Az élet dolgai

Bobby Leng:
Az élet dolgai
vers


Az élet egy széles nagy folyó
Középen nagy a sodrás, ott nincsen kapaszkodó
Középen zúgók és zátonyok
Örvények, és nagy zuhatagok
Visz a messzeségbe a sodrás, ha elkap
Habosan, piszkosan, sebesen vágtat
Ki- s beszögellésekben a víz elakad
És vele minden más is fennakad.
Árral szemben haladni nem mindig szabad
Ki erre, ki arra, gyorsan vagy lassan halad
Csak aki szélül áll, egyhelyben az marad.
Elszédül, ha nézi, hogy a hullám hogy szalad
A sodrás elviszi, aki belemerítkezik.
Sose tudhatja, hogy épp mi következik.
A torkolat mocsarának lesz-e a foglya
Vagy egy ügyes halász egyszer csak kifogja
Vagy elnyeli az óceán zúgó habja
És már senki se segíthet rajta
Elmerül, ha nem bírja tovább a karja
Hisz az ember törékeny, gyönge fajta
És a partról őt már senki se hallja
Legfeljebb sajnálkozhatnak rajta.
Nincs visszaút, csak az ismeretlen
Már hiába fél, hiába retten
Kapálózhat már eszeveszetten
Hányódhat tovább elveszetten.
Választhatod, hogy az árral úszol
És hiszed, hogy győzhetsz, ha belehúzol
És nekikezdesz újból és újból
Miközben integetnek a parton túlról.
Választhatod, hogy csak állsz a parton
Mert, aki bent van, annak nincs pardon
Vagy inkább eveznél csöndesebb vizekre
S kiúszol, mielőtt a víz elnyelne
Kényelmes, langyos, csöndes élet
Téged a zúgó víz meg nem igézett
Mert a sodrásban hamar végetérhet
A lendületes, felgyorsult élet.
Nem kell az ijesztő, fültépő lárma
Rád inkább a nyugodt part várna
S bár ki-kicsap a hullám olykor-olykor
Eláztat, és akkor te is ugyanúgy fázol
De a part mégis biztonságot ad
Itt érzed jól csupán magadat
Inkább messziről nézed a habokat
Meg, hogy a többi bent milyen jól mulat
De ők aztán egyszerre mind eltűnnek
Mert teret adtak a rossznak, a bűnnek
Éltek, nagyon, sokat és gyorsan
De mostanra mindegyik hol van?
Lassúdabb, csendes e kis pancsoló
Míg a merészeket elvitte a folyó
És lehet, hogy amint ők, úgy volna jó
Mert a fénylő sodrás néha csábító
De itt vannak a barátok, iskolatársak
A család biztonsága: ők mindig várnak
De ha nekivágsz a vad szépségű tájnak
Az örvény téged is magával ránthat!
Vigyázni kell, hogy merre visz a hajó
Mert az élet egy zúgó, hatalmas, nagy folyó!

A sors dobál, sodor erre-arra, ide-oda
Kapaszkodnánk, de nincs mindig kibe, hova
A dolgok miért így vannak, senki se tudja
Vajon az ember mért pont ezt az utat futja?
Sodródunk előre-hátra, körbe-körbe
Kapaszkodunk egymásba, felhőbe, ködbe
Álmokba, reményekbe, kőbe, rögbe
De mindig visszahúz a valóság a földre
S ha felakasztjuk tarisznyánkat a szögre
S úgy hisszük: ottmarad mindörökre
Mégis jöhet forgószél, nagy vihar
Zúgó víz, szennyes ár, s máris megvan a baj
Aztán csak elragad, visz, mert durva, szilaj
S a vége vagy „hurrá” lesz, vagy „hajaj”...



VÉGE