Syuron.hu

Bobby Leng:

Az Ember
vers



Egyszercsak megszületett az Ember
Hogy volt, mint volt, mindegy, de volt egyszer
És a Föld évezredek alatt lassanként benépesült
De az emberek irigysége miatt az örömbe üröm vegyült
Hiszen ha egy-egy csoport valahol véletlenül összeakadt
Akkor a békességnek hirtelen valahogy végeszakadt
Mert nem fértek el egymástól, pedig még kevesen voltak
És lebunkózták egymást, később meg a fegyverek szóltak
Mindig volt egy-egy csoport vagy nemzet, aki félt
Másoktól, más nemzetektől, és rettegésben élt
Mert mindig voltak, akik a máséra pályáztak
És csoportokat, nemzeteket, országokat leigáztak
És voltak, akik végül szert tettek óriási vagyonra
És a leigázásokból még nagyobb haszonra
És az elnyomottak valahogy mindig fellázadtak
Kik előbb, kik később, de ügyükért bátran kiálltak
És visszavették azt, ami egykor az övéké volt
És ilyenkor mindig a sok fegyver szava szólt
A fegyvereké volt az elsődleges szerep
Aminek emlékétől a szív még ma is megremeg
Ha a történelemkönyvekben olvassuk és tanítják
Azt, hogy az emberek néha még ma is egymást irtják
Hatalomvágyból, mert mindig a másiké kellene
És hogy elvegye, lázít vagy harcot indít ellene
Vagy titokban felbujtja az elégedetlenkedőket
És így éri el, hogy végül félreállíthatja őket
Mert azok nem látják át, hogy a kapzsi mit is akar
Mert az arcát álarc borítja, ami rossz szándékot is eltakar
S amikor már minden hirtelen szétesett
És amikor egy ország, egy nemzet egésze szenvedett
Ő jön és azt mondja: újjáépít és fenntartja a békét
Katonáit szétszórja és elárasztja a nemzet egész vidékét
Mindig ezt teszi, mert a pénz az, ami neki számít
És a szándékuk csak a haszon, mit semmi meg nem másít
S ha már ottan nincs mit elharácsolnia
Megy egy másik nemzet ellen, akit ugyanígy sikerül leigáznia
És bár tetszeleg világcsendőrség-szerepben
Addig a sok igázott ország tengődik elveszetten
Mert ahová egyszer a kapzsi betette a lábát
Ott soha többé már senki más nem leli meg a számítását
Mert minden fontos és értékes dolgot tönkretett vagy elrabolt
És mert mindenkinek rosszabb lett a sorsa, mint ami volt
De mindig voltak és vannak és lesznek országok és nemzetek
Akik megakadályozzák a kapzsit, hogy a lábát náluk vesse meg
És ellentmondanak a kapzsi édesszavú csábításának
Akik nem hisznek a hazug szavak ámításának
Nem hiszik, hogy szabadabbak még ennél is lehetnének
Mert egyedül a nép jólétét tartják országuk büszkeségének
És nem azt, hogy gazdagodni lássa némelyiküket
Hanem, hogy polgárai, mégha szerényen is, de megéljenek
És mindig lesznek majd, akik megpróbálják legyőzni a kapzsikat
És országukat visszaszerezni, vagy legalább, ami belőle megmaradt
És újra békességet és nyugalmat teremtenek
Ami megszűnik akkor, ha a kapzsi a lábát vetette meg
Mert az csak egyhez ért: tőled elvesz, hogy neki legyen
De még az se lenne neki elég, ha a bokorban pénz terem
Nem érdekli más, csak a pénz, az arany, neki csak az a szent
És maga köré az államban államot teremt
Amit védelmeznek saját fegyveresei
És bár a lábát is alig meri onnan tenni ki
Mert fél, - de még ennél is többet akar
Mindent, és minden fillért összekapar
De minél többje van, annál többre és többre vágyik
Még akkor is, ha semmire se kell és alig tud elvánszorogni már az ágyig
De azt akarja, hogy tele legyen pénzzel pince, spájz és kamra
Pedig nem lesz kitömve vele a koporsóban a feje alja
Csak az utána jövők acsarkodnak rajta majd röhögve
Hogy a vén idióta ezt mind nekik összekuporgatta, összegyűjtötte
S mire ment véle? Ugyan már! Semmire, semmi másra
Hiszen őt is ugyanúgy csak egy kétszer-egyméteres gödör várta
Hát ezért mondom, hogy az ilyesminek sürgősen vessen mindenki véget
Ne jöjjön újra és újra el olyan korszak, amely miattuk mindent feléget
Mert egyszer minden ember megelégeli
Hogy nincs mit ennie, és inkább visszaveszi
Mit tőle elharácsoltak, kicsaltak, elloptak, elvettek
És csak a pokol jutott neki, másoknak meg a mennyek
S bár tudjuk, hogy a történelem folyton ismétli önmagát
Azért én azt mondom: ne kívánja senki el a nép vagyonát
Mert bár szegény és gyáva a nép, de ha nincs mit veszítenie
Ha már mindent elvettek tőle, akkor itt az ideje visszavennie
És akkor ismét egy olyan új, vagy még újabb korszak következik
Amikor a kisgyermek meg az idős ember is újra normálisan étkezik
És nemcsak a nyála csurog, ha a gazdag morzsája pottyan
S csak a gazdag símogatja a hasát elégedetten és jóllakottan
Hanem akkor majd újra tisztaság, jólét, türelem, biztonság uralkodik
És nem a gazdagok, akik azt hiszik, hogy minden nekik teremtetik
És akkor megint következhet MINDENKI SZÁMÁRA jobb világ
Hogy egyenlőség legyen, amire minden nemzet embere annyira vágy
Nem akar a nép sokat, csak békét és minden napra kenyeret, ennivalót
Hogy ne lássa éhezni gyermekét, mert ilyen már annyiszor volt
Végre elrendezni a világnak dolgát egyenlően, mert egyenlőek vagyunk
Ha mindig acsarkodnak egymással a nemzetek, végül mire jutunk?
Vagy aki gazdag, mind olyan, mint a mesében Dagobert kacsa,
S fürdik a pénzben, de a centesért úgy érzi, le kell hajolnia
És embereinek a gyáraiban mindig csak éhbért fizet
Bár nyugodtan többet fizethetne, vagyona akkor se csappanna meg
Sőt: ha többet fizetne, az emberek még jobban hajtanának
Mert az emberek kis elismerésért, kevés jó szóra is hajlanának
Mert az anyagi és erkölcsi elismerés, dícséret olyan hajtóerő
Amely hegyeket is megmozgat: nem korbács kell ide, nem az a fő
Egy dícséret némi kis pénzzel feltupírozottan
Ad hatalmas lendületet... Nem pedig éhbérért, kiszolgáltatottan!
NEM a félelem az, amely az emberek munkájában szerepet játszik
Az csak ellenállást szül, lázít, s fellázad egyik után a másik
S ha megelégeli, biztos lehetsz, hogy végül elsöpri, nyomát se hagyva
Minden kizsákmányolónak, pedig a kapzsi biztos hogy nem ezt akarta
Azt hitte, mindig így lesz, s élte luxuséletét csömörlötten, unottan,
Amíg a munkásember nyelte az éhkoppot mellőzötten, szemétre dobottan...

