Álmok, színek és fények
Bobby Leng:
Álmok, színek és fények
vers
Egyszer valaha, réges-régen
Egy embergyerek álmodott.
Kicsi volt még, alig pár éves
De a fantáziája már dolgozott.
Oly régen történt, annyira régen
Különös dolgokról álmodott
Olyanokról, amelyekkel soha még
Sehol sem nem találkozhatott.
Álmodta, hogy lebeg a légben
Kitárt karokkal, boldogan
Odalent tintakék hatalmas tenger
Hogy láthat ő ilyet, vajh’ hogyan?
Tükörsima óceán mélykék vizében
Bolyhos zöld szigetek, mint a moha
Olyan gyönyörű, olyan fennséges
Ilyet hogy láthat? Kész csoda.
Se újság képein, se sehol máshol
Ilyet még nem láthatott soha
Hiszen oly rég volt, és még nem jött el
A televíziózás hőskora.
Felhőtlen légben, ahogy ott úszik
Szinte pillangóként ott szitál
Kis szívét megérintette akkor
A sok szín, a fény, amit csodál.
Olyan szép volt akkor, annyira tágas
Annyira csöndes, nyugodt a táj
Se felhő, se szellő nem rezzent akkor
A vízen tajtékot nem dobál.
Agyában rögzült már mindörökre
De nem mesélte még senkinek
Mégha csak álom, akkor se voltak
Még gyönyörűbbek a színek.
Volt egyszer, félszáz éve is van már
Hogy egy gyermek álomba merült
Üres szobában, a csupasz falra
Napsárga fény-nyaláb vetült.
Ágyából látta ajtón át tisztán
Másik szobában a falat
Szemközti falon napsárga fényben
Boszorkány árnya ott szaladt.
Ugrált és reppent, roppant kezével
Ijesztegetve hadonász
Súlyos testével kisgyermek mellén
Ráült, hogy kiverte a láz.
Elfulladt légzés, kiáltni sem tud
Rémületében a gyerek
Mellkasán mázsás kőként nyugodva
Boszorka rettentőn nevet.
Fekete karja, szoknyája, blúza
Kendője, haja, mindene
Gúnyosan nézi a szenvedését
Keskenyre húzott sasszeme.
A gyerek nem bír, nem tudott szólni
Zsibbadt ajkán a rémület
Pár éves énje sehogy se érti
Hogy is érthetné, mit jelent.
De a szívébe biz’ mindörökre
És kitörölhetetlenül
Beleégett, és belevésődött
Mégha múlt ködébe el is merült.
De van, hogy előbukkan élénken újra
És kísért megint az az árnyék-lény
De már nem fél, csak arra gondol:
Sose volt félelmetesebb a fény.
Volt egyszer egy tél, december táján
Csikorgó hideg volt nagyon
Tiszta kék égre zúzmarás ágak
Magasodtak a túloldalon.
A napnak fénye szikrázott rajtuk
A tengerkék égboltozat előtt
Annyira szép volt, gyönyörű szép volt
Olyan, mint soha azelőtt.
Állni és nézni, mást nem lehet most
Annyira szépséges ez a kép
Csak bámulni és csodálni kellett
Akkor ott az volt: tündéri szép.
Szférák zenéje a szívbe markol
Rezzenéstelen délelőtt
Időtlen idő zárta magába
A legszebb fényt mind között.
Óriás nyárfa égbe nyúlt lombja
Szikrázó fényben ahogy ott állt
Fennséges látvány, királyi látvány
Örülhet, ki egyszer is ilyet lát.
Hatalmas nyárfa lombkoronája
A múltba veszett: rég meghalt már
Hatalmas házak, otromba házak
Helyén ott állnak régóta már.
De ki csak látta, egyszer is látta
Azt a fennséges látomást
Sose felejti, biztos megőrzi
Szívében azt a színhatást.
Olyan kék nem lesz, sohase nem lesz
És olyan szikrázón hófehér
Olyan már nem lesz, mint ott akkor volt
Csak egyszer volt pont olyan a fény.
Egyszer, oly régen, annyira régen
Egy fiú és egy lány bandukolt
Éjjeli holdfény, ívlámpák fénye
Fénylő szemükben csillogott.
Benne volt akkor ifjúi lényük
Minden virága, jelleme
Egy szót se szóltak, csak bandukoltak
Szólniuk mért is kellene.
Hosszúra nyúló árnyékuk lassan
Előttük járva ott haladt
Közel az éjfél, találka vége
A fénylő csillagok alatt.
