A szappanvirág meséje
Bobby Leng:
A szappanvirág meséje
A folyók közti árterület kiszáradt egyszer régesrégen.
A hordalék-homok elterült sok-sok kilométer szélességben.
A homoksíkságon lélek se élt, csak a homoki tündérek.
Ők lakták, és járták be ezt az apró kövekkel szórt, csillogó vidéket.
A tündérek a kiszáradt zsombékok alatt laktak.
Palotájukat a föld alá építették, hol nincs útjában semmiféle vadnak.
Itt lent nem éri szél, nem éri eső ezt az icipici csodás népet
És őróluk mesélnek az öregek errefelé azóta szép meséket.
Mert azóta már igen sok idő, tán ezredév is elszaladt
Ám rájuk azóta se, sohase, senkise, sehol nem akadt
De mégis tudják, hogy ott éltek valaha lent a mélyben
A kiszáradt zsombékok alatt, a nádbugák halott tövében.
Hová lettek hát? Elköltöztek? Elűzte őket gonosz boszorka régen?
Talán elrepültek, elszálltak ezüstös szárnyaikon a nap felé a szélben?
S most tán ott élnek valahol a hegyeknek kövei között mindenféle repedésben
Vagy kihaltak, s nem élnek már, csak a szájról szájra járó szép mesékben?
Vagy ott vannak még a föld alatt, de kijáratukat rég betemette már a homok
Mert a szél folyton hajtja, űzi, s minden szemecske állandóan mozog?
Biza’ lehet, s ha keresnénk őket, talán egyszercsak meg is találnánk?
S ha megtalálnánk, varázsos lényüket, szépségüket végre megcsodálnánk?
Nos, nem tudom. Mert ezt az öreganyám nem mesélte soha.
Tán ő se tudta, de egyszer elvezetett a pusztában oda.
Oda, hol sejtette, hol ő is csak hallotta, hogy egyszer ott éltek
Mert valamikor, az ős-ősidőkben itten lobbantak lángok, éji fények.
Tündérek tánca - úgy tartották errefelé akkoriban az írástudatlan népek.
De hogy vannak, kétség se fért, és hogy jók, és hogy nagyon szépek.
Ezt hitték, így tudták, s mesélték egymásnak, és dédunokáknak.
Hát ez a titokzatos varázsa ennek a csillogó, folyton változó tájnak.
És amikor még itten csak tündérek jártak-keltek,
És folyton vidáman táncoltak, és mindig énekeltek
Akkor a tündérkirálynak született egy aprócska pici lánya
Egy édes-aranyos, ezüstszárnyú, falatnyi kis bogárka.
E kis tündérkisasszony oly szép volt, mint a napnak fénye
S mikor eladósorba került, a tündérfiúk kezük-lábukat törték érte
De ő kevély volt, és nem kellett senki, csak a Holdnak fia
S küldte apját: győzze meg a Holdat, hogy fiával kell összeházasodnia.
Mindenképp kötötte az ebet a karóhoz a kicsi tündérlányka
S hiába volt tündéri keze-lába, s orcájának bája
A Hold fiának nem ő volt a szerelme, hát nem akarta őt
Így nem tudott csinálni belőle a tündérkirály sohase vőt.
Hogy kit szeretett a Hold fia, el soha nem árulta senkinek
De a tündérkisasszony a kezét nem nyújthatja ám bárkinek
Hát búskomor lett, s csak búsongott, folyt folyton a könnye
Nem remélhette, hogy méltó pár hozzája illene, s jönne.
Telt-múlt az idő, viruló szépsége hervadozni kezdett
A tündérkirály már unta a lánya nyavalygását, mert öreg lett
Így kihirdette az egész tájon, hogy vigye a lányt, aki akarja
És vele a fele tündérkirályságot hozományául kapja.
Nem jött biz’ senki, mert az idők során mindenki párra lelt
A hívásra hát az egész tájon egyetlen férfilegény se felelt
Ám egyszercsak valaki mégis a palota ajtaján kopogtatott
S egy árva kislegénykét, egy tündér vándorlegényt láttak ott.
Szárnyaszegetten, vihartól tépetten, rongyos gúnyában jött
Nem tudott szegény repülni a hatalmas rónaság fölött
Hát gyalogosan, az apostolok lován jött egészen idáig
És nem is volt senkije sohasem még, egészen máig.
Neki is felajánlotta a hervadó tündérleány kezét a király
S bár a legényke kopottas is, meg rettentően sovány
De ha kell, hát vigye, tán észretérítheti a beképzelt lánykát
Talán e legénykében meglelhetné a megfelelő párját.