De ennek vége kell hogy legyen egyszer s mindenkorra
És a gazdagnak mennie kell, vagy kerülhet ő is a szemétdombra
Akkor aztán majd foghatja megint a kis cuccát, batyuját újra
És menekülhet megint, és kelhet újra végtelen útra
Hogy meghúzhassa valahol, egy távoli zugban majd magát
Várva, hogy visszatérhessen egyszer sunyin, mint annyiszor a történelem során
Hogy újra bomlasszon és mindent tönkretegyen megint
Hogy újra elvegyen a néptől, - legalábbis a történelemkönyvek szerint -.

Amikor minden lezüllik, tönkremegy
A nép feláll, s rendbehoz, létrehoz, elzavar, visszavesz
És amikor már azt hiszi, hogy e harc volt végre a végső
Akkor újra jön a kapzsi valahonnan, távolról, messziről
És dörzsöli a tenyerét, mert már azt tervezgeti
Hogy amiért a nép megdolgozott, arra a kezét ő ráteszi
Mert látja, hogy itt mi minden teremtődött és létrejött
És elvegyül újra álcázva a naív és vaksi nép között
És elhiteti vele, hogy nem, még nem elég szabad
És az ostoba, vaksi nép fejjel a falnak szalad
Mert elhitetik vele, hogy nem jó így, mert gyűjthetne nagy vagyont
Ha így meg úgy lesz, - és az ostoba fülébe gonosz terveket ont
És az ostoba, sajnos, minden szavát, mint a szentírást, újra elhiszi
És mindent megtesz, hogy aljas tervében segítsen neki
És az aljas már látja, hogy az ostobától mindenét újra megszerezheti
És minden történelmi korban, mindig, újra s újra bedőlnek neki!

Hát ez már mindig így lesz, újra és újra?!
Mert a kapzsi mindig önmagát felülmúlja
Semmi nem elég neki, mostmár láthatja bárki
De azt hiszem, mostmár nem kéne tovább várni
Rendezni kéne végre a hamis bálványok sorsát
És az elnyomott népek és országok dolgát
Lehet, hogy a gazdagnak vannak jó fegyverei
És vannak kastélyai és jó nagy, drabális testőrei
De ha jön az árvíz, akkor ellene mit se tehet
A talmi csillogás mind-mind az enyészeté lehet
Úgyhogy óva intek mindenkit a harácsolástól
Mert mostmár a harsona hangja a kertek alatt szól
Itt van, és vége lesz ismét a nagy dőzsölésnek
És a zsarnokok igája lehull ismét, és jólétük itt ér véget
Nem lesz már, aki megvédelmezze őket
És megint vér fogja festeni vörösre a mezőket...