Szemük beitta mindazt, mit láttak
Egymás szemében holdsugarat
De messze van már, mindez a múlté
Mindez már csupán emlék maradt.
Mégis, ha visszagondolnak néha
Már nem az, mi volt, már más a lényeg
Mostmár csak az, hogy sohase voltak
Annyira mások, különösek a fények.
Volt egyszer egy ház, kopár a kertje
Napnyugta fénye önti el
Aranyló sárga, bíbor ciráda
Fűszálak mellé térdepel.
Símítja égen a bárányfelhőt
Kerítésdrótot, vasszöget
Utca kövét és a háztetőket
Minden levélen integet.
Lecsurran hozzánk ide az égből
Felemelvén a lelkeket
Mutatja báját, égi csodáját
Hogy magadnak felfedezd.
Akkori alkony annyira más volt
Annyira szép és légies
A néma csöndben senki se kószál
Még a szellő se lengedez.
Tán még az idő is megállt akkor
Egy pillanatra, nem tudom
Tán a lélek is elvált a földtől
Lebegni azon az alkonyon.
Sok alkony elszállt, kellemes és szép
Időtlen égben fejünk felett
És az a régi alkonyat régen
Az idő homályába veszett.
Hol vánszorognak, hol elrepülnek
Szempillantás alatt az évek
Csak egy a biztos: Sohase voltak
Annyira mások, mások a fények.
Vízparton állva csillogó tükröt
Hullámok hátát figyelgetem
Csobban és loccsan, fülemben hallom
Nád susogását édesdeden.
Sirályok szállnak amarra, messzebb
Vijjogó hangjuk iderepül
Szédítő röptüket csodálva
Még a szomorúság is elrepül.
Vízszagú szélbe merítem arcom
Lábam gyöngyházas fövenyt tapos
Vízparti nádas tövén vadkácsa
S hófehér hattyú ringadoz.
Reggeli fényben párás a túlpart
Apró kis házak bújnak ott
Most azt se látom, ahogy a hegyre
A széles utca felfutott.
Áttetsző minden, tejszerű, lágyabb
Álomszerűen olvadó
Olyan most minden, mintha nem élő
Hanem mind meséből való.
Hűvös van, mégis hátamon érzem
A kelő napnak melegét
Párás a tó és párás most minden
Párába burkolózik a rét.
Különös árnyak, áttetsző színek
Tobzódnak, mégis egy a lényeg:
Hogy még sohasem, sohase voltak
Annyira mások, szépek a fények.
Vadlennek szirma reggeli fényben
Kéken világít, gyönyörű
Kék hullámzással fodroz a szellő
Hajlik a nádszál, hajlik a fű.
A nád virágát, nádnak bugáját
Puha pihéjét fújja a szél
Áttetszik rajta hajnali fénynek
Minden sugára, annyira él.
Szivárvány-színű fénypászma éri
Akácágak közt az arcomat
Szemembe kápráz, könnyezve nézem
Zöldhátú Szentjános-bogarat.
Olyan az egész reggeli látvány
Mintha tán nem is földi vala
Mintha egy másik világban járnék
Beborít mindent a fény-kupola.
Sok reggel, hajnal szállt el mellőlem
Volt már jó és szép rengeteg
De ilyen egy sem, tudom nagyon jól
Olyan szép egy sem, mint az az egy.
Volt már sok-sok pirosló hajnal
Harmatos reggel, pitypangos rét
De olyan egy sem, amelyen pont így
Áramlott volna a fény szerteszét.
Hosszúra nyúló reggeli árnyak
Sok gyöngyharmatban fürdő virág
Olyan szép, tudom, sohase volt még
Mint akkor egyszer, ott, a világ.
Olyan üde és puha a reggel
Siklik a fáknak mohos kérgén
Hogy tudom: soha, sohase volt még
Ennyire elbűvölő a fény.
Vad vihar száguldott át a pusztán
Tépte a fákat, bokrokat
Áldotta sorsát, aki meghúzta
Magát valahol fedél alatt.
Szakadó esőben bőrig átázva
Meneküljön mostmár, ki merre lát
Hatalmas fába őrjöngve vájja
A vihar villám-agyarát.
Elsötétülve fekete mennybolt
Súlyos a felhő, nagy teher
Elemek tomboló harca előtt a
Villámsújtotta fa letérdepel.
Megperzselt törzse, lankadó ága
Lombkoronája már halott
A természet most bűneinkért
Vétkünkért bosszút szomjazott.
