A zenész

Bobby Leng:


A zenész
vers




A zenész énekel, zenél, szívében lobog a tűz.
Hallgatják áhítattal, dalaival sok gondot elűz.

Felpaprikázott hangulatban állnak ott, boldogan.
És a hajnal még nagyon-nagyon messze van.

A zenész fáradt, ha a koncertnek végre vége.
Rekedt torkát itallal öblíti, és valahogy üres a lelke.

És az évek csak szállnak, miközben énekel, zenél.
Megöregedett, de még mindig sok rajongót remél.

Megfakult, megkopott a hangja, csakúgy, mint ő maga.
És már nem cseng annyira jól a dal, s a dalok szava.

Közönsége is olyan idős már, mint ő, nosztalgiáznak.
A koncertekre is gyerekeikkel, unokáikkal járnak.

De a régi dalok még megdobogtatják a vén szíveket.
Pár órára megifjodik a lélek, és újra fiatalok, gyerekek.

Az öreg zenész meg csak zenél, s rendületlen énekel.
Kopott vagy sem, áhítattal hallgatják, újra s újra lelkesen.

S ha görnyedt is már a háta, és lábai fájnak, akkor is
S ha gütymős az ujja, ha rekedt a hangja, vagy hamis.

Hallgatják, mert a régi dalok újra lázba hoznak.
Merthogy még mindig ott mélyen a lelkekben lakoznak.

Ott zengenek, harsányan, követelőzőn, izgatottan.
Csakhogy az az idő elmúlt már, jaj, mondjad, hol van?

De a zenész csak zenél, énekel, és a tűz újra lobog
Mert az ki nem alszik addig, amíg a szív dobog.



VÉGE