza, fogadjál be, jusson nekem is egy falatka
Asztalodról kis maradék, s végre a fogam ételt harapna.
Meleg kuckó télire, és hozzá naponta kis darab kenyér
Hát én mondom, nekem ez egy mennyországgal is felér!
De csak vágyom rá, mert most még óhaj ez, s nem való
Tudom azt, hogy megfagyok, éhen veszek, ha leesik a hó.
Ti a meleg házatokban vígan vagytok mindannyian bent
Én meg itt kint vacogok, és elpusztulok, annyi szent.
Vigyél haza, nagyon kérlek, könyörgök, lekushadok
Gyere értem, édes gazdim, szeretetedért szeretetet adok.
Vágyom rá, már nagyon régen, kereslek mindenütt téged
Téged, aki végre enyém lehet, s én pedig a tiéd leszek végleg.
Örök hűség és barátság, hála, engedd bizonyítanom
Hogyha eljössz, ha rámakadsz, örök hűséggel fogadom.
Hányan jönnek-mennek itten, ügyet se vetnek sajnos énrám.
Néha sóhaj, néha sirám, néha vonítás hagyja el ezért a szám.
Járok-kelek, de hiába mutogatom soványka, ványadt testemet
Ilyen csúnya kóbor kutyát ki akarna, engem senki se szeret.
Kidobtak és senkinek nem kellettem még
Fekhelyem a kies mező, fedelem a rideg ég.
Itt kucorgok, ott vacogok, fázom és rettentően éhezem
Nincsen sehol harapnivaló, egy darabka csont, falat élelem.
Pedig nem én tehetek róla, hogy lett az életem.
Ártatlanul bűnhődöm, a szívemben rettegés van, félelem.
Éhezem. A szemem csillog, ha valakit meglátok
Vigyél haza, s legyünk holtig tartó hűséges jóbarátok.
Már nagyon-nagyon régen csakis terád várok
Én nem árullak el, nem csaplak be, mint az ember-barátok.
Nincsen senkim, a bűnöm csak az, hogy megszülettem
És már rögtön kidobott, hontalan kiskutya lettem.
Nincsen ólam, nincs hol laknom, nincsen mit ennem
Nem bántok én senkit, mégse tűrnek meg seholsem engem.
Nincs fekhelyem, nincs ki szeret, néha simogat
Mégse hallatom soha sehol a panaszomat.
Lehet, hogy nem vagyok szép és nem szép a hangom
De jön a tél, jön a hideg, és nincsen hol laknom.
Nincsen meleg ólam, ahol esténként a fejem álomra hajtom.
Ha nem segítesz rajtam, nélküled nem élhetek, meg kell halnom.
Csak egy pici hely, egy ház, amit védhetek, egy falat kenyér, ha lehetne kapnom.
Ne légy kegyetlen, fogadj be engem, s ígérem, minden szabályodat betartom.
Egy rossz kabát, vagy marék szalma, kicsi széna, ha lehetne az almom.
Ha megadnád, hogy naponta kis meleg ételt, ha kérhetném, ha lehetne kapnom...
Csak szeress kicsit, simogass néha, és jó lesz nekem kint is, a gangon.
Csak engedd meg kérlek, hogy érted lehessen élnem és halnom.
VÉGE