Tört-zúzott, rombolt, tetőket tépett
Porfelhőt s nyájat kergetett
Annyi esővel verte a tájat
Majd leszakadt az ereszet.
Villámló égből félelem árad
Mennydörgés rázza a falat
Kézzel elérnénk a súlyos felhőt
Mást nem látsz, csak a ködfalat.
Villámok fénye messzire látszik
Bevilágítja a mezőt
Nappali fénybe burkolja percre
Szakadó, hömpölygő esőt.
Sok vihart láttunk, orkánban álltunk
Villámlás is már sok akadt
Elemek játszi szeszélyét tűrve
Messzire tűnő évek alatt.
De mégis, volt egy, egyetlenegyszer
Annyira más volt, annyira szép
Olyan ijesztő, félelmetesen
Gyönyörűséges volt az a fény.
Szikrázott, bömbölt, rémülten néztem
Gyökeret vert a lábam. Ne félj
Súgta a szívem, és úgy éreztem
Sohase volt még ily szép a fény.
Megvilágította villámnak fénye
Szemvillanásnyi időre csak
Eget és földet, sötét felhőket
Ahogy sisteregve sűrűn lecsap.
Minden megérzi előre jöttét
Csak az ember nem, ki legjobban fél
Valahogy mégis neki jutott a
Legjobb, legbiztosabb fedél.
A vihar előtti nagy némaságban
Minden elbújik, rejtezik
Száraz odúban, jó puha vackán
Várja, hogy majdcsak eltelik.
Villámok fénye izzik az égen
Szikrázva szabdal szerteszét
Ezernyi felhőt, fekete felhőt
Esővízben ázik, fürdik a rét.
Minden fűszálon víz-gyémántcseppek
Rezegnek, s gurulnak alá
Apró bogárkák bújnak a fűben
De most nem gondolok reá.
Mindez oly félelmetesnek látszik
Mégis biztosan s jól tudom én
Hogy még sohasem, bizony, sohasem
Volt ilyen rettenetes a fény.
Ha nyitott szemmel jársz a világban
Láthatsz ezernyi sok csodát
Tudd: a természet millió szemmel
Csodálja, bámulja ÖNMAGÁT!
VÉGE
Álmok, színek és fények
vers
Egyszer valaha, réges-régen
Egy embergyerek álmodott.
Kicsi volt még, alig pár éves
De a fantáziája már dolgozott.
Oly régen történt, annyira régen
Különös dolgokról álmodott
Olyanokról, amelyekkel soha még
Sehol sem nem találkozhatott.
Álmodta, hogy lebeg a légben
Kitárt karokkal, boldogan
Odalent tintakék hatalmas tenger
Hogy láthat ő ilyet, vajh’ hogyan?
Tükörsima óceán mélykék vizében
Bolyhos zöld szigetek, mint a moha
Olyan gyönyörű, olyan fennséges
Ilyet hogy láthat? Kész csoda.
Se újság képein, se sehol máshol
Ilyet még nem láthatott soha
Hiszen oly rég volt, és még nem jött el
A televíziózás hőskora.
Felhőtlen légben, ahogy ott úszik
Szinte pillangóként ott szitál
Kis szívét megérintette akkor
A sok szín, a fény, amit csodál.
Olyan szép volt akkor, annyira tágas
Annyira csöndes, nyugodt a táj
Se felhő, se szellő nem rezzent akkor
A vízen tajtékot nem dobál.
Agyában rögzült már mindörökre
De nem mesélte még senkinek
Mégha csak álom, akkor se voltak
Még gyönyörűbbek a színek.
Volt egyszer, félszáz éve is van már
Hogy egy gyermek álomba merült
Üres szobában, a csupasz falra
Napsárga fény-nyaláb vetült.
Ágyából látta ajtón át tisztán
Másik szobában a falat
Szemközti falon napsárga fényben
Boszorkány árnya ott szaladt.
Ugrált és reppent, roppant kezével
Ijesztegetve hadonász
Súlyos testével kisgyermek mellén
Ráült, hogy kiverte a láz.
Elfulladt légzés, kiáltni sem tud
Rémületében a gyerek
Mellkasán mázsás kőként nyugodva
Boszorka rettentőn nevet.
Fekete karja, szoknyája, blúza
Kendője, haja, mindene
Gúnyosan nézi a szenvedését
Keskenyre húzott sasszeme.