Emberöltőnként kell lennie, kialakul egy-egy háború?
Így van egyensúly, és következik derűre ború?
Biztosan és tényleg így kell ennek lennie?
Az embereknek nem lehet egymással békében megférnie?
Miért kell annyi rosszat, bűnt, mocskot, tragédiát felvállalnia?
Miért kell az embereknek újra meg újra annyi mindent feláldoznia?
A sok fegyvert nem lehetne inkább harangokká beolvasztani?
Hát nem látjátok, hogy csak a fegyvergyárosok érdeke új s új háborúkat kirobbantani?
Nem lehetne mindent egymással igazságosan megosztani?
Miért kell újra s újra nemzeteket egymással összeugrasztani?
Nem lenne jobb végre VÉGLEG létrehozni egy olyan világot
Amelyben kicsi, nagy, kövér, sovány, ő, én, te, számításodat megtalálod?
Ahol olyan egyformán jut mindenkinek minden, aki csak él,
Ahogyan az erekben, mindenkiben egyformán csörgedez a vér
Ahogyan egy szánk van, és két szemünk, fülünk
És ha a sorsunk úgy hozza, egyformán sírunk vagy táncraperdülünk
Nem fegyverfogásra, de dologra teremtetett a két kezünk
S ígérjük meg, hogy mi, emberek, minden körülményben Emberek leszünk!
Ne bántsuk egymásét, sem egymást, inkább keressük meg, hol segíthetünk
És amíg ember lesz a Földön, mi, Emberek, remélem, mindig így teszünk!

Hiszen hiába íródott meg egykor az Öröm-óda
Ha háborúkban embereket ölnek halomra
Ha nem telik el egyetlen nap, egyetlen óra
Melynek minden percében egy gyermek éhen ne halt volna...
Mindeközben pénzéhes, ostoba gazdák
Termékeiket az útra öntik és szórják
Fröcsög és ömlik a piszkos aszfaltra a tej
Mézédes dinnyét ripityára törve dobják el
Búzahalmokat öntenek benzinnel meglocsolva
S meggyújtva, és az élet magja ott ég el lángolva
Kávét a tengerbe öntik, azt mondják, nem jó az ára
És még ki tudja, mi minden veszik így kárba
Nem kapja meg ezeket a dolgokat senki ember fia
Inkább kidobják, nem lehet a szegényeknek elfogyasztania
Elégetik az elkobzott, már nem friss élelmiszert
Nem kapja meg az állatmenhely, annyi szent
Hány kidobott menhelyi állat tudna jóllakni belőle
Úgy tűnik, ész még nem társul hozzá egyelőre
Nem fontos semmi, csak a pénz hajszolása
Mind milliókat akar keresni azonnal garmadába
Ha kicsi a haszon, nem becsülik, kapzsivá lettek
Ezek az ál-gazdák, akik élelmiszert kidobni mernek
Az igazi gazda megbecsül s megóv minden kis morzsát
Mindent hasznosít, amit csak lehet: levelet, torzsát
Gyökeret, szárat, szénát, szalmát, magvat
Amit csak neki valaha a föld, az élet adhat
Csak ezek a városiból lett hamis termelők hiszik
Hogy egy nyár elég, s gazdaggá lesznek és sokra viszik
És ha nem lesznek milliomosok egy rövidke idő alatt
Akkor már hazudják, hogy ráfizetnek, s nem jut egy falat
És sajnáltatják magukat szemüket forgatva egyre
És jajonganak hangosan magukból kikelve
De hogy köröttük vagy távolabb mi történik vajon
Az nem érdekli őket egyáltalán: se kicsit, se nagyon.


Mindezért a pazarlásért egyszer még megver majd az ég!
Addig örülj, míg van mit enned ma még!
Holnapra talán te nézed vádlón, szív-sajogva
Ahogy a tejet tonnaszám öntik az útra
És nem ihatja kórházi ágyon sok agg beteg
És nem kaphatja meg a sok szegény, éhező gyerek...

Holnap tán te nézed, ahogy folyik a tej a csatornába
Ahogy az éltető nedű hihetetlen mennyisége vesz kárba
Hány napig lenne elég egy utcányi kisgyereknek
Akik havonta tán egyszer se ihatnak efféle mennyei étket
És azt gondolják most: bár törne el a gazda mindkét keze
Amellyel az ételt az út porába, csatornába önti bele...

Már látom én, mint ahogy látják annyian
Hogy jelenleg az egész világon mi van:
Egyetlen gazdag ember plazmatévéjének az ára
Elég lenne egy nyomorult kis falunak étel-orgiára
S habár az úszómedencés villák épülnek sorra
Egy más helyen az emberek halnak éhen halomra
Kit érdekel?




VÉGE