A lány fanyalgott, orrát fintorra húzta és bazsalygott
De már feladta a Hold fiáért folytatott hiábavaló harcot
Hát végülis beleegyezett a frigybe, legyen meg, nohát
Keljenek egybe, lesz ami lesz, ujnye, az angyalát.
Kicsípte magát, s szépen rendbekapták a kis legényt
De ő szabódott: senki se látott még ennyire szerényt
Nem kért díszes hintót, drága gúnyát, csak egyszerűt
És a lányt se öltöztessék királyi aranyruhába, s ezen derült.
Gondolta, megtréfálja a kivagyi lányt, megneveli egyszerre
Hogy jó felesége legyen, és hozzáfogott, hogy megnevelje
Gyalogosan indultak új lakukba, mit nekik kijelöltek
Szegényesen, egyedül, mint akiket Nincstelenföldről küldtek.
A legény az úton talált egy bokor fehér virágot, s abból szakasztott
Olyan szép volt, apró virága épp illett, abból font csokrot
Kezébe adta a tündérlánynak, s bár az nem volt valami vidám
Azért ez a kedvesség meghatotta kemény kis szívét talán.
A kis virág mindenfelé virított nyáridőn a forróságban
A virágbokrok közt bandukoltak a meleg nyárban
Hűvösükben az aprócska tündérek fáradtan lépegettek
A vékonyka árnyékok ruhájukra, hajukra rávetültek.
A gömbölyű virágbokrokon levélke alig látszik
Ritkás szálai közt a forró szél vidáman játszik
Millió picike hófehér virággal borított minden kis bokor
Hát ebből lett a kevély tündérlánynak a menyasszonyi csokor.
Ahogy haladtak, néha a legénykére pillantott lopva
Meg is tetszett neki, hogy bele is remegett aranyszín kontya
S egy apró virágot oldalt szőke hajába beletűzött
S arca piros lett, mint akit valami belső láz fűtött.
A legény is mosolygott rá, és megölelte, boldogan, vidáman
S mostmár gyorsabban haladtak, szaporán lépkedve, bátran
Mert pici lábaiknak ezernyi léptével estig el kell hogy érje
Az új lakhangyit, s a pici pár sietett: a szép menyasszony és a férje.
Bealkonyult és feljött a Hold is a sötétedő égre
A sok hófehér virág világított a rideg éjszakai fénybe’
S a kis legényke kopott szárnya is gyógyulni kezdett
Mert megtalálta, bár nem is remélte, a szerelmet.
S mi lett a Hold fiával, no vajon mi lett ugyan?
Hát elhagyta apját s messzire került, ki tudja, hogyan
És egybekelt az Esthajnalcsillag lányával amott
S nekik ez a frigy örök boldogságot adott.
Ma is ott világlik fényük valahol a csillagok között
És őrködnek boldogságban magasan a felhők fölött
S mint gyémántgyöngyök sötét bársonyon szerteszórva
Úgy csillognak-villognak ők örökre és öröktől fogva.
A kis virágcsokort őrizte sokáig még a tündérlányka
S egyszer meg is kérdezte tőle sokára az unokája
Hogy miféle csokor ez, mit már a por is belepett
Ő pedig elmesélte az előbbi mesét, a régi történetet.
Azóta is virít a környéken nyáridőben a sok szappanvirág
Hófehér virágát ugyanúgy megvilágítja éjente ma is a holdvilág
Ezernyi szirom minden kis gömbölyű bokrocskán díszeleg
S levéltelen szára még a szélben se rezzen, nem remeg.
Keményen, összenőve, összeakadva, egymásnak támaszkodva
Úgy ölelik egymást a szárak, mint gyenge nőt a férfiember karja
Egymásnak támaszkodnak, egymástól elválasztani se lehet
Úgy tartják egymást, szorosan, mint baráti önzetlen kezek.
Egységet alkotnak, egy kerek egészet, gömbölyűt, szépet
Nem engedelmeskednek se esőnek, se semmilyen szélnek
Összetartoznak, a sok picike virágocskák egymáshoz érnek
S így maradnak örökre, akkor is, ha már nem élnek.
Valamikor egyszer az emberek nevezték el szappanvirágnak
Mert a gyökerét használták az asszonyok nagymosásnak
S habár ma már nem mos vele senki, de a táj még ugyanúgy díszlik
Ha nyáridőn errehaladsz, a szép virágot itt láthatod még mindig.
Ahol a sok szappanvirág a kies pusztákon ott virít szerteszét
Arrafelé tán még mindig ismerik ezt a szép tündérmesét
Hogy a tündérek arra laktak, ahol ez a szép virág terem
A száraz mezőkön, forró homokos síkságokon, kies, zsombékos réteken.