A gyerek nem bír, nem tudott szólni
Zsibbadt ajkán a rémület
Pár éves énje sehogy se érti
Hogy is érthetné, mit jelent.
De a szívébe biz’ mindörökre
És kitörölhetetlenül
Beleégett, és belevésődött
Mégha múlt ködébe el is merült.
De van, hogy előbukkan élénken újra
És kísért megint az az árnyék-lény
De már nem fél, csak arra gondol:
Sose volt félelmetesebb a fény.
Volt egyszer egy tél, december táján
Csikorgó hideg volt nagyon
Tiszta kék égre zúzmarás ágak
Magasodtak a túloldalon.
A napnak fénye szikrázott rajtuk
A tengerkék égboltozat előtt
Annyira szép volt, gyönyörű szép volt
Olyan, mint soha azelőtt.
Állni és nézni, mást nem lehet most
Annyira szépséges ez a kép
Csak bámulni és csodálni kellett
Akkor ott az volt: tündéri szép.
Szférák zenéje a szívbe markol
Rezzenéstelen délelőtt
Időtlen idő zárta magába
A legszebb fényt mind között.
Óriás nyárfa égbe nyúlt lombja
Szikrázó fényben ahogy ott állt
Fennséges látvány, királyi látvány
Örülhet, ki egyszer is ilyet lát.
Hatalmas nyárfa lombkoronája
A múltba veszett: rég meghalt már
Hatalmas házak, otromba házak
Helyén ott állnak régóta már.
De ki csak látta, egyszer is látta
Azt a fennséges látomást
Sose felejti, biztos megőrzi
Szívében azt a színhatást.
Olyan kék nem lesz, sohase nem lesz
És olyan szikrázón hófehér
Olyan már nem lesz, mint ott akkor volt
Csak egyszer volt pont olyan a fény.
Egyszer, oly régen, annyira régen
Egy fiú és egy lány bandukolt
Éjjeli holdfény, ívlámpák fénye
Fénylő szemükben csillogott.
Benne volt akkor ifjúi lényük
Minden virága, jelleme
Egy szót se szóltak, csak bandukoltak
Szólniuk mért is kellene.
Hosszúra nyúló árnyékuk lassan
Előttük járva ott haladt
Közel az éjfél, találka vége
A fénylő csillagok alatt.
Szemük beitta mindazt, mit láttak
Egymás szemében holdsugarat
De messze van már, mindez a múlté
Mindez már csupán emlék maradt.
Mégis, ha visszagondolnak néha
Már nem az, mi volt, már más a lényeg
Mostmár csak az, hogy sohase voltak
Annyira mások, különösek a fények.
Volt egyszer egy ház, kopár a kertje
Napnyugta fénye önti el
Aranyló sárga, bíbor ciráda
Fűszálak mellé térdepel.
Símítja égen a bárányfelhőt
Kerítésdrótot, vasszöget
Utca kövét és a háztetőket
Minden levélen integet.
Lecsurran hozzánk ide az égből
Felemelvén a lelkeket
Mutatja báját, égi csodáját
Hogy magadnak felfedezd.
Akkori alkony annyira más volt
Annyira szép és légies
A néma csöndben senki se kószál
Még a szellő se lengedez.
Tán még az idő is megállt akkor
Egy pillanatra, nem tudom
Tán a lélek is elvált a földtől
Lebegni azon az alkonyon.
Sok alkony elszállt, kellemes és szép
Időtlen égben fejünk felett
És az a régi alkonyat régen
Az idő homályába veszett.
Hol vánszorognak, hol elrepülnek
Szempillantás alatt az évek
Csak egy a biztos: Sohase voltak
Annyira mások, mások a fények.
Vízparton állva csillogó tükröt
Hullámok hátát figyelgetem
Csobban és loccsan, fülemben hallom
Nád susogását édesdeden.
Sirályok szállnak amarra, messzebb
Vijjogó hangjuk iderepül
Szédítő röptüket csodálva
Még a szomorúság is elrepül.
Vízszagú szélbe merítem arcom
Lábam gyöngyházas fövenyt tapos
Vízparti nádas tövén vadkácsa
S hófehér hattyú ringadoz.
Reggeli fényben párás a túlpart
Apró kis házak bújnak ott
Most azt se látom, ahogy a hegyre
A széles utca felfutott.
Áttetsző minden, tejszerű, lágyabb
Álomszerűen olvadó
Olyan most minden, mintha nem élő
Hanem mind meséből való.