VÉGE
A szappanvirág meséje
A folyók közti árterület kiszáradt egyszer régesrégen.
A hordalék-homok elterült sok-sok kilométer szélességben.
A homoksíkságon lélek se élt, csak a homoki tündérek.
Ők lakták, és járták be ezt az apró kövekkel szórt, csillogó vidéket.
A tündérek a kiszáradt zsombékok alatt laktak.
Palotájukat a föld alá építették, hol nincs útjában semmiféle vadnak.
Itt lent nem éri szél, nem éri eső ezt az icipici csodás népet
És őróluk mesélnek az öregek errefelé azóta szép meséket.
Mert azóta már igen sok idő, tán ezredév is elszaladt
Ám rájuk azóta se, sohase, senkise, sehol nem akadt
De mégis tudják, hogy ott éltek valaha lent a mélyben
A kiszáradt zsombékok alatt, a nádbugák halott tövében.
Hová lettek hát? Elköltöztek? Elűzte őket gonosz boszorka régen?
Talán elrepültek, elszálltak ezüstös szárnyaikon a nap felé a szélben?
S most tán ott élnek valahol a hegyeknek kövei között mindenféle repedésben
Vagy kihaltak, s nem élnek már, csak a szájról szájra járó szép mesékben?
Vagy ott vannak még a föld alatt, de kijáratukat rég betemette már a homok
Mert a szél folyton hajtja, űzi, s minden szemecske állandóan mozog?
Biza’ lehet, s ha keresnénk őket, talán egyszercsak meg is találnánk?
S ha megtalálnánk, varázsos lényüket, szépségüket végre megcsodálnánk?
Nos, nem tudom. Mert ezt az öreganyám nem mesélte soha.
Tán ő se tudta, de egyszer elvezetett a pusztában oda.
Oda, hol sejtette, hol ő is csak hallotta, hogy egyszer ott éltek
Mert valamikor, az ős-ősidőkben itten lobbantak lángok, éji fények.
Tündérek tánca - úgy tartották errefelé akkoriban az írástudatlan népek.
De hogy vannak, kétség se fért, és hogy jók, és hogy nagyon szépek.
Ezt hitték, így tudták, s mesélték egymásnak, és dédunokáknak.
Hát ez a titokzatos varázsa ennek a csillogó, folyton változó tájnak.
És amikor még itten csak tündérek jártak-keltek,
És folyton vidáman táncoltak, és mindig énekeltek
Akkor a tündérkirálynak született egy aprócska pici lánya
Egy édes-aranyos, ezüstszárnyú, falatnyi kis bogárka.
E kis tündérkisasszony oly szép volt, mint a napnak fénye
S mikor eladósorba került, a tündérfiúk kezük-lábukat törték érte
De ő kevély volt, és nem kellett senki, csak a Holdnak fia
S küldte apját: győzze meg a Holdat, hogy fiával kell összeházasodnia.
Mindenképp kötötte az ebet a karóhoz a kicsi tündérlányka
S hiába volt tündéri keze-lába, s orcájának bája
A Hold fiának nem ő volt a szerelme, hát nem akarta őt
Így nem tudott csinálni belőle a tündérkirály sohase vőt.
Hogy kit szeretett a Hold fia, el soha nem árulta senkinek
De a tündérkisasszony a kezét nem nyújthatja ám bárkinek
Hát búskomor lett, s csak búsongott, folyt folyton a könnye
Nem remélhette, hogy méltó pár hozzája illene, s jönne.
Telt-múlt az idő, viruló szépsége hervadozni kezdett
A tündérkirály már unta a lánya nyavalygását, mert öreg lett
Így kihirdette az egész tájon, hogy vigye a lányt, aki akarja
És vele a fele tündérkirályságot hozományául kapja.
Nem jött biz’ senki, mert az idők során mindenki párra lelt
A hívásra hát az egész tájon egyetlen férfilegény se felelt
Ám egyszercsak valaki mégis a palota ajtaján kopogtatott
S egy árva kislegénykét, egy tündér vándorlegényt láttak ott.
Szárnyaszegetten, vihartól tépetten, rongyos gúnyában jött
Nem tudott szegény repülni a hatalmas rónaság fölött
Hát gyalogosan, az apostolok lován jött egészen idáig
És nem is volt senkije sohasem még, egészen máig.
Neki is felajánlotta a hervadó tündérleány kezét a király
S bár a legényke kopottas is, meg rettentően sovány
De ha kell, hát vigye, tán észretérítheti a beképzelt lánykát
Talán e legénykében meglelhetné a megfelelő párját.