Hűvös van, mégis hátamon érzem
A kelő napnak melegét
Párás a tó és párás most minden
Párába burkolózik a rét.
Különös árnyak, áttetsző színek
Tobzódnak, mégis egy a lényeg:
Hogy még sohasem, sohase voltak
Annyira mások, szépek a fények.
Vadlennek szirma reggeli fényben
Kéken világít, gyönyörű
Kék hullámzással fodroz a szellő
Hajlik a nádszál, hajlik a fű.
A nád virágát, nádnak bugáját
Puha pihéjét fújja a szél
Áttetszik rajta hajnali fénynek
Minden sugára, annyira él.
Szivárvány-színű fénypászma éri
Akácágak közt az arcomat
Szemembe kápráz, könnyezve nézem
Zöldhátú Szentjános-bogarat.
Olyan az egész reggeli látvány
Mintha tán nem is földi vala
Mintha egy másik világban járnék
Beborít mindent a fény-kupola.
Sok reggel, hajnal szállt el mellőlem
Volt már jó és szép rengeteg
De ilyen egy sem, tudom nagyon jól
Olyan szép egy sem, mint az az egy.
Volt már sok-sok pirosló hajnal
Harmatos reggel, pitypangos rét
De olyan egy sem, amelyen pont így
Áramlott volna a fény szerteszét.
Hosszúra nyúló reggeli árnyak
Sok gyöngyharmatban fürdő virág
Olyan szép, tudom, sohase volt még
Mint akkor egyszer, ott, a világ.
Olyan üde és puha a reggel
Siklik a fáknak mohos kérgén
Hogy tudom: soha, sohase volt még
Ennyire elbűvölő a fény.
Vad vihar száguldott át a pusztán
Tépte a fákat, bokrokat
Áldotta sorsát, aki meghúzta
Magát valahol fedél alatt.
Szakadó esőben bőrig átázva
Meneküljön mostmár, ki merre lát
Hatalmas fába őrjöngve vájja
A vihar villám-agyarát.
Elsötétülve fekete mennybolt
Súlyos a felhő, nagy teher
Elemek tomboló harca előtt a
Villámsújtotta fa letérdepel.
Megperzselt törzse, lankadó ága
Lombkoronája már halott
A természet most bűneinkért
Vétkünkért bosszút szomjazott.
Tört-zúzott, rombolt, tetőket tépett
Porfelhőt s nyájat kergetett
Annyi esővel verte a tájat
Majd leszakadt az ereszet.
Villámló égből félelem árad
Mennydörgés rázza a falat
Kézzel elérnénk a súlyos felhőt
Mást nem látsz, csak a ködfalat.
Villámok fénye messzire látszik
Bevilágítja a mezőt
Nappali fénybe burkolja percre
Szakadó, hömpölygő esőt.
Sok vihart láttunk, orkánban álltunk
Villámlás is már sok akadt
Elemek játszi szeszélyét tűrve
Messzire tűnő évek alatt.
De mégis, volt egy, egyetlenegyszer
Annyira más volt, annyira szép
Olyan ijesztő, félelmetesen
Gyönyörűséges volt az a fény.
Szikrázott, bömbölt, rémülten néztem
Gyökeret vert a lábam. Ne félj
Súgta a szívem, és úgy éreztem
Sohase volt még ily szép a fény.
Megvilágította villámnak fénye
Szemvillanásnyi időre csak
Eget és földet, sötét felhőket
Ahogy sisteregve sűrűn lecsap.
Minden megérzi előre jöttét
Csak az ember nem, ki legjobban fél
Valahogy mégis neki jutott a
Legjobb, legbiztosabb fedél.
A vihar előtti nagy némaságban
Minden elbújik, rejtezik
Száraz odúban, jó puha vackán
Várja, hogy majdcsak eltelik.
Villámok fénye izzik az égen
Szikrázva szabdal szerteszét
Ezernyi felhőt, fekete felhőt
Esővízben ázik, fürdik a rét.
Minden fűszálon víz-gyémántcseppek
Rezegnek, s gurulnak alá
Apró bogárkák bújnak a fűben
De most nem gondolok reá.
Mindez oly félelmetesnek látszik
Mégis biztosan s jól tudom én
Hogy még sohasem, bizony, sohasem
Volt ilyen rettenetes a fény.
Ha nyitott szemmel jársz a világban
Láthatsz ezernyi sok csodát
Tudd: a természet millió szemmel
Csodálja, bámulja ÖNMAGÁT!
VÉGE