A lány fanyalgott, orrát fintorra húzta és bazsalygott
De már feladta a Hold fiáért folytatott hiábavaló harcot
Hát végülis beleegyezett a frigybe, legyen meg, nohát
Keljenek egybe, lesz ami lesz, ujnye, az angyalát.
Kicsípte magát, s szépen rendbekapták a kis legényt
De ő szabódott: senki se látott még ennyire szerényt
Nem kért díszes hintót, drága gúnyát, csak egyszerűt
És a lányt se öltöztessék királyi aranyruhába, s ezen derült.
Gondolta, megtréfálja a kivagyi lányt, megneveli egyszerre
Hogy jó felesége legyen, és hozzáfogott, hogy megnevelje
Gyalogosan indultak új lakukba, mit nekik kijelöltek
Szegényesen, egyedül, mint akiket Nincstelenföldről küldtek.
A legény az úton talált egy bokor fehér virágot, s abból szakasztott
Olyan szép volt, apró virága épp illett, abból font csokrot
Kezébe adta a tündérlánynak, s bár az nem volt valami vidám
Azért ez a kedvesség meghatotta kemény kis szívét talán.
A kis virág mindenfelé virított nyáridőn a forróságban
A virágbokrok közt bandukoltak a meleg nyárban
Hűvösükben az aprócska tündérek fáradtan lépegettek
A vékonyka árnyékok ruhájukra, hajukra rávetültek.
A gömbölyű virágbokrokon levélke alig látszik
Ritkás szálai közt a forró szél vidáman játszik
Millió picike hófehér virággal borított minden kis bokor
Hát ebből lett a kevély tündérlánynak a menyasszonyi csokor.
Ahogy haladtak, néha a legénykére pillantott lopva
Meg is tetszett neki, hogy bele is remegett aranyszín kontya
S egy apró virágot oldalt szőke hajába beletűzött
S arca piros lett, mint akit valami belső láz fűtött.
A legény is mosolygott rá, és megölelte, boldogan, vidáman
S mostmár gyorsabban haladtak, szaporán lépkedve, bátran
Mert pici lábaiknak ezernyi léptével estig el kell hogy érje
Az új lakhangyit, s a pici pár sietett: a szép menyasszony és a férje.
Bealkonyult és feljött a Hold is a sötétedő égre
A sok hófehér virág világított a rideg éjszakai fénybe’
S a kis legényke kopott szárnya is gyógyulni kezdett
Mert megtalálta, bár nem is remélte, a szerelmet.
S mi lett a Hold fiával, no vajon mi lett ugyan?
Hát elhagyta apját s messzire került, ki tudja, hogyan
És egybekelt az Esthajnalcsillag lányával amott
S nekik ez a frigy örök boldogságot adott.
Ma is ott világlik fényük valahol a csillagok között
És őrködnek boldogságban magasan a felhők fölött
S mint gyémántgyöngyök sötét bársonyon szerteszórva
Úgy csillognak-villognak ők örökre és öröktől fogva.
A kis virágcsokort őrizte sokáig még a tündérlányka
S egyszer meg is kérdezte tőle sokára az unokája
Hogy miféle csokor ez, mit már a por is belepett
Ő pedig elmesélte az előbbi mesét, a régi történetet.
Azóta is virít a környéken nyáridőben a sok szappanvirág
Hófehér virágát ugyanúgy megvilágítja éjente ma is a holdvilág
Ezernyi szirom minden kis gömbölyű bokrocskán díszeleg
S levéltelen szára még a szélben se rezzen, nem remeg.
Keményen, összenőve, összeakadva, egymásnak támaszkodva
Úgy ölelik egymást a szárak, mint gyenge nőt a férfiember karja
Egymásnak támaszkodnak, egymástól elválasztani se lehet
Úgy tartják egymást, szorosan, mint baráti önzetlen kezek.
Egységet alkotnak, egy kerek egészet, gömbölyűt, szépet
Nem engedelmeskednek se esőnek, se semmilyen szélnek
Összetartoznak, a sok picike virágocskák egymáshoz érnek
S így maradnak örökre, akkor is, ha már nem élnek.
Valamikor egyszer az emberek nevezték el szappanvirágnak
Mert a gyökerét használták az asszonyok nagymosásnak
S habár ma már nem mos vele senki, de a táj még ugyanúgy díszlik
Ha nyáridőn errehaladsz, a szép virágot itt láthatod még mindig.
Ahol a sok szappanvirág a kies pusztákon ott virít szerteszét
Arrafelé tán még mindig ismerik ezt a szép tündérmesét
Hogy a tündérek arra laktak, ahol ez a szép virág terem
A száraz mezőkön, forró homokos síkságokon, kies, zsombékos réteken.
VÉGE